Általában nagyon is felszíni tulajdonságok azok, amelyek révén egy író hírnévre tehet szert. Hazai Attila nevét sem kétségtelen írni tudása, hanem műveinek durvasága és obszcenitása tette ismertté bizonyos körökben. Pedig ettől a kétes hírnévtől olyan mester is óvta őt, mint Lengyel Péter. Hazai azonban nem tudott, vagy nem is akart erőszakot tenni önmagán. A pulóver című írását, amelynek egy hajmeresztő szodómia a slusszpoénja, első ízben maga a szerző olvasta fel valamikor 1992 tavaszán Lengyel Péter írói műhelyében. Már akkor sokakból ellenérzést váltott ki. Még Lengyel Péter is kétségbe vonta, hogy Hazai pár év múlva vállalni fogja ezt a művét. Később a sors úgy hozta, hogy éppen ez a novella hangzott el a rádióban és a színpadon, és tette hírhedtté Hazai nevét.
     Pedig a viszolygásnak itt nem volt helye. Hazai írásainak brutális elemei ugyanis többnyire humoros hatást keltenek. E tekintetben éppoly szórakoztatóak, mint a néhol roppant ordenáré, és mégis kirobbanó erejű Martin Amis-regények szókimondása. Mindig rokonszenves az, ha egy író az olvasó provokálásában elmegy a végsőkig, különösen, ha ezt vitathatatlan tehetség birtokában teszi.
     Hazai a novellaírás legklasszikusabb válfaját műveli, úgy, hogy közben egy pillanatig sem tűnik elavultnak. Első, gyönge kis regénye, a Feri: Cukor kékség után (melyből kiderült, hogy a nagyobb kompozícióhoz egyelőre se ereje, se anyaga nincs) a Szilvia szüzessége című novelláskötet tehetségét sokkal előnyösebb oldaláról mutatja. Írásai önértékükön túl azért is figyelemre méltók, mert sajátos helyet foglalnak el a hagyományos realista-naturalista elbeszélés, valamint a korai Čapektől Borgesen át a kései Calvinóig ívelő elvontabb novellatípus között. Hazai ugyanis mintha gyakran épp aközött habozna, hogy a két véglet közül melyikhez térjen meg.
     Novellái közt vannak zavarbaejtő darabok. Poéntalanságuk teszi őket enigmatikussá. A Karcsiék az Ibolyában, a Gondolatolvasás és A probléma című írásokban például egy-egy beszélgetést olvasunk, amely nem fut ki semmire. A méh, a kutya és a két elefánt a címben jelzett állatok egy napjának (talán ugyanannak a napnak) tárgyilagos leírása: a három leírás párhuzamosan fut, de a sorsok végül nem keresztezik egymást. A férfi, aki elintézte, hogy be lehessen hajtani a Körútról a Király utcába című novella egy igen finom szerkezeti trükkre épül. Első fele azért zavarbaejtő, mert semmi kapcsolatban nincs a furcsa címmel, a második fele meg azért, mert - noha a címet éppenséggel megmagyarázza - teljesen más fordulatot ad a cselekménynek, mint azt az előzmények után várnánk. A titokzatosságot ezekben az írásokban egy formai fogás, a cselekmény lezáratlansága biztosítja. A kérdés az, hogy ez a fogás formális-e, vagy mélyebb funkciója van; vagyis hogy Hazai novellái valódi, mélylélektani vagy transzcendens enigmák-e, vagy csupán móriczi dokumentáris életképek, amelyek csak csodálatot, de nem megfejtést igényelnek.
     Erre a kérdésre nem adhatunk egységes választ. Az például kétségtelen, hogy a Kalózok vagy a Tanár úr késésben című novellákat - ha az utóbbi obszcenitása kissé visszafogottabb - akár Móricz is írhatta volna. Az Út a semmibe című másfél oldalas írás, amelyben egy fiú sajátos action gratuite-et hajt végre azzal, hogy levágja a saját nemi szervét, egyenesen Móricz Tragédiájának obszcén-groteszk változata. Igaz, ezeknek a cselekménye kerek és lezárt. De már A fürdés és a Viszonzatlan szerelem lezáratlan, és ezek is életképnek látszanak. Ha "továbbgondoljuk" is őket, gondolataink nem mennek túl a cselekmény kiegészítésén - milyen viszony lehet a szereplők között?, hogyan folytatódna a történet? stb. Nem keresünk pszichológiai rejtélyt vagy elvont gondolatot. A gusztustalan féreg, a Mariann feneke és a Matrica nyolcas mögött viszont felsejlik valami titokzatos értelem, ami nyugtalanságot hagy az olvasóban. Vagyis ezekkel a novellákkal az a baj, hogy nem látjuk benne világosan az írói szándék természetét, és némi jószándékkal mélyebbnek olvashatjuk őket, mint amilyenek.
     Lehet, hogy ezzel a bizonytalansággal Hazai csak fenn akarja tartani magának azt a lehetőséget, hogy később bármelyik novellamodell felé közeledhessen. Hanem vannak a kötetben más jellegű, hagyományosan lezárt, ,,poénos" novellák is: A pulóver, A vétel, a Szilvia szüzessége és a gyengébben sikerült Bach-állapot. Ezek maupassant-i módon katartikusak. Ha A vétel korábbi, mint a Szilvia szüzessége, akkor a kettő együtt annak bizonyítéka, hogy Hazai máris kezd túllépni a fiatalsága által determinált szemléleten egy átfogóbb világlátás felé. Míg ugyanis az előbbi novella a létharcként felfogott nemzedéki konfliktusban a fiatalabbik főszereplő voluntarizmusát juttatja diadalra, addig a kötet címadó darabja az ifjúság életmódját és eszményeit éppoly üresnek ábrázolja, mint a felnőttekét. (Bár ez utóbbinak megvan az a hibája, hogy a szülők figurája kissé vázlatosan sikerült.)
     A fiatalok ürességtudata még markánsabban fejeződik ki Hazai "egyszemélyes", tudatábrázoló novelláiban (Pihenés, A hívatlan vendég, Vasárnap, Út a semmibe, Az elszaladt délután). Ezekben nyilván saját mostani nihilisztikus világlátását - vagy annak kísértését - igyekszik tárgyiasítani. Magányos, önpusztító figurái azonban néhol kissé idiotikusnak tűnnek, mert "eszmeűrjüknek" sem a magyarázata, sem az ellenpontja nem jelenik meg a műben, amely ezért inkább csak groteszk fintor marad, nem válik valódi tragédiává. Az viszont már Hazai tehetségét dicséri, hogy ezek az írásai még így is rendkívül szuggesztívek.
     Hazai életszemlélete kemény, erőteljes és brutális. Mint Flaubertnek, tárgyilagosságával neki is sikerült elvágni az elbeszélés morálba kapaszkodó gyökereit. Előbb-utóbb biztosan szembe kell majd néznie azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e morál nélkül felépíteni egy írói világot. Kísérlete azonban egyelőre imponáló. Létfilozófiája ugyan még nem egészen átgondolt - ezt különösen a Bach-állapot című novella leplezi le, amelynek narrátora bölcselkedni próbál, de ez egyfelől kissé gyerekesre sikerül, másfelől nem függ össze szervesen a cselekménnyel-, mégis, Hazai minden írása mögött érezni a formálódó centrumot, amely novelláinak súlyt és hitelességet ad.
     Az apró bizonytalanságok ellenére kétségtelen, hogy Hazai nemzedékének kitűnő prózaírója. Mondatai feszesek, pontosak; leírásaiban nincs semmi fölösleges, párbeszédei életszerűek. Olvasása szinte fizikai gyönyörűséget okoz. Minden esélye megvan arra, hogy sikeres legyen; és sikere alkotókedvével együtt remélhetően önmagával szembeni igényességét is fenn fogja tartani.

Hazai Attila új regényének címét egy divatos amerikai szerző regénycíméből deriválta. A finomabb ízlésű olvasóból ez talán némi ellenérzést vált ki, mert akár úgy is tekintheti, mint a magyar irodalom és kultúra eredendő másodlagosságának újabb kinyilvánítását. Vagy, ha óvakodunk az ilyen általánosítástól, úgy, mint Hazai Attilának azt a személyes vallomását, hogy hű kópiája kíván lenni a szóban forgó amerikai szerzőnek. Mert Hazai, még ha létrehozna is valamiféle "teremtő intertextuális viszonyt" a két regény között, egy ilyen gyökértelen mintaképhez való alkalmi kötődéssel mintha szántszándékkal rekesztené meg művét a másodlagosságban.
     Messzire vinne, ha most vizsgálni kezdenénk, hogy a magyar irodalom egészét illetően van-e okunk erre a másodlagosság-érzésre. Annyival mindenképpen tartozunk az igazságnak, hogy - csak két esetleges példát említve - beismerjük: Grillparzer egymaga sokkal nagyobb drámaíró, mint Katona és Madách együttvéve; vagy hogy Eminescu szerelmi lírája sokkal izzóbb és jelentékenyebb, mint Vajda Jánosé. De nyilván vannak ellenpéldák is. Ami Hazai másodlagosságát illeti, kitűnő novelláit ismerve azt hihetnénk, hogy nem volt oka erre az önlefokozásra. Regénye egyfelől ezt sínyli, de kudarcának fő oka mélyebben, Hazai életszemléletében és ennek poétikai áttételeiben rejlik.
     Hazai regényalakjai egy helyütt feltűnő elismeréssel említenek egy kortárs szerzőt, Németh Gábort; ezért talán nem fölösleges megvizsgálnunk kettejük kapcsolatát. Németh Gábor legjelentősebb írása A Semmi könyvéből címmel 1992-ben kiadott kisregény. Minden bekezdése önálló képkocka, amelyeknek esetleges sorozatából irodalmunk egy példa nélkül álló érdekes kísérlete épül fel. Hogy mégsem tarthatjuk remekműnek, hanem csak fontos kísérletnek, annak két oka van. Az egyik, hogy Némethnek nem sikerült megoldania a kompozíció kérdését. A bekezdések száma tetszés szerint növelhető vagy csökkenthető; vagyis a könyvön még akár tovább is dolgozhatott volna. A másik hiba, hogy az egyes bekezdések önmagukban nem mindig olyan sugárzó erejűek, hogy mint önálló prózadarabok beleégjenek az olvasó emlékezetébe. Ha a szerző e két hiba közül legalább az egyiket kiküszöböli, ha a részleteket jobban kidolgozza, vagy ha kitalál valami rafinált kompozíciót, maradandót alkothatott volna. De műve így is kitűnik feszes, erőteljes stílusával és robbe-grillet-i szenvtelenségével. Németh Gábor tehát teljességgel objektív író; legjobb elbeszéléseiben Hazai is az, de regényéről ezt nem lehet elmondani. Az ő Ferije nyilvánvaló önarckép, akit szerzője arra használ, hogy általa naiv-romantikus módon, kézzel-lábbal az önkifejezésre törekedjék. És pontosan ez a törekvés az, amely alapjaiban megrontja és kudarccá teszi Hazai vállalkozását.
     Már két és fél évvel ezelőtt megállapítottuk, hogy Hazai novelláskötetének leggyöngébb darabja a Bach-állapot. Ez egyúttal a kötet leghoszszabb írása is, amire a publikált kritikának már akkor baljóslatú jelként kellett volna felfigyelnie. Hanem a kritika még csak észre sem vette a Bach-állapot és a többi Hazai-novella közti kiáltó különbséget: hogy míg ezek szenvtelen, objektív írások, valódi artefactumok, addig amaz a direkt önkifejezéssel való formátlan, félresikerült kísérletezés. Vészes terjedelme világosan előrevetítette, hogy Hazai, ha nagyobb kompozícióra adja a fejét, feltehetően ezen a tévúton fog elindulni. És valóban, a Budapesti skizo nem más, mint a Bach-állapot felduzzasztása; ugyanaz az éretlen figura "fejezi ki önmagát" és "bölcselkedik" benne, csak ha lehet, még sokkal elviselhetetlenebbül. De, mint ahogy a remek novelláskötetben helyet kapott egy retrográd írás, ebben a rossz regényben is van egy előremutató, örvendetes mozzanat. A Szekeres fejfájása című betételbeszéléssel Hazai mintha viszszatérne az objektív szemlélethez, de immár más jelleggel, mint a korábbi novellákban. Az az aprólékos, pszichofiziológiai irányú tárgyiasság, amire itt törekszik, írásművészetének teljesen új és rendkívül ígéretes fejleménye. Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert a Holmi című lap kritikusának, Bán Zoltán Andrásnak egy megjegyzése (mely szerint a novella "csak a legnagyobb erőfeszítéssel" olvasható végig; 1998/l., 121. o.) Hazainak éppen az ilyen irányú kísérleteit kifogásolja. Az elbeszélés valóban túl van írva, a kifogás tehát nagyrészt jogos, de az egész kötetnek még így is ez a legérdekesebb része. Csakhogy a balszerencsés kompozíció itt egy olvasáslélektani csapdát állított fel. Az elbeszélés ugyanis a könyv utolsó harmadában kapott helyet, és mire az olvasó odáig ér, már annyira elege van az egészből, hogy nem képes méltányolni az ott kezdődő bonyolultabb írástechnikát.
     Mégis érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miben áll az az újszerű ábrázolásmód, amit Hazai a Szekeres fejfájásában próbál kimunkálni. Korábbi novelláiban és a Budapesti skizo regényrészében prózaépítkezésétől még idegen volt a körmondat. A Hemingwaytől és követőitől ellesett csupasz szűkszavúság, ami Hazai stílusát kezdetben jellemezte, a szerző elméjét a tárgy pontos észlelésére állítja be. A körmondatos szerkesztés viszont az analitikus látás és az elvonatkoztatás képességét kívánja meg. Az olyan szenzuális típusú író pedig, mint Hazai, a kifinomult gondolkodáshoz csakis az érzékelés kifinomításán keresztül juthat el, olyan jellegű fejlődésen át, amilyet Henry Jamesnél látunk. Ő a korai művek egyszerű és finom realizmusától a nagy, masszív szerkezetek aprólékos pszichologizmusán át a sugallatok szövevényéből álló tudatmetszetek felé haladt, ellentétben a nem szenzuális alkatú Prousttal, aki már kezdetben az absztrakcióra törekedett. Hogy Hazai megérett-e már arra, hogy ezt a Henry James-i átmenetet írásművészetében végrehajtsa, annak vizsgálatához szükségünk van az analitikus betételbeszélés egy kiragadott részletére.

Kozmának ezen tárgyi környezetéből előbúvó, Szekeres elméje előtt végére járhatatlannak mutatkozó adathalmaz, mellyel Szekeres időhiány miatt képtelen volt kellőképpen szembesülni - bírta szóra Szekerest, ez a hátborzongató tanácstalanság, hogy vajon a szoba és Kozma együttes térbeli kisugárzásából maga a hazugság árad-e, a szoba és Kozma egész eddigi életének, karrierjének szemen szedett hazugsága, vagy éppen ellenkezőleg, Kozma szemléletmódjának  létformájának és átalakított hálószobájának együttese valami Kozma által önként vállalt és nagyra értékelendő őszinteséget közvetít, maga a tiszta őszinteség, mellyel Szekeres ebben az egyértelmű formában még nem találkozott, mely Szekeres számára még ismeretlen, de esetleg létező cél felé irányul, Kozma céljához. Ha van célja a Kozmának. (251. o.)

Ennek a bekezdésnek a stílusa - ha a kurta zárómondattól eltekintünk - első pillantásra szinte csakugyan a kései Henry Jamest juttatja eszünkbe. De ha jobban megnézzük, olyan hibákat találunk benne, amilyeneket James soha nem követett volna el. A mondat nehézkes indítása leginkább egy rosszul sikerült fordításra emlékeztet. Egy átlagos képességű gimnazista is kapásból a következőképpen javítaná:

A Kozma tárgyi környezetéből előbúvó végeláthatatlan adathalmaz, amellyel nem volt ideje kellőképpen szembesülni, bírta szóra Szekerest, valamint az a hátborzongató tanácstalanság, hogy vajon stb.

A folytatással is baj van. A "vagy épp ellenkezőleg"-gel kezdődő, és a "tiszta őszinteség"-gel záruló második választó tagmondat nem több, mint a ,,hogy vajon"-nal kezdődő első tagmondat kifordítása. Mivel új információt nem tartalmaz, kizárólag a szerzőnek azt a kínos igyekezetét leplezi le, hogy elkerülje a szóismétlést. (De az "együttes"-t még így is benne felejtette.) A pongyolaság, amely látni engedi az ügyetlenséget, és a bő lére eresztett önismétlés feltétlenül stílushiba, bármilyen irodalomeszmény oldaláról közelítjük is meg. Ha Farkas Zsolt veszi a fáradságot egy ilyenfajta szövegelemzéshez, akkor talán óvatosabban fogalmazta volna meg a regényről írott apológiáját (Holmi, 1998/3., 449-451. o.).
     Egyébként érzékelésének kifinomítására Hazai nagyon is tudatosan törekszik, csak éppen nem úgy, ahogyan azt egy írótól elvárnánk. Ugyanis ahelyett, hogy az írás gyakorlatában működtetné és oldaná meg, a különféle serkentőszerekről és hatásukról való beszéddel csupán tematizálja a problémát, így aztán nem is jut el a stílus megkövetelt pontosságáig. Márpedig a pontos ábrázolástól az absztrakcióig, a felszíntől a gondolkodás és a lélek dinamizmusának megmutatásáig, tehát mindaddig, amivel túl lehet lépni a lapos eseményleíráson, még hosszú az út. Hazai már képes arra, hogy tőmondatokban pontosan és jól ábrázolja mindazt, ami külsődleges, és már csaknem mestere a novellaszerkesztésnek. Innen kell továbblépnie, de nem a terjedelem növelésével, hanem a Szekeres fejfájásában megkísértett átmenet minél tökéletesebb kimunkálásával. S mert a serkentőszerek sem a szenzualitáson nem mutatnak túl, sem az írás aktusát nem segítik elő, tematizálásuk a pálya jelen szakaszában már csak gátolhatja Hazai fejlődését.
     Már előrebocsátottuk, hogy a mű egészét kudarcnak tartjuk. A regény-rész végeredményben nem több, mint egy kiforratlan intellektus "nézeteinek" sivár illusztrációja. Ebben a közegben a szerző éleslátása, novelláinak megcsodált plaszticitása is sérül. Egyedül Krisztina szövegeiben érezni néhol az eleven nőiséget, a többi mellékszereplő silány papírfigura. A könyv semmi más céllal nem született, mint hogy elénk állítsa Ferit, ezt az emésztetlen olvasmányokat visszaböfögő, önbutító vegetálásba süllyedt alakot. Akinek néha mégis igénye támad az önelemzésre. Ilyenkor bevallja, hogy időről időre felhangzik benne egy "legtaszítóbb, a legtöményebben agresszív, alpári és élveboncolóan elvetemült" stb. hang, de ugyanakkor úgy érzi, hogy ő tulajdonképpen egy "jóindulatú, emberszerető, gyűlöletre alkalmatlan lény" (122-123. o.). Mindebből arra következtet, hogy ő tudatában van annak, hogy skizoid, "ellentétben az összes többi emberrel, akik mind skizoidok, csak nem tudják" (229. o.). Mármost az ilyen naiv tudatértelmezéssel, amely a személyiség romantikus kettéosztásán alapul, idestova százötven éve nincs mit számolnunk: Musset Lorenzacciójában lepleződött le, és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ban rúgta az utolsót. S ha a gondolatoknak ehhez a közhelyességéhez hozzávesszük azt a magabiztosságot, amellyel Feri saját gyerekességét tömjénezi, akkor a könyvet végre úgy olvassuk, ahogyan kell: egy kialakulatlan ember vergődésének szomorú és szánalmas dokumentumaként. Ezért talán elsősorban nem is a műbírálat, hanem a vallásos szellemű, segítő szándékú morálkritika eszközeivel kellene közeledni hozzá.
     Miután az elbeszélő-főhős önmagát sem érti, nyilvánvalóan nem kérhetünk rajta számon semminemű emberábrázolást. Hogy a regény e tekintetben is mennyire üres, arra csak egy példát hozunk, a szerelem példáját. Feri együtt él Krisztinával; a gondolkodás és a szokások terén látszólag jól megértik egymást. Ez az alaphelyzet komoly és szép írói feladatot kínál: annak vizsgálatát, hogy vajon a gyerekességben való együttes megrekedésből kibontakozhat-e a szerelem. Hazai azonban elmegy a probléma mellett, a szerelemről nincs mondanivalója. Nem érdekli az sem, hogy saját önpusztítása mennyiben függ össze a szerelemmel vagy annak hiányával. Pedig ez a téma Lermontov Pecsorinjától Knut Hamsun Glahn hadnagyáig remek alakok sorában öltött testet, és talán Hazai romantikus önkifejező hajlamának is megfelelne. De hiába minden: ha egy regényíróból hiányzik a jellemteremtő invenció, semmiféle helyzetet nem tud mozgásba lendíteni. Feri unalmasan részletezett szöszmötölése önkéntelenül is metaforája lesz ennek a szerzői impotenciának.

Bár Hazai a Budapesti skizóban erejét meghaladó feladatra vállalkozott, ez természetesen nem ok arra, hogy visszavonjuk a novelláit illető elismerést. A szerző előtt álló feladat világos. Először is fel kell hagynia a suta önkifejezési kísérletekkel, és vissza kell térnie az objektivitáshoz, amiben Németh Gábor valóban mestere lehet. A direkt önkifejezést csak azok a prózaírók űzhetik sikerrel, és azok is csak esszében, vallomásban, akik, miután tökéletesen kimunkálták életszemléletüket, monomániává növesztett egyediségükben elhatárolódtak az emberiségtől. Az "öregkor bölcsessége" önmagában kevés: az csupán az Illyés naplóihoz hasonló informatív átlagemberi dokumentumot eredményezhet. Hazai pedig nemhogy az őrülettől, de még a bölcsességtől is nagyon messze van.
     Azután, a pontosságot megőrizve, el kell mélyednie az emberábrázolásban. Bár novelláiban a filozófiai-ismeretelméleti, absztrakt-enigmatikus elbeszéléstípus lehetősége is felvillant, ez a hagyomány talán mégsem lesz az ő területe. Közhely, hogy a novellában a helyzet, a regényben a jellem a legfontosabb. Hazai regénye, mint egész, unalmas egy helyben topogás; nincs íve, nincs formája, nem fut ki semmire. Ezért talán az volna a legüdvösebb, ha egyelőre visszatérne a novellaíráshoz, amiben már vannak eredményei.
     Ami az életszemléletet illeti, e téren nehéz bármit is tanácsolni. Csak emlékeztetünk arra, hogy Csehov már huszonnyolc évesen - tehát két évvel fiatalabban a regényét kiadó Hazainál - felállította nevezetes morálfilozófiai tételét, mely szerint fiatal embernek kellő tapasztalatok híján nincs joga a pesszimizmushoz. Az ostobasághoz persze van, s ha a pesszimizmus ebből fakad, azt egy korig készséggel elnézzük. Nem mentség az sem, hogy az életszemléletet a "korszellem" diktálja (ha van ilyen egyáltalán). És egy nem létező szellem tükörképévé válni: vajon ez nem háromszoros önfeladás, már nem is ostobaság, de bűn? Aki pusztulásra rendeltetett, bármely korban betöltheti a sorsát. S mert tudjuk, hogy "nyomorult létben a rossz pillanat örök", a múló állapotnak is az egyetlen törvény rendjébe kell simulnia. Pusztulásunk gondolatát csak az teszi elviselhetővé, hogy volt miben következetesnek lennünk.