|
HAZAI
ATTILA
Egy vérrög története
Tisztelettel köszönöm a meghívást. Ígérem
igyekszem röviden és tömören fogalmazni. Nem akarok a mai közlendőm értékéhez
képest túlzottan hosszadalmasan visszaélni az önök drága és mindenkor hasznosan
töltött idejével. De ki tudja? Talán negy- ven év múlva, vagy netán sokkal
hamarabb bekövetkezik az önök földi létezésének is véget vető halálos roham!
Egy hegyes
vérrögöcske ezen a hűvös, napsütötte, márciusi délutánon fogta magát és
elindult az agyam felé. Most épp lassan tutajozik felfelé vékony hajszálereim
bensejében. A vékony erek szokatlanul nagyra duzzadnak a rögtől, akár a
tyúktojást befaló kígyó megdagadt teste. Engedetlenül portyázik ez a májamból
indult vérrög a nyakam bensejében, és a tarkóm vonalát komótosan, bicegősen
átlépve hirtelen bejut az elmém és a tudatom belsejébe. Másodpercről másodpercre
komoly károkat okoz az emlékezetemben, a látásomban és nemsokára az egyensúlyérzékemben
is. Durr! Elterülök a földön.
Csodával határos
módon nem ütöm be a fejem. Marad elég időm és kedvem, hogy figyelemmel
kövessem az agyam fokozatos lebénulását. A koponyám alsó részében elhelyezkedő
ősrégi segítőtársam, az úgynevezett "hüllőagyam" ebben a kritikus pillanatban
természetes nyugtatók termelését indítja meg. Ettől máris egyre jobban
érzem magam. Hátradőlök, kényelembe helyezkedek a színes szőnyegen és úgy
döntök, hogy kifürkészem várhatóan gyors halálomat. Lélegzetem visszafojtva
háton fekszem, a terem széksorai között többen felállnak. Értetlenül merednek
rám. Néhányan zavartan köhécselnek. Úgy látom, most tényleg mindenki meglepődött.
Ritka pillanat. A gyorsan közelgő vég tajtékozni kezd az arcomon. Izzadok,
s közben mérhetetlen kíváncsiság tölt el.
Nem csekélység
ez a vérrög bennem! Máris gyökeresen megváltoztatta az életemet! Egyre
jobban terjed az agyvérzésem, melyről most kellőképpen tájékoztatni fogom
önöket. Már teljes másfél perce agysérült vagyok! Így képtelenség logikusan
gondolkodni. Ráadásul a látásom is összezavarodott: egymásba vetített képek
zagyvalékát észlelem. A környezet pedig folyamatosan rázkódik. Bár a valóságban
stabilan fekszem a szőnyegen a tisztelt vendégek előtt.
Szememben,
és az immár folytonosan vérző agyamban, melyben újabb két hajszálér pattant
meg, nos itt legbelül, a létezésem és a személyiségem ezen leglényegibb
tudatában most minden rázkódik és totáli káosz van. Erősen mozognak a képhatárok.
Retinám közepén egy rózsaszín vöröses lencsenagyságú foltot látok. A folt
egyre tágul. Sötétebb árnyalatokra változik, először mélybordó, majd a
sötétlila és a fekete szín kifinomult átmeneteibe változik át.
Itt fekszem
tehát önök előtt. Ha most jól lennék, akkor bizony itt állnék mint a cövek,
és megkezdeném előadásomat a modern polipropilének kristályszerkezetéről,
és a polipeptidek hátrányos ipari tulajdonságait kiküszöbölő általam kifejlesztett
eljárásáról. Talán bizony nem több, mint két lépésnyire állnék innen, ahol
most tehetetlenül fekszem. Itt e bájos előadóte- remben nekem sajnos csak
egy szőnyeg jutott. Nem reménykedem abban, hogy önök esetleg tudnák, milyen
jelenségeket kutatok, mi a fontos számomra, hogy mely ötvözetek tömörítési
problémájának a vizsgálata a szakterületem.
Hölgyeim és
uraim! Ne haragudjanak, hogy elterültem. Kénytelen leszek megvárni míg
segítenek rajtam. Valaki netán hívja a mentőket. Bár a Jóisten megállíthatja
a kezdődő agyvérzést, ő bezzeg megtehetné! Mindenesetre én mostanság nem
tehetek egyebet, minthogy behunyom a szemem. Passzívan várok. Cselekvésképtelenné
váltam. Lassan beletörődik ebbe, sőt egy kicsit örülök is, amióta az úgynevezett
"hüllő agyam" minden sejtemhez eljuttatta a mirigyeim által előállított
gyengéd nyugtatót. Könynyed hintázás következik most a létezés, az elmúlás,
az öntudatlanság korall-fekete, aranysárga, olykor pedig vakítóan fehér
birodalmában.
Jó volt élni,
mindent egybevetve örülök, hogy önök közt lehettem, hogy többek között
önökkel is összeköt bennünket sok minden. Például, hogy egy évszázadban
születtünk, egy közös nyelvet beszélünk, és hogy most egy helyen, egy időben,
e teremben találkozhattunk. Most pedig: Bumm! Minden elvörösödik.
Szemem közepe
égetően vörös színt érzékel. Fülemmel pontosan hallom az agyamban futó
erek pattogását, ropogását. Egyszer csak nagy robbanást hallok! Kemény,
éles, sokáig cseng a fülemben. Ez most egy komolyabb érszakadás. Nincs
menekvés, nagy kérdés, hogy van-e ilyen állapotban még tíz percem. Vagy
kevesebb időn belül beáll az agyhalál?
A testem még
ezután is tovább működhet. Akár tíz évet is elmegy tartalékon, bár mostantól
kábé nulla az esélyem, arra, hogy újra gondolkodó és önmagát kifejező ember
lesz valaha belőlem.
Kedves hallgatók!
Elnézést, ha nem lennék koherens. Vagy, ha nem lennék lineáris. Tegyük
fel, hogy esetleg nem egy témáról beszélek! Ekkor se nehezteljenek rám,
hiszen már említettem, az agyam egy kevéske sértetlenül maradt területén
és az egész testemben már kellemesen feloldódtak a nagyszámban termelt
endorfin és ópiát molekulák. Vagyis alapvetően én most néhány perce már
rendkívül jól érzem magam.
Lenyűgöz ez
az újonnan érkezett, kíméletlen vérrög okozta megtáltosodott és zabolázatlan,
radikálisan újszerű látásmód. Káprázatos színeket, két és három dimenziós
formákat látok egymásba keveredni, és tudom, hogy nem hallucinálok a szó
szoros értelmében. A retinámat árasztotta el két apró helyen a vér. Ezért
most egy kaleidoszkóp-szerű, égőpiros színekben tobzódó karneváli hangulatba
kerültem. Valódi képet látok, mely a pupillám alatt, mint egy szelet papíros
hátoldalán, egyre tovább alakul: folyamatosan lilul a képmezőm a beszüremlő
vér tempójában, s ez csodás élményt nyújt!
Megpilledt
testem már eléggé merev. Az előbb még harminchat nyolc volt a testhőmérsékletem.
De négy perce lassanként csökkenni kezdett. Most harminchat. Érzem, hogy
nemsokára majd ennél is kellemesebb és hűvösebb állapotba kerülök. A testem
görcsösen megkeményedett apró izmokból áll. Már nem hadonászok. Ugyan minek
mozogjak? Nincs értelme az ellenállásnak, közben pedig tökéletesen józan
vagyok. Színjózanul ég szét az agyam, mélyen belül bennem rövidesen szerte
széjjel pattogzik a szürkeállomány a koponyám oly régóta védett belsejében.
A tűzijátékot
tehát a retinámon most nem hallucinálom. A megkárosult agyamból származnak
ezek az összefolyt, vagy szétzúzott képek. Amit látok, az most az énem
és a külvilág határán helyezkedik el. A pupillám belső falára fröccsenő
vér a látómezőn középső tengelyébe került. Mostantól ez a háttér.
A retina a
testen belül van. Az én részem. Mégis inkább egy fizikai dolog, egy objektum,
membránhoz is hasonlítható: vékony és ruganyos. Piciny, lapos tárgy tulajdonképpen
ebben az esetben a szemgolyóm elülső középrésze. Mégis külső fizikai történéseket
közvetít számomra: a szétrobbanó retinám a külvilág és a köztem húzódó
különválást megtapasztalhatóvá teszi. Úgy érzem jelen pillanatban, hogy
káprázatos halálom van!
Már hét teljes
perce konkrét fizikai örömöket élek át. Felizgató és boldogító képsorozatok
szórakoztatnak. Az imént meghibbant agyam gondoskodik maradék öntudatom
szórakoztatásáról.
Sokak szerint
a főemlősök és elsősorban az ember a legcsodálatosabb és a legkifinomultabb
lény a kozmoszban. Saját megsemmisülésem belső látványosságánál véleményem
szerint egyedül talán a Tejútrendszer felrobbanása rúghatna labdába. Vagy
a galaxisok összességének lüktetése lehet látványosabb, érdekesebb, komplexebb
egység! Kedves hallgatóim! Kérem örvendezzenek velem együtt! Nagy esélyük
van arra, hogy velem ellentétben az önök számára egyáltalán nem ezen a
délutánon üt a haláluk órája.
Tudom, vannak
sokan, akik még kilencvenöt éves fejjel is, fizikailag és szellemileg egyaránt
frissek maradnak. De én nem irigylem az aggastyánokat. Nekem valamennyire
teljes és harmonikus élet adatott. Barátaim! Óvatosan balra fordítom a
fejemet. Ez az utolsó evilági erőfeszítésem lesz. Ezek pedig itt az utolsó
szavaim, ha a közeljövőben fel nem támadnék:
Most egy újabb
nyikorgó és magas, szirénázáshoz hasonlító hang visszhangzik a koponyámban.
Utána érzem, ahogy felszakad a jobb agyféltekémben egy vastag, oxigénnel
teli vért szállító ércsatorna. Ez most komolyabb sérülés lesz azt hiszem...
Igen! Mintha hosszában felszakadt volna ez az erecske is, legalább nyolc-tíz
milliméter hosszan teljesen kettévált ez az ércsatorna és most mindenhová
folydogál az ütemesen felbugyogó vér. Nem messze a jobb halántékomtól van
ez hely.
Milyen romantikus
élethelyzet! Költőien kaotikus érzelmek és színek. Az idő és a tér jellegtelen
zagyvalékká válik, mint moslékos edényben a tésztára csúszó csontok. Lelkem
most egy háborgó tenger, mustársárga és zöldesbarna hullámokkal! Egyre
csak örvénylik, kegyetlenül fortyog és kavarog! Szabad akaratomból most
mindjárt kikapcsolom az öntudatomat. Rövidesen megkezdem, az igazi, a legfelszabadultabb,
a legfelszabadítóbb, és minden bizonnyal a legmámorítóbb utazást. A hagyományos
érzékelést mostantól örökre felszámolom, gyorsan hanyatló személyiségem
végleg dezintegrált állapotba kerül.
Bolydítóan
és lelkesítően szárnyalok a testemben, eszeveszett gyorsan repít az igazi
és tömény eufória ebben az új közegben! Nemsokára e sokat vágyott boldogság
betódul a retinámon és a véres agyvelő nyúlványaimban is elharapózik az
öröm sűrű és tág érzése. Mintha igen hűs, kékesfehér és világoskék, csillámló
levegőben repülnék a földtől a Szaturnusz irányába. Kékeszöld és kékesfehér
légörvényekben suhanok tovább, oly gyorsan, akár egy kis repülőgép.
Nem lihegek!
Már nem is izzadok! Elnézést, ha netán magam alá piszkítanék! Egy parányi
vizelet már benedvesítette az alsónadrágomat. Mégis el kell eresztenem
magamat. Mindegy, hogy mi történik. Már mindegy, hogy mit gondolnak az
emberek! A messzeség határtalan kékesfehér horizontján zöldeskék és zöldesfehér,
egyre változó terében száguldozok és minden egyes döglődő sejtecském színültig
megtelik adrenalinnal. Hirtelen szétéget a szenvedély, lángol a hajam,
lángol a zakóm, a nyakkendőm, lángol a sötétbarna szövegkabátom. Közben
remegek, vibrálok, vergődök a boldogságtól! Az ég áldjon mindenkit a földön!
- motyogom. Azt hiszem, többet én már ide nem jövök, nem jöhetek vissza. |
|