(Elvett történetek, kitalált történelem) "Minél kevesebbet értettek egymás mondandójából, annál felszabadultabban, szinte boldogan beszéltek, ki-ki mondta a magáét és beleképzelt a másik történetébe akármit. Nagy, hazug tereket nyitottak egymásnak, mintegy biztatta egyik a másikat, telepedjen be sosemvolt otthonába azon a pusztaságon" - bár A pusztulás gyönyöre címmel kiadott négy történet közül a parasztregénynek nevezett Földút elbeszélői megjegyzése ez, de vonatkoztatható nemcsak a másik háromra (Kínai védelem, A céda nyúl, A pusztulás gyönyöre), hanem az 1990-es megjelenésű könyv "három regény"-ére is (Titkos fegyverek, A céda nyúl, Adam Adam). Csiki László azon kevés prózaírónk egyike, aki szinte megszállott történetmondó, aki az elbeszéléselemek közül az elbeszélésnek, és nem a leírásnak vagy pedig a kommentárnak szán meghatározó szerepet. Az alakok is - a lélektani árnyaltságában és gazdagságában megmutatkozó jellemük és sorsuk helyett - sokkalta inkább mint kalandos, fordulatos események résztvevői, mint történetek hordozói és elmondói tűnnek fel. A narrátor több műben is mesélésnek nevezi és ekképpen értelmezi a szereplők megszólalásait. A mese azonban nemcsak a "csodaváró világszemlélet" (Honti János) megszólaltatója, nemcsak olyankor folyamodnak hozzá, ha a mindennapok nyomasztóan hatalmas nehézségein vágyják keresztüllendíteni magukat - hanem legalább ennyire gyakran akkor is, amikor nem hisznek abban, hogy bekövetkezik a megmentő véletlen. Nem felszabadultan, "szinte boldogan" beszélnek ilyenkor, nem ámítani akarják egymást, és ezáltal biztatni magukat is, hanem tanácstalanságukat osztják meg, minden tanító szándék nélkül. A mesésen rejtelmes bizonytalanság és titokzatosság légkörében nem egyetlen egy megoldhatatlannak látszó kaland megoldása a tét. Maga a létezés, az élet megoldhatatlan. Vagy ahogy A céda nyúl elbeszélő főhőse mondja: "megfoghatatlan, szinte elvont dolog" körülötte annyi minden, az egész, "bizonyítékai nélkül létező világ". Hasonló gondolatok motoszkálnak az Adam Adam címszereplőjének fejében: "nem tudunk kitalálni olyant, amire rá ne licitálna a valóság. A képtelenség az alaphelyzetből adódik - azt kitölteni nincs nekünk elég tehetségünk és hatalmunk". A kitalált mesék, történetek - mint ugyanitt a Rehuma-Buthalami szabad királyi városról szóló - ezért is maradnak abba, ezért sem szerezhet senki magának igazságot általuk.
     A történetek elenyésző részében jut tehát szerephez a "vágy-világ megformázásá"-nak meseisége. Gyakoribb a megfoghatatlan, a képtelen világ megformázásának, a "mesei titkok" megismerésének és eloszlatásának (hiábavaló) szándéka. Még általánosabb azonban, amit a Földút személytelen, a történeten kívül álló elbeszélője így fogalmaz meg: "Egyszerre mindenkinek múltja lett, eddig hallgattak róla, most kijött belőlük". Mintha ennek a hallgatásnak a magyarázatát nyújtaná a nyulas novella hőse, amikor belülről elemezve elbeszéli a saját történetét. Annyi baj szakadt rájuk - fejtegeti -, hogy a történelemre gondolni sem jutott idejük, "csak költészetként" érzékelték néha; meg hogy a múltról, amit arra felé "mindig történelemnek neveznek", nem jó hangosan beszélni. Még csak nem is átélni kellene ezt vagy azt a históriát, hanem élni egyáltalán - mereng ugyanő, elválasztva a létfenntartás, a megmaradás kényszerét a történetek mondásáétól és hallgatásáétól, a múlt átélésétől. S alighanem itt, ennél a szembeállításnál mutatkozik meg az a jellegzetesség, amelyik alapján Csiki László prózafelfogása a - Bényei Tamás elemezte - mágikus realista regényeknek a történelem, a történetírás és a történet, a sztori hierarchiáját kikezdő felfogásához áll igen közel. Az elhallgatott, elhallgattatott múlt felszínre tör, kijön az emberekből; mint A céda nyúlban, neveket, évszámokat lehet suttogni vallomásként. Ebben a rejtekezésben személyes viszony alakítható ki a történelemmel, amelyik nemcsak személytelenebb és kevesebb az egyének történeténél, hanem megbízhatatlanabb is. A körülmények változásával, a rab életből a szabadságba jutással semmivé, adalékká válhat, életrajzi lábjegyzetté, használhatatlan toldalékká, érdekességé, ami sors volt, kényszerűség. Ami - mint A pusztulás gyönyöre dögöseit - embereket kötelezett arra, hogy megtegyék, amit tenni nem akartak, miközben vágytak rá néha, hogy "egyszer majd elmondhassák". Akinek pedig lehetősége és ereje van a megszólalásra, az - ugyancsak a céda háziállat gazdája szerint - "már az egészet elmondja". A történelem tehát nem csupán a múlt, de a jelen tagadásának eszközeként is feltűnik. Ez a tagadás a szóbeliség, a szájhagyomány, a mese, a mendemonda, a pletyka körébe utalja a nyilvánosság elé kívánkozó és írásbeli rögzítést kívánó tényeket, eseteket, eseményeket. Szabadságharcossá, küldetéses hőssé avatja, aki pedig semmi egyébhez nem ragaszkodik, mint a saját története elmondásához, közhírré tételéhez.

(A szereplő mint hirdetés) A Kínai védelem főszereplője, a történeten kívüli elbeszélő elnevezte rémséges embere, értelmetlen alakja, rongyosa, a szovjet hadifogságból tizenkilenc esztendő múltán hazatérő jövevénye, ez a hasig érő szakállú, derékig lógó hajú ötvenhat éves férfi határozza meg hirdetésként önmagát. Azt kell hirdetnie már a puszta megjelenésével is, ápolatlan külsejével, ruházatával, hogy "lássák csak mindenütt", mit csináltak velük "a szovjet elvtársak". És mit csinálnának még mindig, ha a határon betörő kínaiak "véletlenül" fel nem szabadítják őket, magyarokat, civil oroszokat és főleg németeket, akikről elfeledkeztek a fogvatartóik. "Nem is tudták a szovjetek, hogy ott vagyunk még." Erről mesélnie "kötelesség": "Elmondani, hogy tudják. Mindenki. Hogy mi volt velünk. Ez világkérdés." "Mindent el kell mondani. Mindenkinek" - fogalmazza meg a küldetésnek is mondott feladatát, válasz nélkül hagyva az állomásfőnök feleségének azt az ellenvetését, hogy mindent nem lehet elmondani, olyan nincs. "Pedig jó volna" - teszi hozzá az asszony, ismét csak a történetekbe vetett bizalomról tanúskodván. A történelem pedig úgy jelenik meg, Moldovan Gheorghe rendőrkapitány szabad függő beszédben közvetített gondolataiban, mint amelyik hiteltelenít minden efféle "eszelős mesé"-t, "rémtörténet"-et. "A maga története nem időszerű. A maga története: nincs. Nem beszélhet róla" - fordítja le a hatalmi parancsot a tolmács. A Szibériáról vagy Tadzsikisztánról vagy Pekingről szóló hirdetés "no létoá". Történelmi lecke tehát a hallgatás. Ha már kibírta a rémes éveket, és nem pusztult el, vagyis nem hallgatott el végleg. Belehalhatott volna, ha van benne egy kis becsület - adja át az elbeszélő a rendőr százados szavait, megtoldva szereplőjének azzal a rosszallásával, hogy "úgy látszik, a történelemből sem tanult". Mert a historia est magistra vitae bölcsessége  itt a lakosság nyugalmának és lelkesedésének a megőrzésére biztat. Vagyis arra, hogy holmi rémmesékkel nem szabad felizgatni az embereket. A rémséges alak, a szakállas-hajas megbocsáthatatlan bűne - a hatalmat megtestesítő rendőrség szemében - , hogy ott a messzi távolban, a szovjet-kínai határnál, ahol felszabadították, nem tiltakozott azonnal a küldetés, a hirdetés ellen, "volt képe elvállalni a feladatot egy idegen hatalomtól, hogy rongyosan-rémesen hazautazzon, megzavarja egy szocializmust építő ország hangulatát".
     A címadó elbeszélés, A pusztulás gyönyöre főhőse - az előbbi alkotáshoz hasonlóan a történetben ugyancsak nem érdekelt elbeszélő szerint - éppen az ellenkező programmal érkezik, nem tizenkilenc, hanem négy (vagy öt?) év távollét után az ismerős vidékre, a szülőföldjére. Egyrészt nincs szándékában dicsekedni vele, de még beszélni sem róla, hogy politikai elítélt volt, hiszen ami miatt börtönbe csukták - szerelmi boldogságában annyira belecsavarodott egy lengő-lobogó állami zászlóba, hogy véletlenül letépte -, az nem volt se tudatos, se pedig jelentékeny cselekedet. Másrészt kezdi megszokni, nem úgy, mint a másik jövevény, hogy a tájat számára ismeretlen törvények s akarat szerint rendezték be. És kezdi elfogadni, hogy nincs más feladata, mint kiismerni, ami szokatlan - "ha engedik, csak neki magának kell átalakulnia, igazodnia hozzá, és főként felejtenie". Az igazodás, az átváltozás gyönyöre azonban egy percig sem ejtheti rabul: hiába felejtené, ami négy-öt éven át vele történt, amit ártatlanul elszenvedett, ha most éppen otthon került olyan környezetbe, közegbe, ahol már a maga jelenvalósága, váratlan ottléte sem "helyénvaló, egyszerűen". Eltévedtnek, betolakodónak minősül, jövevénynek tartják őt is a körzetet egyedül uraló vadászok és dögösök. Mert bár hazament, mégse lelt rá a családjára, ismerőseire. Faluja lakóit ugyanis kitelepítették, a környék katonailag különösen fontos terület lett; vesztegzár alá került egy "valahol messze" történt robbanás vélt vagy inkább valós következménye, a sugárfertőzés miatt. A vadászok feladata: kiirtani minden élőlényt a harminc kilométeres sugarú, kezükre adott területen. A dögösöké a lelőtt vagy a betegségben elhullt állatok összegyűjtése és elégetése. S mindkettőjüké immár: kipuhatolni, kinek a megbízásából érkezhetett az "álnok ellenőr", ki küldte. A börtönből a vesztegzárba szabadultnak valóban "hírvivői küldetése" lehetne. Feladata, neki is: semmi egyebet nem kellene tennie, "csak beszélnie majd, és megtalálnia hozzá az értő, indulatos hallgatóságot". Beszélni az egészségkárosodásokról, bizonyítékul a saját szeme színének változását - barnából kékre - hozva fel. A siker erősen kétséges - töpreng el rajta -, hiszen ráfoghatják, hogy betegségeit másutt és máskor szerezte: ha a külvilágnak sem a sugárfertőzésről nincs tudomása, sem a vadászok és a dögösök irtó munkájáról, ha a vesztegzár hírzárlattal párosul, akkor végül is valóban ellepheti "a közlésképtelenség szomorúsága, tehetetlensége". Hiszen bárhová kerül, "egyedül a szavainak, a meséjének kellett hinniük, és minden azon múlt, mit akarnak hinni, ki ellen hisznek-használnak fel bármit is, és mekkora hozzá a hatalmuk". Vagyis a személyes történet hitelességét is végső soron a hatalom, az uralkodó ideológia szavatolja. Ez, persze, nem zárja ki, hogy a szülőföldjére mint körzetbe térőt ne vegyék üldözőbe a saját maguk dolgát és célját illetően már erősen kétségeskedő vadászok.
 
(Elvett életrajzok, kitalált életek) Éppen a fővadász fejében fordul meg a hatalmas csalás gyanúja. Hogy talán nem is volt fertőzött a terület, nem történt semmiféle robbanás. Az ő csoportját, a vadászokét esetleg foglárokként zárták ide a dögösök mellé. Vagy életük korábbi szakaszának velük nem tudatosított, ám a hatalom szemében megbocsáthatatlan bűnei miatt rabként kerítették el őket. Így is, úgy is a pótolhatat- lanságuk érzetét keltve és a feladatvégzés fontosságának tudatát erősítve bennük. Szabadságuk képzetéhez az értelmes munka illúzióját is megteremtve. Kísérleti alanyok volnának, titkos utasítások végrehajtói, távoli és ismeretlen "főhivatalok" parancsának teljesítői? Egyszersmind kiszolgáltatottjai is: léteznie kell egy olyan brigádnak, amelyik majd velük végez, miután ők már elvégezték a maguk munkáját. Mert a feladatteljesítés során beszívták a fertőzést, az állatok helyett ők váltak a hordozóivá - nem engedhető meg tehát, hogy innen kikerülve terjesszék. "Ezt a kórt, de még a hírét sem viselte volna el már a zónán kívüli ország." Mielőtt tehát - hat hónap elteltével - a feladatuk végleg véget érne, gondolkodniuk kell a jövőjükről. Úgy is, mint a vadászok közül a "fegyveres férfi": ha visszakerül a tizedik emeli panellakásába, elnyújtózhat majd, de mesélni "nem mesél". Ám úgy is gondolkodhatnak, mint a dögösök: a falu marad a valószínű jövőjük, itt kell tovább "éljék kitalált életüket". Talán itt lelhetnek otthonra - miközben az öt évi raboskodás után hazatérő jövevény nemcsak hogy otthonra nem talál, de még gyanússá is válik. Szülőföldjén ő lesz idegen - nem egyszerűen elűzendő, hanem elpusztítandó, nehogy hírvivő, "hirdetés" lehessen. Az elnyomó hatalmat képviselő ismeretlen főhivatal, a távoli társadalmi intézmény a vesztegzárral olyan rendszert teremtett meg, amelyikben nincs, nem akadhat élethelyzet, hogy az egyén azonos maradhatna önmagával, vagy hogy a társadalmi és a személyes identitása közötti ellentét, feszültség megszüntethető volna. A börtönviselt épp a hazaérkezésével veszítette el minden esélyét, hogy bármiféle életet kitaláljanak a számára.
     A Kínai védelem jövevényével, a hadifogságból szabadult Péteri Györgygyel azért is könnyebb a hatalom dolga, vagyis azért is egyszerű kitalálni a jövendőjét, mert a múltját úgyis teljes egészében el kell tüntetni, minden ízében muszáj megsemmisíteni. A tizennyolc éves szibériai száműzetés emlékénél nem kevésbé azt, amit előtte megélt. Kétszeresen is "elvették az életrajzát". A hadifogságot egy ukrajnai háborús özvegyasszonnyal való hosszú kalanddal helyettesítik - a mese szerint erre ráunva kérelmezte a hazajövetelét. Mintha "kanos fajtá"-jának, vértolulásos érzéki vágyainak lett volna a kiszolgáltatottja, nem pedig a háború kényszereinek, a győztes szovjetek hatalmi önkényének. Múltjának ezzel a darabjával sem szabad azonosulnia - ezért fosztják meg rögtön az azonosító jeleitől, a háború és a fogság alatt is szinte talizmánként őrzött hóbelevancától. Amit meghagytak az oroszok, meg a kínaiak is, azt "a román nem veheti el" - jön ki első ízben a sodrából. Mindhiába, hiszen a visszakapott cókmókjából mégis csak hiányzik egy papír és egy kő, feltehetően egy uránkő - fogságbeli múltjának legfőbb azonosítója. A tárgyain túl azoktól a jegyektől is megfosztják, amik külső megjelenésében bizonyíthatnák önazonosságát. Levágják a haját - "Mi maga, Sámson?" -, és felöltöztetik "egy halott értelmiségi ruháiba". Az öltözet akár a sajátja is lehetne: halott értelmiségi ő is. Hiszen a nem a falujában, hanem az attól "nem messze" kijelölt munkájának - az aszfaltkeverőknél kell dolgoznia - semmi köze a végzettségéhez, a fogságba esése előtti hivatásához, Kolozsvárott szerzett diplomájához és a jegyzői munkájához. A hatalom, a hivatal részéről az új igazolványával teljesül a múltat végképp eltörölni jelszava. Az erőszak képviselője, a vele rokonszenvező rendőr így búcsúzik tőle: "Hát, maradjon magának." És a magánya akkor ér igazán az égig - amiről álmában beszélt -, amikor kiderül, az apja földjét sem lelheti már meg, az is a kollektívé lett. Se múltja, "se apja, se földje".
     "Arra születtünk, hogy önmagunk legyünk" - morfondírozik A céda nyúl elbeszélője-főhőse: az egyedüllétet mint tényt jelentve, az önállóságot és az önazonosságot pedig mint reményt jelezve. Ő sem lehet az, aki: értelmiségi, pedagógus. "Proletár úr, elveszítette már a láncait?" - köszön rá reggelente a szomszédja, jól ismerve a helyzetét. Állástalan, munkaszerződését "közös megegyezéssel" kellett felbontania, majd titokban szerzett és titkosan működtetett kötőgépével pulóvereket készít, hogy a zugpiacon a tanártársai árulhassák azokat. Aztán amikor fény derül a feketemunkára, üvegeket gyűjtve tartaná fenn magát, ha közveszélyes munkakerülésért rendőrségi idézést nem kapna. És ha nem kellene folyton azzal számolnia, hogy bármikor felkeresheti, bárhol fellelheti a "naponta borotválkozó", szigorú "ismerőse", aki legelőbb a néptanács állatnyilvántartójának mondta magát, ám aki vélhetően az állambiztonság hadnagya. Megbízatása felől sem lehet bizonyos az elcsapott tanár: őt követi-e, vagy a barátjáról, a "bujdosó betyár" Bálintról akar valami biztosat tudni. Ha az előbbi történet kínaiak szabadította hőse Don Quijote módjára küzdene küldetése teljesítéséért, ostromolná - a téma nemzeti mintáját is idézve - a maga Besztercéjét, akkor Bálint esetében a narrátori utalás a gatyás Robin Hoodra nagyon is helyénvaló. Hiszen a zubbonya alatt ama címbéli nyúl, a "tegzében" pedig statisztikák. Az előbbit az elbeszélő gondjaira bízza, az utóbbiakkal, a romániai magyar iskolaügyről készült feljegyzésekkel, számadatokkal pedig úgy tűnik el, mintha ő meg a Helsinki vagy Madrid vagy Budapest nyújtotta nyilvánosság erejében bízna. Az anarchia szabad játékosának látszik, olyannak, akire az állam nem bírja rákényszeríteni az akaratát, nem képes elérni, hogy személyes identitását az egyetlen és egységes társadalmi identitásra cserélje föl. Úgy fest, a munkátlan tanárral hasonló a helyzet, merthogy - mint elbeszéli - haszontalan rejtélyekkel teli életében "titkossá vált minden természetes dolgom". Mindez azonban csakugyan csak a látszat. A történetét elbeszélő hős hiába hiszi olykor, hogy a saját fejében él, "lezárt szemhéjak mögött", annyira beszorult a lakásába; nincs kivel társalognia, ha csak a nyúllal nem. És hiába nevezi, megtévesztésül, a szeretőjét is hol Júliának, hol pedig Leilának, a nyulat pedig Bertholt Brechtnek, a hadnagy és annak a megbízói előtt nemcsak ez, de az egész élete: nyílt titok. Mintha közösen írnák az életrajza eseményeit, együtt alakítanák a sorsa fordulatait. És a barátja se hiheti, hogy bottal üthetik a nyomát: tudnak távozásáról, tudnak érkezéséről. Ezért még az az agyafúrt gondolat is felmerül, hogy - az elbeszélői értelmezés szerint - mint egy "ócska krimi"-ben, Bálint a hatalom embere. Általa provokálják a hőst, teszik próbára alattvalói hűségét, állampolgári engedelmességét, megbízhatóságát. Ezért fogalmazódik meg az elképzelése: feljelenti a társát. Egyrészt neki úgyse árthatna, másrészt láthatnák, "milyen jó fiú" ő. Játékos alapállása és megannyi kedélyes szójátéka csupán arra volt jó, hogy megteremtse személyes önállóságának és önellátóságának a látszatát - az ugyancsak kedélyesnek mutatkozó hatalommal, a titokzatosan működő renddel szemben végül alulmaradt. Beleesik az alig rejtett csapdába: holmi mögöttes értelmekre célozgat, miközben "kiszámított, eltervezett" dolga van. Jelképesnek hat körülötte a világ - folytatja a meditációját -, "mint minden, amit nem bírunk pontosan megfogalmazni".
 

(Az elbeszélő mint álcázó) A pontos fogalmazás igénye összefüggésbe hozható a korábbi - említett - három regény közlése óta bekövetkezett változással. Az ott is és itt is szerepeltetett regény (A céda nyúl) kivételével ugyanis mind a hadifogoly története (Kínai védelem), mind a vesztegzáré (A pusztulás gyönyöre) kívülről elbeszélt, de ilyen a parasztregényé is (Földút). A narrátor tehát nincs jelen mint szereplő, nem vallja meg a maga érdekeltségét a cselekmény bonyolításában, nem érvényesítheti az elfogultságait, rokon- és ellenszenveit, önkényesen választott nézőpontjának megfelelően. Lehetne akár mindentudó is, belülről elemezve az eseményeket. Az omnipotencia helyett azonban inkább választja az impotenciát. Tehetetlen az esetek előfordulását illetően, tanácstalan a megítélésükben. Többnyire kívülről figyeli meg az eseményeket, ám nem mindig viselkedik így az előadásuk közben, olykor az átélt beszéddel is próbálkozik, az alaki töprengések közvetítésére is vállalkozik. Ingatag ebben is. Ám okát nem adja bizonytalanságának. Kiváltképp pedig nem úgy, mint az önéletrajzi jellegű hármas könyve Adam Adam című darabjában tette, a mottóval mintegy útmutatást és magyarázatot nyújtva. Egy bizonyos - létező vagy kitalált? - Milos Mikeln szavait idézte: "A terror sosem lelketlen mechanizmus, hanem mindig emberek közötti kapcsolat, akik kivételes és értelmetlen helyzetbe kerülnek, s már csak ezért is annyi irracionális, megmagyarázhatatlan és szándéktalan elem keveredik benne, hogy a tudományosság számára szinte hozzáférhetetlen." Ezt az irracionalizmust, megmagyarázhatatlanságot és megfoghatat- lanságot már nem egy személy hiányos ismereteivel, torzult tudatával, szűk látókörével magyarázza, hanem a titkos jelentésű,  bizonyítékai nélkül létező világ lényegi jellemzői, immanens tulajdonságai közé sorolja. A vallomásos előadásmód felváltása a személytelennel, az auktoriálissal mindenekelőtt ezt hozta magával. Ha az irracionális, abszurd világ a tudomá- nyosság számára is hozzáférhetetlen, akkor az irodalom is megelégedhet a közelítési kísérletekkel. Az író, a szerző egyszerre felfedező és álcázó, egymástól elválaszthatatlanul.
     Ez magyarázza egyfelől az elbeszélő pontosságát, másfelől a megbízhatatlanságát, a tér- és időviszonyok kijelölésekor. Például, hogy az első történet legelején határozottan közli: 1962. augusztus 17-én reggel érkezett meg az a bizonyos rémséges alak - ám hogy hová futott be a vonata, arról csak annyit árul el, hogy a Kelet felől számított első erdélyi vasútállomásra. Fogságba esésének helye is bizonytalan: az Úz völgye lett volna, vagy az ojtozi hágó, netán a berecki. A jelentésképzés, az értelmezés szempontjából fontos szöveghelyen, a zárlatban sem nyújt támpontot: a hazatért hadifogollyal mi lett végül, a kollektív szántóján, egy fa tövében "elaludt vagy meghalt". A szerzői állásfoglalás hiánya - miként Todorov elemzi - a bizonytalanság fokozója. Hasonlóképpen, amikor az elbeszélő valamelyik alak nézőpontját látszik követni. Így említheti például - a pártbizottsági titkár névtévesztése nyomán -, hogy "Györgyi Péter, vagy Péteri György elindult kifelé", így tarthatja - noha előbb már pontosan megnevezte - "tétova nevű ember"-nek. Az atomrobbanásról, sugárfertőzésről szóló történetben egyáltalán nem, csak a következőben tűnik fel, ráutalásos formában Csernobil neve. Itt azonban nemcsak azzal növeli a bizonytalanságot, hogy mindvégig fenntartja a hatalmas csalás, becsapás lehetőségét, hanem még inkább azzal, hogy megjeleníti, leírja a robbanás gyermekét, szülöttét, "a köztes lény"-t. Ez a fókaszerű, beszélő, egyszerre "állat, ember, asszony" alak, aki - az elbeszélői értelmezés szerint - ugyanúgy "az anyag titkos mélyéről származott, mint bármely katasztrófa vagy csecsemő" pusztulásra ítéltetett: a fővadász lövi fejbe. Éppúgy a természet- fölötti mutatkozik meg vele, mint ahogy a csoda menti meg az üldözőitől a börtönből szabadultat is. Egy fa tövében lévő meleg üreg bújtatja el: az anyaföld köréje záródik, ám rejtett csövein, járatain nem feledkezik el levegőt juttatni neki. Az üldözői, a vadászok pedig egy "sose látott egyenruhát viselő fiatal férfiak"-kal találják szemközt maguk - ez utóbbiak ismeretlen fegyvereikkel és "személytelen egyformaságukban papírmasé és műanyag céltáblasornak hatottak". A történet- mondásban semmi bizonyosság, hogy kik ők. A mágikus realista regényekkel kapcsolatban Bényei Tamás elemezte retorikai eljárások szervezik itt is a regény szerkezetét, jelölik ki szemléleti alapjait. Az elbeszélő mintha azért tagadná meg a racionális felvilágosítást, hogy egyrészt a dolgok újólag teremtődésének benyomását keltse, másrészt a természetfölötti elemek természetessé, mindennapossá tételével, "naturalizálásá"-val vagy familiarizálásával megfossza őket a hagyományos effektusaiktól, és a szokatlan, az eruptív, a csodás is semleges, nullafokú tónust kapjon.

A céda nyúl első személyű elbeszélője is ismeri azt az erőfeszítést, amikor csurog az emberről a verejték az erőlködéstől, hogy megértsen valamit, aminek ráadásul "az összes adatait ismeri, de a jelentése titkos". Éppen ezért is, e hiábavalóság tudatában a komoly erőfeszítésekkel szembe a játék szabadságát állítja - a Peter Steinertől idézett kynikus hősök mintájára. Beszédes, ahogy a regényt indítja: a magát mindvégig névtelenségben hagyó hős hazafelé tartva odaint "a nagy király lovas szobrának", mókás szavakat intézve hozzá. Helytáll a narrátori minősítés: túlságosan irodalmi ez a helyzet, főleg, amikor egy rendőrnek látszó figura is feltűnik, akinek éppúgy nem lehet "visszapofázni, kiigazítani legalább", ahogy a szobornak, vagy ahogy az itt emlegetett Szabad Európa Rádiónak sem. A szituáció azonban a kynikus filozófia atyja, Diogenész egyik cselekedetére emlékeztet. Arra, amikor egy szobortól könyörgött alamizsnáért, és a kérdésre, hogy miért éppen tőle vár segítséget, azt válaszolta: "Hogy hozzászokjam a visszautasításhoz." Ez a beszéd az Adam Adam felhozta helyzetek és közérzet beszéde, a rejtekezésé, amikor még a belső monológok is álcázva szólalnak meg. A mágikus realista regényekkel kapcsolatban is jellemzőnek ítélt performatív nyelvhasználat az uralkodó itt. Az, amikor a beszélők a szavakat nem közlésre, hanem bemutatásra szánják. Nem a valóságra vonatkoznak tehát, és nem közvetlen kijelentésekként értendőek, hanem a valóság, a világ "átírása"-ként, mássá alakításának, megváltoztatásának jelzéseként. A beszélő által a hallgatónak átadni kívánt üzenet - fejti ki Peter Steiner - nem az, amit megnyilvánulása kimond, hanem amit implikál, amit maga után von, amit feltételez. Ez az ironikus forma, az iróniának ez a beszédalakzata sűrűn felbukkan az elbocsátott tanár és a nyúl történetében. De az atomrobbanásos história is ismeri a fedőszövegeknek, közhelyeknek azt az előadásmódját, amelyikben "a beszéd tartalmánál fontosabb maga a beszélés".
     "Kozmosz és politika: kaka és Titicaca, elmegyek Peruba, fakó az eb ura" - skandálja magának  A céda nyúl mesélője, miután nem volt kinek elmagyaráznia, mit keres a szobor körül. Később örökös eledelét fogyasztva folytat rímes játékot: "mákos mácsik, ezt eszik a fura bácsik". Magamentő szövegei közül való: "Mert annak, aki gügye, van iskolaügye", "Örök a lelki béke, de a végnek sosincs vége". Itt a szójátékok, rigmusok nem a gondolatok közlésére, hanem az elrejtésére, nem a vélemény kimondására, hanem az álcázására hivatottak. Vásári szerepet a Földút Gyulájának a közlései során kapnak: alsóneműket, zoknikat árulva kiabálja szerte a falvakban, hogy: "Friss a zokni, még mozog, ha elfogy, még hozok", vagy: "Jó szellős a bermuda, hova mondom, nyomd oda", "Itt van a jó matyó gatyó" stb. A gyógynövény és olaj árulásához is kész a versike: "Semmi fűszer, szól a fószer, mert elvisz a májzsugor, ne zsírt egyél, mint a disznó, s mint disznó a vályúból".
     A versikék, rigmusok, szójátékok a magánbeszéd részei. A performatív nyelvhasználat azonban a párbeszédes formákban vall rá igazán azokra a "beszélgetési szabálysértések"-re, azokra az akarattal elkövetett hibákra, amelyek a "verbális aktus" kényszeres voltáról, és értelmetlenségéről tanúskodnak. Íme a szobor előtt, ám nem a nagy királlyal, hanem álcázott rendőrrel folytatott dialógus: "- Szép nyarunk van - mondtam neki. - Közlekedjünk - felelte. - Nem gyülekezem - mondtam. - Állok. Egyedül. - Na, gyerünk - mondta." Ugyanez kedélyesebb formában, az állambiztonsági tiszttel párban: "- Hívjon fel, ha megérkezik, jó? Amikor eljön a nyuláért. - Miért ne? - hümmögtem. - Na, miért? - kérdezte. - Tényleg - mondtam." Fenyegetőbbek, félelmet keltőbbek a Kínai védelem beszédhelyzetei: az állomásfőnök durva kérdésére - "Maga mit akar?" - a rongyos ember válasza: "Van papírom róla", majd ugyanezt feleli arra is, hogy miről van szó. Szűkszavúsága ekkor még a magabiztos egyéné, aki előtt nagyon is tisztán lebeg a beszélgetés központi célja: a másik befolyásolása. A Földút végeérhetetlen és egymásba folyó meséi aztán nemcsak a kommunikáció céltalanságának bizonyítékai - ideszámítva azt is, hogy információk átadására és fogadására sem alkalmasak -, hanem a teljesen kiüresedett, tartalmatlanná vált létezéséé is. Egy olyan, a (rendszerváltozás utáni) magyar faluban, ahol a locsi-fecsi, a tyúkpörök, az ugratások és a kakaskodások leginkább A helység kalapácsa világát és stílusát idézik. Az elbeszélői reflexió szerint látvány itt minden, "szinte látszat, nem egyéb. Akár a szó." Bár nem ez a narrátor, hanem a céda nyúlé formál véleményt az irodalomról és az íróságról, mégis nyilvánvaló az ő különállása is. Önmegváltás? Közügyi szolgálat? Cselekvés eszköze? - mindez volna az irodalom? Szépen, jól hangzanak ugyan, fel lehet velük címkézni az erjedő zűrzavarokat, ám az eligazodásban aligha segíthetnek. "Irodalmunk java is csak virágmintákkal csipkézte ki az általános eszményeket, hogy holmi honi valóságra lássunk át a réseken, vagy célozgatott. Aludtam volna inkább, ha tudok" - ér véget az eszmefuttatás.
     Csiki László prózái nem csipkéznek, nem célozgatnak, nem magyarázzák meg az irracionálisat. Nem is igazítják vissza a világot - ahogy az egyik hős vágyná - a zsarnokság, a hatalom által megzavart valóságos méreteire. Még csak a derű vigaszával sem szolgálnak. A legtöbb, amit kiváltanak, az az intellektuális kételkedés, hogy egyáltalán berendezhető-e igazságosan, emberi módra a társadalom, megszüntethető-e örökös hiányérzetünk, elégedetlenségünk. (Jelenkor Kiadó, Pécs 1997)