|
MOHAI
V. LAJOS
Az elsüllyesztethetetlen
nagyság
Jókai - témavázlat
"A közönségnek igen helyes és tiszteletreméltó
okai vannak Jókait kedvencének vallani."
(Arany János)
1.
Jókai roppant életműve és megindító
regényvilága különös szövevény, ezért hozzá még közelíteni sem egyszerű
feladat. Az irodalomtörténésznek nem csupán a nagy műveket kell látnia,
hanem azt is, ami mára már múló, avuló rész. Magyaráznia kell a Jókai jelenséget
irodalmunkban, előrelendítő és fékező hatását prózánk alakulására nézve.
Azt, ami elképzelhetetlen nélküle, s azt, ami éppen általa válik kérdésessé.
Mert Kosztolányit idézve: "Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és
tanítványa." Ez a súlyos mondat állít ércnél maradóbb emléket Jókainak.
Az ő megbecsülése tehát a mindenkori magyar irodalom önismeretének leckéje
egyúttal; ne feledjük vele kapcsolatban az önkorlátozás veszélye is fönnállhat,
hiszen róla - kirekesztőleg - Gyulai Pál nagyságú kritikus nyilatkozott;
de hogy milyen nehéz egyensúlyt találni a magyar prózaírás hagyományteremtő
időszakának - a 19. század közepének - nagy alkotóegyéniségei között, arra
Mikszáth is példa: ő meg Kemény Zsigmondról mondott végletes szavakat -
ezzel szándékozván magasabbra emelni Jókait.
Akiről bizony
kezdettől fogva egyoldalú szembeállítások fényében ítéltek. Ennek az lehet
az oka elsősorban, hogy a magyar elbeszélő próza hagyományteremtő időszaka
arra az évtizedre esik, amelyben Kemény és Jókai egymástól eltérő eszmei
célkitűzéssel és ugyancsak eltérő művészi eszközökkel vállalkoztak a Világost
követő nemzeti kilátástalanság föloldozására. Az írói módszereikben - s
ezzel együtt világképeikben - jelentkező különbség lényegét Arany János
látta meg a legélesebben. Kemény Zsigmondban mindenekelőtt a merész kezdeményező,
a forma és a látásmód megújítására való törekvést becsülte, amelynek előfeltétele
az írói önbírálat, a tehetség önmegismerő képessége, Jókainak azt vetette
óvatosan szemére, hogy az önbírálat nem eléggé erős oldala. A Szegény
gazdagok elsődleges értékeiből azonban arra a következtetésre jutott,
hogy azok magukban rejtik egy kedvező folytatás lehetőségét, s azon igyekezett,
hogy Jókait írói szerepének igazi felismerésére ösztönözze. Ezt annál fontosabbnak
érezhette, mivel lapszerkesztői működése során hasonló ellenállásba ütközött
a közönség részéről, mint regényeivel Kemény, a kor prózaírását jellemezve
pedig kénytelen volt megállapítani, hogy az olvasók többsége kevéssé érzékeny
a művészileg magasrendű alkotásokkal szemben. Aki iránt viszont teljes
az odadása, az Jókai.
Arany 1861-es
bírálatában messzire látott; Jókait illetően sem tanácsos szem elől téveszteni
mondanivalóját. Magas mércéje ugyanakkor ellenáll Jókai szükkebelű leértékelésének;
a lényegre tapint rá: "Jobb műveit s azok sikerültebb helyeit olvasva mintha
újra tanulnák belőle a kedves anyai nyelvet [...] úgy tetszik, hogy valamint
a nyelvben az élet s kivált a nép volt főmestere, úgy az elbeszélésben
a népmesék modora ragad meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel
sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit."
Ezért történhetett,
hogy múlt századi íróink közül mégis Jókai volt az, aki meghatározó módon
hatott későbbi pályatársaira: sokáig hozzá kapcsolódtak a legerősebben,
hozzá igazodtak, sőt az ő nemzeti, anekdotikus irályát követték. Sokuk
érett fejjel is gyermeki ragaszkodásról tett tanúbizonyságot; még a Nyugat
nagy nemzedéke előtt sem homályosult el fénye, noha föllépésük már
a Jókai-féle romantikus antikapitalizmus Magyarországa ellenében szerveződő
irodalmi modernizáció volt.
2.
Jókai akkor szállt átütő erővel síkra
a nemzeti önbecsülés fenntartásáért, amikor a korábban kivívott morális
értékeket megsemmisülés fenyegette, mert ha az elvont ideáknak nem is,
a nemzeti eszme valóságos szolgálatának kiemelt hely jut ott nemesi-liberális
értékrendjében; különösen Világos után. Tudvalevő, hogy az önkényuralom
kora történelmünk egyik legnyomasztóbb periódusa, ahol a magyarság nemzeti
létének fenyegetettsége és a hatósági erőszak alatt kénytelen az irodalom
létezni. A győztes osztrák politika miatt a légkör szinte elviselhetetlen
volt, gyötrő kétely emésztett minden hazafit, írót, értelmiségit, közpolgárt.
S Jókai az, akinek egykettőre sikerült áttörni ezt a szörnyű burkot: a
nemzeti kilátástalanság fölszámolása felé ő tette meg ugyanis az első lépést
a Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből (1850) című könyvével
és az Egy bújdosó naplójával (1851). Nyilvánvaló, hogy ebben része
van a kortársainál jóval szerencsésebb egyéni körülményeknek; de lelki
alkata és illúzióknak túlságig engedő szemlélete mellett segítségére volt
élete végéig őrzött függetlenségi eszméje is.
Endrődi Sándor
írja a Századunk magyar irodalma képekben (1900) című, íróportrékat
fölvázoló könyvében: "...ha valakinek örök érdeme van egy porig sújtott
nemzet vígasztalásában és szenvedéseinek megdicsőítésében, neki minden
bizonnyal örök érdeme van." Ennek a jellemzésnek már a kiindulópontja is
az, hogy Jókai olyasvalaki, "akit az isten jókedvében teremtett s vígasztalásul
küldött az emberek közé". Az Endrődiéhez hasonló túldimenzionáló beállítások
az író pályafutásának főképpen Világost követő legelső szakaszát nagyítják
fel, s Jókai szerepét az emociók felől közelítik meg. A hazafias-nemzeti
mitológia kisugárzását érzik életművéből - innen a magas hőfokú vallomás.
Ezért lehet,
hogy Jókai bemutatásához fűződik a szépprózai életrajz meghonosodása irodalmunkban.
Azé a műfajé, amelynek kettős tükre egymásba játsza mintázó és mintázott
arcmását: Mikszáthé az oroszlánrész, aki nyíltan felfedi a Jókaival való
szellemi rokonságot. Életrajza azáltal hat az olvasóra, hogy hősének világát
oly módon teszi szemléletessé, mint a Jókai-regény; a tényszerűség határát
a képzelet oldja-tágítja, "fotográfus- féle rideg" helyett "a művész-igazsága"
vezeti tollát.
Ennél is tovább
megy Szini Gyula. 1927-ben kiadott könyve Jókaiból varázserejű hőst formál,
aki egyidejűleg tölti be a nemzeti költő, a jós és ítélkező, az elkölcsi
tanító és a mesemondó szerepkörét. Kosztolányi fölfogását veszi át, amikor
hangsúlyozza, hogy nincs magyar író akin ne érvényesült volna Jókai hatása;
erről senkinek sincs joga megfeledkezni. Ő a "mese fejedelme" anyanyelvünkön;
a magyar író azért elkötelezettje, mert saját irodalomképébe öntudatlanul
is beleépül a Jókai-elbeszélés; vagyis a világ nyelvi, retorikus megformáltságához
az egyik első út Jókain keresztül vezet Magyarországon.
3.
Jókai regényműfaja egynemű szembenállásról
ad hírt, lehet ez közösségi vagy egyéni, de jellemzőben egyidejűleg mindkettő.
Ezek a konfliktustípusok azonban túlságosan hamar leegyszerűsödnek a jó
és rossz eszményítő harcára, s a köztesről, a krízisről alig-alig vagy
egyáltalán nem esik szó. A nagy kivétel ez alól az 1872-ben napvilágot
látott Az arany ember; ahogy a regény személyiség bonyolult rétegzettségére
is - szinte egyszeri esetként az életműben - ez a regény lehet a példa.
Tímár Mihály karaktere, jellemrajza mindenben különbözik Jókai korábbi
és későbbi regénypanoptikumának lakóitól; és nagyban különbözik az elbeszélő
is - ezért talány, hogy Jókai ezt a könyvét tartotta önmaga számára legkedvesebbnek.
Föltehetőleg ez a regény volt megjelenítője, kiéletlen vágyának, az önellenőrzés
nélküli, kiáradó vallomásnak. Úgy vélem, hogy mai szemmel is rokonszenves
feszültségek tartják életben a regénykompozíciót, tisztán romantikus jellegű
a szerkezet, és Jókai itt mintha még saját egyéni világképén is túllépett
volna.
Ha a regényalakokat
vesszük figyelembe, láthatjuk, hogy az író hősei közül (és itt most az
életmű törzse) Tímár személyi- ségéből hiányzik a biztonságérzet; ez határozza
meg a bonyolult cselekményt; de éppen biztonságérzetének ingatagsága ad
neki valamiféle megrendültséget, nem homályosul el benne a kétkedés, és
választások ellentétes sorozatára készteti. Idézzük csak föl: a Jókai-féle
hős rendszerint egyszer kényszerül választásra, s döntése véglegesen befolyásolja
sorsát, balvégzetbe sodorja, vagy szerencséjét hozza eléje. De ez után
nem tud kitérni döntésének következményei elől, ez szab útjának módosít-
hatatlan irányt. Aki bűnt követ el, az Jókainál bűnhődni fog. Ezen a morális
képleten változtat Tímár Mihály alakjának belső megformálásával az író;
igaz, ezt a szerkezetet sem előtte, sem utána ilyen egyértelműséggel nem
alkalmazza. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy Jókaiban
nem volt meg igazán a tragikum iránti fogékonyság. Mondják, hogy drámai
szituációt legtöbbször csak úgy tudott felépíteni, ha feketén-fehéren elkülönülő
ideák képviselőit állította egymással szembe, az eszményítő visszatükrözés
korlátját állta a bonyolult történeti folyamatok irodalmi megjelenítésének.
Az arany embert sem ezek, hanem a főhős vallomásos alanyisága, lelki
életének teljes kivetítődése emeli a pálya magas jelenségévé.
4.
Az elbeszélő próza alkotásait csakis
akkor élvezhetjük, ha az író által megfigyelt világ saját egyéni tapasztalatainkkal
szembesíthető. Milyen élményt kelt föl az olvasóban Jókai művészete? Ehhez
előbb a hazai regényírás forrásvidékét kell madártávlatból szemügyre venni.
A művészi
igénnyel írt elbeszélő prózáé rövid, a lírai alkotásoké hosszú múltra tekinthet
vissza a magyar irodalomban. Amikor a hazai regényírásban a 19. század
közepén kialakulnak a legfontosabb regénytípusok, a költészet már több
évszázados gyakorlattal rendelkezik. A regény két hagyományteremtő mestere,
Kemény és Jókai mögött a közeli múltból Kármán és Kazinczy, a távolabbi
időkből az emlékiratok jobbára alkalmi szerzőinek írásmódja áll. Kemény
és Jókai művészi érdeme, hogy az utóbbiak örökségét is alkotó módon fejlesztették
tovább: ismert, hogy Kemény az erdélyi emlékiratírókat fedezte fel, Jókai
pedig Ráby Mátyás és Benyovszky Móric történetének újrafogalmazását az
eredeti szövegek alapján végezte el.
Kettejük regényírása
azonban végül is szöges ellentétben áll egymással: Kemény a romantikus
regényírástól a realista igényű felé haladt, Jókai művészi fejlődése ugyanakkor
helyesen csakis a romantikus és népies hagyományon belül értelmezhető.
Rá nem jellemző a művészi formák feszes és dinamikus kezelése, amely Keményt
arra késztette, hogy elméleti szinten is foglalkozzon műfajával. Poétikájuk
különbözősége az előbbi óhajtó módjával, az utóbbi szigorú pragmatizmusával
feleltethető meg. Kemény a regénytől szerves szerkezetet, zárt megformáltságot
követelt, amely fokozott feladat elé állítja a befogadót. Jókai láthatóan
kevesebbel beérte, ezért műveinek gyors és egyszerű befogadhatósága klisék
közé szorította, az ünnepelt regényíró szerepe pedig gyakori engedményekre
kényszerítette. Művészi megújulásának útjába épp az ötvenes években kialakított
regénytípusának mind fogyatékosabb ismétlése állít akadályt. (Az arany
embert, példának okáért, nem az írói jelrendszer gyökeres megváltoztatásával,
másságával, originalitásával, hanem a történet talányos szöveghelyeivel
vélem újszerűen jellemezhetőnek.)
Kemény poétikai
kísérleteinek merészsége mögött Jókai konvencionális regényírása többnyire
elmarad: a Jókai-féle írásmód intézményesüléséből azt a következtetést
lehet levonni, hogy a regény hazai fejlődésének szempontjából Arany János
kritikai támogatása csekély eredménnyel járt, Gyulai éles, támadó kritikája
pedig hovatovább visszájára fordult. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy
Keményt Világos után írt politikai röpiratai gyanúba keverték, írói pályája
pedig viszonylag korán (a közönség rendkívül szűk körétől eltekintve, olvasatlanul)
fejező- dött be: az életét regényíróként kísérő elszigeteltség halálát
követően sem oldódott föl maradéktalanul.
5.
Közkeletű vélekedés, hogy Jókai hatása
jutott érvényre a hazai elbeszélőpróza alakulásában, ugyanakkor Kemény
elejtett kezdeményezése hátrányosan érintette irodalmunkat, amelynek árát
20. századi elbeszélő prózánk megújító mesterei fizették meg. Vajon igaz-e
ez az ítélet? Nem tükröz-e bántó elfogultságot Jókai kisebbítése: a kérdésre
nincs könnyű felelet. Keményt nem kárpótolta az utókor. Nevének említése
visszatérő hiányérzetről tanúskodik, életműve nem ágazik szét a magyar
irodalomban. Jókaié ellenben igen. E vonatkozásban azonban indokolatlan
kettejük további szembeállítása. Jókai szakaszt jelöl a múlt történeti
értékei között. Az irodalmi emlékezet, ha kételyeket is támaszt működése
iránt, művének klasszikus minőségét sohasem vonta kétségbe. Sok utánzója
mellett korszerű folytatója is akadt: Krúdy Gyula hangulati prózája
Jókai örökségének mély átéléséről, sőt értéséről tesz bizonyságot
anélkül, hogy a 20. századi író világirodalmilag is számottevő életműve
veszítene eredetiségéből. Ez pedig nagy szó: Krúdy prózaírása újszerű rendezőelvre
lelt a metaforikus szerkezet alkalmazásával - múltba forduló alkata vonzza
Jókaihoz, családi szálon kapcsolódik a 48-as függetlenségi tradícióhoz,
de Jókaival szemben időtálló módon rávilágított a 19. századi Magyarország
romlásának okaira.
Krúdy rendkívül
fogékony volt a nemzet kulturális és politikai öröksége iránt; alapélménye
a századvég és a századelő időszaka. Elnyújtott pályakezdése nem mentes
az utánérzéstől, korai könyvei Jókai emésztetlen befolyásáról tesznek bizonyságot
és csak jóval később jut a mindenkitől megkülönböztető önállóság
birtokába.
Krúdy úgy
tekint az irodalmi hagyományra, mint a művészet korábbi szakaszára, amelyből
a folytatás következik. Jókai, aki okkal előkép sokak számára, Krúdy írásaiban
is stilizáltan van jelen. Ez egyrészt a 19. századi mester jellemzésének
öröklött vonásaiból maradt vissza, másrészt a portré megrajzolójának saját
felfogásából következik. Talán nem járok távol az igazságtól, ha e két
összetevőt egyenlőtlennek érzem: Krúdy művészi fejlődése ugyanis Jókai
világképével ellentétesen alakul, s az 1910-es évektől ironizáló, ironikus
hangnem vegyül az írásaiba. Jókai optimista létszemlélet nevében oszt igazságot,
és műveinek döntő többségéből kizárja a tragikumot; nem ír kilátástalannak
látszó történetet, s e ténynek fontos szerepe van továbbélő népszerűségében.
Látószöge a maga nemében páratlan a klasszikus rangjáig emelkedett írók
között. Az olvasóra gyakorolt hatással törödik - ebbéli érzelmei sohasem
hagyták hidegen. Krúdy pedig éppen a pozítiv értékminősítést fordítja ki:
kezdetben még csak felfüggeszti a derűs ábrázolást, később - mivel belülről
látja a történelmi és az egyéni értékek gyakorló pusztulását - az iróniát
tragikus világképpel társítja. Jókai hősének, Tímár Mihálynak a vágya egy
ponton túl beteljesülhetett, számára még elérhető volt a boldogság, a 20.
század íróját azonban a történelem kiábrándultságra kényszeríti.
Krúdy a Jókairól
írott irodalmi kisrajzokban a fiktív történetek közepére állított első
személyű elbeszélő, aki önmagát és saját korát kisebbíti. Az elbeszélő
magatartására a Szeptemberi út Senki-szigetén című dolgozatából
(1917) következtethetünk: a Tihanyi-félszigeten magába roskadva meditáló
Krúdy előtt a jelen azzal a múlttal szembesül, amelyet Jókai festett ideálissá.
Jókai világát azonban eltörölte a történelem: Senki-szigetét nem keresik
föl az emberek. A boldogságnak általa teremtett jelképétől eltávolodott
az élet: "Mit kezdjek e gyönyörű félszigettel, e vágyva vágyott magánynyal,
e kimondhatatlan nyugalommal, amelybe úgy hangzik az élet, mint a halotti
zene, amelyet öreg sírlakók hallgatnak, midőn új társat hoznak a temetőbe."
Az egy évvel korábban keltezett, Búcsú Senki szigetétől című írás
gondolati középpontjában is az értékek szertefoszlása és előnytelen átrendeződése
áll. A háború kifordította sarkából a világot. Krúdy élesen összeütközteti
a régi és az új időket, aminek az a következménye, hogy az utóbbiak lerombolják
az előbbi hatását. Krúdy szerint csak olyan fokú belső szabadsággal lehetne
írni a pusztulásról, mint amilyennel csak Jókai rendelkezett: "Majd a háború
után, ha jön egy új Jókai, meg lehetne írni a könyvtárakat e kor végtelen
szenvedéseiről, midőn a fájdalom úgy devalválódott értékében, mint minden
az életben, midőn senki sem hisz már semmiben, csupán az elmúlt, régi emberek
viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háború előtt éltek."
De Jókait
nem a múltba helyezett nagyság elégikusan értelmezett szerepében idézi
föl, hanem olyanban, amely lezárt történelmi múltra támaszkodik. Álláspontja
tehát iróniát rejt magában mindazokkal szemben, akik a gyökeresen megváltozott
körülmények között is egy korábbi világképen keresztül látják a maguk helyzetét
a történelemben. |
|