"Én permanens kétségbeesésben élek
                         rég, mióta az Istenhez / vezető utakat
                         mind eltorlaszolták a / bűneim."
                                                           (Zalán T.: 3. elégia)
 

az aggodalmat képtelen feloldani
a lét porcionált adagokban érkezik
a feloldás csak a felelősség fojtogató rojtjai
nem mállnak szét ebben az állandó rozsda-zuhanyban
érezni a bűntudat reszelékeinek áporodott illatát
szép ez a megzenésíthető elmúlás

az ember pillanatnyi ráértében
az öröm eltévedt hajszálaival bíbelődik
a férfi fontosságát hangsúlyozza de
itt már bizonytalan a hangszín
az asszonynak sem elég a szerelemre tárulkozás
ebben a félreérthető huzatban az
együtt-szárnyrakapás ígérete a megkapó
a félrevert lehetőségek börtönében a
poshadt víz sem oldja a megnyomorított
kenyér száraz morzsái sem lohasztják az
étvágyat a korbácsolt fenevad is csak a
harapás gyönyörére emlékezik
a parázson való tánc irgalmára a tekintet
mágnesében vergődő szembogár fényére
az utolsó ölelés esdeklő szorítására...