|
SZEKÉR
ENDRE
Kántor Lajos: Honos-hontalan
Két levél közt egy
évtized
Kántor Lajos, a Kolozsvárt élő jeles
irodalomtörténész a Honos-hontalan című kötetében "közérzetkrónikát"
írt. Természetesen nem tekintette másodlagosnak irodalmi- művészeti témáit,
nem szakította meg irodalomtörténészi tevékenységét. Ezt az egységet, irodalomtörténészi
és közírói munkásságának egységét, egymástól elválaszthatatlan voltát -
maga Kántor Lajos is érzi. Kötetéhez fűzött előszavában (vagy utószavában)
a kötet hátlapján azt állapítja meg, hogy ugyanazon alapérzésről adott
hírt korábban az Itt valami más című gyűjteményes tanulmánykötete.
Hiszen "megrögzött kolozs- váriként" ugyanazon honos-hontalan alapérzésről
vallott közvetve vagy közvetlenül az Itt valami más tanulmányaiban,
a Hamlet a bántott félhez tartozik című erdélyi színháztörténeti
esszéjében vagy a Ki vagy te, Szilágyi Domokos? című szubjektív
hangvételű kismonográfiájában. Maga a műfaj megnevezése sem könnyű sok
esetben: hol van az irodalom- történet, a vallomás, a kortörténet stb.
határa, hogyan lopakodik be az egyik a másikba? Az azonban biztos, hogy
Kántor Lajos irodalomtörténész "honos-hontalan" állapotában úgy vall közérzetéről,
hogy minden esetben adatokkal, nevekkel, művekkel, időpontokkal, pontos
hivatkozásokkal teszi hitelesebbé, dokumentumértékűvé a "honos-hontalan"
vallomását. (Talán egy más irodalomtörténész szabálytalan, útkereső műfaj-elnevezésére
hadd hivatkozzunk. Rónay György nagyobb irodalmi és irodalomtörténeti munkái
mellett - pl. A regény és az élet, Petőfi és Ady között, Balassitól
Adyig, Kassák Lajos - néhányszor meg kellett állnia, esszéket, jegyzeteket
írt olvasás "közben", kitalálva és hangsúlyozva a "közben"-műfaját: Fordítás
közben, Olvasás közben, Kutatás közben. Kántor Lajos öntudatlan is
követi Rónay György "közben" írt jegyzetlapjait, műfaji útkeresését. S
hasonlóképpen aláhúzza, kiemeli e jegyzetszerű prózai írások, közérzetkrónika
fontosságát.)
A Honos-hontalan
című kötet "két levél közt egy évtized" alcímmel jelent meg. A túlzottan
elvonatkoztatott esztétizálás, irodalomtörténeti fejtegetés "helyett" készültek
ezek az írások, melyekben Kántor Lajos "kikerülhetetlen függőhidakról",
a szeszélyesen kanyargó folyók felett ívelő hidakról ír. Meg kell állapítania,
hogy errefelé a biztosnak látszó betonhidak egymástól nagyon távol épülnek.
S az idő múlása, a modern kor hiába találta fel a repülőt vagy a helikoptert
- vagy újabban az internetet -, mégsem bizonyos a híd helye, biztonsága,
átjárhatósága. Mindig érződik a bizonytalanság. A függőhíd, amely két partot
köt össze, eléggé labilis, szűk, túlzottan mély az alatta lévő szakadék,
a völgy. Kántor Lajos olykor elbizonyta- lanodik, nem tudja határozottan,
hogy a függőhíd jó-e, megvan-e, ott van-e, ahol a térkép jelzi, vagy talán
csak önmagában belül van. "A két partot, melyeket összeköt, szintén magamban
hordom" - teszi hozzá. S a kikerülhetetlen függőhíd mellett különböző metaforák
élnek benne a "költöző hazáról", a mondat végére helyezett "három pont"-ról,
a távolabbi vagy közelebbi hontalanságról, a "határjegyről", az Ady-vers
"pompás magyarjairól", az "otthont a hazában"-ról, a "muszáj herkulesi"
reményről, minőségről stb. Ezek az írások nem magányos töprengések négy
fal között, hanem a nyilvánosság előtt elhangzó előadások "honos-hontalanul",
nyílt levelek - pl. Csoóri Sándornak, Vári Attilának, egy névtelennek,
sok kortársának. A lelkiismeret megrendíti, az arcpirító türelem aggasztja,
a kitelepülők, az elmenekülők elkeserítik, a "költöző haza?" gondolata
Ady szavaira figyelmezteti: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán..." Az otthon-maradók
hontalanság-érzése, illúzió-vesztése nyugtalanítja. Elgondolkodik Erdély
földrajzi elhelyezkedésén: mennyire került Európa peremére. Nehéz belenyugodni
abba, hogy a naponta Kolozsváron, Erdély egykori fővárosában, a Széchenyi
kútjánál álló vagy az egykori Mikes Kelemen utcából jövő piaristáknál tanult
diák, a későbbi irodalomtörténész ne vegye észre a Farkas utcai Pantheont,
Mátyás király szobrát, a házsongárdi ősöket. (Ahogy Lászlóffy Aladár Házsongárd-könyvéből
idézi Kántor: "Tótfalusi kilenc és fél esztendő után tér vissza Erdélybe,
szekéren hozza a felszerelését s a bibliáját, melyet még Hollandiában 4200
példányban kinyomott, s ugyanannyiban a zsoltároskönyvet is.")
Az egyes emberi
sors természetesen többször merül fel Kántor Lajos "honos-hontalan" jegyzeteiben.
Itt Kocsis István jut eszébe ("Az ember akkor ember, ha összes választási
lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja."), amott Ágoston Vilmos
már Budapesten írt átkos-lelkiismeretfurdalásos hontalansága, másutt meg
Czegő Zoltán az Olt partjáról messzire kerülve - állandó nehéz visszagondolása
a hazára. De számos hétköznapi vagy irodalmi sors, idézet között érdemes
elgondolkoznunk a Londonból is mindig Kolozsvárra gondoló Cs. Szabó László
szavairól: "Angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem." S folytathatnánk
még a sort különböző fájó-fájdalmas életsorsokkal, de talán tegyünk hozzá
egy gondolatot Cs. Szabó szavaihoz. A Magyarországról külföldre, Nyugatra
menekült író hiába gyönyörködött a szeretett Itália szellemi kincseiben,
majd a londoni otthon emberi-művészi- irodalmi emlékeiben, mégis Kolozsvárt
idézte, mégis legtöbbször hazagondolt - irodalmunk nagyjaiba kapaszkodva.
("A magyar költő egy nagy lélekszámú nép szellemi igényével lép fel önmaga
iránt" - jegyzete meg Cs. Szabó.)
S itt jelentkezik
legerősebben a honos-hontalan irodalom- történész: újra meg újra Németh
László testvérek és tejtest- vérek-gondolatához fordul, a műveltség ügyét,
a megismerést, a kis népek sorsát idézve: "Az eszmék embere: az író pedig
kipusztulóban, átadja helyét a pártírástudóknak" - így fogal- mazta meg
a maga ítéletét Németh László. Mi mindent látott előre Németh László? A
Magyarok Romániában újraolvasása vezeti el Kántort számos felismeréshez,
a "rögtönzött elméle- tektől" való eltérések szükségességéig, a kisebbségi
sors végletes meglátásáig. A Németh László-idézetek, gondolatok újragon-
dolásakor jut el az egyik fejezet metaforájáig: "A Tehetetlenség Kollégiumáig".
S az irodalomtörténész Kántor Lajos újra Szilágyi Domokoshoz fordul, a
Hogyan írjunk verset? soraihoz, az Európa-egészben való gondolkodásig.
Visszapillantva A költő életei (Szilágyi Domokos, 1938-1976) című
emlékkönyvre, melyet Kántor Lajos szerkesztett, s aki emlékeket, leveleket
idézett az Aki papír közé keveredik című írásában. Kántor Lajos
fiókokat huzigál, táskákat nyitogat, keresi azt "akivel halála óta többet
társalgok, mint amikor még együtt lehettünk, szűkebb vagy népesebb társaságban".
S a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? című könyvében szembetalálkozik
a szeretett költő-barát szobormásával. S egy csodáról számol be: unokája
odarohan Szilágyi Domokos mellszobrához, öleli, simogatja a gipszet, nem
akar eljönni tőle.
S ez a csoda
- ott rejtezik a Kántor Lajos-kötet számos adata mögött. Mert nemcsak Erdély-néző
Szilágyi Domokos-mottó van, meg számos cikk, idézet, verssor, útiélmény,
tanácskozás, írószövetségi ülés, újsághír, nyilatkozat, hanem élő költő
és élő költészet.
A magyarság
életével kapcsolatos hírek, adatok mellett, mögött, előtt mindig ott érezzük
az irodalomszerető Kántor Lajost. Egyszer nyíltan címbe emeli versszeretetét:
Három vers, és József Attila Levegőt!, Illyés Gyula Egy
mondat a zsarnokságról és Szilágyi Domokos Ez a nyár című versét
olvasva gondolkodik, a "közös mennybolt" alatt, "kérges reménynyel". A
versolvasás és a vers elemzése itt természetesen egybeolvad, eggyé válik.
Ez Kántor Lajos írásainak nagy érdeme, ereje. Vagy: amikor Szabédi László
helykeresése címmel Illyés Gyulára hivatkozik, aki már régebben, kb.
ötven évvel ezelőtt a Nyugatban így jellemezte tömören: "Magvasság,
egyszerűség, igény." Ebben a pillanatban "emelkedettebbé" válik Kántor
pontos irodalomtörténeti szemlélete: Szabédi "költői nemeslevelét" állította
ki Illyés. Utána a József Attila és Szabédi László közötti rokon vonásokra
figyelmeztet - A szabédi Nagyréten és a Medvetánc, a Hazám
versvilága kapcsán. Itt valóban egy olyan "költőbirodalom" jellemző
vonásai rajzolód- nak ki előttünk, mely az egész magyarságra, Közép-Európára
és Nyugat-Európa felé is nyit. A kolozsvári Bolyai Tudomány- egyetem megszüntetése
után mártírságot vállalt Szabédi. Sorsát versidézetekkel is hitelesen elevenítette
fel Székely János drámája, a Mórok. Kántor Lajos írásában Szabédi
életének és életművének fontosabb állomásait tekintette át, a "strasbourgi
kalandtól" Sepsiszentgyörgyig és Kolozsvárig, nem felejtve egy érdemi Szabédi-monográfia
szükségességét sem.
A Honos-hontalan
című Kántor Lajos-kötetben természetesen nem választható el egymástól a
napi hír, a politikai helyzet, az erdélyi környezet az irodalomtól, a történelmi
múlttól. "Közérzetkrónikának" nevezi vallomásos, publicisztikai, jegyzetszerű
írásait. Itt ezekben az írásokban különösen fontos szerepe van az évszámnak,
hogy mikor és hogyan szólt az erdélyi hídépítésről, a partok összekapcsolódásáról,
az RMDSZ szerepéről stb. Ő maga is megemlíti a "szólás kényszerét", hiszen
számos alkalommal írnia, szólnia kell, nem hallgathat. Az én autonómiám
című írásában a József Attila-vers, a Levegőt! sorával kezdi gondolatait:
"Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet?" S hozzáteszi,
hogy itt az idézőjel kitétele sem volt fontos, hiszen kölcsönvéve József
Attila szavait - másképpen folytatja, a hajdani Szép Szóban megjelent
Márciussal. S most teszi ki a verssorokba tördeltséggel az idézőjelet:
"Mit ír a hírlap?..." Hisz a kiáltványok, egyezmé- nyek, szerződések helyett
most a költői szó erejével és pontos- ságával szeretne figyelmeztetni,
számot vetni, az igazi és a korlátozott autonómiáról vallani. Ebben a "sajátos
romániai demokráciában, a korábbi totalitarizmus és a vadkapitalizmus e
korántsem kellemes keverékében" (1993 januárjában). Hol is van neki autonómiája?
- kérdezi. "Talán az íróasztal mellett." Hisz rögtön eszébe jut a Korunk
szerkesztősége, a kiköltöztetési gondok, a Ceausescu és a Funar-időszakban,
a szerkesztés- politika, a hazai és a külföldi szerzők egyeztetése, Kányáditól
Határ Győzőig. Az autonómiáját keresve jut el az anyanyelvig, a nemes hagyományok
vállalásáig, az Anyanyelvi Konferenciáig, az RMDSZ-ig, a józan emberek
okos gyülekezetéig, melyről József Attila is írt. Az értelemig és tovább
lépve újra József Attilát idézi, nem felejtve a Március szavait.
Így épül be Kántor Lajos vallomásába a ma és a tegnap, a költészet és a
jövő.
S mégis, minden
körülmények közt, otthon, Erdélyben vagy külföldön, egy konferencián -
Kántor Lajos nem tud a magyar irodalom nélkül élni. Amikor a kivándorlás,
a "költöző haza" gondolata felmerül, ő nem felejtheti Babits Mihály esszéjét:
A magyar jellemről. A cselekvés és az opponálás, a "múltnak őre
lenni", a rohanó világnak ellenállni, őrszemnek maradni s nem "rohamvezérnek"
és más Babits-mondatok állítják meg, gondolkodtatják el. S cselekvésre
serkentik, amikor az anyanyelvet visszaszorítják, a helységneveket átkeresztelik,
a tankönyvek sok mindent elfeledtetnek a mai fiatalsággal... S ő elkeseredve
kérdez a hazáról és az új hazáról, az anyanyelvről. Vagy: Pompás magyarok
című írásában Ady versét emeli ki: "Ünnepi viseletben, templomból jövet
látta Ady a kalotaszent- királyiakat, innen a verskezdő szavak s A Kalota
partján egészének áhítata, szívet nyugtató csöndje, biztonsága, nyugalma."
Ehhez az Ady-vershez fűzte megjegyzéseit Kántor 1992 decemberében, a Funar
polgármesterékkel szemben a - fellobogózott néma menetről, egy másfajta
"pompás vonulásról", a provokáció elleni néma tüntetőkről, méltóságukról.
És szükség van a "pompás magyarok" más vonatkozására is: a kolozsvári magyar
színház 200 éves fennállásának ünneplésére. Ez a "mi ünnepünk" lenne. Színészvendégekkel,
tapssal, de Funarral, indulatokkal, félelemmel is. Békés ünneplőkkel a
Házson- gárdban. S a "veszélyes" koszorúk eltüntetésével, a botrány elkerülésével.
Nem éppen "pompás" jelenetekkel. S továbbgondolva a határon túli magyarság
találkozóit Ungváron és Kassán, Kolozsvárt és Budapesten a Kalota partjáról
üzeni Adyval: "Óh, tempós vonulás állandóság, / Biztosság, nyár, szépség
és nyugalom." 1992 decemberében Kántor Lajos Adyval a tempós vonulásra
és a nyárra gondol - télidőben.
Erdély-nézőben,
önvizsgálatra kényszerülve Szilágyi Domokos 1974-ben írt Magyarok
című versén tűnődik húsz év múlva, 1994-ben. Valamiféle önostorozás fejeződik
ki benne, mint Vörösmarty, Petőfi vagy Ady verseiben. De a Kárpát-medencében
is sokat változó világban új időszámítást keres, az autonómia kérdéseit
veti fel Tőkés László interjúja kapcsán. Eszébe jut a torontói Magyar Házban
tartott előadás Erdélyről, az RMDSZ-ről. Nem felejti az akkor még Bukarestben
élő Damó István grafikusművész RMDSZ- plakátját, az "otthon a hazában"
üzenetét hordozva a levélborítékon a kicsi piros szívvel... S a magunk elkeseredése,
"Mohács-komplexuma" mellé odateszi az illyefalvi példát: az építést, az
erkölcsöt, a minőség-adás lehetőségét és kötelességét. "Van-e hát megoldás?
A 20. század végi Európában talán megkockáztatható a remény - nem muszáj
herkulesi alapon" -, fogalmazza meg Kántor Lajos.
A Határjegy-sorozat
darabjai újra meg újra megjelennek, így a kötet után például a Magyar
Nemzet 1998. március 28-i számában is: Rang, egyenrang, egyenérték
címmel. A korábbi esszék, cikkek, vallomások - "honos-hontalanul" - folytatódnak,
szakadékok és államhatárok fölé függőhidakat emelve, a Kriteriont és Domokos
Gézát, márciust és a Korunk-műhelyt, kisebbségi tapasztalatokat
és Tompa Gábor rendezői "csodáját" idézve. Mint korábban, 1996 júniusában
is levelet küldve - a Reménységről. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc
1997 ) |
|