Poétika és politika

A kisebbségi magyar író többnyire publicista is: a körötte élő nemzeti(ségi) közösség készteti arra, hogy időről-időre számot vessen ennek a közösségnek a sorsával és törekvéseivel, megpróbáltatásaival és reményeivel, és mintegy köznapi használatra is kifejezze e közösség önazonosságának tudatát. Ebben az értelemben írt publicisztikát az erdélyi Kós Károly, Makkai Sándor és Kuncz Aladár, a felvidéki Győry Dezső és Mécs László, a vajdasági Herceg János és szólalnak meg az újságokban ma is olyan szlovákiai magyar írók, mint Duba Gyula, Dobos László, Cselényi László, Grendel Lajos vagy éppen Tőzsér Árpád, akinek háromévtizedes közírói munkássá- gából a jelen kötet ad válogatást.
     A nyolcvanas évek végén bekövetkezett általános közép- európai "rendszerváltást" megelőző évtizedekben a diktatúra mindazonáltal mindenütt erősen korlátozta vagy éppen elfojtotta a publicisztikai szándékot, mondanivalót és lendületet, és így a nagy közösségi tapasztalatok és törekvések megfogalmazása nagyrészt a szépirodalom feladata lett. Többnyire ezért is kapott a kisebbségi magyar irodalom, mi több, a költészet publicisztikai hangoltságot és küldetést. Nem mindig vált a poétika kárára ez az önkéntes feladat- és szerepvállalás: igen sok olyan erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági magyar írástudót, közöttük kiváló költőket (Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Gál Sándor, Kovács Vilmos, Fehér Ferenc és mások) ismerünk, akik szándékosan hátat fordítottak a "tiszta költészet" eszményének, hogy minél személyesebben, minél hitelesebben adjanak számot a közös fájdalmakról és kívánságokról, és olyan "üzeneteket" közvetítsenek, amelyek talán inkább egy publicista tollára valók. 
     Tőzsér Árpádnak viszonylag kevés publicisztikus költeménye van, korábban is kevés volt, az utóbbi két évtizedben pedig szinte semmi. Úgy tetszik, mindig erős tudatossággal őrködött azon, hogy költészete ne vállaljon közvetlen szerepet a közélet harcaiban, és verseiben ne keveredjék el egymással a poétika és a politika. A közéleti véleménynyilvánítás igénye azonban, szerencsére, tőle sem idegen. Korábban, kivált az 1968-as prágai tavasz elfojtását követő két évtizedben, midőn a Gustav Husák által irányított hatalom a maga politikai agresszivitásával és intellektuális igénytelenségével szomorú bélyeget nyomott a csehszlovákiai és ezen belül az ottani magyar közéletre, Tőzsér Árpád óvakodott attól, hogy szerepet vállaljon ennek a közéletnek a mozgalmaiban, és legfeljebb független értelmisé- giként és költőként, irodalomtörténetíróként, kritikusként hallatta hangját. Az 1989-es "bársonyos forradalom" után viszont nyíltan, minden aesopusi áttételesség nélkül vállalt feladatot a szellemi élet, a közélet küzdelmeiben.
     Ennek a közvetlen és felelős szerepvállalásnak egy kötetrevaló publicisztikai írás a dokumentuma: az 1994-ben megjelent Pozsonyi páholy című gyűjteményre gondolok, amely a kilencvenes évek első felének közírói munkásságát mutatja be, és ennyiben folytatja, kiegészíti és beteljesíti a nehezebb esztendőknek azt a publicisztikai termését, amely korábban irodalmi esszék és irodalombírálatok között, ha nem rejtetten is, de kevésbé nyíltan került a szlovákiai magyar olvasó, egyáltalán a magyar olvasó kezébe.
 

Vallomások a szülőföldről

A trianoni történelmi trauma után kialakuló kisebbségi magyar irodalmak mindenképpen méltánylást kívánó szellemi vállalkozása volt, hogy ismét felfedezték a szülőföld hagyományait és kultúráját, egy magyar táj "lelkiségét", amely valóban kissé háttérbe szorult a nyugatos irodalom vagy az avantgárd nagyváros-központú érdeklődése idején. Ebben igazából 18. és 19. századi irodalmunk hagyományaihoz tértek vissza, minthogy akkor az irodalom, kivált a költészet, még tudatosan fejezte ki azt a kultúrát, azt a szellemiséget, amely egy-egy régió helyi színeit őrizte. Ilyen módon mutatta fel például Áprily Lajos lírája a régi erdélyi magyar városok: Kolozsvár és Nagyenyed szellemi örökségét, Kós Károly Kalotaszegét, Tompa László, Nyírő József és Tamási Áron a Székelyföldét, Győry Dezső a gömöri tájat, Mécs László a keleti Felvidékét vagy Herceg János a Bácskáét. Hasonlóan a harmincas évek magyarországi költőihez, a Nyugat harmadik nemzedékének és a népi mozgalomnak a lírikusaihoz: Takáts Gyula Somogy, Gulyás Pál Debrecen, Jékely Zoltán Erdély, Kálnoky László Eger, Csorba Győző Pécs kulturális hagyományait idézte fel.
     Ezeket a hagyományokat nem a költészetben mindig nagy szerepet betöltő természet, hanem a szűkebb szülőföld, a régió, a tájhaza ihlete keltette életre. Van Szerb Antalnak egy kis esszéje (1940-ből), a Természet vagy táj, amely igen szellemesen különbözteti meg e két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában, ezen kívül erősen emocionális jellegű: "A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó." A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, történelmi és kulturális hagyományokra utal: "A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, várromok és kolostorok [...] Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét. A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jelentése van. [...]a természet a historikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem."
     A "tájhazának" mint a történelmi és kulturális identitás elemi vonatkozási pontjának az ötvenes évek végén újraéledő szlovákiai magyar irodalomban is eszméltető és ihlető hatása volt. A pozsonyi Keszeli Ferenc, a mátyusföldi Ozsvald Árpád és Mikola Anikó, a Komárom környéki Gál Sándor, a honti Duba Gyula, a nógrádi Zs. Nagy Lajos, a Bodrog-vidéki Dobos László és a gömöri Cselényi László és Tőzsér Árpád szülőföldjükhöz ragaszkodva mindig vallomásos személyességgel szóltak a "tájhaza" történelmi és kulturális örökségéről, a tájról és a benne élő emberről. Ezt a ragaszkodást fejezi ki (számos költői mű mellett) Tőzsér Árpád több esszéje és publicisztikai írása, mindenekelőtt Gömörország című önéletrajzi mozzanatokat felvillantó nagyobb tanulmánya, amely, miközben áttekinti a gömöri táj történelmét és társadalmi viszonyait, hitet tesz a szülőföld eredendő szellemi vonzása mellett. "Hányszor terveztem már - írja Tőzsér -, hogy egyszer valami nagy térképre felrajzolom azokat a köröket, egyeneseket, amiket világjáró csavargásaim során magam után húztam: valamenynyinek Péterfala lenne a zárópontja. Indulhattam keletre, mehettem délre, nyugatra, északra, mindig ide tértem vissza, mint a fához kötött legelésző bárány. Egyszer egy versemben a falu hegyre épített templomának a tornyát felfordított kocsi rúdjához hasonlítottam. Most már tudom, hogy nem rúdhoz kellett volna hasonlítanom, hanem tengelyhez. Olyan tengelyhez, amelyen én vagyok a kerék. S foroghat a világmindenség felfordított szekerén akárhogyan a kerék, mindig a tengely lesz a közepe."
     Gömörország múltja és jelene gyakran foglalkoztatja Tőzsér Árpádot: előbb idézett tanulmányában képet ad a szlovákiai magyar irodalom ottani forrásvidékéről, népi életéről és hagyományairól, A "palóc népdalokról" írott tanulmányában pedig igen szakszerűen mutatja be a gömöri és nógrádi folklór egyedi jegyeit. A szülőföld iránt tanúsított hűség egész munkásságában nyomon követhető. Mi a szülőföld? című 1991-es jegyzetében szinte prózaversbe illő fogalmazásban beszél arról, hogy a szűkebb haza kisvilágából megőrzött emlékek miként alakították személyiségét és világképét. Szinte Radnóti Miklós Nem tudhatom című klasszikus költeményének apró konkrétumokat, tárgyias mozzanatokat egymásba szövő módszerével idézi fel a "tájhaza" meghitt emlékanyagát és lelki karekterét, végül pedig a következőket mondja: "A szülőföld múltunk legelevenebb, mert legtárgyszerűbb, legkevésbé fogalmi összegzésekben élő része: kép, mely akkor is költészet, ha nem tesszük metaforák, hasonlatok elemévé, ha nem adunk neki külső jelentést. Akkor is azt jelenti, amire már maga a »szülőföld« kifejezés is utal: a »szülöttek« összetartozását."
 

Fejezetek egy kisebbségtörténelemből

Van Tőzsér Árpádnak egy sokat idézett verse, a címe Fejezetek egy kisebbségtörténelemből, amely a szlovákiai magyarság történelmi helyzetének és kollektív identitásának megfogalmazá- sát kísérli meg. Fájdalmas gyermekkori emlékek tükrében mutatja meg ezt a helyzetet és az általa megszabott identitást, amely abból a tapasztalatból ered, hogy a szlovákiai magyar sem a szlovákok, sem a magyarországi magyarok között nem érezheti igazán otthon magát. Ezért, akár tetszik, akár nem, vállalnia kell azt a "harmadik" létformát és kollektív önazonosságot, amelyet egyrészt etnikai, másrészt társadalmi elhelyezkedése jelöl meg. Vagyis vállalnia kell, hogy ő "szlovákiai magyar", így kollektív identitásának meghatározói között mindkét fogalomnak súlyos jelentése van.
     Az évtizedeken átívelőn publicisztikai tevékenység következésképp úgyis értelmezhető, mint folyamatos kisebbségi önmeghatározás. Ebben az önmeghatározásban egyaránt szerepe van a szülőföld iránt érzett ragaszkodásnak, a "tájhaza" népi kultúráját gondozó szeretetnek, a szlovákiai magyar irodalmi kultúra iránt tanúsított elkötelezettségnek és annak a kisebbségi jogvédelemnek, amely többnyire nem magasztos elvek meghirdetését jelenti, hanem szívós és áldozatos köznapi küzdelmet az elemi emberi jogok érvényesüléséért. Ez a küzdelem az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra védelmében folyik, egyszer a magyar nyelv nyilvános használatáért, a magyar helységnevekért, máskor a magyar iskolákért, vagy éppen a kisebbségi magyar irodalom intézményeiért: folyóiratokért, színházakért, kulturális szervezetekért.
     A többségi helyzet előnyeit élvező itthoni magyar általában nem tudja felmérni, hogy a kisebbségi sors milyen nehéz tapasztalatokkal, milyen köznapi sérelmekkel jár együtt, így például azzal, hogy egy falusi magyar közösség nem használhatja lakóhelyének eredeti és hagyományos elnevezését. Tőzsér Árpád már 1969-es Helységnevek sorsa című írásában szót emelt a magyar településekre rákényszerített hivatalos szlovák elnevezések ellen, amelyeknek a táj történetéhez és kultúrájához nincs semmi közük. Egy baráti szlovák költő: a magyar irodalom fordításában utóbb nagy érdemeket szerzett Vojtech Kondrót egyik versére hivatkozik, ez a költemény a szlovák szövegben is a hagyományos magyar helységneveket használja, annak tudatában, hogy a történelem utólagos és erőszakos átalakítása csak ésszerűtlen intézkedéseket és felesleges sérelmeket okoz.
     Huszonöt esztendővel később Attila-e vagy Pista? című jegyzetében azután ismét védelmébe veszi a hagyományos magyar helységneveket. József Attila nevezetes gyermekkori traumájára utal, ezt az idézte elő, hogy alkalmi nevelőapja, egy tudatlan falusi gazda megtiltotta keresztnevének használatát, mondván, Attila név már pedig nem létezik, és szíjostorral verte bele a kisfiúba, hogy ezentúl Pistának kell neveznie magát. Azok a magyarok, akiktől megtagadták szülőhelyük régi nevét, hasonló helyzetben érezhetik magukat: mintha létezésüket vonná kétségbe valaki. "A hivatal - írja Tőzsér - a szlovákiai magyar falvak, városok lakóival el akarja hitetni, hogy városuk, falujuk neve nem Diószeg, nem Párkány, nem Alistál, hanem Sládkovi- čovo, Štúrovo és Hrubonovo, s mikor e helységek lakói nem hajlandók magukat engedelmesen lepistázni, akkor a hivatal a hatalom fensőggségével kijelenti, hogy Diószeg, Párkány, Alistál helynév pedig nincs, hogy ezeket a 19. század magyar nacionalistái eszelték ki, s ha visszatérnénk hozzájuk, akkor »saját szuverén államunkban rehabilitálnánk a 19. század magyarosító politikáját«." Ez utóbbi idézet egy Matuš Kučera nevű szlovák nacionalista publicistától való, és mint ilyen egy teljességgel intoleráns: a történelmi tényeket szüntelenül megerőszakoló mentalitás embertelen következményeire mutat rá. Mintha a szlovákiai (felvidéki) magyarság nem szülőföldjének őshonos lakója volna, mintha utólagosan meg lehetne változtatni a múltat, és el lehetne vitatni közel hatszázezer polgár elemi emberi jogait, amelyek között természetes módon ott van a szülőföld megnevezésének joga is.
     Tőzsér Árpád nem ritkán érzi úgy, hogy a kisebbségi sors méltatlan a 20. század emberéhez, hiszen rendszerint olyan jogtalanságokkal és sérelmekkel jár együtt, amelyeknek elviseléséhez különleges lelki ellenálló készségre van szükség. Első alkalommal talán 1969-ben írott Küldetés - önvállalás - küldetés című írásában fejti ki ezt. Vélekedése nem kivételes a kisebbségi magyar irodalom képviselői között, már a harmincas években nagy vitát kavart Makkai Sándor kolozsvári református püspök és kiváló történelmi regényíró egy írása, amely igen fájdalmasan mondotta ki azt, hogy kisebbségi sorsban lehetetlen a létezés és a megmaradás. A vitacikk írója ezt követve Magyarországra repatriált. Tőzsér Árpád is gyakran érez elégedetlenséget a kisebbségi sors mostoha viszonyai következ- tében, mégis vállalja ezt a sorsot, minthogy nem tudja máshol elképzelni otthonát, mint szülőföldjén: Péterfala és Pozsony között.
 

Magyarok és szlovákok

A "szlovákiai magyar" identitás természetes módon jár együtt a többségi nemzet kultúrájának elsajátításával és a szlovák értelmiséggel kialakított kollegiális kapcsolatokkal. 1992-1993-as naplójegyzetei (Csuang-ce és a pillangó) között Tőzsér Árpád arról ír, hogy a magyarok és a szlovákok szinte lelki közösségben éltek egymással a régi Magyarországon, és ezer példát lehetne felhozni, Mikszáthtól Rimay Jánosig és vissza, hogy ez a két nép két nyelven, de egy tudattal élt századokon át. A magyar nyelv szlovák és a szlovák nyelv magyar jövevényszavaiban a cikkíró szerint "az izgalmas magyar-szlovák közös történelem lappang [...] S aki ezt nem érti, az sem a magyar, sem a szlovák »lelket« nem érti." Valóban, azt néprajzkutatók és művelődéstörténészek is megfigyelték, hogy a magyar és a szlovák mentalitás között igen sok hasonlóság található. Népdalainknak gyakran ugyanaz a dallama, a népi szokások között is állandó volt az érintkezés, a magyarok és a szlovákok között nem volt vallási különbség, mint, mondjuk, a magyarok és a románok, a magyarok és a szerbek között, és a sok évszázados együttélés erős érzelmi kapcsolatokat is létrehozott: a magyar irodalmi hagyomány például egészen másként mutatta be a lelki értelemben rokon "tóth atyafiakat", mint a régi Magyarország más nemzetiségeit.
     Éppen ezért különösen fájdalmas az a politikusok által gerjesztett magyarellenes közhangulat, amely a mai szlovák értelmiség soraiban, sőt már-már a szlovák társadalomban tapasztalható. A szlovák nacionalizmus a többi közép-európai (Kárpát-medencei) nacionalizmussal együtt bontakozott ki a 19. század közepén, és ennek a nacionalizmusnak már akkor is kétségtelenül magyarellenes éle volt, lévén az állami és megyei közigazgatásban, a gazdasági és kulturális életben az ugyancsak előretörő magyar nacionalizmussal kellett megküzdenie. Tőzsér, mint 1993-as Erkölcsi igazság - kontra történelmi valóság című vitaírásából kitetszik - ebben a történész Tőkéczki Lászlónak a dualista Magyarország nemzetiségi politikáját igazolni próbáló nézeteit bírálja - történelmi hibának tekinti, hogy a régi Magyarország uralkodó rétege képtelen volt egy valóban liberális érdekegyeztető politikát kezdeményezni, képtelen volt kiengesztelni és megnyerni a nemzetiségeket, közöttük a szlovákokat. Ebben a kérdésben nem a Tőkéczki által magasra emelt Tisza Istvánnal, hanem a konzervatív eszmék jegyében a hibás társadalmi és politikai szerkezetet konzerváló miniszter- elnököt támadó Ady Endrével ért egyet.
     Ugyanakkor természetesen élesen bírálja a Trianon óta kifejlődő és az utóbbi években, nagyrészt a pozsonyi kormány manipulációs politikája következtében igen ártalmasan felerősödött magyarellenes szlovák nacionalizmust, illetve ennek publicistáit és ideológusait. Így a szlovák értelmiség egy csoportjának azt az 1994-es nyílt levelét, amely Európa értelmiségéhez címmel fogalmaz meg türelmetlen vádakat a magyarsággal szemben, és még jóval korábban (a Tóth Lászlónak adott interjúban) a szlovák nemzeti eszme elsőszámú képviselőjének számító Vladimir Mináć gondolatmenetét. Ennek szerzőjét, igaz, becsülte, nevezetes munkájának, a Parázsfúvás- nak (Dúchanie do pahrieb) a végső következte- téseit, amelyek egyértelműen a magyarsággal szemben határozták meg a szlovák nemzeti identitást - viszont elutasította és veszedelmesnek ítélte. Nem alaptalanul, minthogy Mináć későbbi követői, korántsem mesterük gondolkodásának színvonalán, egyszerűen magyarelle- nes uszításra és hisztériakeltésre használták fel a szlovák nemzeti eszméket. A hivatalos szlovák kormánypolitika pedig mindebben egy kisebbségellenes politikai gyakorlat: a magyar nyelv haszná- latát korlátozó nyelvtörvény és a magyar oktatás körét szűkítő iskolapolitika ideológiai alapját találta meg.
     Tőzsér Árpád, különösen már említett Pozsonyi páholy című kötetének írásaiban, igen határozottan bírálta a magyarellenes szlovák nacionalizmust, egyszersmind mindig őszinte megbe- csüléssel méltatta azoknak a szlovák íróknak, történészeknek és politikusoknak a nézeteit, akik a nemzeti kizárólagosság előíté- leteivel szakítva, józan és méltányos állásfoglaláshoz jutottak el. Így éppen az imént említett kötet címadó írásában hívta fel a figyelmet arra a vitára, amelyet Ladislav Kováć, a tudós biológus (egy időben iskolaügyi miniszter) és Milan Hamada, a kiváló író Vladimir Mináć és általában a szlovák nacionalista történetírás nézeteivel folytatott. A két liberálisnak tekinthető szerző egy régi szlovák nemzetpolitikai polémiában foglalt állást, az a szlovák nacionalizmus elméleti és politikai "atyjaként" tisztelt Ludovit Štur és a liberális nézeteket képviselő Ján Lajčiák között zajlott arról, hogy a szlovák nemzeti identitásnak milyen irányban kellene fejlődnie.
     Ludovit Štur és követői, mint ez jól ismert, a maguk romantikus nacionalizmusának megfelelően mitikus képet rajzoltak a szlovák történelemről, és ebben a nemzeti mítoszban a magyarság mint a szlovák nemzeti fejlődés természetes ellenfele, később mint ellensége kapott szerepet. Ezzel a nézettel szembefordulva Milan Hamada a szlovák liberálisok elképzelé- seire hivatkozik, ők ugyanis a kultúra fejlesztésében és a szom- szédos nemzetekkel, így a magyarokkal való kulturális együttmű- ködésben látták a szlovák nemzeti fejlődés lehetőségét. Miként Tőzsér Árpád kifejti, ezt a meggyőződést képviselte 1989 után az a Miroslav Kúsy filozófiaprofesszor is, aki a "bársonyos forradalom" idején egyenesen a másként gondolkodóknak fenntartott börtönből került a pozsonyi egyetem rektori székébe. "Ujjongunk - idézi Miroslav Kúsy szavait -, hogy milyen gyorsan, ügyesen és fájdalommentesen megszabadultunk a kommunista totalitarizmustól.
     Helyére azonban hevesen, hangoskodva, felemelt s összeszorított öklökkel új totalitarizmusok szervezői tolakszanak. Elsősorban és mindenekelőtt a nacionalisták. [...] A kommunista totalitarizmushoz az elmúlt évek során már hozzászoktam, megtanultam, hogyan kell szembeszegülni vele, hogyan lehet közlekedni, mozogni benne. Attól a nacionalista totalitarizmustól viszont, amelyet a »fajhű szlovákok« [...] produkáltak nemrég, iszonyodom... Nem, a múltat valóban nem szabad elfelejteni, de ha mindent a múlt »kártyájára« teszünk föl, ha csak arra összpontosítunk, akkor a nemzeti mítosz totalitásába kerülünk. A totalitások legrosszabbikába."
     Mindenképpen reménytkeltő, hogy a szlovák értelmiség körében igenis vannak ilyen gondolkodók: Tőzsér Árpád rájuk - Milan Hamadára, Miroslav Kúsyra a nemrég elhúnyt Milan Šímečkára és a korábbi kereszténydemokrata nemzetgyűlési elnökre, František Mikloškóra - hívja fel a magyar közvélemény figyelmét, nemcsak Szlovákiában, hanem Magyarországon is. Ők Tőzsér Árpád, ők a szlovákiai magyarság, ők a mi szövetségeseink.
 

Közép-európai mozaik

A magyar kisebbségi közösségek nemzeti identitásának és kultúrájának védelmét a Trianon óta eltelt közel nyolc évtized során többen is (közöttük Fábry Zoltán, Kós Károly, Németh László és Bibó István) a közép-európai megbékélés és együttműködés jegyében képzelték el, és a regionális összefogásnak ezt az eszméjét szervesen egészíti ki újabban az európai integráció gondolata. Tőzsér Árpád maga is úgy látja, hogy a közép-európai és távlatosabban európai integráció enyhítheti a magyarság trianoni megosztásának fájdalmas következményeit, és létrehozhat kiengesztelődést, valamint cselekvő szolidaritást a Kárpát-medence, a Duna-táj nemzetei, így a magyarok és a szlovákok között.
     A Tóth Lászlónak két évtizede adott (már említett) interjúban Tőzsér Árpád minderről így beszél: "az úgynevezett kisebbségi sorsot én nemigen tudom elválasztani a közép-európai sorstól. Közép-Európa kis nemzeteinek mindegyike elmondhatná magáról, hogy bizonyos értelemben évszázadokig kisebbségben élt. Népeink lényegében ezer évig a nyugati és keleti hatalmak érdekeinek malmában őrlődtek, s ilyen értelemben kisebbséget képviseltek. [...] Ezt a kisebbségi sorsot azok a nemzetecskék, nemzetiségek, néptöredékek érezték át mindig is a legintenzívebben, amelyek tulajdonképpen a kisebbségek kisebbségei voltak. Így volt az 1918 előtti Magyarország kisebbsége a szlovákság, s a polgári Csehszlovákia kisebbsége a dél-szlovákiai magyarság."
     A közép-európai régió valóban mindig is az önvédelemre kényszerülő, több kultúra és mentalitás hatásának kitett nemzeti, etnikai, vallási kisebbségek otthona volt, és Tőzsér részben ezzel a kisebbségi (vagy éppen többszörösen kisebbségi) léthelyzettel magyarázza azt a szellemiséget, amelyet Közép-Európa kulturális hagyományai hoztak létre. Ez a szellemiség Tőzsér költészetének is egyik forrása és meghatározója, ez ölt formát abban a "mittelszolipszista" mentalitásban, amellyel a pozsonyi költő munkásságát újabban jellemezni lehet: az 1982-es Adalékok a Nyolcadik színhez, az 1989-es Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, végül az 1995-ös Mittelszolip- szizmus című verseskönyvekre gondolok.
     A közép-európai régió kulturális és mentalitástörténeti egybetartozásáról régóta beszélnek az irodalom- és művelődés- történészek, és a közép-európai irodalmaknak ezt a strukturális közösségét érzékeli Tőzsér Árpád is, midőn azokra az írókra: Franz Kafkára, Robert Musilra, Karl Krausra, Karel Čapekra gondol, akik jellegzetes szemlélettel és írói eszközökkel fejezték ki a közép-európai ember történelmi tapasztalatát és életérzését. Ezt a Tőzsér által idézett névsort természetesen kiegészíthetjük olyan írók nevével is, mint Ady Endre, Krúdy Gyula, Koszto- lányi Dezső, Miroslav Krleža, Liviu Rebreanu vagy éppen a kortársak közül a párizsi cseh emigráns Milan Kundera, a nemrég meghalt cseh Bohumil Hrabal és szerb Danilo Kiš, a szlovák Dominik Tatarka, a lengyel Zbigniew Herbert, a magyar Mészöly Miklós és Konrád György, sőt a szlovákiai magyar Grendel Lajos, Cselényi László - és maga Tőzsér Árpád. Valamennyien nemcsak egy adott nemzeti irodalom nagy alkotó egyéniségei, hanem annak a történelmi és kulturális régiónak a képviselői is, amelyet Közép-Európának nevezünk, és amely egyelőre inkább kulturális és mentalitástörténeti, mintsem politikai fogalom.
     Ennek a jellegzetesen közép-európai életérzésnek, a "mittelszolipszizmusnak" a természetéről Tőzsér Árpád Nem létező tárgy című (az Európai Utas című folyóirat 1994-es évfolyamában közreadott) tanulmányában a következő magyarázatot adja: "A mai Közép-Európa szellemisége és irodalma a középkor, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus idején teljesen a nyugat-európai szellemi áramlatok és stílusiskolák hatása alatt alakult, eredeti, sajátos képződménnyé akkor vált, mikor a 20. században ezt a permanensen hatások alatt születő s így felemás múltját tudatosítani kezdte magában. Olyan létezésre kezdett emlékezni, amely már a létezés idején is inkább tudat, valami máshol létezőnek a tudata volt, mintsem hiteles, tettekben megnyilatkozó egzisztencia."
     Ennek a virtuális közép-európaiságnak, Tőzsér Árpád meggyőződése szerint, a három nyelvű és három kultúrájú Pozsony-Pressbrug-Bratislava lehetne a természetes műhelye és otthona. Rekviem és tedeum egy fővárosért című, 1991-ben datált esszéjében, amely az egykori koronázó város történelmi központjának valóban nagyszabású műemléki és városképi helyreállítását méltatja, olvashatók a következők: "Pozsony, Közép-Európa közepe reménykedhet: egyszer még talán csakugyan fővárosa lesz annak a régiónak, amelynek egyelőre csak a közepe. Mert az tény, hogy a Habsburg-Közép-Európa idején, Bécs társvárosaként már a legjobb úton volt az ilyen szerep felé. Bécs közelségén kívül e felé a szerep felé mozgatta az a földrajzi adottsága is, hogy az észak-déli, kelet-nyugati irányegyenesek valóban itt metszik egymást, s Közép-Európa három meghatározó (szláv-német-magyar) etnikuma is itt érintkezik. Pozsony új gazdái pedig mintha éppen ezt a történelmi Pressburg-Pozsony-Bratislavát akarnák újraépíteni. S ha a történelem tárgyi emlékeihez sikerülne a három nevű és három nyelvű város tudatát s azt a jellegzetes »nemzetközi«, közép-európai kultúrát is föltámasztaniuk, amely régen ebből a három nyelvből és tudatból táplálkozott, akkor Pozsony valóban ideális helye lehetne egy majdani közép-európai parlamentnek."
     A közép-európai kulturális integráció történelmi emlékeiben gazdag Duna-parti nagyváros valóban a regionális együttműködés műhelye és jelképe lehetne, ha most nem is az. Valójában ezzel a közép-európai szerepvállalással kaphatna Pozsony (és maga Szlovákia) európai jelentőséget, és ezzel nyerhetne a szlovákiai magyarság új és tágasabb hazát: Európában, amelyhez mind Szlovákia, mind Magyarország szervesen hozzá tartozik. Mi a haza ma? című írásában Tőzsér már ezekhez az európai szemhatárokhoz próbálja igazítani a kisebbségi magyarság szemléletét. "A mi hazánk - jelenti ki - ma is a szülőföld, a talaj-haza, de jog-hazát vajon milyet húzzunk rá? Mi, magyarok Cseh-Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, a Kárpátalja, sőt, ha úgy tetszik: Magyarországon? Az államnemzettel kezdődő, nemzetállammal folytatódó s nemzethazával végződő hazaformációkkal a tapasztalataink több mint rosszak. De mi van, van-e még valami ezeken a hazákon kívül? Van: Európa. Az a Haza-Európa, amelyről Thomas Mann, Márai Sándor, Fábry Zoltán már évtizedekkel ezelőtt úgy beszélt, mint valós hazáról, de mi (szóhasználatukat elvontnak találva s feledve, hogy a próféták jelképekben, szimbólumokban beszélnek, s e szimbólumokat nekünk kell tartalommal megtöltenünk) nem hallgattunk rájuk. [...] De most, mikor ezek a jelképek lassan tartalommal telítődnek, mikor a gazdaságilag egyesült Európa karnyújtásnyira van tőlünk, s az Európai Egyesült Államok már távolról sem puszta látomás, nekünk is szembe kell néznünk az Európa-Hazával: mit jelent, lakható lesz-e számunkra is, hogyan lépjük át a küszöbét?"
     Mindehhez azután még, nem kevés bizalommal, a következőket teszi hozzá, mintegy lezárva az európai integráció jótékony hatását felmérő gondolatokat: "Az »Európa-Haza« fogalomban megint egyesül (egyesülhet) számunkra a »haza« és a »szülőföld«; a szülőföld, amelynek nincs kirekesztő intoleranciája, amelyben csak az engemet és mindnyájunkat szülő föld panteista misztikáját érezzük, s amely ennélfogva minden népnek és nemzetnek lehet otthona, s a haza, amely jogot jelent majd ehhez az Európa nagyságúra tágított szülőföldhöz, s felelősséget múltja, kultúrája és sorsa, jövője iránt."
 

Az irodalom stratégiája

A szlovákiai magyar író, akárcsak a szlovákiai magyar, miként ezt Tőzsér Árpád pontosan érzékeli, kettős helyzetben él, és ezt a kettősséget részben a magyar nemzeti (nem a "magyarországi", hanem az "egyetemes" magyar) irodalommal őt összekötő természetes írói identitása, részben szlovákiai kisebbségi sorsa határozza meg. Szinte minden kisebbségi magyar író számára személyes feladatot jelent, hogy ennek a kettősségnek a belső konfliktusát feloldja, és írói létformáját stabillá tegye. A szlovákiai magyar irodalomnak ugyanis igen kedvezőtlen tapasztalatai vannak mind magyarországi, mind szlovákiai elhelyezkedését illetően: voltak idők, midőn a magyarországi irodalmi élet nehezen fogadta be (Tőzsér Árpád hivatkozik arra, hogy a szlovákiai magyar költők időnként nem kaptak helyet a Budapesten szerkesztett antológiákban), és voltak idők, midőn a szlovák kulturális élet (és a pozsonyi kulturális politika ma is) idegen testként, amolyan "ötödik hadoszlopként" kezelte a közös országon belül.
     A szlovákiai magyar irodalom, Tőzsér ezt pontosan látja, könnyen kerülhet az elszigeteltség helyzetébe, és felnőtté válva ebből a kedvezőtlen helyzetből kétségtelenül ki kellett törnie. Egyrészt azáltal, hogy elérte a maga teljes és hiteles befogadását az "egyetemes" magyar irodalomban, hiszen mára nem lehet kétségünk afelől, hogy például Duba Gyula, Dobos László, Koncsol László, Cselényi László, Grendel Lajos és természe- tesen Tőzsér Árpád ennek az irodalomnak a "legitim" alkotó- egyéniségei. Másrészt viszont abban, hogy éppen szlovákiai és magyar elszigeteltségéből egyetemes: európai távlatok felé törekszik, és minden irányban (a szlovák irodalom irányában is) a lehető legnagyobb nyitottságot mutatja.
     Vagyis ahelyett, hogy befogadásra várna, ő maga válik befogadóvá, mint Tőzsér Árpád 1979-es Hagyomány és nyitottság című tanulmányában (amely a Hét című lap "Van-e költészetünk?" kérdéssel indított vitájában nyilvánított véleményt) írja: "A nemzetiségi lét kezdetétől a nemzetiségi irodalom önállósodásáig hosszú az út [...] és nyilvánvaló, hogy a Magyarország határain túli magyar irodalmak közül éppen a szlovákiai magyar irodalom áll legközelebb az egyetemes magyar irodalomhoz. De én ennek a közelségnek nem örülnék olyan nagyon. Mert valószínűleg a sok újrakezdés, a kényszerű vissza-visszatérések a törzshöz okozták, hogy a szlovákiai magyar irodalom hatvanéves fennállása ellenére sem adott még az egyetemes magyar irodalomnak Bartalis Jánoshoz, Dsida Jenőhöz vagy Tamási Áronhoz fogható nagyságot. S ha adni akar, törekvése nem akkor lesz eredményes, ha az »egyetemeshez« való visszatérés szükségességét hirdeti, hanem akkor, ha - hagyományait megtartva - a világra nyitottságot tartja vezérelvének."
     Ezt a korai gondolatát később több alkalommal megerősíti, legutoljára talán 1991-ben a Karsay Katalinnak adott interjúban (A föld élményétől a lét élményéig). A nyitottság irodalmi stratégiája egyszersmind újszerű kisebbségi stratégia is, minthogy a kisebbségi létről korábban többen is úgy beszéltek, mint valamilyen szigetszerű létről, amelynek pusztán az önvédelem és a megmaradás a feladata. Tőzsér irodalomszemléletében egy korszerű, mindenképpen öntudatosabb és kezdeményezőbb szellemi stratégia jelenik meg, és ennek jegyében a kisebbségi író nem érheti be pusztán a szűkösebb kisebbségi horizonttal, de a jóval tágasabb nemzeti horizonttal sem, inkább egyetemes értékek meghódítására és képviseletére kell törekednie. A kisebbségi és a nemzeti reprezentáció ennek a szellemi stratégiának nem célja, inkább csak eszköze. A kisebbségi sorshelyzetet talán úgy lehet meghaladni, hogy a kisebbségi író az egyetemességet, az európai értékrendet és mentalitást célozza meg. Mindennek kerete és műhelye a kisebbségi publicisztika.