Január 18, szombat Váratlan expresszlevél érkezik a Művelődési
és Közoktatási Minisztériumból: a Munkácsy-díj kuratóriumának munkájában
való részvételre kérnek fel, s arra, hogy január 24-én jelenjek meg az
előkészítő értekezleten. Azonnal írógéphez ülök és lekopogom a válaszlevelet,
amelynek az a lényege, hogy a megtisztelő feladatra személyes és elvi okok
miatt alkalmatlan vagyok. Személyes és elvi okok miatt azért, mert nem
vállalom, nem vállalhatom a felelősséget az általam alig-alig befolyásolható,
megindokolhatatlan kollektív döntésekért.
Január 20, hétfő A siófoki Kálmán Imre Múzeum márciusi
Martyn Ferenc-emlékkiállításának anya- gát válogatjuk Matyikó Sebestyén
József igazgatóval és Tüskés Tibor szerkesztő- irodalomtörténésszel a budapesti
Lejtő úton, a művész özvegyénél. A hangsúly - néhány kisméretű olajkép
mellett - az egyedi és sokszorosított grafikákon, s mindezeken túl a kísérőrajzokon
lesz: a Janus Pannonius-, a Berzsenyi-, a Petőfi- és a Weöres Sándor-versekhez,
illetve drámákhoz illeszkedő alkotások kapnak főszerepet. Martyn Ferenc
nem szerette, sohasem használta az "illusztráció" megjelölést; a kísérőrajz
fogalommal azt hangsúlyozta, hogy ő képben mindig mintegy újragondolta,
újrateremtette a szöveget. Nagy kár, hogy e műnem legragyogóbb Martyn Ferenc
alkotta lapjai, a Joyce Ulysseséhez készült kísérő- rajz-sorozat
- amely 1982-ben a tatai Vármúzeum toronyszobájában szerepelt nagy sikerű
kiállításon - időközben a művész végakaratának szellemében véglegesen külföldre,
az írországi Modern Művészetek Ír Múzeumába került.
Január 21-22, kedd-szerda Záporoznak a telefonok: művészek és
kollégák kérik számon, hogy milyen meggondolás alapján utasítottam vissza
a Munkácsy-díj kuratóriumi tagságot, s próbálnak meggyőzni, hogy mégis
vállaljam el. Nem értem, miért ilyen fontos ez. Felelősségre vonnak: hónapokig
tartó, hosszú tárgyalások során egyeztették a névsort, és most én az utolsó
pillanat után felrúgom a konszenzust. Közbevetőleg megemlítem, hogy jó
lett volna, ha előzetesen velem is egyeztetnek: már az első, tapogatódzó
jellegű tárgyaláson tisztázódhatott volna, hogy nem számíthatnak rám. Nem
tudom, hogy most mi lesz, sóhajt a miniszteriális hölgy a vonal túlsó végén.
Mondom: hívjanak be egy póttagot. Azt válaszolja, hogy nincs póttag. Mondom,
tanulhattak volna valamit a letűnt rendszertől, az MSZMP Politikai Bizottságának
bezzeg volt póttagja. (Azt már nem vallom be, hogy sohasem tudtam, mit
jelöl ez a státus.)
Január 22, szerda este Tettamanti Béla grafikusművész kiállítását
nyitom meg Dorogon, a művelődési ház galériájában. Könnyű dolgom van: itt,
az Új Forrásban, a januári számban Kovács Lajos közölt egy olyan
beszélgetést, amelyből a művész életrajzát és munkásságát jellemző legfontosabb
mozzanatok, s a Doroghoz kapcsoló szálak is pontosan kirajzolódtak. Persze
azért a múlt héten a kiállításra kerülő művekkel is megismer- kedtem a
Tettamanti-műhelyben. A tárlatnyitón - a Magyar Kultúra Napja alkal- mából
- ritka nagy tömeg gyűlt össze, a művészt szeretettel fogadta az egykor
otthont adó település közönsége. Elmondom, hogy a hetvenes évek második
felétől a napjainkig ívelő periódusban Tettamanti Béla rajzművészetének
szemlélete, gon- dolatvilága, problémaérzékenysége semmit sem változott:
egy végtelen szomorú- sággal és abszurditásokkal súlyosan áthatott közeg
rajzi vetületeként minősíthetjük a bemutatott műveket.
Január 23, csütörtök F. Molnár Anikó, a Tatabányai Múzeum
igazgatója telefonál: meg szeretnék vásárolni Dobroszláv Lajos festőművész
két, megvételre felkínált olajképét, valamint festőállványát és festőszerszámait
- és mindössze százezer forintért -, de a város művészetéért munkálkodó
alapítvány nehezen hajlik a vételár biztosítására, mondván, hogy Dobroszláv
Lajos életműve már lezárult, vagyis nem a városban élő-dolgozó művész munkáiról
van szó. Gyorsan megírok egy szakvéleményt: megpróbálom meggyőzni az alapítvány
gondozóit, hogy Tatabánya nem bővelkedik művészeti hagyományokban, s talán
Dobroszláv Lajos munkássága az egyetlen, amely a két világháború közötti
időszakban jelentős produkcióként a településhez köthető. A majdani tatabányai
Városi Képtár nem képzelhető el Dobroszláv-művek nélkül, vagyis a vásárlással
az alapítvány a ma és a jövőben Tatabányán munkálkodó alkotók érdekeit
szolgálja. Útjára indítva a szöveget arra gondolok, hogy ismét egy apró,
de fontos ügy kerekedett, amelynek izgalommal várhatom végkifejletét.
Január 24, péntek Dunaújvárosban, Palotás József szobrászművész
műtermében vagyunk, a Zala- egerszeg 750 éves évfordulóját köszöntő emlékmű
fogadószobrának zsürijén. Palotás Dévényi Sándorral, a kitűnő pécsi építésszel
dolgozott ki egy rendkívül meggyőző, szép tervet a zalaegerszegi Vizsla-park
emlékhellyé alakítására: szob- rokkal, építményekkel, az éveket jelölő
kőoszlopok hosszú-hosszú sorával. Most a pályázatnyertes koncepció szobrászati
fő elemét, IV. Béla király agyagban meg- mintázott szobrát szemlélgetjük
és szakvéleményezzük. A dunaújvárosi szobrász vékony, fejét az égre emelő,
különös figurát formált meg, amely nem hős-király, s nem történelmi idézetekkel
terhelt, konvencionális uralkodó-alak, hanem szikár, átszellemült, ideges
jelenség. Az oldalnézet tárja fel, hogy a test megfeszül, mint egy íj:
roppant feszültséggel telített. Miként a szakértők, a megrendelők, az egerszegi
városi tiszt- és tisztségviselők is maradéktalanul elégedettek a tervvel:
indulhat az öntödébe.
Január 27, hétfő Valószínűleg két nyilvántartásuk van:
Kiss János alt. u. 59., és Kiss János altáborn. u. 59. címre is kapok egy
új formátumú, új szerkesztési elveket tanúsító Magyar Műhelyt. Mindkét
borítékon azonos, hogy a NYOMTATVÁNY felirat áthúzva, és aláírva kézzel:
Nyomtatott füzet. Az egyik, de csak az egyik friss példányban csekk lapul,
a hétszáz forintos előfizetési díj feladására ösztökélvén. Kitöltöm a blankettát
és a közlemény-rovatba nagy, nyomtatott betűkkel beírom: DE AZTÁN KÜLDJÉK
ÁM! Vagyis ez így - a két küldemény és a viszontküldemény - egy mű lett.
Vagy csak egy (magyar) mű-hely.
Január 28-29, kedd-szerda Tatabánya, a hajdani XV-ös akna, Hangfürdő:
a Lois Viktor - tavaly ősszel meg- nyitott - szoborgyűjteményét bemutató
televíziós filmet forgatjuk. Az elhagyatott öltöző- és fürdőépületben,
a szobrok új otthonában mérhetetlenül hideg van. Míg a riportot rögzítjük,
a lámpák fényében látszik a művész lehelete; beszél tatabányai gyermekkoráról,
a bányavárosi pályakezdéséről, a bánhidai Beteg Szamár Galériá- ról, az
1982-es Szentendrére költözéséről, majd a hangszerszobor-gyűjtemény keletkezéséről
és vándorútjáról, a Velencei Biennáléról, s a művek Tatabányára való visszakerüléséről.
Felvázolja a terveket is, hogy a nyári hónapokban szobrászati- zenei alkotótelep,
fesztivál lesz a Hangfürdő vonzáskörzetében. Aztán amíg a stáb a totálok
bevilágításával és felvételével bajlódik, el-elmenekülünk a másik épületben
berendezett melegedőbe. Viktor ott mesél hajdani, a hetvenes évek végén
kimunkált Városkapu tervéről, amelyet Tatabánya emlékműveként szeretett
volna megvaló- sítani végtelenített pályán körbe-körbejáró csillékből,
és a kilencvenes évek első felében készült Szárnyalógépről, amely
a Turult helyettesítette volna az üresen maradt talapzaton a rekonstrukció
alatt. No persze, az ötlet csak ötlet maradt. Én viszont ma is hitelesebb
műként üdvözölném a város fölötti sziklákon a hatalmas vastraverzekből
összeállított Lois-konstrukciót, mint a plasztikailag meghamisított, durván
átszabott-derekonstruált Donáth-féle madarat.
Január 30, csütörtök Megkezdem a Képző- és Iparművészeti
Lektorátus által kezdeményezett országos emlékműfelmérésre visszaérkezett
kérdőívek feldolgozását. Az összegző jellegű számbavétel célja a közelmúlt
változásainak - általános konzekvenciák megvonására alkalmas - regisztrálása:
az új emlékművek, emlékjelek, szobrok felállításáról, a régiek bontásáról,
áthelyezéséről 1990 óta önállóan dönthetnek az önkormányzatok, ezért a
történéseket csak helyben dokumentálták - ha éppen dokumentálták -, összegző
nyilvántartás nem létezik. A hatalmas papírhegytől kissé megrettenve úgy
döntök, hogy mintavétel gyanánt egy megyét, Komárom-Esztergomot próbálom
analizálni. Gyorsan kiderül, hogy a megyei települések mintegy fele nem
küldte vissza jelentését - a részvételi arány is következtetések megvonását
indukálhatja. A városok közül csupán Oroszlány és Kisbér nem reagált. A
legfontosabb - már a tájékozódó jellegű áttekintés révén megállapítható
- tanulság az, hogy érdekes módon az 1989-90 előtt állított emlékművek
alig-alig mozdultak el helyükről - persze Lenin tatabányai monumentuma,
néhány szovjet hősi, felszabadulási emlékmű visszavonulásra kényszerült
-, s mint országszerte, itt is a II. világhá- borúra és az 1956-ra emlékező-emlékeztető
köztéri objektumok születtek a legnagyobb számban. Együttesükben már-már
elenyésző számúnak ítélhető a művészi igényű munka: általában emléktáblák,
emlékoszlopok, emlékkövek kerültek a települések központjába és temetőibe,
és természetesen kopjafák. Komárom- Esztergom megyében (is) feltartóztathatatlan
a kopjafa-őrület: az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilences forradalom
és szabadságharc, az első és a második világháború, az 1956-os forradalom,
a hősök és az áldozatok, valamint egy-egy kiemelkedő történelmi jelentőségű
személyiség alakjának megidézésére is alkalmasnak találtatik ez a fából
faragott sírjel. Félő azonban, hogy ha ennyi mindent jelenthet, akkor már
nem jelent semmi; valószínűleg csak lusta megszokásból állítják, állíttatják
e szabványmementókat.
Február 6, csütörtök Heritesz Gábor szobrászművész kiállításának
megnyitója a Csepel Galériában. E tárlattal egy több mint két évtizedes
szobrászi munkásság utolsó szakaszának termése tárul fel: Heritesz Gábor
a hatvanas-hetvenes évtizedforduló óta jelentkezik alkotásaival, és a nyolcvanas
évektől különösen aktív részvétele művészeti életünkben. Önálló bemutatkozásai
sorában a legjelentősebbnek az 1995-ös Vigadó Galéria-beli minősíthető.
Most Csepelen a remek következetességgel épülő életmű megelőző alkotóperiódusokhoz
szervesen ízesülő munkáit láthattuk. A konstruktív szellemiségű, a rend-
és rendszerközpontú, a geometrikus és minimalista törekvésekhez vonzódó
és kapcsolódó Heritesz-művek a század- és ezredvég korszellemének autentikus
szobrászati vetületei, objektumai; szűkszavú, mély értelmű műtárgyösszegzések.
A krómacélból és rézlemezből nagy precizitással megformált egyenlő szárú,
derékszögű háromszög-kompozíciók csúcsa mindig felfelé mutat, s a tiszta
befoglaló forma higgadt közegében sok minden megtörténhet és megtörténik:
kiemelkedések és visszahúzódások, rárakódások és átfedések válaszolgatnak
egymásnak, s a méretekben, arányokban, ritmusokban, felülethiányokban utalásmozzanatok
manifesztálódnak, egyszersmind dekoratív szándékok öltenek testet. A művész
tántoríthatatlan következetességgel küzd a világos képletek megtalálásáért,
az áttekinthető rendszer megteremtéséért, a szikár kijelentések megfogalmazásáért,
és amikor megleli a formát, megteremti a közeget, kidolgozza a nyelvet,
kifejezéssé érleli a gondolatot, kétségbeesetten kényszerül szembesülni
művével, amely bonyolult rétegzettségű, ezernyi részletelemből épül fel,
utalások és áttételek rengetegébe vezérel, s ráció- és emóciózuhatagban
tündököl.
Február 12, szerda Tatabányára, majd a Tatabányai Alkotóművészeiért
Alapítvány képviselőivel Tatára utazom; meg kell néznünk a vételre felajánlott
Dobroszláv-képeket és -rekvizítu- mokat. A kocsiban még reménykedem a misszió
sikerében, de aztán amikor egy Kossuth téri lakásban elénk tárja kincseit
a tulajdonos, minden illúzióm szertefoszlik: egy Dobroszláv-akvarell felnagyított
olaj-másolatát (a hamisítvány kifejezést nem használhatjuk ebben az esetben,
mert az már művészi szintet jelöl), és egy semmit- mondó portrét, amely
önarcképként szerepel. A gyenge mázolmányon ábrázolt középkorú férfi úgy
hasonlít a tíz esztendeje elhunyt tatai festőművészre, mint ahogy én -
vagyis sehogy. Így természetesen megkérdőjeleződik a festőszer- számok,
állványok, dobozok eredetisége is. Gyorsan távozunk. Az alapítvány vagyona
érintetlen maradt.
Február 13, csütörtök Az újságokat lapozgatva egyre inkább
megérlelődik bennem a gondolat: elérkezett a pillanat, hogy a magyar művészeti
élet állóvizét felkavarandó a Káprázat Szalon Igazgatósága szabad beadású,
retrospektív kiállítást rendezzen Kétség címmel, pályázati rendszerben.
A tárlatra bárki beadhatja hamisnak vélt, vagy biztosan hamisnak tudott
Kassák-képét. A kétségbevonhatatlanul kétes eredetű, nyilván- valóan ügyetlen
másolatok mellett a rendezők szívesen várják mind a köz-, mind a magángyűjteményekben
féltve őrzött azon Kassák-ál-főműveket, amelyek kapcsán még csak parányi
gyanú merült fel, hogy nem eredeti. (Az Igazgatóság előszeretettel fogadja
a művek hamis voltát igazoló - esetleg hamis - szakértői jelentéseket is.)
A pályázók ne feledjék: az erőfeszítések csak akkor kecseg- tethetnek némi
sikerrel, ha mindenki teljes nyíltsággal, feltétlen bizalommal fordul hamis
képe felé.
Február 14, péntek, délután és este Megnézek egy rendezés alatt álló kiállítási
anyagot a Pest-centerben, ahol Almásy Aladár grafikus- és festőművésszel
találkozom. Bár számtalanszor összefuthattunk volna - tárlatokon, megnyitókon,
művészeti rendezvényeken - tizenöt éve mégsem beszélgettünk. Most rögtön
felidézzük a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának közös élményeit és emlékeit,
s a tragikusan fiatalon elhunyt közös barátunk, Neuberger Róbert alakját.
Aztán persze szóba kerülnek napjaink művészeti közállapotainak feszültséggócai
is. Almásy szenvedélyesen, felháborodottan taglalja a "mű-szemét" gátlástalan
térnyerését és favorizálását a kiállítótermekben és a múzeumi gyűjteményekben.
Aztán megnézzük a munkákat, amelyek közül kiemelkedik a Szent Ágoston
fahipnózisa című litográfia. A szürreális Almásy- látomásra visszagondolva
este fellapozom - az állandó rohanás, a kapkodás az oka, hogy nem az eredeti
szövegeket - a Szent Ágoston esztétikai nézeteit összefoglaló lexikonszócikket,
és nyugtázom: elmélkedéseinek kései szakaszában egyre türelmetlenebbül
nyilatkozott a művészetek ellen. Kijelentette példának okáért, hogy a költészet
és a festészet "pazar hazugság", ám nem vetette el teljesen a reményt,
mondván: a művészet a viszonylag ártalmatlan hazugságok közé sorolandó,
sőt, a művészet éppen a valótlanságok miatt igaz, hiszen a művész akkor
is igazi művész, ha hazugságokat talál ki. Eltűnődöm, hogy mit kezdjünk
akkor a művészetről szóló kommentárokkal, értelmezési kísérletekkel, amelyek
így már a hatványozott hazugságok körébe utalandók, s korántsem minősíthetők
ártalmatlan tényezőknek?
Február 14, péntek, késődélután Új Művészet-est a Vigadó Galériában:
a megújult lap első dupla számának bemutatása. A folyóirat - amelynek elődje
a hatvanas évektől Művészet címmel jelent meg, s amely 1990 ősze
óta Új Művészetként jelzi, hogy az előzményektől szakmailag és szellemileg
függetlenül tevékenykedik - most nagyobb formátumú lett mint korábban volt,
és változott a tipográfia, a tördelés is. A szerkesztők névsora, a szerzőgárda
változatlan maradt. A címlap január-februári hónapokat és 1. számot jelöl
- így ellentmondás merül fel a dupla számot illetően -, de majd a következő
megjelenés fényt derít a számozási metódusra. Az igényesen kivitelezett,
szép nyomdai arculattal - és rengeteg szöveghibával, elírással - napvilágot
látott lap legnagyobb problémája a hosszú átfutási idő és a szeszélyes
megjelenés: a tavaly december első napjaiban megjelent 12-es szám után
csaknem három hónap telt el, míg e január-februári az utcára került. Az
esten ünnepi aktus részesei is vagyunk: az Új Művészet 1996-os díját
- a legértékesebb publikációért - Sturcz János, egykori évfolyamtársam
kapta, a kortárs amerikai művészeti jelenségeket feltérképező tanulmányfüzéréért,
amely valóban az elmúlt év jelentős szakmai teljesítménye volt.
Február 17, hétfő Valami pályázatbeadási határidő közeledhet,
mert napok óta szinte egyfolytában csörög a telefon, mindenki ajánlást
kér, szakmai indokokkal és szakértői véle- ményekkel alátámasztandó anyagi
támogatási igényét, amelyet kiállítások meg- rendezésére, katalógus kiadására,
szerszámvásárlásra hivatkozva ad be. Szorgal- masan gépelek: melegen ajánlom
többek között az esztergomi pasztellbiennálé, a nagyatádi, öt pályázati
témaként versenybe induló faszobrászati programok, a dunaújvárosi Modern
Művészeti Alapítvány katalógusa, a Bartók 32 Galéria művészeti kiadványai,
Dévényi Mónika festő- és Chesslay György szobrászművész tervének megvalósítását.
Egy telefon, egy ajánlás. Körülbelül a huszonharmadik fogalmazványnál járhatok,
amikor rádöbbenek, hogy gátlástalan működésem veszély- és konfliktushelyzetet
gerjeszt: a kuratórium előtt sok-sok wehneri ajánlással beérkezett és támogatott
pályázat versenyez majd egymás mellett és egymás ellen, s az egyik wehneri
ajánlású a másik wehneri ajánlású kérvényt üti el az anyagi támogatás lehetőségétől.
Így ellenségévé válok azon művészeknek is, akiket segíteni szeretnék. Eme
helyzet fokozódásával - az ajánlatok végérvényesen és teljességgel kioltják
egymást - a kuratórium már nem tudja áttekinteni a szituá- ciót, megzavarodik
és lemond, s mert a jelenség tovagyűrűzik, lassan-lassan megbénul a pályázati
rendszer, fokozatosan megszűnik a művészeti élet. Akkor majd nem kell több
ajánlást se írnom.
Február 18, kedd Tegnap este Prutkay Péter fészekrajzoló grafikusművész tartóztatott fel egy pillanatra és kért meg: küldjek egy mondatot. Egész nap azon töprengek, hogy melyiket küldjem a sok közül. |