Horkay Hörcher Ferenc 1996-ban jelentkezett Utazás Abbáziába című esszé- gyűjteményével, és ugyancsak ezévben - a prózaversek keletkezését tekintve korábbi - Fényudvar című kötetével. A művek egyidejű olvasása, a műfaji sajátosságok módosulásának is hangsúlyt adhat: a prózai szövegek erősen lírizáló hangvételével szemben a lírában a neutrálisabb hang dominál, illetőleg az esszékben a gazdag képi világgal és a metaforabokrokkal érzékletessé tett tartalmat a versek objektumhalmazokra csupaszított mikrovilágai ellentétezik.
     "Költői mikrorealizmus ez - olvasható a kötet hátsó borítóján -, mely abból a feltételezésből indul ki, hogy ha valahogy, hát a megfogható dolgok alázatos ábrázolásán át nyílhat rálátás az ember létmódjának általánosabb összefüggéseire, a legapróbb zörejek regisztrálásával tehető hallhatóvá az ittlét zenéje - az, ahogy minden bútorra, növényre, tárgyra, pillanatnyi szünet nélkül finom por szitál." Vajon az észleletek-érzékletek szólamai valóban a teljesség szimfóniáját szólal- tatják-e meg? A látható-tapintható fiókjába áthelyezett mikro- és makro- világdarabkák ép egésszé mintázhatók-e?
     Ecsetvonások és szünetek, melyek közeiben újabb színt kevernek. A formák ily módon szerveződnek: tónusok és csendek, vonalvezetés és szakadások, különálló alakzatok lenyomatai.
     Áttűnések, mozgások és alakváltozások: Életjáték a számítógépek virtuális univerzumában. Lényege mindössze ennyiből áll: a kiindulási pozíció meghatá- rozása után a játékos önfeledt szemlélővé változik, hiszen a fekete és a fehéren világító cellák önálló életre kelnek, villogva oszcillálnak, pulzálnak, egyes mintá- zatok nem változtatják alakjukat, míg mások felrobbannak, s a törmelékek új alakzatokban egyesülnek, és mindez "élettelen" elemek "élő" konfigurációinak folytonos változása, pusztulások és születések lenyűgöző sorozata.
     A "lehelyezett" versvilágdarabkák, majd "helyzetükön" túli, abból fakadó mozgásuk-kapcsolódásuk, remegésük és tágulásuk - hogyan érzékelhető e poétikában? Miként növelik jelentésudvarukat és hogyan hagyják el szegleteiket, tapadásokkal és szétválásokkal miféle mintázat szerveződik?
     Időszakadás, mozgássorok kockái, a prózaversek tárgyak és észleletek képei- ként a mindennapok megszokott, és éppen ezért oly döntő fontosságú mozzanatait rögzítik. Bár a vizuális benyomásokhoz más érzékletek is kapcsolódnak, legna- gyobbrészt a figyelmező tekintet tükrében lesznek láthatóvá és leírhatóvá. A variá- ciós formagazdagság megjelenítői élő és élettelen objektumok: a pocsolya, az elefántfű, a szelíd kígyók, kifacsart fél citrom... Jelentéseik önmagukon túlmutat- nak-e, van-e széles(ebb) holdudvaruk, mélységük és tágasságuk, vagy halmozásuk csupán esetleges, önkényes leltár volna? Ha a képi mozzanatok szimbolikus/ archetipikus tartalmakkal telítettek, jelentéssugaruk a végtelennel egyenlő, és láthatatlan, szerteágazó kapcsolatrendszerükkel a szubjektumot egybefonják a Világegyetemmel. Ilyen ősképeket, szimbolikus elemeket a prózaversek lehető- ségként hordoznak magukban - hogy csak egyetlen példacsokrot említsünk: az év- és napszakok, a fény és a sötétség változásainak ősi rendjét -, de a versek többségében mikrotörténetek és mikrotörténések elemévé oly módon válnak, hogy szimbolikus erejük kioltódik:
 

Már megint késik a tavasz. Most
épp a lépcsősor teteje, ha futtodban
föltekintesz, látod, az olvadó hó határa.
Kicsit lihegsz, mire fölérsz, legalább
nem fázol, a bajaidat elfelejted.
Mikor az utolsó lépcsőfokra föllendülsz,
ahogy mindig, önkéntelen körülnézel,
a várost ölelő dombok fehér prémgallérján
tekinteted egy pillanatra megpihen.

     A tavasz, a tél, a hó, a dombok... megannyi lírából oly jól ismert kimeríthetetlen gazdagságú képsorai mellett itt mindez csupán egy cselekményes mozzanatsort szolgál, és az összefüggésláncolat egyszerű képlete: a tavasz, az ölelő dombok prémgallérjának melege enyhülést hoz a hosszú télre és makacs bajokra. A képi elemek már-már "epikusi" rendben sorakoznak, a lírai tömörség a szavak folytonos, egyszálú, lineáris pergetésével fellazul. Ahogy a Kottázod a sötétség folyamatait prózavers fény-sötétség ellentétpárjának vég nélküli jelentéstartománya konkrét és aktuális jelentésmezőre redukálódik:
 

             [...] Kiléptél te is
a mozdulatok megszokott sorából:
tékozló nagyúr, szertelen pocsékolsz
ötletet, féltést. Ha végül mégis
rászánva magad, tollbetétért
tapogatsz az íróasztalon, leülsz a
sarokba, s az állólámpa fénykörében
még egyet-mást papírra vetsz:
kottázod a sötétség folyamatait.

     A tárgyuniverzum, az észleletek világának leegyszerűsödése, a köz-napoké, (az oly fontos) közhelyeké, a köz-tereké, éppen a szemlélődő, figyelő szubjektum már-már túlméretezett szerepével egészül ki: a köznapok léttapasztalatait precíz hűséggel tükröző líra tükörközéppontjában amazok jelentőségét megemelni tetsző én áll. A versek csalétekként csillogtatják sokat ígérő soraikat, különleges időket és együttállásokat, a valóság mélyének új szegleteit, de kutatásait a felszínre korlátozza. E mikrovilágok titkaihoz nem jutunk közelebb. A világszegmentumok - szimbolikus tartalmak híján - aktualizálódnak, absztrahálódnak, objektív, szenvtelen jellemvonásukat nem adják föl. A vizsgálódó szem prizmáján áttörő fény csak színekkel telíti a tárgyakat, de nem színezi, a hangulat, az árnyalat, az illat hiánya van csak jelen. Ami a szavak, szókapcsolatok ízét-illatát illeti, így egyéni zamatuk híján pontosan azt az általános jelentést hordozzák, amely mindannyiunk tapasztalatainak közös metszete. Mivel kapcsolatuk-kapcsolásuk többször zavart szenved, absztrakt különállásukban elszigetelődnek.
     A mindenkori "formát" az anyag, azaz a szószövet (is) meghatározza. A turkál, kotorászik szavak ezért szövegrontók, hangzásban is, jelentésudvarukkal is. Például ilyen jellegű a tekintete hadonászó tűje szókapcsolat, amely által felidézett mozdu- latsor megbontja a verssorok harmóniáját.
 

A képzelet kiteríti eléd a szemlélet tárgyait.
Kisimít egy virágtalan fát, mezőt láttat egy
elhagyott gyártelep helyén. Árokparton
vetkőző nőt les. Álmaid között turkál.

     Az álom és ébrenlét világai különleges szerephez jutnak a versekben, egybeérnek és áthajolnak, egymásba vetülnek terrénumaik. Az átjárhatóság e világok és a papír fehér síkja között folytonos, mint forma egyetlen ívet alkot. A leírás tárgyai: a képek, eszköze: a tárgyak - egymásba fonódnak, s egy lehetséges metaszinten történő egybemosódás a szöveget az absztrakció magasabb fokára helyezi, ezzel is erősítve spekulatív jellegét.
 

                   [...] Addig
akarok írni, amíg a tollhegy vájta görbe vonal
a fehér síkon a napfény mozgó szigetéig ér.

     A képi közlések - akár cselekményes mozzanatsorrá kapcsolódóak, akár nem - koherenciái olykor zavart szenvednek (lásd a már idézett Kottázod a sötétség folyamatait), a versek atomizálódnak, a kisebb szegmentumok nem érintkeznek. E kihagyásos, mozaikszerű technika az Utána ágyúdörgés prózaversben szépen jut érvényre, azonban más verseket klipszerűvé, tördeltté tesz. A szomszéd ház ablakára kilát című versben az esetlegesen hiányosan felismert kapcsolódásokon túl az Egy képtelen reménybe csimpaszkodni, és tartani némán részletben megjele- nő kép középtájt "megbotlik".
     A látványmozaikok, az életjáték darabkái nem rendeződnek eggyé, az egészet befogadni szándékozó olvasó csak feljegyzéssorozatot talál, a lét lenyomataiból nem rekonstruálható a teljesség. Vonatkozások és gazdag, finom jelentéshálók híján hogyan érezhető, érthető a kép?
 

Mindent beletenni egy
marék sárgabarackmag látványába, ahogy
kutató tekinteted a terasz sarkán ráakad.