Tehát egy betűről fogok beszélni, sugallja címével Kemény István új kötete. Pontosabban, éppen arról esik majd szó, hogyan is lesz a címbéli betű elbeszélhetetlen. Hogyan is lesz legfeljebb leírható, mivel jel(en)léte tisztán grafikus, hiszen nem fonéma; nincs hangzása. A néma H. Néma, hiszen nem há. Leírható, olvasható, mégsem hallható. Nem hallgató, mégis látjuk majd, miképpen lép be az értelmezés rendjébe. Néma jelként, hallgatag emlékműként. Ugyanakkor nagyon is sajátos és jelentős hatásokban megnyilvánulva.
     Mint írásjelet óvatosan kell kezelnünk. Könnyen eltűnhet előlünk, hiszen megne- vezhetetlen. Ha megneveznénk, már meg is szűnne létezni, mivel beszédessé ten- nénk. A megnevezés révén szóhoz juttatnánk, noha eredendően képtelen a beszéd- re. Tehát ha megpróbálnánk elbeszélni, őt is beszédre köteleznénk. Arra, amit soha nem tehet meg. Megnevezhetetlen, mivel kimondhatatlan, s azért kimondhatatlan, mivel néma.
     Akkor "hogyan lehetséges egyáltalán?"
     Terepe csak az írott szöveg lehet: csak írásban derül ki, hogy mi az, ami általa hallgat, s hogy miért marad néma. A néma H természete újabb érv amellett, hogy a fonetikusnak mondott írás elvileg és ténylegesen csak akkor működhet, ha magába fogad nem fonetikus jeleket. Hiszen a néma H a legkevésbé sem fonetikus. Olyan jel, amely nem jel(enlévő), soha meg sem szólalt, hangban soha sincs itt. Olyan jel, amely arra figyelmeztet, hogy mindig más(hol van). Erre tehát nincs név. Legjobb esetben a nyoma lehet valaminek: léte ezért maga az elkülönböződés. Az elkülön- böződés a há-tól. S bár meglehet, hogy az elkülönböződés játéka maga is néma, mégis kísérletet kellene tenni e nem hallható gondolatnak, a nyom e hangtalan kirajzolódásának elgondolására.
     Egy kortárs francia szerző saját kedves betűjét, saját betűjének testét, egy régi német filozófust idézve, a piramishoz hasonlítja: néma, hallgatag és diszkrét mint a sír. Kemény István betűje egy kötetnyi szöveg jele, azaz cím. Grafikus formájában valamely lezárt horizont némaságát idézi meg. Közrefogott vízszintes vonala olyan, mint az összeszorított száj, amely nem beszélhet, akár az üres horizont. A kötetből keresve hasonlatot, a néma H, mint üres képernyő zúg. Vízszintesei: akár a képcső kerete. Függőleges vonala pedig a régi tévék kikapcsolásakor a középtájon össze- húzódó, lassan kihunyó fénycsíkra emlékeztet, amely még villódzik a képernyőn. A néma H így olyan jel, amely jeltelenséget jelöl. S ezen üres jel határozza meg a kötet szövegének játékait. A szövegvilág jeltelenedése, s ennek következtében jelszegény- sége stilisztikai értelemben a versek prózaiságában mutatkozik meg. A néma H bélyeg, mely saját jelölt-telenségét égeti rá a kötetre.
     Erre a szemantikai történésre nincs név. S hogy a kötet ennek mennyire tuda- tában van, arra példát is hozunk. A megnevezhetetlenség a szövegvilág különös helyének, Mirákulumnak furcsa városlakója, az ördögérsek számára szintén isme- rős állapot. Kedve támadt elnevezni azt, aminek neve: ez mi? Az elnevezés szán- déka e gesztussal tehát olyan jelre akad, amely maga szintén jelölője egy újabb ismeretlen névnek. A név így nem név, mivel mindig is önmaga hiánya, önmaga máshollétének kérdőre vonása volt. A jelölést ez a váratlan helyzet dobja tovább olyan láncolatba, melyben a nevek csak újabb elnevezésre szóló felhívások, kérdések lehetnek. Így a névadás - a jel megragadása, rögzítése - közömbössé válik, mivel beteljesíthetetlen törekvésként ismerhető fel. Nem lehet feladat többé, hanem pusztán időtöltéssé fokozódik, amelynek eredménye nem számonkérhető. Az ördögérsek elnevezett egy-két dolgot, látta, nem megy, tudta, nem baj... A jelölés kisiklása adottság lett, tapasztalat, amely fölött nem kell tanakodni vagy csodálkozni. A lét természete vált itt ilyenné. S ez a nyelvi mozgás egyúttal a jelek gazdáját is elnyeli. A megnevezés lehetetlenségének tudója maga is eltűnik: bólintott, ám nem legyintett, úgy hagyott magunkra minket.
     A kötet, ahogy kiderül, épp a jelek hiányát meséli el ílymódon. Eltűnésük kalandját, esetleg azt, hogy talán sosem voltak velünk igazán. Ezzel összefüggésben a versek jórészt szinte szüzsét alkotó narratívát képeznek. Történeteik egyrészt a jelektől való egykori megválás idejét idézik fel, másrészt a történetmondás mostjá- ban tettenért jeltávozást dokumentálják. Mind az egykorit, mind a pillanatnyit meghatározza a jelek távolmaradása, eltávolodása a költői beszédmódoktól. A jelek másholléte olykor mint gazdátlanság vagy szótlanság mutatkozik meg. Ezek a hiányok olyan beszédmódban tűnnek el(ő), amely nyomaik keresésére indul. A versek a jeltelenedés közléshelyzetében kísérlik meg annak elmondását.
     A jelek távozása tehát dokumentált (elsősorban az EL c. szövegben), persze úgy, hogy hiányuk nem jel(enlét), hanem éppen EL-tűnés. Ott mennek a locsolóautók víz helyett tiszta ésszel. Mögöttük a jósnők, most is veszekedve... Mind, el, ugyanarra. Ugyanarra tekerednek le az orsók. Arra ballagnak el a kutyák behúzott farokkal. És a farokkal. És a frakkos zenészek, meg az udvari zenészek is. Azok ott a bolondok, formájukat vonszolják a földön. Arra folyik a Duna is, viszi és vigasztalja a vizét. Mind, el, ugyanarra. EL-tűnik May Károly egy bárányhimlőt terelve arra, ahogy távozik a lekésett biciklitúra is, a golyó a toll végén messzi füzetekben, a vadlibák meg a hangjuk, távoznak az évszakok külön nejlonzsákokba téve. A jelek eltűnése ugyanakkor nem befejezett állapot. Távozásuk folyamatos: nem szűnnek meg szórni nyomaikat. Továbbá semmi sem marad ki az eltávolodás mozgásából. A eltűnés általános, minden időbelit érint, nincs ezután következő, majd a jelenlétben tartózkodó, megtartható, megmaradó jel. ott mennek az egyszer meglátottak, meg a többször, meg a mégsem. Ott mennek a régiek és az eljövendők... Mind, el, ugyanarra. Nincs esély arra, hogy valaha egy jelet is maradásra bírjunk. Egyszerre távolodnak időben és térben.
     A mind, el, ugyanarra mozzanata az egész köteten végigvonul A költői szótár legfontosabb szavai az eltűnés, a folyamatos megszűnés szinonimái. Olyan nyelv ez, ahol minden a megszokott jelei nélkül való. A szöveg egy pontja metaforikusan reflektál erre a jeltelenedésre, mondván, meggondolatlanul tűzre raktunk valamit, ami most lassan elég. Nos, talán maga a kötet ez a lassú égés. A kiürülésben, a jelpusztulásban ilyenformán az e folyamatot felismerő költői beszédmód is részes, talán vétkes, hiszen ami elégő, az saját, új, régi és legrégebbi történeteinek tűzrerakottja. Erre utalna a szóban forgó rész címválasztása: a bűnbeesés.
Az eltűnés formájának, módjának modelljét ugyanakkor ott kapjuk meg, ahol a cím bélyege beleég a szövegbe. Itt egy jelet világgá menni láttam, ami nem meglepő, hiszen az ezt megelőző, az eltávozás előtti pillanatban a szöveg belépett a jelöletlen jel, a jelszóródás forrásának erőterébe, a hatalmas, néma H-nál futottunk akkor össze. Eddig a két jel, a történet két hőse (minden bizonnyal férfi és nő) egymás felé tartott, találkoztak, s még nem volt kizárt, hogy együttlétük tartós marad. Az örömteli lehetőségeknek ezeket a szálait metszi el betűnk természete. A gyilkos, a jeltelenedésben vétkes jel (bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen), ugyan nem szólal meg, mégis felfedi magát, mikor a környező jeleket módosítja. Ha más jelek közelébe kerül, titokban működésbe lép, maga nem beszél ugyan, de más jeleket neki tetsző beszédre kényszerít, s maga helyett e másik jellel mondatja ki azt a há-t, amellyé válni, néma lévén, ő maga képtelen. Kényszerűen megnyilvánul a helyrag magánhangzójának kiválasztódásában. A-nál/-nél dilemmájában övé a döntő "szó". Uralja kontextusát. Ebből a hatalmi pozícióból sarkallja a jeleket szétszóródásra: a hatalmas, néma H-nál, a járdaszélen álltunk. Mondta, hogy világgá megy, mondtam, hogy sietek sajnos, mondta, hogy akkor menjen, motyogtam: akkor én is... mosolygott: szia, és elment. A H betűnek ebben a pozíciójában is egy lappangó vokalizálódás, a másik jel felőli há-sodás terpeszkedik rá meghatározóan a közelébe került jelre. Dominanciája alá hajtja az alkalmazkodó, variálható jelet, kiválasztva a használati lehetőségek (a, az) közül a neki tetsző variánst. A szemantizálhatatlan jelforrás, e H, tehát szétkergeti a jeleket, mégpedig úgy, hogy az eltávozás dinamikájában az elbeszélőtől egyre könnyebb lesz távolodásuk. Az utca lejtett előtte és emelkedett előttem, emelkedett és lejtett, kitűnik, hogy a néma jelet körülvevő szemantikai és egyéb terepviszonyok a szétszóródást preferálják.
     Az eltűnő jelek keresésének fóruma a nosztalgia. A nosztalgikus megnyilat- kozások paradigmája pedig az elvált férfi beszédmódja a házasságról. A még működő házasság részeseként, az eljövendőnek hitt ideális állapottal szemben, a megnyugvás időskori békéjéhez fűzött remény tagadásaként, vagyis a működő- képes, tartós, célbaérő jelölés boldogságának lehetetlenségét mutatván irányítja másfelé a beszédmódot az eltűnés. A nyugalom helyének jele elhomályosul, nem lehet az odaérkezésre várakozni többé. Az eltűnőt kell kutatni, amennyire jeleiből visszarémlik, amennyi nyomaiból kiolvasható. A derűs öregkor helyett nyomozva. A nyomozás eszközei az eltűnőben lévő jelek marasztalása, nyomainak faggatása, a még élő tanúk kihallgatása, valamint az emlékek rögzítése, az adatok biblikus elmentése.
     Korunknak már emlegetett francia dekonstruktora a nosztalgiát a gondolkodás elveszített hazájának mítoszával, az anya- illetve az apa nyelvének visszaszerzése utáni vággyal játssza össze. (Persze épp ezért buzdít a nosztalgia elkerülésére.) Érdekes módon, ezekben a versekben szintén ilyesmi történik. Az anya szava a jelek eltűnésének kavalkádjában a biztos, célbaérő szignifikációt, a megnevez- hetőség bizonyosságát ígéri, de legalábbis igényli. Hadd legyenek a dolgok azonosak önmagukkal, hogy megmaradhasson valami, s tudhassuk róla, mi az: a Hölgy, az idős még ül a házban, [...] hát legyenek az ő szavai az a pont, a bizonyosság, az, ami van, van. Az apa nyelvének felidézése azért fájdalmas, mert nem juttatható szóhoz. Jelének időbeli távolsága oly nagyra nőtt, ez a nap megöli a haladékaimat, hogy a hozzáférkőzés lehetősége végképp az elérhetetlenbe siklik. Jelenléte a nosztalgia illúziója, helye egy olyan bizonyosság hiánya, amely bizonyossághoz panasszal fordulhatnánk. Apa itt van. Sírok neki: beütöttem a fejem!
     A címlap néma H-ja mellett, amely ráég a kötetre, hogy szinte kilyukasztja a papírt, a másik irányjelző a szövegekben: a hátsó fülszöveg néhány csillaga (*).
     Grafikus mivoltuk részben ideiglenes, részben állandó. A tizenhatodik oldal, a Tíz csillag szövege felé jelölve válnak nyelvivé, a verscím hangzóivá. De a strófák, részletek elválasztásánál, mint grafémák a szemközti ház teteje fölött, össze- számlálhatóak. A hiány és a működtetés képtelenségének történeteihez vezetik az olvasót abban a szövegben, amelynek a címét adják. A hiány itt fonák módon egyrészt működtet, illetve szabállyá (ténylegesen kánonná) válik, hogy működ(tet)ésbe léphessen. Hiszen az óérdligeti templomnak tornya sem volt, de a második vatikáni zsinat legfőbb miseszöveg-változtatásának kihirdetése, az és mulasztással kanonizációja, a mulasztás bűnének, a hiánynak a felmagasztalása rendjénvaló állapottá teszi a jeltelenséget. A toronynak mint a templom jelének a hiánya, a torony elmulasztása így mégis jelöltjére talál, noha csak egy olyan jelölésben, amelyben épp a jelölő kerül törlés alá. Mégis ez a hiányos jelölés a lehetősége annak, hogy a mulasztás szentségében a jeltelen templom beemelődjön egy rendbe, a római katolikus Anyaszentegyházba.
     A működés hiányának más történeteiben kosztolányis intertextussal mosódik össze a pillanatnyinak és a hajdaninak a jele: a nyomkeresés ösvényén a kertről az ő kertje, a mindenről az a minden. A működtetés képtelenségének oka nem más mint a jelhasználat egy sajátos módja, mely mód a jelhasználat tönkretétele. Hiszen, Szent Ágostont felidézve, olvasószemüveg van a kertemben felejtett könyvben. A jelek így hasznavehetetlenek, mivel nem fújhat akkora szél a lugasban, hogy lapozni bírna. Azzal, hogy az olvasószemüveg teszi fellapozhatatlanná a könyvet, a jeleket kiolvasó eszköz maga teszi a jelentéseket hozzáférhetetlenné, a jeleket meg nem nyithatóvá. Az eszköz, amivel a könyv kibetűzhető lenne, megakadályozza magát az olvasást. A szemüveg, a jelolvasás jele, még a jelek elérése, működésbe lépése, olvashatóvá tétele előtt ránehezedik az olvasandóra. Bezárja jelentésüket, noha éppen általa kellene nyitva maradniuk.
     A jelek megtartásának egyik lehetséges módja a sztélé állítása. Jeleinket úgy őrizhetjük, hogy emléket állítunk nekik. Erre ad útmutatást a szöveg. A Pisont István a legnagyobb király! kijelentésben előrelátható, hogy idővel mind az alany, mind a predikátum tovatűnik, mert elvesztik referencialitásukat. Ezért új és új jeleket kell beírni a helyükbe, megmentve ezzel magát a feliratot, a cserélődő jelek helyett azok viszonyát, mint a jelentést. Erre utal, hogy a neveket az egyre újraíródó kontextus szerint kell helyettesíteni, remélve, hogy egyszer örökérvényű jelölést nyerhetnek, ami épp a sztélé funkciója lehetne. Bár talán nem is örök jelállapotra törekednek, hanem csak olyanra, ahol a jelek működtetője, midenkori átírója, kiszabadulhat feladatából: a jelmentésből, s önálló működésére bízhatja a szöveget. Ami a fenti példában annyit tesz: jól nézz körül, van-e még nagyobb király, mert akkor szabadulhatsz, ha a mondatba végre beírod a nevét. Az üzenet átadója ugyanis épp most bújik ki a korábbi szövegezésből, a lánc talán nem is most kezdődik, talán mindig is megvolt, s a következő szeme most új gazdára vár. Meglehet továbbá, még eredete, ősállapota sincs a feliratnak, s az örök elkülön- böződésében e mondat pusztán egy szusszanásnyi szünet, pillanatnyi jelegyüttállás. Éppen akkora időtartam, hogy az újraírás szisziphuszi feladata átadható legyen.
     Az eperfa lombja Arany János művével intertextualizáló szövege a családi történetek körében kerülgeti a nyelvi formák működésének kérdését. Az egykori jelek horizontján is eldönthetetlen, hogy működtek akkor a jelek, s hogy egyáltalán akcióképesek voltak-e. Honnan tudjam, mit láttam még működésben? Mi volt az a bácsi ott a napsütésben? A költői beszéd saját hajdani horizontjára visszaemlékezve deríti ki, hogy már akkor is érdektelennek mutatkoztak a régit képviselő jelek: cigarettás kézzel legyintettél, "édes! sétapálcát láttál, ma már nevetséges!". De az indifferens jelek korábban nem voltak kérdőre vonhatók, annál kévébe, mivel a szöveg hajdani horizontjában való tartózkodásuk nem is volt tartós. Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre. Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem, mint egy krákogás az elmondott mesében. A hajdani történetek megidézése sem tud felmutatni mást, mint a jeltávozásnak egy újabb horizontját: akkor a régi volt éppen eltűnőben. Ugyanakkor az ősjelek eltűnése a legkorábbi, ötéves sem voltam, megidézhető folyamat, vagyis nincs nyom, amiből stabil jelentésműködés lenne kiolvasható. Hiszen már az első stádiumban, amelyre vissza lehet emlékezni, sem volt az. Viszont a hajdani jeltartomány volt annyira dús, hogy volt minek eltűnni abban az időben. De ez a legtöbb, ami az akkori jelállapotról elmondható, s ez is már csak nyomaiban tapasztalható, mivel az akkori eltűnési mozgás szintén nélkülözte a jelek megtartásának szándékát: ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták, ami jött az utcán, inkább menni hagyták. A nyomozás pillanatába visszahelyezkedve érdektelen, hogy mi járta utolsó sétáját el aznap; a jelek aktuális eltűnése teszi ezt egyszerre megmondhatatlanná és közömbössé: Honnan tudjam, mit láttam még működésben, most, mikor az új is lassan eltűnőben. A jelek hajdani elengedésében ugyanakkor a visszaemlékezés horizontjának alanya is vétkes, hiszen ő szintén hagyta eltűnni történetei legkorábbi jelét: Megjelent az utcán, rövid utca volt az, benne volt a kertünk, kerítése korhadt (erről a kerítésről már tudjuk, hogy korhadni hagyták) ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve? Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre. Ilyenformán az ami jött az utcán, inkább menni hagyták történetének elegendő gesztusában maga a visszaemlékező is szerephez jut: ő is elenged. Ezzel már a legkorábbi megnyilvánulása is a jelek eltűnésének- elengedésének láncába kapcsolódik.
     A nosztalgikus attitűd a jelek vélt néhai jelenléte fölött töpreng. Két formája adódik a töprengésnek. Az egyik a nyomokból kiolvasott, tehát a narrációt előző rend elgondolása, a másik a jelek működtetésére való képtelenség belátása. De egyikük sem kívánja helyreállítani az egykor talányosan létező rendet. S a nosztalgikus attitűd e két komponensének összefonódása figyelhető meg az Éjjel a nyájaknál című szövegben. A kötet szinte minden szemiotikai tendenciája újra megfogalmazást, összefoglalást nyer itt. Megmutatkozik bennük a jelek szétszóródásának oka. Vagyis az, hogy eltűntek ősi gazdáik, akik együtt tartották, egybe terelték őket, elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt, mondták is talán, de úgysem érteném, [...] szinte futnak ezek a sok ezer éves bácsik.
     S aki marad, csak szemlélheti mindezt, rászakadt a feladat, aminek megfelelni hogyan is tudna. Ülök és hallgatom távolodásuk [...] és a nyájakkal holnap estig csak én. Nem kívánom a modernitás végét és a méltatlanul kompromittálódott (?) posztmodernitást indokolatlanul idekényszeríteni, de megkockáztatom: egy kultúra eltűnésére és vele a jelhasználat ősidők óta működő rendjének használhatatlanná válására reflektál itt a szöveg, a gondolkodás elveszített hazájának megidézésével. Mi nem tudtuk már megtanulni a rendet, ami pofonegyszerű volt azelőtt. Most csupán szemlélhetjük a jóvátehetetlent, a meg nem fordítható folyamatot, elcsípve utolsó rezdüléseit. Csak végjátékának lehetünk méltatlan, tehetetlen részesei: utolsó bojtár lehetek valami ősi rendben, amit már megtanulni se bírtam. A jelölésnek nincsenek többé hivatott felügyelői, kézben tartói. Ebből a széthulló jelállapotból, ma úgy tűnik, nincsen többé kiváltás. Meglehet, kultúránkban sok minden történhet, bármivé lehetünk, de a történeteink előtti stabilitás már nem nyerhető vissza. Elmentek a pásztorok öreg fejükben a renddelé, és ha ma éjjel újjászületik az ember, akkor is gazdátlan a jelen.
     Az ítéletnap reggele, úgy tűnik maga a szemantizálhatatlanság. Egy nagy, fekete firka, amely - ha jelentést keresve közeledünk hozzá - értelmezhetetlen. Maga körül sem tűr meg jelentést, hiszen vastagodik, feketedik, a jeltelenség jeleként egyre tágul. Mint egy fekete lyuk, amely elnyeli s soha szabadon nem bocsátja a jelentések fényeit, szétír minden más jelet. Önfeledten szövegezik, s ebben az önfeledtségében érhető tetten, hogy a jelek eltűnését a kötet nem tragikus pátosszal veszi tudomásul.; a valami-után-lét itt sem tragikus. Bár megjegyzi, hogy rossz ítélet készül. Az ördögérsek attitűdje (tudta, nem baj) kezeli így a dolgot. A jeltelenedés e versben egyébként is inkább feltöltődés valamivel, a fekete firkával, a szemiózis képtelenségének helyével. Mint ahogy a jelekre másutt is rávetül ez a radikális olvashatatlanság, amely, mint korábban a szemüveg, elhomályosítja őket. S ez a szemantikai zérushely az egész szöveget elnyeli. A nagy, fekete firka felől jön a vonal, közeledik, s ebből a közeledésből sejthető, hogy szétíratik majd a jelek eltűnését megfigyelő horizont is. A szerzőé éppúgy, mint az olvasóé. A nagy ítéletnek ez az elsötétülő, szövegrontó, disszemináló szövegezése végül a kötet nagymonológjába fut. Ahol jelek már nincsenek, ahol Dante műve is elíródik, s az emberélet útjának helyén egy nagy sötétlő allé vár, meg a többiek: a néma H, a nagy, fekete firka, és a semmi.

(Megjegyzés: a szövegben dőlt betűkkel Jacques Derrida- és Kemény István-idézetek fordulnak elő.)