Igen, ősszel sokkal rosszabb.
Egyedül, mint a fityegő falevél.
Ilyenkor hízza vissza, amit lead
a nyárra kínkeservvel (az egész
kész őrület: ő, amint palira várva
a strandon!...). Tévé előtt kuporog
és zabál, pudingot, mogyorót,
és éjszaka iszik is, mert az ágyban
termő álomtól kiveri a víz.
Be se fűt még ilyenkor, hisz
elvannak kettecskén októberi éjen,
a magány és az ő megvetemedett énje.
Egy időben maga is elhitte,
tudja, hogy mit akar - most már
csak mondja; és hatalmas teste
kegyetlen kaloda, párás présház,
hol minden szorul és szorong.
Csak kivülről hús és vér,
belül fájdalmasan gomoly,
megfoghatatlan kétségbeesés.
Férj és gyerekek - csalóka szavak
a múltból, mikor nyitott ablak
volt a jövő, illatos délelőtt.
Most, ha elfogy a barackbefőtt,
a ragacsos üveget a szőnyegre rakja,
és előkerül a szerencsekártya
megannyi bizodalmas figurája
a veszteség, a bánat, a sok pénz,
a gonosz, a jó barát, a kelepce,
és a férfi és a gyerek. Néz,
csak néz, s dülledt, apró szeme
és tokája megremeg. Ó, micsoda
hideg és sötét, szűkkeblű éjszaka!

Emlegette sűrűn a "redakciót".
Pedig csak régi könyvekben olvasott
ilyesmiről, hogy volt a tisztiszolga,
aki a forró tormás virslit hozta
a szerkesztő urakoknak délre.
Ennek a világnak nem hogy vége,
de számára, sajna sosem létezett.
Állva, zsírpapirosból étkezett.
Írógépén hiányzott az ékezet,
rendszerint kézzel húzta be
az é-t, az á-t, ha volt hozzá kedve,
ha nem, akkor úgy maradt a kézirat.
Csikkek gyűltek az asztal alatt,
és bizony ököllel verte a telefont,
ha nem adott vonalat, hányszor volt
ilyen! Szekrényében mindig akadt
kis unicum, vodka vagy konyak.
"Dolgozom!", kiáltotta, s hat flekken át
énekelt meg egy derék martinászt
Úgy tartották róla: remek kolléga,
alapos, jó tolla van, ha néha
bogaras is, de ebben a szakmában
ki nem az? Küldték Bulgáriába
és Szocsiba, kétszer. Lassan (?) így
telt el negyvennyolc év egy reggelig.
Az embernek van feje, lába, keze,
gondolta, de hogy lenne szíve
is, csak akkor érzi, ha történik vele
valami. Még élt, az ágyban fekve,
mozdulatlanul. Szemüvege, órája
a polcon csak egy karnyújtásnyira.
De nem tudta a karját kinyújtani.
Tehát ennyi lenne az az annyi,
pislogott a plafon messzi egére.
Eszébe jutott (azt remélte?),
hír lesz belőle, diszkrét kerettel,
mégha nem is szignózza ez egyszer.
Szerencse, hogy az efféle újság
(távol álljon tőle minden hiúság)
egyszerűen fehérre nyomatik feketével.
Minden betűje múlt idő. Örök éjjel.
Nincs szedő, rikkancs, tisztiszolga,
Szemet hunyni. Ennyi lett a dolga.

A belei, sóhajtozott némán, a belei.
Azt senki nem tudta ki ő egyáltalán.
Úgy ült egy fényes szeptemberi
irodában, gyógyteácskával asztalán,
mint aki miközben a halálra vár,
muszájból még leüt néhány billentyűt
ócska írógépén (fordít), ha már
szívbillenytűje is még el-elüt
e koraőszi fényben-feketeségben,
ott benn göthös mellkasában.
Papirost és indigót befűzte szépen,
s egy orosz cikkbe fogott fádan.
A modern traktormotorokról
az ópusz kész lett délre. A lusta,
élni ráérő társak a közös lottóhoz
tőle is kértek számot. Nulla,
vetette hátra. Ez nem rulett!, jót
kuncogtak, micsoda savanyú alak.
Akárha utoljára, összepakolt,
és kettőig nézte a szemközti falat.
Szakasztott, mint ki messze réved.
Aztán át az udvaron, a menzára menet.
Mit tudhatják ezek mi az élet!
És a halál! Grízestésztát evett.

Bizony, a könyvtár is templom.
Néha még ma is megáll középen,
mint vézna novíciusként egykor,
s nézi, e gyönyörűre festett égen,
Pallasz Athéné rá bámul egyenest,
mintha azt kérdené, elolvasod-e
a körben tornyosuló rettenetes
sok könyvet valaha is? "Sose..." -
didergett szótlan akkor, ma csak
fáradtan mosolyog: sose, persze;
a fő baj az, a könyvek is szavak,
csupa szó, mikkel tán messze
juthat a földön - no de az égben?
Imáit elmormolja azért, segíti
az emésztést. A hűlt szivarvéget
kidobja és leül katalógust írni.
Lassan majd csak kitavaszodik,
csak ne lenne ily bosszantón öreg -
akár tüdőbeteg gyerekként a focit,
már csak nézi (vállán köpönyeg,
elmaradhatatlanul) mit is csinál
a világ. Mindig a rendet kereste,
a valamire valóságot, a hibák
elmúlasztásán ügyködött egyre.
Eleinte azt hitte, szerzetesként,
a magány, a csönd páncéljában,
magában ásva megleli értelmét,
hogy mivégre az a sok baj, bánat,
ha a Jótól származik minden?
A savanyú, füstszagú szobában
jól tudja, erre válasz nincsen.
Fújjon a szél, a régi bástya
mellvédjére kisétál alkonyatkor.
Néz a sötétkék messzeségbe, de
már nem tud borzongani attól,
hogy "itt" meg "ott" - öreg teste
áll a szélben, mint egy kőszobor,
mint alig fontos titkok őre.
Akit temetni hívnak sokszor,
és régen nem keresztelőkre.