Ahogy kilépek a gangra,
a csodálkozás: a tegnap
még szemérmetlen sárgán felhabzó aranyeső
reggelre kifehéredett. Időbe
telik, míg megértem: a virágokat
(ha nyelvemre képzelem, édes)
belepte porként a hó. Március
idusa új megvilágításban: Még
és már nem között, ahogy illik,
egyszerre két arcát fordítja felém a világ.


Éjjelente üzekedő macskák
gyermeksírásra emlékeztető
sikolyaitól visszhangos az udvar.
Délután
szeretkező galambpár
idétlen szárnyverdesését
figyeljük a még lombtalan fák
ágai között.
Ismerőseink
hó- és más vadvirággal
teszik tiszteletüket.
Mi okunk
van mégis, hogy ne higgyünk
e hirtelen támadt tavasznak?


Három nap a paradicsomban
Behátrálni az idillbe, vagyis egyúttal
ki, ki tudja, honnan, vagy
egyszerűen csak át, az egyik
ideiglenességből a másik
ideiglenességbe. A víz persze,
mintha előre tudta volna,
sohasem volt kétszer ugyanolyan,
bár láthatólag belefagytak egyes óvatlanabb
madarak, tanulság lehet ez is: a brutalitás
mint a szeretet gyöngéd
pedagógiája. Szóval, még mindig:
tanulni kell.


Így kezdődik: Lassú tekintetében,
mely egyre többször elkalandozik
(ha horzsol is, csak pillanatra éppen)
meglátsz belőle mégis valamit,

a fénylésből, amely belülről jár át
testet, ha izzik minden testüreg,
aztán elönti lassanként a száját,
hogy áttetsző lesz, mint a tejüveg;

és így csap végül rád is át a vágya,
pedig tudod, ilyenkor önmagára,
saját ölére tapadna csupán;

vonz és taszít: veszélyes, furcsa játék,
és bőrödön a véred szinte átég,
ahogy ágyéka átsüt a ruhán.


Ahogy ágyéka átsüt a ruhádon,
vágya is úgy üt át a testeden.
Lüktetve várod, míg a végtelen
visszadobja, hogy önmagára vágyjon,
belakja teste égő templomát,
ahol a semmi párzik önmagával,
s ha élvez is, a semmiségre rávall,
bár hús takarja, fogja rejtve át.
Eszköze vagy, de felgerjeszti éhed,
mint tört üvegbe, úgy harapsz bele,
így lesz a hús a húsnak étele
egy más gyönyörben érve könnyű véget.
Öled kibomlik, felhorgadva áll...
Minden napra elég egy kis halál.