Hajszál-vékonyra, tű-hegyesre
faragom ceruzáimat: karcolják
a papírt. Nem írni akarom, inkább
tetoválni a verset.
Válogatok ceruzáim között,
motozok, válogatok ceruzáim
— verstéma ez is —,
ez a Jolly vagy ez a Brevellier
vagy ez a Skoleblyani.
Tűhegyes Jolly ceruzával írom
— végül a verset.

Nézd csak, este lesz, este lesz immár,
égi folyón jár a régi csónak: a Hold.
Hajnal és éjszaka távoli partjait,
álomi lét és ébredés
távoli part-falait összekötő
csónak a Hold,
ott ring az égi folyón.
Megállok most, megtörlöm
szemüvegem, dörzsölöm fájó szemem.
Éjszaka azt álmodtam, míg ringatott
a Hold, éjszaka azt álmodtam,
hogy anyám halott.
De él, tyúkot ültet — mint régen,
még mindig bevarrja a kotlós szemét.
Tűvel bevarrja. Tű-hegyes ceruzával
varrom én is a verset.
Mondd csak, Hold, égi csónak,
fiaimat az életnek nevelem ugye,
nem egy jövendő háborúnak?:
Éjszaka, éjszaka, éjszaka,
orgona föld-illata,
jázmin illata, rózsa illata,
eső áztatta föld orgona-illata.
És minden eladó.
Hajnal lesz. S a nagy árverésen
— hajnali átverésen —
elkel a Hold is,
a mindenkit ringató égi csónak,
hajnalra elkel a Hold is.
Hisz minden eladó.

Ki ringatja majd álmainkat?