|
Mihályi Lilla
"lárvánál pőrébb"
Címszavak Holló András létszemléletéhez
Megérdemelné
a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.
(Pilinszky János)
Az én
"Kezdetben túlzott tisztelettel voltam
minden és mindenki iránt, mint aki szégyelli, hogy teste térfogatot vesz
el a világtól. A vége az lett, hogy teljesen meggörnyesztett az alázat.
Lám, a túlérzékenység ellenünkre van." (Cikornyák nélkül I., kézirat).
Holló András így ismeri túlzásokban és hiányokban egyszerre gazdag énjét.
Látja érzékenységét, mely költészetének és sebezhetőségének forrása, Arany
Jánoshoz hasonló alázatát, egyenességét: Arany "ha megdobták szóval, visszadobott
a szívével" (Arany János, Előszüret). ("Ha egy úri lócsiszárral
/ találkoztam, s bevert sárral: / nem pöröltem, - / félreálltam, s letöröltem."
Arany János: Epilógus)
Az alázat,
a nyíltság, a tisztelet, az őszinteség azok a "túlzásba vitt erények" (Mindenkinek
megbocsátok, kézirat), amelyek meghaladták azt a mértéket, melyet mi,
a környezet viszonozni akartunk. Így váltak sorozatos csalódássá Holló
András szeretetkísérletei:
A tüskéim befelé nőttek,
így fordított sündisznó vagyok.
(Négysorosok, Előszüret)
"Azt a sok
rosszat, amit nekem okoztak, elfelejtem, de azt a kevés rosszat, amit én
okoztam, nem tudom elfelejteni."(Cikornyák nélkül IV., kézirat)
Megbocsátás
és önfeloldozás híján élete folytonos keresés és szenvedés. Bár szeretik,
nem tartja magát méltónak rá. Életének egyetlen lehetséges értelme, hogy
felfigyeljenek munkájára és gondolataira azok, akiket az irodalomban a
legna- gyobbaknak tart. Ez a meghallgatás "dédelgetett, legfőbb vágya,
fantáziaképe". Máskülönben élete önmagában mint
visszavont mondat végén az írásjel:
jelentéktelenül és érvénytelenül.
(Maradj még, Előszüret)
Lennék
Tiszteli az óriás költő- és íróelődöket.
Munkáiban megrajzolja Pilinszky és József Attila, Ady, Móricz, Arany és
Petőfi portréját, máshol kisplasztikát készít Rimbaud-nak, Rilkének, Radnótinak.
Ezek az írások virtuóz stílusgyakorlatnak tűnhetnek. De ha elfogadjuk,
hogy Holló számára az egyetlen túlélési lehetőség az irodalom művelése
volt és ezért teljességgel azonosult vele, akkor elképzelhető, hogy ezekben
a vázlatokban saját énjének egy-egy darabját vetíti ki: példaképeiben sorra
megmutatja a szenvedést.
Ebben közösek,
ezen a ponton azonosulhat velük, mégis messze vannak tőle: rájuk már figyelnek,
rá még nem, és kérdés, fognak-e valaha úgy, ahogy szeretné. Az "óriások"
szenvedésük ellenére képesek voltak kivívni maguknak a megbecsülést, míg
Holló így ír magáról: "Őszinte szavakból összeálló verseim sem adnak belső
tartást. Mert nem tudok büszke lenni arra, hogy írtam egy-két remek dolgot,
életemmel megszolgálva." (Cikornyák nélkül IV., kézirat)
Voltam
A Voltam jelenti azokat a kötéseket,
melyek gyökerek vagy béklyók. Az anya és a barátok szeretete az élethez
kapcsolja. A falu világa, az apa hiánya, önmaga korlátai megfosztják a
sikertől, vagy a siker felismerésétől.
Édesanyja
a szótlan tűrés, a jóság és állandóság, ő a biztos pont. Néhány vázlatszerű
vers szól róla, és valószínűleg az Iszapfalvi legendákban ő Tuzalda
Adél: "Ha teher vagy magadnak, vállalj újabb terheket, és megkönnyebbülsz."
A legendák kötetét Holló András neki ajánlja. Húga a Tartozásban
és az Iszapfalvi legendában jelenik meg, mint fehér masnis kislány
vagy menyasszony: ő az ártatlanság, aki nem részesül bátyja megkísértéseiben.
Az apáról egy mondatot találunk az Emlékben: "Apám sehol."
Anyja és a
szeretett Joó Viola kivételével mindenki látomás (vagy nincs). Csak ez
a két nő él fogható valóságként a költő világában, a többieket ködön, fátyolon
keresztül látja. Lehet, hogy ez a valóság a szeretet valósága, a feltétel
nélküli elfogadásé, mely az életet jelenti a költő számára. De még ezekben
a valós kapcsolatokban sem aktívak a személyek: nincs párbeszéd, csak emlékek
tűnnek fel sorra. Nincs jelen idő.
A természet
Iszapfalva és Keserűlapufalva világa
sorsok lenyomata. Az emberek életének tanulságát, emlékét a természet őrzi
leghívebben. Tükrözi gondolataikat, és ha a szavak elfogytak, a természeti
katasztrófák artikulálják mérhetetlen szenvedésüket.
Holló András világa
az útszéli kavicsoktól a csillagokig ér. Közben a nyárfák reszketnek, hogy
az embereknek ne kelljen félniük. A magányos vadlúd háborúra figyelmeztet,
a fák magukba szívják a sötétséget, hogy az ne az emberek szívében lakjon.
Kavicsok és csillagok végtelen szélsőségei között a falusi élet elemei
állnak, hogy lakhatóvá tegyék a világot, ugyanakkor szüntelenül figyelmeztessék
az embereket a határokra, melyek között életük még elviselhető, sőt néha
boldog lehet.
Ezen a környéken
ritkák a színek. Ha előfordulnak, akkor egy menyasszonyi ruha fehérjében,
egy szőke hajkorona aranylásában vagy virágok szirmain látjuk őket. A színes,
verőfényes tavaszt és nyarat a ködös, ingoványos és sziklás iszapfalvi
határban csak azok a lányok és asszonyok hordhatják magukban, akik egy
jobb világ ígéretében élnek.
Az évszakok
közül a tél a leggyakoribb vendég. A költőnek a tél megadja a vágyott csendet,
lágyságot, nyugalmat. Számára a hideg, a jég, a hó, a zúzmara valami jónak,
tisztának, igaznak a forrása.
Nincsen tavaszi
hóolvadás, a hóesés kivétel a mulandóság alól. Holló Andrásnál "a hóesés
egy olyan ünnepnek a szimbóluma, amely realizálódni akar, csak nin- csenek
meg a feltételei" (Aforizmák legendája, Iszapfalvi legendák). "A
hóesés a hitre tanít. Egy eszményi világból jön a látogatásunkra, hogy
eltáncoljon nekünk egy himnuszt. Szépségtől részeg önkívülete mintha azt
sugallná, hogy vár ránk egy időntúli otthon, ahol a költészet párlata teremtett
örök ünnepet, amelyhez képest a legszebb álom is csak maszatos szénrajz."
(Új mesterek keresése, Előszüret) A világ még nem készült fel az
ünnep fogadására. Ezért van szüksége megszál- lottakra, akik csodálják
a hóesést, hogy abba ne maradjon ez az utolsó, figyel- meztető üzenet.
Holló András
számára a hóesés talán énideál. Csak ő - aki feketének, nehéznek, szenvedőnek
tudja magát - képes rácsodálkozni a fehérre, a könnyűre, az ünnepire. Így
merít erőt kettejük közösségéből: a költészetből. Valójában ő a legendák
Méla Csongora, aki heteken át készségesen tart szentségimádást a hóesés
előtt, nem törődve saját szükségleteivel, csak az ünnepre készülve - helyettünk
is.
Reménytelenül
E világ nem az én világom -
igazam tőle hát mért várom?
(Komor vers, Előszüret)
Az érzékeny, önmagát mindig lebecsülő,
érvényesülésre nem törekvő ember viszonya ez a világhoz, melyet igyekszik
megérteni, és amely nem fárad azzal, hogy megértse őt.
Újra és újra
kérdezi a létezés miértjét, de csak a terhét kapja válaszul. Tudja, hogy
a szeretet képes lenne véget vetni a reménytelenségnek: az Iszapfalvi
legendákban az igaz szerelemben élő házaspár nem hal meg, hanem egy
angyal viszi őket az égbe, és a Matuzsálem addig él, amíg képes felidézni
az első csók emlékét. Holló András világában a "Szeretet" és a "Semmi"
harcolnak.
A remény
Ismeri a nemlétből kivezető utat:
Hogyha tehernek érzed csak magadat,
ne feszülj szét:
kérj új terheket, és könnyitesz önmagadon.
(A pszichiáter intelmei, 2. disztichon, Előszüret)
Mondom: még jóhíredhez se, mi
itten a legfőbb,
úgy ne ragaszkodjál, mint a reményhez ahogy.
(A pszichiáter intelmei, 4. disztichon, Előszüret)
A kapaszkodók a pszichiáter intelmei:
Holló konokul próbálta belsővé tenni ezt az életfelfogást. Külső segítséget
várt az élethez, mert nem találta magában a belső védekezés eszközeit,
sem az öröm forrásait, melyeket az őt megbántó emberek már mélyre temettek.
Mégis tudta, hogy az ő világán kívül valahol süt a Nap, és itta azoknak
a szavait, akik a napfényes világból leszálltak az ő sötétségébe. Ismerte
a remény útjait, mint aki a hegyek gerincén járva letekint a völgybe: sokkal
ponto- sabban látta ezeket az ösvényeket, mint azok, akik rótták őket,
de maga nem tudott járni rajtuk.
A lét határain
Nem is a halál vonz magához:
az élet taszít a halálhoz.
(Komor vers, Előszüret)
Többször kísérelt meg öngyilkosságot:
szédült át a heideggeri "Gondból" a "Sem- mibe" - volt hát fogalma a lét
és nemlét határairól. Műveiből úgy tűnik, hogy ezt a határvonalat a szeretet
jelöli ki: aki nélkülözi, az élve is halott, csak a szenvedés tu- datja
vele, hogy biológiai értelemben még vegetál. Az élet és a boldogság lassan
egymással azonossá válnak a szemünkben, ha nem tudunk megbirkózni a bennün-
ket fogva tartó boldogtalansággal.
Bolyongás-sorozatában
egy lány vőlegényét keresve a ködben egy szakadék szélén tévelyeg, de nem
zuhan bele: szeret és szeretik. Holló Andrást nem kötötte szerelem a világhoz,
számára az egyetlen megoldás a repülés lehetett volna:
Mélységek fölött lépdelek.
Lehet zuhanás, akármi.
Vagy megtanulom, hogy lehet
a levegőben is járni.
(Reménytelenül [Lassan, tűnődve], kézirat)
Az Iszapfalvi legendákban az
angyalifjú szárnyait a falusiak lenyesték, mert meg akarták fosztani a
boldogságtól, melyet a Holdúrnő ölében talált. Holló András is elveszítette
szárnyait:
Csak lebegek már félájultan:
nem a világban, s nem kívüle.
(Négysorosok, Előszüret)
Nem tud ellene mondani a szakadéknak,
mert kiszámíthatatlanul sodorják a belső erőtlenség és az idegen világ
számára kezelhetetlen erők. "Mindent tudunk" és "Semmit sem tudunk" között
tévelyegve keresi a választ a lét értelmére. A bizony- talanság újra és
újra arra kényszeríti, hogy adja föl a harcot, melyet önmagával és még
inkább önmagáért folytat.
A lét csak metafora a nemlétre,
s mert
nem tudjuk, melyik a hasonlító, s melyik
a hasonlított: kiélezzük köztük a függő viszonyt.
(Elszigeteltség, Előszüret)
Halálválaszok
A lét megválaszolatlan kérdései elől
a "Semmibe" menekül tetteiben és verseiben egyaránt. Akkor is léten kívül
van, ha él. Az idő nem lényeges számára: verseit nem dátumozza, magáról
gyakran múlt időben ír: voltam.
Művei lehetőségek
arra, hogy újra és újra halni lássa bennük énjének részleteit. Az Iszapfalvi
legendák legtöbb alakjában az ő szenvedése fogalmazódik meg. Ezek az
ő egyes szám harmadik személyű halálai. Nála az öngyilkosság: átmenni
a halálon. Mintha az én csak elszenvedné ezt a nem végleges folyamatot,
mely után lesz még lehetősége az újrakezdésre.
A harmadik
személy mögött ott rejtőzik az én keresése, de nem az önvádtól és hiányérzettől
terhes valós éné, hanem a vágyotté, az elérhetetlené. Mintha a személy,
akit Holló András valójában jelent, el lenne rejtve a világ ejtette sebek
hegei alatt, és aki meghal, az csak felszíni alteregója a valóságosnak.
Mintha a tökéletes ott élne a tökéletlenben, és felbukkanására az egyetlen
lehetőség az volna, hogy halálok során át feláldozza külső burkait.
Holló András
talán hitte azt, hogy amit magából megismert, az múlandó, újraalkotható,
valójában nem önmaga. Ezért nem érezte véglegesnek a halált, ezért láthatta
olyan folyamatnak, amelyen "át lehet menni" és élve lehet eljutni az igazsághoz.
Talán ebben reménykedett, amikor egymás után kísérelte meg az átlépéseket.
A költő világában
így halnak meg az emberek: "mindenkit elvisz az örvény[...] Elszállt a tollpihe"
(Elszállt a tollpihe, Előszüret); "mint egy vízbefulladt égitest,
melynek tetemét partra vetette a tenger" (Bolyongás a temetőben, Előszüret);
"mint egy elsüllyedt Atlantisz a tenger fenekén" (Bolyongás a hómezőn,
Előszüret); "mint egy napóra mozdulatlan árnyéka, mely fölött örökre
megállt a Nap." (Bolyongás a sivatagban, Előszüret); "MEGHALNI NEM
MÁS, MINT VISSZAFEKÜDNI ANYÁNK MÉHÉBE, AHOL VALÓBAN BOLDOGOK VOLTUNK."
(Pilinszky János, Előszüret). A halál az eltűnés bizonytalansága
és a mozdulatlanság bizonyossága egyszerre. Súlytalan és nehéz, Nap-távolságban
levő és anya-közeli. Az Univerzum összeomlása és a rend végső helyreállása.
Az élet horizontján és középpontjában egyaránt jelen van. Holló András
meg tudta mutatni azokat a szélsőségeket, melyek között ő maga hídként
feszült, amelyek mások életében közrefogják a halált.
Lelkiismerete
talán vádolta az öngyilkosság miatt, ezért megértést keresett. A feloldozást
egy pap szájából adja meg magának a Bolyongásokban: "Még soha nem
celebráltam misét az öngyilkosokért[...] Pedig mielőtt meghalok, mielőtt
itt pusztulok, egy misét kellene celebrálnom azokért, akik önként dobták
el maguktól az életüket. Hiszen a lelkem mélyén megértem én is őket[...]
Az élet olyan egyoldalú szerződés, melyre az aláírásunkat úgy hamisítják
oda." (Bolyongások a hómezőn, Előszüret)
Ha Holló Andrásra
gondolunk, szembekerülünk a "mi lett volna, ha..." kérdé- sekkel. Faggatjuk
a múltat, amely akkor számára még jövő volt, amelyre inkább lemondással,
mint bizalommal gondolt.
adósom nekem a jövő
nagyon sok jótéteménnyel.
(Imádság, Előszüret)
Nem várta meg, inkább elébe ment, többszöri
halála után többszöri életre szóló testamentumot hagyva hátra. Ezekben
megtanít a békesség nyelvére, melyet hosszas szenvedései árán megtanult
érteni, de beszélni nem. |
|