Nyári reggel. Ha kimennék a kertbe, vehetnék még a füvekről csöppnyi harmatot. Vehetnék még a füvekről gyönge harmatot. Lucskos cipővel jönnék föl boldogan. Rekkenő hőséget ígérnek házunk őrtállói, a nyárfák: nézem őket az ablakból, levelük sem rebben. Nem szúnyogok és méhek és vaddarazsak duruzsolnak, az úton autók és motorok sora: azoknak hallik idegesítő zümmögésük.
     Egy kis mottó-mondat a fejemben, napok óta ismételgetem. Nehezen jutsz át a tű fokán, fűzz bele egy anekdotát s átjut a teve teveled. Így hangzik, Páskándi Géza írta egy anekdotikus írása elé. Belefűzök egy anekdotát, rendben.
     A történet nem enyém, barátomé, a Zentáról szegedi kitérővel Kecskemétre költözött festőé, Benes Jóskáé, akivel ülünk dolgozószobámban, s ígérem neki, hogy megírom kis történetét. Amelyet különben sokadszor mesél el. Jóska joggal hiú történetére, és kéri, ha megírom, nevét föltétlenül említsem. Persze, persze, hiszen ez a történet tényleg az övé. De előbb még körbetekintünk a szobámban, a festő a falon bekeretezett képeimet nézi, szobám díszeit. Négy gyerekrajzot. Bár évszám nincs rajtuk, de úgy gondolom, nagyobb fiam ötéves kora táján festette őket, valamikor 1984-ben. Színes filckészletét vizsgáztatta, színekkel, színes filcekkel dolgozott. Jóska csodálja e bekeretezett, falra került gyerekrajzokat: műalkotásokat. Az első témája a szánkózás. Hatalmas csizmákban tapossuk a havat, egy alacsonyabb és egy magasabb felnőtt elöl, húzzuk a szánkót, a szánkó kötele - árulkodó jel - feleségem kezében. Én csak trappolok mellette, integetek. Valamennyiünk haja furcsán égnek áll, minden haj barnában, az enyém azonban furcsamód sárga! A két fiú ül a szánkón. Szemük és szájuk és egész lényük nevet a képen. Szemben egy másik szánkázó csapat jön, nyilván ezt a kép szerkezete megkívánta, s ami már a szürreális vízió: a behavazott, megfagyott táj jobb felső szögletében nyílnak a virágok, tíz szál tündöklő virág. A szánkózás örömének virágai. Ez az első kép.
     A második képen húsbolt. Szilveszteri malacvárás emléke. Abban az időben még kézzel tördeltük, előregyártott sablonra ragasztottuk a Forrás nyomdától megkapott szedését. Volt a szerkesztőségben egy formanyomtatványunk e tördeléshez: két tüköroldal. E két tükröt tölti ki a rajz. Gyerekrajz. A két laptükör előregyártott négyzete: két hentespult tere. A hentesek haja is égnek mered, egyikük citromsárga, a másikuk tűzpiros trikóban. Mögöttük kampókon szilveszteri malacok sora. Előttük az asztalon, fölszelt húsok halomban, bárdok, kések. Hatalmas emberszemek a képen: mintha egy hóemberen egy-egy ökölnyi széndarab lenne a szem helyén. Ez a második kép.
     A harmadik képen két madár száll le épp egy hajóra. Nem kicsinyített madarak: a rajzon is tenyérnyiek, egyikük tollazata narancssárga, farktolla citrom. Háta barna árnyalatú, fejének búbja mintha egy sapka lenne: ködszerű, kékes-zöld. A másik madár szürke, barna és barnássárga csak a farktolla. Furcsa, hosszú nyaka kék. Felhők: a firkálás kunkorai az égen. Alul csapkod a víz, a hajó körvonalai igazán elnagyoltak, csak a kép aranymetszési pontjában egy magyar zászló: piros és zöld színei megfestvén, a fehér a papírlap eredeti fehérsége. Az egész kép féloldalas, balfele üres, s a történések mind-mind a kép jobb oldalára esnek. Ez ad dinamikát a képnek, ez jelzi titkosan, hogy nem a kép dől meg ezáltal, hanem a hajó is viharban van, dülöngél, sodródik, viharzik minden a képen. Fiamnak története is van hozzá, kommentárja. Két fecske tart Afrikába, viharba kerülnek, s már fáradtságukban épp a tengerbe zuhannának, de akkor jön egy hajó, épp egy magyar tengerjáró hajó, s annak fedélzetére buknak le megpihenni. Ez a harmadik kép.
     A negyedik képen horgászkaland. Egy matróztrikós fiú ül a stégen. Matróztrikó a felső ruházata, de érdekes: matrózcsíkos a nadrágja is. Két és fehér csík az egész gyerek: haja égnek áll, hosszú s lobog, szeme, szája nevet! A kép bal felső sarkában ül: ott a stégen, mint valami magaslaton, onnan lógatja horgászbotját a vízbe. Ez a kép is félrebillenne, így a bal felső sarka felé, ha a kép többi részét nem töltenék be a mítikussá növesztett halak. A horgász-zsinór útja látszik a vízben, végén horog, de a horgon is épp ott egy hal. Tenyérnyi kerek hal. Kárász lehet, keszeg. De mellette embernagyságú harcsa úszik. Benn a vízben, de benne a kép jövő idejében is, ígéretként, hogy egyszer kifogjuk ezt az óriásharcsát. Mit ígéret! Mit egyszer! Ez már egy másik harcsa, egyet már ki is fogtunk, a horgászó, csupa matrózruha gyerek mellett ott van már partra vetve - a kép - jobb fels- sarkában egy éppoly óriási harcsa. Hosszú, vékony ficánkoló teste mutatja, hogy harcsa, s árulkodó harcsa-bajusza. Ez a negyedik kép. A kép valós története annyi, hogy egy barátunk, otthon, Csongrádon még ismert tiszai horgász is, meghívott bennünket stégjére egy kis bemutató horgászatra. Ültünk napestig, nem fogtunk semmit. Néztük a piszkos víz sodrását, a gyerekek lóbázták lábukat. Egyszer végre valami ócska kis kapásocska, fogott barátunk egy általam sose látott fajta, csupatüske, parányi halat, akkora volt, mint a kisujjam. Talán azt mondta rá, hogy durbincs. Hazavittük, s otthon egy darabig úszkált még egy befőttesüvegben. Ez a horgászkaland áll a negyedik kép hátterében; ez a negyedik kép ihletője.
     Jóska, a festő szakértő szemmel nézi a képeket, dicséri őket, kasírozásukat, keretezésüket is, s szakmai szemmel, fájó szívvel állapítja meg, hogy fakulnak. A filctoll színeit kiszívta a másfél évtized. Azt mondja, hogy színes fénymásolóval újra kellene másolni és úgy fixálni őket. S azt még: épp e tulajdonsága miatt ők filccel nem is dolgozhattak az egyetemen. Én meg mondom Jóskának, tudom, hogy fakulnak ezek a képek, nincs mit tenni ellene. Fakulnak a képek is, fakulnak a képek az emlékeze- tünkben is, kopik, múlik, fakul a gyerekkor.
     Fiam különben is ötéves kora óta már nem fest, nem rajzol. Akkor óvodába került, s ott - ó, művészeti nevelés - azonnal leszokott róla!
     Itt hagyom abba egy pillanatra az írást, szénanáthától égő torkomat gyógyítgatom egy korty csipkebogyó teával, s égő szememet is lecsukom pár pillanatra, pihentetésül. De mégis, hogy a teve átjusson teveled: fűzzük bele azt az anekdotát.
     Benes Jósa, az említett festő a 70-es években a zentai művésztelep vezetője volt, ott is élt Zentán. Egyszercsak telefonüzenetet kapott T. G.-től, az ismert zentai néprajzostól, talán magának a múzeumnak is igazgatójától, hogy Fehér Ferenc költő kalauzolásával Zentára érkezett Juhász Ferenc, a nagy költő, s ha teheti, ő is menjen oda. Ezt a kedves néprajzost, közbevetőleg mondom, én is ismerem. Egyszer nagyobb társaságban megcsodáltam énektudását. Élőbeszédében cifrákat káromkodott, így fűszerezte különben sem ízszegény szavait, de a körmondatok közben gyönyörű népdalokat énekelt a saját tájáról. Ha valaki ismert, agyoncsépelt népdalt vett elő, azt leintette, s rászólt, csak ezt tudod, ezt a tankönyvből valót, a te vidékednek nem volt dala? Mikor együtt voltunk, épp ott volt társaságunkban Buda Feri is, jó énekes, őt is többször leintette, debreceni dalokat követelvén tőle. Engem nem intett le, mert én hallgattam, az én hangom éneklésnél sosem hallik, esetleg csak dúdolok, dörmögök. Dörmice vagyok én is. Becsülni lehet tehát T. G.-t, ezt a szépen káromkodós és szépen éneklős néprajzost, aki ráadásul gyűjti és népszerűsíti is tájegysége dalait.
     Az ő lakásában találkozott tehát a vendég Juhász Ferenc, a Vajdaságban is tisztelt, nagy költő; Fehér Ferenc, a kalauza és az időközben megérkezett Benes. Fagyott légkörre érkezett! Mit iszol? - kérdezte a házigazda Juhászt. Semmit, felelte az hűvösen. Még a jó házipálinka kínálását is elutasította. A házigazda dúdolgatni kezdett, kezdte volna bemutatni énekesi tudását. La lala-lalala. De Juhász erre sem mosolyodott el. Mi a kedvenc nótád? Fordult a házigazda Juhász Ferenchez, cselt alkalmazván, hogy majd kedvenc nótája ürügyén mégiscsak megénekelteti. Cserebogár, sárga cserebogár - vetette oda foghegyről a választ a költő, de felkiáltólag hozzátette: De el ne énekeld, vén bakkecske!
     A társaság egymásra nézett, mindenki feszengett ebben a nem tudni miért megfagyott légkörben, s magukban el is mosolyodtak, hiszen a néprajzosra tényleg ráillett a bakkecske jellemzés: legalábbis kecskeszakálla volt.
     Benes, hogy a feszültséget oldja, a házigazda messziföldön híres könyvtárára irányítota a figyelmet. Juhász Ferenc kötetei is mind ott sorakoztak a polcán. Nézd, mondotta, itt a polcon a köteteid. Dedikáld, légy kedves a házigazdának. Öröm Fehér Ferenc arcán is, na most majd fölenged a fagy, de Juhász megintcsak odamordul: ennek a vén bakkecskének nem dedikálok...
     Különben is menjünk innen, mondta Juhász, nincs itt valami jó kis étterem. Mindenki készségesen, dehogynem, a szomszéd- ban itt a színpompás Royal! Érdekes, a Royalt magam is ismerem, magam is voltam szállóvendége, a város büszkesége. Juhász már pattant is föl, hogy indul. Benesnek akkor egy másik gondolata támadt, ne oda menjünk, javasolta, hanem hadd ajánljon a vendégnek valami különlegességet. Van itt a város szélén egymáshoz közel két halásztanya, két hangulatos kisvendéglő, oda menjenek. Nagyon helyes, mondta Juhász. A kettő közül is oda, folytatta tovább Benes, ahol a tamburazene- kar játszik. A tamburazenekar ugyanis a két vendéglőben fölváltva zenélt. Bezsúfolódtak Benes kis bogárhátú autójába és elindultak a tamburazenekaros vendéglőt megkeresni. Az első előtt megálltak, csak Benes szállt ki, megnézni, itt játszik-e épp a zenekar, s szerencséjükre épp jó helyen jártak. Benes, ahogy benézett, látta a kitűnő hangulatot, s látta, hogy játszik a zenekar. Meghajolt, mint aki csak épp meghajolva köszönne és a zenekar ravasz, rafinált vezetője felé az ajtóból odakiáltotta: Cserebogár, sárga cserebogár... Juhászéknak pedig ugyanazzal a mozdulattal intett; szálljanak ki az autóból, jöhetnek.
     Juhász Ferencet körbeölelvén belépett a társaság, jöttükre előbb elnémult a tamburazenekar, majd gönyörűen rázendített, Cserebogár, sárga cserebogár! Juhász döbbenten hallgatta: micsoda varázslat ez, micsoda véletlen, belép és éppen játsszák az ő nótáját... Bort - kiáltotta, bort az asztalra! Az est folyamán először fölragyogott az arca, s ivott és társait is örömmel kínálta.
     Tovább szólt a zene, már más dallamok, más énekek, olyannyira, hogy Benes Jóska, a festő az asztaltól fölállván táncra is perdült, legalábbis úgy tett, mintha jókedvében ugrana föl és pördülne táncra, odabokázott a zenekarhoz, s két kurjongatás közt a zenészeknek odasúgta: Juhász Ferenc, a legnagyobb magyar költő. Majd az asztalhoz visszaült.
     Juhászt csak nem hagyta nyugodni a dolog. Újabb és újabb bort rendelt, de végül a zenekar vezetőjét is odeintette, megkérdezvén, hogyan lehetett az, hogy amikor ő belépett... Véletlen volt tán, micsoda fatális véletlen. S a zenekar vezetője a maga ravaszdi módján, a világ legtermészetesebb hangján közölte, nem volt véletlen, vártuk önt, az ön nótájával. Dehát tudják, hogy ki vagyok én? - kérdezte Juhász, s tudják a dalomat is? S a zenekar vezetője nyugodtan s rezzenéstelen arccal felelte, természetesen tudjuk, Ön Juhász Ferenc, s még halkan azt is hozzátette (az előbb figyelmébe ajánlott mondatot)... a legnagyobb magyar költő. Bort, bort, Juhász Ferenc nem bírt a jókedvével, hogy őt Zentán még a tamburazenekar is ismeri.
     Fehér Ferencnek évek múltán is megkönnyezve emlegette ezt az estét. S talán még ma sem tudja az est titkát, a csínytevést, amivel sikerült föloldani egy rosszul indult találkozás hangulatá- nak jégtömbjét.
     S mindez azért érdekes most, mert vagy három évtized múltán Juhász Ferencben újraéledt a dallam. Verset írt a Cserebogár, sárga cserebogár ütemére, formájára és motívumvilágára, Ad notam Petőfi címmel. A Tekintet 1996/1-2-es száma közli. Talán az utóbbi évtized legnagyobb verse ez. S furcsállva figyelem a Juhász Ferenc körül kialakult fagyos csendet. Mintha a régi zentai találkozás kezdetének fagyos űrjében lennénk. De az nem lehet, hogy egy költő nagy verseivel nem beírja magát az irodalomba, hanem kiírja magát az irodalomból, rendes körülmények között nem lehetne.
 

Szegény voltam, szegény lettem újra,
vers-kabóca égi űr-port fújva,
gyermekinget húzott rám az új múlt,
gyermekkorba sorsom vissza-újult,
mintha öregen ifjúvá fogynék,
halott anyámba visszaszületnék.
Kezemben arany helyett idő-sár.
De hol van a régi cserebogár?

S így tovább, 18 vers-szakon és 144 soron keresztül. A "cserebogár"-sor itt is, mint Petőfinél, refrénszerűen ismétlődik.
     Tényleg a Petőfi-vers párverse ez, csak míg a fiatal (bár halálba induló Petőfinél) a "Vállamon huszonöt év terhe van már" - gondolata a vers rendező gondolata a Szülföldemen című versben, addig Juhász Ferencnél a "Szegény voltam, szegény lettem újra" fájdalma. Nem szeretném, ha visszatérne gyerekkorom szegénysége! - cseng fülemben Juhász prózai mondata valami interjúféléből. Ez a gondolat bomlik itt ki verssé, hogy nem szeretné, ha gyerekkorának, a harmincas éveknek a szegénysége térne vissza a századforduló forgatagára tébécéstül, szolgaságostul, világháború előtti állapotostul. Ennek a szorongása szól e nagy versben.
     Csak épp azt nem tudom, hogy miként is szól az az ének, a Cserebogár? Pedig cserebogarat láttam sokszor sétálván a csongrádi Tisza-gáton. Kemény, barna páncéljával még nekem is repült. Fiaim ütötték volna le, de ne, ne bántsátok - intettem le őket. Nem tudom tehát, hogy hogyan szól a Cserebogár? Milyen dalt is énekelt a dajka Petőfinek, amit azután verse refrénjében huszonöt év múltán visszaidézett. És milyen dalt tamburázott a zenekar Juhásznak Zentán?
     Ez kezd el foglalkoztatni, s épp ezért hívom telefonon Itzés Mihály zenetörténész barátomat, akit igen meglep a kérdésem, felületes választ persze azonnal tud adni, de alaposat nem. Jót nevetek rajta, hívásom után egy-két órával ő hív vissza telefonon és köszönés nélkül máris énekelni kezdi: Cserebogár, cserebogár!
     Este pedig kis levélkét találok a postaládámban, feladója szintén ő, s néhány kotta, néhány részletesebb írásos feljegyzés is. Ezen kísérőlevélkével: "Kedves Lajos! Megnéztem és lemásoltam még a Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz-jegyzetét (s főnézét) is a Cserebogárhoz. A bogár a füledbe van ültetve - zümmögjön neked szép nótákat... Szervusz! Ittzés Mihály"
     Íme, Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményéből az a 287-es jelzetű népies dal, amelyik a Petőfi-versnek, inkább refrénjének, ihletőjévé vált:
 

Mikor lesz nyár?

Cserebogár! cserebogár! Mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
Mikor a tök virágozik, A vénasszony bogározik, akkor lesz nyár.

     A jegyzetanyagban pedig ez áll: A dalt Petőfi tette különösen nevezetessé "Szülőföldemen című remek költeményével. A dal szövegének szerzőjét az 1810-es évek vándorszíntársulatainak tagjai között gyanítjuk, talán Déryné társa volt, mert Déryné révén vált ismertté és kedvelté 1815 táján.
     Déryné énekét hallhatta tehát Petőfi dajkája, s a színtársulat dalát énekelte később altatódalként? Vagy Petőfi maga is, felnőttként, vándorszínészként találkozott az énekkel, s visszavetítette gyerekkorába, ezt már nem tudjuk. De az egyszerű, mondhatni primitív, énekecskét gyönyörűen megemelte, azt tudhatjuk.
     S még mindig itt a kérdés: melyik is hát Juhász Ferenc kedves éneke? Melyik cserebogár? Hiszen szinte biztosan nem a Déryné-féle népies dal, annak emlékét Petőfi elhomályosította. Hanem a Petőfi-vers megzenésítése! De aközül meg nevezeteset nem ismer a szakirodalom. Ittzés Miska kis levélkéjében a vers öt megzenésítését sorolja fel, azzal a megjegyzéssel, hogy dallamát ő egyiknek sem ismeri, s azzal a megjegyzéssel még: egyiknél piros jelzet: ez jöhet számításba! Eperjessy István: Szülőföldemen, ének-zongora, 1861.
     Ez az 1861-ből fennmaradt Petőfi-megzenésítés lehet Juhász kedves éneke. Ha a népzenekutató nem is ismerte a dallamát, a zentai tamburazenekar igen, s ezzel, ha anekdotikus módon is, de megörvendeztette a bánatába jegesedett költőt valamikor 20-30 évvel ezelőtt. Egykoron. A refrén, a vers-dallam most pedig újraéledt!
     Folyóiratok asztalomon. A Tekintet új száma, melynek írtam vala, Juhász verse a koronája. S a Látó, a Korunk Erdélyből, még olvasatlanul. A Látót addig nem teszem félre, míg a Szilágyi Domokos hagyatékából közreadott írásokat meg nem nézem. A kolozsvári Korunk pedig tematikus összeállítással: Emigráció- visszavándorlás. Lászlóffy, Faludy s mások, ez is egy olvasói napra vár.
     S meglepetésként: Kerék Imréék nagyon szép kiállítású és jó tartalmú folyóirata Sopronból, induló folyóirat, neve Várhely. Kerék Imre tiszteletpéldányt küld az első számból, s a Forrásban kis időm lévén, kedvet kapok rá, hogy kis vallomásos, irodalmi levélben köszönjem meg. S magamban pedig azt rögzítem, hogy régen is, most is folyóirataink gazdag választéka: ez egyik legfőbb szellemi kincsünk. Akkor is, ha már-már áttekinthetetlen gazdagság ez.
     Hadd másolom ide a Kerék Imrének írott levelet, hadd induljak hazafelé, s ahogy írom végül haza felé, ha csak képzeletbeli utazással is.

Hazafelé. Fölnézek a könyvespolcra, és ez a kötet kerül először kezem ügyébe. Reich Károly grafikáinak albuma. Reichet évtizeddel ezelőtt látogattam meg istenhegyi műterem-lakásában. A számomra oly kedves Istenhegy: kötetnyi verset szenteltem neki! Búcsúzáskor az atyai barát toporgott, motozott, hogy mivel is ajándékozzon meg, s végül e kötetet választotta. Tűhegyes tollával írt bele dedikációt. A budai hegyek: ez is otthonom.
     S otthonom Szeged, hiszen ott születtem. Minden lexikon ezzel jellemez. Pedig épp csak a Klinika, Szegeden csak életem első egy-két hetében "laktam". De jó ez így, hisz Szeged a Tiszatáj és a Tisza tája és a legendás "szegedi fiatalok". Minden emlék és minden vonzódás, Juhász Gyula, József Attila és Radnóti.
     Csongrád, szüleim városa, ott évtizedekig éltem, ott általános iskolába, gimnáziumba jártam. Az is lehetne otthonom. Nagyanyámék háza a holt-Tisza partjára épült, nyárfasor és körtés liget mellé. A nyári kemence már összedőlt, a fák még árván teremnek. Egy ottani őrült vállalkozó megkeresett, s javasolta: indítsunk irodalmi lapot, én szerkesszem, ő meg majd pénzeli. Holt-Tiszta legyen a címe, mondottam neki, tréfának szánva. Rábólintott. Nem tudta, hogy folyóiratot szerkeszteni holt ágban nem, csak sodrásban lehet!
     S otthonom Budapest újra, a Gellérthegy ölelésében évekig az Eötvös Kollégium. Húsz év távolából a minap is vele álmod- tam. Bár álmom zavaros volt, ködös. Lányok és kígyók és halak együtt egy kollégiumi szobában.
     S otthonom Győr és Sopron is, e városok megyéje. Feleségem szülőföldje már odaköt. Várbalogon nevelkedett; apósomék kertje végében állt a vasfüggöny. Vasfüggönyből volt a kerítés is. S mint idegent, első ottjártamkor az utcán elfogtak és járőröző autójukba lendítettek a határőrök. Várbalog, látjátok: ennek nevében is ott a vár. Az udvaron ülve nyáron is távoli, hóföldte csúcsokra látok.
     Szorítsatok hát kávéházi, szerkesztőségi asztalotoknál egy helyet. Talán épp arra indulok majd, ha elindulok haza felé.

Lassan e havi írásom végére értem. Cserebogár, cserebogár, vállamat a negyvennegyedik év terhe nyomja már. Vakációzó fiaim végig itt trappolnak körülöttem, meg kell szoknom ezt is, hogy nem a magány csöndjében kopogok az írógépen: de mily könnyen megszokom.
     Juhász Ferenc egy könyvét szeretném még levenni a könyvespolcról, hogy belelapozzak. A "Hazafelé" kézjegye szerint. A Szerelmes hazatántorgás című kötetet veszem le a polcról, Juhász 1977-es kötetét; lehet, hogy tíz éve nem volt a kezemben. Most meghatottan nézem dedikációját és meghatottam forgatom. P. Lajosnak nagy szeretettel, tiszta öleléssel Ferenc. Budapest, 1978 Január 8. Így szól a dedikáció.
     Egy régi verset is keresek, a mátrai képversek között, a 310. oldalon Tulipán-Vers címmel meg is találom. "A Csillag-lovas én vagyok, énekelek és lángolok. A csöndet összetöröm!" A vers címénél csillag, s csillaggal lábjegyzetként: P. L. versének örömére.
     Melyik vers lehetett ez, ez az örömet adó, majd tűnődöm rajta. S addig is: csillag-lovas, az éneklést, a lángolást, a csöndet összetörő verseket köszönöm!
     Könyvcsomagolás, könyvcsomagolás; könyvhétre jelent meg új könyvem, nemrégiben kaptam meg a tiszteletpéldányokat a kiadótól. Most naponta négyet-ötöt becsomagolok, megcímzek, s négyesével, ötösével viszem őket a postára. Postára járó író lettem. Mindegyikre írom rá, mindegyik borítékjára írom rá, nyomtatott nagybetűvel, a postai szabályzat szerint, hogy: KÖNYV, KÖNYV, KÖNYV.
     Valami birizgál végig az ujjamban, valamit mindvégig másként akarok írni, de csak egyszer, de csak végül szánom rá magam, s a Kovács András Ferencnek postázott kötetre végül így írom: KÖNNYV

1996. július 15.