|
Prakfalvi Endre
Színházpolitika 1955-ben,
különös
tekintettel a Nemzeti
Színház helyzetére
Forrásközlés
A közelmúltban jelent meg Gábor Miklós
visszaemlékezése - naplóválogatása az 1954-es évről.1
A kommentárral is ellátott részletek természetszerűleg a színészi mesterség
és a Nemzeti Színház kérdéseit érintik elsősorban. Ez az az év, amikor
a szerző a már "félbehagyott földalatti vasút" vakondtúrásait kerülgette
Budapesten s ez az az év, mely előzménye és része az 1954-55-ös nevezetes
nemzeti színházi évadnak.
Magunk, miközben
az említett "vakondtúrások" építészettörténeti adatait nyomoztuk, bukkantunk
rá az alább közreadott dokumentumra.
A "Blaha Lujza
tér - Nemzeti Színház" földalatti vasúti állomásának elhelyezése-kialakítása
az építészeket nehéz feladat elé állította. Az 1952-56 között készült tervekben
nem tudtak érdemleges megoldást találni arra a problémára, hogy a FaV felszíni
állomása milyen módon kapcsolódjék a Nemzeti épületéhez. Számos verzió
készült. A változatok közötti döntéshozatalba Révai József mellett a színház
vezetéséből Major Tamást is bevonták. 1953 folyamán az építési munkálatok
leálltak, de az akut helyzet, az ésszerű megoldás hiánya, a döntésképtelenség
már előrevetítette és úgy tűnik már ekkor megpecsételte az épület későbbi
sorsát.2
A közrebocsátott
irategyüttes3 azonban a színház belső helyzetéről tudósít
1955-ből, mikor már a "helyzet fokozódott". Forrásértékűnek tekinthetjük
a korszak színház- és művészetpolitikájának egészéről, a hatalom kulturális
(sőt azon túlmutató) irányítási mechanizmusának viszonyaiba enged bepillantást.
Túl azon, hogy szigorúan bizalmas, megjegyzendő, hogy mindösszesen 3 ill.
1 példányban készült, ugyanis a PB számára íródott anyagok is általában
2-3 tucatszámban sokszorosítódtak. Az iratanyag két részből áll.
Az - időben
is - első 1955 május 12-ei dátumozású és mellékletként szerepel a főiratban.
Kende István, a Népművelési Minisztérium (volt) főosztályvezetője írta:
"Feljegyzés Rákosi elvtársnak...". (A kurzivált részeket az eredetiben húzta
alá olvasója.) A másikat Andics Erzsébet jegyzi (1902-1986, Moszkvából
hazatért történész), melyből szélesebb kitekintést is nyerhetünk a tényleges
hatalom oldaláról, a felvetett problémák kezelési technikájára. A dokumentum
jelentőségét a kendőzetlen tényszerűség mellett abban látjuk, hogy szemléletessé
teszi a korszak és szereplői bonyolult áthatásokban gazdag, méginkább terhelt,
viszonyrendszerét s egyben világossá teszi a történész felelősségét is,
hogy mily nehéz sine ira et studio a történelem egy adott időszakának
rekonstruálása, értelmezése, hogy az ún. "értékelést" már ne is említsük.
Hisz maga a kortárs és pályatárs Gábor Miklós akkor és ott s majd utólag
sem tudta másként, csak ellentmondásosan megítélni (nyilván mert csak ellentmondásaiban
lehet) pl. Major Tamás szerepét. Többek között így fogalmaz: "Majorról
szólva - Bűnös hiba volt, hogy hagyta elvenni magától a hatalmat és engedte,
hogy üvegesek meg lakatosok intézzék a színház ügyeit... (Id. mű 1954 április
23. 12. l.) Major kétszínű játékáról 1995-ből: "a párttal szemben volt
kétszínű, ahogy egy eszes ember kellett, hogy legyen a párttal szemben..."
(18. l.) "Majorról mindenki tudja, hogy ravasz cselszövő, de annyira az,
ami, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hátha éppen ő a legtisztességesebb
köztünk." (1954 május 6. 36. l.) Vagy: "Még az is lehet, hogy Major a nagy
cselszvő is csak eszköz Gellért kezében". (1954 május 19. 50. l.) "Major
és Gellért? Két nagy bitang, de a magyar színház két legnagyobb alakja".
(1954 június 17. 81. l.)
Az 1954-55-ös
évad kiemelkedően fontos előadása volt Madách Tragédiájának a bemutatása.
A feljegyzések megszületésének egyik döntő oka volt a "leállított" Tragédia
és a próbáiban leállított Németh László darab, a Galilei, ill. az
e kérdések körül kiélesedő helyzet. A Tragédia (hármas rendezői
szignálással: Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre), melynek előadásait
Rákosi Mátyás a mű szükségtelen favorizálásának minősítette, színrevitelének
körülményeit Koltai Tamás és Székely György már korábban elemezte.4
A hét esztendeig pihentetett darab csökkentett számú előadásának ideológiai
igazolását Lukács György prezentálta a Szabad Népben.
Kárpáti Aurél
a Színház és Filmművészet 1955. évi második számában még úgy fogalmaz,
hogy a Tragédia "vitathatatlanul haladó szellemű költői alkotás",
nincs "kényes", "gyanús" vagy "káros" pontja, elve, tendenciája, ami veszedelmes
lehetne népi demokráciánk legszélesebb rétegei számára. Ám a Falanszter
nem hiteles képe a jövő szocializmusának.5
Lukács azonban
már keményebben fogalmaz. Túl azon, hogy a Tragédia legnagyobb sikerei
a Horthy korszakra esnek (nem véletlenül persze) a Madách ábrázolta "történeti
fejlődés perspektívátlanságát [...] művészi történelembölcseletének pesszimista
voltát nem lehet eldisputálni - bár Madách még csak az utópikus szocializmust
ismerte - de még ha álomról is van szó a drámában, a valóság azonos
azzal, amit a színpadi cselekmény mutat! (Kiemelés + P. E.)6
Tulajdonképpen
egy belső ellentmondást véltek felfedezni, érzékeltek, láttak bele a darab
és annak a Sztanyiszlavszkij módszerre hivatkozó megjelenítése között
feszülni. Ez a K. Sz. Sztanyiszlavszkij (1863-1938) orosz színész, rendező
és színészpedagógus nevéhez fűződő "tudományos rendszer vagy módszer" a
szocialista-realista színjátszás megteremtését célozta a kortársak számára,
mely szerint a színész nem bemutatja, hanem újraalkotja szerepét és ezen
az úton jut el az igazi művészi igazsághoz, a belső realizmushoz. Hogy
ezt mennyire vették komolyan vagy sem, ez utólag szinte eldönthetetlen,
de védőpajzsul is lehetett használni, hisz Gellért Endre a felújítás kapcsán
tartott sajtótájékoztatóján7 arra hivatkozott,
azzal is próbált operálni, hogy noha a Tragédia nem szocialista
realista mű, mégis szocialista realista előadást szeretnének adni.
Andics Erzsébet
május 17-ei feljegyzésének javaslat részében egy megbeszélés összehívását
kezdeményezte a Nemzeti helyzetének tisztázására.
A meghívottak.
Vezető művészek:
Major Tamás (1910-1986, a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője
1945-1962, Kossuth-díj a jelzett korszakban; 1948-1955.) Marton Endre
(1917-1979, a Nemzeti Színház rendezője 1949-56, első Kossuth-díj: 1957.)
Básti (Básthy, sic!) Lajos (1911-1977, a Nemzeti Színház
tagja 1945-1968, Kossuth-díj: 1955.) Várkonyi Zoltán (1912-1979,
1949-51 között, majd 1953-tól ismét a Nemzeti tagja, Kossuth-díj: 1953,
1956.) Bessenyei Ferenc (1919, a Nemzeti tagja első ízben 1950-63,
Kossuth-díj: 1953, 1955.) Olty (Olthy, sic!) Magda (1912-1983,
a Nemzeti tagja 1933-1968, Kossuth-díj: 1955.) Gobbi Hilda (1913-1988,
a Nemzeti tagja 1935-1960, Kossuth-díj: 1949.) Mészáros Ági (1918-1989,
a Nemzeti tagja 1939-1983, Kossuth-díj: 1950, 1954.) Ungvári László
(1911-1982, a Nemzeti tagja 1933-1980, Kossuth-díj: 1953. Gellért Endre
pártonkívüli főrendező (1914-1960, 1945-től haláláig a Nemzeti rendezője
és főrendezője, Kossuth-díj: 1950, 1953). Pártvezetőség: Pásztor János
(1914-1984, a Nemzeti tagja 1937-1984.) Tompa Sándor (1903-1969,
a Nemzeti tagja 1945-1969, Kossuth-díj: 1956.) Somogyi Erzsi (1906-1973,
1928 és 1951 között, majd 1954-1973-ig a Nemzeti Színház tagja, Kossuth-díj:
1953.) Márki Géza (1911-1972, színész a Minisztérium színházi osztályának
vezetője 1951-1956.) Pongrácz Gabriella függetlenített titkár.
Fontosnak
tartjuk - szögezi le az irat - a fentieken kívül a Népművelési Minisztérium
részéről Darvas József miniszter (1912-1973, író, elődje a miniszteri
székben Révai József 1949-1953 volt, Darvas a tisztséget 1953 július 4
- 1956 október 14. között töltötte be.) Kállay Gyula miniszterhelyettes
és Kende István főosztályvezető elvtársak meghívását.
Andics Erzsébet s.k.
A megbeszélés kimeneteléről nincsenek
adataink.
*
Jegyzetek
1. Gábor Miklós: Egy
csinos zseni. Magvető, 1995.
2. Prakfalvi Endre: A
budapesti "ős-metró", 1949-1956. In: Budapesti Negyed, 1994/3.
25-47. l. Prakfalvi Endre-Hajdú Virág (eds.): Építészet és tervezés
Magyarországon 1945-1959. Kiállítási katalógus. OMvH. Magyar Építészeti
Múzeum, 1996.
3. Országos Levéltár
176f. 53/233 öe. 114-127. l. (Bet-hív közlés)
4. Koltai Tamás a felújításról
a Színház című folyóirat 1983 áprilisi és májusi számában írt. Székely
György: A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat, 1987.
5. Kárpáti Aurél: Jegyzetek
a felújításról. Színház és Filmművészet 1955/2.
6. Lukács György: Madách
Tragédiája. Szabad Nép, 1955 márc. 27, ápr. 2.
7. Rota az Országos Színháztörténeti
Múzeum és Intézet dokumentációs gyűjteményében, 1955. I. 7.
*
Melléklet
Feljegyzés Rákosi elvtársnak
színházi életünk, elsősorban a Nemzeti Színház helyzetéről
A színházi terület az utolsó évek során
fejlődött. Az előadások színvonala emelkedett, új színészek, rendezők nőttek.
Állandóan nő a nézők száma: egyedül 1953-ról 1954-re is közel 170 000-rel
(3,5 %) emelkedett. Egyre több a színház is: az elmúlt évben nyílt meg
a békésmegyei színház, a múlt hetekben a főváros munkásnegyedeit ellátó
József Attila Színház, egyelőre két, rövidesen három társulattal. Több
új kamaraszínházat nyitottunk Budapesten is, vidéken is és az év során
3 új vidéki színházunk létesül. Mindezt a fejlesztést az állami színházi
költségvetés egyidejű közel 10 milliós csökkentése mellett sikerült biztosítani.
Mindemellett
színházi munkánkban jelentős problémák vannak, mind műsorpolitika és művészi
munka, mind a színházi légkör szempontjából.
Nem kielégítő
a magyar darabokkal kapcsolatosan elért eredmény. Bár nem volt kevés az
idei magyar darabok száma, s ezen belül nem kevés a mai témájú, főleg a
felszabadulással foglalkozó, ezekben színvonal, a mondanivaló tisztasága
szempontjából igen jelentős gyengeségek mutatkoztak. Sok a hiányosság a
műsorpolitika szempontjából is, - elszaporodott a múlttal foglalkozó művek
száma (különösen sok a "békebeli" operett), kevés a szovjet dráma és ezekből
sem a legjobbakat tűzzük műsorra. Még nagyobb a hiányosság a népi demokratikus
művek műsorpolitikája terén.
A Nemzeti
Színház műsortervének is jelentős hiányosságai vannak. Az utóbbi két évben
új magyar darabként az Uborkafát, egy új magyar egyfelvonásos-műsort
(tehát mai életünkről csak szatírákat) és az idén Sándor Kálmán Senki
városa c. drámáját hozta színre. Két színház két évadjához ez, különösen,
ha a Nemzeti Színházról van szó, kevés. Igaz, készültek Németh László darabjára
is. De többi tervezett darabjuk, - Karinthyé, Urbáné, Aczélé stb. nem készült
el, az eredetileg elhatározott magyar felújításokra, a Tűzkeresztségre
és a Tiszazugra pedig, különböző ürügyekkel, nem került sor. Szovjet
bemutató tavaly egy sem volt (volt egy orosz klasszikus: a Vihar),
idén egyetlen lesz, Gorkij Anya c. regényének magyar dramatizálása.
Egyelőre azonban ennek a bemutatása is húzódik, már legjobb esetben is
csak júniusban kerülhet színre, ami feltétlen hátrányos a látogatottságára.
Viszont "formálisan", bár már csak néhány idei előadás erejéig, lesz a
műsorban egy szovjet darab. Bemutatták ezen kívül Az ember tragédiáját,
Moliére Képzelt betegjét és a spanyol Garcia Lorca Bernarda háza
c. művét. Eredeti, a Népművelési Minisztérium Kollégiuma által jóváhagyott
műsortervükben szerepelt Illyés Gyula Dózsája, Nazim Hikmet darabja
és a haladó amerikai Miller egy éles, harcos darabja. A megvalósult műsor
képe azonban, főleg ha még hozzávesszük a tervezett Galileit, a
múltbeli témák és klasszikus drámák vonalán (a vígjátékok kivételével)
azt a már sajtóban is megbírált műsorpolitikai vonalat bizonyítja, hogy
a Nemzeti Színház műsorterve általában a múlt borongós hangulatú, gyászos,
sötétenlátó darabjaihoz nyúl. Az utolsó esztendőkben egyáltalán nem adtak
elő pl. romantikus hősi drámát, - valamennyi klasszikus darabjuk a feltétlen
bukást hirdeti. Pedig a klasszikus irodalomnak is vannak a hős győzelmét
hirdető, optimista kicsengésű drámái, - a Tell-ek, a Hős faluk stb. - de
ezek más színházakban kerülnek színre. Az idei "Bernarda háza" bemutató
lényegében egyenes folytatása, sőt továbbvitele ennek a pesszimista
irányzatnak. Ezt a darabot, amely eredetileg nem szerepelt a műsortervben,
a színház hirtelen "ásta elő" majdnem meglepetésszerűen és úgy dobták be
a műsorba. Ugyanakkor, amikor ilyen darabot valóságos bravúr árán is jó
előadásban műsorra tűznek, esztendők óta folyó harc van a Minisztérium
és a színház között pl. olyan művek műsorra tűzéséért, mint akár a cseh
klasszikus Tyll egy drámája (A strakonicei dudás), akár Nazim Hikmet egyik
darabjáé. Ezeket a darabokat a baráti államok, a Szovjetunió is, régen
adják. A Nemzeti Színház pl. a Hikmet-darabot évről évre halogatja, lényegében
hamis ürügyekkel, valójában szinte orrunknál fogva vezet minket. A Lorca
darabot napok alatt le tudták fordíttatni, Hikmetére esztendeje "nem találnak
fordítót". Egyes fontos és haladó darabokkal szemben tanúsított húzódozás
a kiválasztott, sokszor igen pesszimista darabok sorozatával szemben: nyilvánvaló
irányzatot jelent.
Nem kevésbé
jellegzetes elhajlások tapasztalhatók a színház művészeti munkájában. Bár
színvonala már csak az együttes összetétele és összeforrottsága miatt is
bármely más színházénál magasabb, elferdülések olyan sorozatával találkozunk,
amire nem szabad nem felfigyelni. Az eszmei mondanivalót elhomályosító
öncélú "harsányság" kérdését bőven vitatta a sajtó (elsősorban a Csillag).
A sorozatos kritikák nyomán ezen a téren jelentős javulás állt is be. De
hasonló torzítás csúszott vissza most sokkal kényesebb szerepben és környezetben,
a Senki városában. A darab egyetlen munkásfiguráját, a forradalmi proletáriátus
képviselőjét az író is, de a rendezői felfogás (Major Tamás) és színészi
munka (Juhász József) még fokozottabban eltorzította és öntudatos munkás
helyett nevetséges, bohóckodó figurát állított be a proletáriátus képviselőjének.
Ez a darab bár nem elég tiszta, de politikailag alapjában helyes mondanivalóját
nem kis mértékben torzította el, éppen talán a legfontosabb ponton. Különösen
fontossá válik ez a pont azáltal, hogy a szovjet hadsereg szerepe viszont
csak szavakban szerepel a műben, miután nem tekinthető színpadi szereplésnek
egy szovjet egyenruhás emberke gyors átsántítása a színpadon, a szovjet
hadsereg megérkezését demonstrálandó!
A színház
műsorpolitikájának egyik problémája a leállított Ember tragédiája és a
Galilei. Az elsőnél, bár hosszas viták és elemző megbeszélések után, a
Minisztérium hozzájárult az előadáshoz, legfeljebb a későbbiek során találtuk
túlzott arányúnak az előadások számát; az Ember tragédiája szinte kezdte
kiszorítani a repertoár többi darabját. Műsorról való levétele a színházban
igen rossz visszhangot váltott ki. Hasonló zavart okozott a Galilei próba
közbeni leállítása. Ezek az intézkedések (párosulva a Madách Színház Vihar
után c. előadásának átmeneti betiltásával, amit feltétlen elkapkodott és
helytelen intézkedésnek tartok) alapvetően felkavarták a színházak, elsősorban
a Nemzeti légkörét. Tény, hogy intézkedéseink módja nem volt mindig a legszerencsésebb.
Politikai előkészítésük, megmagyarázásuk elmaradt, pedig fontos lett volna.
Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták
beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul,
hogy ez intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek
csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette
az Ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig
vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse.
Így az intézkedés szinte egyetlen "magyarázata" Lukács elvtárs cikke volt,
ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas, - de még kevésbé az,
ahogyan az Irodalmi Újság a Pravda cikkét lehozta. [1955. V. 7. + P. E.]
A Nemzeti
Színházra, - művészi eredményei mellett - legjellemzőbb különleges légköre.
Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári,
sok szempontból anarchikus légkör. Legfőbb melegágya a pletykáknak, a színházi
területen amúgy sem ritka cinizmusnak. Emellett ezt a színházat olyan különleges
belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát
durva beavatkozásnak tekint és eleve szembefordul minden bíráló szóval
és személlyel. Ha ez a tény nem olyan nyilvánvaló és közismert, mint
például az írók egy része közötti problémáink, ez elsősorban abból fakad,
hogy a színész sokkal inkább tud nagyot alkotni a színpadon, egy haladó
író művében és ugyanakkor politikailag elmaradott lenni, mint az író, aki
saját gondolatait veti papírra.
Az egész színházi
területen ma is (ma talán fokozottan) érvényes egy általános jobboldali
nyomás. A politikailag rossz elemek hangadók, ők a hangulatirányítók, és
emellett igen gyakran sok szempontból előnyös helyzetet élveznek. Az egész
területen érvényesül az, hogy mindazokat, akik komolyan exponálják magukat
a párt mellett, vagy kezdenek rendessé fejlődni, benyálazzák, megrágalmazzák,
összetörik hitüket saját képességeikben, és tehetségtelennek kiáltják ki,
amíg vagy kisebb értékűnek kezdik tekinteni őket a szakmában, vagy behódolnak
és elhallgatnak, megszűnnek politizálni. Ez a jelenség a területen elég
általános, de elsősorban a Nemzeti Színházból indul ki. Például a Nemzeti
Színház minden eddigi párttitkára vagy "behódolt, vagy kibukott a színházból
és kisebb-nagyobb tehetsége hírét lejáratták; - így járt Ruttkai Ottó,
Gyarmati Anikó, Horváth Ferenc, Gábor Miklós, - de lehetetlen helyzetbe
hozták az első - legutóbbi - függetlenített párttitkárt is, Vágónét, míg
a jelenlegi egyszerűen eleve behódolt. Gábor Miklóst, a legtehetségesebbet
mindezek közül, aki egy ideig derék párttag módjára viselkedett, tehetségében,
emberi mivoltában lejáratták, megtörték, elszigetelték, míg most végül
lényegében likvidálta pártfunkcióit, szembekerült a párttal, - hogy újra
"szakmájának élhessen". A Nemzetiből származik az az általános "elv",
hogy valaki vagy jó kommunista, vagy jó színész. A Nemzetiben hozták
lehetetlen helyzetbe kommunisták egész sorát, - a már említetteken kívül
Ladányi Ferencet, Barta Zsuzsát, Dávid Mihályt, Baló Elemért, egy időben
Somogyi Erzsit és Pécsi Blankát, Bessenyei Ferencet (aki már kezdett erősen
közeledni hozzánk, s ekkor került vele szembe mindenki, míg csak el nem
hallgatott a színházban), Keres Emilt, Berek Katalint, - míg egy részük
így, vagy úgy elkerült a színháztól, rossz hírrel a háta mögött, amely
aztán tovább kísérte, más részük végül is egyszerűen elhallgatott és belekeveredett
a többiek közé, mint Bessenyei, Berek, ma már Gábor Miklós. Ez a jelenség
nem csak a Nemzeti Színházra jellemző, hanem egész színházi területünkre,
- s a fenti listát ki lehetne egészíteni egész sor további névvel más színházakból,
- Deák Sándor, Lóránd Hanna, Cigány Judit, Lengyel Erzsi, Sallai Kornélia,
Jákó Pál, s bizonyos értelemben idetartozik Horváth Teri, más viszonylatban
Horvai István - s ezeket mind többé-kevésbé használhatatlannak kiáltja
ki, leértékeli a "szakmai közhangulat", színházaik pedig többnyire mélyen
lehetőségeiken alul foglalkoztatják őket. (Ugyanakkor közismerten jobboldali
elemek, a cinizmus fő terjesztői, szinte nyíltan terjesztik mérgüket és
a legtöbbet kereső, agyonfoglalkoztatott színészek közé tartoznak.)
Sajnos ezekkel
a jelenségekkel soha nem szálltunk kielégítően szembe. A Nemzeti Színház
pártellenes hangulatáért komoly kritikát nem kapott, - ugyanakkor özönét
kapta a csak részben megérdemelt, részben azonban túlzott kitüntetéseknek,
elismeréseknek.
Mindezek következtében
a Nemzeti Színház: állam az államban. Vezetést ma már lényegében nem kap,
az állami szerveket egyszerűen semmibe veszi, azok funkcionáriusait rágalmazza
és minden eszközzel lejáratja, szigeteli; ugyanakkor a színház magának
különleges, kiemelkedő jogokat vindikál. Így pl. jóllehet a színház művészeinek
bérátlaga már ma is például 17 %-kal magasabb a Madáchénál, 23 %-kal a
Néphadsereg színházénál, állandóan mellőzött, legkisebb béralapú színháznak
állítja be önmagát, és követeli nyílt bérdemagógiával, művészei fizetésének
szakadatlan emelését. (Pl. egyik legfőbb, leghangoztatottabb sérelme Mészáros
Ági fizetése, akié havi 5200 forint, - amihez film, és egyéb különjövedelmek
jönnek - míg a nála nem kisebb, de más színházban lévő Tolnai Klárié 4200,
Dayka Margité 4300 frt. Emellett Mészáros Ágit számomra nem egészen érthetően
mi is elhalmozzuk mindennel [...] stb.) [A színésznőre és férjére vonatkozó
további megjegyzéseket töröltük. - P. E.] A Nemzeti esetében tehát oly
fokon szaladtunk és szaladunk a színház után, igyekezve kedvében járni,
hogy most már csak adományokat hajlandó elfogadni, de vezetést nem.
A márciusi
határozat után a színház lényegében passzivitásba vonult. Olyan hangulat
uralkodik, hogy most már nem szabad bírálni, de amúgy is jobb lesz hallgatni,
mert ki tudja, mikor jön megint "újabb politikai fordulat".
Alapvetően
felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörének a színház
igazgatója, Major Tamás elvtárs. Kiemelkedő tehetsége mellett egyike a
terület méregkeverőinek. Az ismeretes novemberi taggyűlésen (amelyről Darvas
elvtárs túllicitálásról szóló cikke is írt), Major például demagóg beszédet
tartott arról, hogy nincs művészi szabadság.
(Major hozzászólásából: "Valljuk
meg nyíltan, az utóbbi években, hónapokban az embernek fel kellett vetnie
magában azt a kérdést, hogy vajon van-e szükség ránk, művészekre, ha helyettünk
gondolkodnak, ha helyettünk csinálnak műsort [...] Nagy szükség van ránk,
de ezt nem lehet elképzelni művészi szabadság nélkül.)
Major a fent ismertetett
hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz
ellene, képet tőle erről a hangulatról soha nem kaptunk, nem kapunk, ellenkezőleg,
eltussolni, bagatellizálni igyekszik azt. A márciusi határozat után ismét
"baloldali" húrokat penget, hangoztatja az állami irányítás fontosságát,
stb. - a gyakorlatban azonban ugyanúgy igyekszik lehetetlenné tenni azt,
mint eddig. Műsorterve, amelyet a következő évadra készített, semmivel
sem jobb az eddigieknél.
Első művészi
munkatársa Gellért Endre főrendező, a magyar színművészet egyik legnagyobb
tehetsége. Pártonkívüli szimpatizáns. Véleményem szerint jobb környezetben
régen párttag, sőt, jó párttag lenne. Majorral való viszonya tele van ellentmondásokkal:
fél is tőle, tiszteli is. Nem egyszer kerülnek egymással szembe, de Gellért
mindig pillanatokon belül visszavonul. Szerintem nem folytatunk vele szemben
jó politikát, mert ahelyett, hogy elszakítani igyekeznénk Major gyakran
helytelen irányzatától, sértődötté tesszük, kirekesztjük sok mindenből,
- így a Nemzetire most hullott kitüntetés-esőből neki, akinek fő része
van a Nemzeti 10 éves sikereiben, érthetetlen módon semmi sem jutott, javaslataink
ellenére.
A színház
hangadó elemei közé tartozik Rajczi Lajos, ellenséges beállítottságú színész;
- Básthy Lajos Kossuth-díjas, egyike a legnagyobb demagógoknak, az utolsó
kb. 2 esztendeje mindenben Major hű szövetségese, azelőtt legélesebb ellenlábasa
volt; - Bessenyei Ferenc, aki egy ideig tartó egészséges feltörése után
elszigetelődött, s azóta a cinizmus egyik fő terjesztője. Mészáros Ági
ugyan csendes, de neki és férjének igen jeletős befolyása van a színház,
elsősorban a vezetők légkörére.
*
Színművészeinket erősen foglalkoztató
kérdés a magyar színkritika ügye is. Rendkívüli elkeseredés van közöttük,
- nagyrészt joggal - a lapok sajtókritikáinak színvonaltalansága miatt.
Ebben a Szabad Nép egyáltalán nem jelent kivételt, sőt. Nem egyszer éppen
a Szabad Néptől kapnak legkevésbé állásfoglalást. A kritikákra általában
jellemző az állásfoglalástól való félelem, a kényes kérdések megkerülése,
a nyílt, éles véleménymondástól való húzódozás. Különösen áll ez arra,
amihez szakmailag is kevésbé értenek kritikusaink, s amit a színészek viszont
fokozottan igényelnek: a kritikáknak magával a színművészettel, rendezéssel,
színjátszással foglalkozó részére. Ugyanakkor azonban nem lehet elválasztani
ettől azt a kérdést, hogy színészeink, rendezőink, de még legfejlettebb
színházi vezetőink is teljesen távol tartják magukat mindenféle komolyabb
elvi vitától, és így a színművészet elvi kérdéseiről szinte semmiféle vita
nem folyik, az elméleti-szakmai munka lényegében a semmivel egyenlő.
Véleményem
szerint a Nemzeti Színházzal kapcsolatos legfőbb tendőink a következők:
Komoly pártbeavatkozással,
Major elvtárs nyomatékos és részben nyilvános figyelmeztetésével elkezdeni
felszámolni a színház jelenlegi tarthatatlan légkörét.
Ehhez segítségül
kell hívni a színház kommunista aktíváját, nyílt vita kell magában a színházban,
a különböző "kényes" kérdésekről. (Ember tragédiája stb.), amelyekről mi
eddig hallgattunk, és csak az ellenfél beszélt; ezekben Major elvtárs
ne háttérbe vonuljon, hanem ő maga foglaljon állást a párt álláspontja
mellett, felvetve eddigi magatartása súlyos hibáit is.
A színház
munkáját - jelentős eredményei elismerése mellett - sajtóban bíráljuk meg,
ideértve műsorpolitikáját, belső légkörét, stb.
Kimondani,
hogy a színháztól elvárjuk, hogy ne csak előadásai általános színvonalában,
hanem mind a magyar dráma létrehozásában, mind általános műsorpolitikájában,
mind a pártszerű légkör kialakítása terén is első színházunk legyen, -
ne pedig - mint most nem egyszer - utolsó.
Az új műsorterv
elkészítésénél az eddiginél sokkal határozottabban kényszerítsük a színházat
pártosabb, helyes és a gyakorlatban is betartandó műsorterv elkészítésére
és végrehajtására.
Felülvizsgálni
a színház pártszervezetét és határozottabban megszabni annak feladatait,
nem utolsó sorban a művészek kommunista nevelése és általában az ideológiai
nevelés terén.
Rendezni
a színház és a Népművelési Minisztérium viszonyát, mivel jelenleg a színház
egyszerűen nem fogadja el azt az elvet a gyakorlatban, hogy őt a Minisztérium
bármi másban is irányíthatná, mint hogy pénzt ad.
Budapest, 1955. május 12.
Kende István sk.
MDP KÖZPONTI VEZETŐSÉGE
SZIGORÚAN BIZALMAS!
TUDOMÁNYOS ÉS KULTURÁLIS
Készült 3 pld-ban. OSZTÁLY
[Horváth Márton + P. E.]
F e l j e g y z é s
a Nemzeti Színház helyzetéről
I.
A Nemzeti Színház az elmúlt 10 évben kiemelkedő
eredményt ért el haladó hagyományaink helyes felhasználása és a szocialista
realista színjátszás kialakítása terén.
1. Színművészetünk legkiválóbbjait
maga köré tudta tömöríteni és az időközben felnőtt színészgárda legjobbjait
is. Ezt elsősorban azért tudta elérni, mert a klasszikusok színrevitelében
igen magas mércét állított fel a Nemzeti Színház.
A művészeti
hivatást ki tudta fejleszteni a színház együttesében és a más színházaknál
elég laza játékfegyelmet ellensúlyozni tudta éppen azzal, hogy a legnagyobb
színész is példát mutatott, hogyan kell a reá bízott művészi feladatot
végrehajtani. Annak ellenére, hogy a színészek nagy része túlzottan foglalkoztatva
volt (film, rádió és más vendégszereplések) a Nemzeti Színházban kapott
szerepeiket mindig a legnagyobb lelkiismeretességgel játszották el.
2. A Nemzeti Színház a legnagyobb gonddal
készül mind a klasszikusok felújítására, mind az új darabokra. Példamutató
az az ügy-szeretet, ahogyan a rendezők (Major, Gellért Endre, Marton stb.)
éjt-napot nem kímélve elemzik, részére bontják és tudományosan magyarázzák
az elébük kerülő darabot. A színészek nagy fejlődést értek el a jellemek
kidolgozásában, a Sztanyiszlavszkij-módszer szerinti játékstílus kialakításában.
3. A Nemzeti Színház a magyar és világirodalmi
klasszikusok drámáinak irodalomtörténetileg és politikailag is helyes értékelésével
jelentős szolgálatokat tett a magyar irodalomnak is. ("Bánk bán", "Uri
muri", "Othello", "Buborékok" stb.) A Nemzeti Színház művészei, rendezői
a sajátosan nemzeti színjátszás kialakítása mellett sokat tanulnak a szovjet
színházak játék-stílusától is.
A Nemzeti
Színház egész sor rendezését nagy elismeréssel és megbecsüléssel üdvözölték
a nálunk járt szovjet, népi demokratikus és más külföldi színházi szakemberek.
II.
A Nemzeti Színháznak a fent említett igen
komoly eredményei mellett súlyos fogyatékosságai is vannak.
1. A színház
vezetői szem elől tévesztették azt a fontos feladatukat, hogy mint az ország
első színházának kötelességük élenjárni a szocializmust segítő műsorpolitika
kialakításában. Ez főleg két kérdésben mutatkozik meg: a) az új magyar
dráma kialakításáért nem tett meg mindent a színház vezetősége, b) ugyancsak
elhanyagolta az új szovjet színdarabok műsorra tűzését és annak kultúrpolitikai
felhasználását.
Arisztokratikusan
kezelte a mai magyar darabokat, a magyar írók drámái közül csak Illyés
Gyula, Németh László színdarabajait tekintette a színház magáénak, a többi
magyar írót nem segítette eléggé abban, hogy drámájuk az ország első színházában
kerüljön bemutatásra. (Sándor Kálmán, Háy Gyula, stb.) Az is jellemző,
hogy a mai írók darabjainak elemzésénél sokkal kevesebbet időznek, sokkal
kevesebb gonddal kezelik, mint a klasszikus drámákat. Így csak egy-két
drámára mondhatjuk azt, hogy kidolgozásában, művészi elemzésben vetekedhetik
a Nemzeti Színház klasszikus előadásaival. (Pl. a "Fáklyaláng".)
Még nagyobb
hibákat találunk a szovjet és népi demokratikus darabok műsorra-tűzésében,
vagy színrevitelében. A színház a minisztérium minden ösztönzése ellenére
sem akar érdeklődést mutatni új szovjet vagy népi demokratikus darabok
iránt. Nem segíti elő ezeknek gyors lefordítását és évről-évre halogatja
műsorra-tűzésüket. (Ez a helyzet Nazim Hikmet darabjával kapcsolatban is.)
Megengedhetetlenül
rossz és rendezetlen a Nemzeti Színház és a Népművelési Minisztérium viszonya.
A Népművelési
Minisztérium Színházi Főosztálya évek óta birkózik azzal a feladattal,
hogy valóban gazdája legyen a színházaknak, elvi, politikai irányítója
színházművészeti életünknek. Hogy ez a munkája nem sikerült eléggé, különböző
okai vannak.
1. A főosztály hatásköre, intézkedéseinek
határa, célja nincs kellőképpen megszabva, ezért alakulhatott ki a területen
a színházigazgatók körében az a nézet, hogy a Népművelési Minisztérium
csak gazdaságilag vezessen, a művészetbe ne szóljon bele. Különösen az
utolsó két évben terjedt el az a vélemény, hogy legyen állami vezetés,
de ne szóljon bele a művészetpolitikába.
A főosztály
erre a túlzott és sokszor anarchikus törekvésekre egyidőben azzal válaszolt,
hogy centralizálta a feladatköröket és a Színházi Főosztály létszámának
földuzzasztásával vélte megoldhatónak a kérdést. (Ez azonban csak rontotta
az állami vezetés tekintélyét, mert a színházak minden lépését ellenőrző
előadói garnitúra sem politikailag, sem szakmailag nem volt kellőképpen
felkészülve az állami irányítás ilyen irányú feladataira.)
Nem oldotta
meg a színház-vezetés problémáját az sem, hogy a miniszterhelyettesek,
sőt több esetben a miniszter is a főosztályvezetőtől függetlenül hozott
döntést részletkérdésekben is. Ezzel lejáratta a főosztály tekintélyét,
elkapatta a színházigazgatókat.
A Nemzeti
Színház és a Minisztérium közti rossz viszonyt még tetézte az a személyi
ellentét, amely Kende elvtárs s Major Tamás között kialakult. Major Tamást,
(aki a Kende-ellenes hangulat egyik elindítója volt) igyekezett a főosztály
elszigetelni és olyan levegőt teremtenei körülötte, hogy Major méltán vetette
fel, úgy kezelik őt, mint a párt ellenségét. A Nemzeti Színház vezető színészei,
bár Majorral nem voltak mindig a legjobb viszonyban, éppen a Kende által
folytatott sérelmi politika miatt, mindinkább Major köré csoportosultak
és így egy idő múlva a Színházi Főosztállyal egységesen szembenálltak.
Major ebben a harcban sokszor pártellenes eszközökkel operált, és sokszor
sikerült is a pártszerűtlen jobboldali befolyás alatt álló vezető színészeink
jórészét saját pártjára állítani. Igaz az, hogy Major mellett nem maradtak
meg a színház hibáit, Major túlzott bérköveteléseit, és a minisztériumot
lejárató, követeléseit bíráló kommunista művészek. Major mellett nem nőttek
fel új kommunista rendezők és művészek. (Pl. Gellért Endre, aki egyik legtehetségesebb
rendezőnk, jobbnak látta a "pártonkívüli" megtisztelő címet fenntartani,
hiszen a párttagokkal Major könnyedén elbánt.) Azok a párttitkárok, vagy
más színházak igazgatói, kik Kendével együtt tudtak dolgozni, mindinkább
háttérbe szorultak, mert Major mint a Kende embereit le tudta járatni őket.
Kende elvtárs
mellékelt jelentésével alapjában egyetért az Osztály. Azonban hiányoljuk,
hogy Kende elvtárs, aki a Színházi Főosztály régi vezetője, a Nemzeti Színház
súlyos hibáiról teljesen a kívülálló hangján beszél. Pedig a felelősség
a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályát is terheli.
A Népművelési
Minisztérium és a Nemzeti Színház közti rossz viszony felszámolására Kende
elvtárs nem pártszerű eszközöket vett igénybe. (Más színházak előtérbe
helyezése, más színházigazgatók kitüntetése, vagy a Nemzeti Színház egyes
művészeinek kitüntetése sokszor úgy ment végbe, hogy az egésznek Major-ellenes
tendenciája volt.)
A Nemzeti
Színház méltán vetette fel, hogy sikeres bemutatóit a kritika vagy elhallgatta,
vagy leértékelte.
Kende, ha
rossz módszerekkel is, mégis a párt és állami irányításnak akart érvényt
szerezni, felelős azonban azért, hogy saját sérelmére személyes sértegetődzéssel
válaszolt, és így lassanként mindenkivel szembenállott. Nem tudta megértetni
magát Darvassal, Nonnal, Kállaival, a KV Tudományos és Kulturális Osztályával
sem, mert úgy érezte, nem támogatják őt eléggé a Nemzeti Színház elleni
harcában. Mivel nem helyes úton keresi a két szerv közti együttműködés
lehetőségét és csak egyoldalúan a Nemzeti hibáit, súlyos mulasztásait látja,
nem tud megnyugtató módon kiutat sem javasolni.
A Színház és Filmművészeti Szövetség
és a Nemzeti Színház viszonya.
A színház legnagyobb hibái közé tartozik,
hogy a Szövetség munkáját, pártmunkáját nemcsak nem segítette, hanem sok
esetben lejáratta. A Nemzeti Színház legjobb művészei a Szövetség vezetésében,
a Szövetség elvi, politikai, esztétikai munkájában sokat segíthettek volna,
hiszen nagy vonzóer-vel bírnak és mint az ország els- színházának a Szövetség
munkájában is élen kellett volna járni a magyar színész-gárda ideológiai
és szakmai nevelésében.
A Szövetség
az elaprózott színházakhoz kötött művészek összefogásában, színházpolitikánk
helyes kialakításában nem támaszkodhatott eléggé a Nemzeti Színház művészeire.
Gábor Miklós, Ladányi Ferenc, Horvai István, sőt egy időben Bessenyei Ferenc
is, mint a Szövetség pártvezetőségi, vagy intézőbizottsági tagjai, bírálták
a Nemzeti Színház működését, játékstílusát, pártmunkáját, minden esetben
a legteljesebb visszautasításban volt részük. Major a Szövetséget is rivális
szervnek tekinti és ezért igyekezett annak a vezetőit lejáratni és kikiáltani
róluk, hogy "Nemzeti-ellenesek". Így voltaképpen a Szövetség munkája évek
óta stagnál, csak a periférikus feladatokat (színháztörténeti, színháztudományi
segítség, vagy külföldi kiküldetés, díjkiosztás, esetleg egy-egy vita megrendezése)
végzi.
A Nemzeti Színház pártszervezetének
működése.
A színház pártszervezete gyenge és Major
véleménye nélkül egy lépést sem tesz. (A mostani párttitkár, Pongrácz Gabriella
teljesen a színház vezetőinek uszályába került. Sőt egyes kérdésekben a
legdemagógabb, legelmaradtabb színészek véleményét támogatja. Így "Az ember
tragédiája", vagy "Galilei" levételével kapcsolatban is.) Feladatát egész
rosszul fogva fel, az a véleménye "meg kell védeni a Nemzeti Színház művészeit
a kívülről jövő támadásokkal szemben". Fölöttes pártszerveinek nem ad jelentést
és nem beszél a pártélet fogyatékosságairól, ahol csak teheti takargatja
és szépítgeti a Nemzeti Színház párttagjainak hibáit. Jellemző, hogy taggyűléseken,
pártcsoport-értekezleteken, sőt a Népművelési Minisztérium Kollégiumi ülésén
sem áll ki a párt és a kormány kultúrpolitikája mellett, hanem kedvez a
művészek felelőtlen, anarchista törekvéseinek.
Ilyen körülmények
között nagyon erősen lecsúszott a Nemzeti a jobboldali elhajlások útjára,
az írók közti bizonytalanság, ellenzékiség itt csapódott le legjobban,
hiszen az írói jobboldali körök kötöttek szoros szövetséget a Nemzeti vezetőivel.
A Filmgyár egyes rendezői és dramaturgiai elemei innen merítik újabb és
újabb híreiket a szektáns kultúrpolitikáról és az adminisztratív módszerek
"borzalmairól". Így e közhangulatnak lényeges kialakítója a Nemzeti Színház,
és ez ellen a rossz közhangulat ellen nem tud megfelelőképpen küzdeni Major
Tamás, sőt sokszor hallgatásával, vagy liberális állásfoglalásával annak
a tartósságához hozzá is járul. (Példa erre a 16 színész által aláírt pártszerűtlen
beadvány, amit kommunista művészek is aláírtak és a Hazafias Népfronthoz
nyújtottak be.)
A Nemzeti Színház gazdasági problémái
A gazdasági vezetés, tervezés tekintetében
a Nemzeti Színház a leggyengébben áll színházaink között. Ennek az az oka,
hogy Major elvtárs függetleníti magát a gazdasági előírásoktól és nem hallgatja
meg az üzemigazgató és gazdasági vezető észrevételeit. Az üzemigazgató
csak utólag értesül olyan intézkedésekről, melyek az elkészült gazdasági
terveknek ellentmondanak. Ebből az is következik, hogy a minisztérium gazdasági
ellenőrzése, csak a kész tények megállapítására szorítkozhat, bajok megelőzésére
ritkán van módja. A színházi évad befejezése előtt ott tart a Nemzeti Színház,
hogy a felelőtlen gazdálkodás és tervezés következtében csődbe kerül.
A bérkérdés
tekintetében a Nemzeti Színház régi kérése, hogy kiemelt fizetést kapjanak
mind művészeti, mind műszaki téren. A Minisztertanács ezzel nem értett
egyet, mert a többi színháznál dolgozó művészeink és a Nemzeti vezető művészei
fizetése között így is feszültség van. E helyett ésszerűbb lenne, a kiváló
és érdemes művészeink fizetésének megjavítása és így ez rendezné a Nemzeti
Színház vezető színészeinek is bérkérdését.
Feladataink a Nemzeti Színházzal
kapcsolatos színházpolitikánk megjavításában
1.) A Népművelési
Minisztérium Színházi Főosztályának elvi, politikai irányítását elő kell
segíteni. Ennek érdekében az eddiginél világosabban meg kell határozni
a főosztály hatáskörét, elvi, politikai irányító munkáját.
Át kell alakítani
a főosztályt, meg kell szüntetni a túlzottan nagyra méretezett apparátust
és megfelelő kvalifikált színházi előadói gárdát kell kialakítani.
A Színházi
Főosztály élére biztoskezű, jó irodalmi műveltségű kultúrpolitikust kell
tenni és minden eszközzel elő kell segíteni a főosztályvezető tekintélyéneek
megszilárdulását.
2.) Pártunk
vezetői hívják össze a Nemzeti Színház művészeit, pártvezetőit, beszélgessenek
el velük hibáikról, problémáikról és feladataikról. Fel kell hívni figyelmüket,
hogy a Nemzeti Színház eddig elért eredménye alapján mennyire számít a
Párt színházi életünk helyes kialakításában az ország első színházára.
3.) A Szabad
Népnek tegye kötelességévé a párt, hogy a Nemzeti Színház bemutatott darabjairól
időben elemző kritikát írjon és ezzel a Színház művészeti problémáinak
megoldásában segítsen.
4.) A Színház
és Filmművészeti Szövetség szervezeti és pártszervezeti átalakítására Titkársági
javaslatot készítünk, ennek a határozatnak végrehajtásából a Nemzeti Színház
vezetői komolyan vegyék ki részüket.
5.) A Színház
és Filmművészeti Főiskola vezetését és nevelési módszerét rövidesen felül
kell vizsgálni és PB elé kell terjeszteni, ez a főiskolánk ugyanis egyik
központja a párt és állami vezetés elleni közhangulatnak. (Ezért felelősek
a Nemzeti Színház művészei is, akik itt vezető tanárok)
6.) A Budapesti
PVB a színházak pártellenőrzését dolgozza ki és ebben a tervezetben különös
figyelmet szenteljen a Nemzeti Színház pártéletének megjavítására és gondoskodjék
megfelelő párttitkárról. (A Nemzeti Színház jelenlegi gyenge párttitkárát
minél előbb le kell váltani.)
7.) A színészek
ideológiai, politikai nevelésére a KV Tudományos és Kulturális Osztálya
az Agit. Prop. Osztállyal együttesen javaslatot készít.
8.) A Nemzeti
Színház gazdasági és bérkérdéseinek rendezésére minisztertanácsi határozatot
kell hozni.
Andics Erzsébet sk.
|
|