Nem lesz előttem semmi szent
     csak a magyar nép, s szenvedése,
     s mind az, aki miatta nem pihent,
     s a lobogót bemártva vérbe,
     az ágyúcsővel szembe ment!

Azzal kellene kezdeni ezeknek a napoknak a megörökítését, hogy elmondjam a tüntetés lefolyását, de most, amikor a vér folyik az utcákon, a lakásokban és a kaszárnyákban -, és áruló kormányunk még a mai nap - 1956. okt. 27-én szombat este 3/4 hatkor is azt a belügtyminiszteri parancsot adja ki, hogy a B.M. beosztottjai hűségesen teljesítsék feladataikat, tehát az Ávósok tovább is lőjjenek - ilyen percekben már nem lehet a történelmi sorrendhez igazodni, nem lehet lassan és megfontoltan írni.
     Az egyetemi ifjúság kedden du. három órakor felvonult a Petőfi szoborhoz!
     A Belügyminiszt. előzőleg megtiltotta a felvonulást - még mindig a sztalini politikához híven. Révai - Moszkva finom logikájú, művelt bérence, a magyar nép kultúrájának tönkretevője a róla elképzelhető kegyetlenséggel kiáltozta: - Lövetni! Közéjük lövetni.
     Ezt még jóval a felvonulás előtt jelentette ki. Erre tanú és a tényt megerősítette Déry Tibor. A politikai bizottságot azonban a K.V. leszavazta, és így megadták az engedélyt a felvonulásra.
     A párt legfelső köreinek szűklátókörű politikáját az alsóbb szervek undorító aljassággal nyomon követték és teljesítették - a Tankönyvkiadó pártszervezetének vezetője - Steinné - azonnal körbeszaladgált s kiadta a legszigorúbb utasítást, hogy senki se merjen kivonulni. Felelősségre vonással fenyegetett engem is, amiért egy rövid feliratban hírt adtam a dolgozóknak arról, hogy mi történik a városban, mikor lesz a felvonulás és hívtam mindenkit a tüntetésre. De ezek az apró, jelentéktelen, de annál kártékonyabb elemek - mikor az O.M. párttitkára a tilalom ellenére kijelentette, hogy az O.M. minden tagja kivonul - és a B.M. visszavonta a tilalmat - szorgalmasan megjelentek a Bem szobornál.
     A Petőfi szobornál az egyetemi ifjúság legrendezettebb, legfegyelmezettebb sorai előtt, a Petőfi szobor talapzatáról Sinkovits Imre színművész elszavalta Batsányi: A látó, és A Francia-országi változásokra c. költeményét. Utána a tömeg követelte a Talpra magyart, a Nemzeti dalt. Sinkovits sírva kiáltotta világgá, több ezer ember esküjével kísérve:
     Rabok tovább nem leszünk!
     Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk - könnyekre fakadva esküdtünk
     Rabok tovább nem leszünk!
 

Talán nem is hittük! Elhittük mi ezt akkor!?
Csak néztünk körül - igaz ez!
Nem jön értünk valaki?
Nincs mögöttünk egy gyanakvó szempillantás?
Nem igaz, hát nem figyel senki?!
Nem jegyez senki. Nem írják fel a nevünk!
Ennyi ezer ember közt ninbcs egy sem aki azt
kiáltsa:
                De elvtársak!
Nem hittük: - hát nem vesznek körül ávósok,
katonák, oroszok.
Nem teszi senki a kezét a vállunkra -
Nyugodtan hazamehetünk!?
Nem jegyezték meg az arcunkat?!

De igen az arcunkat azt megjegyezhették!
De! az arcunkat megjegyezzék.
A tekintetünket ne feledjék.
Ne feledjék a hangunkat sem!
Ne feledjék azt a mennydörgést,
azt a forró könnypatakot,
Jegyezzék meg jól az arcunkat,
a tiszta bátor tekintetet,
ez a bátrak, a bvecsületes szándékúak,
az életet, a szabad életet szeretők arca,
hangunk - egy nép hangja,
Ezt a hangot jól jegyezzék meg!
Ezt a hangot mi sem feledjük!
Sokáig nem hallottuk ezt a hangot,
csak morgását valahol mélyen
csak nyögéseit, sóhajtását,
csak mélyről jövő jajgatását,
elfojtott hörgését-vajúdását,
csak már haldokló fuldoklását
hallottuk mi is e hangnak,
s már azt hittük, hogy elhallgattak,
hogy örökre elhallgattak
mibennünk is, az egész népben
az ég-zengető tiszta érzés,
a szabad, szeleket-keltő hangok.
És most mi magunk is döbbenve
hallottuk, hallgattuk s kiáltottuk
a saját hangunkat - mámorban.
Hát megszólalt?! Hát ez a mi hangunk!
Micsoda zokogtató mámor
tört ott ki mindenki torkából.
Ó, ez feszítette a mellünk,
ez fojtogatta a torkunk
ez az amit nem énekelhettünk,
amit soha nem kiáltozhattunk,
Ez az a hang, amit mondtunk volna,
de csak mozgott a néma ajk motyogva,
némán csak mozgott volna jajunk,
de hangunk nem volt, hogy kiáltsunk!
Hát most kitört minden elfojtott
kiáltás az összetört bordák közül.

A torkokat hiába tépték
a régi félelmek hurokjai,
a mellet hiába gyötörték
a rettegések abroncsai,
kiáltások felszakadtak,
suhogó szárnyakra kaptak,
a jajok zokogva kibuggyantak,
kilobbantak, mint a lángok
a remegő ajkakon az átkok,
volt akinek már nem jutott másra
az összetört erőből - csak sóhajtásra,
voltak öregek, összetörtek,
széttiportak, és elmorzsolt gerincűek,
kiknek csak ajkaik remegtek,
s nem volt hangjuk - csak egy lehelet!
De mindenkinek szive fölül
lehullt valami vagy egy szikla,
vagy csak egy rög - csak egy szikra,
de hegyláncok dőltek ott össze,
s alóla feltört dübörögve
a kiáltás -
                  Rabok tovább nem leszünk!

Végül Sinkovits Imre felolvasta az egyetemi ifjúság 14 pontba foglalt követelését. Ezeket a pontokat még az előző napokban fogadta el az egyetemi ifjúság legszélesebb tanácskozó testülete és csatlakozott hozzájuk az egyetemek minden rektora és dékánja. Ezeket a felhívásokat sokszorosították és kedden délelőtt a belváros minden pontján kiszegezték a fákra és az épületekre. Az emberek nagy csoportokban olvasták és egymásnak adták a hírt ezekről a papírlapokról, melyek maguk nem égtek, de mindennél jobban gyújtottak.
     A tizennégy pont olvasása közben a diákok ezrei zúgták a forró helyeslést. 
     Végighömpölygött a téren a Himnusz szélesen kibontott ünnepélyesen zengő, súlyos megrendítő dallama. Az emberek énekeltek és úgy zúgtak-lobogtak, mint harsogó, zsongó, égig egyenes, merész nyárfák, jegenyék. Hányszor azután az elmúlt napokban, hányszor hallottam a Himnusz[t] végig zúgni a tereken, az utcákon, a menetelések fölött kibomlani mint védelmező lobogó[t]!
 

Ó, szent imádság! Százéves fohászunk.
Hányszor zokogtál fel sötét-bársony súllyal
hányszor terítettük súlyos dallamod
magunk elé, mikor a fegyverek meredtek felénk,
Hányszor zengtek zsoltáros jajaid, mikor
a tankok közt meneteltünk,
s az ágyúcsővel szemben csak úgy
volt bátorságunk szembenézni,
ha a Himnuszt énekeltük.

Hányszor énekeltünk Téged legszentebb
leganyaibb, legősebb,
legaranylóbb dallam,
mikor a golyók záporoztak köröttünk,
és végső kétségbeesésünkben
a Természthez kiáltó megrendülésünkben
nem volt más erőnk, mint a
te zsoltáros zokogásod.

Hányszor csak Téged, Téged! Te
kőfalaknál megrendíthetetlenebb
erőt adó imádság! - csak Téged
tudtunk szembeszegezni a
ránk-öldöklő fegyverekkel!

Hányszor álltunk zokogva
ökölbeszortott kezekkel egymásba markolva,
a másikat, akit a borzalom futásra kényszerített,
a másikat maradásra kényszerítve,
egymást fájdalmasan átölelve,
miközben a lábunknál hullottak el
a legdrágábbak, akik
azok közül akiket e föld kibuggyantott,
kisajdult magából,
és a golyózáporban csak a Te dallamod,
átokként, görcsös ajkakkal elzokogott
dallamod volt az egyetlen fegyverünk,
erőt-vígasztalást adónk!
Himnusz! Nemzetünk imádsága!
Néma voltam eddig téged énekelni!
Legyek néma, ha másra nyílna ajkam,
Számban kavics forogjon nyelvem helyett,
ha helyetted - Te Anyák egyetlen ajándéka,
más imádságot énekelnék hazámért,
Sírom fölött ne zengjen részvét
ha nem fogok ezentúl mindenkit
arra hívni-buzdítani,
hogy csak Téged énekeljen, Himnusz!

     A Petőfi szobortól a diákok a Bajcsy-Zsilinszky-úton a Margit-hídon át a Bem szoborhoz vonultak. Ott haladt az élen az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem színe-java tanári testülete. Mellettem ment Waldapfel tanár, és minden egyetemi tanszemélyzet boldog volt, hogy az ifjúság élén mehet. Mire az egyetemisták - a bölcsészek és a műszaki egyetemesiták is - a Bem szoborhoz értek - óriási, több tízezerre tehető tömeg gyűlt össze a Bem szobor körül. A Bem szobor háta mögötti hatalmas laktanya minden ablaka tele volt katonákkal, a tetőn kiszedték a cserepeket, kimásztak a kéményekre, a zászlókat kitűzték, sapkájukat lengetve üdvözölték az utcákat szétfeszítő áradatot. A Külügyminisztérium ablakai csokrosak voltak a kihajoló, zászlókkal integető emberektől.
     A diákok első soraiban haladtunk Marival s így a szobor talapzatához kerültünk, mintha a szívben ég a legmagasabb hőfokon egy vércsepp - a lüktetés előtt, mielőtt a szétvető robbanás ki nem repíti a vérkeringés zuhatagos piros viharos érdzsungelébe.
     Veres Péter - legyen örökre neve halhatatlan - csak azért, mert becsülettel részt vett népünk legtisztább áldozásában, felolvasta az egyetemisták pontjait, de nem sokat hallhattunk belőle; amikor százezrek szíve dobban, akkor egy-egy meghasadhat észrevétlenül.
     A Bem szobor talapzatára felnyújtották a Kossuth-címert, amit nemrég festhetett valami lázasan, reszketve-siető kéz egy deklire. Egy diák vagy fiatal munkás, - csaknem verekedés közepette - kiragadta a címer nyelét és egy pillanatig sem gondolkozva - szájába kapva a címer nyelét, nem tudom hogy, fenn termett a szobornál és annak karjába fűzte a címert. Utána rögtön fenn termett egy másik diák és kitűzött egy zászlót - a piros-fehér-zöld színű zászlót. Erre lenn a végeláthatatlan tömeg szikrázó tapsa közepette - ki tud ilyenre válaszolni! - hogyan?! egy másodperc alatt felrepültek a kilyukasztott közepű zászlók, melyekből hiányoztak azok a címerek, melyek eljegyezték országunkat a Szovjetunió 16 állama 16 címeréből kovácsolt koszorújába való beforrasztásra. A lyukas és tiszta magyar zászlók láttára a tömeg az öröm és a sírás határán járó mélységes megrendüléssel énekelte el a Himnuszt.
     Nem tudom a további jeleneteket itt leírni.
     A tömeg innen a Parlament elé vonult. Itt órákig jelszavakat kiáltoztunk "Vesszen Gerő! "Mondjon le a kormány!" "Egyetemi pontokat!" "Ruszkik haza!" Küldöttségek mentek a Parlamentbe, akiket nem fogadott senki, vagy ha fogadott valami hatodrangú tisztviselő, nem válaszoltak a tömegnek.

És itt kezd-dött az árulás!
Itt kezdődött el nagy megtagadásod!
Itt kezdtek eladni és elárulni
Nem először - de leggaládabbul!

Egy nép színe-java gyűlt össze itt!
A vulkán felgörgette szörnyű köveit,
Izzva sistergett a legtisztább ércek lávája,
az indulatok hófehér tiszta felhője,
ötszázeezer ember állt e szent köveken,
ötszázezer ember hallatta a szavát,
kért, követelt, sürgetett,
öklét rázta - szívét emelte,
dübörgött - zúgott énekelve,

de vezetői - akik sohasem vezették!
vezetői - akik mindig csak terelték,
vezetői - akik csak hajszolták-kergették,
vezetői - kik soha nem előttük jártak,
vezetői  - kik nem a kormánypálcának
               de a dorongnak és korbácsnak
               véginél álltak, mindig hátul, mindig hátul,
vezetői - kik soha nem e nép elől jártak,
            de akik mindig e nép mögött álltak,
úgy bántak veled most is mint gyermekkel,
hagyták, hogy játszd ki magad -
ártatlan jelszavakkal-énekekkel,
hagyták hogy kiáltsd ki ami fáj,
majd elfáradt a jajokba a száj,
hagyták hogy átkozódj, dühöngj,
még jobb is ha így kiadod dühöd,
hagyták hogy egy évtizedben kikiabáld magad,
majd tíz évre újra befogják a szád!

Ott voltak ők a függönyök mögött,
Röhögtek, míg nekünk fogunk ketté törött,
röhögtek míg a Himnuszt lengettük feléjük,
s rúgtak, mikor még szivünk mutatva kértük
őket - mi kértük! - őket
hogy hallgassák meg szavunkat,
s a morajló időket!

És nem jött ki egyetlen egy, közülük egyetlen sem,
ó mennyi volt itt közülük azelőtt,
hányan voltak - ki tudta számon tartani
sok tisztüket és méltóságukat,
elővarázsolt rangjukat.
hány törtető titkár
és hány marcangoló miniszter,
elvetelmült elnök,
hány here helyettes,
hány bárgyú bizottsági tag,
hány vétkes vezetőségi tag,
ó hányan voltak itt még máma is,
hányan fonták falánkságuk háló hurkait
testünk köré, még ma is benne rángtunk
hálójukban, s egész befont országunk
hányan zümmögtek itt finom legyűrt[?] kocsik zöngésével,
s cikkáztak mint könnyű darazsak - kék fénnyel,
ó hányan csörtettek - ordító ordasok,
s nyúltak a porba lapulva - róka-ravaszok,

de most nem volt egy sem ki kiálljon,
lehet:
Hazudni könnyű: hangos harsogók,
Zsarolni könnyű: zsarnok zsarolók.
Bűnözni könnyű - bérelt banditák,
Vétkezni könnyű - vásárolt vezetők,
Gyilkolni könnyű - gyötrő gyilkosok.
Országot eladni könnyű: átkos árulók
Népet irtani könnyű: -
öletni lehet: őrült öldöklők.
De egy nehéz: - elibénk állani,
                             hangos harsogók
Hazudni lehet: hazug harsogók
De egy nehéz: - kiállni elibénk,
nagyon nehéz: -
De egy nehéz: - előttünk állani
nagyon nehéz: - nekünk felelni
nagyon keserves: - mentegetőzni!
[nagyon keserves]: számot adni,
rettenetes lesz: megbűnhődni,
borzalmas lesz: - mindenért fizetni.

Nagy Imre szólt, akit úgy vártunk,
róla szólt titokban az álmunk,
De ő is megcsalt, becsapott minket,
mint gyermekeket - rendre intett.
míg amoda már könnygáz facsarta
amúgyis könnyes szemünket.

Nem volt elég a könny, mit eddig facsartak
szemeinkből, nem volt elég a parázs,
a sok üszök, mit szeemüregünkbe raktak,
nem volt elég a gyötrelmek mardosó savja,
mely szemünket üres gödrökké marta,
nem volt elég hogy szemeink gyönyörű gyöngyét
kivájták pilláink közül, mint a kagylüók drága gyöngyét,
s az sírások füzérei fűzték,
s szétpergő szilánkokra törték.

Csodálkozó kék szemünk a könnyek
arcunkba vájt medrében elszivárgott,
Szemünk olvadt ezüst tégelyéből
a könnyek [serege] sisteregve izzva sercegett
s arcunkba szörnyű jeleket égetett-vágott!

E nép könnye nem volt még elég!
E nép könnye nem volt még elég!
látását még nem vette el egészen,
még látott valamit a könnyek zuhatagán át,
még látta, felismerte a gyilkos arcokat,
még megjegyezhette, kik hajolnak fölé fegyverrel,
még látta
szerették volna hát szemét kivájni örökre
feltűzdelni a szuronyok hegyére,

hát bombát dobtak rá, fakadjon ki szeme
buggyanjon ki mint eleven seb,
ne legyen csak szivárgó üreges sötét helye,
csak két üszkös seb maradjon s a véres nyíláson
csorduljon ki vér-könnye szakadatlan,
agyveleje buggyanjon ki patakban,
csak ne lásson, ne lásson, ne lásson!

Bombát dobtak - de a robbanás
nem vakított meg: - letépte
szemeinkről a vakságot
s ha hull a könny - csak tisztábbra mossa
szemünket mely előtt a torkolattüzek
fényénél az igazság fellángolt.

A Nagy Imre beszédét hallgató tömeg mögött autós és motoros hírvívők jelentek meg, kik kiáltozták
     A Rádiónál az Á.V.H. a tömegbe elövet élessel!
     A parlament előtti sok százezer ember közül lelke mélyén talán senki nem hitte el, hogy mindez megtörténhet. Rövid hullámzás után a tömeg kétfelé vált - az egyik fele ottmaradt a Parlament előtt - az "Együtt maradunk!" jelszót kiáltozva - a másik fele, amellyel mi is tartottunk - a Rádióhoz indult. Nem ment ez ilyen határozottan. A felnőttek, a férfiak mind tanácstalanul tolongtak jobbra-balra, míg végül 17-19 éves fiatal diákok csoportosultak vagy 20 zászlóval és megindultak "A nyomdához" jelszóval. Utánuk vonultunk vagy 6-10 000-en, ahogy az oszlop éléről visszanézve felbecsülhettem. A Szikra nyomda előtt inyomattuk a nyomdászokkal az egyetemi ifjúság 14 pontját. A nyomdászok az első felszólításra kiszedték és felolvasták az ifjúság követeléseit, majd utána nyomni kezdték!
     Tovább vonultunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és a széles úton a tömeg növekedve hömpölygött, énekelve, jelszavakat kiáltozva. Ekkor már az egész várost elragadta az a csodálatos hangulat, melyben végre barátra, testvérre leletek az örök gyanakvással elárvított emberek.
     A "Sztálin út" sarkán megállt a nép és taps helyeslő kiáltások közepette egy fiatal - 17 éáves körüli gyerek, vagy lelkes magyar - hogy nevezzeem? - felugrott egy újságosállvány tetejére és zászlója nyelével lefeszítette az utca névtábláját, amit az emberek megrohantak és köpködve tapostak, rugdaltak meg. Fentről kalapácsot és baltát dobtak le az ablakból és a fiatal diák a kőtáblát kezdte vele döngetni; - csengett a balta a Sztálin-névvel összevésett kőtáblán, szikrák szálltak s biztos még abban az órában lehullt a félelmetes emlékű ember utolsó kőbevésett nyoma is a fővárosban,  - mert akkor már szobrát ledöntötték és a Nemzeti elé vonszolta a tömeg.
     Tovább vonultunk és már a Madách-téren hallatszott a gyűlöletes és utált hang: a puskák és géppisztolyok perregő-pattogó hangja, idegesek lettünk, a szembejövők egyre többen, egyre többen erősítették meg, hogy nem tanácsos arra meenni, mert az Á.V.H.-sok lőnek. A nép azonban egyre vonult - szétzósrtan már - de ömlött a Múzeum, a Bródy Sándor utca, a Rádió felé. Az Ady mozinál rám kiáltott Paulinyi, egyik szerkesztő-társam, s figyelmeztetett, hogy az ávósok könnyfakasztó bombákat dobálnak és élessel lőnek. Hogy ezt bizonyítsa, kezét kihúzta a kabátja zsebéből és tenyerében ott csillogott egy súlyos, hosszú lövedék.
     Mi erre még gyorsabb ütemben igyekeztünk a fegyverropogás felé.
     A "Kicsi" espressó előtt már kevesebben jártak, tétován álldogáltak, vagy a ropogástól menekültek az emberek. Az egyik nő még kiabált a Rádió felé haladókra:
     - Mártírt akarnak?! Minek mennek arra?!
     Gyűlöletes pillantásokat és szavakat kapott válaszul.