Nehezen kedveltem meg Márta István új CD-jét, a Works-öt (kiadását a MATÁV támogatta!), most látom, azért, mert, mint azt bármilyen m-alkotás igényelné, elég időt kell szánni rá, s ezt elmulasztottam. De az is igaz, nem értek a zenéhez, és bizony, zavar, ha az nagyon sokféle tud lenni. Hogy Mártánál nemcsak erről van szó, azt először J. Király István zeneesztéta magyarázta volt el nekem a CD-ről írt esszécskéjében - a másik Márta melletti érvet pedig egy neves pianista szolgáltatta.
     Gyakran éjszaka is benn vagyok az Iskolakultúra szerkesztőségében, de este kilencig hetente legalább háromszor-négyszer-ötször. Délutánonként - a szomszéd lakásban - rendre megszólal egy zongora, aztán elhallgat és egy pianinó következik. Óránként váltogatják egymást. A zongorát a tárgyalóban, a pianinót - konyhazajokkal vegyítve - a főszerkesztői szobában lehet inkább hallani (ez újabban keveredik az erkély beethovenista fekete rigóinak reviert kijelölő énekével). Hol sanzonok, hol operettgyanús dallamok, hol jazz, hol meg Márta István Overture - bontottam szét, ahogy a munka mellett már a zenére is figyeltem. A legsajátosabb azonban az a két esti időpont, amikor néhányad magammal, mi, az örök kezdők, angolul tanulunk, zenei háttérben, kilátással a Dunára.
     Egy ilyen hangkavalkádban (intermezzó: a második emeleten a családi ribillió) derült fény zeneszolgáltató szomszédunk kilétére. Szóval Szakcsi Lakatos Béla jóvoltából (aki természetszerűleg közreműködött a CD anyagának felvételekor is) kezdek járatos lenni a pianisták újkori irodalmában - és Márta saját összhangzattanát élvezem immár.
     A Forrás Baka István-számához készülve, Ilia Mihály felszólításának nem téve eleget - miszerint írjam meg mindazt, amit barátunk szeretőiről tudok - kénytelen voltam ismét azon gondolkodni, hogy miként tud érvényessé válni egy-egy életmű, és mitől morzsolódik szét esetleg egy másik, amely pedig éppúgy értékes, szakmailag hiteles. De ehhez adalékokat kínált Sebők Zoltán Kortárs Kiadónál megjelent esszékötete is. (Az Életjátékoknak mintha némi visszhangja lenne, Sebők élvezetes és tiszta nyelvezetű esszéket ír, tudja a mértéket is, és egyáltalán nem bennfenteskedő, ami bizony szaktársaira igencsak jellemző tulajdonság).
     Arról lenne szó, hogy a jó és a rossz, a szép és a nem szép, a tetszik és az ellenszenves immár nem használt kategóriák. Attól, hogy valaki szakmailag, nyelvileg, tapasztalataiban és életmódjá- ban hiteles, s mindez kitűnő szintű megírtsággal meg is jelenik műveiben (életművében), bizony, lehet - és erre van a legnagyobb esélye -, hogy eltűnik a kulturális szemétégetőben.
     Ugyanis a megmaradás nem a művektől függ - de még csak attól sem, hogy mire lenne esetleg szüksége pl. az utókornak. A művészetcsinálók nagy felismerése egyszerűen az, hogy máris megmondják, s megnevezgetéseikkel illendően alkalmasra alakítják, hogy kik lehetnek, akik közül majd szabad szemelgetni. A Megmaradásnak elnevezett kollektív emlékezet a sok jó teljesítmény közül még csak válogatni se hajlandó - mára átadta ezt a jogát néhány zsürornak, esztétának, kurátornak, kiadónak és galeristának. És persze ettől a helyzettől a művészek többje megkergül.
     Vagy eszeveszett pontosságú életpályára állítja magát, és igyekszik a szerinte kurrens helyeken jelen lenni (azért annak sincs olyan sok szintje: ott vannak az elitista folyóiratok, aztán a szövetségek tevékenységei, aztán a hivatalos kívülállás színterei, és végül a valóban hatalmas - életpályát csináló - alapítványok, vagy igyekszik magát kurrensé alakíttatni. Ez utóbbihoz csupán szakértők és szakolvasók kellenek. Nem kevesen pedig az olvasói sikeren keresztül akartak előbbre jutni: ők jártak a legrosszabbul. Anyagilag a kíméletlen könyvterjesztők, s mellékesen a könyvkiadók semmizték ki valamennyiüket (ormótlan egyszerűséggel), miközben számosan észre sem vették, hogy kerültek ki az irodalomból - hogy hová, azt nem illik megmondani.
     Most úgy látszik, tulajdonképpen a - természetesen: jó - mű játszik abban legkevésbé közre, hogy kinek milyen érvényességi köre van az életében, s milyen lesz a halálában.
     Ma pl. egyetlen irodalmi nagyágyút sem látok ez alól kivételnek.
     És lehet, jó is ez így.
     Csak az nem, ahogyan ezt a helyzetet kiszolgálják pl. az irodalom színterei. Amikor a felismeréseknek az lesz a következménye, hogy a lap borítóján megjelenő ajánlatba kikerülhet a lapszerkesztő neve, vagy ha már előre pontosan le lehet írni azt a pályát, amelyben a hetilapközléstől a havilapba, a rádióba, színházba és stb. kerülésig minden elrendeztetett.
     Hasonlóképpen elborzasztott az az ál Kossuth-díj, amit Hernádi Gyula kapott három barátja jóvoltából a magukat megnevezni nem kívánó díjalapítók pénzéből, természetesen március idusán. Egyébként pedig nem irigylem a másfél milliónál egy forinttal nagyobb összeget, s nem azokat a barátokat, akik ilyen nagylelkűen szavazgathatnak. És azt sem tudom szó nélkül hagyni, hogy ama átadási ceremóniának (ugye, a pizsamában heverő író, a kedélyeskedő többivel, a véletlenül odatévedt televíziós stábbal stb.) a televízió esti hírműsorából jóval több idő jutott, mint a parlamenti ünnepségnek, ahol egyébként több Kossuth-díjat is kiosztottak, az egyéb, kisebb összeggel járó díjakkal egyetemben. (Magam egyébiránt Földényi F. Lászlóénak örültem leginkább - bár ő nem Kossuthot kapott.)
     Meglehet, ilyen marginális okok miatt lassan már csak a szabálytalan életműveket és a szabálytalan írókat szívelem. Akik igyekeznek ellenszegülni (de kinek is, minek is?), persze, ki tudja, meddig bírják.
     Az immár középkorú Babics Imre is ilyen szabálytalan. Negyedik kötete, amelyet az M-Szivárvány Alapítvány adott ki Ködkeselyűk címmel, két drámát tartalmaz. Hogy akad-e majd bemutatásukra színház, nem lehet tudni. Azt se, hogy dráma-e a két munka, mert ahhoz - ugye - színpad kell. Az azonban bizonyos, hogy azok az eposzi, Babicsra egyébként típusosan jellemző eszközök-eljárások ott vannak bennük, amelyekkel szerzőnk oly magabiztonsággal bánik már A Kék Ütem Lovagrend 1989-es megjelenése óta.
     Szabálytalan pályája van Sándor Ivánnak is; mifelénk szokatlan, hogy egy író tudós esszéket tudjon írni. Sándornál ráadásul elegancia és mérhetetlen (de kezelhetően elmondott) tudás van a szövegben (meg a szöveg mögött). És hogy milyen mértékben toleráns, azt legutóbb éppen az Új Forrásban tanúsította, amikor egy bőbeszédű és híg mondatos elemzőt úgy utasított rendre, hogy senki önérzete nem sérült meg. De a metsző mondatok is a sajátjai, a közelmúltban megjelent, az ízlésének önfeledten élő Németh Gáborral és vele készített beszélgetés tanúsítja: a mai prózai mozgásfajtákról kimondja az alapvető felismeréseit. Sándor Iván 1995-ös kötete, Az idő oszlopai a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó közös (és nagyon kézbe való) kiadványa. Hat esszéjét korábban nem válogatta kötetekbe - s most, hogy a nem illeszkedők egymás mellé kerültek, derült csak ki, ezek mennyire arányosan képesek finomítani szerzőnk írói portréját.
     Intenzív témafigyelése és megvalósulása okán szabálytalan alkotó Szabados Árpád is: a Körmendi-galériában mesterünk új képeit láthatja az, aki előzetesen bejelentkezett. Szabados, amint gonoszabb nyelvű barátai megállapították, az elmúlt évben mást sem csinált, mint egy kupleráj teljes női készletét obszcén testhelyzetbe kényszerítette, s gyors vázlatokat készített róluk. Most éppen finom húslilákkal, tört mályvákkal, hars sárgákkal és fáradt olajzöldekkel festette meg nőit, így aztán azok, persze, amellett, hogy műalkotások, több jelentésűek is lettek.
     Egyébként ismét látható a televízióban Szabados 7színvilága, egy rendkívül gyerekközeli, alkotáscentrikus képzőművészeti ismeretterjesztő sorozat, talán egyszer a TELEVIDEO is forgalmazni fogja.
     Várnagy Ildikó Munkácsy-díjas képzúművész munkáit régen ismerhetik a veszprémi tárlatjárók is, nem egy kiállítása volt már a különböző helyi galériákban. A várkapu előtt pedig, a régi városháza egyik vakablakában is az ő Cholnoky Viktor-reliefje függ immár vagy három éve.
     Várnagy egyébként többedmagával, s lehet ennek tíz-tizenöt éve is, áttervezte a Kálvária-dombot és a Buhim-völgyet, szelek kertjétől kezdve vizek kertjéig mindenféle jelegyüttest gondolt ki az ezeréves városba, azért, hogy ott otthonosabban élhessenek. Az a terv hiába lett pályanyertes, nem valósult meg, és már biztos, hogy létezése örökre a papíroshoz lesz kötve.
     Keserű Katalin sokat vitatott könyvébe, a magyar pop artot bemutató albumba két Várnagy művet választott, Veszprémben mind a kettő ki van állítva. Az egyik ahhoz a témakörhöz tartozik, amely szerintem Várnagy életművében központi helyet tölt be, és alkotónknak az ősi európai művészethez való kötődését is jelzi. Egy, pillanatnyilag éppen rongyokból összevarrt mitológiai személy kultúrköréről van szó, aki éppen azáltal lesz létező, úgy teremtődik meg, hogy elkészül a ruhája. Az Ízisz a táncversenyen monumentális és porlékony alkotás, ruharáncaiban ott hintázik művészünk valamennyi dilemmája; a korszerűség és az archaikus, a fogalmi és az érzéki, a jelszerű és a jel nélküli, vagyis hát a kortársi egyetemes szobrászat töprengéseinek mindmegannyi tárgya.
     A másik, a magyar popot reprezentálónak mondott munkája az Évek játékokban című, vegyes technikájú alkotás. Ez is romlékony-foszlékony anyagokból készült, olyasmi, amely eleve tudja, hogy nem ellenfele az időnek. De hát a mű tárgya sem az - és éppen ettől a megfeleléstől tud annyiféle érzést, szomorúságot és boldogságot, elhagyattatást és emlékezést magába fogadni, ettől tud olyan józanul szentimentális és emberi maradni. Külön-külön zsinegre, műanyag fonálra van fűzve egy csomó tárgy, játékdarab, óraszíj, elhasznált kacat, mind Várnagy lányának volt valamikor a tulajdona, egy-egy évben.
     Várnagy valamennyi kiállított munkája talált tárgyakra alapozódik - és csak ennyiben kötődik az egyébként meglehetősen vérszegény magyar pop arthoz. Ezekhez, a korhoz harsányan kapcsolódó esetleges dolgokhoz, aztán Várnagy odailleszti hieroglifikus jeleit, etruszkos mozdulatú figurácskáit, finom, fából készült koporsócskáit és máris olyan ellentéteket teremt, amelynek magasfeszültségét nehezen lehet elviselni. Várnagy öltözékeket ad ezeknek a tányéroknak vagy éppen mint a rádió, vagy nagymamája textiljei vagy a lemezjátszó esetében régi dolgok ruháját frissíti fel a maga nyelvének jeleivel.
     Ezeket a jeleket, ha összenézik mesterünk sokféle kiállítását - állított ki ő már képverseket, zenére festett zászlókat, törpe szobrokat, lehullt plakátot - mondatokká lehet olvasni. Várnagynak saját jelszótára van, s ha ezek közül, mintha billogot, bármelyiket is ráteszi valamire, az attól kezdve Várnagy helyett áll a tárgyak között.
     (A szétszerelődött Könyvvilág helyett a kiadói katalógusokban böngészem a könyvhétre megjelenő könyveket. S előre összeállítottam, mely kiadványok lesznek a Múzsa, az X könyvesbolt, a Y kritikus és a tíz legjobb irodalomtörténész listáinak vezetői: nem szégyenlem majd egyszer bevallani, hogy netán mindez egytől-egyig kiváló mű is.)