Poeta nascitur. Molnár Péter költő. Csönd-nyomatok a Vigadó falán. Őskép a Kezdetről. Két út. A megtalált válasz. Csönd-emlék. Lao-ce álma. Ima. - Második levél Sára Rebekának. - Ismét Lao-ce. Ötödik levél Wang-Wei-nek. Utazás. Egy táj emléke. Dánia. Fehér táj. Szürke. Hold. Nápolyi sárga. Siracusa.
     A második hosszú délután. A Kapujanincs átjárón sétál végig a művész. Egyszer, kétszer, sokszor. Rábukkan a bábeli jelbeszéd kollektív bűntudat alatt rejtőző tisztaságára. Qumráni szent szövegek tépett maradványai a szemben - barna-zöld tengermélyi rétegek vonulása.
     Két út. A megtalált válasz. Kő, jég, írás. Szürke táj, középen út. Tükör. Egy táj emléke. Őskép.
     A költőpiktor képcímei nevet adnak a névtelennek. A megnevezettet pedig névteleníti. A pasztellnél is végtelenül halványabb képsíkok valamiféle mélységbe vonzzák a tekintetet. Ami áttetszik rajtuk, már nem is lehet megjeleníthet-. Minden ábra egyetlen titok sejtetése. Fejtse meg, aki tudja: ez az okkerből előderengő képlet egy halott királynő árnyéklegyezője, vagy kezünkben tartott, fel nem fedett jövendő kártyalapok?
     Nem olyan játszma ez, amit meg lehet nyerni. Molnár Péter nem is akarja. De talán nem bánná, ha nem kérdeznénk meg, mit akar. Rakjuk hát össze a qumráni tekercs-töredékeket és vigyük ki magunkkal a napfényre.