|
Mándy Stefánia
Qumráni tekercsekre
emlékezve
Molnár Péter képei előtt
Poeta nascitur. Molnár Péter költő.
Csönd-nyomatok a Vigadó falán. Őskép a Kezdetről. Két út. A megtalált válasz.
Csönd-emlék. Lao-ce álma. Ima. - Második levél Sára Rebekának. - Ismét
Lao-ce. Ötödik levél Wang-Wei-nek. Utazás. Egy táj emléke. Dánia. Fehér
táj. Szürke. Hold. Nápolyi sárga. Siracusa.
A második
hosszú délután. A Kapujanincs átjárón sétál végig a művész. Egyszer, kétszer,
sokszor. Rábukkan a bábeli jelbeszéd kollektív bűntudat alatt rejtőző tisztaságára.
Qumráni szent szövegek tépett maradványai a szemben - barna-zöld tengermélyi
rétegek vonulása.
Két út.
A megtalált válasz. Kő, jég, írás. Szürke táj, középen út. Tükör. Egy táj
emléke. Őskép.
A költőpiktor
képcímei nevet adnak a névtelennek. A megnevezettet pedig névteleníti.
A pasztellnél is végtelenül halványabb képsíkok valamiféle mélységbe vonzzák
a tekintetet. Ami áttetszik rajtuk, már nem is lehet megjeleníthet-. Minden
ábra egyetlen titok sejtetése. Fejtse meg, aki tudja: ez az okkerből előderengő
képlet egy halott királynő árnyéklegyezője, vagy kezünkben tartott, fel
nem fedett jövendő kártyalapok?
Nem olyan
játszma ez, amit meg lehet nyerni. Molnár Péter nem is akarja. De talán
nem bánná, ha nem kérdeznénk meg, mit akar. Rakjuk hát össze a qumráni
tekercs-töredékeket és vigyük ki magunkkal a napfényre. |
|