Két rövid történetről lesz szó, melyeket oly szorosan összetartozónak érzek, hogy a róluk szóló elemzéseket egy közös cím alá szorítottam. Nem azért, mintha bármilyen tematikus vagy formai értelemben párhuzamosak, szimmet- rikusak lennének, vagy (a sok közös motívum, a sirályok és a lakkcipők által) közös szimbólumrendbe illeszkednének. Inkább e tanulmány címe adhat kulcsot összetartozásukra: mindkettő az udvariasság filozófiáját bontja ki.
 

Vannak olvasmányok, melyek mindjárt fontossá válnak számunkra, már azelőtt, hogy bármiféle mérlegelésbe bocsátkoztunk volna esztétikai értéküket illetően. Egyszerűen beléjük szeretünk. Ennél is érdekesebb azonban az az eset, amikor kifejezetten jobb meggyőződésünk ellenére kötődünk valamilyen számunkra is nehezen kitapintható szállal egy-egy alkotáshoz.
     Ottlik Géza A drótszemüveg című írásáról például - azzal áltatom magam - rögtön láttam, hogy nem tartozik a legfajsúlyosabb Ottlik-írások közé. Mégis, valamilyen különös és magyarázhatatlan kapcsolatom támadt ezzel az elbeszéléssel, mintha nagyon régóta ismertem volna hősét, Feszt Ernőt, s mindazt ami körülötte és benne zajlik e történetben. Ráadásul ez a benyomásom évekkel később is megmaradt bennem: amikor már semmire sem emlékeztem a leírt eseményekből, még akkor is féltékenyen őriztem - mintha átéltem volna - annak a fagyos téli éjszakának az emlékét, amelyben az elbeszélő és hőse valamelyik Duna-hídon kelnek át Budáról Pestre menet, talán egy bálból megtérve, s körülöttük, a jégtáblákkal borított Duna felett, sirályok keringenek.
     Nyilván azért emlékeztem épp erre a képre, mert saját életemből kapcsolódott valamihez az emlékezetemben. Ráadásul a kép elég volt arra, hogy egy elbeszélés egész világát megtartsa. Ez pedig arra utal, amit időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy irodalmi kötődéseink mennyire saját emlékezetünk előzetes szerkezetétől és tartalmaitól függenek.
     Mindez azonban nem magyarázza azt, ami most leginkább érdekel: hogy mivel kötötte le érdeklődésemet először ez a végsősoron mégsem túl nagyigényű, tizenhárom oldalas kis elbeszélés. Erre szeretnék a következőkben választ kapni.
     A hős neve Feszt Ernő, beszélő név. Fest németül annyit jelent: ünnep, ünnepség. (Nem mellékes emellett szilárd, tartós, biztos melléknévi jelentése sem.) Nyilván nem véletlenül. A tél és a bál képzete kapcsolódik hozzá, a Kosztolányi-Ottlik mitológia iratlan szabályai szerint, mint a Hajnali részegségben, vagy az Iskola nagy hóeséses jelenetében: "Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is... Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A boldogságfogalmak elemzése kapcsán már írtam róla, mit jelent a hó az Ottlik-világban. Ebben az elbeszélésben azonban különösen hangsúlyos jelentést kap esztétikuma. A ködös, csikorgóan hideg éjszakában fekete lakkcipő mélyed a fehér hóba. És fehér ruhás néger szaxofonos fújja az új amerikai ritmusokat.
     Feszt Ernő maga az ünnep az elbeszélés amúgy bárgyú társasági világában. Kosztolányi-Ottlik arisztokratizmusának megtestesítője: más, mint a köznapok átlagszereplői. Wallersheimbi Feszt Ernő Esti Kornél alakmása, egy igazi ficsúr: "Komisz, színpadias modorban kezelte a társaságot. Piperkőcnek tartották, mert gomblyukában virágot hordott, s ruháit illatszerekkel kente be. Zsebkendője levendulavíztől bűzlött. Pipázott is, kurta angol pipából, erősen pácolt dohányt. Imádta a szagokat. Fejét magasan tartotta, és ügyelt minden mozdulatára. Tudta, hogy nem kedvelik, mert gőgös és pökhendi. Azon fáradozott, hogy még gőgösebbnek és pökhendibbnek lássék." Ráadásul sétapálcát is hordott.
     Nem csoda, ha az elbeszélőt, aki talán költő, s akit magát is szorosnak tetsző barátság köt Ernőhöz, nem tud napirendre térni afölött a tény fölött, hogy Ernő vonzódni látszik Olihoz, egy kedves ám csacska és jelentéktelen lányhoz. Igaz, hogy Oli elsőlátásra szép és kellemes, és tetszetős kék szeme van, de az elbeszélő valahogy mintha nem lenne elégedett e szövődő kapcsolattal. Azon a bizonyos februári éjszakán ezért kérdezi meg barátját: "...csak nem vagy szerelmes ebbe a lányba?"
     Vajon mi indokolja e féltést az elbeszélő hangjában? Maga sem tudja. Igaz, hogy Ernő szépfiú, (s tudjuk, Kosztolányi és Ottlik is különös - alighanem morális - jelentőséget tulajdonított e személyiségvonásnak), de alakja valami más szempontból fontos az elbeszélő számára. Költői hivatásához híven egy hasonlattal világítja meg vonzódása okát: "Bajosan tudnám megmagyarázni, miért érzek összefüggést Feszt Ernő és a dunai sirályok között. Kínálkozó lenne az a költőies hasonlóság, hogy mindketten egyszerre voltak kékvérűek és bohócok."
     Az elbeszélésben is erre törekszik: annak ábrázolására, hogyan keveredik Ernőben kékvér és bohócság, szépség és esendőség, fellengzősség és részvét, pökhendiség és figyelmes udvariasság.
     Ernő az orosz irodalomból ismert felesleges ember kései utóda, akire bajt hoz szeplőtlen szépsége. Az elbeszélő hangjából mintha az őszinte csodálat érződne ki, s persze az embert olykor mellen ragadó "sebes rokonszenv".
     Mindez azonban csak háttér, emberi dolog. Nem két esendő alak barátságáról íródott e történet - vagy dehogynem? -, hanem egy beteljesületlen szerelem ürügyén írja meg Ottlik a maga vázlatát az udvariasság filozófiájáról.
     Esti Kornél és Feszt Ernő egyaránt csak eszköz szerzője kezén. Nem hús-vér alakok, valaminek a megtestesítői inkább. Feszt Ernő például a modern "everyman", aki nem tud beletörődni a Teremtőtől ráosztott szerepbe. Így bukdácsol végig a rájutó epizódok során, mint aki tudatosan önnön bukásán ügyködik. Valóságos tragikus hős, aki szó nélkül viseli végzetét, s akinek katartikus haláláról csak az elbeszélő két elejtett mondatából értesülünk: "Egy napon rákapott valami kábítószerre[...] Azután főbelőtte magát, és meghalt."
     Igazából tehát mégcsak nem is ez foglalkoztatja az elbeszélőt. Leginkább arra használaja Fesztet, hogy egyfajta morális alapállás orvosi lovaként szolgáljon: az emberi kapcsolatok kényes természetéről szóló értekezés személyes korrelatívja ő. Mi állna ebben Az udvariasság filozófiája címet viselő értekezésben?
     Először is a stílusáról kell szólni. Hűvös, fegyelmezetten nagyvilági mondatokból állna, tehát olyan mondatokból, melyeket nagyúrinak éreznénk "minden légtornász-bolondozásuk ellenére is". Olyanok, mint a sirályok röpte a zajló Duna felett.
     Mert a stílus maga az ember. És a divat is. Mint az a századvégi divat, amelynek Feszt Ernő hódolt, aki a sétapálcás arszlán típusát játszotta el.
     E stílus a részletek kimunkáltságáról ismerszik meg. Arról, hogy különös hangsúlyt fektet minden részletre, ahogy Fesztről is megtudtuk: "ügyelt minden mozdulatára". Viselkedésmódját egy már szokásává vált "szigorú, szertartásos udvariasság" jellemzi, mely pontos egyensúlyban van könnyed modorával. E stílus, a fegyelmezett nagyvilágiság stílusa látszólag távolságtartó, akár ridegnek is tűnhet, pedig nem erről van szó. A világ félreértésben van e stílus igazi értékét illetően. Feszt Ernő távolságtartása valójában csak a személyeskedés elkerülésére tett gyámoltalan kísérlet volt, amit durva illetlenségnek tartott. Az illetlenségtől pedig szinte betegesen viszolygott.
     Ez a beteges viszolygás viszont bosszantja a többi embert. A stílus emberét mindenfelől szükségszerűen inzultálják. Hiszen az is illetlen dolog - állandóan illetlenségükre emlékeztetni másokat. "Voltaképpen leckéztette az embereket. A könnyedség hiányára, hibáira, ízetlenségeikre, neveletlenségükre figyelmeztette őket lépten-nyomon a maga roppant ízlésességével. Ezt senki sem szereti."
     Pedig a tisztelet, az ízlés, az illendőség, a stílus iránti fogékonyság bölcseleti jelentőséget nyer Feszt mindennapi viselkedésében. (Tehát nem az elméletben. Azért nem ott, mert az író ír, és nem bölcselkedik.) A stílus iránti tiszteletlenség a személlyel szembeni erőszak egyik megnyilvánulási formája e felfogás szerint. Mégpedig talán a legdurvább, orvosolhatatlan változata. Nem véletlenül említi az elbeszélő azt a tényt, hogy Fesztnek talán legtöbb baja a hivatalnokokkal volt, akiknek - a modern everyman-ek egybehangzó tapasztalata szerint - munkaköri kötelességük részét képezi a "fölényes részvéttelenség" hangjának elsajátítása.
     Az ember igazi lénye hangjában lakozik. Ahogy olyan mondatokat ki tud mondani, mint "Minek jött maga ide?" vagy "Jöjjön ide." Nem véletlenül mondja az efféle hanghordozással szembeforduló Don Quijotéról az elbeszélő: "Egymaga viaskodott a diákság. Magyarország s az egész emberiség helyett az egyénnek járó emberi méltóságért."
     Feszt érzékenysége persze nem tisztán intellektuális eredetű. Bár az intellektus mélységes tisztelete is kiérződik viselkedéséből, és az elbeszélő olyan megnyilatkozásaiból, mint "valami sürgős, kegyetlen eszességet" mondott, lelkialkata mégis alapvetően érzelmes. Mutatja ezt az is, hogy az efféle kegyetlenül eszes megjegyzéseket épp meghatódottsága palástolására eszeli ki. Iménti idézetünk esetében  ez az ellensúlyozásra való törekvés rögtön érthetővé válik a teljes szövegkörnyezet, vagyis az egész mondat ismeretében: "Mélységesen meg volt hatva a sirályok szállongásától és a jeges Dunától, s ezért valami sürg-s, kegyetlen eszességet mondott."
     Hogy milyen apróságokban képes e szemlélet fölismerni az igazi kegyetlenséget, miközben arra is van ereje rádöbbenni, hogy maga sem ment tőle, azt példázza Feszt Ernő sorsának döntő fordulata, amikor rá kell ébrednie: arcvonásainak puszta szépsége is sértő lehet másokra nézve. Amikor "egy mérges kislány" megjegyzi: "Nem kell megőrülnie attól, hogy az arcéle hasonlít Caesaréhoz! Ez a szemrehányás csaknem megrendítette Ernőt". Megoldása hozzá méltó, egy "nyomott, hitvány", önkeretes, krajcáros szemüveget vásárol, mely reményei szerint elcsúfítja arcát. És egy ideig úgy látszott, "mintha varázsereje lett volna a rút pápaszemnek". Az emberek megnyíltak Ernő előtt, s ő maga is oldottabb, könnyedebb volt, mint valaha. E jelenség épp fordított azzal a közismert másikkal, amikor egy-egy jól megválasztott ruhadarab, vagy kiegészítő tudja visszaadni az egyén magabiztosságát, erőt és tartást kölcsönözve viselőjének. Feszt Ernő szemüvegválasztása épp ellenkezőleg, az alázat megnyilvánulása.
     Annak az alázatnak, amely abban nyilvánul meg, hogy minden halandó előtt legszívesebben földig hajolna. Nem véletlenül dicsekszik vele Feszt: "Tudja, milyen szemüveg ez? - vonta félre Olit bizalmasan. - Bocsánatot kér helyettem!" Stílusa többé nem hivalkodó, inkább leboruló, magát lealacsonyító. Gesztus a többi sorstárssal szemben. Ellentéte annak a jelenetnek, amelyben a ruháját féltő asztaltársnőjének egy százpengősből sodort fidibusszal adott tüzet. És párhuzama annak a színnek, amelyben zavarba jön a koldusasszony látványától, aki előtt megemeli a kalapját.
     Ám az e gesztusba vetett hit csúfos kudarcba fullad. A szerelem megvalósulását egyáltalán nem szolgálja, sőt. Az a lány, aki a legbizalmasabb viszonyba kerül Feszttel, csak azt nem veszi észre, hogy a fiú beleszeretett. Így látszik, az ízlés, a mértéktartás és a másik lélek tiszteletben tartása nem nyitja meg az utat a szív mélységei, egyáltalán az egyén boldogsága felé. Feszt Ernőnek hamar be kell látnia, neki csak mellékszerep jut Oli udvartartásában, s ő nem habozik ebbéli csalódásának hangot adni. Ráadásul az ízlés és lovagias modor nem segíti ki akkor, amikor szerelmet akar vallani, képtelen úgy megszólalni, hogy szavait a lány komolyan tudja venni. Az udvariasságról szóló értekezésnek ebben a részében a következőkről tudósít minket Feszt Ernő sorsa: az emberi kapcsolatok terén nem mindig lehet érvényesíteni azt a lelki demokrácia iránti elkötelezettséget, ami Feszt bolondériája, s ami kívülről épp ellenkezőjére fordul, s a felületes szemlélő előtt arisztokratizmusként és különcködésként hat. A szerelem nem egyenlő jogviszony, s nem az emberi méltóság kiteljesedésének területe.
     A befejezés Ottlik korai művei javához (és az Esti-történetek egy részéhez) hasonlóan érzelmes és szimbolikus egyszerre. Feszt Ernő azzal az úri gesztussal, amellyel a hídról az ezüstszárnyú madarak közé veti ónkeretes szemüvegét, egyúttal életét, saját boldogulásának esélyét is elveti magától. E gesztus beismerése annak, hogy "úgysincs irgalom a számára".
     A beismerés mellett azonban más is. Ünnepélyes vállalása annak, amire az Ég és a földiek szánták. Kevély lázadás a menekülés ellen, annak a szilárd és biztos pontnak a megtalálása, amely a rátörő káosz idején is támasztékul szolgálhat. Arisztokratizmusa "az egyedüli példány" arisztokratizmusa, akinek e múló pillanatban "a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy".
     A bohócnak, ennek a "keserű ripacsnak", ennek a nem evilági világi ficsúrnak mégis egyik legfőbb erénye az őszinteség. Az, hogy nem tud mást modnai, mint amit gondol. Saját alapállását is rombadöntve ragaszkodik az igazsághoz. "Nem vette tudomásul, hogy tiszteletlenség tőle, ha nem hazudik, esküdözik".
     Valaki azt mondhatná, ezzel elérkeztünk a döntő különbséghez Feszt Ernő és Esti Kornél között. Feszt az őszinteség megszállottja, Esti a szépségé. De nem lenne igaza.
     A bohóc igazságcentrikussága a művész szemlélete. A Kosztolányi-Ottlik féle művészé, aki még a kegyetlenség árán is ragaszkodik ahhoz, amit lát, érez és tapasztal. Ez a világ nem kitalált világ, nem hamisítvány. Oli felszines kis csacsogó liba, Feszt Ernő pedig egy különc, s "a suszterinasok is láthatták rajta, hogy kissé hibbant". Nem tudom mivel magyarázni, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy mindennek ellenére e szerzők végső törekvése mégis valamilyen költői igazságszol- gáltatás. Művészetük eredendően erkölcsi indíttatású. Épp csak az erkölcsiség megítélésének tekintetében más a mércéjük, mint a társadalom többségének, az uralkodó nyilvánosságnak. Számukra a szépség a legfőbb eligazítóelv. Valamifajta modern kalokagathia megszállottjai ők, akik számára igenis létezik valamilyen természeti rend, és ennek tudatában ragaszkodnak abbéli meggyőződésükhöz, hogy az erkölcsi érzék a szépérzékkel rokon, és hogy akiben az egyik hibádzik, az a másik szempontból sem lehet tökéletes. És megfordítva a tételt: hiába próbál a tökéletesség legfelső fokára hágni valaki az egyik területen, ha érzéketlen marad a másik szempontból. Nem véletlenül állítja monográfusa Ottlikról, hogy írásművészete igenis politikus, miközben bálokról és más mihaszna mulatságokról szól. Csak éppen a politika fogalmának eredeti jelentésében az. Hogy mi ez az "eredeti jelentés"? Talán nem véletlen, hogy épp egy Jézusról szóló körkérdésre adott válaszában írta Ottlik a következőket: "Létezésünk alapjai - a hallgatás mélyén - sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. Feszt Ernőben talán ez az ép világ van meg, ezt őrzi oly nagy elővigyázattal, minden mozdulatára ügyelve, e birtok adja igazi lovagi címét. Önmaga fölött mondott végítélete nem kell, hogy nyugtalansággal töltsön el bennünket. Épp e láthatatlan birodalom védelmét szolgálta. Alakja az olvasót azokra a csuhás, fapapucsos ferences barátokra emlékezteti, akikkel egy másik beszámolója szerint Rómában találkozott Ottlik, "a tartózkodási engedélyek hivatalában". Azok ismerték úgy az udvariasság filozófiáját, mint ő: "hihetetlen eleganciával és belső nyugalommal üldögélni, türelmetlenség nélkül órákon át az előszobában". Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse.
 
 

Az első dolog, ami az Esti Kornél kötet harmadik fejezetének újraolvasásánál szemembe tűnt, az a részletek már-már pazarló gazdagsága. Nemcsak a történet idejéről, főszereplőjéről, az érettségi eredményéről, s a kiinduló választásról értesülünk mindjárt az első mondatból, hanem arról is, aminek egyébként a későbbiek szempontjából semmi jelentősége sincs, hogy tudniillik éppen százhúsz koronát bocsátott apja Esti rendelkezésére. S később is olyan apróságokról kapunk tájékoztatást, mint hogy Esti csak az ingaóra ketyegésénél tudott elaludni, hogy "ütött-kopott utazókosara" zárát sikertelenül próbálták kijavítani, hogy a Nemzeti Múzeumban a "régiségtárat", és a "lépcsőerkélyt" látogatta meg, hogy a Fiuméba Estivel egy kocsiban utazó úriasszony "két disznóbőr bőröndöt hozott magával, kávébarna vászonhuzattal, teleragasztva a külföldi szállodák kolibricifra céduláival", vagy hogy ugyanő egy "éles, hegyes, vékony pengéjű aranykéssel" hámozta meg "a vattagöngyölegből" kibomló "vajsárga kálvilalmát" félkegyelmű leányának. E tárgyi részletek jelentősége talán abban rejlik, hogy ezek maguk teremtik meg a mű világát.
     A tárgyi világ gazdagságának ábrázolásával másrészt a szerző a figyelem fontosságára is utal a novella világán belül. Ezért most a figyelem, a figyelmesség és a megfigyelés fogalmi bokrával körülírható problémakörre térnék ki.
     Esti Kornél, aki a történet idején frissen érettségizett, egy költő szemével tanulmányozza a "tanulmányút" során szemébe tűnő életjelenségeket. "Ő már az önképzőkörben nem megvetendő irodalmi munkásságot fejtett ki, mint költő és regényíró. Itt is ezt a mesterséget gyakorolta - olvassuk róla. Ugyanez a költői szem, a vizsgáló, érdeklődő - eltávolított, mégsem részvétlen - tekintet jellemzi magát az elbeszélőt is; elbeszélő és címszereplő a kötet egyes fejezeteiben egyébként is szinte eggyé olvad, miközben mindvégig megmarad az én és alteregója skizofrén kettőssége. A történések így végsősoron elvesztik "objektív" jellemvonásukat, telitődnek a megfigyelő tekintettel.
     Mindkét megfigyelő gondosan ügyel rá, hogy valamilyen formában, legalább külső megnyilvánulásaiban, megőrizze távolságát, eltávolítottságát a látványként felidézett valóságtól. Egyik sem akarja fölfalni tárgyát, megfigyelése alanyát. Esti "ezeket a megfigyeléseket lassan, apródonként gyűjtötte, minden percben valamit, mert nem tolakodhatott, csak rövid ideig szemlélhette, mintegy véletlenül, aztán viszaszállt az elorzott, becses virágporral, s ezt földolgozta képzelete zümmögő méhkasában, mézzé". A figyelem épp ennek az ömegtar- tóztatásnak köszönhetően figyelmességet is jelent, a megfigyelés megértést, a belelátás belátást is. E tág jelentéstartományával együtt nyerheti el a "költői figyelem" Esti és az Esti történetét elmesélő elbeszélő értékvilágában az egyik "legnagyobb dolog" rangját "ezen a földön".
     Esti Kornél ízlésére vall, s az ízlés szemszögünkből s a novella értékvilágában is központi jelentőségű, hogy tudja: a túlságosan is pontos figyelem kegyetlenné is válhat. "Jól nevelt" önismeretére jellemző, hogy tisztában van vele: "sok kegyetlenség lakozott benne, sok vérengző, gonosz ösztön". Az elbeszélésben ennek a kegyetlenségnek is funkciót szán a szerző. Ez jellemzi rögtön saját módszerét is, azokban a fontos pillanatokban, amikor kíméletlen őszinteséggel ábrázolja a csúfot, az elesettet: Esti otthonát gondolkodás nélkül "ragadósan- szemetes galambdúc"-nak nevezi, s az undorral küzdve mutatja meg nekünk a beteg kislány "vérszegény ínyét", "ritkásan álló, romlott fogacskáit, melyek benn a szájában feketésen csillámlottak". Ugyanakkor a szereplőkben magukban is megmutatkozik ez az irgalmatlanság, még az anyában is, aki utolsó nyarát készül eltölteni lányával, mielőtt "elhelyezné" valahol.
     A tágabb összefüggést tekintve megállapíthatjuk: a kegyetlenség képezi azt a hátteret, amely előtt, mint sötét paraván előtt, az udvariasság erkölcsfilozófiájának alapelemei megmutatkozhatnak: Esti "tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség..."
     Figyelem és kegyetlenség, Esti Kornél világában mindkettő a félelemből fakad. Abból a félelemből, ami sokáig nem is tudatosul, s csak tárgy nélküli szorongásként jelentkezik. Ebben a gondolkodásmódban az élet kegyetlenségétől való félelem figyelemmel egészül ki, attól remél enyhülést. A figyelem viszont - bármennyire is szeretne a dolgok mélyére hatolni - csak a felszínt képes megragadni. A dolgok külső alakját, formáját, szépségét vagy csúnyaságát. Aki vagy ami nem szép, az "rút", s ezért válik "határozottan ellenszenvessé", míg a szépség így válhat a cselekvés értékmérőjévé is (lásd "szépen viselkedtél"). A dolgok megítéléséhez leginkább helyes érzékelésre, egyfajta érzékenységre van szükség. El kell vetni a mélységekre kíváncsi boncoló szemszögét, s a szép külcsínre, a közvetlenül érzékelhetőre kell fordítanunk megmaradt figyelmünket. Vessünk tehát egy pillantást az érzés, érzékelés, érzékenység fogalom-bokorra, az ennek rendelt szerepre az udvariasság filozófiáján belül.
     Az viszont, hogy mit jelent Kosztolányinál az ebben az összefüggésben használt érzékletesség kifejezése, még pontosításra szorul. Egyelőre még csak annyit lehet róla tudni: "mindent átvilágító verőfény[...] könnyű forma, mely mögött nem is sejtett tartalom lappanghat."
     Hajoljunk ennél is közelebb a vasúti fülke mikrovilágához. Próbáljuk értelmezni azt a kitételt, amely szerint Esti egyik legfontosabb jellemvonása "furcsa-érzékeny lelkiismerete, mely nem engedi, hogy "menekülésével megsértse útitársait". Később adja meg az író e különös érzékenység élettani okát: "Egy tizennyolc éves fiú csak érezni tud még. Ennek megfelelően számára az elképzelhető legnagyobb bűn nyilván az érzéketlenség, mások akár gesztusokkal történő megsértése.
     Mindebből kideríthető: Kosztolányi-Esti udvariasság- filozófiájában az esztétikai érzékelés, érzéklet (a külső benyomás) összeér a reflektálatlan belső érzékeléssel, az érzéssel, ez pedig azonosul a beleérző képességgel, az érzékenységgel. Az erkölcs - úgy tűnik - az esztétikum fogságába esik.
     Valójában - és ez ennek az elbeszélésnek a tétje az én olvasatomban - erkölcs és esztétikum rendkívül bonyolult viszonyáról van szó. Az udvariasság filozófiáját olyan fogalmak és kifejezések határozzák meg pro és contra mint ízlés, finomság, mérték, illetlenség, jólneveltség, tapintat, kíméletlenség, megbocsátás, a szavak és a tettek viszonya, játék, ünnep, modor, boldogság, könnyű forma, őszinteség és önazonosság, bál és fölszentelés. Látnunk kell ezeknek egymáshoz fűződő viszonyát és kapcsolódását ahhoz, hogy a történet bölcseleti magját megragadhassuk.
     Már a történet elején világossá válik, hogy a felidézett epizód a fejlődésregények jólismert szituációja, beavatási szertartás. Esti igazi érettségije épp ez az éjszakai utazás lesz, melynek során "többet tanult[...], mint eddig minden könyvből". Korai fejlődésének felelevenítése során tesz említést az elbeszélő az ízlés - mint később kiderül - központi kategóriájáról, amikor a kamaszodó főhősről megállapítja: "szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött". A személyiség nevelődésének egyik legfontosabb eszköze és célja pontosan az ízlés kialakítása, mint ahogy az Esti által annyira csodált útitársnőnek, e nehézsorsú anyának is - borostyánzöld szeme mellett - ez legfőbb ékessége: "Az asszony minden mozdulatában mérték, ízlés nyilatkozott meg".  Ezt az ízlést jelenti ebben a szövegben az "úriasszony" megnevezés, mint ahogy Esti jutalma is az lesz miután kiállta a próbát, hogy elnyeri a "jól nevelt úrfiú" titulusát.
     Kosztolányi úrivilága, Esti Kornél utazása egyben a bálok és farsangok éjszakája. Egy "tündöklő, téli bál", mely "a folytonos helyváltoztatással a helyzetek végtelen lehetőségét" villantja föl, valójában "lelki álarcosbál". A bálban az ember azonossága állandóan megkérdőjeleződik, csak a formák maradnak, s ezek a kiüresedett formák közvetítenek én és én, ember és ember között. És mégis: e formák hívják, csalogatják az embereket, valami olyat ígérnek, ami a szürke hétköznapokban elérhetetlen: egy tündéri egyenlőség szellemében a bálban mindenki mindenkivel kapcsolatba kerülhet.
     A bálozás léha életmód. Nem más mint modor, kifinomultság és jólöltözöttség. A novella világában, Esti fejlődésregényében ezen ízlés kibontakozásának jele a választékos öltözködés. Esti: "magas, állig érő gallért hordott[...], vékony fehér piké nyakkendőt[...] úgy hitte, hogy semmi se fejezi ki találóbban bohémvoltát, határtalanba sóhajtó, szeszélyes költőlelkét. De ugyanez a törekvés - a felöltöztetés, a kultúra igénye - mutatkozik meg az asszony viseletében (aki mértéktartóan "minden ékszerül egy arany karikagyűrűt viselt"), s abban, ahogy leányát próbálta "ki- vagy felöltöztetni": "pöttyös, fehér batisztruhát hordott, drága svájci csipkével díszítve és vadonatúj, pompás lakkcipőt". Valójában a lány esetében a legnyilvánvalóbb az öltözet (közvetve az ízlés) igazi szerepe: hogy ápol és eltakar. Ez a jelentése annak, hogy az asszony "(fel)öltöztette őt éjszakára, ahelyett hogy (le)vetkőztette volna". Az öltözet fölszenteli viselőjét, ráaggatja mindazt, amit párezer év fejlődése magával hozott. Egyben pajzsként is szolgál, a világ és az egyén önnön kegyetlenségével szemben. A felöltözött állapot ellentéte a pőreség, a testi-lelki kiszolgáltatottság.
     Az esztétikum szférája többek között itt érintkezik, válik egybevágóvá az etikum szférájával. Esti története a társadalmi érintkezés esztétikai normáit kutatva az erkölcsi szabályok természetét firtatja. Az esztétikum hiánya itt egyszerűen a megaláztatás kategóriájával válik. Ugyanakkor viszont néha a kifinomultságból is hiányozhat valami. Budapest, ez a modern Babylon, épp azért olyan izgalmas vadászterület a vidékről jött ifjú számára, mert "az itteni emberek nem durvák, bizonyos tekintetben finomabbak, figyelmesebbek, mint a sárszegiek", másfelől viszont rá kell ébrednie, köztük minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve fogja érezni magát.
     Igazából az emberi méltóság fogalmilag nehezen meghatározható kategóriájának körülírására vállalkozik Kosztolányi. E fogalommeghatározás folyamán ébred rá arra, hogy a sértés az ember által elkövethető bűnök egyik legnagyobbika. A fiút különös szenzibilitása szinte megdermeszti, lelkiismerete szavára még egészséges életösztöne is elhallgat: "furcsa-érzékeny lelkiismerete" nem bírja fölvállalni, hogy "suttyomban való, riadt menekülésével esetleg megséretse útitársait". Ő tudja, a sértés tanúk nélkül is ugyanaz marad, mint ha egy stadion néző előtt következne be: aki elszenvedi, annak saját magáról kialakított képét zúzza össze. Megalázni valakit (önmaga előtt) annyit tesz: azt a hitet kelteni benne, hogy fölösleges ezen a világon, s az illető, amíg elkotródik mellőlünk, pirulva mondogatja: "Úgy látszik, terhére voltam[...] úgy látszik, un[...], úgy látszik, lenéz."
     Ráadásul Estinek azzal is szembesülnie kell, hogy mások megalázása valószínűleg számára is elkerülhetetlen. Hisz ő maga is, igaz, öntudatlanul, elköveti ezt az emberöléshez hasonlatos vétséget. Amikor a beteg lány Estit szájoncsókolja, azt Esti oly kibírhatatlannak érzi, hogy eszébe sem jut az asszony. - Miközben lányától eliszonyodik, elfelejti, hogy vajon az asszony miként reagálhat Esti undorának nyílt kifejezésére:
     "- Ó - mondta az asszony tompán -, bocsánatot kérek. De hiszen tetszik látni... - Csak ennyit mondott. Ezt is úgy mondta, mint aki azért kér bocsánatot, mert a kutyája végignyalta egy útitársa kezét. Végtelenül megalázott volt.
     Világos e leírásból, hogy az emberi méltóság Kosztolányi- Esti-féle felfogása nem a személyiségről szól. Nem véletlen, hogy Esti "kíváncsisága mélyebbre tört, nem a nevekre - mert mit számít egy ember neve?" Az illetlenség és modortalanság által elkövetett vétség az emberi egyed létének általános jogosultságát kérdőjelezi meg.
     Ennek belátásához arra a perspektívára kellett szert tennie, ami az út elején még nem volt számára elérhető. A csók épp ahhoz segítette hozzá, hogy e tekintetben váljék éretté. Bár valamit már előtte is sejtett, most hús-vér közelségből tapasztalhatta meg, "hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldolgulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség."
     Esti Kornél erkölcsi felfogása ebből az élményből nyeri tapasztalati alapját. A félkegyelmű lány, szelíd anyja és a fiatal költő hármasa épp azt teszi nyilvánvalóvá, hogy micsoda akadályokkal képes az ember birokra kelni olyan egyszerű eszközök segítségével, mint a figyelem, a kímélet, és a tapintat. Esti és az asszony a gesztusok nyelvén szólnak egymáshoz, s ez árnyaltabb fogalmazást tesz lehetővé, mint a fogalmak és tettek, a jó és rossz világa. Az asszony beismeri tehetetlenségét a nálánál hatalmasabb erő előtt, de beismerésében nagyobb erő nyilvánul meg, mint a gyermekén győztes kórban.
     Amikor az udvariasság filozófiájának híve azt állítja, hogy "Általában a szó mindig több, mint a tett", ahhoz hozzá kell értenünk azt is, hogy "a gesztus viszont több, mint a szó". Szavakban ugyanis lehet hazudni, gesztusokban aligha.
     Nem véletlenül tetszik meg Estinek az a kolduló utcagyerek, aki a reggelizőasztalnál megzavarja. Leginkább azért, mert a négyéves lurkó - nem neveletlenségből - egy szóval sem köszöni meg kedvességét. E látszólagos faragatlanság nemhogy nem sértette hősünket, de egyenesen "kimondhatatlanul tetszett és jólesett Estinek". A ki nem mondott szó ugyanis beszélő gesztus itt, a megértés és megbecsülés jele. E gesztus révén valami olyasmit üzen Estinek a sohasem látott koldusgyerek, mint: "Szép ez a reggel, és szép, hogy tudod, mi benne a te szereped, s az is, hogy ha tudod, mi jár nekem, a világ pedig a maga törvényei szerint forog tovább". E világos beszéd, érzékletes és őszinte, "mindent átvilágító verőfény", könnyű forma.
     Kosztolányiról sokszor és sokan mondták már, hogy nihilista, hogy kiábrándult és hitetlen. Én másként látom ezt. Elvégre az udvariasság filozófiája a trubadúrok bölcselete az asszonyokért és szegényekért vérüket ontó lovagok középkori-keresztény erkölcsi kódexe. Egy ilyen felfogásnak pedig kiinduló hipotézise a világ egységes szerkezetének, rendjének feltételezése. Az udvariasság gáncstalan lovagja, a báltermek hőse, miközben látszólag minden kiábránduláson túl van már, valójában az erkölcsi világrend eppur si muove-ját szegezi mindennel szembe. Aki "csak" a formákat tartja tiszteletben, az az egész világ épségét és sértetlenségét védelmezi. Ezért mondhatja Esti: "Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg". A konvenciók leglojálisabb híve a legnagyobb lázadó szerepében találja magát. Ezért fűzheti hozzá, magyarázatként, fentebbi nagyratörő kijelentéséhez az ifjú költő: "Én már semmiben se hiszek. Ebben azonban hiszek."
     A hit szavát ejti ki Esti a száján a búcsúzás során, majd fenséges monológját kimondatlanul hagyva, egyszerűen, évezredek hagyományának megfelelő emberi gesztussal meghajol az asszony előtt. "Nem tud ilyen mondatokat összehozni és előadni. Ezért csak meghajolt. Mélyebben, mint ahogy tervezte. Majdnem a földig meghajolt."
     Miért olyan megnyugtató, e kívülről nézve talán komikusnak ható mozdulat?
     S miért az az asszony reakciója is, aki - egy profán istenimádás liturgiája szerint - hasonlóképp csak egy rituális gesztust tesz: "Aki szenved, az nemigen beszél. Csak hátravetette fejét, föltárta összetiport arcát, s most először nézett Esti Kornélra, és jutalmul megengedte neki, hogy ő is hosszan nézzen borostyánzöld szemeibe."
     Esti Kornél gesztusát ismerjük Kosztolányi egy másik szöveghelyéről is, a Hajnali részegségből:
 

Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Ott azonban e gesztus fogadtatásáról nem esik szó. Itt viszont minden világos. Mégis, befejezésül álljon itt Ottlik magyarázata: "A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai - a hallgatás mélyén - sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat[...] Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe - ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra -, akkor nem is hoztunk létre semmit. (Figyeljünk a ragozásra, Ottlik ebben nem ismer tréfát!)

Óbuda, 1994-95.