Egy tudományos-fantasztikus álom közelítő pontosságú lejegyzése, amelyben a valóságelemek szeszélyes összerendeződése az álmok természete szerint alakul. Bármely hasonlóság, amely a létező dolgokra emlékeztet, csupán a véletlen műve.

- Egy ideig persze igyekeztünk úgy tenni, mintha elfogadnánk ezt a gyalázatos határrendezést - nem is igen tehettünk más -, de hiába jöttek az egyre feledékenyebb generációk, nem került le a napirendről soha. Ahhoz túl igazságtalan volt, s persze lehetetlen állapotokat rögzített, ez a győztesek fejéből elővarázsolt agyrém, amelyet rosszindulatú, vagy csupán dilettáns politikusok holmi egyezmények aláírásával és irattatásával kívántak érvényessé tenni. Aztán meg érvényre juttatni. Bár ez már nagyon régen történt, nagyon régen.
     - Na igen, most nem látja a folyót, ha kinéz az ablakon. A nagy folyót, az ősi folyót. Csak az iszapos, sáros, hordalékos medret, benne haltetemeket, vízinövényeket, farönköket. Mindenféle maradékot. A folyó most az erdőn túl, ide három kilométerre folyik. Ott a határ, ott, a folyó medrének középvonalában, ahogyan azt a szerződések is rögzítették hajdanán. Jól dolgoztak a Vízigerilla Fiúk! A Gépvakond Terelgető Legények! Megint sikerült!
     Két évig itt a főutca helyén hömpölygött a víz, azután került oda, ahol még tegnap is láthatta, de már akkor készen állt a mostani meder, amelyet nagy titokban túrtak, fúrtak, farigcsáltak, kapartak odaát a gyerekeink. Ne kérdezze, hogy hogyan tudták titokban megoldani, ezt bizony rajtuk kívül - szerencsére - senki sem tudja. Így aztán ma éjszaka elterelték a Nagy Öreg Mindentudót új árkába, s ezzel megint visszafoglaltak jogos jussunkból egy szép kis szeletkét. Hogy a Mindenható áldja meg őket érte, s kísérje szerencse további lépteiket!
      - Nem mi kezdtük ám ezt a határtoligálást, hanem azok ott, odaát. Csináltak egy Vizierőművet, egy Merőművet, egy Cserebereherekolosszust ott, ahol nem is folyott a víz. A folyónk. Aztán elterelték anélkül, hogy beleegyeztünk volna. Elterelték a folyónkat, bele a száraz zsilipjeikbe, hogy működjön nekik az a szörnyetegjük, csináljon áramot, pusztuljon a világ, mindegy, kerüljön, amibe kerül. De már ez is nagyon régen esett, nagyon régen.
     - Egy idő után aztán akcióba léptek a mi drága fiaink. A leleményes furkászok, túrócok, medertekerintők, vágathajtók. Nem kínálkozott jobb megoldás, ugyanis hiába próbáltuk érvényre juttatni jogos követeléseinket, a napnál is világosabb igazságot, kutyába sem vettek bennünket. Rá kellett ébrednünk, hogy a nemzetközi bíróságok csak díszek a tábori famicsodán. Sohanapján hozott határozatok, amelyekre meg borulna inkább a feledés jótékony homálya! Így volt, így van, így lesz. Akkor meg már inkább a leleményes áskálódás. Ebben jók vagyunk.
     - És képzelje el, nem találják az ellenszert, azok odaát! Pedig keresik ám! De még hogy keresik! Bizony mondom, zsenik a mi gyerekeink, zsenik!
     - De ne gondolja, hogy csak ennyiből áll az egész!
     - Vannak ám még más vállalkozások is az igazságtétel egyéni vagy csoportos hőseivel. Magánkezdeményezések. Hogy csak egyet említsek; ismert például annak a határőrnek az esete, aki bódéját éjjelente egy méterrel odébb helyezte, beljebb, régi területeink irányába, így növelve meg a hazát. Harminc évi szolgálat után némiképp elégedetlenül a kilométernyi előmenetel miatt, majd felbátorodván, hogy senki nem törődik vele, bódéstól felkapaszkodott egy tehervonatra, és a szomszéd ország fővárosának határában szállt le. A kis fabódé tetején ott lengette lobogónkat a szél, s az eredetileg háromszáz kilométerrel távolabb lévő kis hegyi határátkelő neve ott tündöklött, ahol valójában mindnyájan szerettük volna.
     - Ez a határőr egy hős volt. Régebben úgy mondták, hogy nemzeti.
     - Sok kis hős, sok kis csoda, sok kis igazság. Na csak érezze jól magát. Talán egyszer nem lesznek határok, tán még megérjük, hogy nem lesznek. Akkor aztán végre mindenki nyugodtan hazatérhet anélkül, hogy akár csak egy lépést is kellene tennie közben.