|
Onagy Zoltán
A boszorkány regénye
hazatért
Ülök a Dunánál, Maróton.
Jobbra, a nyárvégi esőktől feltámadt
füvön, hazatért, kamaszkorú regény. Lenyomja. Balra víz után igyekvő füzek,
egyenes derekú jegenyefák, köztük vadászó, szomjat oltó, fénylő tollú idei
verebek, cinegék. Szemben a visszahúzódott Duna kavicsai, az egész nyáron
paskolgatott apró sóder, alattam pedig kimosott, falszerű alacsony part.
Ezen ülök.
A nap izmosnak
tűnik még, de messze már, elfelé.
A háborúnak - ezzel - tulajdonképpen
vége.
Halottak pedig
nincsenek, csak egy: Ildikó.
Halottak nincsenek,
mert a többes szám legalább kettőt feltételez, és ahhoz hogy két halott
legyen, nekem is halottnak kellene lennem. De élek. Sőt.
Ha mindketten
belepusztulunk a tizennégyéves háborúba, egyetlen túlélője volna: a Didergő
király. A regény. Arra viszont semmi garancia, illetve senki nem fogadna
rá, hogy egy regény túlélhetne akár egy tüzeibe fáradó, nyögdécselve búcsúzó
nyarat is. Így azután gonoszul - azt gondolom, a kisagy zugában neszező,
de a sűrűből elő nem bukkanó szavakkal: mégis jobb ez így - talán. Én élek.
A regény mellettem,
hátával a füvön. Lapockája környékén kavics szúrja, mozdul, szúrjon máshol.
Mozdul az irattartó, micsoda baromság.
Napok óta
készülök rá, végigolvasom - 377 oldal - és eldönti ő maga, túlélte-e a
hosszú háborút, a lezárt szekrényben túszként töltött éveket.
De nem megy.
Készülök,
bontogatom, visszacsukom.
Könnyű bogot
teszek rá, ha kóbor indulat érkezne, akár egy ujjal is nyithassam. De nem
jön kósza indulat. Fekszik mellettem. A kézirat, amelyre annyit vártam.
Oka van persze,
Idegesítően közeli, gyomorba markoló, húsba vágó oka. Jobban esik a korra,
az időre, a vérmes és tűzzel teli nőre, a csatákra, a könyörgésre gondolni,
mint a hajdani, örömben született produktumra. Bizonytalanná tesz: már
vagy hat éve eszembe se jut. S ez, tagadom vagy elismerem, a regény végérvényes
kiiktatását is jelentheti. Talán mégsem írtam le véglegesen, de arról lemondtam,
hogy találkozunk a földi életben. (Az égben, felhősarkon Didergő királyt
olvasni, azért ennek van varázsa.)
Már nem terveztem
azt sem, hogy megcsinálom újra.
Nem kísérleteztem,
nem próbálkoztam a felépítésével hajdani jegyzetekből, vén, rozsdás vasú
spirálfüzetek vonatkozó, gondosan megőrzött fejezeteiből. Nem csak nem
terveztem, már nem is dédelgetem a masszív, összefoglaló regényt, az egyszer
elkészült regényt, a szerelem és a munka, a tavasz és a lehetőségek, a
jövőlátás és a jövővárás költői angyalkáját.
Annyira nem,
hogy napok óta nézek rá, és még mindig nem olvastam el. Még ki sem nyitottam.
Tizennégy
év.
Ennyi idő
alatt kétszer cserélődött le teljes sejtkészletem.
Minden más.
Akkoriban
mindent akartam. Tizennégy éve mindenre rá lehetett szedni, mindent szerettem.
Ha a nő csúnyácska is volt, találtam legalább egy nekem szóló kedves gesztust
mozdulatai közt, vagy nem találtam, de akartam, hogy hálás legyen, és úgy
nézzen utánam az ajtórésből a csúnya lány búcsúzóul, mint egy gazdátlan
kiskutya, aki sokáig nem felejti az ajándékot. Ha nehezemre esett, segítettem
két konyakkal. Öttel. Miből tart az.
Ma semmire
nem lehet rászedni, ma már kétszer végigmérem a visszautat. Ha megyek:
megtervezem. Bizonytalanba nem indulok. Ismeretlenre nem vagyok kíváncsi.
Személyre, akcióra, semmire. Arra sem, ő ugyan mennyit változott legutóbbi
találkozásunk óta.
Az ismerősöket
elhelyeztem, ülnek a fakkban, ha ne adja Isten, kárára változott, elvitte
a hatalomvágy, a haza megmentése, a szabadság, az új kor, anyád, a pénz
utáni hajsza, a szemforgatás, a szűzmáriázás, a Párt, bármi, nem tudok
róla. Nem érdekel.
Ha pedig javára
változott, az úgyis mindegy. Ő már ül a fakkjában.
Tartózkodik.
Ülök tehát
Maróton a parton.
Mellettem
a Didergő király szalagos, megfakult irattartóban.
Hétfőnként
megyek haza, fürdés, tiszta ruha, posta, pénz. Pénzt csak egy hétre hozok
magammal, a másnapok és a csábítás lehetőségének elkerülése miatt.
Most csütörtök
van. Tehát négy napja készülök a kéziratra.
Csakhogy itt
a Duna. A Duna sok mindenre alkalmas. A Duna mellett nem vadul meg az ember,
nem gondolhatja óriásnak magát. Megváltoztatja az évközbeni lét helyiértékét,
lenyúlja, visszavesz belőle.
A halál sem
olyan sűrű, fekete árnyék, hiszen egy halál a száz és százmillió halál
közben, olyan érdektelen.
Nem messze
mögöttem római őrtorony előkerült szobrai, falai.
Jobbra tatárok,
törökök ellen épült vár. Évente embercsontok nőnek ki a erodálódó hegyoldalból.
Balra a Garam-torkolat.
A Wermacht Feldherrnhalle nevű péncélgrátos hadosztálya birkózott itt heteken
át a 2. Ukrán Front Plijev ezredesével, s miután kiderült, ki a jobb, kit
támogat eszmei-politikai örök igazság, meglódultak Balassagyarmat és Vác
felé. Végigszántották az Ipoly völgyet.
A Dunát nézve,
a méltóságos folyamot, Ildikó halála kisebb.
A Didergő
király is kisebb.
Egyáltalán:
apró minden.
Kérdés marad, mi van, ha én halok meg,
és nincs hová, nincs kinek visszaküldeni az elrabolt, fizetség fejében
és szerelmes bosszúból visszatartott nagy munkát. Mi van, ha Ildikó él
túl engem, s így, ezzel a jogot is megszerzi, hogy eldöntse, használható,
kiadható regény-e a Didergő király. Ezt a rémítő lehetőséget sikeresen
és szerencsésen megúsztam. Soha ne bízz tegnapi szeretőd értékítéletében.
Ha ő hagyott el, akkor is gyűlöl. Ha boldognak látszol elhagyva, azért.
Ha boldogtalannak és szerencsétlennek, akkor meg azért. Ha kedvesnek és
jókedvűnek látod véletlen találkozásaitok alkalmával, tedd fel a kérdést,
véletlenül találkoztatok-e. Ha azt mondja, semmit nem tud rólad, ne légy
elégedett, ne beszélj ostobaságot, ne nevettesd ki magad.
Nem feltétlen
gyűlölet ez.
Szó se róla.
Igényt tart rád. A nyomait keresi, ennek érdekében bármikor legyűr, de
legalábbis úgy tesz, mintha kedve volna hozzád, nyiss ki, nyílj meg, engedd
el magad, mint hajdanában.
A tegnapi
szerető ismeri mocsaras területeidet, név szerint lehívja titkos térképedről
a vékony átjárók hálóját, tudja miképpen jusson be védett fészkeidbe, a
harcálláspontra, ahonnan az erőt szerzed időről időre. Persze ha rá nem
telepedik valaki a múltból gyönyörű, gömbölyű fenekével, el nem zárja,
azt nem mondja, az erő, a hiányzó erő ő volt és ma is az. Ne tagadd, szólít
fel édesen, máig az ötleteimből élsz.
Egyszóval:
a tegnap ismer téged. Pontosan tudja, mi, hogyan, merre.
Hogyan alázzon
meg.
Ha én megyek
el, nyilván megjelenteti a regényt.
Mindez négy nap után Először padló.
Meghalt. Istenem, meghalt. Könny a szem sarkában. Pára a távolban. Búbánatos
éjszakai séta, dzsekizsebben vodkásüveg. Nem érdekel a regény, pedig ekkor
már újra érdekelhetne.
Szomorúság.
Elköszönni a fél évtől szépen. A fantasztikus első aktustól elköszönni
illendő átéléssel. Vigyorogva. A garázs hátánál, a kórók közt, állva, Ildikó
a tető homlokomig lógó hullámpalájába kapaszkodik fordított, külső madárfogással,
hullik és nyöszörög az építmény, minden illeszték más hangot ad, mi ketten
is más hangot adunk, én valószínűleg röfögök, van egy röfögő időszakom,
röfögök a móka kedvéért, azután megszokom, vagy talán az eredményesség
odaragasztja a hasamra.
Kétszer. Fantasztikus
forró, lucskos punci, el vagyok ájulva. Azután visszamegyünk a társasághoz.
Ő az övéhez, én az enyémekhez. Nagyfiam nem veszem az ölembe, amikor felkapaszkodna.
Lesöpröm. Büdös a kezem, az orrom, büdös vagyok. Elégedetten bűzlök a családban.
Vászoncipőmön, zoknimon kétkampós koldústáskarojtok.
Az enyémet
észre sem veszem. Azt se, mindent lát. Sápad.
A bál három
napja, tányérok, sámli, üvöltözés, fenyegető kések, én meg csak járkálok
megbűvölten, lógázom a lábam.
Már mennék.
Mennék, keresném a nyomát, alakítanám a helyzetet, amelyben ismételhetünk.
Csak később
- nálam mindig későn -, tudatosul a tapasztalat: akkor ilyen forró, mohó
és lucskos, amikor elege van abból amije van, ami jutott. A hőfokból, a
tempóból, s hogy nincsenek ismertetett feltételei, egy nálam okosabb fiú
nyomban kikalkulálhatná, bizony tökön van ő kapva. Aminek meglesz a böjtje.
De.
Nézzünk szembe
a dolgokkal.
Ha rendes
időben, megfelelő korban tisztában vagyok a boszorkányok öröklött és szerzett
tulajdonságaival, azok felismerésének egynéhány egyszerű módozatával, a
kivédés, a közeledés és a bölcs távolodás technológiájával, mi van akkor?
Néhány kínos
óra elmarad.
És? Mi még?
Miután megérzem
a harcok közeledtét, fogom a félkész regényt, se szó, se beszéd, hazalódulok.
Egyébként is hazajárok az ismert utakon, egészségem biztonságához, lelkem
megnyugtatásához szükséges, hogy lássam őket.
Addig a pillanatig
ring, lebeg, szikrázik minden percünk, benne vagyok veszedelmesen feloldódva
a másikban, vállalva a teljes megsemmisülés kockázatát. Ez is kimarad,
ha ismerem, a boszorkányok elleni védelmet. Elveszni benne. Molekulánként
szedegetni össze azután finom, félénk, óvatos és jámbor kézzel a testet,
az agyat, a múltat. Félkészen is indulni, ha nem halasztható tovább az
indulás perce. Ekkor már nem törődni semmivel. Kíméletlenül. Könyörtelenül.
Az öngyilkosság
ígérete, sikolyok, ablakcsapkodás stb., nem érdekel.
Felhívott, mentem.
Fekete volt,
mint az éjszaka. Kékbe játszó hollófekete sörény, fekete szemöldök, méteres
fekete pillák, fekete bunda, a bimbó udvarában néhány hosszú fekete szőrszál,
nem erdő, pár szál, hogy izgalmasabbá tegye az addigi bimbóknál, és hogy
beakadjon a fogrésbe, ketten kotorásszunk utána a szájban.
A kompnál
várt. Fehér farmerban. Feketén, karcsún, nevetősen. Ragyogott tőle az egész
part. Ősz vége, olajcipelés ideje, mégis bennem a tavaszi agyarcsattogtatás,
szarvasbogarak vak famászása.
Maradjunk a tényeknél. Huszonhét vagyok.
Szarul. Nagyon szarul.
Lyukban.
Írom a Didergő
királyt, de nem látom.
Visszatart
a szemérem, vissza, hogy nem akarom kiírni az enyémet.
A kihagyások,
elhallgatások, rutintalan mellébeszélések fehér foltjai között fogalmam,
nincs merre halad, meddig juthat az anyag. Mi lesz a Didergő királlyal,
ha megszorul két hamisított fehér folt alatt, ki bontogatja a köteleket,
ki szabadítja meg szegényt.
Ildi pedig,
mint aki erre született, hónom alá bújik, megpúpozza a hűtőszekrényt iható
italokkal, gondolatomat is kitalálja, bulikat szervez, a fejem legyen mindig
tele aktivizálható friss élményekkel.
Ne jusson
rés, ne maradjon tér a bűntudatnak.
Tudja.
Ildi mindent
tud. Tudja, hajnalban felébredek, arra gondolok, az enyém ötven kilométerrel
odébb, a szomszédos történelmi városban, a város egyik ablaka mögött kászálódik
a nyöszörgő kiskölyök hangjára.
Kicsomagolja
a pelenkából, előhuzigatja hálóingéből a tejfelfogó öreg pelenkát, magyarul,
kipelenkázza magukat, félig behúnyt szemmel leereszkedik a fotelba, odadörgeti
a kisfiút, ölébe veszi, és bal mellét, ez éjszakánként a második mell,
odakínálja a gyereknek. A gyerek meg cuppog. Az ő szeme is csukva. Ülnek
csukott szemmel. A gyerek a tejre gondol. Az anyja rám. Pontosan ismerem
a szavakat, amelyekkel rám gondol.
Ildikó is
rám gondol, amikor én arra gondolok, az enyém is rám gondol. Odafordul,
odanyomul. Betömi a rést, ahol időről időre szabadulni próbálok.
Közben nyomatom a Didergő királyt,
mint az őrültek. Napi tíz, tizenkét flekk. Napi egy liter Sztolicsnaja,
sörök, tíz kávé.
Megölöm a
királyt, feltámasztom. Minden fejezetben meghal egyszer.
Különleges
halálnemeket találok számára. Nyilván büntetésül. Magamat büntetem. Élvezem
is.
Farkára akasztatom.
Megnyúzatom. Verembe dobatom, kiéheztetett farkasok közé. Karóba húzatom.
Kerékbe töretem.
Beszéltetem
a királyt. Elmondatom vele, milyen csoda a hatalom, kár, hogy van egy másik
is közben, és az is csoda.
Nagyon megy
a dolog. Találok egy palóc tájszótárt, belőle lopkodom a szavakat. Kiváló
szavakra bukkanok. Néhány máig megmarad.
Szesz-ügyben
nem tartok pihenőt.
Egyáltalán
nem tartunk pihenőt. Vendégek, buli, ivás hajnalig, ágy, alvás, hajnalban
ébresztő, én fel a csigalépcsőn az emeletre, kotrok valami maradék italt,
legyűröm, ülök a géphez, Didergő király, és kezdődik az elején:
vendégek, buli, ivás hajnalig, néha úgy gondolom, ez így akár el is tarthatna
életem végéig, de az nem lehet nagyon messze.
Ildikó is
ébred, fürdik, bekukkant, kávét hoz, odabújik, tetszik neki a munkaszeretet,
a hivatástudat. Pedig csak nincs más dolgom. Nincs mit tennem.
Egyetlen vállalt
teendőm a lépcső. Nincs út a lakáshoz, csak lépcsőn közelíthető meg. Én
pedig, mert egyszer végigpörögtem vagy tizenöt fokot, megfogadtam, amíg
hó és jég, minden reggel lepucolom, ha jég, leverem róla, ha hó, lesöpröm.
Komoly fejtörést okoz, ha végérvényesen
feltámasztom a királyt, vajon milyen szerepet szánjak neki. Miféle funkciót
találjak a Didergő királynak, aki - ugye - egy gonosz ember, mert disznó
módon magára veszi szűk és tág környezete teljes ruházatát, nercektől a
pufajkanadrágig, berliner kendőn át a bundabu- gyogóig, és mégis fázik,
majd megfagy. Kivágatja hazája gyönyörű fenyőit, homokfogó akácerdeit,
a papírgyárak ellátásához telepített ártéri nyárfásokat, később, amikor
még mindig nem elég neki a meleg, kihajtja favágóit a legelők vadrózsabokraiért,
a kertek bukszusaiért, szétszedik a százéves fahidakat, a patakok és a
kisebb folyók áthidalóit, még mindig kevés.
Nem elég neki.
Nem elég a Didergő királynak.
Komoly fejtörést
okoz végül, mi a francot csináljak az utolsó ötven oldalra, amikor már
háborút indít, faszerző harcba küldi az ország deli ifjait, de vereséget
szenved, folyik a vér, mert a tábornoki kar egy ökör banda, akik a pálinkázáson
túl nem értenek semmihez a világon, talán a hajbókolás az egyetlen, és
nagy felajánlásokban sem utolsók, szétlövöm, méltóságos király, a picsába
ezt az egész kócerájt, hátha attól felmelegszel, mondja az egyik részeg
tábornok a rádió épületére, de a királyt nem melegíti fel, pedig úszhatna
a friss gőzölgő vérben akár.
Komoly fejtörést
okoz az anyag vége, türelmetlen is vagyok, ideges is, kiemelem a vesztett
háború utáni kölcsönöket, a rádiót ellenséges várra változtatom, nem tehetem
meg, hogy nem tudom eladni a könyvet, nem szeretném, ha valaki párhuzamot
találna az élő és a teremtett Didergő király között.
A komolynál
komolyabb fejtörések ellenére egyik délutánra készen az utolsó sor. Vége,
biggyesztem a 377 oldal utolsó sora alá.
Nem vagyok
boldog, boldogtalan vagyok.
Buli, ivás,
hajnalig. Iszunk, hogy boldognak lásson. Ünneplünk. Tele a lakás, tele
csörgő üvegekkel, felborult poharakkal, ismerősökkel, akik velünk ünnepelnek,
idegenekkel, akik szintén. Néha megoldás. Bár találhatók olyan jellegű
lyukak a szerkezetben, amelyek betöltéséhez nem elegendő néhány korty vodka.
377 oldal
sok. Túl nagy darab belőlem.
Eltelt fél esztendő.
Őszvégből
tavaszba jutunk.
És csak félnapokat
töltök otthon. Azt is félve, ki ne derüljön.
Telefonálni nem lehet, arra nem alkalmasak
a telefonviszonyok.
Mondom Ildikónak, hazaugrom, megnézem,
mi a helyzet. Persze, mondja. Pénzt ad, nekem fél éve egy krajcárom sincs.
Belém karol, kikísér a komphoz, duruzsol, bújik, ölel.
Otthon. Az
egyém hideg orra, keze. A kisfiú taknyosan a dunna alatt. A nagyfiú kórházban.
Jégverem a nagyszoba, az olajkályha alig pislog. A fölső szellőztetőablak
nem záródik.
Két napot
töltök el a kályhával, a szűrő, billenőkapcsoló, légelzáró, panellap és
egyebek összhangba hozásával. Szenvedek. Hülye vagyok hozzá. Ötször szedem
szét naponta, de nem működik. Pihenésül a nyílászáró pántolása, a szétrohadt
lemez cseréje. Pihenésül kórházba a gyerekhez. Nem ismer meg. Nem akar.
Az enyém látja,
igyekszem. Nem tudjuk, mire van ez, de igyekszünk mindketten.
Távirat Ildikónak:
Maradok néhány napot. Felgyűlt seregnyi tennivaló.
Egy héttel a 377. oldal befejezte után
érkezem.
Fogalmam nincs,
hogyan magyarázom meg. Megyek föl a lépcsőkön, kényelmetlen helyzet, utálom
a kényelmetlen helyzeteket, de a regényért csak el kell menjek, s ha már
ott vagyok, mondok is valamit. Tán azt, szükség van rám ott, hiába minden,
láthatod, Ildi, megpróbáltam leszakadni. De nem úgy van az, mint az Irodalomban.
Ildikó magyartanár.
Benne él az irodalomban. Azt, hogy az irodalomnak alkalmanként lábszaga,
ondóíze, fogazata, másnapja is volna, ezt gyakorolta velem, rajtam. Csakhogy
az ember nem akar megállás nélkül irodalom lenni, arra éppen elég az az
idő, amennyit kénytelen a gép előtt eltölteni. Hétfőtől hétfőig egy ruhában,
arra ott vannak a katonák meg a párttitkárok.
A konyha a
tér. A terep. Mindenkori terep. Konyhában a nőneműek, bár ha nem is szeretik
kimondottan, saját terepükön mozognak, ismernek minden nyikorgást, minden
hajlatot.
Visít.
Holnaputánra
nagy felolvasást szervezett, mindenkit meghívott, aki számít.
Felolvasás
nem lesz. Velem nemigen, ígérem.
Ugrik, felrohan
a csigalépcsőn, s amikor előbukkan az ajtóban, hóna alatt a Didergő
király éjkék dossziéja. Csapkod, kiáltoz, haja lobog, márpedig ezt
nem viszem el, az biztos.
Maradhat,
mondom.
Gyönyörű. Harcol.
Harcban a
nő.
Nem tudja,
mi ellen, hiszen én magam se tudom, mi mozgat egy másik úton.
Tisztességről,
becsületről szó nincs.
Maradhat,
mondom, tartsd meg a felolvasást, ha már kérdés nélkül megszervezted, majd
eljövök érte a jövő héten.
Én ezzel nem
azt mondtam, nem fogadtam meg; gondolni, bolond lettem volna gondolni,
hogy soha többé Ildikó kékfényű, indián bozontját ne lássam. Elvégre a
harcoló nő gyönyörű, a harcolő nő soha többé egy pillanatra se feledhető,
fegyverzete bámulatos, technikája taníthatatlan. Akár most alávetném magam
a kínzásoknak. De később, amikor majd az idő fényesíti őt, és még jobb
lesz, mint a valóságban valaha, ahogyan a hullába is képes erőlködés nélkül
életet lehelni, s az emelgeti szomorúlila fejét, hát később, ha útba ejtem
a történelmi várost, ha van mód, tehetség és szerencse visszatérni egy-egy
alkalomra, egy meghatározott idejű bozontlátogatásra, persze, hogyne, természetesen.
De a végtelennek,
a szabatlan időnek - ezennel - vége.
Az enyém nem harcol. Szenved. Egyetlen
szó nélkül.
A regény nélkül megyek haza, még a cipőmet
se vetettem le, még a kávémat sem volt érkezésem meginni.
A következő
látogatáson már kitöltött kávé sincs.
Levelek, könyörgés,
fenyegetőzés, ahogy illik.
Közben eladok
a Didergő királyból egy emlékezetből írt darabot, a kötetből megfelelő
alázattal viszek neki egy példányt. De nem tárgyal, nem válaszol.
Most. A férje. A volt férje. Az özvegy.
Írja a mellékletben:
"...amióta Ildikó megbetegedett, és várta Magát, várta, egyszer talán meglátogatja,
de azt megtiltotta, hogy bárki írjon Magának, megírja a betegségét, és
biztosan nem is engedte volna be Magát, nem engedte volna, hogy lássa ebben
az állapotban, a csomag kikészítve a polcára, mert a polcosszek- rényben
még mindig ott fekszenek a Maga itthagyott ruhái, a fogkeféje és a söröspohara
is ott van a ezen a polcon, Maga talán haragszik Ildikóra, pedig nagyon
szerette Magát, bár soha nem beszélt erről az időről, és kérdezni sem volt
szabad, arra kérném búcsúzóul, ha képes megbocsátani, ne gondoljon haraggal
szegény néhai feleségemre..."
Ülök a Dunánál Maróton.
Füzek, verebek,
sirályok, mormoló uszály, egy-egy leszakadó nyárfalevél, csillanó üvegcserép
a fű, a kavics takarásában. Ezeken, ezek mellett, ezek alatt és között
a part.
A nap izmosnak
látszik még, de messze már, elfelé. |
|