Századunkról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a biztos szellemi értékek kora. A tizenkilencedik század tudományos materializmusának fölényes biztonságérzetét maga a tudományos fejlődés kezdte ki és ásta alá. Darwin evolúciós tanát Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban, marxista tételekből kiindulva vitatják. Marxról kiderült, hogy meghamisította az elméleteit alátámasztó statisztikai adatokat, Freud ugyanezt tette a dogmáinak ellentmondó vizsgálati eredményekkel. Einstein, Planck és Heisenberg után a fizika a metafizikába torkollik, a filozófia viszont nyelvészeti kérdések elemzésévé posványosodott. A nagy világvallások tanításaiba több országban, több kontinensen is beszivárgott a hatalmi politikai miazmás légköre, máshol az ideológiát inkvizícióval ellenőrzött államvallássá léptették elö. A háborúkkal és forradalmakkal együtt járó létbizonytalanság mindenütt fokozta a szellemi kallódás, a kapaszkodó nélküli sodródás érzését. Az általános kulturális erózió egyik kísérőjelensége a szkepticizmus: a gyanú, hogy semmi sem olyan amilyen, semmi sincs úgy ahogyan van, senki sem az, akinek mutatja magát. A bomlásnak, az erjedésnek ebben a légkörében szinte természetes, hogy az egyénnek, az emberi közösség legkisebb összetevőjének személyazonossága, énjének egysége is kérdésessé vált.
     Lélektani és bölcseleti művek vitatják: hogyan rendeződik egységgé és hogyan működik az egyéniség? A kérdésre még nincs, talán soha nem is lesz tudományos szempontból kielégítő válasz, csak annyi bizonyos, hogy egyes embertársaink egyénisége kevésbé egységes mint másoké, ezért az ő esetükben sokarcú egyéniségről beszélhetünk. Nem is olyan ritkák, mint első pillanatban hinnénk. Mindnyájan ismerünk ilyen embereket, sőt önmagunknak is feltehetjük a kérdést: vajon nem változik-e a beszédünk és modorunk bizonyos helyzetekben, bizonyos személyek jelenlétében, olyannyira, hogy egyéniségünk, hacsak néhány órára is, egészen más arcot mutat mint rendesen, anélkül azonban, hogy ezt bárki színészkedésnek, vagy őszinteség hiányának nevezhetné? Szerintem igen sok közöttünk az összetett egyéniség, de ez a tulajdonságunk más-más mértékben és formában nyilatkozik meg.
     Nem szakterületem a lélektan, csak azt mondhatom el a magam laikus módján, amit tapasztaltam, vagy olvasmányaimból tanulságként leszűrtem. Bár a fizika területén se vagyok otthon, megkockáztatok egy hasonlatot. Ha egy ásványi sókkal telített oldatba egy gömbökkel ellátott drótot merítünk, a csomókon kristályok képződnek, más-más összetételben. Ha a megszárított és kifeszített drótot megpendítjük, a kristályok különféleképpen rezonálnak, amit megfelelő műszerrel mérni lehet. Ugyanez történik, ha a drótba elektromos áramot vezetünk: a kristályok másként oszcillálnak. Minthogy a drót egyes csomóit különböző összetételű kristályok borítják, minden csomó más rezgés- számmal felel a pendítésre, vagy az áramra. Ebben a hasonlatban a drót: az ember, a kristályos göbök: egyéniségének különböző arculatai, a hang, illetve az áram: az élet, a rezonálás: a viselkedés. Hozzáteszem, hogy a kristálycsomók nemcsak a kívülről jövő rezgésekre, hanem egymás rezgésére is rezonálnak, ezért a sokarcú egyéniség harmónikus, vagy diszharmónikus volta a rezgések interferenciáján múlik. Ha annak idején a középiskolában jobban odafigyeltem volna a fizikaórán, most valószínűleg pontosabb hasonlatot tudnék találni, de talán ez is megteszi annak érzékeltetésére: mit értek sokarcú egyéniségen és hogyan látom működését.

A nagy regényírók és drámaírók emberábrázolása nemcsak azért hat olyan valószerűen, mert kitűnő megfigyelők, hanem mert, összetett emberek lévén, könnyen beleélik magukat különböző egyéniségek lelkivilágába. Ilyen író lehetett Pirandello. Hat szerep keres egy szerzőt és IV. Henrik című darabjainak is az identitás a központi problémája. Hasonló lehetőségeket nyújt az egyéniségváltásra a műfordítás. Jó példa erre az összefüggés Ezra Pound költészete és műfordításai között. Egyik első versciklusának a Personae címet adta és költői műveinek jelentős része valóban szerepjátszás: idegen költők egyéniségének átvétele. Műfordításai viszont az eredeti versek erejével hatnak, sőt azoknál nemegyszer sokkal meggyőzőbbek. Poundnak annyi arca van, hogy lehetetlen megállapítani, volt-e egyáltalán centrális egyénisége. Karinthy Frigyes novellacímét használva ezerarcú léleknek nevezhetjük Weöres Sándort is. Minél több versét, illetve műfordítását olvassa az ember, annál kevésbé ismeri fel, hogy a sok stílus- és hangváltás, játék és színjáték, avantgárd kísérlet és klasszikus remekmű közül melyik Weöres igazi hangja. Számomra mindig is ez volt művének legtitokzatosabb megnyilvánulása: a költő személye teljesen eltűnik - nem versek mögött, hanem verseken belül, - nem lelhető fel saját költői nyelvében. Ellenpróbaként megemlítem Ady Endrét. Költészete törés nélkül tükrözi emberi énjét, a hang és stílus művében sehol sem változik. Ő a tökéletesen integrált töretlen költői egyéniség példája.
     Az alkati változékonyság két jellemző típusa nálunk Kosztolányi és Karinthy: tudatos alkotók lévén, a jelenség mindkettőjüket erősen foglalkoztatta. Kosztolányi, Esti Kornéljának első fejezetében, alteregójáról írva, viharos kapcsolatukat egészen közös gyerekkorukig nyomon követi. Karinthy elbeszélése: Találkozás egy fiatalemberrel, sokban emlékeztet Kosztolányi két egyéniségének viaskodására az elsőbbségért. A Karinthy-novéllát tévesen értelmezik azok, akik szerint a találkozás két hőse ugyanaz a személy két életkorban. A sikeres középkorú író azt vágja a fiatalember fejéhez: "Mit tudsz te az életről, Téged mindenki kinevetne!" A válasz: "Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek..." Ez arra vall, hogy a két egyéniség párhuza- mosan létezett, de az egyik idővel háttérbe, szorult, akárcsak Kosztolányi Esti Kornélja. Emlékezzünk Karinthy gyakran idézett versének első strófájára:
 

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok,
A gyermek mostanában nyugtalan, -
A gyermek, kit csak én tudok magam,
     Haragszik.

     A spanyol Joan Ramón Jiménez költészetében sokkal kiélezettebb formában jelentkezik az identitás válsága. Következő szabadversét a század tízes éveiben írta:
 

Én nem vagyok én.
Ó vagyok,
aki oldalamon jár, anélkül, hogy látnám,
akit néha meglátogatok
és néha elfelejek.
Ó aki hallgat, derűsen, ha szólok,
ő aki megbocsát, gyengéden, ha gyűlölök,
ő aki ott jár, ahol én nem vagyok,
ő aki áll tovább, mikor én meghalok.

Én nem leszek én, halál,
amíg létemmel nem válsz eggyé
és így egésszé nem teszel;
amíg lényem fénylő fele össze nem olvad
lényem sötét felével...

     Jiméneznél bonyolultabb szerző az argentin Jorge Luis Borges. Egyéniségeinek minden álarca mögül új álarc tűnik elő, a valóság nála az álom tükre elé tartott tükör, műve az álarcos létezés tükörfolyosója, színház a képzelet labirintusában. Az írói kétlakiság élete végéig kedves témája volt. Hatvanéves korában megjelent példázata: Borges és én, tömören, aforizmaszerűen szemlélteti a problémát. Ebből idézek néhány részletet: "A másik, akit Borgesnak hívnak, ő az, akivel a dolgok történnek[...] Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolatunk ellenséges; élek, hagyom magam élni, hogy Borges kiagyalhassa írásait, és ez az irodalom engem igazol. Nem esik nehezemre beismerni, hogy írt ő néhány érvényes oldalt, de ezek a lapok engem nem menthetnek meg, mert ami bennük jó, az senkié, nem is az övé, inkább a nyelvé és a hagyományé. Emellett az én sorsom a végleges elmúlás, és énemnek csak néhány pillanata maradhat fenn őbenne. Lassanként mindenemet átengedem neki, noha jól ismerem perverz szokását, hogy a dolgokat meghamisítja és eltúlozza[...] Évekkel ezelőtt meg akartam szabadulni tőle és a külvárosok mitológiáiról áttértem az idővel és a végtelennel folytatott játékokra, de a játékok most Borgeséi és nekem új dolgokat kell kieszelnem. Ily módon életem egyetlen menekülés, és mindenemet elveszítem és minden az elmúlásé, vagy az övé. Nem tudom, hogy ezt az oldalt melyikünk írta."
     Hasonlóan szövődményes a portugál Fernandó Pessoa életének és művének kapcsolata. Valamennyi általam ismert huszadik századi költő és író közül ő ment a legmesszebbre egyéniségének tudatos feldarabolásában. 1914 táján négy, egymástól radikálisan különböző költői egyéniséget szólaltatott meg, és ettől kezdve haláláig négy néven írt verseket Alvaro de Campos és Fernandó Pessoa, egymás műveit is bírálta. Ez utóbbi Fernandó Pessoa azonban csak kitalált személy -mert ő is másként írt, mint megteremtője, a valódi Fernandó Pessoa. Megteremtő helyett talán helyesebb volna itt névadót mondani, hiszen Pessoa csupán neveket adott a benne potenciálisan már létező költői egyéniségeknek. Pessoa, mint jelenség, kissé olyan mintha Borges képzelte volna el. Négy egyéniségének költészete és bonyolult viszonya azonban nem intellektuális játék az olvasóval: egész életében személy-azonosságának kérdése kínozta és megoldhatatlan metafizikai problémák foglalták el. Néhány héttel halála előtt, 1935. november 13-án, Ricardo Reis néven írta Sokaság lakik bennünk című versét.
 

Sokaság lakik bennünk;
Gondolkodom vagy érzek és nem tudom,
ki gondolkodik, érez.
Én csak a gondolat
és érzés helye vagyok.

Egynél Több a lelkem.
Több itt az én, mint én magam.
És mégis létezem
mindre közömbösen.
Elnémítom őket: én beszélek.


Cikkcakkos döfései
annak amit érzek, vagy nem érzek,
vívódnak az énben, aki vagyok.
Ismeretlen. Semmit sem diktálnak
az énnek, kit ismerek. Én írok.

     Gondoljuk meg, milyen személyiség kell ahhoz, hogy valaki két évtizeden át szükségét érezze nem egy, hanem öt költői mű építésének, a legmagasabb irodalmi szinten, és milyen alkatra van szüksége ahhoz, hogy megkezdett vállalkozását sikeresen véghez vigye. Nem lehet kétséges, hogy az egyéniség, az én egységének fogalma fikció, amelyet csupán megszokásból, kényelmi szempontból, és ép elménk megőrzése végett fogadunk el.
     Hogyan fejlődnek ki az egyéniség különböző arculatai? Szerintem velünk születnek és nőnek fel, részben mint lappangó hajlamok, rejtett tulajdonságok, amelyek életünk alapélményei körül kristályosodnak ki és fokozatosan lépnek működésbe. Az egyetlen személy, akinek párhuzamos arculatairól és azoknak kifejlődéséről hitelesen szólhatok, mert belülről ismerem, az én magam vagyok. Mindenki más esetében találgatnom kellene. Már gyerekkoromban észrevettem ezeknek a belülről sugárzó, egymástól idegen gócoknak a jelenlétét, de, mint a gyerekek általában, nem tudtam velük mihez kezdeni, nem értettem, miről van szó és ezért sokáig nem is törődtem velük. Csak felnőtt koromban ismertem fel sorban jelentőségüket és szerepüket. Nem mindig örömmel. Verseimet két ilyen góc sugározza. Az egyiket, amely legtöbb versem forrása, nehezen tudnám leírni, eredete a tudat gyermekkori ébredezésén túli homályba vész, csak első megnyilvánulásairól beszélhetnék. A másiknak a keletkezésére pontosan emlékszem, véletlenül még a napját is tudom. Miden magyar vonatkozású versemet, politikai, vilagnézeti írásomat erre vezetem vissza. A különbséget, a kétféle ihlet között, verssel kell illusztrálnom.
     A politikai versekkel az a baj, hogy időszerűségük történelmi időkhöz, speciális helyzetekhez van kötve. Sorsuk a szerelmi líráé: egy életen belül csak egyszer érvényesek. A szerelem reménytelenségéről siheder korunkban írott dalokat nem húzhatjuk elő két-három évtizeddel később, mondjuk a boldog beteljesülés ünneplésére. Rossz  ízű dolog lenne harminc évvel ezelőtti magyar keserveimet Önök előtt szellőztetni, éppen most, egy új történelmi fázis kezdetén. Amúgy se világos, milyen verset kellene előhúznom, mert ha a reménytelenség nem is időszerű, boldog beteljesülésről se beszélhetünk. A líra, főként a politikai líra, nem kedveli a horatiusi arany középutat. A Kiegyezés senkit sem ihletett olyan költeményekre, mint a 48-as Forradalom, vagy a Bach-korszak. Igazi arca, a millenniumi rothadás, csak szatírát érdemelt - prózában -, meg is kapta Mikszáthtól az Új Zrinyiászt. Egyéb ma sem jár neki. Mindezekért olyan politikai verset kellett választa-nom, amelynek mondanivalója nincs egy bizonyos történelmi helyzethez kötve. - A vers mottóját az Irodalmi Újság 1968. február 1-ei számának egyik rövid híréből vettem. Így hangzik: "A magyar nyelvet az idei tanévtől kezdve... az ötödik francia felsőoktatási intézmény, a montpellier-i egyetem is oktatja."
 

Galliában öt egyetem
"oktatja" a magyar nyelvet:
Árpád vezér Vereckénél
franciául énekelhet.

Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm
herélt gregorián páter,
Botond Bizánc kapujában
Cluny szellemétől bátor.

Honfoglalók, honépítők
földhöz ragadt, rögös nyelve
kivirágzik, ha hozzáér
trubadúrok langy szerelme.

Provence-ban a tatárjárás
udvari mosollyal lépked:
Béla király Batu kánnal
könnyed bókokat cserélhet.

Nyelvében nyújtózó kis nép
véres, kormos történelme,
íme, lágyan simul hozzá:
makulátlan reimsi kelme.

László király Kapisztránnal
Hunyadinak máglyát gyújtat,
a Mohácsnál győztes Lajos
lutheránus vérbe fúlhat.

Előbb nyolc nővér tanulja,
amit Klió majd lemásol,
s ami bevált a múzsáknál,
miért ne sikerülne máshol?...

Pázmány Péter Budaváron
Zrínyi Miklóst koronázza,
Ferdinándra ráüzennek:
esküdjön a Zerin-házra.

Kecskemét könyvtára híres,
csak éppen barackja nincsen,
Bourbonok is büszkén járnak
Lajosmizsén varrott ingben.

Barokk nő a barack helyén:
Jászberényben katedrális,
a csongrádi szárnyasoltárt
megcsodálja négy király is.

Csupa gazdagság az Alföld,
kereskedik hatvan város:
a jóléttel magyar földön
csak a műveltség határos.

Nagy Rákóczi Indiából
kiűz minden angol lordot,
Kossuth Lajos 88-ban
felfogadja Henry Fordot.

Nincs megállás: magyar zászló
leng a Himalája ormán,
Lenin elvtárs Bécsben suszter,
sehol nem lesz Kádár kormány...

Lám, ez a nyelv milyen gyorsan
elsajátítja a leckét:
öt dajkája tudós tején
visszaálmodja Vereckét.

Vagy tán mégse? Montpellier
nem a Szózatot oktatja?
A francia diák fülét
Vörösmartyra szoktatja?

Ezredév és nemzethalál
(agyas álmát ékesíti?
Unatkozó kamaszsereg
korcs igéit ikesíti?

Ki tanít és ki tanul itt?
Millió száj ráfelelhet:
magyarra a magyarokat
oktassuk, és ne a nyelvet!


II

Gazda: mézben ne hagyj sonkolyt,
a búzába ne hints konkolyt,
mint a bíró törvény elvét,
író: tiszteld anyád nyelvét!

Nem szégyen az, légy te bátor,
tanulj magyart franciától:
néped szavát úgy vedd észbe,
múltat, jövőt kapsz egészbe.

Bármint látja Lille vagy Párizs,
a magyar nyelv katedrális:
kemény Ige, égő zsoltár,
sziklakőbe vésett oltár.

Négy évezred építette,
száz nemzedék szépítette,
hol széthúzás viszályt nemzett:
benne egy a nép és nemzet.

Kísér, ölel, mint az égbolt,
őrzi neked, ami rég volt,
többet tud mint térkép, óra:
álommal tanít valóra.



Magyarul Montpellier-ben
álmodni gondteli éden...

Amit most a Francia lecke és más történelmi, vagy politikai témájú verseim eredetéről Önöknek elmondok, azt először fogalmazom meg, először fejezem ki szavakban. Az élmény emlékét ötvenötödik éve hordom magamban. Soha senkinek sem beszéltem róla, mert az ember rendszerint éppen arról hallgat, ami a legfontosabb neki. Az évek során azonban megtanultam, hogy a szavak éppoly gyarlóak, mint az, aki élményét rájuk bízza: közlési képességük korlátozott, nem árulhatják el az élményt, mert éppen a lényeget nem tudják kimondani, azt, amiért az ember hallgatott róla. Kipróbálhatja bárki: tapasztalni fogja, hogy a lényegre nincs szó. Amit a költészetben lényegnek hiszünk, az annak csupán illúziója: maguk a szavak takarják el a lényeget. Talán innen ered, hogy néhány nagy kortárs költő művének magva a hallgatás, a hallgatás valamiről, amit nem lehet kifejezni: akörül keringenek a szavak, a versek, egyre szorosabb csigavonalban, amíg a némaságnak ez az örvénye magába nem szívja a költő egész életét, mint egy a csillagászatból ismert fekete lyuk. Ilyen csendörvény szélén próbált létezni Pilinszky János és Paul Celan.
     De térjünk vissza az én intellektuálisan igénytelenebb, gyerekkori élményemhez, 1935-ben. Az elemi iskola első osztályát egészségi okokból magánúton végeztem el. A március 15-i ünnepélyre azonban berendelt az igazgató. Iskolát akkor láttam először belülről, az osztályban senkit se ismertem, senki se szólt hozzám. Leültem az egyik hátsó padsorban és vártam, mi következik. Megtartó emlékezetem mindig nagyon válogatós volt: csak arra emlékszem, hogy valaki elszavalta a Himnuszt és valaki más a Szózatot. Először hallottam a két költeményt. Mennyit érthet meg egy hatéves gyerek a Himnusz és a Szózat szövegéből? Nem sokat, úgyszólván semmit. A különös az, hogy a két vers érzelmi mondanivalóját mégis azonnal és teljes egészében megértettem, sőt jelentőségét is felfogtam. A jó vers egyszerre több szinten beszél hozzánk: az értelem, az érzelem és az érzékek szintjén, és mindhármon ugyanazt az élményt sugározza.
     A szavalatok után hosszú szünet következett, volt időm a tűnődésre. Az ódon zengzetű versek úgy hatottak rám mintha nehéz aszúbort itattak volna velem. A romantikus vízió teljesen lenyűgözött. Éreztem, hogy itt olyasmiről van szó, ami meghaladja értelmemet, de ami közvetlenül érint engem is, a többieket is. A bizonyosság erejével tudtam, hogy valami fájdalmas dolog történt velünk, aminek hatása alól nem vonhatom ki magam. Egy addig ismeretlen érzés vett rajtam erőt, amely egyszerre volt leverő és felemelő, személyes és személytelen. Vártam, hogy valaki megkérdezi, mi bánt, de nem törődött velem senki: egyedül kellett elkészülnöm a fekete eufóriával. A lélek úgy védekezett ahogy tudott: daccal, büszkeséggel. A levertség elviseléséhez éppen az adott erőt, hogy magamra maradtam vele. Az egész folyamat néhány perc alatt zajlott le, de az emlék, illetve az akörül kikristályosodott egyéniség tulajdonképpen egész életem irányát megszabta, mert a válságos történelmi időkben nemegyszer letérített az útról, amelyet szemlélődésre hajló alaptermészetem választott volna. Ennél többet nem mondhatok, ha nem akarom, hogy az emlék felidézése szólamokba fúljon.
     Az irodalmi személyazonosság megnyilatkozásainak szemléjét ezzel a visszapillantással be is fejezhetjük. A példák kiválasztá- sában nem érvényesült semmiféle elvi szempont: a jellemző, és szerintem érdekes esetek közül soroltam fel néhányat. Skizofrén írókkal és költőkkel nem foglalkoztam, mert megemlítésük ebben az összefüggésben félrevezető lett volna. Tisztában vagyok vele, hogy több helyütt is érintettem a témához kapcsolódó elméleteket, anélkül, hogy bővebben kifejtettem volna, pontosan mire gondolok. Ehhez mégegyszer ennyi idő se lett volna elég. Az érintett gondolatokat útjelzőnek szántam az érdeklődők számára: az utat most már nélkülem is folytathatják.
     Köszönöm a türelmüket.
 

* Elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjainak alkalmából tartott szerzői esten, Felsőőrött, 1989. május 3-án.