Szabadon és félve kezdek bele hozzászólásomba; "szabadon", mert nem írtam meg előre, s félve, mert kényes kérdéseknek fogok hangot adni, amelyek nem ismeretlenek, mert elfojtva mindannyiunkban benne élnek. Ráadásul azt sem mondhatom, hogy elszoktunk ezeknek a kérdéseknek a kimondásától, mert az igazság az, hogy hozzá sem szoktunk. Felszólalásom címe, ha volna, "Mittel úr az esztergom-sturovói hídon" lehetne, mert ahonnan elindulok, az én "kályhám" is Tőzsér Árpád költészete, s az abban megjelenített Mittel-szindróma, továbbá a költő egyik cikke, amely 1979-ben látott napvilágot a pozsonyi Hétben, amelyben Tőzsér kijelentette, hogy "a szlovákiai magyar irodalom létezésének alapjai nincsenek tisztázva." - Azóta sem, teszem hozzá, de az erdélyié sem, a vajdaságié sem, a kárpátaljaié sem, s a többié - a nyugatié és a tengerentúlié - sem.
     Említett cikkében Tőzsér Árpád elmondja, hogy a szlovák líra akkoriban megjelent reprezentatív antológiájából hiányoznak az ott élő magyar költők, mivel magyarok; Emil Lukac szlovák nyelvre fordított magyar antológiájából pedig azért hiányoznak, mert ők Szlovákiában élnek, de nem szerepelnek a Hét évszázad magyar versei című, Magyarországon kiadott antológiában sem. Ezek a példák beszédesen példázzák őszerinte, hogy a szlovákiai magyar költőt, írót mindenfelől a "híd-szerep" betöltésére buzdítják, miközben a rideg valóság az, hogy a két part nem vállalja a hidat. Hozzászólásom képzelt címét ez a megállapítás inspirálja.
     Ez a groteszk metafora természetesen csak felszíni buboréka annak a bonyolult és fájdalmas problémagubancnak, aminek a tisztázása minden itt élő író számára életbevágóan fontos volna, de kiváltképp Tőzsér Áprád, a "lét nélküli tudat" költője számára, aki egész költészetével a szlovákiai magyar irodalom létezésének a tudatába gyökereznék, s divatos egzisztencialista kifejezéssel élve: nemcsak műve, de élete sorsa által is ebbe van "belevetve". Költői és emberi szituációját ennek a kelet-közép-európai, vagy ha tetszik: közép-kelet-európai élettérnek csehszlovákiai majd szlovákiai változata határozza meg, eszmélkedésétől máig, s tölti föl mögöttes jelentéssel a költészetét. Így például, amióta megtudtam egyik írásából, hogy a második világháború után hosszú évekig a csehszlovák alkotmány tiltotta a "Közép-Európa gondolat és fogalom" használatát, erkölcsileg is más - nagyobb - a súlya és jelentősége számomra a Mittel-szindróma megjelenésének verseiben. Ezért (volna) szükséges tisztázni, szólamok nélkül, a történelmi, politikai és szociológiai tények nyelvén, hogy mit jelent, s mivel jár errefelé, a történelem itteni "domborzati viszonyaihoz" alkalmazkodva közép-európainak lenni, s milyen szellemi és erkölcsi feladatot kényszerül vállalni az, aki ennek az eszményi mását szeretné előhívni a mindennapok valóságából/ nyomorúságából. A valóságos helyzettel való fájdalmas, de elkerülhetetlen szembenézés nélkül, gondolom, a szlovákiai magyar irodalom elméleti alapjait sem lehet megnyugtató módon tisztázni.
     De nem lehet a részekre szakadt/szakított magyarság irodalmainak az egymáshoz való viszonyát sem, amelyet az 1919 óta eltelt háromnegyed század részint természetes, részint pedig kényszerű szétfejlődése folytán az önállóságnak és az együvé tartozásnak bonyolult egyensúlya és egyensúlyzavara jellemez. S ezzel kapcsolatban is szembe kell néznünk bizonyos - máig megválaszolatlan - kérdésekkel, amelyekre csak a vak indulatok képesek azonnal odavágni a választ, mert az elemző-racionális tisztázással - sajnos - máig adósak vagyunk mindannyian. Ezért, ha a továbbiakban megfogalmazok, helyesebben: kimondok néhányat a mindannyiunkat foglalkoztató és nyugtalanító kérdések közül, akkor szeretném remélni, hogy nem bennem fogják látni a szimpozium résztvevői "az ördög ügyvédjét", hanem közös helyzetünkben, mert az ördög azokban a korviszonyokban lakozik, amelyek közt élnünk kell. S a kérdések is ebből a helyzetből erednek.
     Tőzsér Árpád gondolatát folytatva, azt mondtam az imént, hogy a részekre szakadt magyar irodalom létezésének elméleti alapjai sehol sincsenek tisztázva. Nos, azzal kapcsolatban, hogyan viszonyul(hat)nak egymáshoz, indulatos és egymást kizáró nézetek fogalmazódtak meg a korábbi évtizedekben, de nem akadt egyetlenegy irodalomtudós vagy irodalomtörténész, elméleti kutató, gyakorló kritikus sem, aki legalább vázlatosan áttekintette volna ezeknek a nézeteknek a történetét, aki eszme- illetőleg mentalitás- vagy uram bocsá' politikatörténeti szempontból elemezte volna ezeknek az egymást kizáró elméleteknek a genezisét. Mert Tőzsér Árpád például azt vallja, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan, amivel kapcsolatban Bori Imre azt hangoztatja, hogy az egységes magyar irodalom fogalma merő absztrakció és fikció, csak vajdasági magyar irodalom létezik (az ő számukra), amelynek előtörténete a Törökbecse melletti aracsi kő latin nyelvű feliratával kezdődik... A Kortárs 1995. júliusi számában a nyugati emigráció irodalomtörténésze, Czigány Lóránt leszögezi, hogy a határon túli magyar irodalmak "derivátum-irodalmak", "zsákutcás formációk". S ezekkel az egymást tagadó/kioltó nézetekkel márcsak azért is kellene foglalkozni, mert mindegyiknek megvan a maga tagadhatatlan igazságtartalma, s mert értelemszerűen mindegyik meghatározza, illetőleg a maga módján deformál(hat)ja az ún. egyetemes magyar irodalom fogalmának és szerepének az értelmezését.
     Próbáljunk tehát, a teljesség igénye nélkül, arra a kérdésre válaszolni, hogy: ki a magyar író? Mikor "magyar" az író? De az intellektuális tisztesség ezen a terepen is csak újabb kérdéseket szül egyelőre, mert ha abból az "evidenciából" indulunk ki, hogy az tekinthető magyar írónak aki magyar szót lehel az ötágú sípba, akkor az ördög ügyvédje nyomban meg is kérdezheti a fénylő európai, sőt: amerikai tajték után futó magyar illuzionistáktól, hogy azt miért tartja természetesnek, ha a kétségkívül angolul író Faulkner vagy Hemingway munkásságát nem tárgyalja az angol irodalomtörténetírás? Mint ahogy az amerikai drámatörténetek se elemzik O'Neill mellett G.B.Shaw műveit. Továbbá: osztrák írónak tekinthető-e a svájci Keller, s miért nem svájci költő Nietzsche, aki egy évtizedig Engadinban élt, vagy miért nem svájci író Thomas Mann, aki több mint egy évtizedet élt, írt Zürichben, s ott is van eltemetve, Kilchbergben? Hová tartozik az elszászi Hans Arp, aki németül is, franciául is alkotott, s amerikai-e Singer, vagy angolul író zsidó író? És az úgynevezett négritude-irodalom, amely francia nyelvű, de szellemi hajszálgyökereivel afrikai népi-törzsi kultúrákból táplálkozik, s ideológusai szerint a pánafrikanizmus kifejezése? - Ezek a kérdések mind-mind másfajta elméleti megalapozottságú válaszokat igényelnének, a nyelv, mint egyetlen kritérium nem kínál egyértelmű válaszokat.
     S a kérdéseknek ezzel még nincs vége: Tőzsér Árpád legutóbb Budapesten az Írószövetségben, a hatvanadik születésnapja alkalmából rendezett esten megemlítette Farnbauer Gábor szlovák nyelven írt novellájának a példáját, amely nyelve ellenére őszerinte is a magyar irodalom része. A megállapítás indokaival adós maradt ugyan, de ami engem illet, bizonyítás nélkül is elfogadom az ő álláspontját. Kérdés azonban, mi történnék akkor, ha valaki megállapítaná, hogy - csak példaképpen - Duba Gyula vagy Grendel Lajos regényei, vagy Dobos László Földönfutókja a nyelv ellenére is a szlovák epika szerves alkotásai, mivel életanyaguk, a bennük ábrázolt jellemek, emberi sorsok, történetek nem képzelhetők el másutt, csak kizárólag Szlovákia történeti és jelenlegi viszonyai között? S lehet-e ezt az érvelést alkalmazni az angolul író, de lengyel származású Joseph Conradra, vagy Franz Kafkára, aki németül írt, de az osztrák-magyar Monarchiában élt, a cseh Prága városában és zsidó volt? Hova tartozik az izraeli magyar író? Amikor magyarul ír, s amikor ivritül, de a kivándorlás helyéről, szülőföldjéről "hozott életanyagból"? S hová számít az a szarajevói bosnyák költő, aki etnikailag szerb, de hithű muzulmán, s történetesen horvátul ír (mert nem használ cirill betűket)? - A kérdéseket szinte vég nélkül lehetne szaporítani, de az alapkérdés változatlan, érzésem szerint: a hovatartozás - összetartozás és különbözés - mérlegelése során mikor, s meddig, s mennyire kell figyelembe vennünk, hogy az élet útja másmilyen és másminőségű volt még Sztálin köpönyege alatt is az "ötágú síp irodalmának otthont adó országokban. A legkisebb történelmi nevező kohézióját lényeges vonásaiban szüntette meg az 1919 óta végbement és sok tekintetben irreverzibilis változások sora, mindenekelőtt a napi élet finomszerkezetében, amely elsőrendű anyaga és mondanivalója minden irodalomnak. - 1995. október 8-án, Budapesten, az Írószövetségben Tőzsér Árpád idézte Mészöly Miklós véleményét, mely szerint e fájdalmas nyavalyákat, amelyektől Európa sok térsége szenved mostanában, azzal szüntethetjük meg, ha elkülönülés helyett megpróbálunk elkeveredni egymással. "Meszticnek" kell lennünk, idézte Mészöly Miklós szóhasználatát Tőzsér. Szép utópia, amelynek mit sem von le a szépségéből, hogy eredetileg - a kifejezéssel együtt - De Gaulle-tól származik, bár nem tudom, hogy a lotharingiai kettős kereszt és a francia gloire lovagja ezt milyen politikai célok szolgálatában mondta. De azt tudom, hogy a kifejezés által involvált polivalenciát homlokegyenest másként értelmezik például az Egyesült Államokban, mint - mondjuk Angliában. Az USA ugyanis, a hivatalos amerikai ideológia, vagy ha tetszik: "hamistudat" értelmében a fajok, nyelvek és kultúrák kohója, ebbe helyezi legfőbb büszkeségét, és a sokféleséghez, mint értékhez való ragaszkodást európai csökevénynek tekinti, gettónak, amely megakadályozza az egymásra találást, a meszticcé válást. Ezzel szemben Angliában, a londoni őslakosok többsége még magát Londont is puszta absztrakciónak tartja, ami a valóságban nincsen, mert a polgárok Wimbledonban laknak vagy Hampsteadben vagy a Mill Hillen.
     Ennyiből is látnivaló, hogy elég csak a szélét megpiszkálni egy kicsit ennek a problémakörnek, máris elkezdenek röpködni az érvek és ellenérvek indulatok hajtóanyagával fűtött rakétái. Ezen a területen "a botnak csakugyan két vége van"; bármire s bárminek az ellenkezőjére egyaránt lehet látványos érveket találni, de egyáltalán nem biztos, hogy ezáltal közelebb kerülünk a részekre szakadt magyar irodalmat valóban meghatározó realitáshoz.
     No de akárhogyan foglaljon is bárki állást ebben a kérdésben, az irodalom területén működnie kell az esztétikum idő- és érdekfeletti mérlegének, amely egy és oszthatatlan, s nem befolyásolhatják melléktekintetek; az értékszempontok érvényesülését nem befolyásolhatja irodalmaink alapjainak elméleti tisztázatlansága sem. Ez így is van, ebben, gondolom, mindenki egyetért, ugyanakkor mindannyiunk közös tapasztalata az is, hogy az elmúlt évtizedek során térségünk történelmi zónaidejében nem működhetett, mert a tiszta esztétikai érték királyvizének az alkalmazása igen sok esetben fájdalmas és durva politikai diszkriminációs felhangokkal járt volna együtt. 1953 és 1992 között Magyarország legnagyobb irodalmi kiadójának, a Szépirodalmi Könyvkiadónak a szerkesztőségében dolgoztam, s a hazai klasszikus és kortárs irodalom közreadása mellett a határokon túli magyar irodalmak könyvtermésének a forgalmát is mi bonyolítottuk az úgynevezett "közös könyvkiadás" keretében. Működésünk hallgatólagos alapelvét lelkiismeretünk diktálta: lehetőség szerint minden könyvet át kell vennünk, mert tudatában vagyunk annak, hogy az esetleges elutasítás a létezett szocializmus viszonyai között semmiképpen sem minősül pusztán irodalomkritikai természetű megnyilvánulásnak, a határokon túli magyar irodalmak létérdekeit sérti, működésének, életének a gyakorlati lehetőségeit csonkítja és korlátozza. Hogy miért és hogyan? Példát mondok: emlékezetem szerint két esetben támadt konfliktus a közös könyvkiadás bonyolítása során. Az egyik éppen a szlovákiai magyar irodalom történetében kiemelkedő szerepet játszott Egyszemű éjszaka című antológiával kapcsolatos. A gyűjteményt a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztősége annak rendje-módja szerint átvette, erről értesítette a közös könyvkiadást államközi szinten bonyolító Kiadó Főigazgatóságot, ámde közben, s ezzel párhuzamosan olyan - személyi indulatokkal és sanda politikai szándékokkal átitatott - intrikák zajlottak, amelyekről a kiadó munkatársai természetesen mit sem tudhattak, hiszen a magas politika régiójában történt mindez, minek következtében az akkori művelődési miniszter, Ilku Pál bevonatta a kereskedelmi forgalomba éppen kikerült könyvet. Később hitelt érdemlő forrásokból megtudtuk azt is, hogy a bratislavai illetékesek tartuffe-i mozdulattal széttárták a karjukat: - mit csináljanak, ha a magyaroknak ("a tieiteknek"!) nem kell a könyv?! Tekintettel kell lennünk Budapest "érzékenységére", erre kötelez bennünket a szocialista országok testvéri szolidaritása... S ezt a szemforgató sajnálkozást hitelt érdemlő módon alátámasztotta az is, hogy a pozsonyi hivatalos pártlapban - tudtommal - nem vágták le az antológiát. - De eltekintve a politikától, eltekintve a történelmi kényszerektől, s eltekintve a közelmúlt évtizedekben kialakult pavlovi reflexek szuggesztiójától: mikor szoktak általában, s főként az érintettek! vegytisztán esztétikai szempontokon alapuló megnyilatkozásnak tekinteni a kritikai megjegyzéseket? Az irodalmi kritikának ebben a vonatkozásban végképp elveszett a hitele.
     S ez nemcsak az egyes művek kritikai értékelésére vonatkozik. Végezzünk el egy gondolatkísérletet, aminek azért megvan a történelmi közelmúltban az alapja és előzménye. Ha készül egy szlovákiai magyar antológia, akár Szlovákiában, akár Magyarországon, azt mindenki természetesnek tartja. Nemkülönben azt is, ha a kárpátaljai vagy a vajdasági vagy az erdélyi, vagy a nyugati és tengerentúli írók műveiből készül egy válogatás, s nemkülönben azt is, ha - például Ötágú síp címmel jelenik meg bárhol egy gyűjtemény (mint legutóbb éppen Budapesten, kettő is, Pomogáts Béla, illetőleg Görömbei András összeállításában.) De ha napvilágot lát, bárhol egy antológia, amelynek az anyaga a hazai magyar irodalom termésére korlátozódik, ahhoz feltétlenül hozzátapad a diszkrimináció (vagy a kritikusok vérmérsékletétől függően a "testvérárulás") gyanúja. S most ad abszurdum vive a gondolatkísérletet: ha bárhol megjelennék egy összmagyar irodalomtörténet vagy antológia, s abban nem szerepelne Szabolcs-Szatmár megyei illetőségű alkotó, ez a hiány senkinek se szúrna szemet. De nyomban megváltoznék a helyzet, s nyomában a minősítés, ha történetesen ez a régió, mondjuk, a Tasmán császárság kezelésébe kerülne (mert az államadósság fejében elzálogosítanák, mint annakidején Zsigmond császár a szepességi városokat), akkor minden antológián és irodalomtörténeten számon kérnék, hogy miért feledkezett meg e régió tollforgatóiról?
     Az idő- és a különböző manipulációk és érdekek fölötti tiszta esztétikai mérleg, valljuk meg töredelmesen, egyelőre inkább csak vágyainkban, álmainkban és igényeinkben működik. Remélhetőleg eljön majd egyszer az a bizonyos tisztultabb kor, amikor halálra szánt kritikus lelkek le is merik majd olvasni mutatójáról a végeredményt, amihez - valljuk meg ezt is - nem kis bátorság kell, mert erre is érvényes, amit éppen Tőzsér Árpád kapcsán idéztem már egyszer Keats Hyperionjától: "Most jön a fájó igazság[...]mert a pőre igazat / Elbírni s a helyzettel szembenézni, / ez a legfőbb erő. Igen: ehhez kell(ene) a legnagyobb erkölcsi erő.
 

* A nyitrai tanárképző főiskola magyar tanszéke által 1995. október 10-én rendezett Tőzsér Árpád-szimpoziumon elhangzott előadás.