Gyermekkorunkban Esztergomban, ők már a Piac utcában, mi még a Bajcsyn laktunk. Karácsonykor, míg Mama Ómival a fát díszítette, mi férfiak, (ketten Apámmal) húgomat szánkóra téve végigbaktattunk a városon. A nagyon is tudatos céltalan lődörgés az Ikrek házához vezetett. Ott már állt a fa, s rajta az ötvenes években oly szokatlan, színes, elektromos gyertyák. A lehúzott fehér roletta mögött a fenyő árnyéka és a tompa szikrázású körték sziluettje, s mozgó emberárnyak. Későbbi harsogó örömeink közös tablójává merevedett e Kép! Ma már, mind- kettőjük halála után, rikoltóbbak Gyuri neonfényei, gubanco- sabbak gubancai, s Pisti fotóinak tónusai kontrasztosabbá öregedtek, arcai nem mállanak tovább.
     Egy utcába költözvén sokat bohóckodtunk - a művészettel is. Ők lezuhantak a trapézról, én még sodorgatva a biztonság fonalát, bóklászok a manézsban.
     A Zokogó majom már nincs, a Poszpisli is más, s Pár- kányban is jóval drágább a sör borovicskával. A csajok meg gyermekeink anyjai.
     Előttem konyakospohár térképrendszere terjeszkedik az abroszon. Találtam néhány korai Kollár rajzot - újságnak szánta - nem vittem el vagy nem kellett - nem tudom már - ha tudom, hogy posztumusz megjelenés lesz, hát direkt eldugom...
     Most szégyellem, és az Égnek is mutogatom. Íme!