Lányi András Együttéléstan könyve sajátos műfajt képvisel. Többféle műfajt reprezentáló írásból - elsősorban a Liget folyóiratban (1995. augusztus-1996. január) hasonló címmel megjelent, hatrészes tanulmányból és más esszékből, személyes levelekből, tárcákból - összeállított kötet. Szerkezete ciklusokba szerkesztett verseskötethez hasonlít, stílusa intellektuális esszéstílus.
Ez a műfaji sajátosság okozza a legnagyobb zavart a könyvvel kapcsolatban. Kimondott célja, a humán-ökológiai látásmód filozófiai megalapozása: egységes ismeretelméleti, személyiségelméleti, etikai, politikai filozófiai alapot adni annak a törekvésnek, hogy a társadalmi-kulturális folyamatok megítélésében, elemzésében „vétessék figyelembe az is, amit a művelődő ember természeti környezetével művel”.
A könyv tehát tudományos, filozófiai igénnyel is fellép, összefoglaló humánökológiai műnek ígérkezik. Ugyanakkor a nyelvezet, a stílus, az érvelésmód a szépirodalmihoz közelítő esszé műfaji keretei között marad. Van, amikor Lányi szaktudományos irodalomra hivatkozik, de esszészerűen szelektál: csak a saját mondanivalójának megfelelőket építi bele szép mondatok hálójába. Az olvasó mindvégig nem tudja eldönteni, hogyan olvassa az Együttéléstant: mint tételesen kifejtett tanok rendszerét, amely kényszerítő erővel fészkeli be magát gondolataiba, vagy mint elgondolkodtató szép szavak sorát, amelyek értelmével vagy bajlódik az ember, vagy nem, vagy mesélésnek éli meg, vagy nem.

A könyv logikájáról

Lányi kettős célt tűz maga elé. Egyfelől a felvilágosodás és a XIX. század eszméitől, fogalmaitól kíván búcsút venni. Másik célja a humánökológiai szemlélet rendszerré gondolása, az ökofilozófia kiindulópontjainak tisztázása.
Érvelésmódját végigkíséri egy dichotómiasor.
A szerző az általa modernnek nevezett gondolkodás, avagy a technológiai világrend ellenében fejti ki a humánökológia álláspontját. A „használat” és „megértés” fogalompárral analóg szembeállítások jelennek meg az ismeretelméleti, az etikai, a személyiségelméleti, a politikai filozófiai fejtegetésekben. A szöveg végig szemléletmódokat, értékeket elemez, amelyeket nem köt érdekekhez, társadalmi cselekvőkhöz, ilyesmi nem jelenik meg az elemzésekben.
A legjellemzőbb fogalmi párokat, néhány, a humánökológia szempontjából fontos dichotómiával
kiegészítve, az általam szerkeszett alábbi táblázat tartalmazza.
A fogalompárok hasznosak lehetnek a leírásban, a jelenségek szemléltetésében, ugyanakkor számos veszéllyel jár a rájuk alapozott érveléstechnika. Súlyos csúsztatásokra ad lehetőséget, ha az ideáltipikus fogalmakat nem módszertani konstrukcióként, ¹ hanem mint létező és általános jelenségek meghatározását kezeljük. A dichotómia szükségszerűen leegyszerűsít, nem tud mit kezdeni a klasszikus „belga problémával”: ² vagy nem képes a fogalompár által kijelölt területen kívül mozogni, vagy erőszakot tesz a tényeken. Ráadásul a dichotómiák könnyen átlépnek a megértés területéről a megítélésére, azaz további előfeltevések bevezetése vagy következmények tárgyalása nélkül próbálják „megalapozni” a jó-rossz minősítést.

A felvilágosodás befejezhetetlensége

Sajátos felvilágosodás-elemzéssel kezdi könyvét a szerző. Érezhetően nagy hatást gyakorolt rá Horkhei-mer és Adorno műve, A felvilágosodás dialektikája. Lányi szerint a késő újkor, azaz a jelen világa egyre inkább a felvilágosodás előtti, kora újkori világ jellemzőit mutatja: a természeti kényszerűségeknek való kiszolgáltatottságunk mit sem változott, Európa visszaszorul kontinentális keretei közé, a racionális uralom helyébe ismét ellenőrizhetetlen tekintélyek kultikus tisztelete lép. A felvilágosodás és a XIX. század nagy eszméi XX. századi megvalósulásuk során csődöt mondtak.
Ugyanakkor a felvilágosodás Lányi szerint is megkerülhetetlen és befejezhetetlen. Költői szövegéből azonban nem derül ki, mi a legfőbb célja: visszatérés a felvilágosodás eredeti célkitűzéseihez, számonkérésük a jelenen; vagy a természetről mint mindenek forrásáról megemlékezni képes, önmagát felemésztve beteljesítő felvilágosodás képének (azaz Adornóék kép nélküli utópiájának) a megrajzolása; vagy a modernitás önfelszámolása utáni bizonytalanságban egy új bizonyosság, tágan értelmezett tudatosság megjelenítése.
Ami bizonyos: Lányi következetesen ragaszkodik a racionális kérdésfeltevésekhez és válaszokhoz, és élesen bírál minden olyan ökológiai gondolatot, amely vallásos-misztikus talajon áll. Ennek jegyében utasítja el néhány fejezettel később a Gaia-elméletet - véleményem szerint méltatlanul. A Gaia-elmélet Lovelock egyre több részadattal, kutatással alátámasztott tudományos hipotézise arról, hogy a Föld önszabályozó organizmusként működik, az élőlénység minden kritériumával rendelkezik. Való igaz, hogy az elméletre vallás alapult, a Gaia-tudatú hívőké, aminek említése kapcsán Lányi egy kicsit gúnyos oldalvágást tesz - kimondatlanul - György Lajos, a hazai zöld mozgalom általában Piros becenéven emlegetett nagy öregjének nézetei, ökoetikája ellen.

A humánökológia
és a környezet fogalma

A könyv magvát a humánökológia fogalmának megalapozása képezi. Lányi meglehetősen részletesen járja körül a témát, ugyanakkor furcsa, hogy a legkidolgozottabb kifejtést lábjegyzetben, és nem a főszövegben tárgyalja. A humánökológia Lányi álláspontja szerint paradigma, szemléletrendszer, mely „a szimbolikus környezetben zajló emberi együttélést vizsgálja” (58. old.).
Az ember és környezet vizsgálatának véleménye szerint két szintje van. Az ökológia mint szaktudomány a természetben végbemenő antropogén mozzanatokkal foglalkozik, specialisták művelik: ökológusok, biocönológusok, meteorológusok. A humán-ökológia mint paradigma viszont egy kérdésfelvetést, módszertani megközelítést és szemléletmódot jelent, ami a társadalomtudományok mindegyikében jelentkezhet sajátos specializálódásként.
A humánökológia környezetfelfogását Lányi több elemből építi fel. Egyrészt az ökológia mint szaktudomány Juhász Nagy Pál által kifejtett³ környezetfogalmából, melynek lényege, hogy a környezet nem a szervezetet körülvevő dolgok összessége, hanem azoknak a „külső dolgoknak az összessége, melyekkel kölcsönhatásában az aktív folyamatszabályozásra képes szervezet gondoskodik működése rendezett folytonosságának fenntartásáról” (49. old.). Másrészt G. H. Mead szimbolikus interakcionista elveiből, illetve három ismeret-elméleti irányzatból - Husserl fenomenológiájából, Gadamernek az Igazság és módszer című könyvében kifejtett hermeneutikai módszeréből és Heidegger létfelfogásának sajátos, „szabados” értelmezéséből. Ezek a létezést mind viszonyként fogják fel. A környezet nem a létezés tere vagy eszköze, hanem a létezés módja. A társadalmak folyamatos viszonyban léteznek a természettel, az egyén a társadalommal, a közösséggel kialakított viszonyban létezik.
A humánökológia sajátos környezetfelfogásának kifejtésére több okból van szükség. Egyfelől nincs eléggé átfogóan megalapozva az emberi beavatkozás hatására a bioszférában végbemenő változások legsúlyosabb következményeinek elkerülését szorgalmazók azon álláspontja, hogy a mostani társadalmi berendezkedésünk alapelveit kell újakra cserélnünk. „Az élő rendszerek működéséről szerzett újabb ismeretek természetszemléletünk alapjait érintették, de új és gyakran zavarba ejtő szempontokkal gazdagították a humántudományok számos ágazatát is, az antropológiától a jogelméletig. Az új látásmód megalapozásának a szó szorosabb értelmében filozófiai igénye eleinte mégiscsak kevesekben merült fel.” Az ökológiai problémákra érzékeny gondolkodók vagy az ökológia szaktudományos keretein belül maradtak, vagy vallásos-misztikus, irracionális tudatformák felé mozdultak el. Másfelől két, a fenti kategóriákba nem sorolható irányzatot - a 68-as mozgalmakból építkező, az elidegenedéselméletre építő és az anarchizmus vonzáskörében mozgó, zöld kultúrakritikát, illetve a norvég Arne Naessnek a természet szentségét újrafogalmazó mélyökológiai iskoláját - elemezve Lányi arra a következtetésre jut, hogy „az a természet, amit a környezetvédők védelmeztek és a mélyökológia minden érték végső forrásának tekintett, a zöldek többsége számára még sokáig a modern természettudományok természete maradt” (43. old.), illetve természetfelfogásuk továbbra is antropomorfizáló.
Ezzel szemben Lányi három fontos tézist hangsúlyoz:
- a környezet és a szervezet, a természet és a társadalom, a társadalom és az egyén nem elhatárolható jelenségek, a köztük lévő viszony által léteznek;
- az emberi társadalmak az ökoszisztéma önszabályozó rendszerének alrendszerei, az ember társadalmi cselekvései nem értelmezhetők az élőlények együttélését szabályozó kölcsönhatások rendszerén kívül;
- az ember elsődleges környezete a nyelv (szimbolikus interpretációk) világa, amelyet maga teremt.
Ez utóbbi állítás jegyében Lányi érdekes pszichológiai és társadalomtörténeti elemzésekben mutatja be, hogy az emberi viszonyokról alkotott képzetek hogyan jelennek meg az ember és természet közötti viszonyban. „Amit természet feletti uralomnak szokás nevezni, nem egyéb, mint a másik ember felett gyakorolt hatalom a természettől elragadott eszközökkel” - foglalja össze egy publicisztikájában a könyvben hosszabban kifejtetteket. ⁴ Lányi készülő, nyolc hazai eset alapján összeállított kötete ennek empirikus alátámasztását is tartalmazza. ⁵
Lányi e kiinduló téziseit fejti ki a személyiségelméleti, az etikai és a politikai filozófiai részekben, s tömören össze is foglalja őket: „Az élővilág önszabályozásának bonyolult rendszeréhez szervesen hozzá tartozik a szabadság rendjét megállapító erkölcsi homeosztázis. Így aztán nincs mit csodálkoznunk, hogyha az erkölcsi törvény módszeres és tömeges semmibevétele a természet rendjét fenyegeti összeomlással.” ⁶

A „megalapozott”
politikai filozófia

A humánökológia nézetrendszerének kifejtése mellett a könyv másik fő része a politikai filozófiát elemző írásokból áll. A könyv alcíme is ennek kiemelkedő fontosságára utal: A humánökológia a politikai filozófiában. Lányi főleg a már bemutatott dichotómiára épít. A zöld mozgalmak szerzői és aktivistái által kidolgozott és felhalmozott politikai állásfoglalásokat, stratégiákat és az ökológiával, a bioszféra válságával kapcsolatos nemzetközi politikai egyezmények elveit szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.
Egyfelől a társadalmi igazságosság kérdését vizsgálja: „Miképpen lehet egymástól független és ellentétes célokat követő egyének között igazságosan elosztani a hozzáférhető javakat?” ⁷ A válaszok sokfélék, de korántsem kielégítők: a szocialista tervgazdálkodáson át a véges javakat elpazarló jóléti államon, majd a rawlsi formális igazságelméleten át a részben érdem szerint, részben véletlenszerűen elosztó hayeki rendszerig tartanak. Lányi szerint mindegyik igazságosságelvben sérül valamelyik alapelv. A problémát a kérdésfeltevésben látja. Az igazságosság nem a javak elosztása, hanem a részvétel egyenlősége a közjót megállapító döntéshozatalban. „Ha a választás szabadsága abban áll, hogy szabadon választhatunk olyan helyzetek között, melyek kialakításában közvetlenül semmi részünk nem volt, akkor a választási szabadság nem egy szabad, hanem egy diktatórikus társadalomnak a kifejeződése” - idézi Ronald Dworkint. Az egyén szabadságát nem a másoktól független és háborítatlan célkövetés biztosítja, hanem a részvétel a célkitűzésben.
Lányi arra azonban nem tér ki, hogy a célkitűzésben résztvevők eltérő közösségeket alkotnak, a résztvevők több közösségnek is a tagjai, s az eltérő célokat megfogalmazó közösségek együttélését az elmélet nem biztosítja. Kivéve azt az esetet, hogy ha csak egyetlen közösség létezne, ez azonban abszolút ellenkezne a humánökológia felfogásával.
A részvétel szükségessége logikusan következik Lányi humánökológiai álláspontjából. Az 1995-96-os Együttéléstanhoz képest sokkal élesebb liberalizmusellenessége már kevésbé, hisz az általa elfogadott igaz-ságelmélet is a szabadságra épül. A könyv vége felé írja: „Az emberek csak egymást tehetik szabaddá. Az ehhez nélkülözhetetlen szolidáris magatartást ösztönző intézményes feltételek előállítása a politika feladata - nem több, nem kevesebb. Ilyen feltételek: a társulás önkéntessége, a megegyezés kényszermentessége, valamint a kölcsönösség elvének érvényesítése.” (164. old.) Lányi leszögezi, hogy a modern állam eltávolodott e céloktól. Azt azonban nem részletezi, hogy ebben milyen szerepet játszottak a liberális elvek, melyek szerint a politika feladata olyan jogi és egyéb intézmények létrehozása, melyek egyfelől biztosítják a társulások önkéntességét, az önrendelkezést, a megegyezés kényszermentességét, másfelől garanciákat adnak a politikában való részvételre, illetve az állami hatalom túlburjánzásának megakadályozására.
Az egyik politikai filozófiai írás kitér az európai uniós csatlakozásra is. Lányi szerint az EU nagyhatalmi érdekeket szolgál, a kis országok nem tudják érdekeik védelmében befolyásolni az Európai Unió működését. Az EU-bürokrácia szerinte civiltársadalom-ellenes, a döntéseket felszippantja, csak a használhatósági paradigmában képes gondolkodni stb. Lányi félti a sokféleséget az EU szabványosításától és kényszerétől. Az EU meglehetősen bonyolult döntéshozatali rendszere, a minősített többségi eljárás és az együttdöntési eljárás azonban ezt kizárja. A döntéshozatali mechanizmus a szerző által is szorgalmazott szubszidiaritásra épül, azaz a döntéshozatal az EU-tól a kisrégiókig terjed. Az Európai Egységes Okmány (SEA) 130. r/4. cikkelye például a környezetvédelemről kijelenti: „A Bizottság a környezet területén olyan mértékig lesz tevékeny, ameddig az 1. bekezdésben hivatkozott célokat jobban el lehet érni, mint az egyes tagállamok szintjén.” Civil szervezetekkel legalább félévente van egyeztetés, a magyarországi zöld civil szervezetekkel többet tárgyal az EU (s több pénzzel is támogatja programjaikat), mint a jelenlegi magyar kormány. A szabványosítástól való félelmek is óvatosan kezelendők. A szabványosítás sokszor nemcsak költség-, hanem környezetkímélő is: gondoljunk csak a záhonyi vasútátrakóra és környékének környezeti állapotára. A technológiák, alkatrészek szabványosításából nem következik a kultúrák szabványosítása egy olyan intézményben, amely minden egyes európai nyelvet (még az osztrákot vagy a bretont is) hivatalos nyelvnek tekint.
Az EU-val szemben megfogalmazhatók alátámasztott érvek is. Az EU az Európai Gazdasági közösségből nőtt ki, ami befolyásolja és leszűkíti a környezetvédelmi politikáját. A DG XI, a Környezetvédelmi Főbiztosság középsúlyúnak számít. Az összefüggő közlekedési hálózatról és az összefüggő ökológiai folyosókról szóló határozatok kölcsönösen kizárják egymást.
Nem az EU ellen felhozott érvek megalapozatlansága a zavaró, hanem a retorika. Idegenek uralkodtak felettünk, sőt uralkodnak ma is, hisz a nép mindenbe apatikusan belenyugszik (s szavaz mindig az EU-integráció mellett kiálló pártokra), mely megbűnhődte már a dualizmust (miért épp a dualizmust, amikor felszámolták az analfabetizmust?), az országnak nincs önbecsülése, hol van Széchenyi, Bethlen, Deák… A konzervatív beütésű múltidealizálás sem tesz jót a szövegnek, mely azt sugallja, hogy az európai szellem eddig sem ismert határokat, csodás szellemi közösség volt, szembefordult az uralkodókkal s minden központosítással. Sajnálatos módon az európai szellem nagyon is ismert határokat: cenzúra, száműzetés, könyvek tilalmi listája, a személyek utazásának korlátozása, halálos ítélet könyvfordításért stb. Az EU nem uniformizálja az európai kultúrát, hanem egyszerűen lebontja a létező határokat.
Lányi e részben nemcsak támad, hanem rendkívül szellemesen érvel amellett, hogy a döntési mechanizmusokat minél inkább kisebb közösségekre, minél alacsonyabb szintekre kell leadni, s nem a szuverenitást feladni. Az alá nem támasztott kijelentések, a támadó retorika azonban hiteltelenné tehetik a tágabb szövegkörnyezetet is.
Az a politika, amelyet Lányi javasol, lényegében apolitikus politikai rendszer. Elképzelése szerint a jelen problémáira a decentralizáció a válasz. A szubszidiaritás⁸ elve alapján helyi közösségek döntenek az őket érintő kérdésekről. E döntések meghozatalába minden érdekelt bevonódik, mert a döntések nyilvánosak. Ez alapján akár klasszikus liberális álláspont is lehetne a szerzőé, de a döntéseket korlátozza három alapelv. Egyrészt az ember társadalmi tevékenysége nem függetleníthető az élőlények együttélését szabályozó kölcsönhatásoktól, a rendszerelvű gondolkodás pedig szükségszerűen megakadályozza a visszafordíthatatlan vagy felelőtlen döntések meghozatalát. A másik korlátozó elv a jövő nemzedékek jogainak elismerése. Amennyiben ugyanis a jelen generációkat megilleti a szabad választás az életformák és életlehetőségek között, akkor a jelen generációjának nem szabad olyan döntéseket hoznia, melyek következménye ezen életformák és életlehetőségek beszűkülése, megszűnése lehet a jövőben. A harmadik korlátozó elv feltételezi, hogy a döntéshozatalban és a nyilvános beszédben részt vevő emberek döntő többsége belátja, hogy szükségszerűen felelős embertársai és a vele állandó kölcsönhatásban lévő természet iránt. A szerző - kimondatlanul - a képviseleti demokrácia és a monopóliumokat (inkább kevesebb, mint több hatékonysággal) korlátozó szabadpiac helyett bázisdemokráciát és takarékosság elvű gazdálkodást javasol.

A deklarációk világa

A szerző sokszor nem érvel, nem bizonyít, egyszerűen deklarál. Ez a „modernitás” elemzésében a legszembetűnőbb. Egyrészt túláltalánosít; egy-két valóban tapasztalható jelenségből következtet a rendszer egészére. Másrészt kijelentései néha empirikus adatokkal nem alátámasztható állításokból következnek: hiába írja le, hogy a technika által a szobába vitt zenei élvezet csökkenti a koncertlátogatást és ezáltal a közösségi élményt, amikor az elmúlt öt évben a CD-eladások növekedésével párhuzamosan a koncertlátogatók száma is nőtt, mind az Európai Unióban, mind Magyarországon.
A rendkívül erős, szójátékokkal és utalásokkal megtűzdelt szövegben nehéz felfedni az - akár öntudatlan - csúsztatásokat. Csak egy jellemző idézet a tudatipar általános és megkerülhetetlen voltát alátámasztani hivatott részből:
A médiával szemben olyan „magatartást tanúsítunk, amit a modern tudományosság az igaz megismerés feltételének tekint:
- a megismerő szubjektum egyértelmű elhatárolódását a tapasztalat forrásától;
- a megfigyelő és tárgya közti viszony paramétereinek tetszőleges manipulálhatóságát;
- a megfigyelt adottságok hű reprodukcióját, passzivitást a befogadó részéről.
A techno-telemédiumok valóságának alapvető jellegzetessége tehát ugyanaz, ami a természettudományok által konstruált természeté: az, hogy nem veszünk részt bennük.” (27. old.)
A modern tudományosság azonban nem erre alapul. Legalább Heisenberg és Schrödinger óta tudott, hogy a méréshez használt eszköz befolyásolja az eredményt, a kérdéstől függ a válasz. Kuhn és Feyerabend után még nehezebb ezt az állítást tartani. Ha a modern tudományosság nem ilyen, lehet találni a Lányi-féle dichotómiához vezető utakat: ha a Heisenberg utáni tudományra nem alkalmazható is az így értelmezett „modern” jelző, a száz évvel ezelőtti tudományfelfogás beépült mindennapi életünkbe. Ilyesmire azonban Lányi nem tér ki. A mai média egészéről szólva is nehéz empirikusan alátámasztani a fenti három jellemzőt. Az internetről semmiképp sem állítható, hogy ott a megismerő szubjektum és a tapasztalat forrása elválnék egymástól, a világháló tartalmának jó részét a nagy tartalomszolgáltató oldalak dacára a felhasználók állítják elő. A befogadó feltételezett passzivitását is nehéz alátámasztani. Walter Benjamin is kétségbe vonta már, majd Paul Lazarsfeld The People’s Choice máig legendás empirikus kutatásában cáfolta a média mindenható uralmáról szóló felfogást. Start Hall Encoding/Decoding modellje⁹ logikailag, Morley¹⁰ pedig empirikusan bizonyította, hogy a befogadó aktívan és saját szociális beállítódásainak megfelelően dekódolja az üzenetet, akár a kódoló szándékaitól gyökeresen eltérő módon; hogy a befogadók egymással közösen értelmezik, vitatják meg az üzeneteket. Ha a modern tudományosság a fenti jellemzőkkel bírna is, és a média valóban olyan lenne, mint a modern tudományosság, akkor a médiabefogadó (tv-néző-kutató) tetszőlegesen manipulálhatná a közte és a tárgya (tv-műsor-kísérleti állat) közötti paramétereket, azaz egyfelől nem lenne passzív, másfelől nemcsak ide-oda kapcsolgathatna a csatornák „szigorválasztékában”, de egyenesen ő határozná meg, mi legyen a műsor.

Következetlenségek

Lányi elemzéseire nagy hatással volt Horkheimer és Adorno kultúrakritikai magatartása. Érvelésében gyakran hozzájuk hasonlóan jár el. Pedig Adornóék kritikai és elitista attitűdjével nehéz összeegyeztetni a humánökológia részvételt, általános szemléletváltást, helyi cselekvést hangsúlyozó elveit. Ha Adorno alapfeltevése az, hogy amit sokan értenek, élveznek, az nem lehet művészet; amit sokan állítanak elő, az nem lehet kultúra, akkor a humánökológia viszont a politikai filozófiában éppen a részvételre épít. Míg Lányi a politikában a közös célok kitűzésében való részvételt hangsúlyozza, e könyvében teljes érzéketlenséget tanúsít a résztvevők (ti. a zöld mozgalmak, zöld pártok, környezetvédelmi NGO-k) tapasztala-taival és problémáival szemben.
Szintén következetlenség, hogy a szerző által elbúcsúztatott XIX. század és eszméi néha vissza-visszatérnek szövegébe. A nemzetállami kereteket védi a regionális politikával szemben, Burke pszichológiailag cáfolt gondolatait eleveníti fel, s historizál is néha. Hivatkozási alapként jelenik meg Széchenyi István is, akit felelősséggel tevékenykedő politikusi mivoltáért és önfeláldozó szervező tevékenységéért minden tisztelet megillet, de a humánökológiához nem sok köze volt. Nézetei a részvételközpontú politikától igencsak távol álltak, élete végéig a felvilágosult elit által kormányzott központosított birodalmi keretekben hitt. Tevékenységének néhány következménye pedig máig negatívan hat ökológiai szempontból: a Tisza-szabályozás tönkretette a folyó vízrendszerét, a Vaskapu-szabályozás pedig a vizák életterét pusztította el örökre.

A hiányosságok

Az egyik legfontosabb hiányosság, hogy a humán-
ökológia megfogalmazásában Lányi hanyagolja az erre vonatkozó, főleg természettudományi indíttatású elveket. Nánási Irén a humánökológiát transzdiszciplínaként, nem pedig paradigmaként határozza meg. ¹¹ Lányi csak jelzésértékűen, lábjegyzetben foglalkozik jó néhány eszmetörténeti előzménnyel - az ökofeministáktól kezdve a jogelméletben megjelenő humánökológiai problémákig. Pontos bemutatásuknak a főszövegben lenne a helye. Mindez azért bosszantó, mert a szerző egyetemi előadásain ezekre rendszerint részletesen kitér. Érthetetlen, miért hanyagolta el ennyire e területeket e könyvében.
Szintén hiányosság, hogy míg a szerző meglehetősen távoli kapcsolódási pontokkal rendelkező filozófiai elvekre rendkívül érzékeny, addig a zöldnek vagy ökológiainak nevezett mozgalmak állásfoglalásaira, tapasztalataira és problémáira egyáltalán nem épít. A könyvben például fel sem merül a meglehetősen gyakori és gyakorlati kérdés: az elméleti radikalizmus fontosabb-e, vagy a cél felé közelítés. A kérdés feltevése és megválaszolási kísérlete talán a már említett Európai Unióról szóló írás hangvételén is finomított volna. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a nagyobb nyugati zöld szervezetek EU-ellenesek voltak. Az angol és a német zöldek feladták a következetes EU-ellenes álláspontot, az 1989-es európai parlamenti választásokon jócskán megnövelték mandátumaik számát. Az Európai Parlamentben jelentős aktivitást kifejtő frakciót alkotnak, fellépéseikkel megnövelték mind az intézmény, mind a környezetvédelmi politika súlyát. Azaz radikális EU-ellenes álláspontjuk feladásával sikerült elérni az EU „zöldülését”.
További hiányosság, hogy Lányi néha nem hivatkozik azokra a művekre, amelyekkel éppen vitázik. (Például György Lajos felvetései; a Gaia-elmélet; a liberalizmus személyiségfelfogása.)
Az érintett témák egy részéhez viszont egyszerűen nem nézte át a szakirodalmat. Ez leginkább az Európai Unió ellen írt pamfletben szembetűnő, de más részterületeken is megemlíthető. A környezet mint folyamatosan változó szimbolikus mező fogalmi, logikai elemzéséhez, úgy gondolom, elkerülhetetlen lett volna a szerző által kicsit elhanyagolt Foucault vagy a nagyon elhanyagolt Bourdieu vonatkozó elméleteinek rövid ismertetése. Azaz hogyan változott a „diszkurzus rendje”, s hogyan jelent ez meg például a rendszerbesorolóból etológiai szemléletűvé váló biológiában; a sajátos habitust felvevő cselekvők hogyan mozognak a szimbolikus környezetüket alkotó mezőben stb. Az emberi viszonyok természeti viszonyokra alkalmazásának jelenségét pedig már közel száz éve leírta és elemezte Emile Durkheim és Marcel Mauss az osztályozás elemi formáiról szóló klasszikus tanulmányban.

A stíluszavar

A stíluszavarra már utaltam írásom elején. A napilapok odamondós publicisztikai stílusa vagy a gondolatébresztő esszé sajátosságainak megfelel a könyv. Ugyanakkor egy összefoglaló elemző műben nem engedhető meg a fogalmi elemzés és a bizonyítás hiánya, a fogalmi következetlenség, az utalásszerű értékelés. A tanulmány jellegű írásokat élményekkel és egyéni értelmezési kísérletekkel megtűzdelt szövegek, személyes levelek követik. A fenomenológiai terminológia és az ökológiai fogalmak után azonban az egyszerű olvasó nem tud mit kezdeni az Arany János Őszikék ciklusát idéző szép, szubjektív merengéssel.
Lányi a könyvet egy pesszimista Macbeth-értelmezéssel zárja, aminek elhelyezése a politikai filozófia után zavaró, kiábrándult hangvétele pedig megkérdőjelezi, hogy érdemes-e könyvet írni az ökoló-giai válságból való kilábalás lehetőségeiről.

A könyv erényeiről

Az Együttéléstan szervesen illeszkedik Lányi András munkásságába, mely következetesen csatlakozik az ökológiai válság jelenségére felhívó és a kiutat kereső diszkurzushoz, s folyamatosan hangsúlyozza a legtágabban vett környezeti tudatosság, a szemléletváltás szükségességét ennek leküzdésében.
Az e célhoz való közelítéshez azonban nem feltétlenül ez a könyve járul hozzá a legerősebben. A napilapokban rendszeresen megjelenő publicisztikái vagy közszereplései hatásosabbak lehetnek a mindennapi figyelemfelkeltés céljából. Kiemelkedő szervezőtevékenysége is: több konferencia, kerekasztal, továbbá az ELTE-n a környezetszociológia, a PTE-n a humánökológia szakirány és képzési program beindítása fűződik a nevéhez. ¹²
Könyvének legfőbb érdeme, hogy újra felhívja a figyelmet: világnézeti, szemléleti váltásra van szükség ahhoz, hogy a fenntartható együttélés felé mozduljon el a világ. Fontos megállapítása, hogy a természethez, természeti környezethez való viszonyt az emberek közötti viszonyok határozzák meg, azaz a környezeti probléma nem technológiai, hanem társadalomtudományi probléma. Külön erénye, hogy ez végre egy társadalmi kérdésekkel foglalkozó könyv, ami magyarul van írva, nincs tele germanizmussal, szóismétléssel, feleslegesen használt idegen szavakkal. A mondatok nem unalmasan szárazak, a latin idézetek valóban latinok, a stílus gördülékeny, s többszörösen bővített mondatokra is telik a szerzőnek, melyek érthetőek, és megfelelnek a magyar nyelv szabályszerűségeinek. Sajnálatos módon a szép nyelvezet oltárán tett áldozat néha károsan befolyásolja a fogalmi tisztánlátást és az elemzés pontosságát.
A könyv a humánökológia és általában az ökoló-giai válsággal foglalkozó filozófiákat, társadalomelméleteket összefoglaló műnek és a hazai piacon hiánypótlónak ígérkezett. A fentebb jelzett hiányosságok miatt azonban egy ilyen összefoglaló mű továbbra is várat magára - akár Lányi András, akár más tollából.