Az 1998-as politikai válság
Amerika történetenek egyik legbékésebb és
gazdaságilag legvirágzóbb korszakában következett
be. A washingtoni politikai kultúra azonban az elmúlt két
évtized során fokozatosan eldurvult, és ezzel párhuzamosan
a Kongresszusban csökkent a mérsékelt politikai vonalat
képviselő politikusok súlya. Az amerikai elnök
évekig tartó kivizsgálása, különösen
a kivizsgálás krízishangulatú utolsó
éve felszínre hozta az amerikai politikai rendszer több
fontos intézményének strukturális problémait.
Az 1978-ban törvénybe
iktatott független ügyészi rendszer a politikai konfliktusok
jogi útra terelésének és kriminalizálásának
a veszélyét idézte fel. A politikai okokból
gyakorlatilag elmozdíthatatlan, korlátlan költségvetéssel
és idővel rendelkező független ügyész
igazolta az alkomány által biztosított "checks and
balances"-on gyakorlatilag kívül álló hatalom
létrejöttének lehetőségét. Antonin
Scalia, az Amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik
legkonzervatívabb bírája 1988-ban - amikor a Legfelsőbb
Bíróság alkotmányosnak minősítette
a független ügyész intézményét -
kisebbségi véleményében, szinte megjósolva
a jelen krízist, a következő veszélyekre hívta
fel a figyelmet: "Milyen egyszerű lesz az elnök politikai ellenfeleinek
e törvény alapján egy mindent megbénító
bűnügyi kivizsgálást elindítaniuk a végrehajtó
hatalom feje ellen. [...] Mi történik, ha [az ügyészt
kinevező bírák] politikailag elfogultak lesznek,
mint ahogy ez előfordult már bírákkal, és
olyan ügyészt választanak, aki ellenséges az
adminisztrációval szemben?" Kenneth Starr egyre terebélyesedő
kivizsgálása a vádesküdtszéki eljárás
egyoldalúságára is ráirányította
a közvélemény figyelmét.
A politikai krízis
évében a sajtóval szembeni elvárások
rendkívül megnőttek. Míg a Watergate-ügyet
az amerikai sajtó történetének egyik fénypontjaként
tartják számon, a jelen válságban a sajtó
is azon intézmények közé tartozott, amelynek
hitele megrendült. A Lewinsky-affér nyilvánosságra
kerülése után napokon belül óriási
szakadék keletkezett a helyzet megítélésében
a közvélemény és a sajtó-establishment
jelentős része között. Míg a sajtó
túlnyomó többsége az elnök elleni vádak
súlyosságát hangsúlyozta, és ennek következtében
Clinton közeli bukását jósolta, a közvélemény-kutatások
azt mutatták, hogy az elnök népszerűsége
nem csökkent. A krízis hosszú hónapjai alatt
a washingtoni sajtókörök rendszeresen hangot adtak annak
a meggyőződésüknek, hogy a közvélemény
előbb-utóbb követni fogja a sajtó álláspontját.
Az elnök népszerűsége azonban az egész
év folyamán stabilan 60-70% körül maradt.
A sajtóval való
nagyfokú elégedetlenség közepette indult be június
közepén az első nagyközönség számára
írt sajtókritikai folyóirat, Brill's Content néven.
Megjelenésének jelentőségét Ken Aulette,
a New Yorker című irodalmi-politikai hetilap neves médiakritikusa
így jellemezte: "...ha hiszünk a checks and balances rendszerében,
amire kormányzási rendszerünk épül, akkor
hinnünk kell abban, hogy [...] a sajtó, amelyik az egyik legnagyobb
hatalommal rendelkező intézmény, szintén igényli
az ellenőrzést [...] és ez a folyóirat be is fogja
tölteni ezt a funkciót."
A sajtó kritikai elemzésével
tekintélyes intézetek, alapítványok és
szakmai társaságok foglalkoznak. Ezek kiadványai,
például a Columbia Journalism Review és az American
Journalism Review azonban alapvetően szakfolyóiratok, a sajtó
képviselőinek és egyetemi köröknek szólnak.
Ezek tehát többnyire általánosabb trendekkel
foglalkoznak, és szárazabb stílusban íródnak,
hatásuk közvetett, példányszámuk korlátozott.
Míg a Columbia Journalism Review és az American Journalism
Review példányszáma 30 ezer körül van, a
Brill's Content az 500 ezres példányszám elérését
vette célba öt éven belül, és az első
számok kb. 230 ezer példányban keltek el.
A Brill's Content indító
számát nagy várakozás előzte meg. Ezt
nagyrészt a lap kiadójának és szerkesztőjének,
Steven Brillnek szakmai tekintélye magyarázta. Az ő
nevéhez fűződik többek között a bírósági
tárgyalások televíziós közvetítésével
és a tárgyalások során felmerült jogi
kérdések elemzésével foglalkozó nagy
sikerű kábelcsatorna, a Court TV megalapítása.
A figyelem azonban nem kis mértékben annak is köszönhető
volt, hogy az indító szám Pressgate címmel
24 ezer szavas cikket hozott le Steven Brill tollából. A
cikk az amerikai sajtó magatartását elemezte a krízis
kirobbanásának első heteiben, s az adott különleges
politikai jelentőséget neki, hogy Brill interjút készített
K. Starr-ral, aki ekkor ismerte el először, hogy hivatala rendszeresen
kapcsolatban állt a sajtó képviselőivel. A kiszivárogtatott
hírek kérdése február eleje óta szerepelt
a sajtóban, amikor is Clinton ügyvédje nyilvánosan
megvádolta Starr hivatalát az elnök kivizsgálásával
kapcsolatos információk illegális kiszivárogtatásával.
A sajtó tudósított ugyan a kiszivárogtatás
körüli vitáról, de ezt a tudósítást
tudathasadás jellemezte, mivel azok a sajtóorgánumok,
amelyek az ügyészi hivataltól bizalmas információt
kaptak, nem sok lelkesedést mutattak a kiszivárogtatás
részleteinek a kivizsgálásában és leleplezésében.
Brill a cikkben naplószerűen
követte a legfontosabb napilapok, politikai hetilapok és az
elektronikus média tudósítását a kibontakozó
Lewinsky-botrány legfontosabb eseményeiről. Az elemzésbe
bevont napilapok elsősorban a következők voltak: New York
Times, Washintgon Post, Los Angeles Times, Chicago Tribune, Wall Street
Journal, míg a hetilapok közül elsősorban a Time-ot
es a Newsweeket elemezte, az elektronikus média keretében
pedig főleg a három fő kereskedelmi csatornát
és az egész nap híreket adó kábelcsatornák
közül a CNN-t, a CNBC-t és az MSNBC-t tárgyalta.
Brill lesújtó képet fest az első hetek hisztérikus
légköréről, amelyben a sajtó a hírek
közlésének elsőbbsége és a nagyobb
nézettség, illetve olvasottság érdekében
rendszeresen megszegte az újságírói etika általánosan
elfogadott normáit. Így a botrány kirobbanásának
pillanatától kezdve a sajtó rendszeresen hivatkozott
anonim forrásokra anélkül, hogy az anonim források
használata esetén indokolt rendkívüli óvatosságot
a tudósítók és különösen a szerkesztők
betartották volna. Az anonim források a vádak és
az állítólagos bizonyítékok kiszivárogtatásával
nagy befolyást gyakoroltak a hírek tartalmára. A sajtó
ugyanakkor alig nyújtott támpontot a névtelenséget
választó forrásokról, és ezáltal
megnehezítette a közönség számára,
hogy az anonim források szavahihetőségét megítélhessék,
érdekkonfliktusait felismehessék. Sok esetben a tudósítások
csak egyetlen anonim forrásra hivatkoztak, elvetve az oknyomozó
újságírásnak a Watergate-idők óta
követett alapszabályát, hogy névtelen forrás
esetén legalább két független helyről megerősített
információ tekinthető csak elég megbízhatónak
ahhoz, hogy a sajtó leközölje. Előfordult, hogy
abban a felfokozott versenyhelyzetben, amelyben a sajtó érezte
magát, a sokadkézből származó híresztelések
futótűzként terjedtek, és a különböző
sajtóorgánumok egymás híreit hozták
le önálló verifikáció nélkül.
Brill cikke szerint
a tudósításokban a csak lazán megjelölt
és sejtetett források mögött sokszor a független
ügyészi hivatal állt. A sajtó oknyomozó
újságírás helyett gyakorlatilag az ügyészi
hivatal nyomozásáról tudósított. Beállításának,
feltételezéseinek, gyanúinak kritikátlan továbbításával
rövid időn belül az ügyész interpretációja
vált dominálóvá a sajtóban. Brill így
jellemzi a létrejött helyzetet: "Minden tudósítást
[a Lewinsky-ügyben] az jellemez, hogy egyik sem épül eredeti
forrásokkal készült interjúra. Mindegyik az ügyész
vagy más ügyvéd (»források«) által
nyújtott verziója annak, amit tanúk vagy potenciális
tanúk mondtak, mondanak vagy fognak mondani." (Brill's Content,
1998. augusztus, 134. old.) Bob Woodward, aki Carl Bernsteinnel együtt
a Watergate-idők legendás újságíró
teljesítményét nyújtotta a Washington Post
tudósítójaként, így jellemezte a különbséget
az akkori és a jelenlegi újságírói attitűd
között: "...a Watergate esetében Carl és én
elmentünk, és azokkal az emberekkel beszéltünk,
akiket az ügyészek ignoráltak vagy nem tudtak róluk
[...]. Itt azonban a tudósítások abban merülnek
ki, hogy ügyvédek elmondják az újságíróknak,
mit gondoljanak és miről írjanak."
A Lewinsky-botrány
során a sajtó azzal a súlyos etikai dilemmával
is szemben találta magát, hogy a kiszivárogtatott
hírek publikálásán keresztül a kivizsgálás
aktív részesévé vált. Az ügyészi
hivatal egy-egy jól időzített kiszivárogtatása
a történet szereplőit - a sajtó közreműködésével
- döntéskényszerbe hozhatta. Természetesen a
sajtó nem fedheti fel anonim forrásait, és egy szerkesztőségen
belül az újságírók nem nyomozhatnak egymás
forrásai után. Ahogy azonban a Microsoft tulajdonában
levo Slate nevű on-line magazin már februárban kifejtette,
ha a sajtó meg van arról győződve, hogy a kiszivárogtatás
illegális tevékenység, akkor az ügyészi
hivatal visszaélésének a feltárása is
feladata az oknyomozó újságírásnak.
(Jacob Weisberg, Slate, 1998. február 12.) Az anonim források
védelme szorosan összefügg a sajtószabadság
jogával. Mégis "...nehéz elképzelni, hogy az
lett volna az alapítók szándéka, amikor az
[sajtószabadságra vonatkozó] Első alkotmánykiegészítést
megfogalmazták, hogy a sajtó segítse a [nagy hatalommal
bíró független] ügyész munkáját
azzal, hogy [...] publikálja az általa kiszivárogtatott
[híreket] - ahelyett, hogy gyanúval tekintene rá és
hatalmára, ahogy azt az újságírói hivatás
megkívánná. [...] A sajtó végül
is az az intézmény, amelynek az alapító atyák
permanens védelmet biztosítottak annak érdekében,
hogy a hatalommal való visszaélést leleplezhessék."
(Brill's Content, 1998. augusztus, 151. old.)
A sajtó nemcsak a
botrány kirobbanását követő első
hetekben - amellyel Brill a Pressgate cikkében foglalkozott - fogadta
el fenntartás nélkül a független ügyész
verzióját. Ez az attitűd jellemezte a Starr-jelentés
szeptember eleji publikálását követő időszakot
is, amikor néhány nap leforgása alatt több mint
száz - köztük számos jelentős - napilap vezércikkben
szólította fel az elnököt lemondásra. A
vezércikkek ezzel elébe szaladtak az eseményeknek,
és nyíltan kifejezésre jutatták a sajtó
körében fellelhető nagyfokú elfogultságot.
James Boylan, a Columbia Journalism Review alapító szerkesztője
így jellemezte ezen szerkesztőségek hozzáállását:
"...a vezércikkek írói [...a Starr-] jelentés
elemzésére meglepően kevés hangsúlyt
fektettek. Ahelyett, hogy megmutatták volna, miért kell hitelt
adni [a jelentés] állításainak, egyszerűen
elfogadták azt. A vezércikkek [...] ritkán tették
egyértelművé, hogy a jelentés egy terjedelmes
vádirat, és nem egy bírósági ítélet
[...]. Ezzel ellentétben azok a vezércikkek, amelyek Richard
Nixon lemondására szólítottak fel, [...] egy
[relatíve] sokkal későbbi időpontban születtek.
[...] Abban az esetben a sajtó segített a társadalmi
konszenzus kialakításában, ahelyett, hogy megpróbált
volna [idő előtt] úgy tenni, mintha már létezne
konszenzus." (J. Boylan, Columbia Journalism Review, 1998. november-december,
37. old.) A szerkesztőségek túlnyomó többsége
azonban nem tekintette az alkotmányos folyamatot befejezettnek a
vádak nyilvánosságra hozatalával. Ezek közé
tartoztak a sajtó olyan nagyságai, mint például
a New York Times, a Washington Post.
Természetesen volt
különbség a tudósítások színvonalában,
a követett újságírói értékekben
az első három hét ideje alatt is. Az újságírói
etika fellazulása leginkább azokat a kábelcsatornákat
jellemezte, amelyek 24 órán át, gyakorlatilag egyfolytában
híreket hoznak. Ezeken a csatornákon újságírókból,
ügyvédekből, moralistákból stb. álló
fórumokon órák hosszat vitatták és értékelték
az eseményeket, összemosva a híreket a találgatásokkal,
és az elemzéseket a véleményekkel. A krízis
éve alatt a 24 órás hírcsatornák nézettsége
megugrott, míg a hagyományos kereskedelmi TV-adóké
csak néhány százalékkal nőtt. Ezek közül
az 1997 októberében az NBC és a Microsoft közös
üzleti vállalkozásaként indult MSNBC kábelcsatorna
nézettsége, és ezzel együtt a hirdetésekből
származó bevétele is több mint a duplájára
nőtt meg a botrány első hetében, amikor is a
csatorna műsorainak 95%-a csak a botránnyal foglalkozott.
Ezeken a hírcsatornákon megjelentek az írott sajtó
országos hírű tudósítói is, akik
e kötetlenebb fórumokon a többi meghívott vendéggel
együtt szabadon bonyolódtak találgatásokba, és
a tények és vélemények összemosásával
nagyban hozzájárultak az újságírói
szakma hitelének aláásásához. (A Washington
Post például nem engedte meg, hogy a kötetlen televíziós
műsorokon megjelenjenek azon tudosítók, akik ezzel
a témával foglalkoztak.)
Az új médiakritikai
havilap első számának politikai aktualitása
üzleti szempontból briliáns húzásnak bizonyult.
Azok a sajtóorgánumok, illetve újságírók,
amelyek és akik politikai vagy szakmai okokból úgy
érezték, hogy Brill Pressgate cikkére válaszolniuk
kell, hetekig biztosították, hogy a sajtó rendszeresen
foglalkozzék a folyóirattal. Brill, a médiakritikus
a média kritikájának kereszttüzébe került.
Cikkére Kenneth Starr is 19 oldalas levélben válaszolt,
amely megjelent a Brill's Content második számában.
Kenneth Starr levelében visszautasította, hogy titkos vádesküdtszéki
anyagról tájékoztatta volna a sajtót, és
ezzel törvénysértést követett volna el,
illetve etikai szabályokat hágott volna át. De levelében
végül is nem tagadta Brill alapvető állítását,
hogy hivatala rendszeresen tájékoztatta a sajtót anélkül,
hogy engedélyezték volna a forrás eredetének
azonosítását. Az, hogy ez a sajtóval való
kapcsolattartás illegális volt-e, az a vonatkozó törvények
értelmezésén múlik. 1998. június közepén
egy szövetségi bíró úgy döntött,
hogy első látásra elfogadható bizonyítékok
vannak arra, hogy Starr hivatala 24 esetben illegálisan tájékoztatta
a sajtót, és ezért kivizsgálást rendelt
el, amely jelenleg folyamatban van. (Neil A. Lewis, New York Times, 1998.
október 31.)
Az üzleti siker szempontjain
túl a folyóirat körüli nagy felhajtással
Brill elérte, hogy az általa felvetett szakmai kérdések
széles körben terítékre kerüljenek. Az 1998-as
év egyébként is termékeny talajt biztosított
egy nagyközönség számára írt médiakritikai
folyóirat számára. A keresletet megalapozta, hogy
az olvasók általában nagy elégedetlenséggel
követték a sajtó tudósításait,
ugyanakkor az egyre komolyabbá váló politikai válság
idején megnőtt az információk iránti
igény, és megnőtt a különféle médiatermékek
fogyasztása. A folyóirat azzal az igénnyel lépett
a színre, hogy az új információs korszak idejében
a gyorsan változó médiavilág termékeit
elemezze, és információt nyújtson róluk
a sajtó fogyasztói számára. Brill a folyóirat
gazdasági sikerét arra a feltételezésre építette,
hogy a sajtóval szembeni társadalmi elvárás
fokozása egyben jó üzleti vállalkozás
is lesz. Ennek érdekében újrafogalmazta azokat az
újságírói etikai normákat, amelyek a
Brill's Content írásait jellemezni fogják, és
amelyeket a médiavilág termékeitől is számon
fognak kérni.
Ezek az alapelvek, amelyek
mintegy mottóként minden szám elején megjelennek,
a következők: 1. A sajtó törekedjék arra,
hogy a tudósításokban mind a közölt tények,
mind a kontextus igaz legyen, megfeleljen a valóságnak. 2.
Ha a kiadó nincs meggyőződve az információ
megbízhatóságáról, akkor vagy ne közölje,
vagy bizonytalanságát jelezze azzal, hogy megadja a forrásait
és a források esetleges gyengéit. Ha a névtelen
források használata elkerülhetetlen, világossa
kell tenni az így közölt információ korlátait
és egyoldalúságát. 3. A publikáció
célja az olvasó informálása, és ezzel
összhangban mentesnek kell lennie minden rejtett érdektől.
Így például ne kövesse a hirdetők érdekeit
vagy más üzleti, politikai érdekeket. Ha összeférhetetlenség
áll fenn a kettő között, azt nyilvánosságra
kell hozni. 4. Az újságíróknak ugyanúgy
számot kell adniuk munkájukról, amiként ők
tudósításuk alanyait a közvélemény
előtt számadásra kényszerítik. Ezért
a sajtónak komolyan kell vennie a munkájával kapcsolatos
kritikákat és kifogásokat, és a ténybeli,
illetve értelmezésbeli tévedéseket gyorsan
és világosan kell kiigazítani. A kiigazítást
ugyanolyan prominens helyen kell elhelyezni, mint ahol az eredeti cikk
megjelent.
A Brill által megfogalmazott
újságírói normák triviálisnak
tűnnek, a mértékadó sajtókörökben
elvben kevesen vitatják őket, de ahogy a Pressgate cikk is
mutatta, a sajtó az utóbbi időben nemegyszer megszegte
ezeket az elveket. Természetesen Brill nem áll egyedül
sajtókritikájával. Az utóbbi években
az amerikai újságíró-társadalom prominens
tagjai a sajtó válságos korszakáról
beszélnek, amelyet a sajtó tulajdonosi szerkezetében
és a tömegkommunikációs technológiában
bekövetkezett radikális változásokkal hoznak
összefüggésbe.
Az utóbbi évtizedekben
a sajtóban egyre nőtt a koncentráció, s ennek
következtében egyre nagyobb médialáncok és
konglomerátumok uralják a piacot. A helyi újságokat,
amelyek befolyásos családok tulajdonában és
irányítása alatt álltak, a nagy médialáncok
fokozatosan felvásárolták. A folyamat az 1980-as években
különösen felerősödött; míg 1910-
ben 689 amerikai városnak volt több, egymással versenyző
önálló napilapja, addig az 1990-es években kevesebb
mint 30 városról állítható ugyanez,
míg 1986-ban az amerikai napilapok 63%-a volt médialánc
tulajdonában, addig ez az arány 1998-ra 80%-ra nőtt.
(Brill's Content, 1998. szeptember, 148. old.) A három nagy kereskedelmi
TV-társaságot pedig felvásárolta a General
Electric, a Westinghouse, illetve a Disney Co. (D. Alger, The Harvard International
Journal of Press/Politics, 1998. 3. szám, 127. old.)
Míg a Watergate idején
a televíziós híreket majdnem kizárólag
a három kereskedelmi csatorna esti híradói szolgáltatták,
addig jelenleg a három fő kereskedelmi adó esti híradóján
kívül számos hírmagazin szolgáltat többé-kévésbé
szórakoztató formában híreket. Továbbá
megjelentek a 24 órás hírszolgáltató
kábelcsatornák, amelyek a régi hírciklus fogalmát
teljesen átalakították. Az utóbbi években
az internet is jelentős hírforrássá vált,
míg 1995-ben a lakosságnak mintegy 4%-a kapott onnan híreket,
addig ez mára már 20%-ra nőtt. (Marvin Kalb, New Pespectives
Quarterly, 1998. őszi száma.) Az egyre szaporodó hírforrások
következtében megnőtt a verseny, és a sajtó
tulajdonviszonyainak változása miatt megerősödött
profitérdek jelentősen megváltoztatta a sajtó
működési körülményeit.
A sajtó hivatásának
újrafogalmazását célul kitűző újságírói
mozgalom, a Committee for Concerned Journalist a sajtó jelen problémáit
így írta le: "Azok a forradalmi változások,
amelyek a technológiában, a gazdasági körülményekben
a közvéleménnyel való viszonyunkban bekövetkeztek,
kikezdték azon alapvető értékeinket, amelyek
a sajtó szerepe szempontjából döntőek egy
demokratikus társadalomban." (Statement of Concern, www.journalism.org,
1997.) "Úgy tűnik, hogy a sajtó hivatását
egyre inkább háttérbe szorítja a média
hatalmas mérete, a szűklátókörű szokások,
a szórakoztatóipar érdekei, [...]
a tőzsde követelményei,
az egyre jobban fragmentálódó piac [...]" (Project
for Excellence in Journalism,
An overview, www.journalism.org,
1997.) Az Amerikai Napilapok Szerkesztőinek Szövetsége
1998 decemberében nyilvánosságra hozott jelentésében
a Szövetség elnöke így jellemezte a sajtó
hitelvesztését: "...a közvélemény szerint
elvesztettük a kapcsolatot olvasóinkkal. [...] Azt gondolják
rólunk, hogy túlságosan hajhásszuk a szenzációkat,
gyakran vagyunk pontatlanok, tiszteletlenek és elfogultak. [...]
Azt gondolják, hogy még a nyilvánvaló üzleti
érdekeinket sem vagyunk hajlandók beismerni."
Brill új folyóiratának
nagy érdeme, hogy a sajtó önvizsgálatának
vitáját a nagyközönség elé vitte.
Abból a feltétélezésből indult ki, hogy
a médiatermékek a jövő század legfontosabb
termékei között lesznek, és az USA-ban van egy
elég nagy - nem szakmabeli - olvasóközönség,
amely igényt tart ezen termékek kritikai elemzésére.
Neves újságírókból álló
tekintélyes gárdát gyűjtött össze,
és saját hitelét megerősítendő,
a szakma egyik legismertebb alakját, Bill Kovachot nevezte ki a
lap független ombudsmanjának. Az amerikai sajtó történetében
az ombudsman intézményét legelőször a Pulitzer
család alkalmazta egy ideig a század elején a New
York Worldnél. Az intézmény felélesztésére
a 1960-as évek végén került sor. Ombudsmant,
mint házon belüli kritikust, aki kivizsgálja a szerkesztőktől
és újságíróktól függetlenül
a laphoz beérkezett tényszerű vagy tartalmi panaszokat,
csak kevés amerikai újság alkalmaz. A hozzávetőleg
1500 amerikai napilap közül csupán kb. 34 újságnál
van ombudsman. (Larry J. Sabato, Feeding Frenzy, 1991. The Free Press,
New York, 227. old.)
A Brill's Contentnek eddig
hat száma jelent meg, amelyek alapján az eredeti koncepció
megvalósítása már többé-kevésbé
megítélhető. A lap a médiát tágan
értelmezi, és ennek megfelelően foglalkozik a nyomtatott
sajtó széles körével (beleértve a napilapokat,
a gazdasági és politikai heti- és havilapokat, divatlapokat,
a kamaszoknak szánt magazinokat stb.), az elektronikus sajtó
különböző ágaival (TV- és rádióadók,
illetve a kábel-TV-csatornák műsoraival), valamint
az internet világával.
Minden számban van
néhány hosszabb, átfogó cikk, amely a sajtó
általánosabb trendjeinek elemzésével, egy-egy
sajtótermék részletes bemutatásával,
a sajtó aktuális kiemelkedő sikereivel, illetve súlyos
melléfogásaival foglalkozik. A cikkek számottevő
hányada a sajtó munkájának a kulisszái
mögé néz. A műhelytitkok feltárása,
túl azon, hogy érdekes és szórakoztató,
általában segíti a sajtó fogyasztóit
a sajtóinformációk minőségének
megítélésében.
A sajtó távlati
trendjeinek elemzése során például a Brill's
Content több cikke tárgyalja a három fő kereskedelmi
TV-adó esti híradóinak veszteséges voltát,
a veszteségesség negatív hatását a hírek
minőségére és a szórakoztató jellegű
anyagok hányadánák a növekedésére.
A híradók veszteségessége azonban nem újkeletű
jelenség, a TV-híradók a múltban sem hoztak
nyereséget, a TV-társaságok mégis nagy súlyt
fektettek arra, hogy jelentős hírrészlegeket tartsanak
fenn. "Ez arra a korszakra volt jellemző, amikor a TV-társaságokat
[...] az alapító tulajdonosok irányították,
és nem részvénytársaságok managerei.
[...] Ők [az alapító tulajdonosok] is jól kerestek,
de közülük sokakat izgatott a [sajtó] közszolgálati
jellege és saját társadalmi megbecsülésük,
amely szempontokkal egy részvénytársaság vezetője
[...] elvben törődik ugyan, de amelyre felelősségteljesen
nem alapozhatja döntéseit, ha a Wall Street [...] igényeinek
meg akar felelni..." (Brill's Content, 1998. november, 34. old.) A híradók
veszteségeit jelenleg csak a hírrészlegek keretében
gyártott és az esetek zömében szórakoztatóbb,
ún. puhább híreket közlő hírmagazinok
nyereségessége kompenzálja. A szórakoztató
hírek aránya a gazdasági nyomásnak engedve
a híradók keretében is növekszik. A folyóirat
nagy teret szentel a kereskedelmi TV-adók hírrészlegei
előtt álló lehetséges alternatívák
elemzésének - többek között értékelve
az NBC hírrészlegével együttműködő
két kábel hírcsatorna nyújtotta alternatívát
-, különös tekintettel a 24 órán át
híreket sugárzó kábelcsatornák által
teremtett versenyhelyzetre. Brill azonban, ellentétben sok médiakritikussal,
alapvetően nem pesszimista, szerinte a jó és megbízható
sajtó hosszú távon ki fogja szorítani a szenzációra
és botrányokra épülő sajtótermékeket.
Optimizmusát arra alapozza, hogy az új információs
korszak kitermeli a sajtó igényes fogyasztóit, akik
meg fogják követelni a minőségi sajtótermékeket.
Hivatkozási alapja többek között a színvonalas
híreket nyújtó és nagy nyereséggel üzemelő
CNN, vagy a nyomtatott sajtó körében a New York Times,
és a Wall Street Journal, amelyek képesek voltak összeegyeztetni
a minőségi újságírást a gazdasági
sikerrel.
A folyóiratban számos
cikk kutatja azt az - újságírói integritás
szempontjából alapvető - kérdést, mennyire
befolyásolják a szerkesztőségi politikát
a tulajdonosok, illetve a hirdetők üzleti érdekei és
szempontjai. A december-januári szám címadó
cikke (E. L. Stevens, 1998. december-1999. január, 84. old.) megkísérli
felderíteni azt a folyamatot, ahogy a Walt Disney Company tulajdonában
lévő ABC kereskedelmi TV-adó szerkesztői leállították
a Disney parkok biztonságáról szóló
készülőfélben lévő műsort.
Bár az anyavállalat vezetői nem avatkoztak be a szerkesztőségi
döntésbe, a cikk felvetette az öncenzúra kérdését
egy olyan esetben, amikor az anyavállalat üzleti érdekeit
egy tudósítás sértheti. A Disneyről szóló
műsor leállításánál, ahol a szerkesztők
indítékait egyébként is nehéz pontosan
megállapítani, sokkal nagyobb jelentősége van
annak, hogy a Disney módosította az ABC szerkesztői
hatáskörével kapcsolatos álláspontját.
Míg az Disneyvel való egyesüléskor mind az ABC
hírrészlegének vezetői, mind a Disney vezetői
a szerkesztőségi döntések abszolút függetlenségét
hangsúlyozták, addig alig néhány év
múlva a Disney vezetői már arra a véleményre
jutottak, hogy az ABC ne készítsen eredeti tudósítást
a Disneyről.
Egy másik cikkben
a Brill's Content arról számol be, hogy az MSNBC kábelcsatornánál,
amely a Microsoft és az NBC közös vállalkozása,
a szerkesztői autonómia megmaradt. Az MSNBC a Microsoft elleni
perről elfogulatlan és részletes tudósításokat
adott.
Az internet világán
belül a folyóirat nagy teret szentel az egyre növekvő
csak on-line formában létező újságoknak.
Így példaul a novemberi szám címlapján
az on-line sajtó egyik legvitatottabb figurája, Matt Drudge,
a pletykakirály arcképe szerepel, aki egy személyben
szerkesztője, írója és kiadója az ún.
Drudge Reportnak. A Drudge Report nem egy politikai botrány kirobbantásához
járult hozzá, de információi többnyire
nem megbízhatók. Mégis az internet által képviselt
új média egyik fontos jelensége, amely a hagyományos
sajtónak már többször jelentett konkurenciát.
A folyóiratban több
rövidebb rovat érdekes analíziseket, információkat
tartalmaz a sajtó változó tulajdonosi szerkezetéről,
a különböző újságok példányszámának
alakulásáról, a média szereplőinek végzettségéről,
fizetéséről, karrierjének állomásairól,
az internet használatának elterjedtségéről,
kiemelkedően megbízható Web- site-okról stb.
A Brill's Content rendszeresen
készít interjúkat szakmai kérdésekről
a sajtó vezető képviselőivel, és többször
nyújtott fórumot nyilvános vitáknak vezető
újságírók között is. Növekvő
befolyását mutatja, hogy a napi sajtó rendszeresen
hivatkozik rá, és idézettsége többszöröse
más sajtókritikai lapoknak.
A folyóirat olyan
időpontban jelent meg, amikor a politológusok és az
újságíró szakma prominens tagjai tartanak attól,
hogy a közönség sajtóellenes hangulata negatívan
befolyásolhatja a sajtószabadság érvényesülését.
A Brill's Content publikációja kísérlet arra,
hogy a sajtó növelje hitelét a közvélemény
előtt.
Brill's Content. The Independent Voice of the Information Age, megjelenik havonta, 1998-tól kiadja a Brill Media Ventures L. P., New York, N. Y.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta