BUKSZ - 11. évfolyam, 1. szám (1999. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Tárnok Éva
Brill's Content:
Új amerikai sajtókritikai folyóirat

Jegyzetek

Az 1998-as politikai válság Amerika történetenek egyik legbékésebb és gazdaságilag legvirágzóbb korszakában következett be. A washingtoni politikai kultúra azonban az elmúlt két évtized során fokozatosan eldurvult, és ezzel párhuzamosan a Kongresszusban csökkent a mérsékelt politikai vonalat képviselő politikusok súlya. Az amerikai elnök évekig tartó kivizsgálása, különösen a kivizsgálás krízishangulatú utolsó éve felszínre hozta az amerikai politikai rendszer több fontos intézményének strukturális problémait.
 Az 1978-ban törvénybe iktatott független ügyészi rendszer a politikai konfliktusok jogi útra terelésének és kriminalizálásának a veszélyét idézte fel. A politikai okokból gyakorlatilag elmozdíthatatlan, korlátlan költségvetéssel és idővel rendelkező független ügyész igazolta az alkomány által biztosított "checks and balances"-on gyakorlatilag kívül álló hatalom létrejöttének lehetőségét. Antonin Scalia, az Amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik legkonzervatívabb bírája 1988-ban - amikor a Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak minősítette a független ügyész intézményét - kisebbségi véleményében, szinte megjósolva a jelen krízist, a következő veszélyekre hívta fel a figyelmet: "Milyen egyszerű lesz az elnök politikai ellenfeleinek e törvény alapján egy mindent megbénító bűnügyi kivizsgálást elindítaniuk a végrehajtó hatalom feje ellen. [...] Mi történik, ha [az ügyészt kinevező bírák]  politikailag elfogultak lesznek, mint ahogy ez előfordult már bírákkal, és olyan ügyészt választanak, aki ellenséges az adminisztrációval szemben?" Kenneth Starr egyre terebélyesedő kivizsgálása a vádesküdtszéki eljárás egyoldalúságára is ráirányította a közvélemény figyelmét.
 A politikai krízis évében a sajtóval szembeni elvárások rendkívül megnőttek. Míg a Watergate-ügyet az amerikai sajtó történetének egyik fénypontjaként tartják számon, a jelen válságban a sajtó is azon intézmények közé tartozott, amelynek hitele megrendült. A Lewinsky-affér nyilvánosságra kerülése után napokon belül óriási szakadék keletkezett a helyzet megítélésében a közvélemény és a sajtó-establishment jelentős része között. Míg a sajtó túlnyomó többsége az elnök elleni vádak súlyosságát hangsúlyozta, és ennek következtében Clinton közeli bukását jósolta, a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az elnök népszerűsége nem csökkent. A krízis hosszú hónapjai alatt a washingtoni sajtókörök rendszeresen hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy a közvélemény előbb-utóbb követni fogja a sajtó álláspontját. Az elnök népszerűsége azonban az egész év folyamán stabilan 60-70% körül maradt.
 A sajtóval való nagyfokú elégedetlenség közepette indult be június közepén az első nagyközönség számára írt sajtókritikai folyóirat, Brill's Content néven. Megjelenésének jelentőségét Ken Aulette, a New Yorker című irodalmi-politikai hetilap neves médiakritikusa így jellemezte: "...ha hiszünk a checks and balances rendszerében, amire kormányzási rendszerünk épül, akkor hinnünk kell abban, hogy [...] a sajtó, amelyik az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező intézmény, szintén igényli az ellenőrzést [...] és ez a folyóirat be is fogja tölteni ezt a funkciót."
A sajtó kritikai elemzésével tekintélyes intézetek, alapítványok és szakmai társaságok foglalkoznak. Ezek kiadványai, például a Columbia Journalism Review és az American Journalism Review azonban alapvetően szakfolyóiratok, a sajtó képviselőinek és egyetemi köröknek szólnak. Ezek tehát többnyire általánosabb trendekkel foglalkoznak, és szárazabb stílusban íródnak, hatásuk közvetett, példányszámuk korlátozott. Míg a Columbia Journalism Review és az American Journalism Review példányszáma 30 ezer körül van, a Brill's Content az 500 ezres példányszám elérését vette célba öt éven belül, és az első számok kb. 230 ezer példányban keltek el.
 A Brill's Content indító számát nagy várakozás előzte meg. Ezt nagyrészt a lap kiadójának és szerkesztőjének, Steven Brillnek szakmai tekintélye magyarázta. Az ő nevéhez fűződik többek között a bírósági tárgyalások televíziós közvetítésével és a tárgyalások során felmerült jogi kérdések elemzésével foglalkozó nagy sikerű kábelcsatorna, a Court TV megalapítása. A figyelem azonban nem kis mértékben annak is köszönhető volt, hogy az indító szám Pressgate címmel 24 ezer szavas cikket hozott le Steven Brill tollából. A cikk az amerikai sajtó magatartását elemezte a krízis kirobbanásának első heteiben, s az adott különleges politikai jelentőséget neki, hogy Brill interjút készített K. Starr-ral, aki ekkor ismerte el először, hogy hivatala rendszeresen kapcsolatban állt a sajtó képviselőivel. A kiszivárogtatott hírek kérdése február eleje óta szerepelt a sajtóban, amikor is Clinton ügyvédje nyilvánosan megvádolta Starr hivatalát az elnök kivizsgálásával kapcsolatos információk illegális kiszivárogtatásával. A sajtó tudósított ugyan a kiszivárogtatás körüli vitáról, de ezt a tudósítást tudathasadás jellemezte, mivel azok a sajtóorgánumok, amelyek az ügyészi hivataltól bizalmas információt kaptak, nem sok lelkesedést mutattak a kiszivárogtatás részleteinek a kivizsgálásában és leleplezésében.
 Brill a cikkben naplószerűen követte a legfontosabb napilapok, politikai hetilapok és az elektronikus média tudósítását a kibontakozó Lewinsky-botrány legfontosabb eseményeiről. Az elemzésbe bevont napilapok elsősorban a következők voltak: New York Times, Washintgon Post, Los Angeles Times, Chicago Tribune, Wall Street Journal, míg a hetilapok közül elsősorban a Time-ot es a Newsweeket elemezte, az elektronikus média keretében pedig főleg a három fő kereskedelmi csatornát és az egész nap híreket adó kábelcsatornák közül a CNN-t, a CNBC-t és az MSNBC-t tárgyalta. Brill lesújtó képet fest az első hetek hisztérikus légköréről, amelyben a sajtó a hírek közlésének elsőbbsége és a nagyobb nézettség, illetve olvasottság érdekében rendszeresen megszegte az újságírói etika általánosan elfogadott normáit. Így a botrány kirobbanásának pillanatától kezdve a sajtó rendszeresen hivatkozott anonim forrásokra anélkül, hogy az anonim források használata esetén indokolt rendkívüli óvatosságot a tudósítók és különösen a szerkesztők betartották volna. Az anonim források a vádak és az állítólagos bizonyítékok kiszivárogtatásával nagy befolyást gyakoroltak a hírek tartalmára. A sajtó ugyanakkor alig nyújtott támpontot a névtelenséget választó forrásokról, és ezáltal megnehezítette a közönség számára, hogy az anonim források szavahihetőségét megítélhessék, érdekkonfliktusait felismehessék. Sok esetben a tudósítások csak egyetlen anonim forrásra hivatkoztak, elvetve az oknyomozó újságírásnak a Watergate-idők óta követett alapszabályát, hogy névtelen forrás esetén legalább két független helyről megerősített információ tekinthető csak elég megbízhatónak ahhoz, hogy a sajtó leközölje. Előfordult, hogy abban a felfokozott versenyhelyzetben, amelyben a sajtó érezte magát, a sokadkézből származó híresztelések  futótűzként terjedtek, és a különböző sajtóorgánumok egymás híreit hozták le önálló verifikáció nélkül.
 Brill cikke szerint a tudósításokban a csak lazán megjelölt és sejtetett források mögött sokszor a független ügyészi hivatal állt. A sajtó oknyomozó újságírás helyett gyakorlatilag az ügyészi hivatal nyomozásáról tudósított. Beállításának, feltételezéseinek, gyanúinak kritikátlan továbbításával rövid időn belül az ügyész interpretációja vált dominálóvá a sajtóban. Brill így jellemzi a létrejött helyzetet: "Minden tudósítást [a Lewinsky-ügyben] az jellemez, hogy egyik sem épül eredeti forrásokkal készült interjúra. Mindegyik az ügyész vagy más ügyvéd (»források«) által nyújtott verziója annak, amit tanúk vagy potenciális tanúk mondtak, mondanak vagy fognak mondani." (Brill's Content, 1998. augusztus, 134. old.) Bob Woodward, aki Carl Bernsteinnel együtt a Watergate-idők legendás újságíró teljesítményét nyújtotta a Washington Post tudósítójaként, így jellemezte a különbséget az akkori és a jelenlegi újságírói attitűd között: "...a Watergate esetében Carl és én elmentünk, és azokkal az emberekkel beszéltünk, akiket az ügyészek ignoráltak vagy nem tudtak róluk [...]. Itt azonban a tudósítások abban merülnek ki, hogy ügyvédek elmondják az újságíróknak, mit gondoljanak és miről írjanak."
 A Lewinsky-botrány során a sajtó azzal a súlyos etikai dilemmával is szemben találta magát, hogy a kiszivárogtatott hírek publikálásán keresztül a kivizsgálás aktív részesévé vált. Az ügyészi hivatal egy-egy jól időzített kiszivárogtatása a történet szereplőit - a sajtó közreműködésével - döntéskényszerbe hozhatta. Természetesen a sajtó nem fedheti fel anonim forrásait, és egy szerkesztőségen belül az újságírók nem nyomozhatnak egymás forrásai után. Ahogy azonban a Microsoft tulajdonában levo Slate nevű on-line magazin már februárban kifejtette, ha a sajtó meg van arról győződve, hogy a kiszivárogtatás illegális tevékenység, akkor az ügyészi hivatal visszaélésének a feltárása is feladata az oknyomozó újságírásnak. (Jacob Weisberg, Slate, 1998. február 12.) Az anonim források védelme szorosan összefügg a sajtószabadság jogával. Mégis "...nehéz elképzelni, hogy az lett volna az alapítók szándéka, amikor az [sajtószabadságra vonatkozó] Első alkotmánykiegészítést megfogalmazták, hogy a sajtó segítse a [nagy hatalommal bíró független] ügyész munkáját azzal, hogy [...] publikálja az általa kiszivárogtatott [híreket] - ahelyett, hogy gyanúval tekintene rá és hatalmára, ahogy azt az újságírói hivatás megkívánná. [...] A sajtó végül is az az intézmény, amelynek az alapító atyák permanens védelmet biztosítottak annak érdekében, hogy a hatalommal való visszaélést leleplezhessék." (Brill's Content, 1998. augusztus, 151. old.)
A sajtó nemcsak a botrány kirobbanását követő első hetekben - amellyel Brill a Pressgate cikkében foglalkozott - fogadta el fenntartás nélkül a független ügyész verzióját. Ez az attitűd jellemezte a Starr-jelentés szeptember eleji publikálását követő időszakot is, amikor néhány nap leforgása alatt több mint száz - köztük számos jelentős - napilap vezércikkben szólította fel az elnököt lemondásra. A vezércikkek ezzel elébe szaladtak az eseményeknek, és nyíltan kifejezésre jutatták a sajtó körében fellelhető nagyfokú elfogultságot. James Boylan, a Columbia Journalism Review alapító szerkesztője így jellemezte ezen szerkesztőségek hozzáállását: "...a vezércikkek írói [...a Starr-] jelentés elemzésére meglepően kevés hangsúlyt fektettek. Ahelyett, hogy megmutatták volna, miért kell hitelt adni [a jelentés] állításainak, egyszerűen elfogadták azt. A vezércikkek [...] ritkán tették egyértelművé, hogy a jelentés egy terjedelmes vádirat, és nem egy bírósági ítélet [...]. Ezzel ellentétben azok a vezércikkek, amelyek Richard Nixon lemondására szólítottak fel, [...] egy [relatíve] sokkal későbbi időpontban születtek. [...] Abban az esetben a sajtó segített a társadalmi konszenzus kialakításában, ahelyett, hogy megpróbált volna [idő előtt] úgy tenni, mintha már létezne konszenzus." (J. Boylan, Columbia Journalism Review, 1998. november-december, 37. old.) A szerkesztőségek túlnyomó többsége azonban nem tekintette az alkotmányos folyamatot befejezettnek a vádak nyilvánosságra hozatalával. Ezek közé tartoztak a sajtó olyan nagyságai, mint például a New York Times, a Washington Post.
Természetesen volt különbség a tudósítások színvonalában, a követett újságírói értékekben az első három hét ideje alatt is. Az újságírói etika fellazulása leginkább azokat a kábelcsatornákat jellemezte, amelyek 24 órán át, gyakorlatilag egyfolytában híreket hoznak. Ezeken a csatornákon újságírókból, ügyvédekből, moralistákból stb. álló fórumokon órák hosszat vitatták és értékelték az eseményeket, összemosva a híreket a találgatásokkal, és az elemzéseket a véleményekkel. A krízis éve alatt a 24 órás hírcsatornák nézettsége megugrott, míg a hagyományos kereskedelmi TV-adóké csak néhány százalékkal nőtt. Ezek közül az 1997 októberében az NBC és a Microsoft közös üzleti vállalkozásaként indult MSNBC kábelcsatorna nézettsége, és ezzel együtt a hirdetésekből származó bevétele is több mint a duplájára nőtt meg a botrány első hetében, amikor is a csatorna műsorainak 95%-a csak a botránnyal foglalkozott. Ezeken a hírcsatornákon megjelentek az írott sajtó országos hírű tudósítói is, akik e kötetlenebb fórumokon a többi meghívott vendéggel együtt szabadon bonyolódtak találgatásokba, és a tények és vélemények összemosásával nagyban hozzájárultak az újságírói szakma hitelének aláásásához. (A Washington Post például nem engedte meg, hogy a kötetlen televíziós műsorokon megjelenjenek azon tudosítók, akik ezzel a témával foglalkoztak.)
Az új médiakritikai havilap első számának politikai aktualitása üzleti szempontból briliáns húzásnak bizonyult. Azok a sajtóorgánumok, illetve újságírók, amelyek és akik politikai vagy szakmai okokból úgy érezték, hogy Brill Pressgate cikkére válaszolniuk kell, hetekig biztosították, hogy a sajtó rendszeresen foglalkozzék a folyóirattal. Brill, a médiakritikus a média kritikájának kereszttüzébe került. Cikkére Kenneth Starr is 19 oldalas levélben válaszolt, amely megjelent a Brill's Content második számában. Kenneth Starr levelében visszautasította, hogy titkos vádesküdtszéki anyagról tájékoztatta volna a sajtót, és ezzel törvénysértést követett volna el, illetve etikai szabályokat hágott volna át. De levelében végül is nem tagadta Brill alapvető állítását, hogy hivatala rendszeresen tájékoztatta a sajtót anélkül, hogy engedélyezték volna a forrás eredetének azonosítását. Az, hogy ez a sajtóval való kapcsolattartás illegális volt-e, az a vonatkozó törvények értelmezésén múlik. 1998. június közepén egy szövetségi bíró úgy döntött, hogy első látásra elfogadható bizonyítékok vannak arra, hogy Starr hivatala 24 esetben illegálisan tájékoztatta a sajtót, és ezért kivizsgálást rendelt el, amely jelenleg folyamatban van. (Neil A. Lewis, New York Times, 1998. október 31.)
Az üzleti siker szempontjain túl a folyóirat körüli nagy felhajtással Brill elérte, hogy az általa felvetett szakmai kérdések széles körben terítékre kerüljenek. Az 1998-as év egyébként is termékeny talajt biztosított egy nagyközönség számára írt médiakritikai folyóirat számára. A keresletet megalapozta, hogy az olvasók általában nagy elégedetlenséggel követték a sajtó tudósításait, ugyanakkor az egyre komolyabbá váló politikai válság idején megnőtt az információk iránti igény, és megnőtt a különféle médiatermékek fogyasztása. A folyóirat azzal az igénnyel lépett a színre, hogy az új információs korszak idejében a gyorsan változó médiavilág termékeit elemezze, és információt nyújtson róluk a sajtó fogyasztói számára. Brill a folyóirat gazdasági sikerét arra a feltételezésre építette, hogy a sajtóval szembeni társadalmi elvárás fokozása egyben jó üzleti vállalkozás is lesz. Ennek érdekében újrafogalmazta azokat az újságírói etikai normákat, amelyek a Brill's Content írásait jellemezni fogják, és amelyeket a médiavilág termékeitől is számon fognak kérni.
Ezek az alapelvek, amelyek mintegy mottóként minden szám elején megjelennek, a következők: 1. A sajtó törekedjék arra, hogy a tudósításokban mind a közölt tények, mind a kontextus igaz legyen, megfeleljen a valóságnak. 2. Ha a kiadó nincs meggyőződve az információ megbízhatóságáról, akkor vagy ne közölje, vagy bizonytalanságát jelezze azzal, hogy megadja a forrásait és a források esetleges gyengéit. Ha a névtelen források használata elkerülhetetlen, világossa kell tenni az így közölt információ korlátait és egyoldalúságát. 3. A publikáció célja az olvasó informálása, és ezzel összhangban mentesnek kell lennie minden rejtett érdektől. Így például ne kövesse a hirdetők érdekeit vagy más üzleti, politikai érdekeket. Ha összeférhetetlenség áll fenn a kettő között, azt nyilvánosságra kell hozni. 4. Az újságíróknak ugyanúgy számot kell adniuk munkájukról, amiként ők tudósításuk alanyait a közvélemény előtt számadásra kényszerítik. Ezért a sajtónak komolyan kell vennie a munkájával kapcsolatos kritikákat és kifogásokat, és a ténybeli, illetve értelmezésbeli tévedéseket gyorsan és világosan kell kiigazítani. A kiigazítást ugyanolyan prominens helyen kell elhelyezni, mint ahol az eredeti cikk megjelent.
A Brill által megfogalmazott újságírói normák triviálisnak tűnnek, a mértékadó sajtókörökben elvben kevesen vitatják őket, de ahogy a Pressgate cikk is mutatta, a sajtó az utóbbi időben nemegyszer megszegte ezeket az elveket. Természetesen Brill nem áll egyedül sajtókritikájával. Az utóbbi években az amerikai újságíró-társadalom prominens tagjai a sajtó válságos korszakáról beszélnek, amelyet a sajtó tulajdonosi szerkezetében és a tömegkommunikációs technológiában bekövetkezett radikális változásokkal hoznak összefüggésbe.
Az utóbbi évtizedekben a sajtóban egyre nőtt a koncentráció, s ennek következtében egyre nagyobb médialáncok és konglomerátumok uralják a piacot. A helyi újságokat, amelyek befolyásos családok tulajdonában és irányítása alatt álltak, a nagy médialáncok fokozatosan felvásárolták. A folyamat az 1980-as években különösen felerősödött; míg 1910- ben 689 amerikai városnak volt több, egymással versenyző önálló napilapja, addig az 1990-es években kevesebb mint 30 városról állítható ugyanez, míg 1986-ban az amerikai napilapok 63%-a volt médialánc tulajdonában, addig ez az arány 1998-ra 80%-ra nőtt. (Brill's Content, 1998. szeptember, 148. old.) A három nagy kereskedelmi TV-társaságot pedig felvásárolta a General Electric, a Westinghouse, illetve a Disney Co. (D. Alger, The Harvard International Journal of Press/Politics, 1998. 3. szám, 127. old.)
Míg a Watergate idején a televíziós híreket majdnem kizárólag a három kereskedelmi csatorna esti híradói szolgáltatták, addig jelenleg a három fő kereskedelmi adó esti híradóján kívül számos hírmagazin szolgáltat többé-kévésbé szórakoztató formában híreket. Továbbá megjelentek a 24 órás hírszolgáltató kábelcsatornák, amelyek a régi hírciklus fogalmát teljesen átalakították. Az utóbbi években az internet is jelentős hírforrássá vált, míg 1995-ben a lakosságnak mintegy 4%-a kapott onnan híreket, addig ez mára már 20%-ra nőtt. (Marvin Kalb, New Pespectives Quarterly, 1998. őszi száma.) Az egyre szaporodó hírforrások következtében megnőtt a verseny, és a sajtó tulajdonviszonyainak változása miatt megerősödött profitérdek jelentősen megváltoztatta a sajtó működési körülményeit.
A sajtó hivatásának újrafogalmazását célul kitűző újságírói mozgalom, a Committee for Concerned Journalist a sajtó jelen problémáit így írta le: "Azok a forradalmi változások, amelyek a technológiában, a gazdasági körülményekben a közvéleménnyel való viszonyunkban bekövetkeztek, kikezdték azon alapvető értékeinket, amelyek a sajtó szerepe szempontjából döntőek egy demokratikus társadalomban." (Statement of Concern, www.journalism.org, 1997.) "Úgy tűnik, hogy a sajtó hivatását egyre inkább háttérbe szorítja a média hatalmas mérete, a szűklátókörű szokások, a szórakoztatóipar érdekei, [...]
a tőzsde követelményei, az egyre jobban fragmentálódó piac [...]" (Project for Excellence in Journalism,
An overview, www.journalism.org, 1997.) Az Amerikai Napilapok Szerkesztőinek Szövetsége 1998 decemberében nyilvánosságra hozott jelentésében a Szövetség elnöke így jellemezte a sajtó hitelvesztését: "...a közvélemény szerint elvesztettük a kapcsolatot olvasóinkkal. [...] Azt gondolják rólunk, hogy túlságosan hajhásszuk a szenzációkat, gyakran vagyunk pontatlanok, tiszteletlenek és elfogultak. [...] Azt gondolják, hogy még a nyilvánvaló üzleti érdekeinket sem vagyunk hajlandók beismerni."
Brill új folyóiratának nagy érdeme, hogy a sajtó önvizsgálatának vitáját a nagyközönség elé vitte. Abból a feltétélezésből indult ki, hogy a médiatermékek a jövő század legfontosabb termékei között lesznek, és az USA-ban van egy elég nagy - nem szakmabeli - olvasóközönség, amely igényt tart ezen termékek kritikai elemzésére. Neves újságírókból álló tekintélyes gárdát gyűjtött össze, és saját hitelét megerősítendő, a szakma egyik legismertebb alakját, Bill Kovachot nevezte ki a lap független ombudsmanjának. Az amerikai sajtó történetében az ombudsman intézményét legelőször a Pulitzer család alkalmazta egy ideig a század elején a New York Worldnél. Az intézmény felélesztésére a 1960-as évek végén került sor. Ombudsmant, mint házon belüli kritikust, aki kivizsgálja a szerkesztőktől és újságíróktól függetlenül a laphoz beérkezett tényszerű vagy tartalmi panaszokat, csak kevés amerikai újság alkalmaz. A hozzávetőleg 1500 amerikai napilap közül csupán kb. 34 újságnál van ombudsman. (Larry J. Sabato, Feeding Frenzy, 1991. The Free Press, New York, 227. old.)
A Brill's Contentnek eddig hat száma jelent meg, amelyek alapján az eredeti koncepció megvalósítása már többé-kevésbé megítélhető. A lap a médiát tágan értelmezi, és ennek megfelelően foglalkozik a nyomtatott sajtó széles körével (beleértve a napilapokat, a gazdasági és politikai heti- és havilapokat, divatlapokat, a kamaszoknak szánt magazinokat stb.), az elektronikus sajtó különböző ágaival (TV- és rádióadók, illetve a kábel-TV-csatornák műsoraival), valamint az internet világával.
Minden számban van néhány hosszabb, átfogó cikk, amely a sajtó általánosabb trendjeinek elemzésével, egy-egy sajtótermék részletes bemutatásával, a sajtó aktuális kiemelkedő sikereivel, illetve súlyos melléfogásaival foglalkozik. A cikkek számottevő hányada a sajtó munkájának a kulisszái mögé néz. A műhelytitkok feltárása, túl azon, hogy érdekes és szórakoztató, általában segíti a sajtó fogyasztóit a sajtóinformációk minőségének megítélésében.
A sajtó távlati trendjeinek elemzése során például a Brill's Content több cikke tárgyalja a három fő kereskedelmi TV-adó esti híradóinak veszteséges voltát, a veszteségesség negatív hatását a hírek minőségére és a szórakoztató jellegű anyagok hányadánák a növekedésére. A híradók veszteségessége azonban nem újkeletű jelenség, a TV-híradók a múltban sem hoztak nyereséget, a TV-társaságok mégis nagy súlyt fektettek arra, hogy jelentős hírrészlegeket tartsanak fenn. "Ez arra a korszakra volt jellemző, amikor a TV-társaságokat [...] az alapító tulajdonosok irányították, és nem részvénytársaságok managerei. [...] Ők [az alapító tulajdonosok] is jól kerestek, de közülük sokakat izgatott a [sajtó] közszolgálati jellege és saját társadalmi megbecsülésük, amely szempontokkal egy részvénytársaság vezetője [...] elvben törődik ugyan, de amelyre felelősségteljesen nem alapozhatja döntéseit, ha a Wall Street [...] igényeinek meg akar felelni..." (Brill's Content, 1998. november, 34. old.) A híradók veszteségeit jelenleg csak a hírrészlegek keretében gyártott és az esetek zömében szórakoztatóbb, ún. puhább híreket közlő hírmagazinok nyereségessége kompenzálja. A szórakoztató hírek aránya a gazdasági nyomásnak engedve a híradók keretében is növekszik. A folyóirat nagy teret szentel a kereskedelmi TV-adók hírrészlegei előtt álló lehetséges alternatívák elemzésének - többek között értékelve az NBC hírrészlegével együttműködő két kábel hírcsatorna nyújtotta alternatívát -, különös tekintettel a 24 órán át híreket sugárzó kábelcsatornák által teremtett versenyhelyzetre. Brill azonban, ellentétben sok médiakritikussal, alapvetően nem pesszimista, szerinte a jó és megbízható sajtó hosszú távon ki fogja szorítani a szenzációra és botrányokra épülő sajtótermékeket. Optimizmusát arra alapozza, hogy az új információs korszak kitermeli a sajtó igényes fogyasztóit, akik meg fogják követelni a minőségi sajtótermékeket. Hivatkozási alapja többek között a színvonalas híreket nyújtó és nagy nyereséggel üzemelő CNN, vagy a nyomtatott sajtó körében a New York Times, és a Wall Street Journal, amelyek képesek voltak összeegyeztetni a minőségi újságírást a gazdasági sikerrel.
A folyóiratban számos cikk kutatja azt az - újságírói integritás szempontjából alapvető - kérdést, mennyire befolyásolják a szerkesztőségi politikát a tulajdonosok, illetve a hirdetők üzleti érdekei és szempontjai. A december-januári szám címadó cikke (E. L. Stevens, 1998. december-1999. január, 84. old.) megkísérli felderíteni azt a folyamatot, ahogy a Walt Disney Company tulajdonában lévő ABC kereskedelmi TV-adó szerkesztői leállították a Disney parkok biztonságáról szóló készülőfélben lévő műsort. Bár az anyavállalat vezetői nem avatkoztak be a szerkesztőségi döntésbe, a cikk felvetette az öncenzúra kérdését egy olyan esetben, amikor az anyavállalat üzleti érdekeit egy tudósítás sértheti. A Disneyről szóló műsor leállításánál, ahol a szerkesztők indítékait egyébként is nehéz pontosan megállapítani, sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a Disney módosította az ABC szerkesztői hatáskörével kapcsolatos álláspontját. Míg az Disneyvel való egyesüléskor mind az ABC hírrészlegének vezetői, mind a Disney vezetői a szerkesztőségi döntések abszolút függetlenségét hangsúlyozták, addig alig néhány év múlva a Disney vezetői már arra a véleményre jutottak, hogy az ABC ne készítsen eredeti tudósítást a Disneyről.
Egy másik cikkben a Brill's Content arról számol be, hogy az MSNBC kábelcsatornánál, amely a Microsoft és az NBC közös vállalkozása, a szerkesztői autonómia megmaradt. Az MSNBC a Microsoft elleni perről elfogulatlan és részletes tudósításokat adott.
Az internet világán belül a folyóirat nagy teret szentel az egyre növekvő csak on-line formában létező újságoknak. Így példaul a novemberi szám címlapján az on-line sajtó egyik legvitatottabb figurája, Matt Drudge, a pletykakirály arcképe szerepel, aki egy személyben szerkesztője, írója és kiadója az ún. Drudge Reportnak. A Drudge Report nem egy politikai botrány kirobbantásához járult hozzá, de információi többnyire nem megbízhatók. Mégis az internet által képviselt új média egyik fontos jelensége, amely a hagyományos sajtónak már többször jelentett konkurenciát.
A folyóiratban több rövidebb rovat érdekes analíziseket, információkat tartalmaz a sajtó változó tulajdonosi szerkezetéről, a különböző újságok példányszámának alakulásáról, a média szereplőinek végzettségéről, fizetéséről, karrierjének állomásairól, az internet használatának elterjedtségéről, kiemelkedően megbízható Web- site-okról stb.
A Brill's Content rendszeresen készít interjúkat szakmai kérdésekről a sajtó vezető képviselőivel, és többször nyújtott fórumot nyilvános vitáknak vezető újságírók között is. Növekvő befolyását mutatja, hogy a napi sajtó rendszeresen hivatkozik rá, és idézettsége többszöröse más sajtókritikai lapoknak.
A folyóirat olyan időpontban jelent meg, amikor a politológusok és az újságíró szakma prominens tagjai tartanak attól, hogy a közönség sajtóellenes hangulata negatívan befolyásolhatja a sajtószabadság érvényesülését. A Brill's Content publikációja kísérlet arra, hogy a sajtó növelje hitelét a közvélemény előtt.

Jegyzetek

Brill's Content. The Independent Voice of the Information Age, megjelenik havonta, 1998-tól kiadja a Brill Media Ventures L. P., New York, N. Y.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta