Litván György
Mérei Ferenc a
börtönvilágban
A Lélektani napló
élményének háttere, mint ismeretes, az a négy
és fél év, amelyet szerzője 1958. októberétől
1963. március végéig az 56-os forradalom utóvédharcaiban,
a szellemi ellenállásban betöltött szerepe miatt
börtönben töltött. Mérei Ferenc könyvében
maga is egyértelművé teszi munkája születési
körülményét, azonban amikor írta, az általános
utalásokon túl nem mehetett. Nem nevezhette meg a börtönöket,
ahol fogva tartották, a börtönbéli munkahelyeket,
ahol dolgozott, a börtönvilág eseményeit, amelyeknek
résztvevője volt, a rabtársadalom csoportjait, amelyekkel
érintkezésbe jutott. Az alábbiakban ennek a háttérnek
a felvázolására vállalkozom, mint az erre legilletékesebb
tanúk egyike. Mérei vádlottársa voltam perében,
a különböző börtönökben töltött
négy évéből több mint kettőt vele
töltöttem, többnyire azonos munkahelyen, sokszor azonos
zárkában. A Napló készülésének
ily módon közvetlen tanúja voltam, annak egyik szereplője
is vagyok, egy részét én hoztam ki a Gyűjtőfogházból,
mert fél évvel hamarabb szabadultam Méreinél.
Az utóbbi években kutatóként is módom
volt megismerkedni a Méreivel kapcsolatos rendőrségi
iratokkal vagy legalábbis azok egy részével, s ezek
alapján a közelmúltban esettanulmányt tettem
közzé Mérei és a politikai rendőrség
több évtizedes "páros mérkőzéséről".35
Ebben azonban börtönéveit, mint rendőrségi
szempontból a legkevésbé érdekeset és
iratgazdagot, éppen csak érintettem, s nem használtam
fel azt a forrásegyüttest, amely viszont a jelen írásomban
kap fontos szerepet: az egykori rabtársak, barátok visszaemlékezéseit,
amelyek az 1956-os Intézet Oral History Archívumában
(OHA) találhatók. Támaszkodom természetesen
saját emlékeimre is.
Álljon itt mindenekelőtt
Mérei Ferenc börtönéletének vázlatos
kronológiája:
1958. október 17.
- 1959. április 1.: vizsgálati fogságban a Gyorskocsi
utcai börtönben.
1959. április 1.:
a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági
Tanácsa jogerős 10 évi ítélete a népi
demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetéséért
(BHÖ I/I).
1959. április 2. -
május 13.: a Gyűjtőfogház ún. Kisfogházában,
illetve kórházában (elkülönítve,
Fekete Sándorral és Litván Györggyel).
1959. május 13. -
1960. április 20.: Vác, Országos Börtön
(Lordok Háza, majd fordító iroda).
1960. április 7-8.:
váci börtönsztrájk.
1960. április 20.
- november: sátoraljaújhelyi börtön (varroda),
majd váci rabkórház.
1960. november - 1963. március
30.: Gyűjtőfogház (1961-től a tanári csoportban).
1963. március 30.:
szabadulása a "nagy amnesztia" keretében.
A vizsgálati időszak
jelen témánknál nem jön számításba,
mivel e fél évet Mérei még a börtönvilágon
kívül, a külvilágtól teljesen elszigetelve,
jórészt magánzárkában töltötte.
(Pontosabban szólva két időszakban zárkatársakat
is kapott egy büntetését töltő nyomozó
és egy pap személyében, ezek azonban "téglák",
azaz beépített zárkaügynökök voltak.36
A következő néhány
hétben, amelyet a Gyűjtő Kisfogházában,
majd kórházában együtt töltöttünk,
Mérei már "igazi" börtönben ült, de még
mindig olyannyira elzárva a rabtársadalomtól, hogy
még sétáinkra is csak hármasban, a halálraítéltek
számára épített zárt udvari boxokban,
illetve a börtönkórház külön udvarán
kerülhetett sor. Ugyanilyen elzártságban éltek
a szomszédos zárkákban immár sok hónapja
vagy csaknem egy éve a Nagy Imre-per életben hagyott vádlottai
s az az összesen mintegy negyven elítélt, akik a különböző
"kiemelt", egyből jogerős, legfelsőbb fokon tárgyalt
értelmiségi, politikai és katonai perekben szerepeltek
(Bibó István és Göncz Árpád, Déry
Tibor és Háy Gyula, Donáth Ferenc és Haraszti
Sándor, Kosáry Domokos és Vásárhelyi
Miklós, Kardos László és Tánczos Gábor,
Fazekas György és Földvári Rudolf, Lőcsei
Pál és Józsa Péter, Kovács István,
Váradi Gyula és más tábornokok, ezredesek stb.).
Mivel a Markó utcai ügyészségi börtönt
kikerülve, ítélet után mindannyian a Kisfogházba
kerültünk, itt kaptuk meg az egész börtönéletünkre
szóló ún. törzskönyvi számot, s ez
valamennyiünknél 476-tal kezdődött. (Méreié
476-114 volt.) A rendőri és börtönhatóságok
ezzel - akaratlanul - külön csoportot hoztak létre, amelyre
különleges figyelmet fordítottak azután is, hogy
1960 májusában az egész társaságot rabomobilokba
zsúfolták, a váci, illetve a márianosztrai
börtönbe szállították, s beömlesztették
a rabtársadalomba. A 476-os törzskönyvi szám azonban
a rabtársak szemében is valami megkülönböztető
jelnek számított, s ennek a továbbiakban is volt jelentősége.
Mérei igazi börtönélete
tehát 1959 májusában, a váci börtön
magánzárka-osztályának a legsúlyosabban
elítéltek számára fenntartott részlegében,
az ún. Lordok Házában kezdődött, ahol a
parancsnok, Torma főtörzsőrmester azzal fogadta az érkezetteket,
hogy úgy vigyázzanak, őrzött ő már
kommunistákat a Horthy-rendszerben is. Mérei beilleszkedésének
e kezdeti szakaszáról keveset tudok, mert én magam
csak 1959 augusztusában kerültem Márianosztráról
Vácra, s csak 1960 elején az ottani fordítóirodába,
ahol ő már több hónapja dolgozott. Ekkor viszont,
szerencsémre, egy nagyobb (tízszemélyes) közös
zárkába is kerültünk pár hónapra,
s itt már bőven volt alkalmam megfigyelni "Mérei papa"
és a rabtársak viszonyát.
Mérei éppen
akkor töltötte be ötvenedik évét (meg is ünnepeltük),
s bár akadtak nála idősebb társaink is, a "Papa"
elnevezés és megszólítás - a régi
barátokat leszámítva - teljesen általános
volt, s nem is csak a huszonéves többség részéről.
Már ez is jelezte, hogy Mérei ismert és népszerű
alakja lett a közel másfél ezres "nagyidős" (5
évtől életfogytiglanig tartó büntetésre
ítélt) váci rabtársadalomnak. Vele ellentétben
például Déry Tibor, akinek szüntelen önsajnálatán
a felülről elrendelt (külföldről vagy Böbe
asszony által kiharcolt) kivételezések sem tudtak
enyhíteni, kifejezetten népszerűtlen volt. Önzőnek
tartották, aki saját sorsán és állapotán
kívül semmivel, senkivel nem törődik, egyúttal
szánalmas, tartás nélküli, síránkozó
alaknak. (Mikor elújságoltam neki, hogy kiszabadítására
Párizsban Déry-bizottság alakult, rezignáltan
legyintett: "Ez is csak egy szög a koporsómba.") Méreiből
viszont sugárzott az érdeklődés, az életkedv
és a szolidaritás. Betegségét "elfelejtette",
megfiatalodott. Noha ő is "sitiprinc"-nek számított,
barátságokat kötött fiatal munkásokkal,
vagányokkal, tanácsokat adott a sokasodó családi-házassági
problémákra, álmokat "fejtett meg" a zárkában
("hosszú, kínos rabság" volt a leggyakoribb diagnózis),
tanulmányozta a sors által elébe vezetett, számára
ismeretlen típusokat, egyéniségeket. "Emlékeztetőül
emberek és szörnyek együttes világára" -
ezt írta ajánlásul Shakespeare Viharjának példányába,
amelyet szabadulásom előtt kaptam tőle. A Naplóban
is megemlíti, hogy Sumák és maké címmel
(vö. Totem és tabu) meg akarta írni a börtönélet
pszichopatológiáját, amelynek középpontjában
természetesen a tiltott tárgyak (kés, rádió,
újság) birtoklása és a tilalmas érintkezések
fenntartása, üzenetek át- és kiküldése
stb.) áll. Közös zárkánkban vele és
Széll Jenővel, hármasban, megindítottuk az "Élvezd
a börtönt" mozgalmat, amelybe Göncz Árpád
is "felvételét" kérte, ám Mérei kifogásolta
inkább heroikus, mint hedonisztikus attitűdjét. De
túl a játékon, Mérei többször hangsúlyozta,
hogy a börtönélet kiválóan alkalmas az elmélyült
munkára, és egyetlen súlyos fogyatékossága
a másik nem hiánya.
"Azt az embert egyetlenegyszer
sem láttam mosolygás nélkül - emlékezik
Földvári Rudolf, egykor az MDP Politikai Bizottságának
tagja, a budapesti, majd a Borsod megyei pártbizottság első
titkára, 56-ban a megye munkástanácselnöke. -
Az annyira nem akarta fölvenni azt, amit a börtön egésze
jelent, hogy mindenki azt mondta, hát ezt kirakatba kéne
állítani a börtön elé, hogy nézzétek,
milyen derűs emberek élnek itt. [...] Mindenki azt mondta,
jaj, csak a Feri bácsival találkozzunk, akkor elmúlik
minden kétségem, búm és bajom."37
Nagy Elek, az 1956-os csepeli
központi munkástanács elnöke így beszéli
el első találkozásukat a fordítóirodán:
"Bejön egy kis snezega emberke. Snezega alatt én a testi felépítést
értem. Kis mozgékony. És akkor mondja, hogy Mérei
vagyok. Bemutatkozom: Nagy Elek. A csepeli Nagy Elek? Igen. És én
miattad kerültem börtönbe? Hát ez nem érte
meg. Ez az első mondata. Akkor beszélgettünk. [...] akkor
is úgy hittem, legalább egy esztendő börtönt
megér együtt élni Mérei Ferivel, Donáth
Ferivel, Bibó Istvánnal." Nagy Elek egyik nagy élménye
a váci fordítóirodán: "Mérei és
Bibó vitája.[...] Ez a két teljesen ellentétes
egyéniségű ember. Ez a kettő összecsap.
És egy félórás vita. [...] a kis izgága
zsidó Mérei, ahogy mondja az érveit, Bibó Pista
pedig azzal az angyali nyugodtságával."38
Persze korántsem mindenki
volt ilyen konfliktusmentes viszonyban Méreivel. Marián István,
56-ban a Műszaki Egyetem katonai tanszékének parancsnoka,
az egyetem egyik forradalmi vezetője: "az volt az érzésem,
hogy Feriben van egy értelmiségi gőg. Majdnem a kegyetlenségig
gyötört engem, bár végső fokon ennek is köszönhetem,
hogy megtanultam fordítani. [...] De számtalanszor megalázott.
Ilyesmiket vagdalt a fejemhez, hogy ide figyelj, mehetsz ládát
szögezni, ahhoz ész is kell, hogy fordítani tudjál.
Szóval, nagyon kegyetlen volt ebben a vonatkozásban, de végső
fokon nagy elégtételül szolgált, amikor elismerte:
te, Pista, mégiscsak megtanultál fordítani."39 Marián
részletesen beszámol ideológiai vitáikról
is.
Egy fedőnéven
jelentő értelmiségi "tégla", aki a váci
börtönben és a Gyűjtőben együtt lakott
vagy dolgozott "revizionista kommunistákkal", s "káderlapokat"
is vezetett róluk, 1962. március 10-én leírta,
hogy még a "tanári időszak", azaz 1961-62 előtt
egy zárkában ült Méreivel, s miután jellemezte
műveltségét és nézeteit, megállapította,
hogy Déryvel és másokkal ellentétben Mérei
Ferenc és Nyugati László (újságíró,
Petőfi-utánzó rossz költő, de hajthatatlan
jellem) zsidó mivolta "nem csökkentette népszerűségüket"
a rabtársak körében.40
Igazában nem tudható,
s nem is egészen mindegy, hogy ez a megfigyelés mikorról
származik. Az a lappangó bizalmatlanság ugyanis, amely
a fentebb jellemzett 476-os csoport számos tagját - és
korántsem csupán a "zsidókat" - övezte a felkelők,
munkástanácsi vezetők, fiatal katonák körében,
az 1960-as részleges amnesztia okozta csalódott hangulatban
érte el a kritikus szintet. A "kerek" felszabadulási évfordulóra
várt nagy vagy éppen általános amnesztia helyett
csupán a legfeljebb hat évre elítéltek szabadultak,
a nagyidős váci börtönből kétszáznál
is kevesebben. Egyéni kegyelmet kapott viszont - az MSZMP Központi
Bizottságának március 30-i határozata alapján
- egyfelől Farkas Mihály és fia Vladimír, másfelől
a 9 évre ítélt Déry Tibor, a 12 évre
ítélt Donáth Ferenc, továbbá Jánosi
Ferenc, aki 8 és Váradi Gyula tábornok, aki 7 évre
volt ítélve. Az amnesztia hatálya alá esett
Haraszti Sándor, Háy Gyula és Kovács István
tábornok (6-6 év), Vásárhelyi Miklós
és Józsa Péter (5-5 év). Szabadulásuk
után néhány nappal, április 7-én a váci
börtön néhány részlegében kitört
az éhségsztrájk, amelyhez másnap az elítéltek
80 százaléka csatlakozott.41
Méreivel akkor éppen
közös zárkában voltunk - s igen nehéz döntési
helyzetben, a kettős kötöttség állapotában.
Megértettük az elkeseredett fiatalokat - a fel-felröppenő,
kivált Déryre vonatkozó antiszemita utalásokat
már jóval kevésbé -, de barátaink szabadulása
ellen persze nem akartunk sztrájkkal tiltakozni. A második
nap reggelén viszont megtudtuk, hogy az éhségsztrájkolókat
levitték a Doberdónak nevezett nedves pincezárkákba,
s ez ellen már tiltakozni akartunk. Mérei, akit a reggeliosztáskor
a buta és ambiciózus körletparancsnok kissé még
provokált is, egy másodperc alatt döntött az éhségsztrájk
mellett, s ha a beteg "öreg" vállalta, senki sem maradhatott
ki belőle. (Néhány zárkával odébb
Bibó és Göncz is csatlakozott.) A sztrájk hamar
lezajlott, hiszen nem reális tétje, hanem demonstratív
szerepe volt, akárcsak Mérei csatlakozásának.
A hatalommal szemben, amely korai szabadulással, egyéni kegyelemmel
neki is kedvezhetett volna, a rabtársakkal való teljes szolidaritást
választotta, a beláthatatlan következményekkel
együtt. Az élete múlhatott ezen a döntésen,
s ezt tudnia kellett.
A hatalom válasza
nem késett soká. A sztrájk résztvevőit
három-hat hónapi, illetve - a kezdeményezőket
- egyévi összkedvezmény-elvonásban részesítették,
s az utóbbiakat Márianosztrára vagy Sátoraljaújhelyre
szállították éjszaka, fűzőláncra
bilincselve. Mérei, Széll Jenő, Marián István,
Zsámboki Zoltán 157-ed magukkal ez utóbbi csoporttal
kerültek az ország egyik legprimitívebb, legmostohább
börtönébe, ahol Méreinek is a varrodában
kellett dolgoznia. Széll Jenő jó két évtizeddel
később így emlékezett erre: "Mérei tipikus
tudósember, aki semmiféle géphez nem ért, s
ezt a smasszerek is valamennyire akceptálták, s nem akarták
egyik brigádba sem beállítani, mert ott brigádban
dolgoztunk, és a brigád teljesítményét
lehúzta volna. Azt mondták neki, hogy járjon körbe,
és ami darabok leesnek, azokat varrja össze. Összeszedni
a hulladékot, az még ment, de összevarrni, a két
slejfnit egymásra rakni, és a gép alá tenni,
s a gépet megindítani, az már nem ment. Amikor meg
akart állni, akkor a pedált egyre erősebben nyomta,
a kezével meg tartotta az anyagot, ennélfogva a tű
egy helyben mozgott, és egy hatalmas púpot varrt. Fiatal
melós srácok tanították Ferit, s mondták
neki, hogy érzéssel nyomd a pedált, mintha autót
vezetnél. Azt mondja erre a Feri, hogy ő nem vezetett soha
autót. Mondják neki: de valamilyen géppel csak volt
dolgod? - Azt mondta erre Feri, hosszú gondolkodás után,
hogy egyszer, amikor kisfiú volt, a mamája engedte, hogy
a mákdarálót tekerje. Az nem gép, Feri bácsi,
mondták neki. Aztán azt mondja Feri, hogy volt neki dolga
géppel mégis. Mikor Párizsban volt egyszer, akkor
azzal kereste a kenyerét, hogy takarított, és angazsálta
őt egy kisebb szálloda. És ott a porszívót
kellett kezelnie. Elmagyarázta neki a patron, hogy minden szobában
van egy konnektor, aminek négy lika van, s az egyik lik így,
a másik lik úgy, és hogy hova kell bedugnia. S ő
ezt nagyon megjegyezte, de amikor elkezdett porszívózni,
egy perc múlva haját tépve rohant be a főnök,
hogy lenn az ebédlőben portengerben ülnek a vendégek.
Valamit rosszul dugott be, hát azt mondja, neki ennyi technikai
múltja van. A fiúk látták, hogy a dolog reménytelen,
de azért annyit mégis megtanítottak neki, hogy két
izét összevarrjon, s miközben mi tonnaszám ontottuk
az elkészült ágyneműt, Feri hat óra munka
után egy kis összetekert darabot vitt a hóna alatt,
végigvonult a termen, és azt mondta: »iszonyatos csapást
mértem az imperializmusra«. Hát ez volt a Mérei
fiú esete a varrodával. Aztán nem sokkal ezután
jött a már említett érgörcs, és Ferit,
hála istennek, visszavitték Vácra, mert Sátoraljaújhelyen
nem lett volna jó sorsa az öregnek."42
Mérei leírja
a Naplóban (179. old.), hogy 1960 júniusában "igen
kedvezőtlen körülmények között (irritáló
és méltatlan bánásmód, csökkentett
élelmiszeradag stb.)" rosszul lett, súlyos agyérgörcsöt
kapott. Hetekig küzdött az életéért, beszéd-
és mozgásképessége visszanyeréséért,
s ebből a küzdelemből született meg a Lélektani
napló ötlete, majd koncepciója. Nem írhatta meg,
hogy mindez a szörnyű "Sadaradán" történt,
alig két hónappal a fűzőláncon végigcsinált
Nagy Utazás után. Megfelelő orvosi kezelés híján
öngyógyításra és zárkatársai
segítségére hagyatkozott. Ebben Széll Jenőé
lett a döntő szerep. Ismét őt idézem: "Úgy
nézett ki, mintha gutaütés lett volna. De aztán
később saját maga analizálta a dolgot, és
valami súlyos agyérgörcsöt állapított
meg. Reggel, amikor fölkeltünk, közel volt az ő ágya,
és egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy furcsa, vöröses,
szederjes az arca, és az ágyazás közben - olyankor
nagyon kellett sietni, mert nagyon kevés idő volt az ébresztő
és a reggeli között - láttam, tétován
és furcsán mozog. Szóltam hozzá, de nem tudott
válaszolni. Ekkor kiderült, hogy valami nagy baj van az öreggel.
Később elmondta, hogy ott lépett fel a folyamatban
egy zárlat, hogy [nem tudta] megtalálni az adekvát
szót és kifejezést ahhoz, amit mondani akar. Nem tudott
beszélni. Nem fiziológiás, tehát a hangképző
szervekről van szó, hanem a kettő között,
a gondolat és a szóra váltás. Erről aztán
írt egy szakszerű tanulmányt, amit WC-papírra
másolva én hoztam ki a börtönből, és
aztán ez nyomtatásban is megjelent. Amikor világosan
láttam, hogy mi van, kihallgatást kértem a nevelőtiszttől.
A nevelőtiszt egy szar fráter volt. Nem mentem vele zöld
ágra, és kihallgatást kértem a börtönparancsnoktól,
és ott megmondtam a pasasnak, hogy nézzék, kérem,
a grazi pszichológiai szakon van egy Mérei Ferenc munkaközösség.
Ha akarja tudni, ki az a Mérei Ferenc, írjon egy levelet
a Sorbonne pszichológiai fakultásának, és ott
több Sorbonne-professzor fogja magának hosszadalmasan és
terjedelmesen leírni, hogy ki a Mérei Ferenc. Ha pedig ez
a Mérei Ferenc itt fog kifingani, akkor majd maguk ne csodálkozzanak,
ha a Szabad Európától a francia és angol rádióig
maguk is ott lesznek felemlítve, mint akik ennek a világhírű
tudósnak a halálát okozták. Irtón belementem.
Legnagyobb meglepetésemre megvolt az eredmény. Egy hét
vagy tíz nap múlva Ferit visszavitték Vácra,
normális körülmények közé. Mert ott
nem lehetett kezelni. Az egy olyan Ördögsziget-szerűség
volt, ez a Sátoraljaújhely. Volt valami orvosi ellátás,
de hát egy SZTK körzeti orvos hetenként vagy kéthetenként
egyszer bejött, és a betegeknek kiírta az aszpirint.
Úgyhogy ott a Feri elpusztult volna."43
A légkör a többieket
is megviselte. Egyik zárkatársuk, az atlétatermetű
B. M. egy éjszaka "begolyózott", s tiltakozásul látványos
öngyilkosságra és több társa megölésére
készült. Első áldozatának Méreit
szemelte ki, mondván, hogy "a szegény öreg zsidó
már eleget élt, ne szenvedjen itt tovább". Végül
sikerült visszatartani, s borotvapenge helyett "csak" szögeket
és kanálnyelet nyelt, hogy kórházba kerüljön.44
A sátoraljaújhelyi intermezzo pozitív oldala viszont,
hogy itt szövődött Mérei néhány nagy
börtönbarátsága, elsősorban a munkástanácselnök
Rácz Sándorral, a fegyveres felkelő Cselik Ferenccel,
de másokkal is. A volt "revizionisták" vagy nagyimrések
közül alighanem Méreinek sikerült leginkább
áttörnie a másfajta 56-os csoportok és egyedek
bizalmatlanságán vagy fenntartásain.
Természetesen őt
sem fogadta el mindenki, még a sátoraljaújhelyi csoportban
sem. Bácsi József, a csepeli központi munkástanács
elnökhelyettese, igen sok fenntartással beszél róla:
"egy intellektuel ember volt, kis alacsony, kopaszos, állandóan
nagy udvartartás volt körülötte. Én mindig
olyan tudálékos embernek láttam. [...] ez egy elefántcsonttoronyban
ülő ember, aki igyekszik úgy előadni a dolgait,
hogy minél magasabbra emelje magát."45 Egy másik munkástanácsi
vezető is hasonló alapállásból, de már
az ösztönös bizalmatlanságot leküzdve alkot
véleményt: "A Mérei papa nem kifejezetten az én
emberem, ahogyan a börtönnyelven mondtuk, nem a mi kutyánk
kölyke. De a Mérei papa azt a szumánt [darócot
- L. Gy.] hordta, mint mi, és fantasztikus emberségről
tett tanúságot..."46
Annyi bizonyosan elmondható,
hogy a hosszú és nem mindig "élvezetes" börtönidőt
Mérei Ferenc óriási lelkierővel, s nem csupán
a "nem kell mindig jól járni" elvének benső
elfogadásával, hanem legjobb, legnyitottabb közösségi
énjének teljes bevetésével csinálta
végig, és mind emberi kapcsolatokban, mind tudományos
teljesítményben a maximumot hozta ki belőle. A rabtársadalom
légköre, szokásrendszere és igen sok figurája
- akik közül számosan barátai maradtak vagy paciensei
lettek - mélyen beágyazódott érdeklődési
körébe és gondolkodásába.
A börtönvilág
és annak lakói nem holmi kellemetlen életepizód
gyorsan feledhető járulékait, hanem ismeret- és
élményanyagának gazdagodását jelentették
számára. Sok értelmiségi sorstársától
eltérően szabadulása után sem akart és
nem is tudott ettől az emberi és élményanyagtól
"megszabadulni". Ez tükröződik álmainak a Naplóban
leírt és elemzett helyszíneiben és szereplői
körében. Ezt rögzíti a vonatkozó fejezet
összefoglalásában: "Az ember kötődései,
társas kapcsolatai, mint összefüggő répertoire,
mint tájékozódási támpontcsoport, belejátszik
az álomba s nyilván a lelki élet sok más megnyilvánulásába
is. [...] Lélektani gondolatvilágunk sok felvetett hipotézis
mellett két igazi jelenséggel gazdagodott: az egyik az, hogy
kötődéseink statisztikailag nagyjából konstáns
gyakorisággal fordulnak elő az álomban (a jelenség
akkor is igaz, ha a prizonizálódás tünete!) [...]
Lélektani érdeklődésünk ugyancsak kibővült.
Kiemelkedő helyet kapott benne a hospitalizálódás
egy formájának részben introspektív, részben
természetes megfigyelésen alapuló vizsgálata."47
Apró, de jellemző
adalék, hogy a Belügyminisztérium figyelmét Méreinek
ezek a publikációi sem kerülték el, s az ún.
Figyelő-dossziéban 1985. március 20-i dátummal
található B. S. alezredes értékelő jelentése
"Az implikált tudás az álomban" börtönutalásairól.48
De a Cég ekkor már tisztában volt vele, hogy hatalma
már végképp nincs a súlyosan beteg tudós
felett, aki - mint Csepeli György a Naplóhoz írt utószava
is szépen kifejti - még rabsága idején is megtalálta,
éppen ezzel a munkájával, a szellemi szabadulás
útját.
30 Erős: Mérei,
az informális nagyhatalom. i.m.
31 A félreértések
elkerülése érdekében jelzem: nem az Egyetlen
(a Végső) Magyar Pszichológiatörténeti
Könyvről álmodozom.
32 Pléh: A pszichológiai
történetírás hagyományai... i.m. 13-33.
old.
33 Hunyady György: Történeti
bevezetés a szociálpszichológiába: a meghonosítás
lépései. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 1998. 5.
old. Mérei továbbélő hatását magam
is kénytelen voltam megtapasztalni, lásd az Erős Ferenc
és köztem kialakult (már-már politikai csetepatévá
is átalakuló) vitát: Erős Ferenc: Önarckép
(történelmi?) háttérrel. Élet és
Irodalom, 1998. augusztus 28., 6. old. és Lányi Gusztáv:
Gondolta a fene! Észrevételek Erős Ferenc cikkéhez.
Élet és Irodalom, 1998. november 20., 8. old.
34 Vö: Beszteri Béla:
Rossz közérzet 1999-ben. Népszava, Szép Szó,
1999. január 2., II. old. - Lásd még Tőkéczki
László: Polgári múlt - polgári jelen?
Konrad Adenauer Alapítvány, 1995.
35 Mérei és
a "Krampusz". Beszélő, 1999. február. 60-70. old.
36 Szerepükről
lásd a 35. jegyzetben hivatkozott tanulmányt.
37 Interjú Földvári
Rudolffal. Készítette Molnár Adrienn. 1990. OHA 231.
sz. 1138. old.
38 Interjú Nagy Elekkel.
Készítette Hegedűs B. András. 1986. OHA 022.
sz. 515., 554-556. old.
39 Interjú Marián
Istvánnal. Készítette Hegedűs B. András.
1986-87. OHA 143. sz. II. 55-56. old.
40 Történeti
Hivatal, F 7412 sz. Figyelő-dosszié. Mérei Ferenc.
41 Lásd Kertész
Dezső-Litván György: Váci börtönsztrájk,
1960. Visszaemlékezések és dokumentumok. In: Évkönyv
IV. 1956-os Intézet, Bp. 1995. 163-232. old.
42 Interjú Széll
Jenővel. Készítette Hegedűs B. András,
Kozák Gyula, Szabóné Dér Ilona. 1981-82. OHA
004. sz. 729-730. old.
43 Interjú Széll
Jenővel, 697-698. old.
44 Interjú Marián
Istvánnal, II. 77. old.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta