László János
Társas élmény és utalás

Jegyzetek

Mérei Ferenc munkásságához és életéhez - ami a maga nemében és a szó szoros értelmében is "élet-mű", a kulcsot nekem - s ez cseppet sem a terjedelmi korlátok okozta sűrítés - az élmény fogalma adja. Talán a pszichoanalitikusoktól eltekintve nem ismerek pszichológust, aki saját élményeire jobban figyelt volna, abban pedig mindenképpen egyedülállónak tűnik, ahogyan kereste az élményeket, s amiként a helyzetek teljes átélésére törekedett. Személyiség és alkotás koherenciáját is az élményhez kötöm, vagyis úgy látom, hogy Mérei munkásságának tengelyében az élmény kategóriája áll: az az alapvető lelki tartalom, ami az "átélt helyzetnek, történésnek, a hozzá fűződő indulati feszültségnek és hangulati színezetnek az egysége", ami még "őrzi a valóság lüktetését", s amit még áthevít a valóságos helyzet társas feszültsége. Az élményközpontú életműnek - divatos kifejezéssel élve - többrétegű üzenete van. Ebből most két, számomra különösen fontos mozzanatot emelek ki. Egy olyan korszakban, amikor a gondolati cenzúra és öncenzúra mellett "élménycenzúra" is működött, és ez kiválóan rímelt a nemcsak Magyarországon uralkodó, "indulattalanított" kognitív szerkezetekbe: attitűdökbe, sztereotípiákba, identitáskategóriákba stb. szikkasztott szociálpszichológiával, Mérei munkássága valóságos, életteli, eleven, ha úgy tetszik, indulatteli jelenségekre irányította a figyelmünket. A másik mozzanat szorosan összefügg az előbbivel. Mérei megmutatta, hogy a nyers, közvetlen, érzéki valóságtól áttüzesített élmények nemcsak az empátia, az impresszionisztikus leírás, hanem a szigorú tudományos vizsgálódás számára is adottak.
Ha az elmúlt évtizedek pszichológiai szakirodalmán végigtekintünk, az élmény kategóriáját szinte hiába keressük a vaskos kötetek vagy a karcsúbb folyóiratok lapjain. Szimptomatikusnak tekinthető, hogy Mérei mindmáig egyetlen átütő nemzetközi sikert kivívott tanulmánya, Az együttes élmény is az élmény fogalmát megkerülő címmel - Group leadership and institutionalization - jelent meg a Human Relations című folyóiratban,70 majd az immáron klasszikusnak számító szociálpszichológiai szöveggyűjteményekben. Ha viszont kissé tovább, egészen a századfordulóig lapozunk a múltban, azt látjuk, hogy az introspektív úton vizsgált élmények mint mentális folyamatok a lélektan központi tárgyai voltak, s nem is csupán a gondolati élmények (Wundt, Bühler), hanem az érzelmi élmények is (James). A XX. század első fe-
lének uralkodó pszichológiája, a behaviorizmus azután valamennyi tudati folyamattal együtt az élményeket is kiiktatta a legitim pszichológiai jelenségek sorából.
Volt azonban a pszichológiának néhány területe és irányzata, ahol az élmény jellegű lelki tartalmak vizsgálata nem szünetelt, még ha maga az élmény kifejezést - nem lévén comme il faut - általában más szavakkal helyettesítették is. Mindenekelőtt a pszichoanalízis volt az az irányzat, amely az álmokban, az indulatilag átszőtt fantáziaképekben, asszociációkban a közvetlen, érzéki-érzékletes tapasztalás ösztöndinamikailag irányított átalakulását követte nyomon. Ugyanígy nem kerülhette meg az élmények problémáját a fejlődéslélektan sem, amelyik lényegét tekintve ugyancsak a lelki tartalmak átalakulásával foglalkozik, persze a maga szemszögéből. Az intellektuális fejlődést elemezve a fejlődéslélektan, akár Piaget, akár Wallon, akár Vigotszkij munkásságát tekintjük, a valóság megkettőzésének, a tapasztalatok reprezentációjának kérdésével találja szemben magát, s a fejlődés lépcsőfokainak leírásában a primér, strukturálatlan, élmény jellegű benyomásoktól az egyre bonyolultabb és elvontabb sémák felé halad. Végül az alaklélektan, azon belül is elsősorban a lewini mezőelmélet irányul a közvetlen élménnyel rokonítható jelenségre, amikor az adott pillanatban fennálló pszichológiai mezőről beszél. Ez a mező a teljes helyzet reprezentációjaként fogható fel, amiben elsősorban nem is a perceptuális leképeződés az érdekes, hanem a helyzeten belüli indulati-motivációs viszonyok teljességének a megjelenése.
A fentiek fényébén aligha túlzás azt állítani, hogy Mérei gondolatrendszerében az élmény az a katalizátor, ami a pszichoanalízis lelki dinamikáját, a walloni genetikus szociálpszichológiát, a piaget-i kognitív fejlődéstant és Kurt Lewin dinamikus szociálpszichológiáját sajátos egységbe ötvözi. Persze a "méreizmus" zamatához egy "többlet", a társas szempont következetes érvényesítése is hozzá tartozik. Az élmények Méreinél nem színtelen-szagtalan párlatok, hanem az együttesség, a társas kapcsolatok feszültségrendszerében felszikrázó átélések, amelyek lerakódott formában, illetve felelevenedésükkor is hordozni képesek a születésük pillanatában felvett indulati feszültségeket.
Az élménynek mint a tudatból kiszorult, tehát immáron a pszichikus reprezentáció birodalmába tartozó képződménynek a legtisztább megjelenési formája az utalás, amit Mérei élménymaradványnak vagy tapasztalásroncsnak nevez. Az élménygenezis társas szempontja és az élményreprezentáció utalásos mechanizmusa Az együttes élmény tanulmány két gondolati tartópillére. Ha egyszer valaki megpróbálja majd rekonstruálni Mérei szociálpszichológiai elméletét, e két pillérre bizton támaszkodhat.
Az utalás mechanizmusát Mérei a Napló első kötetében csoporthagyományok kialakulásából vezeti le. A hagyomány ismétlések révén képződik. A kezdeti spontán történést, pontosabban annak töredékeit átélői megismétlik, állandó alakba öntik. Az ismétlések lélektani háttere azonban különböző. Szemben a késői megismétlésekkel, amelyek már az együvé tartozás ritualizálódott jelzései, a spontán történés töredékeinek első megismétlései az élmény teljes tartalmát, indulati és érzelmi feszültségét felidézik mindazokban, akik az eredeti élményt átélték. A hagyomány az összetartozás tudatát, az együttes élmények halmozódását ritualizált formában fejezi ki, a teljes élményt képviselő konkrét részlet viszont konkrét együttes élményt jelez. Az együttes élmény tehát a csoportban megjelenő sajátos jelforma, a teljes élményt a maga indulati gazdagságában felidéző viselkedésrészlet másodjelentése. Ezt a sajátos jelformát nevezte el Mérei utalásnak, s tekinti joggal a társas alakzatok anyanyelvének.
Az utalásban mint kommunikációs jelformában, és a mögötte meghúzódó lelki mechanizmusban Mérei nemcsak az élményszerveződés, a valóság pszichikus megkettőzésének jellegzetes fejlődési lépcsőfokát fedezte fel. A Naplóban végigkövethetjük az utalás változatait az intim élményközösségekben és a művészetben is.
Az utalásos élményfeldolgozás az átélt történések egy csoportjának különös sorsán alapszik. A tudatperemre szoruló élmények egy része, miként Freud feltárta, elhárítás áldozatává válik, elfojtás révén lesüllyed a tudattalanba. Más részük az új élmények csillogása folytán fokozatosan elszürkül, vázlatossá válik, érzelmileg kiszikkad. Ez a sematizálódás Piaget és Wallon által oly finoman leírt folyamata. Van azonban egy harmadik lehetőség is, és ez óvodáskorban, amikor az elfojtás mechanizmusai még tökéletlenül működnek, különösen gyakori. A tudatközelben megragadt élmény egy darabig őrizheti a válóság érzékletes teljességét, érzelmi-indulati feszültségét. Ha ebből a még "áttüzesedett, valóságtól lüktető" élményből egy konkrét részlet kiválik, és visszaugrik a tudatba, képes az eredeti élmény teljes érzelmi feszültségét képviselni. Mérei ezt a tudatba visszajáró részletet tekinti utalásnak.
A freudi és walloni gondolatok termékeny találkozásának lehetünk itt tanúi. A topológia (tudat, tudattalan, tudatperem) Freudtól származik. A dinamika azonban nem az élményegység fokozott libidómegszállásának következménye, miként azt Freud a pars pro toto összefüggéseknél feltételezte, hanem Wallon szellemében alapvetően társas eredetű, a társakkal együtt átélt élmény indulati feszültségéből táplálkozik. A feltételezett mechanizmus, az utalás mint jelfolyamat gondolati csírái is a walloni eszmekörből sarjadnak. Az utalás a Wallon által leírt öt jelentésreláció (jelzés, támpont, szimulákrum, szimbólum, konvencionális jel) a valóságos élményt vagy cselekedetet egyre áttételesebben, ökonomikusabban helyettesítő sorozatában különös leágazást képvisel, amennyiben a jelként működő felidéző részlet nemcsak ismereti (kognitív) vonatkozásokban helyettesíti a felidézett szituációt, hanem annak megközelítően teljes indulati színképét is előhívja. Sőt mindazok számára, akik az élményt együttesen élték át, indulati jelentéstöbbletet is tartalmaz.
Az elméleti rendszeresség megköveteli az utalások jelenségtani osztályozását. A leggyakoribb változat a közvetlen élmény spontán behelyettesítése. Az előző napi társas történés egy részletének vagy valamely más, egybecsengő helyzeti mozzanat spontán megismétlése mint jel előhívja a megismétlőben és társaiban a korábbi élmény érzelmét és hangulatát. Később az utalás szándékosan bevezethető indítójellé válik, amely nyomán a közös élmény újra és újra lepereghet. Végül a sokszori ismétlés nyomán az élménycselekvés egyszerűsödik, az eredeti élmény érzelmi tartalma egybefolyik a megismétlés örömével. Ekkor az utalás már hagyomány-jel. A folyamatra álljon itt példaként Mérei egy óvodai megfigyelése.
Több gyerek játszik az óvodai nagyasztal alatt. Rakosgatnak, matatnak. Egy fiú az asztalon ül, és öntözőkannát tologat. Egy arra járó másik fiú elkéri a kannát. "Nem adom - mondja az, aki játszik vele -, kell nekem. Tűzoltósdit játszom!" Az asztal alól ekkor előbújik három kisebb, "én is tűzoltó vagyok" - mondja az egyikük, s már tolják is az asztalt. Ez a tűzoltókocsi. Egy nagyobb fiú, aki eddig kockákkal épített, felugrik az asztalra, ő a sofőr. Az ő kezdeményezésére a tűzoltókocsit a játékpolchoz tolják, és elkezdik oltani az égő házat.
 A játék viszonylag sokáig tart (körülbelül 10 percig). Sokan vesznek részt benne, ugrálnak, hangoskodnak, szenvedélyesek...
...Két nappal később a szabadjáték-félórában az egyik lány megáll a játékpolc mellett, és azt kiabálja: "Szent Isten! Megégek!" A rekonstrukció szerint ez a mondás a játékban elhangzott, de nem pont ebben a formában. Egy nagyobb lány a tűzoltójáték égő háza mellett a sarokban éppen lefektette a babákat, egyszer csak elkiabálta magát: "Szent Isten! Megégnek a gyerekek." Ezt az elemet újította fel 48 óra múlva egy másik lány, s amint kimondta, több gyerek kiabálta: "Tűz van", már tolták is a tűzoltókocsit, előkerült az öntözőkanna, s néhány perc alatt teljes szenvedéllyel bontakozott ki újra a tűzoltójáték.
Ezt követően is többször megfigyelték, amint a "Szent Isten! Megégek!", illetve a "megég" részlet az egész játéksort elindította, annak izgalmával, forgatagával, gazdagságával. Az így felelevenített játék időtartama változott, néha csak négy-öt percig tartott, de előfordult, hogy egyperces betétként elevenedett fel egy másik játék keretében.
A Napló második kötetében azt az utat járhatjuk be Méreivel, amelyben az utalás mechanizmusától a kisgyermekkori gondolkodás egy sajátos formájának, az élménygondolkodásnak a felfedezéséhez eljutott. A gondolatmenet támpontjait a meghatározatlan copulával összekapcsolódó páros szerkezetek felismerése révén ismét Wallon szolgáltatja. Mérei elemzésében azonban az élménygondolkodás önálló, érvényes gondolkodási szintté formálódik.
E gondolkodási szint pszichikus háttere ugyanaz, mint az utalásé. Az érzékszervi-mozgásos tájékozódást követően, de még a fogalmakkal operáló, logikus gondolkodás kialakulása előtt, öt-hat éves kor táján a gyermek tudatfolyamatait sajátos kettősség jellemzi. A tudatban egyszerre vannak jelen közvetlen élménymaradványok, amelyek jelzik, elővételezik vagy indulati színezetükkel utalásszerűen képviselik az eredeti élményt, valamint az eredeti élmény tárgyi konkrétságától többé-kevésbé megfosztott, egymásra vetítés, sűrítés, elvonás következményeként létrejött, indulatilag elszíntelenedett sémák. Az utóbbiak a fejlettebbek, hiszen ez az út vezet a fogalmakhoz, de az előbbiek az adott életkorban a hatékonyabbak, mert ezek hordozzák a tárgyi tartalmakat. Ugyanakkor ez a gondolkodás nem tárgy-, hanem érzelemvezérelt, a gyermek megnyilatkozásaiban a ténymegállapításokhoz képest túlsúlyban van az érzelmi reflexió, s miként az illúziókészség és a projekció számtalan példája mutatja, a belső szemléleti kép elsőbbséget élvez a tárgyi mozzanatokat tükröző érzéklettel szemben. Varázslatos világ ez (nem véletlenül nevezi Mérei a művészi gyermeki előképének), a gondolkodás nem fogalmak lépcsőfokain halad, hanem élménytöredékeken, élményszintű támpontokon szökell, a téri és a társas tájékozódást ugyanúgy élménytámpontok irányítják, mint az idő kezelését. A problémahelyzet nem szemlélettelen sémákban idéződik fel, hanem utalás rekonstruálja. Valódi "műveletek" ezek, érvényes helyzet- és feladatmegoldó tudatfolyamatok, melyek az adott kor szükségleteinek megfelelő eligazodást biztosítanak a világban, még ha jelentősen különböznek is a Piaget által leírt, hét-nyolc éves korban induló műveletektől, a diszkurzív gondolkodás építőköveitől.
Az óvodai csoport számára a "megég" felkiáltás rémült változatai indítójelként szerepeltek az együttes játék megindításához. Az így megismételt játék játékszokássá rögződött, és bukkant fel önállóan, vagy más játék részleteként a gyermekcsoport tevékenységében, mint hagyomány-jel.
Felnőttkorban az utalás bizalmas közösségekben, cinkos kapcsolatokban bukkan fel. A kommunikáció látszólag mindenki számára érthető konvencionális jelekkel zajlik, de ezek a jelek a beavatottak számára mögöttes tartalomként olyan élményrészleteket hordoznak, melyek lényege a teljes élmény, az élményközösség felidézése. Utalásos jelenségek a tudattalanban is előfordulhatnak, egyes elszólásokról például kimutatható, hogy a tudattalan vágy nem közvetlenül okozza a zavart, hanem egy hangulatilag hasonló tudatközeli élmény konkrét, teljes értékű részét szakítja ki, és ezt löki be tévesen a kijelentésbe.
A naplóíró végül az irodalom, elsősorban a modernista irodalom építkezésében mutatja ki az utalásos jelenségek sorozatát. Az utalás és az együttes élmény fogalma itt kitágul. Utóbbi egyfelől valamilyen tág értelemben vett közös sorsot, a szerző és a be- fogadó élményazonosságát jelenti, de jelentheti, például a motívumjátéknál, a hős és a befogadó élményközösségét is. Ugyanígy az utalás is lehet a szó vagy szókép mögötti rejtett tartalom, közösen megragadható konnotáció, de lehet, s azt hiszem, ebben a minőségben a legérdekesebb, a művészi kompozíció sajátos eszköze, a mód, ahogy az egészet felidéző részletek egybejátszása révén létrejön a művészi élmény utánozhatatlan gazdagsága, érzelmi telítettsége.
A Napló kulcsfogalma tehát a fogalmi reprezentáció "dermedtségével" szemben a valóság közvetlen melegét még őrző élmény, és az élményekkel végzett legfontosabb mentális művelet, az utalás. Ezt leli fel Mérei legjellegzetesebb előfordulási helyén, a gyermeki gondolkodásban, egyszersmind azt is felismerve, hogy a "felnőtt", fogalmi gondolkodás nem képes megsemmisíteni a valóság átélésének e formáját. E különösen vonzó lelki működés búvópatakként visszajár a művészetben, az intim közösségekben, az álomban, mindenütt, ahol a spontaneitásnak tér nyílik, ahol az "együttesség" jelen van.
Az az együttesség, amely a lelki élet Mérei által képviselt társas szempontú vizsgálatának központi mozzanata. Mit is jelent a társas szempont, amit Mérei a Napló negyedik kötetében fejt ki részletesen? A társas szempontú megfigyelés és értelmezés az emberi megnyilvánulásokban azt a mozzanatot bontja ki, amely a társas kapcsolat vagy viszony alakításával függ össze, a viselkedések és lelki történések viszonyalakító másodjelentésére fókuszál. A társas szempont górcsöve alatt értelmezhető és értelmezendő jelenséggé válnak a társas élet áramának olyan mozzanatai, mint a modellnyújtás és modellkövetés, a hatéves kor táján elkezdődő átpártolás a családról a kortárs csoportra, vagy az együttes beilleszkedés, a pár vonzereje, erőtöbblete, nyugtalanító hatása a csoportra, amelyben a pár él, és olyan "privát" lelki történésekben is új jelenségek tűnnek elő, mint a Napló harmadik kötetében elemzett álmok.
Kétségtelen, hogy a társas szempont következetes érvényesítése Mérei munkásságában nem vezetett olyan nagyívű, "rendszerteremtő" elmélethez, mint amilyeneket a nagy elődök, Piaget, Wallon, Freud, Lewin vagy Moreno létrehoztak. Mérei a többletek embere volt. Az együttességben is a társas élménytöbbletet kereste, a társas szempont bevezetésével pedig a reprezentáció elméletektől a kognitív fejlődés elméleteiig, a szociometriától és csoportdinamikától az álomelméletekig a pszichológia számos elméletéhez volt képes alkotó módon hozzájárulni, többletet teremteni. A szempontrendszer és az általa "észrevett" lelki mechanizmusok azonban alkalmasnak tűnnek arra is, hogy egy önálló társaslélektani elmélet építőkövei legyenek. Csak remélhetjük, hogy egy ilyen elmélet előbb-utóbb megszületik.

Jegyzetek

66 Angelusz Róbert, Tardos Róbert: A kapcsolathálózati erőforrások átrendeződésének tendenciái a kilencvenes években. In: Kolosi T., Tóth I. Gy., Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport. TÁRKI. Bp., 1998. 239., 256. old.
67 Tardos Róbert: Kapcsolathálózati megközelítés: Új paradigma? Szociológiai Szemle, 1995. 4. szám, 73-80. old.
68 Bábosik I.: A szociometriai módszer. In: Falus I. (szerk.): Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Kerabon, Bp., 1996. 212-234. old.
69 Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Bp., 1980. 63. old.
70 Mérei Ferenc: Az együttes élmény. Officina, Bp., 1947. Uő.: Group leadership and institutionalization. Human Relations, 1949. 1., 23-39. old.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta