Gerő Zsuzsa
Üzenet a palackban

Börtönben íródott, leginkább WC-papírra. Rabtársak - nemcsak a politikaiak - gyűjtögették a grafittörmeléket, a házilagosan készült ceruzához. Különféle fondorlat révén került a szalmazsákból a falakon kívülre megőrzésre. Mérei szabadulása után is sokáig ennyit tudtunk, a legszűkebb tanítványi kör olvashatta egy-egy darabját "oktató-nevelő célból". A keletkezés belső történetéről maga a Napló tudósít: 1960 júniusában agyérgörcs után Mérei afáziás lett. Nagy erőfeszítéssel kereste a szavakat és a velük együtt eltűnt emlékezeti anyagot. Lassan összeállt kedves versének, Zách Klárának néhány sora. Pár nappal később - egyre több ismeret visszaidézése közepette - rátört "az én elvesztésétől való félelem" (180. old.), s arra jutott, hogy a gyakorlás nem elég, feladatot kell maga elé tűznie önmaga megőrzése, a "műemlékvédelem" érdeké-ben. Az elhatározással hirtelen összeállt a cél kitűzés is: az afáziából történt rekonstrukció, a párvizsgálat során nagyóvodások hagyományképzésében felfedezett felidéző jelzés, valamint a modern irodalom bizonyos másodjelentései egyaránt az utalás jelenségkörébe tartoznak - ezt a fogalomkört kell kidolgoznia. A Napló belső indítéka tehát az evindencia erejű probléma kibontása egyfelől, az introspekció krónikája másfelől. A nevezetes kísérlet - Az együttes élmény (1947) - folytatásaként Mérei munkatársaival éveken keresztül óvodai csoportvizsgálatokat végzett, az eredmények közlését a börtön akadályozta meg. (A pár és a csoport 1967-ben, A modellkövetés 1976-ban, A társkapcsolatok megszilárdulása 1966-ban került közlésre.) Öngyógyító erőfeszítéssel 1960 júliusában - a befejezetlenség feszültsége, az "egész elsüllyedhet" félelme fordult át a rátalálás örömébe - hat hét alatt elkészült Az utalás lélektana. Az előszó szerint a bizonyosságot a tudós aggodalom kísérte, vajon a gondolati modell nem válik-e egységes rendszeralkotó elvvé, mindent - és akkor már semmit se - magyarázó tétellé. A művet "díszítő" három utószó a megméretés polémiája: az első bírálóval szemben "a szerző sok mindent beismer és sok mindent fenntart" (78. old.). Pontosabban kell elkülöníteni az óvodai csoportokban minden bizonnyal jelen lévő, élményközösségen alapuló utalást, megkülönböztetve az utalás más módjaitól vagy általában az asszociációtól, újra megfontolandó, vajon mennyire kiterjeszthető az utalás az irodalmi jelenségek magyarázatára. (Az utalás. Az élményközösség szemiotikai többlete című tanulmányban került 1975-ben a kérdés végső megfogalmazásra.) Mindezek továbbgondolásaként 1961 második felében megszületett a második kötet: Az élménygondolkodás. Az óvodásoknál tapasztalt jelenség, a gyermeklélektan ismereteibe ágyazva, a gondolkodásfejlődés fontos állomása. Az élménygondolkodás kiemelt jellemzői pedig az irodalomban fellelt utalásformákat is mélyrehatóbban magyarázzák.
A Lélektani napló két kötete - átfedésekkel és újrafogalmazásokkal - együtt tartalmazza a két év alatt megérlelt gondolatrendszert: az utalás nagycsoportos óvodások ismétlődő játékaiban megfigyelhető jelenség, amikor is egy-egy szófordulat vagy gesztus felidézi egy korábbi együttes játék egészét, annak érzelmi hőfokával együtt. A felidéző részlet indító jelként kioldja a korábbi tevékenységet. Az újraismétlést az együttes átélés öröme tartja fenn. Az ismétlések során az utalás ritualizálódik, megkezdődik a hagyományképzés.
Hasonlóan működik az utalás intim felnőtt kiscsoportokban, illetve szoros párkapcsolatban. Az utalásban megjelenő részlet felidézi az egészet: ez a folyamat nem fokozatos emlékezés, hanem rekonstrukció, melyben nemcsak az esemény, hanem az azt kísérő érzelmi feszültség, az együttesség élménye is megjelenik. A gyermek képzetáramlásában jellegzetesek az ilyen helyzetfelidéző részletek, amelyek hitelessé, ugyanakkor igen labilissá teszik a gondolkodást. Érzelmi töltésüket lassan elvesztő utalások továbbra is támpontul szolgálnak a gyerek tájékozódásában, az érzékszervi-mozgásos intelligencia, illetve a képzetekben történő gondolkodás közé ékelődik az élménygondolkodás, az öt-hatéves gyerek önálló gondolkodási képessége, amellyel jól eligazodik a világban. Gyakran a felnőtt is szubjektív támpontokkal operál a hely-idő-személyek közötti tájékozódásában.
Illékony, nehezen formulázható jelenségek ezek - ezt érzékeltetik a Napló átfedései, újrafogalmazásai. Az irodalmi példákban elemzett utalásos szerkezetek (motívumjáték és réteges szerkezet) pedig mintegy visszaigazolják a gyerekre vonatkozó lélektani megállapításokat. A modernizmus irodalmi alakzatait vizsgálva ismételten megkerülhetetlen a különbségtevés szimbólum és utalás között. A hiedelemmel ellentétben a gyermeki gondolkodás nem szimbólumokkal operál, a szimbólum jelentettje a tudattalanba nyúlik vissza. Némely esetben az utalás a tudattalanba ágazó egésznek a tudatos része, azonban erős elfojtás helyett a gyerek gyorsan változó képzetáramlásában a tartalom váratlanul a tudat pereméről csupán a felejtésbe süllyed.
Hasonlóan működik a felnőtt képzetáramlás azokkal a tartalmakkal, melyek tudatos emlékezés nélkül az álmokban nappali maradványként bukkannak elő. Mérei érdeklődése Az utalás lélektana megírásával egy időben a manifeszt álomanyag felé fordult: mennyiben elemezhető a hely-idő-személyre vonatkozó támpontokban az utalás mechanizmusa. 1960-61-62-ben három sorozatban önébresztéses módszerrel saját álmait regisztrálta és vizsgálta, a Lélektani napló harmadik kötete ennek az anyagnak a feldolgozását tartalmazza Implikált tudás az álomban címmel. A kötet az előbbiekhez hasonlóan kettős értelemben felel meg műfajának: egyaránt utat talál a problémamegoldó gondolatok megfogalmazására és a szubjektív tartalmak áttételes, "lélektani" közlésére. A manifeszt álmot gyakran kísérő szemlélettelen implikált tudás az álomképek helyét, idejét, a felbukkanó személyeket szituálja, az álomban nappali tapasztalati támpontok adják a tájékozódás fogódzóit. A személyekhez tapadt implikációk köre igen kiterjedt. Az introspekciós vizsgálat elkülönítette ellentétes tulajdonságokkal jellemezhető, konfliktuskeltő személyek egy csoportját, akik nem önmagukban, hanem az ábrázolt helyzet révén voltak jelentősek. Ez az eredmény új dimenzióval egészíti ki a támpont tájékozódás lehetőségeit.
Mindezek vizsgálatára kivételes lehetőség kínálkozott az álmodó esetében, ugyanis a börtön hospitalizáló hatása - a prizonizáció - nála a valóság és fantáziavilág egyfajta kiegyenlítésében nyilvánult meg, a nappal féken tartott fantáziák az álom manifeszt anyagát zsúfolták tele. A manifeszt álommal ábrázolt fantáziavilágban az álmodó a nagyóvodásokhoz hasonlóan élménymaradványok révén tájékozódik, az álombeli implikáció utalás a tapasztalatroncsok támponthálójára.
Az álomstatisztika a prizonizáció még egy fontos jegyéről tájékoztat: a manifeszt anyagban előforduló személyrepertoárban az intim kapcsolatok - család, szerelmek, szoros barátok - állandó arányban fordulnak elő, az álomsorozatok folyamán azonban egyre növekszik a megjelenő börtönlakók aránya, fokozatosan kiszorítva a börtönön kívüli kapcsolatokat. A börtönön kívüliek ritkulása a prizonizáció mondhatni objektív jegye - hiszen az anyag a börtönizoláció folytán az első sorozattól kezdve csupán fantáziák nappali maradványa volt. A börtönbeli álomrepertoár lett Mérei szabadulása után első előadásának tárgya Liebermann Lucy zártkörű szemináriumán, az újraéledő pszichológus élet első igazi szenzációja. Az előadás 1965-ben jelent meg a Pszichológiai Szemlében nyomtatásban.
Mérei írásainak ismeretében a Lélektani napló harmadik kötetében a prizonizáció még egy tünetét fedezhetjük fel, amelyet ő maga az utószóban mentegetőzve bőbeszédűségnek minősít. "E sorok írója - írja - megfulladna egykori aszketikus stílusában." (372. old.) Újraolvasva nem a személyes részletek megjelenését érezzük soknak, sokkal inkább a meghatározás-bizonyítás-újrabizonyítás kényszerét, mintha könyvek, vitapartnerek híján a Napló lapjai a Sorbonne-szeminárium fórumát idéznék meg a gondolatok érvényességének megítéléséhez. A társkapcsolatok felfedezése a manifeszt álomanyagban telitalálat anélkül is, hogy álomtudat-éber tudat, lappangó-manifeszt anyag, elsődleges-másodlagos megmunkálás kérdéseiben pontos definíciót adnánk.
A Lélektani napló nagy témáját - az utalást - szem előtt tartva pedig az implikációnak a másodlagos megmunkálás munkamódjai közé való pontos besorolásánál sokkal lényegesebb az a megállapítás, hogy az implikáció nyersanyagát adó nappali maradványok tapasztalásroncsoknak, fantáziafüzéreknek az indulattelt világa, melyhez fantáziaéletünk ébren is vissza-visszacsúszik, s amely a nagyóvodások támpontgondolkodásához hasonlóan működik. Mérei hivatkozik David Rappaport elgondolására (345. old.), aki többek közt Varendoncknak a nappali álmodozásra vonatkozó megfigyelésével kapcsolatban a vizuális ábrázolás implikatív karakterét emeli ki. Az élménygondolkodás világába történő állandó visszacsúszás a tudatelőttes szférájával rokon. Mérei leírása ráirányítja figyelmünket arra, hogy a tudat peremén zajló tudatelőttes történést jóval mozgalmasabbnak, érzékletesebbnek és indulatteltnek lássuk puszta szó- vagy képfoszlányoknál.
A Lélektani napló negyedik kötetének (1962. dec.-63. márc.) előszava azt sugallja, hogy a vizsgált álomrepertoár változása még egy tanulsággal szolgált: "nemcsak társas helyzetben lejátszódó aktusainknak, hanem belül lepergő gondolatainknak, képzetsorainknak is megvan [...] a viszonylatalakító másodjelentése" (385. old.). A negyedik kötet címe: Adalékok egy társas szempontú gyermeklélektanhoz.
A társas szempont azt vizsgálja a tapasztalt jelenségekben, "milyen hatása, milyen következménye van az adott reakciónak, [...] módosítja-e a helyzetben részt vevő személyek viszonyát egymáshoz és másokhoz" (383. old.). A kötet főleg Zazzo ikerkutatás-könyvével foglalkozik, ismerteti, szakmai és személyes reflexiókat fűz a pár tagjai, a pár és külvilág kölcsönhatásának személyiségalakító hatásához. Mérei a feladatot Olvasója - a párvizsgálatban munkatársa - "megrendelésére" végzi, az Adalékok gyűjtésének nyitányaként. A kötet további részében a társas mechanizmusokat elemzi, mint: a Baldwin-féle cirkularitást, ahol a Másik utánzó ismétlése erősíti az először véletlenül megjelenő akciót, s közben erősíti az összetartozást; a szerepet, amikor is a Másik elfogadó gesztusa megerősíti az először véletlenül megjelenő akciót, határolja el az akciót végző szerepét; a konformizmust, ahol is az alakító társas mechanizmus a "hatalmi tekintély" tetszésének megfelelő viselkedés igénye. Mérei hangsúlyozza, hogy a konform személy nem olyan akar lenni, mint a tekintély (Camerade No1, 446. old.), hanem teljesíteni kívánja azt, amit tőle a tekintély elvár. S ebben a biztonság, az együvé tartozás jelenti a kielégülést számára.
A szerep elemzéséhez Mérei Moreno szerepgyakorlatait ismerteti, a pszichodráma eszközeit foglalja össze. Hírt ad a szerepgyakorlatok kriminálpedagógiai hatékonyságvizsgálatáról, érzékeltetve, hogy a társas szempont a változtatás lehetőségét adja a pszichológus eszköztárához. Ugyanígy a hatékonyság reményét sugallja, amikor mintegy megenyhíti a konformizmus leírását azzal, hogy fejlődéslélektani perspektívába helyezi. Claparède is használta a fogalmat, az utánzás hajtóerejének tartotta. Wallon szerint azonban a hasonlósági törekvésnek előfeltétele a különválás átélése. Továbbszőve a gondolatot, Mérei úgy látja, hogy az ödipális válságot követő átpártolás az azonosítási válságra többféleképp reagálhat: renitenciával, konformizmussal, illetve az értéktelenné vált én-ideál feletti örök sértettséggel, metafizikai feszültséggel. Renitencia, metafizikai feszültség és konformizmus fejlődési sort alkot. Optimális fejlődés esetén tízéves kor körül mindebből adekvációs egyensúly jön létre. - Az Adalékokból (átpártolás, metafizikai feszültség, konformizmus) kirajzolódik a majdani Gyermeklélektan (1970) egyik fejezete.
Az Adalékok gyűjtögetése hangvételében különbözik az előző kötetektől: Mérei készülődik a kinti élet feladataira. Nem egyszerűen az Olvasó megrendelésének tesz eleget. Felmerül a szöveg esetleges későbbi felhasználása, s noha - ahogy panaszolja - ezzel hirtelen az átmenetiség börtönébe kerül (389. old.), minduntalan érezhető a készülődés izgalma: készülődés a pedagógiai, pszichológiai hatékonyság újbóli kifejtésére.
A börtönélet - elírása szerint - Utazás a palackban (451. old.); utazás az emlékek - gondolatok és könyvek emlékei - közt, s utazás "a rácsos, csíkos, szögletes szigeten" (390. old.), ahol bennszülöttek és szörnyetegek közt a koponya körüli utazó szigorú önvizsgálatával élt. Meg a sokat idézett Candide voltaire-i racionalizmusával (476. old.). Csakhogy a kaland végén nem kertművelésre készül. "Ha még egyszer választhatnék, megint élni szeretnék, megint ember szeretnék lenni, nagyjából olyan, mint voltam [...], s szeretném, ha ti olyanok lennétek, amilyenek vagytok" - szól az Üzenet a palackban (453. old.).
A Lélektani napló a Candide-hoz hasonlóan a réteges szerkesztés (69. old.) nagyszerű példája. A börtönélet külső-belső kalandjai, a félbemaradt pszichológiai munka elméleti kiérlelése mellett a harmadik szál adja meg a könyv egyedülálló zamatát. A napló műfaja megengedi, hogy Mérei minduntalan elkalandozzék, leágazzon kedvenc filozófiai, tudománytörténeti, szépirodalmi olvasmányaihoz - könyvtár híján emlékezzék. Az első kötet az elméleteket már nem sokra tartó, tapasztalatokon nyugvó lélektan és a pszichológia közvetett megismerésének ellentmondásosságáról, a feloldás lehetőségeiről értekezik (11-13. old.). A második kötetben a modellkövetés vizsgálati tapasztalatainak leírását a jegyzetanyagban Wallon, Piaget idevonatkozó elméletének tárgyalása kíséri (154-156., 158. old.). A negyedik kötet Wallon iskoláját, a két tanítvány, Zazzo és Mérei szerepét igyekszik meghatározni (424-431. old.).
A pár gondolatsémával kapcsolatban Mérei - minden bizonnyal a Hermann-féle modellgondolatra támaszkodva - érdekesnek találná egybegyűjteni ötleteink szemléleti alapját: a Szondi-teszt elrendezése valószínűleg a hajdanvolt Ranschburg-laboratórium emlékezetvizsgálatának téri rendjét ismétli (469. old.). De modellt őriz Descartes reflex-gondolata is: Descartes hosszú évekig foglalkozott a tükör fizikájával (454. old.).
Mérei modellje igen gyakran irodalmi példa.
Rousseau-nak a Vallomásokban leírt élménye az Emil pedagógiai elveként tér vissza (337-38. old.) - a szubjektív tehát nem feltétlenül rontja az elméletképzést. A "redukált feszültségű élménypár" irodalmi megfelelője Shakespeare-nél rendszeresen előfordul, ahogy ez Victor Hugo elemzéséből kitűnik (366-67. old.). Proust - motívumjátékában a rózsaszín galagonyától a Gilberte arcán lévő rózsaszín szeplőkig - hirtelen felizzik a Gyermeklélektanból jól ismert gondolkodási hiba, hitelessé válik az élménygondolkodásban gyakori "zöldség" (158-59. old.).
A Lélektani napló összefonódó három szála sűrű utalásaival bizonyítani kívánja "az utalás elevenségét [...] általában azt a többletet, amelyet az együttes élmény ad az emberi gondolkodásnak", ...hogy "ezzel bizonyítsa egy konstrukciónak, egy befejezett életműnek a hitelét" (75. old.).
A Lélektani napló varázslatos, ugyanakkor nehéz olvasmány. Így magyarázhatók a kötetben előforduló sajtóhibák, közülük néhány értelemzavaróra fel kell hívnom az olvasó figyelmét. Az első kötet téves datálása helyett 1960. július-augusztus a keletkezés ideje (7. old.). A 40. oldalon a gondolkodás és érzelmi tevékenység különös forgatagáról, a 111. oldalon tapasztalatokra alapozott gondolkodásról, illetve a 113. oldalon egyre vázlatosabb mozzanatról van szó, a 43. jegyzetben hibás gondolkodásról (162. old.).

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta