Tavaly ősszel óriási
szenzációt keltett, és bestsellerré vált
Franciaországban a Le Livre noir du Communisme: Crimes, terreur,
répression (A kommunizmus fekete könyve: bűntények,
terror, elnyomás - Robert Laffont, Párizs, 1997), mely a
kommunista rezsimek által elkövetett bűnök terjedelmes
felsorolása. A Le Livre noir körül kerekedett vita még
a parlamentben is folytatódott, a televízióról
és a rádióról nem is beszélve. Ha minden
az eredeti terv szerint alakul, és az előszót François
Furet írja, a francia forradalom történetírója
és a kommunizmus csáberejéről írott jelentős
tanulmány, a Le Passé d'une illusion (Egy illúzió
elvesztése - Robert Laffont, Calmann Lévy, Párizs,
1995) szerzője, akkor a Le Livre noir valószínűleg
oda kerül, ahová való, a téma szakértőinek
könyvespolcára. Ám amikor 1997 júliusában
Furet váratlanul meghalt, a Le Livre noirt szerkesztője, Stéphane
Courtois, aki a volt kommunista francia értelmiségi, Annie
Kriegel régi barátja, és a Communisme című
szemle szerkesztője, megfűszerezte szenzációhajhász
túlzásokkal és vádakkal. A bolsevik forradalom
nyolcvanadik évfordulójára időzített
Le Livre noir azonnal sikerkönyv lett. Ennek azonban vajmi kevés
köze volt tudományos színvonalához vagy a hat
szerző mondanivalójához. Courtois avatta médiaszenzációvá
bevezetőjében, melyben kijelenti, hogy a nácizmus és
a holocaust eltereli a figyelmünket a kommunizmusról, pedig
valójában ez a XX. század leginkább népirtó
politikai berendezkedése.
Courtois nem mutatta meg
a bevezetőt a többi szerzőnek, és ezzel a publikációs
szokásokat olyan durván megsértette, hogy Nicolas
Werth, a szovjet terrorról szóló leghosszabb fejezet
- egy könyvvel felérő tanulmány - szerzője,
valamint Jean-Louis Margolin, aki a Kínáról, Vietnamról,
Laoszról és Kambodzsáról szóló
fejezetet írta, több terjedelmes cikkben és interjúban
határolta el magát tőle. A könyv körül
támadt vitában mindenről szó esett, csak a tanulmányokról
nem - elsősorban Courtois bevezetője állt a figyelem
középpontjában. Nem azt vitatták, hogy a nácizmust
a kommunizmushoz hasonlítja, amely gondolatnak megvan a maga intellektuális
előtörténete: a témát George Orwell és
Dwight Macdonald vetette fel a második világháború
előtt, és legjobb kifejtését Hannah Arendt The
Origins of Totalitarianism (A totalitarizmus gyökerei) című
művében találhatjuk meg. Nem is arról az - először
Arendtnél olvasható - állításról
folyt a vita, hogy: "a totalitárius rezsimek koncentrációs
és megsemmisítő táborai laboratóriumokként
szolgálnak [szolgáltak], melyeknek az [volt] a szerepe, hogy
igazolják a totalitarizmus alapvető meggyőződését,
miszerint mindent meg lehet tenni."
Courtois azért okozott
közfelháborodást, mert a kommunizmus bűneinek
"elhallgatását" annak tulajdonítja, hogy a világ
kizárólag a holocausttal volt elfoglalva: "1945 óta
a zsidók megölése számít a modern barbárság
paradigmájának, mintha ez lett volna a tömegmészárlás
egyetlen példája a XX. században. A holocaust egyedülállósága
rendkívüli kegyetlenségeivel elvonja a figyelmünket,
megakadályozva, hogy észrevegyük a kommunista világ
hasonló jelenségeit." A Le Monde-ban közölt cikkében
a történész Anette Wieviorka elítélte
Courtois "agitprop ügyeskedését, mellyel kellő
erejű sokkhatást próbál kelteni ahhoz, hogy
a tudományosság látszatával takarózva
politikai eseményt kreáljon a könyvből, ami egyébként
másfajta figyelmet érdemelne".
Courtois nem vitatja a holocaust
páratlan voltát, bár jelentőségét
a megsemmisítés módszerére, "a modern technológia
alkalmazására" redukálja. Azonban semmilyen más
vonatkozásban sem tesz különbséget a kommunizmus
"osztálytotalitarizmusa" és a nácik "faji totalitarizmusa"
között: "A jövő náci társadalmának
alapja a »tiszta faj« lett volna, a jövő kommunista
társadalmáé pedig »a burzsoá szennytől
megtisztított proletariátus«." Röviden tehát
a kommunizmus, csakúgy, mint a nácizmus, "a tömeggyilkosságot
beépítette az államrendszerbe". Courtois végső
soron nem analitikus, hanem morális kritérium alapján
veszi egy kalap alá a két rendszert: "Egy ukrán kulák
gyermeke, akit a sztálinista rezsim szántszándékkal
halálra éheztetett, semmivel sem »ér«
kevesebbet, mint az a gyermek, akit a varsói gettóban éheztetett
halálra a náci rezsim." Ez a kijelentés vitathatatlan,
arról azonban nem szól, miben különbözik a
független parasztság leigázását szolgáló,
az állam által előidézett éhezés
attól a bár ugyancsak állami irányítás
alatt elkövetett gyilkosságtól, melynek célja
örökre eltörölni a zsidó gyermekek létezésének
lehetőségét.
A vitában azért
is támadták Courtois-t, mert megkísérelte statisztikailag
számba venni a kommunizmus áldozatait. Courtois elismeri,
hogy a kommunizmus "hosszú történetét" nem lehet
összefoglalni egy számtani művelettel, sem a terror,
az elnyomás és az éhezés időszakainak
felsorolásával. Mégis egy kategóriába
sorolja mindazokat, akiknek a haláláért "a globális
kommunista rendszer" tehető felelőssé 1917-tel kezdődően,
bármilyen módon és bármelyik kommunista rezsim
alatt haltak is meg egy számos országot és több
kontinenst magába foglaló területen. "100 millió
halottról" vonja meg az egyenleget, ám ez a szám nem
egyezik sem a Le Livre noirban magában közzétett adatokkal,
sem a könyvvel kapcsolatos reklámszlogenben szereplő
adattal - ott "85 millió halottról" van szó. A szovjet
hatalom ideje alatt 20 millió halottal számol, ami eltér
a Werth által említett 15 milliótól, amelyben
már benne van - Werth külön felhívja rá
a figyelmet - az a 11 millió, akik éhen haltak vagy járványok
áldozatai lettek a polgárháború idején
(1921-1922), illetve a "tervszerű" ukrajnai éhezés
során (1932-1933), ezenkívül a kulákok és
az etnikai kisebbségek tömeges deportálásában
elpusztult körülbelül 4 millió ember, valamint azok,
akik a tisztogatások (1937-1938) során vagy a Gulágon
haltak meg.
Courtois azt állítja,
hogy Latin-Amerikában a kommunizmus 150 000 áldozatot szedett,
annak ellenére, hogy Pascal Fontaine tanulmányában
alig ennek harmadát említi valószínűsíthető
adatként (beleszámítva a perui Fényes Ösvény
által meggyilkoltakat is). A Le Monde diplomatique-ban Maurice Lemoine
arra a következtetésre jut, hogy Courtois ezek szerint a kommunizmus
áldozataiként vette számításba a nicaraguai
polgárháborúban elesetteket is, akik a Somoza rezsim
ellen harcoltak, illetve a kontrák és a szandinisták
háborújának összes áldozatát: azaz
mindkét fél veszteségét.
Mindazonáltal a kritikusok
nem a pontatlanságot róják fel a szerkesztő
hibájául, hiszen a kínai, észak-koreai, kambodzsai
és vietnami levéltárak még nem hozzáférhetők,
és a volt Szovjetunió és Kelet-Európa levéltárait
is csak nemrég nyitották meg a kutatók előtt.
Courtois fel sem veti a különböző kommunista rendszerek
összehasonlításában rejlő nehézségeket
- noha ezt a kérdést kellett volna bevezetőjének
középpontjába állítania egy olyan kötetben,
amelynek elsőrendű feladata a kommunizmus bűneit összegezni
-, mert célja elsősorban az, hogy jó eredményt
tudjon kihozni a "rémségek elkönyvelésében".
Courtois szerint "a tények cáfolhatatlanul igazolják,
hogy a kommunista rezsimek mintegy 100 millió ember halálát
okozták, míg [a nácizmus alatt] 25 millióan
pusztultak el. Már emiatt is el kellene gondolkoznunk azon, miben
hasonlít egymásra a náci rezsim, melyet 1945 óta
a század legbűnösebb rezsimjeként tartanak számon,
és a kommunista rezsimek, melyeknek a legitimitását
nemzetközi szinten 1991-ig nem lehetett megkérdőjelezni,
melyek számos országban még hatalmon vannak, és
amelyeknek a mai napig akadnak követőik az egész világon."
Vagyis a kommunista rezsimek sokkal véreskezűbbek voltak a
nácizmusnál, és nem volna szabad a második
helyre sorolni őket a XX. századi öldöklések
erkölcsi elszámoltatásakor. A rezsimek közötti
különbségeken átlépve, a különböző
történelmi időszakokon keresztülgázolva,
a körülmények figyelembevétele nélkül
a kérdés - Alain Blum megfogalmazásában - "hátborzongató
hullagyűjtögetéssé" alacsonyodik.
Courtois három tényezőnek
tulajdonítja a nyilvánosság és a tudományos
élet szerinte "óriási lemaradását" a
kommunista bűnök tudatosításában: az első
maga a forradalom gondolata, az értelmiség szenvedélyes
kötődése egy máig gyászolt idealizmus szimbólumaihoz,
a második az az erkölcsi presztízs, melyet a szovjetek
nácizmus fölött aratott győzelme biztosított
a kommunizmusnak 1945 után. Érvelése szerint - különösen
a nácik által megszállt országokban - az ellenállók
olyan súlyos áldozatokat hoztak, hogy a háború
után "a mártír szerepében tetszeleghettek,
szentesítve a kommunizmus ügyét, és akadályozva
a kritikáját". A harmadik tényező Courtois szerint
az volna, hogy az 1945-ös győztesek - jogosan - a nácikat
bűneikre, elsősorban a zsidók meggyilkolására
hivatkozva ítélték el. Annak ellenére, hogy
a kommunisták kezdetben tagadták a holocaust páratlanságát,
"hamar felismerték, micsoda előnyökkel járna a
páratlanság elismerése az antifasizmus mozgósító
erejének fenntartásában". Ez a kijelentés nem
csupán bizarr és rövidlátó, hanem történelmileg
téves is.
A baloldali antifasizmus
szemében a náci fasizmus csak az általánosságban
vett fasizmus egyik válfajának számított a
kapitalista gazdasági elnyomás cinikus eszközei között.
A rasszista népirtás teljesen értelmezhetetlen ezzel
a logikával. Ennek következtében az antifasiszta értelmiségiek
Nyugaton és a kelet-európai népköztársaságokban,
ahol az antifasizmus a hivatalos állami doktrína rangjára
emelkedett, egyöntetűen mellőzték a rasszizmust
mint az úgynevezett "német fasizmus" központi elemét
- és ezzel a zsidók tömeges kiirtásának
ténye is a háttérbe szorult. Még akkor is,
amikor az antiszemitizmusról volt szó, mint például
Jean-Paul Sartre Réflexions sur la question juive (Gondolatok a
zsidókérdésről - 1946) című művében,
Hitler és a gázkamrák csak mellékesen kerültek
szóba, és Vichynek a deportálásokban játszott
szerepéről említés sem esett. A náci
népirtásról szóló eredeti "Fekete könyvet"
is csak nagy nehézségek árán tudta összeállítani
a Szovjetunióban Ilja
Ehrenburg és Vaszilij
Groszman annak érdekében, hogy ellensúlyozzák
a genocídium államilag szentesített feledésbe
merülését. Munkájukat közvetlenül a
háború befejezése után kezdték el, és
az 1940-es évek végének antiszemita, "kozmopolitaellenes"
kampánya idején felfüggesztették. A szovjet hatóságok
be is zúzták a könyv kiszedett változatát
(Franciaországban 1995-ben jelent meg).
A háború után
sem Nürnbergben, sem "az 1945-ös győztes országokban":
Franciaországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban
nem "a zsidó genocídium állt a nácik elleni
vád középpontjában". Raul Hilberg szívszorító
The Destruction of the Jews (A zsidók elpusztítása)
című könyve csak 1961-ben jelenhetett meg egy kis nyomda
gondozásában, miután több jelentős kiadó
visszautasította. Ahogy Courtois lábjegyzetei is elárulják,
Hilberg könyvét franciául csak tíz évvel
ezelőtt publikálták.
A hidegháború
viszont a közfigyelem előterébe állította
a sztálinizmus bűneit, mielőtt még a holocaustot
érdemben elemezték volna. Courtois maga hivatkozik két,
nagy feltűnést keltő francia perre. Az egyiket 1949-ben
Viktor Kravcsenko indította, aki 1945-ös I Chose Freedom (A
szabadságot választottam) című könyvében
hírt adott a szovjet koncentrációs táborok
létezéséről, a másikat pedig 1951-ben
David Rousset, egy partizán és volt buchenwaldi fogoly, aki
kutatni kezdte a szovjet táborok témáját. Courtois
azért idézi fel ezeket a pereket, hogy rámutasson,
a francia kommunistabarát sajtó semmitől, a perektől
sem riadt vissza, hogy hiteltelenítse a Gulágról szóló
beszámolókat, és kétségbe vonja igazságtartalmukat.
A sajtó azonban erőfeszítései ellenére
mindkét perben vesztett. Ezt követően a francia értelmiség
számára már nem volt könnyű az ellenállás
dicsfényét a Szovjetunióra is kiterjeszteni. Amint
azt Tony Judt Past Imperfect (Befejezetlen múlt) című
könyvében leszögezi:
"Rousset elérte, hogy
a Les Temps modernes 1950 januárjában először
foglalkozni kényszerüljön a szovjet koncentrációs
táborokkal, Merleau-Pontyból pedig kikényszerítette
annak beismerését, hogy »a tények alapjaiban
kérdőjelezik meg a szovjet rendszert«." Ezzel szemben
csak az 1980-as években kezdték az ország nyilvánossága
előtt megvitatni a franciák szerepét a zsidók
deportálásában.
Bevezetőjének
jelentős részében Courtois azzal foglalkozik, milyen
jogi indoklással lehetne a kommunizmust "emberiség elleni
bűnökkel" vádolni a Nürnbergben és a későbbi
perekben meghatározott kritériumok alapján. Franciaországban
"a kommunizmus nürnbergi perének" követelése sajátos
asszociációkat kelt, miután Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti
Front vezetője gyakran beszél erről, igazolandó
a Vichy-korszak francia bűneinek elhallgatását. A Le
Livre noir éppen akkor jelent meg, amikor a Maurice Papon ellen
"emberiség elleni bűnökben való bűnrészesség"
vádjával indított eljárásban elérte
a tetőpontját az a kerek évtizede folyó vita,
melyben azt taglalták, felelősek-e a franciák a francia
zsidók deportálásáért. Ennek fényében
különösen elhibázott és bántó
összehasonlítást tartalmaz
Courtois érvelése,
mely szerint "tilos volt a kommunizmus bűneiről megemlékezni,
vagy értük jóvátételt követelni",
míg "a nemzetközi zsidó közösség gondoskodott
a genocídiumról való megemlékezésről".
Valóban kevés
kommunista bűnöst ítéltek el, hiszen az ázsiai
kommunista rendszerek máig hatalmon vannak, a Szovjetunió
1991-ig fennállt, és a legtöbb posztkommunista rezsim
nem járult hozzá a múlttal való szembesüléshez.
A kelet-európai országokban - Németország és
Csehország kivételével - a kommunista múltat
"eltörölték" azzal, hogy de jure vagy de facto mentességet
biztosítottak a régi rezsimek bűneire. Ennek oka a
kommunista terror egyik feltűnő sajátossága:
az áldozat és a hóhér életútja
gyakran megegyezett, vagyis cinkosok voltak.
A Le Livre noir vitának
az adja meg a sajátosan francia jellegét, hogy Courtois voltaképpen
a francia értelmiséget ostorozza, mely szerinte "kapzsi,
elpuhult, hiú, csodálja az erőt és az erőszakot".
"Feltűnő módon szemet huny" a kommunista terror felett,
végzetesen képtelen különbséget tenni a
kommunizmus kriegeli "ragyogó arca", az egyenlőségről
és az igazságosságról szóló álmai,
és sötétebb, "komor arca" között. Való
igaz, hogy 45 után a legtöbb francia értelmiségi
úgy gondolta, hogy választania kell a kommunizmust dicsőítő
és az ellenállás emlékét idéző
antifasizmus, illetve a totalitarizmusellenesség között,
mely a kommunizmust brutális elnyomó rendszernek tekintette,
elutasította, és egyben meghamisítottnak tartotta
az ellenállás emlékét. Az ellenállás
erkölcsi győzelme olyan konszenzust teremtett, mely a Vörös
Hadseregnek és a Szovjetuniónak szokatlanul nagy legitimációt
és támogatást biztosított. Furet szerint "az
abszolút gonosz" felett aratott győzelem a kommunizmusnak
juttatta "a jó" szerepét, és elfeledtette a tisztogatásokat,
a Hitler-Sztálin paktumot, valamint a Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit.
A Le Livre noir egy új
fejezetet nyit a francia értelmiség kiábrándulás-történetében;
hozzájárul a háború utáni generáció
egyoldalú kommunistabarátságainak felszámolásához.
A Le Livre noir legjelentősebb
szerzői, Werth és Margolin szemére vetették
Courtois-nak, hogy "nem tárgyalja kellő komolysággal
és ala-
possággal az olyan
összetett és kényes kérdéseket, mint a
fasizmus és a kommunizmus összehasonlítása, vagy
az önkényuralmi potenciál megléte magában
a marxista elméletben". Elhatárolták magukat Courtois
azon kijelentésétől, miszerint a könyv minden
oldala át lenne itatva "a kommunizmus véres lényegével".
Werth és Margolin ezzel szemben azt állítja, hogy
"a kommunizmus mindenütt antidemokratikus és elnyomó
hatalomként működött, de nem mindenhol és
nem folyamatosan járt tömegmészárlással".
Werth kifogásolja
Courtois-nál az adatok
megváltoztatását, a sokkoló kifejezések
alkalmazását, valamint a különböző történelmi
események összemosását, amivel a kommunista bűnök
azonos jellegét szeretné bizonyítani. Werth ugyanakkor
"a vita tárgyának, »a kommunista rendszernek«
mint létezőnek" közös vonásai feltárása
mellett érvelt. "Vagy talán nem létezik végül
is egy közös nevező - teszi fel a kérdést
egy interjúban, a L'Histoire című folyóirat
1998. januári számában - egy újfajta kíméletlenség,
mely a kommunista országok politikáját jellemezte,
amely az elnyomás hosszú és szörnyűséges
korszakaiban mindvégig tetten érhető volt, és
amely esetenként égbekiáltó bűnökre
vezetett?"
Werth kérdése
rámutat a Le Livre noir igazi tragédiájára,
ami abban áll, hogy Courtois bevezetője megakadályozta
a könyv tartalmának érdemi megvitatását.
Annak ellenére, hogy a kötetben kevés az új információ,
Werth 250 oldalas írása a szovjet archívumokban folytatott
új (főleg amerikai és orosz) kutatások jelenlegi
állásának figyelemre méltó szintézise.
Werth széles dokumentációra hivatkozva állapítja
meg, hogy az új rezsim már 1917-ben bevetette a terrort mint
politikai eszközt a felfegyverkezett orosz parasztokkal szemben, akik
megtagadták a beszolgáltatást; majd az 1920-as években
egyre többször alkalmazták a kozákok, a kulákok
és az etnikai kisebbségek ellen; és végül
hogyan érte el tetőfokát 1928 után az ellenállást
már nem mutató társadalom ellen fellépő
sztálinizmus alatt. Megkülönbözteti a korai erőszakot
az 1937-1938-as sztálinista terrortól, kimutatja, hogy a
kommunista elnyomás eltérő mechanizmusokkal működött,
sokféle politikai, társadalmi és etnikai hovatartozású
áldozatot érintett, illetve váltakoztak a viszonylag
nyugodt időszakok és az "ellenállhatatlanul örvénylő
terror" fanatizmustól áthatott, de felülről irányított
periódusai. Józanul érvelő tanulmánya
valódi tudományos teljesítmény, melyet - az
egyik kommentátor szavaival élve - saját szerkesztője
"elárult".
A Le Livre noir körüli
felzúdulás francia kormánykörökben is kisebbfajta
válságot idézett elő. Azáltal, hogy a
"kommunizmus komor arcát" hangsúlyozta, és a holocausttal
egy szintre helyezte, Courtois a kortárs francia politika egyik
fundamentumát támadta meg, mely szerint a mai kommunisták
a felvilágosodás igazságosság-eszményének
és az antifasiszta ellenállásnak a letéteményesei.
Minthogy Lionel Jospin hatalmon lévő szocialista kormányában
három kommunista miniszter is részt vesz, a Le Livre noir
hatására az UDF, a De Gaulle-ellenes középjobb
konföderáció tagjai kérdőre vonták
a miniszterelnököt a parlamentben, és követelték,
hogy "nevezze meg azokat, akik felelősek ezeknek a szörnyűségeknek
a támogatásáért". Jospin leszögezte, hogy
"a Gulágot teljes mértékben elítéli",
ám kijelentette: "büszke" koalíciós partnereire.
Emlékeztette a parlamentet arra, hogy 1945-ben a francia kommunisták
tagjai voltak De Gaulle tábornok ellenálló kormányának,
és hogy a Francia Kommunista Párt (a PCF) "ha kicsit
késve is", de "levonta a történelmi tanulságokat".
Az UDF tüntetően kivonult, miközben Jacques Chirac gaulle-istái
kitartottak háborús szövetségesük mellett.
A szocialisták azzal
érveltek, hogy Courtois következtetéseinek üdvözlésével
az UDF "hosszú távon a szélsőjobbal való
szövetség felé nyitotta meg az utat". Franciaországban
a konzervatívok és a Nemzeti Front közötti taktikai
szövetség nem elméleti kérdés. Ha a kommunisták
és a nácik egyformán népirtók, akkor
mivel indokolható, hogy a kommunisták tagjai a kormánynak,
az olyan újfasiszták, mint Jean-Marie Le Pen és valószínű
utóda, Bruno Mégret [aki azóta nem utód lett,
hanem pártszakadást idézett elő - a szerk. megjegyzése]
pedig nem? A Nemzeti Front hamar felvette a Le Livre noirt olvasmánylistájára,
és a következő szlogennel reklámozza a könyvet:
"A francia kommunisták bocsánatkérésére
várunk". 1998. március 20-án - ahogy a szocialisták
mondták -, "a Köztársaság számára
gyászos napon", a Nemzeti Front megmutatta, mire képes, és
győzelemre segített öt UDF-es regionális önkormányzati
elnököt. Ezzel megosztotta a konzervatív jobboldalt azokra
a helyi vezetőkre, akik helyeselték az új szövetséget,
és François Léotard-ra, az UDF elnökére,
aki viszont elfogadhatatlannak nevezte a paktumot, és felfüggesztette
az öt elnököt.
Amint az előre megjósolható
volt, a Francia Kommunista Párt, mely eddig csak félszívvel
szembesült szovjetbarát múltjával, védekezően
reagált a könyv megjelenésére. A francia kommunisták
vonakodtak elismerni, hogy a sztálinista és a posztsztálinista
időszakban Moszkva utasításait követték.
Robert Hue, a PCF vezetője
George Marchais 1994-es lemondása
óta, azzal vádolta Courtois-t, hogy "a szélsőjobb
malmára hajtja a vizet". Hivatkozott a kommunistáknak az
ellenállásban, a Népfrontban és a gyarmati
felszabadító mozgalmakban betöltött szerepére,
ugyanakkor elismerte, hogy pártjának szembe kellene néznie
saját sztálinista múltjának "néhány
hibájával" is. Tavaly a PCF váratlanul "fenntartás
nélkül elítélte", hogy a hidegháború
idején kizárta néhány neves tagját sorai
közül. A Le Livre noir megjelenése után Claude
Cabane, a párt napilapjának, a L'Humanitének a kiadója
már Primo Levit idézte: "A nácizmus fogalmától
elválaszthatatlan a gázkamrák emléke, a kommunizmus
fogalmától pedig a táboroké."
Ahogy Bernard Henri-Levy
rámutatott, a Le Livre noirról folytatott vita egyik szereplője
sem tagadja, hogy vannak hasonlóságok Auschwitz és
a Gulág, vagy a kétféle totalitárius terror
ideológiai összetevői között. Inkább
arról van szó, hogy a holocaust jelentőségét
nem lehet az áldozatok számában, vagy megsemmisítésük
módjában kifejezni. A nácizmus metafizikai meggyőződésből
a zsidók totális megsemmisítése mellett kötelezte
el magát, míg a sztálinista terror, még ha
tömeges emberhalált okozott is, mint például
Ukrajnában 1932 és 1933 között, az adott népet
nem kiirtani akarta, hanem tömegmészárlással
térdre kényszeríteni. A Vörös Khmer népirtása
is a hatalom megtartása érdekében történt,
az áldozatokat önkényes politikai kritériumok
alapján választották ki különböző
szociális és etnikai csoportokból. Ezek a genocídiumok
nem voltak "kisebb bűnök" a náci genocídiumnál,
de más jellegű bűntények voltak, vizsgálatukkor
gondosan el kell kerülni az erkölcsi és az elemző,
illetve a jogi és a történelmi szempontok összemosását.
Amint Furet Ernst Nolte német
politológussal (akinek megjegyzései váltották
ki egy évtizede a Történész-vitát) folytatott
levelezésében - melyet halála után adtak ki
- rámutatott, az a tény, hogy "a zsidók megsemmisítését
tekintjük a legsúlyosabb bűnténynek, melyet politikai
ideológia nevében követtek el", nem menti fel az 1930-as
években megölt kulákok gyilkosait vagy azokat, akik
a lengyel elitet lemészárolták Katyn´ban, nem
jelent mentséget a kínai kulturális forradalom rémtetteire
vagy a kambodzsai tömegmészárlásra. Furet azzal
folytatja, hogy a zsidó holocaustot az különbözteti
meg a gonosz többi inkarnációjától, hogy
"a zsidók likvidálása egyaránt vonatkozott
férfiakra, nőkre és gyermekekre pusztán azon
az alapon, hogy zsidónak születtek, amit semmiképpen
sem lehetett volna levezetni a hatalomért folytatott harc logikájából.
Az antiszemita terror végül minden kapcsolatát elvesztette
a politikával, mely eredetileg útjára indította."
Egy bizonyos szempontból
azonban Courtois-nak igazat kell adnunk, nevezetesen, hogy a kommunizmust
és a nácizmust sosem kezelték egyformán. A
második világháború előtt csak egy elenyésző
baloldali kisebbség tagjai, mint például Dwight MacDonald,
javasolták a semlegességet a totalitarizmus sztálinista
változatával egy Hitler ellen kötött szövetség
helyett. Mivel Sztálin bűnei akkor még nem voltak pontosan
ismertek, 1941-ben egyértelmű volt a választás
Hitler és Sztálin között. Amint nyilvánvalóvá
váltak Hitler lekenyerezésének "eredményei"
- és nem csak a baloldal számára -, a nyugati diplomaták
és politikusok, illetve "az utca embere" (1939-ben az amerikaiak
83%-a
a németek felett aratott szovjet győzelmet részesítette
előnyben, amennyiben háború törne ki) megértették,
hogy a nem sokkal később már "szovjet veszélynek"
nevezett valami alapjaiban különbözik a "német veszélytől",
és a civilizációt fenyegető tragédia
megkívánja a kisebbik rossz elfogadását.
Courtois-nak abban is igaza
van, hogy a kommunizmus áldozatai igazságtalanul hátrányos
helyzetbe kerültek "az emlékezet piacán", amely a náci
genocídiumot Sztálin terrorja vagy Pol Pot tömegmészárlása
elé helyezi. Az áldozatokról való megemlékezést
azok tartják fenn, akik egy bizonyos szenvedés áldozatait
a magukénak érzik. A posztkommunista kormányok nem
mutattak túl nagy hajlandóságot arra, hogy feltárják
a múlt bűneit, és megemlékezzenek az áldozatokról.
Ezt a mulasztást azonban nem lehet a holocaust emlékének
a számlájára írni, sokkal inkább azzal
magyarázható - akárcsak a hallgatás a második
világháborút követő időszakban -,
hogy az elkövetők és áldozatok generációja
kevésbé igényli az emlékezést, mint
gyermekeik. Az összehasonlítás nem csupán szükséges,
de nélkülözhetetlen eszköze is a történelmi
megértésnek és kritikának. Ha vannak különbségek,
azokat körültekintően és aprólékosan
fel kell tárni. Ironikus módon a Le
Livre noir hatásosabban
szolgáltatott volna igazságot a kommunizmus áldozatainak,
ha Courtois nem tesz otromba kísérletet a szörnyűségek
összemosására.
Anson Rabinbach: Communist
Crimes and French Intellectuals. Dissent, 1998. Ősz, 61-66. old.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta