Jegyzetek

A  magyar középkor kutatói sok szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint a szerencsésebb nyugati országok historikusai. A török időben elpusztultak mind a királyi levéltár, mind az ország tekintélyes része birtokosainak és városainak okleveles emlékei. Jóval kevesebb elbeszélő forrás vagy az események hátteréről beszámoló magánlevél maradt fenn, mint tőlünk nyugatra. Így a politikai történet kutatói a kormányzati, belpolitikai változásokról a legjobb esetben is csak más forrásokból - ha egyáltalán törekszenek erre - tudnak, nemegyszer csak hipotézis szintjén, következtetéseket levonni. Pedig ezek a hiányzó dokumentumok gyakran társadalmi változásokról adnának hírt: azok következményeiről, kiváltásuk körülményeiről.
Már a korábbi történetírás is felfigyelt arra, hogy az ország kormányzatának módosulását a királyi főtisztségviselők személyének cserélődései engedik leginkább feltételezni. Amennyiben ugyanis egy uralkodó jelentős mértékben átalakítja "kormányát", az nem lehet véletlen, annak valami oka van, és ez éppúgy kihat az ország sorsára, mint egy mai, jelentősebb kormányátalakítás. Minden történész ismeri Hóman Bálintnak a Magyar történet első két kötetében közölt táblázatait, amelyekkel az egyes uralkodók méltóságviselőit állította össze időrendben, a kormányátalakításokat pedig vízszintes vonallal jelölte.1 Hóman táblázatait már régen meghaladta az idő: a méltóságviselők hivatali idejét (és természetesen személyét) másodlagos adatokból konstruálta, úgyhogy egyrészt hibásak, másrészt hiányosak.
Hóman főként a korábbi szétszórt - és szakmailag igen vegyes értékű - archontológiai közlésekre támaszkodott. Az archontológia Fallenbüchl Zoltán meghatározása szerint: "a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozik. Helye a történeti segédtudományok sorában a kormányzat- és igazgatástörténet mellett van. Határterületei a hivataltörténet és a kronológia. Kapcsolódik a genealógiához, a történeti statisztikához, a szorosan vett társadalomtörténethez, a történeti szociológiához."2 Ehhez hozzá kell tennünk Engel Pállal, hogy a politikai történethez is (I. XXIII. old.), ahogy ez már bevezetésünkből is nyilvánvaló.
Szűkebb értelemben tehát az archontológia azt vizsgálja, hogy egy bizonyos tisztséget ki mettől meddig töltött be. Bár ez is több ismerettel gazdagít bennünket (mint láttuk, például a "kormányátalakítás" szempontjából), azonban egy további lépés, például a tisztségviselők körének meghatározása, újabb adatokkal szolgál. A történetírás már korábban is felismerte az ebben a forráscsoportban rejlő ismeretszerzési lehetőségeket. Egy középkori intézmény vagy hivatal működésének, belső szervezetének feldolgozásához elengedhetetlen az ott működő személyek körének tisztázása, akkor is, ha az intézmény vagy hivatal belső működését bemutató iratok - például a jegyzőkönyveik - nem állnak rendelkezésünkre. E sorok írója 1957-ben a középkori Magyarország pénzügyigazgatásának feldolgozásához összegyűjtötte például a kincstári személyzet késő középkori névsorát és életpályáját. Így tehát nemcsak azt ismertük meg, hogy valamely kincstári hivatalt (például kincstartóságot, harmincadosságot vagy adószedőséget) ki és meddig töltött be, hanem azt is, hogy korábban mi volt, és mi lett belőle. Ebből kiderült, hogy létezett egy többé-kevésbé érvényesülő hivatali előmenetel, valamint az, hogy megvolt az átlépés lehetősége más királyi intézményekhez vagy hivatalokhoz, mondjuk, a kancelláriához vagy a központi bíróságokhoz.3 Bónis György 1971-ben ugyanezzel a módszerrel tisztázta a kancellária és a központi bíróságok szervezetét.4
Az egyes személyek - méltóságviselők és hivatalnokok - életpályájának összeállítása és a bennük kimutatható, lényegében törvényszerű hasonlóságokból a következtetés levonása a magyar középkorhoz hasonlóan forráshiányban szenvedő ókortudomány által kidolgozott, ún. prozopográfiai módszer feladata, amelyet immár a nemzetközi középkortudomány is átvett
(I. XXIV. old.) Természetesen a prozopográfiai módszer nem csupán - sőt elsősorban nem - a hivataltörténet számára hasznos, hanem, és még inkább,
a politika- és társada-lomtörténet számára. Amennyiben ugyanis egy állam vagy város irányításában részt vevő személyek adatait gyűjtjük össze: megismerjük azt a kört, ahonnan a vezető politikusok származtak, azt a társadalmi réteget, amelynek módja volt, és igényt is tartott a hatalomban részt venni. A prozopográfiai adatok képesek többé-kevésbé egzakt módon jelezni, mikor kerülnek be a korábbinál nagyobb mértékben "homo novus"-ok, új emberek egy születésileg viszonylag zárt irányító rétegbe. Az ok meghatározása viszont már az általános történetírás feladata. (Az átalakulás ugyanis több okra vezethető vissza, társadalmi vagy politikai változásra éppúgy, mint családok egy időben történő viszonylag nagyszámú kihalására.) Mivel a vezető réteg általában korlátozott számú családokból kerül ki, ez külső okok nélkül is vezethetett a hatalmon levők kicserélődéséhez. Ez különben a kortársaknak is feltűnt: a Memoria rerum című magyar krónika ezt írta 1521-ben: "Ez idők alatt mind kihalának Magyarországból az vén és fő urak [...] csak az ifiu urak maradának."5 (Az más kérdés, hogy egy ilyen biológiai okból bekövetkezett nagyobb arányú személycsere is vezethet politikai változásra.)
Gondolom, mindezek után világos, hogy az archontológiai adatok összeállítása milyen alapanyagot nyújthat a középkori Magyarország története feldolgozásához. Ehhez jutottunk most hozzá Engel Pál munkája jóvoltából, amely hosszú ideig - véleményem szerint - a középkori magyar történettel foglalkozók nélkülözhetetlen kézikönyve lesz.
Megjegyzem, hogy a könyv többet és kevesebbet is nyújt a címénél. Többet azért, mert a második fejezet tartalmazza az 1301-1457 közt a magyar püspökök és hozzájuk hasonlóan az ország kormányzatában rendszeresen részt vevő johannita vránai perjelek, valamint a székesfehérvári Boldogasszony-káptalan prépostjainak listáját is. Tekintve, hogy az ország irányításában az egész középkorban döntő szerepet játszó királyi tanácsot a források, szinonim fogalomként, összetételével "prelátusoknak és báróknak" nevezték, nyilvánvaló, hogy egy olyan kézikönyv, amelynek a szerző saját szavai szerint az a célja: "hogy a legközvetlenebb módon elősegítse az adott kor politikai viszonyainak megrajzolását" (I. XXIV. old.), nem hagyhatja ki a királyi tanács egyik részét. Ilyenformán a cím "világi" jelzője kissé félrevezető, bár megmagyarázható. A jelző kihagyása esetén ugyanis Engel Pál nem elégedhetett volna meg a főpapok felsorolásával, hanem a teljes egyházi hierarchiát, vagy legalábbis annak felsőbb rétegét, az egyházmegyék helynökeit, a székes- és társaskáptalanok tagjait, a monostorok e-löljáróit stb. kellett volna megneveznie. Azt hiszem, egy teljes egyházi archontológia, beleértve az esperesi kerületeket és a plébániákat is, még számos meglepő, történetírásunkat módosító eredménnyel szolgálhatna. Ez azonban nem lehetett Engel Pál feladata, elkészülte pedig - időigényessége miatt - évtizedekig húzódna.
Van még egy anyag, amelyet a címe alapján nem keresne feltétlenül az ember ebben a kötetben, bár szerencsére és logikusan megtalálható benne. Ha már ugyanis a tekintélyes hatalmi befolyással rendelkező várnagyokat váranként és kastélyonként felsorolja a kötet, érdemes az erődítmények adatait is összállítani. Ennek jelentőségét nem lehet kellően hangsúlyozni. Hogy a vár hatalmat jelentett, pontosabban, hogy a hatalom gyakorlásának alapját a várak képezték, azt másfél évtizeddel ezelőtt egy eldugott tanulmányában épp Engel Pál bizonyította be.6 A középkori uradalmak a várak (és kastélyok) köré szerveződtek, így a várak összeírása, elterjedése, birtoklástörténete további segítséget nyújthat történetírásunknak. Nem véletlen, hogy egy modern német vártörténeti monográfia a Várak, a hatalom szimbólumai címet viseli.7
Itt kell megjegyeznünk, hogy a várak és kastélyok nemcsak a történészek, hanem a régészek és építészettörténészek számára is fontos kutatási terület: egy középkori várban feltárt tárgyi anyag a mindennapi élet kutatásához nyújt felbecsülhetetlen értékű forrásokat. Nem véletlenül játszik a társtudományokban is a várkutatás központi szerepet.8 Különösen fontos az írásos és a tárgyi emlékek összevetése. Lehet, hogy véletlen, mégis furcsa egybeesés, hogy a hazai, főként régészeti-építészettörténeti indíttatású várkutatás nagyarányú fellendülése két történeti munka megjelenése után következett be. 1977-ben jelent meg ugyanis Fügedi Erik Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon,9 és Engel Pál Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437) című munkája.10 Fügedi könyvének függeléke betűrendben közli az általa ismert várakra vonatkozó adatokat az Anjou-kor végéig, Engel munkájában pedig ugyanezt találjuk meg a Zsigmond-kori várakról. Mindketten közlik nem csupán a birtokosokat, a várnagyok nevét, hanem elhelyezkedésüket és a vonatkozó további irodalmat is. A kastélyokat (castellum) azonban egyikük sem sorolta fel.
Ilyenformán Engel Pál újabb művében lényegében szükségtelenné vált saját korábbi adattárának idézése, hiszen archontológiájában - 208 oldal terjedelemben - összegyűjtött minden erődítményt az Árpád-kortól 1457-ig. (Jó lenne, ha valaki ezt folytatná Mohácsig!) Kiigazította Fügedi néhány tévedését is, s immár a castellumokat sem hagyta figyelmen kívül. Ezt azért kell kiemelnem, mert magukra a várakra vonatkozó adattárat nyilván senki sem keresne egy archontológiai kézikönyvben. Igaz, a szerző hajlamos az olvasó ilyetén megtréfálására, hiszen a Zsigmond-kori várkatasztert sem várta volna el senki egy, a király és az arisztokrácia viszonyát tárgyaló könyvben, hiszen nemcsak a király és az arisztokraták, hanem az egyháziak és tehetős nemesek is lehettek és voltak is várurak.
Azt írtam feljebb, hogy a munka többet is, kevesebbet is tartalmaz címénél. Eddig a többet láttuk, most lássuk a kevesebbet.
Az első fejezet a bárókat tárgyalja, mégpedig rangsor szerint, a nádortól a királynéi ajtónálló- és udvarmesterig. A "báró" szó a "verus regni Hungariae baro"-t, az ország igazi báróját, azaz a király által "usque ad beneplacitum", a király tetszése idejére kinevezett országos főméltóságot jelenti, aki hivatalból tagja a királyi tanácsnak - azaz a főpapok és bárók testületének -, így közvetlenül beleszólhat az ország dolgába, és akinek véleményét - legalábbis bizonyos esetekben - uralkodója köteles kikérni. Nevüket - egy-két méltóság kivételével - az ünnepélyes királyi oklevelek méltóságokról szóló sorai közlik. Amennyiben szükséges, Engel az időrendi felsorolás előtt rövid, lexikoni jellegű szócikkben összefoglalja mindazt, amit az egyes méltóságok betöltőiről tudni illik. Megnevezi az egyes bárókat, megadja méltóságviselési időkörüket, majd felsorolja helyetteseiket, a bírói tisztet is ellátók esetében protonotáriusaikat, azaz ítélőmestereiket, és ezek hivatalviselési időadatait.
A második fejezetről már szóltam: ez a főpapokat sorolja fel. Magam ezzel kezdtem volna, hiszen királyi tanácsi tagságuk révén kerültek egy "világi" archontológiába, a tanács pedig - ahogy már volt róla szó - a főpapokból és a bárókból áll. Feltehetően épp a "világi archontológia" cím következtében kerültek a második fejezetbe, hiszen a főpapok nem világi személyek.
A harmadik fejezet foglalkozna a kancelláriákkal. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert csupán a főnökök, a (fő) kancellárok, alkancellárok, titkos kancellárok és kápolnaispánok névsorát kapjuk meg. Itt Engel a neveket és a hivatalviselési időköröket elsősorban az eddigi szakirodalom alapján adja meg, noha olykor pontosítja az adatokat.
A kancellária helye a kötetben logikus, hiszen itt foglalták írásba a király és tanácsa határozatait. Emiatt az irodák vezetői, a kancellárok (valamint egy időben a kápolnaispán) szükségképp nagy, nemegyszer döntő befolyással rendelkeztek, hiszen ők őrizték a királyi pecséteket, amelyekkel az uralkodó intézkedéseit megerősítették. Így módjuk volt nemcsak a szövegezést befolyásolni, hanem olykor az oklevél kiadását megakadályozni is. Ez külföldön is nemegyszer feszültségekre vezetett az uralkodó és kancellárja között.11 A szerző előtt két lehetőség állott: csak a hivatalfőnököket, a tényleges hatalommal rendelkező királyi bizalmasokat veszi figyelembe, vagy pedig a beosztott személyzetet is, amely elvileg csak segédhivatali munkát végez, de a háttérből olykor befolyásolni tudja főnökét. Az okleveleket valószínűleg úgyis ők, a jegyzők fogalmazták - uruk intenciója alapján -, a kimenő oklevelet a kancellár csak ellenőrizte - ha erre egyáltalán szakított időt - a pecsételés alkalmából. Engel az első módszert alkalmazta, és ezt bevezetésében meg is indokolta (I. XXVII. és 89. old.). Nem folytatott a beosztott személyzettel kapcsolatban módszeres anyaggyűjtést, mivel ezt már színvonalas munkákban feldolgozták.
A harmadik fejezet tehát az egyik hely, ahol a kézikönyv nem tartalmazza mindazt, amit ott kereshetnénk - bár magam tökéletesen megértem a szerzőt, hiszen gyűjtését amúgy is fokozatosan bővítette a méltóságok és a világi nagybirtokok, valamint azok személyzetének kutatásától az udvari nemességig, és így jött végül létre a kötet (I. IV-XXVI. old). Később felmerülő kérdések - kancelláriák például - miatt újra át kellett volna néznie a hatalmas forrásanyagot, ami a munka megjelenését még legalább egy évtizedre elhalasztotta volna. Valóban, a kancelláriákról és személyzetükről tudtunk amúgy is eddig a legtöbbet.
Gyakorlati szempontból elfogadom ugyan ezt a helyzetet, és nem bírálom a kancellária személyzetének kihagyása miatt a szerzőt, mégis kötelességemnek érzem megindokolni, miért tartom ezt sajnálatosnak. Részben utaltam már arra, hogy a kancellária hivatalnokainak volt módjuk mintegy a háttérből befolyásolni az ügyeket, erre azonban nagyon ritkán és inkább az Engel által már nem tárgyalt időből, például a Jagelló-korból lehetne adatokat hozni. Fontosabb, és jobban adatolható, hogy a kancellária (és a kúria) jegyzői kara részben ugyanabból a rétegből származik, mint amelyet Engel könyvében feldolgoz. A Mátyás- és Jagelló-kori megyei alispánok között nem ritka az, aki előzőleg (olykor később) jegyzőként tevékenykedett. Nem lehetett ez másként korábban sem. Engel mutatójában két Perneszi Pál tűnik fel egy időben. Az egyik somogyi alispán, a másik alnádor volt (II. 190. old.). Amennyiben nem azonos személyről van szó (ez ellen szól, hogy mikor Garai László alnádora az egyik, akkor a Marcaliak familiárisa a másik, bár ezt is meg lehetne magyarázni), akkor egyikük pályáját 1420-1429 között a kúriában kezdte jegyzőként.12 Hasonló példákat még sorolhatnék.
Van azonban másik nehézség is. Ismeretes, hogy a kancellária is részt vett a kúriai ítélkezésben, és innen sarjadtak ki a különös és a személyes jelenlét bíróságai. A kancelláriákban is működtek protonotáriusok, a kúriai jegyzőkről pedig ma sem tudjuk pontosan, melyik nagybírónak szolgáltak az országbírón kívül, akit pedig archontológiánk tárgyalt. Itt elsősorban a protonotáriusok, valamint a két jelenléti bíróság vezetőinek kihagyása fájó pont a számomra. Nehezen érthető ugyanis, miért szerepel a nádor, az országbíró, a vajda, a szlavón bán és a tárnokmester protonotáriusa, a kancelláriaiak pedig nem. Az is elég lett volna, ha legalább ezek esetében, Bónis adatait felhasználva bővítette volna a kötetet a szerző. Igaz, ezeket az adatokat (és a jegyzőkét is) bárki átveheti Bónistól, és Engel nyilván Karácsonyi János hírhedt (ä) pontjára gondolt: "A lustákat nem segítem..."13
Bár Engel a mutatókötetben az egyes személyek életének olyan szakaszait is jelezni kívánta, amelyek nincsenek említve az archontológiában, sajnálatosan ez csak részben áll a protonotáriusságokra, és még kevésbé a jegyzőkre. Például Büki Basó István, aki székesfehérvári prépostként került be a kötetbe, a mutatóban mind korábbi egyházi tisztségeivel, mind az 1433-1439 között betöltött titkos kancelláriai protonotáriusságával szerepel (II. 24. old.). Hogy ellenkező példával is szolgáljak: Gatalóci Mátyás a mutatóban összes püspöksége előtti kisebb egyházi tisztségeivel, alkancellárságaival és főkancellárságaival együtt szerepel (uo. 82. old.), viszont hiányzik az alkancellárság előtt betöltött nagyobb kancelláriai protonotáriussága, valamint különös jelenléti helytartósága.14 Meg kell jegyeznem, hogy szúrópróbáim szerint több esetben hiányoznak, mint említődnek ezek a tisztségek a mutatóban.
Logikailag a kancellária után a kincstári hivatalnoknak kellene az archontológiában következnie, annál is inkább, mert a tárgyalt korszakban ezek nem mindig tartoztak a kincstartó felügyelete alá, aki helyetteseivel természetesen a bárók közt szerepel. Itt a kamaraispánok, harmincadosok, megyei adószedők hiányoznak. Ezekre sem gyűjtött Engel Pál adatokat, amit bevezetőjében így indokolt:
"A kamaraispánok ugyan nincsenek alaposan feldolgozva, de politikai szerepük ebben a korban nem volt számottevő, és többnyire társadalmilag is merőben más körből - polgárok, külföldi vállalkozók közül - kerültek ki." (I. XXVII. old.) Ezt magam is aláírom, mégis sajnálom hiányukat, hiszen egy archontológiában helyük lehetett volna. Rögvest megjegyzem, hogy azért részben szerepelnek is. Amennyiben ugyanis más tisztségük révén bekerültek a kötetbe, valahol utalás történik ezen funkciójukra is, talán gyakrabban, mint a kancelláriai, kúriai tisztviselők esetében. Budai György budai polgár például altárnokmesterként és udvari lovagként jutott be az archontológiába. Kamarahaszna-ispánságára az adatot udvari lovagi tisztségénél találjuk meg. (Megjegyzem, a mutató lapszám hivatkozása téves.) (Uo. I. 40., 506. old.)15
A munka egyik legjelentősebb fejezete az ispánokkal foglalkozó negyedik fejezet. Ez nem csupán a további országos és helytörténeti kutatásokhoz nyújt lényeges segítséget, hanem számos új megállapítást is tesz. Engel, miként a kortársak sem, nem tett különbséget a vármegyék és a királyi uradalmak ispánjai között. Így például a Bakony, Csepel-sziget vagy Segesd ispánjai a megyés ispánok között szerepelnek. Az ispánokat és helyetteseiket a kötet felsorolja, a többnyire kisnemesi szolgabírókat - nézetem szerint helyesen - nem. Arról lehetne ugyan vitatkozni, hogy az országos bárónak tekinthető pozsonyi és temesi, valamint a székelyispán miért itt, nem pedig a bárók között szerepel, de mivel hatáskörük az általuk kormányzott terület felett lényegében a többi ispánénak felelt meg, ezt én is elfogadom. Minden terület élén rövid történeti összefoglalást találunk, amelyben Engel utal az ispán által kormányzott királyi honor-birtokokra is. Külön tárgyalja az erdélyi és a szlavóniai vármegyéket, itt ugyanis az ispán a vajda vagy a bán helyetteseként működött, az nevezte ki az ispánt. A szebeni és a székelyispán viszont - mivel közvetlenül az uralkodó alá tartozott - logikusan az országos ispánságok között foglal helyet.
Lényeges, és az eddigi kutatásnak nemigen tűnt fel, hogy viszonylag gyakori a háromszintű kormányzat a megyékben. Az uralkodó valakire rábízza a megye kormányzatát, az helyettest nevez ki, aki gyakran az ispán címet viseli, és akinek alispánjai vannak (I. 93. old.). Megjegyzem, hogy ez a háromszintű igazgatási rendszer még a Jagelló-korban is kimutatható, elsősorban akkor, ha az ispáni tiszt egy váruradalom birtokához volt kötve. Torna megyének az ispánja nem más, mint a Szapolyaiak tornai várnagya, akinek természetesen saját alispánja van. Az egyes megyei leírásokban is találunk érdekes tényeket. Így például 1406-tól Hont és Nógrád megye ispánsága egyesítve volt, sőt időnként az alispán tiszte is (uo. 136., 156. old.). Ez utóbbira különben még a késő középkorban is találunk adatokat.16
Az ötödik fejezetről - várnagyok és várbirtokosok - már szóltam, itt csak azt jegyzem meg, hogy 703 várról és erődítményről maradt adat. Ezeket Engel betűrendben közli, viszont bevezetésként országrészek, ezen belül megyék szerint sorolja fel a neveket. Ezek szerint Magyarországon 452, Erdélyben 35, Szlavóniában 100, Horvátországban és Dalmáciában 60, Boszniában, Humban, Szerbiában és másutt (pl. Bulgária) együtt 55 vár, illetve erődítmény létezett (I. 261-264. old. között összegzések alapján). Ezek a számszerű adatok is elgondolkoztatók, a várhálózat sűrűségéből is vonhatók le következtetések. (Itt jegyzem meg, hogy Fügedi már idézett műve adattárában 330, Engel pedig 343 várat sorolt fel, igaz, a kastélyok nélkül.)
Más jellegű a két utolsó fejezet, noha talán ezekből kaphatunk a legtöbb ismeretlen adatot. A hatodik fejezet címe: Az aula tagjai (bárók, udvari lovagok, ifjak stb.). Ez tehát a királyi udvartartással foglalkozik, beleértve azokat a méltóságot nem viselő nagyurakat, akik kimutathatók a királyi tanácsban, vagy a kúria bírótársai között báróként; felsorolva az udvari személyzet tagjait rangjukkal; azokat, akiktől a kancellária oklevélállítási parancsot fogadott el (az ún. relátorok), vagy akik egyszerűen a király környezetében kimutathatók. E réteg fontosságára Kurcz Ágnes 1988-ban megjelent posztumusz munkája mutatott rá először, majd jelentőségükre - a réteget "udvari nemességnek" nevezve - Engel Pál hívta fel a figyelmet.17 Az udvari nemesség különben, ha meggyöngülve is, Mohácsig megőrizte nagy szerepét az állam kormányzatában és a királyi akarat keresztülvitelében. A további kutatás jobb helyzetben lesz, legalábbis 1457-ig rendelkezésre áll teljes listájuk.
Említettem, hogy ez a fejezet más jellegű a többinél. Korábban méltóságok és tisztségek szerint következtek időrendben az adatok. Itt áttekinthetetlen lett volna az egyes funkciók alapján a kategorizálás, ami egyébként sok helyet is foglalt volna el, hiszen ugyanaz a személy többször különböző funkcióban és rangban is előfordul. Ezért évről évre haladva, az egyes személyeket az első említés événél vette fel a szerző, ott közölvén későbbi pályafutásukat is, egyben idézve valamennyi forráselőfordulást. Természetesen sokan közülük a bárók, az ispánok vagy a várnagyok között is előfordulnak. Az már a későbbi kutatás dolga, hogy eldöntse, egy-egy évben miért jelenik meg sok új személy. Ennek lehet valami rejtett belső oka, de lehet a források bővebb fennmaradásának következménye is. (A legtöbb új személy az udvarban 1433-ban jelent meg, ha jól számoltam, 95 fő, akiknek a túlnyomó többségére ez az egyetlen adat [I. 506-508. old.]. A nagy szám azzal magyarázható, hogy rekonstruálni lehet a Zsigmonddal a császárkoronázásra utazó kíséretet. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy a ránk maradt adatoknál jóval nagyobb lehetett az aula létszáma. Ez utóbbit bizonyítja, hogy a közismerten rossz anyagi helyzetben levő II. Lajos udvartartásából ismerjük azokat, akiknek az 1525-ből és 1526-ból megmaradt számadáskönyvi töredékek szerint fizetést folyósítottak. Közülük "udvari nemesnek" számítható 227 fő.18 A tényleges létszám valószínűleg magasabb lehetett: nem biztos, hogy mindenki megkapta a fizetését. Zsigmond vagy Mátyás udvartartása ennél biztosan népesebb volt.
Az utolsó, hetedik fejezet a Főrendek és országgyűlési követek 1439-1457 címet viseli. Ez az időszak a rendi korszak első csúcspontja. Számos oklevél vagy lista maradt fenn, amely egyes rendi tanácskozásokon, beleértve az országgyűléseket is, a megjelentek névsorát tartalmazza. E fejezet olykor szinte forrásközlésnek számítható: valamely rendi dokumentum pecséteinek tulajdonosait közli a pecsét szalagjáról, beleértve külföldi levéltárban őrzötteket is. Először időrendben sorolja fel a rendi tanácskozásokról fennmaradt adatokat, majd az említett személyek betűrendben következnek, megjegyezve, melyik tanácskozáson vettek részt. Ez a fejezet tehát közli 18 esztendőnek a rendi politikában részt vevő személyeit. Ha jól számoltam, 532 főről van szó. Mivel az adatok zöme az első évtizedre vonatkozik, úgy vélem, az ország politizáló rétegét, beleértve a főpapokat, a bárókat és a tekintélyes megyei nemességet, kb. 450 főre becsülhetjük. Becslésem szerint a Jagelló-korra se nagyon változott ez a szám.
A Függelékben a szerző közli a felhasznált méltóságsorok jegyzékét, utalva a változásokra. Ez a forráscsoport tartalmazza - ahogy már utaltunk rá - az akkor hivatalban levő főpapok és bárók listáját. Ezért forráskritikai megjegyzésekre is szükség volt, mert egyrészt sok a hamisítvány, másrészt olykor a kancellária sem állott hivatása magaslatán, hibákat követett el.
Végül, de nem utolsósorban szólni kell a munka legfontosabb részéről, a második kötetről. Ez kizárólag a Névmutatót tartalmazza. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen munka nem lehet meg névmutató nélkül, hiszen akár keresünk valakit, akár azt akarjuk tudni, hogy egy személy milyen tisztségeket viselt, kinek volt a familiárisa, vagy épp neki kik szolgáltak, szükség van egy mutatóra. Ugyanaz a személy előfordulhat pl. a bárók, a várnagyok és az aula tagjai között is, esetleg a rendi politikában is részt vehetett.
A Névmutató elkészítése nem könnyű, hiszen vannak azonos nevű személyek, vagy csak keresztnévvel említettek stb.
Már ezen kérdések megoldásának megkísérlése - mert nemegyszer jelenlegi tudásunk alapján lehetetlen - nagy eredmény lett volna, de Engel Pál nem a könnyebbik utat választotta, nem elégedett meg a puszta mutatóval. Ott, ahol arra szükség volt, a családnév után a családról is megad néhány adatot. Ezek elsősorban genealógiai jellegűek, de nemegyszer utalnak a család birtokaira. Ahol adata volt, mindig szerepel a szóban forgó személy apja, ritkán a nagyapja is. Olyan család esetében, amelynek sok tagjáról található adat (a Rozgonyi családból például 16 férfi, két nő és egy feleség fordul elő a mutatóban, a Kállói családból, noha nem is volt arisztokrata, 19 férfi), szinte az egész családi genealógia rekonstruálható.
Utaltam már rá, hogy a mutatóban a személyre vonatkozó egyéb adatok is előfordulnak (pl. kancelláriai protonotáriusság vagy kamaraispánság). Igaz, e téren az anyag nem teljes. Mégis, a mutató alapján egy személy életpályája világosan elénk tárul, beleértve a főpapok esetében korábbi, kisebb egyházi javadalmaikat. Így talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mutató egy prozopográfiai kézikönyv vázlatának, vagy hangzatosabban, egy középkori magyar történeti életrajzi lexikon alapjának tekinthető. Az 1301-1457 között élt személyek történetét immár Engel Pál adatai nélkül nem lehet feldolgozni.
Engel azt állítja a II. kötet bevezetésében, hogy munkája mintegy 5550 személyre tartalmaz adatokat. Ezt neki kell tudnia, félek azonban, hogy kissé alábecsülte számukat. Megpróbáltam ugyanis kiszámítani, hány személy hány családból fordul elő a kötetben - természetesen kiemelve a csak keresztnévvel egyszer említetteket -, azonban állandóan belezavarodtam a számolásba, és így abbahagytam. Pedig nem volna érdektelen megállapítani, hogy lényegében másfél évszázad alatt hány család (az Anjou-kor elején még nemzetség) vett részt az országos politika irányításában, illetve annak hátterében. Az is kutatandó lenne, milyen mértékben volt ez a réteg konstans, és mennyiben változott összetétele, azaz milyen mértékű volt a hatalmon levők mobilitása. Ez a probléma Fügedi Erik 1970-es könyve óta ismert kérdése történetírásunknak,19 különben, mivel ő is közölte a bárók listáját, Engel könyve egyik elődjének számítható. Még nem végeztem összehasonlítást a késő középkorral, így inkább csak benyomásomat foglalhatnám össze. Leszámítva az arisztokráciát, ahol egy bizonyos idő után szinte törvényszerű volt a családok kihalása, a néhány száz tekintélyes nemesi család, az ún. előkelők összetétele viszonylag konstansnak tűnik. Ezt természetesen meg kellene vizsgálni, lehet, hogy a XV. század közepi állapotot a Jagelló-korival egyszer magam fogom egybevetni.
A lényeg mindenesetre az, hogy másfél évszázad alatt a középkori magyar királyság irányításában viszonylag szűk kör vett részt. Tekintve, hogy az 5550 személy (vagy valamivel több), akikre az archontológia adatokat szolgáltat, ennél kevesebb családot jelent, és számos család közben kihalt, valóban feltételezhető, hogy egy időben kb. 450 "politizáló" családdal számolhatunk, ahogy azt már a XV. század közepi rendi politikusokkal kapcsolatban említettem. Igaz, az archontológiában említett állítólagosan 5550 főnek a többségét a várnagyok tették ki, ők viszont nem egészen egységes réteget képeztek. Egy királyi erődítmény várnagya beleszólhatott az ország ügyeibe, elősegíthette a királyi akarat érvényesítését, egy magánföldesúri váré viszont csak uráét képviselte. A középkor végén az ország lakossága - minimális számítással! - kereken  2 900 000 főre tehető, ebből kereken 130 000 lehetett nemes.20 Azaz a nemességnek is csak csekély hányada szólhatott bele közvetlenül az ország dolgába.
Természetesen részletesen kellene elemezni, és matematikailag kiértékelni Engel adatait, hogy az említett, inkább első olvasásra kiugró hipotézist igazolni vagy cáfolni lehessen. Azért vetettem fel ezt a problémát, hogy világosan látható legyen az az új szempont, amit ez a munka ad számunkra.
Nyilvánvaló, hogy nagyon sok vonatkozásban sorolhatnánk fel azokat a lehetőségeket, amelyeket a további kutatás felhasználhat Engel archontológiája segítségével. Teljességre való törekvés nélkül két dolgot emelnék ki. Mivel a várak és kastélyok uradalmakkal függnek össze, és csak kevés olyan uradalom volt, amely nem rendelkezett erődítménnyel, egzaktan megfogható a magyar nagybirtok alakulása 1301-1457 között, sőt annak a szervezete is. Megint statisztikailag kiértékelhető adatok jutottak birtokunkba. A genealógiai és prozopográfiai adatok pedig lehetővé teszik az átlag nemesi karrier felvázolását, az arisztokráciába bekerülés útjainak kinyomozását.
Nem folytatom tovább, hiszen oldalakon sorolhatnék fel "tippeket", ahol valaki csak e kézikönyv felhasználása által vaskos monográfiát tudna letenni az asztalra. Azzal a megjegyzéssel javaslom a tisztelt olvasónak e könyv megszerzését és felhasználását, hogy örömmel látnám a kötetnek a bevezetőben jelzett előzménye és utózmánya (azaz az Árpád- és késő középkori kötet) megjelenését.

Jegyzetek

1 Hóman Bálint, Szekfű Gyula: Magyar történet. Második, bővített, teljes kiadás, I-II, Bp., 1935-1936.
2 Fallenbüchl Zoltán: Archontológia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Bp., 1986. 124. old.
3 Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. In: Tanulmányok Budapest múltjából, XII. (1957) 25-49. old.
4 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1971.
5 1504-1566. Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos-királynak születése óta esett dolgok emlékezete. (Verancsics-évkönyv) Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Bessenyei József. Magyar Helikon, Bp., 1981. 20. old.
6 Engel Pál: Vár és hatalom. Az uralom territoriális alapjai a középkori Magyarországon. Világosság, 1984. (XXV.) 288-295., 367-375. old.
7 Joachim Zeune: Burgen - Symbole der Macht. Ein neues Bild der mittelalterlichen Burg. Verlag Friedrich Pustet, Regensburg, 1996.
8 L. pl. a Castrum Bene sorozat köteteit: Várak a 13. században. A magyar várépítés fénykora, 1 (1989); Várak a későközépkorban, 2 (1990); Castle and Church, 5 (1996). (Az első kötet Gyöngyösön, a második Budapesten, az ötödik Gdan´skban jelent meg, a 3. és 4. kötet eddig még kiadatlan. Ezekben régészek és történészek egyaránt jelentettek meg tanulmányokat.
9 Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1977. (Értekezések a történeti tudományok köréből 82.) Az adattár: 97-214. old.
10 Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Akadémiai, Bp., 1977. (Értekezések a történeti tudományok köréből 83.) Az adattár: 89-171. old. A kötet tartalmazza különben az ismertetett műben részletesebben szereplő megyésispánok összeállítását is: 172-193. old. (De csak a Zsigmond-korból.)
11 Vö. pl. Franciaországgal: Ferdinand Lot et Robert Fawtier: Institutions royales. (Les droits du Roi exercés par le Roi.) Presses universitaires de France, Paris, 1958. (Histoire des institutions françaises au Moyen Age II.) 57-65., 85-96. old. - Angliával: S. B. Chrimes: An Introduction to the Administrative History of Medieval England. Basil Blackwell,  Oxford,1952, 189-216., 241-270. old. Itt csak a késő középkori állapotot idézem. Az angol viszonyok különben abban is hasonlítanak a magyarra, hogy amint a nagypecsét az azt őrző kancellárral rendi ellenőrzés alá került, az uralkodó új pecsétet és az azt őrző hivatalnok irányítása alatt új irodát hozott létre a királyi hatalom biztosítására.
12 Bónis: i. m. 177. old.
13 Karácsonyi János: A hamis, hibás keltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1902. XI. old.
14 Bónis: i. m. 103., 105., 107-109., 135-136. old.
15 A mutatóban - II. 42. old. - 503. oldalt ad meg. Itt jegyzem meg, hogy szúrópróbaszerű ellenőrzéseim csak ebben az esetben találtak a mutatóban hibás lapszámot, ami természetesen nem jelenti azt, hogy több nem lenne. Különben nem találtam még olyan munkát, amelyben ne lettek volna hibák a mutatóban. Engelé e vonatkozásban a jelek szerint a legpontosabbak közé tartozik.
16 Kubinyi András: Egy késő középkori főrangú hölgy végrendelkezésének tanulságai. Történelmi Szemle, 1997. (XXXIX) 406. old.
17 Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Sajtó alá rendezte és szerkesztői jegyzetekkel ellátta Klaniczay Gábor. Akadémiai, Bp., 1988. 34-64. old. - Engel Pál: Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. Bp., 1988. (Előadások a Történettudományi Intézetben 11.) 11-14. old.
18 Kubinyi András: A királyi udvar élete a Jagelló-korban. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1995. 321. old.

Engel Pál könyvei

KIRÁLYI HATALOM ÉS ARISZTOKRÁCIA VISZONYA A ZSIGMOND-KORBAN
(1387-1437)
Akadémiai, Bp. 1977. 299 old.
(Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.)

(Összeáll.)
VILÁGTÖRTÉNET ÉVSZÁMOKBAN
1789-ig
Gondolat, Bp. 1982. 195 old.

(Kristó Gyulával:)
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 1301-1457. Egyetemi jegyzet.
Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 288 old.

TÁRSADALOM ÉS POLITIKAI STRUKTÚRA AZ ANJOU-KORI MAGYARORSZÁGON
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1988. 23 old.
(Előadások a Történettudományi
Intézetben 11.)

KAMARAHASZNA-ÖSSZEÍRÁSOK
1427-ből
Akadémiai, Bp. 1989. 211 old.
(Új Történelmi Tár 2.)

BEILLESZKEDÉS EURÓPÁBA
 A KEZDETEKTŐL 1440-IG
Háttér Kft. -Téka, Bp. 1990. 388 old.
(Magyarok Európában 1.)

(Szerk.: Makk Ferenccel:)
KORAI MAGYAR TÖRTÉNETI LEXIKON (9-14. SZÁZAD)
Főszerk.: Kristó Gyula. Akadémiai,
Bp. 1994. 753 old. 19 térkép
(Szakály Ferenccel:)
VIRÁGKOR ÉS PUSZTULÁS
A KEZDETEKTŐL 1606-IG
Összeáll. és szerk.: Glatz Ferenc.
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1995. 67 old.
(Magyarország története térképeken elbeszélve)

MAGYARORSZÁG VILÁGI ARCHONTOLÓGIÁJA 1301-1457. I - II.
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1996. 565+266 old.
(História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.)

A TEMESVÁRI ÉS MOLDOVAI SZANDZSÁK TÖRÖKKORI TELEPÜLÉSEI
(1554 -1579)
Szeged, 1996. 187 old., 1 térkép.
(Dél-alföldi évszázadok 8.)

(Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:)
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 1301-1526.
Osiris, Bp. 1998. 420 old.
(Osiris tankönyvek)

A NEMESI TÁRSADALOM A KÖZÉPKORI UNG MEGYÉBEN
MTA Történettudományi
Intézete, Bp. 1998. 179 old.
(Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta