Szegedi Péter könyvemről
szóló bírálata (Kreacionista tudomány?
BUKSZ, 1998. Ősz, 278-286. old.) kiváló írás,
amelyet nagy élvezettel olvastam. Kevés olyan elemzést
találtam eddig ugyanis, amelyben ily színvonalas, koncentrált
és kifejező módon jelenne meg az az antropikus kérdéssel
szemben kultúrtörténetileg megalapozott ellenérzés,
amely abból fakad, hogy a kozmosz antropikus - azaz emberre utaló
- mozzanataira vonatkozó elképzelés az újkori
természettudományos racionalizmusban mélyen gyökerező
kopernikánus meggyőződéssel kerül szembe.
Szegedi Péter ennek az újkori európai gondolkodástörténetet
alapvetően meghatározó racionalizmusnak a jegyében
írta meg kritikáját, s ez az oka annak, hogy álláspontja
szerint eleve értelmetlen, hogy a természettudományos
ismeretekre hivatkozva a kozmosz vagy a természet emberre utaló
jegyeiről vagy vonásairól beszéljünk. Ugyancsak
ezért véli úgy kritikusom, hogy ha ma a teológusok,
a filozófusok és fizikusok egy részénél
mégis megjelenik e tematika, ennek okát nem a természettudományos
elméletekben, hanem a természettudományba történő
külső, ideológiai jellegű behatolásban,
a teológia és a természettudomány határainak
összemosásában, a "brunói fordulat visszavételére"
irányuló törekvésekben kell keresnünk.
Az összetett s árnyalt
tárgyhoz képest rendelkezésére álló
szűk keretek mellett nyilván ennek a kritikusom álláspontját
eleve meghatározó perspektívának köszönhető
az is, hogy kritikájában könyvem számos - mondanivalóm
szempontjából alapvető - mozzanata elsikkad. Így
kritikusom érvelése általában az antropikus
elv természettudományos értelmetlensége és
feleslegessége ellen irányul, anélkül, hogy bármiféle
megkülönböztetést tenne e vonatkozásban. Könyvemben
viszont részletesen bemutatom, hogy magában az úgynevezett
"gyenge antropikus elv"-ben még a természettudomány
radikális ateista-racionalista felfogása sem találhat
semmi kivetnivalót, s az "erős antropikus elv" módszertani
alkalmazása is teljesen korrekt eljárás. Az erős
elv természettudományos magyarázatként történő
használatát illetően pedig kritikusommal teljesen egyetértek:
ez illegitim, s így - kritikusom szavaival - "semmi keresnivalója
sincs a természettudományban".
Ezen utóbbi észrevételem
természetesen nem jelenti azt, hogy a kritikát enyhítendő,
álláspontomat közelíteni szeretném az
övéhez. A tárgykör megközelítésében
alapvető közöttünk az ellentét. Csakhogy ez
az ellentét valójában ott jelenik meg, ahol az antropikus
elv már teljesen érdektelenné válik: a természet,
a kozmosz emberre utaló - "antropikus" - jegyeinek vagy vonásainak
fogalmánál, amelyhez a könyvem címében
szereplő "emberarcú"-ság metaforája kapcsolódik.
Természetesen kritikusom az ilyen jegyek vagy vonások lehetőségét
is tagadja; mi több, értelmességüket is kétségbe
vonja. Ugyanakkor nem derül ki recenziójából,
hogy az erős antropikus elv természettudományos illegitimitásának
megállapítása - melyben teljesen azonos állásponton
vagyunk - nem vonja maga után az antropikus jegyek lehetőségének
tagadását: ez már egy egészen más kérdéskör,
s egészen más érveket kíván. Persze
e fontos különbségtétel hiányának
is megvan az oka: a kopernikánus racionalizmus számára,
mely szerint az emberre utalás, az emberi vonatkozás - azaz
az "antropikusság" - fogalma a természettudományos
tudás rendszerében eleve értelmetlen, az antropikus
elv és az antropikus jegyek ezen elkülönítése
lényegtelenné válik.
Mivel kritikusom az előbb
jelzett perspektívából az antropikus problematikát
igen színvonalasan és szuggesztíven mutatja be, cikkét
olvasva a témát közelebbről nem ismerő olvasókban
az az érzés alakulhat ki, hogy itt valami felettébb
zavaros, okkult, csúsztatásokkal teli dologról van
szó. A rendelkezésemre álló rövid keretek
között ezért röviden jelezni szeretném a kedves
olvasók számára, hogy az antropikus kérdéskör
egyáltalában nem az, aminek ebben a kozmosz antropikusságának
minden lehetőségétől idegenkedő, kritikusomat
is jellemző szellemi beállítódásban tűnik.
Ennek során csupán az antropikus vonásokat fogom tárgyalni,
s az antropikus elvvel egyáltalában nem foglalkozom.
Az antropikus tulajdonságokkal
szemben Szegedi Péter három állítást
fogalmazott meg: 1. Jogtalan az "antropikus" fogalmának használata.
2. Eleve értelmetlen az az állítás, hogy ilyen
jellegű, hangolt tulajdonságok vagy számértékek
adódhatnak a természettudományos kutatásban.
3. E fogalom külső, kulturális-ideológiai tényezők
hatására jelent meg s lett népszerű, s használata
illegitim módon a kreacionizmus irányába viszi el
a tudományt (ami kritikusom szerint e fogalom tulajdonképpeni
funkciója is). Szegedi Péter e három állításával
a jelzett leegyszerűsítések ellenére relevánsan
érinti könyvem tartalmát, hiszen amit el akartam mondani
benne, az éppen e három állítás ellenkezője.
Elsőként vizsgáljuk
meg azt, hogy megjelenhetnek-e egyáltalában antropikus -
emberre utaló - jegyek a természettudományon belül,
a természet vagy a világegyetem dezatropomorf eszközökkel
adódó leírásában? Ennek megvilágítására
képzeljük el a Kopernikusz előtti, Föld-közzéppontú,
arisztoteliánus kozmoszt. Tudjuk persze, hogy világegyetemünk
nem ilyen. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a priori - azaz a
számunkra itt és most adott, s a természettudományok
által közvetített tapasztalati világtól
elvonatkoztatva - lehetne akár ilyen is. Ha egy ilyen világban
élnénk, a legszigorúbb, legkorrektebb dezantropomorf-természettudományos
eszközök alkalmazásával is arra az elkerülhetetlen
eredményre jutnánk, hogy a világegyetem középpontjában
vagyunk, azaz a világegyetem emberközéppontú.
Ezen emberközéppontúság pedig kétségen
kívül emberre utaló, "antropikus" tulajdonsága
volna a világegyetemnek.
A modern természettudomány
megmutatta nekünk, hogy kozmoszunk nem ilyen, s az ember térbelileg
tekintve semmiképpen sincs kitüntett helyen a világegyetemben.
Ebből azonban egyáltalában nem következik az,
hogy a különböző természeti-fizikai paramétereket
és számértékeket, valamint más természeti
tulajdonságokat tekintve sem lehet az ember világegyetemen
belüli pozíciójában semmiféle - a térbeli
kitüntetettségénél jóval elvontabb s nehezebben
megragadható, ám mégiscsak határozottan azonosítható
- kitüntetettséget felfedezni. Ha pedig ténylegesen
van ilyen, ez a természettudományos eszközökkel
folytatott elfogulatlan, dezantropomorf kutatásban magában
is bármikor megjelenhet, s nem szükséges hozzá
külső, "ideológiai" diverzió.
Könyvem arról
szól, hogy jelen természettudományos ismereteink szerint
úgy tűnik, mintha volnának ilyen antropikus jegyek
a természetben. Ezek elsősorban a természeti konstansok
speciális értékeiben jelennek meg, aminek nyomán
a természet a hangolt hangszerhez hasonlítható. Amiképpen
a hangszer húrjai csak bizonyos beállításban,
bizonyos, igen speciális hossz- és feszültségarányok
megléte esetén adnak harmonikus zenei hangokat, jelenlegi
természettudományos elméleteink szerint csupán
a természeti konstansok igen speciális arányrendszerének
fennállása esetén tartalmazhat a kozmosz összetett,
szabályos struktúrákat - s így különösképpen
az emberi agyhoz hasonló szerveződéseket. Nem tudhatjuk,
hogy e konstansok értéke lehetne-e más is, mint valójában,
hiszen a világegyetem egyedi létezőkként adott
a számunkra (ha a kozmológia néha világegyetemek
sokaságáról beszél is, csupán egy
tapasztalható világegyetemet ismer el), ám az bizonyos,
hogy ha a modern természettudomány alapegyenleteibe az adott
természeti konstansoktól csak kismértékben
is eltérő értékeket helyettesítünk
be, olyan világegyetemet kapunk, amelyben eltűnnek az összetett,
szervezett struktúrák - s így az ember - létezésének
természeti feltételei. Így tudjuk, hogy a világegyetem
megközelítőleg "sima", eukleidészi jellegű,
azaz közelítőleg nulla görbültségű,
s e tulajdonsága hozzátartozik az ember létezésének
kozmikus feltételeihez. Nem arról van szó, hogy a
sima világegyetemben kedvezőbbek, a kevésbé
simában kevésbé kedvezőek a körülmények
a komplex struktúrák létezéséhez, hanem
arról, hogy amíg a "majdnem sima" világegyetemben
adottak e feltételek, az ettől eltérőkben mai
elméleteink szerint teljességgel hiányoznának.
(Itt a "majdnem" matematikailag egzaktan definiálható, s
olyan pontosságról van szó, mintha egy egy méter
hosszú tárgy hosszának mérésekor mindössze
a milliméter százmilliomod részével tévedhetnénk.)
Hasonló a helyzet a gravitációs és az elektromágneses
kölcsönhatás arányával. Ez az arány
egy roppant nagy szám, amihez képest tízszerese vagy
tizede még igen kis változást jelent értékében.
Ennek ellenére, ha ennyivel eltérne értéke
a valóságos értéktől, a mai természettudomány
szerint még a kémiai elemek sem alakulhattak volna ki a kozmoszban,
nemhogy szerves kémiai struktúrák. Hasonló
a helyzet a protontömeg és az elektrontömeg arányával,
mely természettudományunk egyik fundamentális értéke:
ha csupán némileg (egy-két ezrelékkel) eltérne
a valóságos, 1836-os értéktől, ugyancsak
lehetetlenné válna a kémai szerveződések
- s ezáltal az emberi test és agy - természeti jelenléte.
A modern fizika és kozmológia kurrens elméletei alapján
körülbelül 35-40 (!!!) ilyen speciális természeti
arányt, illetve paraméterértéket szoktak felsorolni.
Ezért mai tudásunk alapján az értelmes élet
kozmikus feltételrendszere a hangolt hangszer húrjaihoz hasonló,
igen speciális természeti értékeket követel
meg. Ebből a szempontból tekintve pedig - kritikusom egyik
kulcsérvével szemben - teljesen közömbös,
hogy a természeti értékek ténylegesen lehetnének-e
mások, mint amilyenek valójában, s hogy van-e vagy
nincs oksági magyarázat ezen értékekre. Ahogyan
egy fizikai paramétereiben elállíthatatlan, az általa
kibocsátott hangok tekintetében megváltoztathatatlan
zenei hangszer attól még hangolt maradna, hogy fizikailag
eleve lehetetlen volna a zenére hangolatlan állapot, úgy
a természet e metaforikus értelemben vett hangoltsága
is független attól, hogy a paraméterek valós
értéke lehetne-e más, mint ami, s van-e oksági
magyarázat rájuk. Így például az élet
lehetősége akkor is kötődne a speciális
protontömeg-elektrontömeg arányhoz (azaz az 1836-os számhoz),
ha tudnánk, hogy ez az arány fizikailag csak ennyi lehet,
s nem más.
Fontos hangsúlyozni,
hogy mindennek a megállapítása során nincsen
szó semmiféle teleológiáról, s így
arról sem, hogy az antropikus hangolások következtében
a kozmoszban az életnek szükségképpen ki kellene
fejlődnie. A teleológia ezen vádja tipikus a kozmosz
antropikus hangoltságát állító kijelentésekkel
szemben, s úgy tűnik, Szegedi Péter kritikájában
is felbukkan ez, amikor arról ír, hogy az embernek szüksége
van csillagokra, viszont a csillagoknak nincsen szükségük
az emberekre. Csakhogy ezen utóbbit senki sem állítja
az antropikus tulajdonságok kapcsán. Persze az antropikus
tulajdonságokra vagy hangoltságra vonatkozó állítás
a keresztény teológia radikális elkötelezettjeitől
eltekintve a teleológia hiányának ellenére
is megdöbbentő lehet számunkra, hiszen az újkori
európai kultúra egyik legalapvetőbb és legmegrázóbb
élménye éppen az a kopernikuszi - és ennek
továbbfolytatásaként a Szegedi Péter által
helyesen hivatkozott brunói - fordulat volt, amely az ember térbeli
kitüntetettségét semmisítette meg.
A modern európai gondolkodás
és kultúra kialakulása szempontjából
eme oly meghatározó esemény nyomán egyre teljesebbé
és mélyebbé vált az a Kopernikusznál
és Brunónál ilyen formában még nem szereplő,
ám jellegében mégiscsak kopernikánusnak nevezhető
meggyőződés, mely szerint a természettudomány
perspektívájából az ember a kozmoszon belül
csupán átlagos, minden kitüntetettséget nélkülöző,
a természet általános hátterébe belesimuló,
közömbös létező. E meggyőződést
a
természettudományos megismerés sikerei a korpernikuszi
fordulattól egészen az utóbbi időkig alátámasztani
látszottak ugyan, most azonban, az antropikus hangoltságok
látókörünkbe kerülésével ez
a helyzet némiképpen megváltozott.
Olvasómban már
nyilván gyanút keltett az, hogy nemcsak az emberi életről,
hanem általában, az "összetett struktúrákról"
írtam. S valóban, az "antropikus tulajdonság" helyett
egzaktabbnak tűnne "az összetett struktúrákra
utaló tulajdonságról", illetve az ilyenekre irányuló
hangoltságról beszélnünk. Ez a fogalom persze
kulturális értelemben semlegesebbnek tűnik, s azt a
benyomást kelti, hogy nem opponálja modern kultúránk
kopernikánus jellegét. A filozófiai elemzés
szintjén azonban e hangoltság elismerése ugyanazokkal
a következményekkel jár, mint az antropikus hangoltság
elismerése: az az állítás ugyanis, hogy természettudományos
tudásunk szerint a káosszal szemben a kozmosz létézéséhez
körülbelül negyven természeti jellemző speciális,
"hangolt" beállítása szükséges, filozófiailag
és metafizikailag semmivel sem gyengébb állítás
(s valószínűleg teológiailag sem), mint az antropikus
hangoltságra vonatkozó kijelentés.
Könyvemben számtalan
érvet hozok fel amellett is, hogy miért jogosult magának
az "antropikus hangoltságnak" a fogalma. Gondolom, Szegedi Péter
sem vonja kétségbe, hogy Arisztotelész kozmoszát
jogos volt antropocentrikus kozmosznak neveznünk. Pedig Arisztotelész
és a középkor kozmosza egyben papirusz- és kutyabőrcentrikus
kozmosz is volt. Ha elfogadnánk releváns ellenérvként
Szegedi Péter gondolatmenetét a papirikus elvről, el
kellene fogadnunk azt is, hogy amikor Arisztotelész kozmoszát
antropocentrikusnak nevezzük, helytelenül járunk el, aminek
következményeképpen magát a kopernikuszi fordulatot
is irrelevánsnak kellene tekintenünk.
Befejezésképpen
még egy, természettudományos szempontból minden
bizonnyal szubjektívnek tűnő, ám filozófiai
szempontból igen releváns érvet hoznék föl
a szóban forgó hangoltságok antropikusként
való meghatározása mellett. Mivel itt csak rövid
formában fogalmazhatom meg, s nem taglalhatom hosszabban, ezt az
érvet inkább csak az olvasónak jelezném, s
nem Szegedi Péter érvelésével helyezem szembe.
Nem a papíros, hanem az ember az, aki az őt körülvevő
világ - vagy ha ez valakinek jobban tetszik: az őt körülvevő
machi érzetelemek rendszere; esetleg a környező világ
illúziója - felé fordul, s kérdéseket
tesz fel vele kapcsolatban. S igenis bennünket érint meg, s
nem a papirost, ha úgy tűnik, mintha e világ - illetve
e világnak a modern természettudomány perspektívájában
természetként megjelenő aspektusa - ittlétünk
kozmikus feltételeihez volna hangolva. A "papirikus" hangoltság
irreleváns egy olyan hangoltsághoz képest, amely képes
megérinteni, s meg is érinti a hangoltság vonatkozását
képező lényt. Egy puszta tárgyra vonatkozó
hangoltság alapvetően különbözik egy olyan
hangoltságtól, mely nem egyszerűen tárgyra,
hanem szubjektumra irányul.
Szegedi Péter
azonban nem csupán az "antropikus" jelző helyességét
tagadja az "antropikus hangoltság" kifejezés kapcsán,
hanem magának a "hangoltság" fogalmának értelmességét
is kétségbe vonja, s a természeti konstansok értékének
antropikus jellegére vonatkozó eszmefuttatásokat a
számmágia területére száműzi.
Ami a hőmérséklet
mérésével kapcsolatos ellenpéldáját
illeti, ez természetesen hibás. A különböző
hőmérsékleti skálákon adódó
értékek különbözősége ugyanis
abból fakad, hogy különböző mértékegységeket
alkalmazunk. Csakhogy az antropikus összefüggésekben szereplő
úgynevezett természeti számok vagy konstansok mértékegység
nélküli számok, amelyek ezért abszolút
számértékek. Az antropikus hangoltságok fogalmánál
használt kis környezet - kritikusom álláspontjával
szemben - nem relatív, hanem viszonyításának
alapja éppen az adott hangoltság centrumát képező,
mértékegység nélküli, s ebben az értelemben
abszolút számérték. Hasonlóképpen:
a számmágiával való példálózás
sem illik ide. Az antropikus hangoltságok kapcsán szóba
jövő összefüggéseket és értékeket
ugyanis nem önkényesen konstruálták, hanem mai
természettudományunk szerint ezeknek alapvető szerepük
van a természet működésében, a természeti
struktúrák fölépítésében.
Ami a valószínűség
fogalmát illeti, csak arra utalnék, hogy az antropikus hangoltság
fogalmának definiálásához egyáltalában
nincs szükség a valószínűség fogalmára.
Ennek ellenére mondhatjuk azt, hogy egy mértékegység
nélküli természeti konstans valóságos
értékének beleesése a szűk antropikus
tartományba a priori tekintve valószínűtlen.
Bár kevésbé ismert, s a benne rejlő lehetőségek
szempontjából egyáltalában nincsen még
kihasználva, az a priori valószínűség
fogalma ismert a tudományfilozófiában, s az antropikus
hangoltság fogalma egzakt módon definiálható
a logikailag lehetséges világok elmélete és
az a priori valószínűség segítségével
is - mégpedig anélkül, hogy ennek során a fizikai
valószínűség fogalmára szükségünk
volna. Az az ellentmondás, amit a valószínűség
fogalmának könyvemben található használatában
kritikusom érez, abból fakad, hogy nem veszi figyelembe:
ott, ahol az antropikus hangoltságok esetében valószínűségről
beszélek, ezt sohasem a valószínűség
fizikai értelmében teszem.
De ne fárasszuk az
olvasót további technikai részletekkel! Az, hogy léteznek
antropikus tulajdonságok, egyszerűbben is belátható.
Feltehetőleg kritikusom is elismeri, hogy a Jupiter vörös
foltja esetében nem érvelhetünk antropikus módon.
Nem mondhatjuk azt, azért van a Jupiternek vörös foltja,
mert mi itt vagyunk. Azt azonban a mai természettudomány
alapján kétségtelenül állíthatjuk,
hogy azért izotróp a világegyetem, mert mi itt vagyunk.
Egyetértek kritikusommal abban, hogy ez nem magyarázat, s
a természettudományban nincsen helye az ilyen érvelésnek.
Ám az tény, hogy bizonyos természeti tulajdonságok,
bizonyos természeti értékek esetében - ha elítélendő,
ha illegitim módon is, de - alkalmazható az ilyen típusú
érvelés. A természeti tulajdonságok és
értékek így két nagy csoportra esnek szét:
azokra, amelyekre nem alkalmazható ezen érvelési típus,
és azokra, amelyekre igen. Nevezzük ezen utóbbiakat
antropikus tulajdonságoknak vagy antropikus értékeknek.
E defíníció alapján maga Szegedi Péter
sem tagadhatja, hogy vannak ilyenek. S az is nyilvánvaló,
hogy ha egy ilyen tulajdonságra létezik is oksági-természettudományos
magyarázat, az azért még továbbra is antropikus
marad, hiszen továbbra is alkalmazhatjuk rá - az oksági
érveléssel párhuzamosan - az antropikus érvelést.
Mármost az antropikus
problematika nem külső, ideológiai hatásra, nem
a teológia és a természettudomány összemosása
miatt jelent meg, hanem azért, mert a természettudomány
- belső, immanens vizsgálódásai során
- beleütközött ezekbe a fenti tulajdonságokba és
számértékekbe. Igaz, hogy ez az oksági-természettudományos
magyarázat hiányának is betudható, ám
csak annyiban, amennyiben e hiány szerepet játszott abban,
hogy az ilyen tulajdonságok a figyelem középpontjába
kerültek, és így felismerhetővé vált
antropikus jellegük, melynek megléte már teljesen független
e hiánytól. Persze az antropikus jellegű összefüggésekre,
"hangoltságokra" a teológia - a legtermészetesebb
és legérthetőbb módon - nyomban lecsapott, felismerve
azt, hogy bár arra nem alkalmasak ezek, hogy segítségükkel
a klasszikus istenérveket egy új érvvel egészítse
ki, arra azért lehetőséget nyújtanak, hogy a
klasszikus design-argumentum egy újabb, a természettudományos
racionalizmus által dominált kultúrkörben igen
releváns és hatásos változatát fogalmazza
meg.
Kritikusomnak nincs igaza
abban sem, hogy az antropikus hangoltság fogalmának bevezetése
elkerülhetetlenül kreacionizmushoz vezet. Az antropikus hangoltságok
egy újabb érvet hozhatnak a kreacionista felfogás
számára, ám ez lényegében nem változtatja
meg a természettudomány és a kreacionizmus viszonyát.
Az a tény ugyanis, hogy a természetet általános
természettörvények jellemzik, már önmagában
elégséges ahhoz, hogy egy kozmikus tervező mellett
érveljünk. Ha Szegedi Péter számára úgy
tűnik, hogy amíg az általános természettörvények
nem követelik meg, hogy további magyarázatot keressünk
rájuk, ezzel szemben az antropikus tulajdonságok elismerése
elkerülhetetlenül a kreacionizmus irányába vezet,
akkor ez éppen könyvem befejező oldalait igazolja. A
természettörvények esetében kritikusom nem érez
további magyarázatkényszert, mivel a modern természettudományos
racionalizmus pespektívájából vizsgálja
a dolgokat: abból a perspektívából, amelyből
úgy tűnik, hogy a természettörvényekkel
- Wittgenstein szavaival - "minden meg lenne magyarázva". Ezzel
szemben a konkrét, tény jellegű antropikus tulajdonságok,
ha már elismertük őket, a természettudományos
racionalizmus szerint is minden más konkrét természeti
tényhez hasonlóan magyarázatot igényelnek.
Ha viszont a természettörvényeket
ugyanúgy alkalmasnak vélem a kreacionista érvelés
számára, mint az antropikus hangoltságokat, nem ellentmondás-e
azt állítanom, hogy az antropikus hangoltságok kedvezőbbé
teszik a természettudományos terepet az emberre utaló
kozmosz hívei, valamint a világ teremtett voltát állító
teológia számára?
Egyrészt Wittgenstein
Traktátusával (6.44) együtt úgy vélem,
a világ létezése már önmagában,
minden hangoltság nélkül is misztikum. Másrészt
az előbbieknek megfelelően a természettörvényeket
már önmagukban is kedvezőeknek tartom a kreacionista
érvelés számára. Ezért álláspontom
szerint abban az esetben, ha elvonatkoztatunk az emberi pszichológiától
és a kultúrtörténettől, az antropikus hangoltságok
már semmi újat sem hozhatnak a kreacionista fölfogás
vagy a teológia számára. Azonban az ember oly furcsa
lény, hogy jobban megérinti, s ezért az általános
természettörvények csodájánál sokkal
inkább magyarázatigényt vált ki benne az, ha
a kozmosz valamilyen módon őreá magára vonatkozik.
Kritikusom azt állítja, hogy bár idézem Wittgensteint,
a misztikumot mégis a világ milyenségében keresem.
Ez nem így van, csupán annyit állítok, hogy
antropológiai és kultúrtörténeti okok
miatt a Wittgenstein által említett, s eredendőnek
nevezhető misztikum hangsúlyosabban jelentkezik számunkra
az antropikus hangoltságokkal, mint azok nélkül.
A fentiek nyomán immár
a kritikusom által címként választott kérdésre
is megadhatom a választ. Eszerint a természettudomány
mindig is kreacionista volt, ha ezen azt értjük, hogy érvanyaggal
szolgál a kreacionista világfölfogás számára.
Az antropikus hangoltságok elismerése mindehhez logikai vagy
fogalmi értelemben semmi újat sem ad hozzá. Antropológiai,
valamint gondolkodástörténeti és kultúrtörténeti
okok miatt azonban ezen "hangolt" összefüggések és
értékek hatása mégiscsak dramatikus lehet,
s a természettudományos tudás rendszerét a
kreacionista felfogás számára kedvezőbbé
teheti, mint amilyennek az korábban látszott. Az antropikus
hangoltságok megállapítása és tudomásulvétele
ugyanakkor önmagában semmiképpen sem jelent kreacionizmust,
mint amiképpen a természettörvények meghatározása
és tudomásulvétele sem jelenthetett soha ilyent. Ennyiben
a természettudomány a priori nem lehet sem kreacionista,
sem antikreacionista (mint amiképpen ezen utóbbit kritikusom
kimondatlanul is sugalmazza).
Könyvem szerint az antropikus
hangoltságokhoz tagadásuktól eltekintve s kritikusom
álláspontjával ellentétben (aki tagadásuk
mellett csupán a kreacionista utat tarja járhatónak)
három alapvetően különböző módon
viszonyulhatunk. Egyrészt hagyhatjuk hatni a megdöbbenést,
a misztikumnak azt az érzését, amit kiváltanak
bennünk, anélkül, hogy racionálisan megpróbálnánk
megmagyarázni és föloldani őket. Azaz elfogadhatjuk,
hogy a nevezetes babitsi kérdésre: "Miért nő
a fű, hogyha majd leszárad? s miért szárad le,
hogyha újra nő?", sohasem adhatunk választ. Másrészt
megprólbálhatjuk racionalizálni őket akár
a kreacionista - vagy valamely más, hasonló - felfogás
segítségével, akár a világegyetemek
sokaságának (természettudományos szempontból
persze felettébb problematikus) antikreacionista hipotézisével.
Egyetértek kritikusommal abban, hogy a könyvemben megfogalmazott
antropikus kérdés értelmetlen és gyermeteg:
értelmetlen annyiban, amennyiben Carnap szerint a metafizika leibnizi-heideggeri
alapkérdése a filozófiatörténet összes
releváns kérdésével együtt, Platóntól
Heideggerig, értelmetlen; s gyermeteg annyiban, amennyiben Piaget
szerint a "miért" kérdések megfogalmazása a
természet kapcsán a gyermekek jellemzője az egyedül
tudományos "hogyan" kérdésekkel szemben. Azonban szinte
bizonyos vagyok benne, hogy velem együtt Szegedi Péter sem
Carnap jegyében filozofál, bármennyire szeretjük
is egyébként mindketten őt, s általában
a Bécsi Kör filozófiáját. S talán
abban is közös a véleményünk, hogy úgy
véljük: éppen a Piaget által gyermekinek minősített
"miért" kérdések azok, amelyek tudva vagy tudatlanul
ott munkálkodnak bennünk, ha a filozófiával foglalkozunk.
http://www.c3.hu/scripta