A kötet - és természetesen a mögötte álló konferencia - társadalmi és szakmai fontosságát mindenekelőtt az Előszóban bejelentett célhoz képest kell értékelnünk: "1996 tavaszán azzal a céllal szerveztük meg a »Szerep és alkotás - Női szerepek a társadalomban és az alkotómuvészetben« címu konferenciánkat a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy áttekintést kaphassunk azon fejleményekről, amelyek a nemek helyzete iránti megnövekedett figyelemről tanúskodtak." A szerkesztők e vállalkozás határait is jelzik: "tudjuk természetesen, hogy a kötet nem reprezentálhatja a nemekkel foglalkozó társadalomtudományi kutatások egészét, azonban bízunk abban, hogy próbálkozásunkat újabb konferenciák és kötetek követik majd, hogy teljesebb képet kaphassunk erről a nagyon fontos, ám régiónkban méltatlanul mellőzött kérdésről." (7. old.)
Áttekintés, számvetés, kezdeményezések, hiánypótlás - és, mondhatnánk, nem utolsósorban egy új vizsgálati terület és beszédmód megjelenítése a tét (főként) a magyarul olvasók körében és a mai magyarországi társadalomban.
Wessely Anna a konferenciát megnyitó írásában Jókai Mór, Auguste Comte és John Stuart Mill szövegkörnyezetében nyugtázza a konferenciával és a kötettel kapcsolatos várakozásokat: hogy elemezze azokat a felfogásokat, illetve a hozzájuk kapcsolódó érveket és ellenérveket, amelyek a női szerepeket körülírják az irodalmi és képzőmuvészeti alkotásokban (alkotásokkal), és ugyanakkor ellen akarnak állni "a kísértő sztereotípiának, mely a nők alkotásaiban csak a gyermekszülés pótlékát látja". Az ígéret annál is izgalmasabb, mivel a könyv a kérdéseit "a végzet asszonyainak és a cselédlányoknak, az üzletasszonyoknak és a prostituáltaknak, a suffragetteknek és a nőegyleti bálanyáknak, az alkotó és a politizáló nőknek a magyarországi sorsába" ágyazza (Wessely, 13. old.).
Az alcímben jelzett két valóságterület (a "társadalom" és az "alkotómuvészet") azért is kerülhetett egyszerre a vizsgálódás fókuszába, mert a "női szerepek" kialakításának kitüntetett terepei. Az "alkotás" kifejezés metaforaként szövi át azt az értelmezési hálót, amely összetartja a könyv témájukban és módszereikben igen szerteágazó tanulmányait.
E háló logikája szerint a nemi szerepek konstrukciók. Egyének, közösségek, intézmények definíciós, osztályozási munkájának eredményei (is). A nőhöz és a férfihoz bizonyos kulturális értékeket és társadalmi funkciókat kapcsolnak, miközben elrejtődik maga az összekapcsolás kulturális jellege, és megteremtődik a természetesség, a magától értetődés látszata. Az alkotómuvészetek - mindegyik a maga sajátos nyelvezetével és eszközeivel - nemcsak a maguk szférájában jelenítik meg a nőkről és férfiakról való gondolkodást, hanem hozzájárulnak a tágabb társadalmi-történelmi kontextusban érvényes reprezentációk megteremtéséhez, legitimálásához, avagy éppen megkérdőjelezéséhez is. Ez utóbbiak persze más kulturális formák és gazdasági-társadalmi folyamatok révén is létrejönnek és muködnek a mindennapi élet gyakorlatában: kijelölik azokat a kereteket, amelyek behatárolják az egyének - férfiak és nők - életpályájának vázát, előírják a "normalitás" szabályait, rögzítik az egymáshoz való viszonyulás mintáit, sőt mintegy körvonalazzák e szabályok megszegésének, e minták megkérdőjelezésének lehetőségeit és korlátait is.
Hogyan muködik hát a szóban forgó alkotás az élet különböző területein? Miként lesz az asszonyból, a feleségből, az anyából író, muvész, cseléd, prostituált stb.? Avagy: hogyan írók, muvészek, cselédek, prostituáltak a különböző korok asszonyai? Mit akar a nőmozgalom a nőkkel, és mit szólnak ehhez a "nők"? Mivé alakítja őket a közoktatás, a politika és a társadalmi intézmények sokasága? Hogyan látszik mindez a nők szempontjából? Hogyan szólalnak meg ebben az ügyben, és mi történik velük ennek következtében? Rácz Erzsébettel szólva: "emberek-e a nők?", míg a "nő szellemi és társadalmi hovatartozása [...] a férfiak vitája"? A kötetre való reflexiónk és a kötet maga ilyen és ehhez hasonló kérdések terminusaiban ajánlja az olvasók figyelmébe a témát és tárgyalásának relevanciáját.
A kötet első része a Női szerepek az alkotómuvészetben cím alatt gyujti össze a többnyire magyar vonatkozású tanulmányokat. Ezek a Biblia, az irodalom, a képzőmuvészet és a fotográfia területén foglalkoznak egyrészt a nők megjelenítésével, másrészt pedig az alkotó nők társadalmi helyzetének sajátosságaival. A konkrét témák tárgyalásán túl, illetve ennek révén ezek az írások alkalmat adnak arra, hogy e megközelítés módszertani vonatkozásain is elgondolkodjunk. Egyes írások (például Várhelyi Ilona, Csuti Emese, Acél Zsuzsanna tanulmányai) alapvetően megmaradnak a tárgyalt kulturális termék (konkrétan a Biblia, az áttekintett magyar irodalmi muvek, az O története címu francia regény) szemantikai szintjén; mások, egy-egy konkrét személyiség esetét tárgyalva (lásd Kovács Sándor Iván Bessenyei Annáról, Ratzky Rita Szendrei Júliáról, Praznovszky Mihály Ferenczy Terézről, Sánta Gábor Lux Terkáról, Kádár Judit Erdős Renéről, Bécsy Ágnes Virginia Woolfról) az irodalmi termelésben szerepet vállaló nő társadalmi helyzetét és kapcsolatait, sikereit, konfliktusait, néhol mindezek tágabb összefüggéseit is bevonják az elemzésbe; ismét mások (például Fábri Anna, S. Nagy Katalin, E. Csorba Csilla) a szociológiai kérdezés apparátusát (is) használják, amikor olyan jelenségeket vizsgálnak, mint a magyar női irodalmi szerepkör XIX. századi alakulása, a női és férfi képzőmuvészek nemi azonosságtudata és a képzőmuvészetben elfoglalt pozíciója, a nők megjelenése a fotográfiában a századforduló női önmegvalósító törekvéseinek a kontextusában.
Függetlenül attól, hogy az említett szerzők beváltják-e ígéretüket vagy sem, szinte kivétel nélkül szükségesnek tartják a kulturális termékek (ez esetben a "magas kulturális" produkciók) szociokulturális elemzését (lásd például S. Sárdi Margit az irodalomszociológiáról). Holott nem találkozunk ennek explicit kifejtésével, sejthetjük, hogy ezen álláspont mögött a kultúra, társadalom és politika találkozási pontjaira való rákérdezés igénye munkál. Egyértelmuvé válik, hogy a nők megjelenése és viselkedése a célba vett irodalmi és képzőmuvészeti alkotásokban és mufajokban bizonyos társadalmi kapcsolathálókban, hatalmi viszonyokban és mentalitások erőterében megy végbe, s ezért sem tárgyalható csupán esztétikai/szemantikai szempontból.
Ebben az összefüggésben a legizgalmasabb kérdés az, milyen egyéni és kollektív megoldások (végül is életpályák, életvezetési stratégiák) alakulnak ki azokban az esetekben, amikor - különböző körülmények között és okoknál fogva - a nők kilépnek "szokásos", természetesnek tekintett szerepeikből (bármilyenek legyenek is azok a mindenkori konkrét helyzetekben), hozzányúlnak "tiltott", legalábbis nők által addig nem használt eszközökhöz, és olyan funkciókat igyekszenek betölteni, amelyek korábban a férfiak kizárólagos jogaként tekintődtek. A Közíró vagy szépíró? címu tanulmány tárja fel leginkább az említett megoldások repertoárját, illetve a hagyományos női szerep és a nyilvános szférában vállalt szerepek együttes gyakorlásából születő paradoxonok feloldásának módozatait. Az írói szerepkör összefüggésében felismert minták modellértékuek a szerephatárok átlépésének általános jelensége miatt, függetlenül attól, milyen területen boncolgatjuk azt. A "női nézőpontot" érvényesítő nőíró a különbözőségben gondolkodó, azzal érvelő helyfoglalás példája; a - metaforikusan (is) - "férfi ruhába öltözött nő" a férfiak által férfiasan uralt világhoz alkalmazkodó érvényesülést, a férfias szerepek meghódítását látja megvalósíthatónak; a maga hagyományos helyén maradt és erejét a háttérből gyakorló nő a "pennát a férfiakra bízza". Fábri Anna szerint a XIX. századi Magyarországon az első minta nyert legitimitást: az írónők zöme "a prózai mufajokban jeleskedett, s [...] a közhasznú, felvilágosító irodalom munkásnői többségben voltak a szépirodalmi muvekkel jelentkezőkkel szemben". Így vált leginkább a mufordítás (és legkevésbé a mubírálat) vagy a szórakoztató női olvasmányok, a gyermek- és ifjúsági (lányka) irodalom - mint a haszonelvu célokat és a nevelést szolgáló mufaj - nemcsak megengedett, elfogadott, hanem kulturális kötelességként definiált női szerepkörré, végül is azáltal, hogy ez illeszkedett a legjobban a hagyományosnak tartott női szereppel.
A második rész - Női szerepek a társadalomban - az alcímben jelzett másik valóságterületre visz bennünket. A konkrét témák elemzése itt is alkalmat ad általánosabb módszertani, szemléletbeli kérdések átgondolására - mindenekelőtt a társadalomtörténetben.
Néhány esetben éppen erre hívják fel figyelmünket maguk a szerzők is: "az utóbbi időben a társadalomtörténeti kutatások fontos feladatává vált, hogy feltárják a női és férfi élethelyzetek, életpályák történetét, és ez alapján fogalmazzák újra a társadalom alakulására vonatkozó legfontosabb hipotéziseket" (Melegh, 157. old.). Vagy: "ha komolyan vesszük a történetírásban újabban mind erősebb igényt, hogy a történelmet ne csak rekonstruáljuk, azt kutatva, mi is történt valójában, hanem a történeti interpretációt történeti reprezentációval cseréljük fel, akkor a megszokottól eltérő viszonyt teremtünk a múlthoz" és "a reprezentációk rendszerein át képződő társadalmi identitást is megvizsgáljuk" (Gyáni, 227. old.). Az előbbi tanulmány a nők és férfiak családon belüli pozícióváltozásának elemzésével reméli, hogy hozzájárul a társadalmi változások jobb megértéséhez (amelyek ezáltal "állandóbbaknak, másrészt lassabbaknak, illetve társadalmi, etnikai csoportok, települések szerint összetettebbeknek" mutatkoznak, mint azt az eddigi elméletek sugallják); az utóbbi pedig a "cselédekről folyó 20. század eleji diskurzus" bemutatása és rendszerezése révén olyan történetírást kíván muvelni, amelyben a múlt, a "történeti kép" az emberi tapasztalatok, imázsok, identitáskonstrukciók és reprezentációk révén jelenik meg előttünk.
A társadalomban betöltött női szerepek megközelítéséhez az egyes tanulmányok különféle terminusokat és értelmezési kereteket ajánlanak.
Melegh Attila írása a XVIII. századi életpályákról a női és férfi (például házasodási és életciklus-) minták összehasonlításából kiindulva értekezik. Ez az eljárás egyértelmuen bizonyítja, hogy a nemi perspektíva bevezetése a különféle társadalmi jelenségek interpretációjába nem a férfiak szempontjának felcserélését jelenti a nők nézőpontjával, hanem egyrészt annak tudatosítását, hogy a férfi és a női identitás felépítése a nemek közti kapcsolatok megkonstruálásának része, másrészt pedig annak felismerését vonja maga után, hogy a nőket és a férfiakat a kulturálisan felépített társadalmi szerepeik révén kell vizsgálnunk, mégpedig úgy, hogy nem elszigeteltségükben tekintjük, hanem összehasonlítjuk őket.
Gyáni Gábornak az 1867 és 1945 közötti leggyakoribb városi női foglalkozási szerepről, a házicselédségről szóló elemzése - amely a már említett szemléleti keretben bontakozik ki - egy másik irányból világít rá a nemi szerepek tanulmányozásának sajátosságára. A nőkről beszélve mindig tudatosítanunk kell e kategória belső különbségeit, amelyek többek között a társadalmi nemek és az osztálypozíciók különféle találkozási pontjain keletkeznek. Ezért állítható, hogy a patriarchális rendszer nem csupán nők és férfiak hierarchikus elrendeződésének, hanem a társadalmi rétegződésnek (esetünkben a középosztálybeli család és a cselédnek elszegődött egyén társadalmi pozíciója közti különbségnek) is a terméke, s ezért van az, hogy a vizsgált időszakban a szerző a cseléddel összekapcsolt női identitásokat szülő diskurzusokra talált.
Több tanulmány - például Susan Zimmermann, Acsády Judit, Pető Andrea írása - a női identitások kérdéskörét különböző korok nőmozgalmainak és feminizmusainak összefüggésében tárgyalja. Kiderül, milyen fontos szerepet játszottak a nők mindenkori reprezentációinak komplex mezejében, amikor bizonyos társadalmi jelenségek és kulturális értékek, világnézetek köré rendezték a "nőiség" lényegét, valamint a nemek közti különbségeket, és a társadalmi változásokra válaszolva a közvélemény figyelmét a kérdéskör egyik vagy másik vonatkozására irányították. Az ilyen típusú írások azért is nélkülözhetetlenek, mert rámutatnak: a feminizmus "nemcsak politikai és szociális mozgalomként értelmezhető, hanem egy jellegzetes kultúrkritikai törekvésként is", hiszen a feminista szerzők "a nők hátrányos helyzete és a kultúrában a nőről és a férfiról megformált kép összefüggéseit" elemzik (Acsády, 243. old.); a nőmozgalmak mindig a létező társadalmi-politikai kontextus tágabb kihívásaira is válaszolnak, mint például akkor, amikor az első világháború utáni időszakban "a trianoni béke és a korlátozott női választójog megadásá-nak hatására" - a "nagyszívu magyar asszony" szerep értelmezéséhez kapcsolódva - megváltozott a nőmozgalmak struktúrája is (Pető, 269. old.); a női törekvések szorosan kapcsolódnak a társadalmi változásokhoz és a problematikusnak tekintett jelenségekhez, mint ahogyan a Habsburg-monarchiában is világossá vált az 1890-es években, hogy a mindaddig nem kiemelt jelentőségu kérdések - például a nemek egyenjogúsága - kezdik meghatározni "a nőmozgalmak szervezeti és konfliktusmintáit" (Zimmermann, 204. old.).
Az írások egy további csoportja a női szerepeket és pályákat különféle társadalmi intézmények hatáskörében vizsgálja. Hudi József a család és a válás keretében tárgyalja a nők és a férfiak közti különbségtételeket, különös tekintettel a XVIII. századi "férfijogú" társadalomra. Elemzés tárgyává válnak továbbá olyan korabeli oktatási intézmények, amelyek női szerepekre szocializáltak (Schadt Györgyné), és olyanok, amelyek meghatározták a nők helyét a tudományban, kereskedelemben, iparban és a mérnöki szakmákban (Vámos Éva). Nem marad el sem a nők és a politika (Vonyó József, Pető Andrea), sem pedig a nők és a teológia viszonyának (Vörös Éva) tárgyalása. És ide tarozik Gellér Katalin cikke is a századforduló festészetéről (és általában a szecesszió képi ábrázolásáról), amely a városiasodástól, az urbanizációtól, a női emancipációtól való félelemmel kapcsolatban értelmezi "a nőnek mint a természethez a férfinál közelebb álló lénynek" a reprezentálását (235. old.).
Véleményem szerint a kötet külön érdekességének számít Forrai Judit kérdésfelvetése, amely a prostitúció és a hozzá kapcsolódó venerikus megbetegedések jelenségét a budapesti millenniumi ünnepség "fényei és árnyai" közti feszültségben világítja át, és ezzel végső soron a nemi identitást (s a női szerepek egyikét) a politikai nemzetépítési gyakorlat és retorika tágabb kontextusában tárgyalja. Íme ismét egy olyan vizsgálódási-értelmezési keret, amelynek nem igazán vannak előzményei régiónk társadalomtudományos teljesítményei terén.
A Szerep és alkotás címu kötet összes írása a XVIII. és XIX. századba, a századfordulóra, a két világháború közti időszakba, illetve az 1945-ig terjedő periódusba vezet (vissza) bennünket. Felmerülhet hát a kérdés, milyen rejtett (vagy legalábbis ki nem mondott) meggondolás irányította a szerzőket (s a szerkesztőket, konferenciaszervezőket) ilyen egybehangzóan a távoli és a közelebbi múlt felé.
Vajon "csupán" annak a jele ez, hogy viszonylag új kutatási terület létrehozásának vagyunk tanúi, s ehhez kapcsolódva annak az igénynek, hogy mielőtt a jelenben muködő folyamatokra figyelnénk, előbb az előzményeket értsük meg? Vagy talán annak is, hogy a történeti szemlélet
megújulása az egyik legerősebb kihívás a magyarországi társadalomtudományos mezőben, s a nemi szerepek kutatása erre való válaszként jelenik meg? Vagy arról is szó van, hogy e megújulásban éppen a történetírás reagál a legérzékenyebben erre a kérdéskörre? És talán néhány esetben arról is, hogy a jelenkori nőmozgalmak értelmezéséhez, és/vagy képviseletéhez keresnek a szakemberek múltbeli példákat?
Akárhogy van is, bármilyen, a jelenhez kapcsolódó, ki nem mondott szándék vezérelte volna is a kötet szerzőit és szerkesztőit, elemzéseiket olvasva világossá válik: a könyv témája - a női és férfi szerepek megalkotása - nemcsak önmagában, nem is csupán a női hangok felszabadítása/megszólaltatása szempontjából érdekes és értékes, hanem azért is, mert a hozzá kapcsolódó újszeru kérdésfelvetésekkel hozzájárul a társadalmi valóságról való gondolkodás és a társadalomkutatás megváltozásához. És ennek révén részt vesz abban a váltásban is, amely a nemi szerepek társadalmi felépítésének mikéntjét érinti. Hiszen a kötetben képviselt társadalomtudományos diskurzus - azáltal, hogy a szóban forgó "alkotási" folyamatokra figyel - a maga eszközeivel konstruálja is a reprezentált valóságot, ha közvetlen gyakorlati alkalmazásban nem minden esetben is, de azáltal legalábbis, hogy felmutatja: így is gondolkodhatunk-beszélhetünk erről a jelenségről.
Számomra, "romániai magyar" olvasó számára a kötetben feldolgozott társadalmi problémahalmaznak van még egy másik jelentősége is. Ennek érzékeltetéséhez röviden meg kell említenem: az elmúlt években kutatásaim a nemzeti identitásokkal való politizálás jelenségére mint a posztszocialista Románia egyik legsokatmondóbb "tükrére" irányultak, és a román-magyar kapcsolatokkal összefüggésben arra a következtetésre jutottam, hogy egy évszázados kulturális logika autoritása miatt is (megint) nem lehet legitimitása a más terminusokban megjelenítődő identitáspolitikáknak (például a feminizmusnak), s a nyilvános diskurzusban (több más jelenséghez hasonlóan) nem problematizálódhat releváns témaként a nemi identitások és szerepek kérdése sem. A társadalomtudományos érzékenységet is az etnikai identitás, a nacionalizmus, az interetnikus kapcsolatok problémája köti le, s főként romániai magyar kontextusban nemigen vannak jelei annak, hogy az átmenet jelenségeit a nők és a férfiak, valamint a nemi és az etnikai identitás közti kapcsolatok szempontjából vessék fel és kezeljék. Ezért - remélhetőleg - az olyan kötetek megjelenése és ismertetése, mint például amiről szólok, hatékony vitákat generálhat a hazai mezőnyben is.
Egyébként a feminizmusoknak mint társadalmi mozgalmaknak és a nemi identitásnak mint társadalmi kérdésnek az alulreprezentálása mind a politikai, mind pedig a civil szférában nyilvánvalóan nem csupán "romániai magyar" tünet. Jó néhány szakember elemezte már azt, hogy a szocializmus bukása után miért nem jelent meg robbanásszeruen a közép-kelet-európai közéletben a "feminizmus" mint ügy, mint identitáspolitika, mint szociális hovatartozásokat (újra)szervező erő, mint legitim ideológia és társadalomépítési gyakorlat. Sőt, mindehelyett, miért tapad hozzá negatív felhang, félelem, továbbá frusztráció, felháborodás, lebecsmérlés. (Lásd például Susan Gal: Feminism and Civil Society; Jirvina Svmejkalová: On the Road: Smuggling Feminism Across the Post-Iron Curtain; Jirvina Sviklová: Different Region, Different Women: Why Feminism Isn't Succesful in the Czech Republic; Mihaela Miroiu: Women's Experiences and the Feminist "Danger" és más írások a Feischmidt Margit, Magyari-Vincze Enikő és Zentai Violetta szerkesztette Women and Men in East European Transition címu kötetben. EFES, Cluj, 1997.) A szocializmussal járó rosszak kiuzése miért éppen a feminizmus lejáratásában tetőzik, miközben a szocializmussal való együttéléséből kilépve a nacionalizmus régiószerte "hitelesen" szervezi az emberek gondolkodásmódját és mindennapi gyakorlatait? Miért nem ügy a nemi identitás, a nemi identifikáció, a nemek közti társadalmi különbségek és ezek észrevétlen átalakulása egyenlőtlenségekké való - mint ahogyan ügy a nemzeti identitás és identifikáció, valamint a nemzeti terminusokban szerveződő kulturális különbségek kérdése? Avagy más területen: a társadalomtudományok (újra)generálódásának időszakában miért nem válik szakmai vita tárgyává a feminista megközelítésmód kapcsolata különböző diszciplináris és interdiszciplináris - elméleti és módszertani - kérdésekkel, s mindez mit árul el ez utóbbiak állapotáról? Vagy akár egy átfogóbb kérdést megkockáztatva: milyen erők és beállítódások felelősek azért, hogy egy adott helyen és időben létrejönnek, más helyen és időben pedig nem azok a feltételek és érzékenységek, amelyek például a "nemi identitást" és a nemek közti viszonyokat társadalmi kérdésként kezelik, miközben háttérbe szorítanak faji, etnikai, osztály stb. identifikációkat? Mit és hogyan tesz ezért, illetve ennek ellenében a politikus, a társadalomkutató, a nem kormányzati szervezetek aktivistája, a kisember? Ezek megnyilvánulásai miként erősítik meg kölcsönösen egymást abban a folyamatban, amelynek eredményeként egy bizonyosfajta identitáspolitika (például az etnikai és a nemzeti) magától értetődő prioritássá, miközben más típusú identitáspolitika (például a feminista) elképzelhetetlenné válik.
A sajátos közép- és kelet-európai tényezők mellett, amelyek ma legalábbis ambivalens fényt vetnek a feminizmusra (és amelyek létét a fenti sorok csupán néhány kérdés erejéig érzékeltették), van még ennek egy, a (mai) feminista kutatások által felismert paradoxona. Úgy gondolom, hogy "nekünk" (régióbeli feministáknak) is jó szembenéznünk ezzel a paradoxonnal már most, a kezdeteknél, de mindenképpen azelőtt, hogy - kiábrándulva egyébből - csodákat és végleges megoldásokat várnánk (immár) tőle. Judith Butler megfogalmazásában ez így hangzik: az ebben a szemléletben fogant kutatásoknak - talán mindenekelőtt - dekonstruálniuk kell magát azt a szubjektumot (a "Nőt"), amelynek nevében a feminizmusok megjelennek a társadalmi nyilvánosságban, még azon az áron is, hogy ezzel éppen ellenzőinek szolgáltatnak újabb érveket. Ha a feminizmus nem kerüli el a képviseleti politikák csapdáját, akkor - a nacionalizmus logikája szerint muködve - megengedhetetlenül homogenizál, elrejti a "mi"-szubjektum belső differenciálódásait, esszencializál és adottságként kezelt törésvonalakat tételez más szubjektumokkal szemben. Társadalomtudományos érdeklődésünknek - e paradoxon tudatosítása mellett - egy másik hangsúlyváltásra is érzékenyen kellene reagálnia: mégpedig arra, mely a "nőre" való odafigyelésben nem szigeteli el a "nőt" a férfitól, illetve a nemi identitást a többi egyéni és kollektív identitástól, hanem ellenkezőleg, éppen ezek kölcsönhatásait, illetve a nők és férfiak közti társadalmi különbségek és egyenlőtlenségek termelődését teszi a rákérdezés tárgyává. Illetve azt figyeli meg és konceptualizálja, hogy miként zajlik a feminista identitáspolitika mint a "női identitással" való politizálás "munkája": miként rendel hozzá a nők bizonyos kulturális kategóriákkal definiált, elképzelt közösségéhez egy bizonyos társadalmi pozíciót és mit/hogyan tesz annak érdekében, hogy a méltónak talált meghatározást és helyet mások által is elismertesse. A társadalmi nemek perspektíváját és a feminista szemléletet vállaló vizsgálatnak ezért talán mindenekelőtt az a hozadéka, hogy miközben elkötelezettje egy bizonyos értékrendszernek, azt egyidejuleg dekonstruálni is tudja, és kölcsönösségében mutatja meg, miként néz ki az egyik társadalmi szubjektum a másik reprezentációjában, miként látja, mondjuk a "centrum" a "perifériát" és fordítva.
Akár rokon-, akár ellenszenvet táplálunk vele kapcsolatban, tudjuk, a kognitív megközelítés (metaelmélet) már-már paradigmává vált a természettudományos pszichológiában, és nagy szerephez jut az alkalmazott lélektan(ok)ban is. Metodológiai értelemben, úgy tunik, abszolút vonatkoztatási ponttá vált. Nem is olyan nagy túlzással: aki biztosítani akarja helyét a természettudományos pszichológiában, az magára aggatja a kognitív jelzőt, publikációiba gondosan beilleszti néhányszor a "(mentális) reprezentáció" terminust, s biztos lehet benne, helye van a bevett diskurzusban. Másrészt a kognitív pszichológia az akadémikus pszichológiát, a természettudományos módszertani kánont (illetve annak vélt vagy valódi egyeduralmát) ért kritikák, támadások fő célpontja. Egyik magját alkotja a megismeréstudománynak, ezzel intézményesítve interdiszciplináris kapcsolatait a biológiával, filozófiával, nyelvészettel, logikával, számítástudománnyal; sőt bizonyos fokig még olyan, távolabb eső diszciplínákkal is, mint a fizika vagy az antropológia. S noha tizenöt-húsz év óta egyre nagyobb teret kap a lélektan egyetemi oktatásában itthon is, ez az első magyar nyelven megjelent, bevezető jellegu tankönyve. Úgy vélem, Eysenck és Keane munkája - noha, mint látni fogjuk, alapvető kérdésekben mutat hiányosságokat - használható tankönyv, és képes lesz betölteni azt a szerepet, amire szerzői és a magyar kiadásban közremuködők szánták.
A könyv egyik értéke a hosszú Bevezető. A szerzők a kognitív szemléletmód kialakulásával, módszertanának legjellegzetesebb vonásaival és elméletképzésének sajátosságaival ismertetik meg itt - természetesen elemi szinten - az olvasót. A kognitív pszichológia ma már igen szerteágazó, sokrétu, módszertana pedig a "kezdő" számára egyáltalán nem magától értetődő; mielőtt megpróbálnánk benne elmélyedni, nem árt legalább sejteni, miért éppen úgy közelít tárgyához, ahogyan. Annál is fontosabb ez, mert a lélektan számára állandó tehertétel, hogy tudományos formája mellett létezik hétköznapi, "népi" változata is - az a bizonyos folk pszichológia, amelyről annyit beszélnek-írnak az utóbbi évtizedekben filozófusok, pszichológusok és a rokon tudományok képviselői. A pszichológusokat időről időre azzal is megvádolják, hogy egyszeruen csak "újraírják" kultúrájuk implicit lélektanát. Ez a kognitív pszichológiát tekintve egészen biztosan hamis vád, de nem nehéz kimutatni, hogy hétköznapi nyelvhasználatunk és intuíciónk beszüremkedése a tudományos lélektanba igen sok gondot okoz az utóbbi számára (gondoljunk csak például a tudatosság oki szerepe kapcsán újra és újra "körberágott" csontokra: mintha a pszichológusok minden generációja újratermelné ugyanazokat a félreértéseket, a legtiszteletreméltóbb folyóiratok oldalain). A kognitív pszichológiában ez különösen így van, hiszen szemben a meghaladott közvetlen előddel, a behaviourizmussal, újra sokat beszélünk az emberek belső, mentális folyamatairól, s ez a beszédmód nagy felületet kínál a valójában "illegitim", a hétköznapi nyelvhasználatból és gondolkodásból származó (ál)problémák, (ál)konstruktumok és (ál)magyarázatok számára. Ahhoz, hogy valóban megértsük a kognitív pszichológia metodológiáját, nem csak a közte és elődei (a behaviourizmus és a tudatlélektan) közötti különbséget kell megérteni (ez, véleményem szerint, a könnyebbik feladat), hanem kellő távolságot kell teremtenünk hétköznapi pszichológiánktól is. Ebben is segít a kötet bevezető fejezete.
Eysenck és Keane könyve Magyarországon hozzájárulhat a kognitív pszichológia és a kognitív tudomány egyfajta "demisztifikálásához" is. A szerzők viszonylag részletesen ismertetnek olyan fogalmakat, mint a modularitás, a konnekcionista modellezés, a komputációs elemzés stb. Olyan konstruktumok, illetve elemzési módszerek ezek, amelyekről rengeteget beszéltek a kognitív pszichológiában az elmúlt néhány évben, és bevett fogalmai, illetve eszközei lettek e tudomány mindennapi muvelésének. A kifejezések ugyanakkor - legalábbis itthon - bizonyos fokig "buvös szavak" maradtak, melyeket az értők a legutóbbi évekig csak ritkán ejtettek ki a tágabb szakma képviselői vagy a diákok előtt.
A kognitív pszichológia történeti gyökerei és módszerei persze Eysenckék szemüvegén át nézve sem látszanak nagyon másnak, mint amik, noha a hangsúlyok egyediek, s ennyiben a beavatottak számára is érdekesek. (E sorok írója például azt találta, hogy a "kognitív forradalomról" általa kialakított szcenárióban elfoglalt helyéhez képest a szerzők jóval kisebb szerepet látszanak tulajdonítani Noam Chomskynak.)
A kötet tizenkét fejezete a mai kognitív pszichológia egy-egy nagy témakörét tárgyalja. Ezek tulajdonképpen önként adódnak: nehéz elképzelni kognitív pszichológiai tankönyvet az észlelés, az emlékezet, a figyelem, a problémamegoldás stb. részletesebb tárgyalása nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ezekkel a fejezetekkel senki sem lesz elégedett, akinek szukebb szakterületét képviselik: esetlegesnek fogja tartani azt, hogy a szerzők éppen melyik oldalait emelik ki az adott kérdéskörnek, milyen empirikus adatokat tartanak említésre méltónak, s mely modelleket tárgyalnak. Szeretném már előre megvédeni Eysenckéket. Egy olyan tudomány esetében, ahol gyorsan bővül és gyakran értékelődik át gyökeresen a kanonikus tények halmaza csakúgy, mint a rá épített modelleké és magyarázatoké, egy bevezető tankönyvnek aligha lehet több célja, mint hogy "indoktrinálja" a diákot az alapvető problémákkal, az alapvető módszerekkel és az alapvető magyarázattípusokkal. Véleményem szerint a szerzők az "illusztrációk segítségével történő indoktrináció" feladatát jól és anélkül oldják meg, hogy szükségtelen részletekkel untatnák a diákot. A kognitív pszichológia iránt már elkötelezett olvasó pedig mindemellett örömmel fogja megállapítani, hogy végre magyarul is egyetlen tankönyvben sorakoznak annak nagy nevei: Herbert Simoné, David Marré, Broadbenté, Jerome Bruneré, Rumelharté és sok más, ma már klasszikusként hivatkozott kutatóé - azaz az időnként talán önkényesen kiválasztott illusztrációk mellett jelen van e tudomány elmaradhatatlan, emblematikus metszete is, egyfajta "kognitív minimum".
A hagyományos általános lélektani tankönyvi fejezetek közül itt hiányzik a motivációkat tárgyaló. Régen megfogalmazott kritika már a kognitív pszichológiával szemben, hogy elhanyagolja ezt a területet, az emberi viselkedés szerveződésének dinamikus oldalát. Kár, hogy a szerzők ebben is csatlakoztak a "főáramhoz." A motiváció kétségtelenül mellőzött területe ugyanis nem terra incognita a kognitivista számára, s csak sajnálhatjuk, hogy Eysenck és Keane nem vállalkozott arra, hogy felvázolják térképét.
A könyv további erénye ezzel szemben, hogy sok helyütt klinikai példák (amnézia, diszlexia, pszichiátriai zavarok stb.) segítségével villantja fel a tárgyalt kognitív elméletek alkalmazási lehetőségeit. A kognitív pszichológia elsősorban alaptudomány, az egyetemeken és kutatóintézetekben muvelt lélektan, az angolszász országokban is. Magyarországon (ahogyan a kontinentális Európában általában) ez még inkább így van, és ezért szerencsés, hogy első magyarul megjelent tankönyve fontosnak tekinti, hogy alkalmanként utaljon a laboratórium falain túli felhasználására.
A magyar nyelvu kiadás gondozói mindent megtettek, hogy a könyv erényeit a magyar olvasó is élvezhesse. Bocz András fordítása jól olvasható, s noha néhány megoldása kétségtelenül vitatható, alapvetően mégis pontos és szakszeru. (Egy példa a vitatható esetekre: a "subliminal perception" kifejezést "tudatalatti észlelés"-nek magyarította; talán a "tudatküszöb alatti észlelés", esetleg a "küszöb alatti észlelés" pontosabb lett volna.) A kötet végén, ahogyan az eredetiben is, helyet kapott a jól használható név- és tárgymutató, az angol bibliográfia mellé pedig egy magyar nyelvu szakirodalmi válogatást is csatoltak a szerkesztők.
Lényeges ugyanakkor, hogy lássuk, mindez - azaz: maga a tankönyvben megjelenő problémahalmaz és a tárgyalt magyarázatok - miért csak illusztratív érvényre tarthat igényt.
Eysenck és Keane könyvével ebből a szempontból nem az a gond, hogy nincs benne minden, hanem az, hogy a szerzők nem teszik világossá: mi az, amit maguk is nagyon fontosnak tartanának, ám pusztán terjedelmi okokból mégsem beszélhetnek róla.
Annál is inkább, mert a könyv terjedelmi határai nemcsak tematikus korlátokat szabtak a szerzőknek (nyelv és gondolkodás kapcsolatát például alig több mint két oldalba suríttetve velük), de leszukíttették a kognitív pszichológia által vizsgált jelenségek és kínált magyarázatok időbeli felbontását is. A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány vizsgálódásai, mint jól ismert, olyan folyamatokra irányulnak, melyek jellegzetesen három időbeli nagyságrendben zajlanak. Az első, legalacsonyabb szint a másodperces nagyságrend, az "on-
line" viselkedésszervezés időbeli felbontása. (Lefelé ez a nagyságrend a néhány ezredmásodperces, felfelé, elsősorban az emlékezeti kutatásokban, a néhány éves nagyságrendig terjedhet.) Ezen a szinten az "intelligens viselkedés" közvetlen, proximális okaira vagyunk kíváncsiak, itt helyezkedik el a kísérleti kognitív pszichológia "magja". A következő szint az egyedfejlődés hónapokban-években skálázott időbeli mintázata: ez a kognitív fejlődéslélektan területe, ahol már nem az adott viselkedések közvetlen okaira, hanem viselkedéses képességek kialakulásának folyamatára, illetve ontogenetikus okaira vagyunk kíváncsiak. A harmadik, legnagyobb időbeli nagyságrend, amelyben a kognitív pszichológia mozog, az evolúciós folyamatoké: az ide tartozó, tízezer-egymillió éves felbontással dolgozó elemzések során mai viselkedéses képességeink legtávolabbi, disztális okait kutatjuk. Eysenck és Keane persze jogosan döntött úgy, hogy kizárólag a legszukebb időbeli skálán mozgó kutatásokra összpontosítanak - ám fontos lett volna erre a kényszeru választásra is felhívni a figyelmet. Annál is inkább, mert a könyvben mellőzött kognitív fejlődéslélektan, illetve evolúciós pszichológia igen gyorsan fejlődött az elmúlt 10-15 évben, s olyan izgalmas empirikus és konceptuális eredményeket mutatott fel, melyek nemcsak az on-line viselkedésszervezésről alkotott elképzelésekre gyakoroltak nagy hatást, de jelentősen formálták az emberi elme alapvető szerkezetéről és eredetéről alkotott képünket is.
Végül elérkeztünk ahhoz, amit e sorok írója a könyv legfontosabb hiányosságának tart.
Noha kétségtelen, hogy Eysenck és Keane nagy rálátással rendelkezik a kognitív pszichológiára, talán éppen e széles perspektíva hátterén válik igazán feltunővé és sajnálatossá, hogy a könyv két fontos szempontból kívánnivalót hagy maga után. Egyrészt, meglepő módon, úgy tunik, mintha Eysenck és Keane alábecsülné a kognitív pszichológiát, másrészt mintha nem értenék pontosan, mi annak központi fogalma. A szöveget olvasva az a benyomásunk, használható tankönyvet írtak egy olyan tudományról, amelynek nem pontosan látják relevanciáját és koherenciáját. Tudom, e kijelentés legalábbis provokatívan hangzik: megpróbálok hát röviden érvelni mellette.
A kognitív pszichológia - hacsak nem értelmezzük túl szuken és véleményem szerint tévesen - valójában egy olyan tágabb módszertani keretbe illeszkedik, amely mindenfajta komplex viselkedést mutató rendszer természettudományos megértését tuzi ki célul. Ezen belül persze kitüntetett figyelmet kapnak azok a rendszerek, melyek a Homo sapiens "típusba" tartoznak, ám ez csak azért van így, mert a kognitív pszichológiát s általában a pszichológiát, történetesen, tudomásunk szerint, ebbe a típusba tartozó egyedek uzik - azaz nem valamilyen, e tudomány lényegét érintő megfontolásból. A kognitív pszichológia metodológiájában semmi sincsen, ami kizárólag az emberre szabatott volna. (Metodikájának egy része már humánspecifikus, sőt felnőtt- vagy éppen csecsemőspecifikus, de ez megint nem a megközelítés alapvető logikájából fakad.) A krédó tulajdonképpen megkapó egyszeruséggel fogalmazható meg: "figyeld meg a rendszer viselkedését és a környezetet, melyben lezajlik, s ha a viselkedés nem magyarázható elemi inger-válasz kapcsolatokkal (s persze igen sok esetben ez a helyzet), akkor hivatkozz a rendszer belsejében található reprezentációkra és a rajtuk végzett muveletekre mint a viselkedés közvetlen okaira." Azaz: a viselkedéses képességek magyarázata, a szervezeten belül feltételezett reprezentációs struktúrák és az azokon végzett muveletek segítségével. Ez egyfajta univerzalitásigény (mindenfajta komplex viselkedést mutató rendszer magyarázata; relevancia), amely mindig a reprezentációs terminusokban történő elméletképzésen nyugszik (koherencia).
Mindezt fontos volna látni és láttatni. Nem pusztán önmagáért, hanem azért is, mert ez teszi lehetővé, hogy a kognitív pszichológia a megismeréstudomány keretei között jól illeszkedjék a rokon diszciplínákhoz (hiszen a reprezentációk fogalma értelmezhető a filozófus, a nyelvész, a számítógépes modellező stb. számára), s általánosabban, a természettudományos világképhez; másrészt, mert ebből a krédóból kiindulva sokkal könnyebben érthető, miért teszi fel éppen azokat a kérdéseket, amelyeket feltesz, s miért használja éppen azt a módszertant, amelyet használ.
(Gyorsan szeretném közbevetni, hogy az univerzalitásigény jelen esetben nem jelent sovinizmust. Sokatmondó ezzel kapcsolatban Chomsky álláspontja: a kognitív metaelmélet létrejöttében talán legnagyobb szerepet játszó teoretikus, aki igazi forradalomnak tekinti a kognitivizmus megszületését, meglehetősen szkeptikus azzal kapcsolatban, miféle kérdésekre terjedhet ki a természettudományos pszichológia hatóköre.)
Eysenck és Keane könyvében ez az egységesítő szemléletmód nincs igazán jelen: valahogy úgy tükröződik benne a kognitív pszichológia, mintha témák és megközelítési módjaik laza szövedéke volna, egyfajta tudománytörténeti-szociológiai "akcidencia", mélyebb "esszencia" nélkül. Már a könyv elején kifejtik, hogy e tudományt három nagy szemléletmód: a kísérleti kognitív pszichológia, a kognitív neuropszichológia, illetve a megismeréstudomány szövedékeként látják és mutatják be. Ez jogosnak látszik, ám éppen egy bevezető tankönyvben fontos lenne explicitté tenni, mi kapcsolja össze ezt a három perspektívát, s ezt nem is olyan nehéz megfogalmazni. A kísérleti kognitív pszichológus tisztán viselkedéses adatokból próbál következtetni az elme reprezentációs architektúrájára; a kognitív neuropszichológus ehhez agysérülésekből származó adatokat is használ, s igyekszik következtetéseket levonni belőlük ezen architektúra agyi szerveződésére és lokalizációjára vonatkozóan is; a számítógépes modelleket alkotó kognitív tudós munkáját pedig az a meggyőződés vezérli, hogy gépében az emberi elmében muködőkhöz egyre inkább hasonló - s végső célként: azokkal funkcionálisan ekvivalens - reprezentációs mechanizmusokat szimulálhat.
Az, hogy Eysenck és Keane perspektívája a kognitív pszichológiára nézve inkább történeti-szociologikus, mintsem logikai-konceptuális, jól tetten érhető abban, ahogyan a "reprezentáció" terminust alkalmazzák. Ez, ismétlem, kétségtelenül nemcsak a kognitív pszichológia, de a megismeréstudomány alapvető fogalma is. A könyvben az első hat fejezeten át mégis csak elvétve kerül elő, majd egy egész fejezetet szentelnek neki a szerzők. Itt egészen jó bevezetőt adnak ugyan a fogalomhoz, s jelentőségét is igyekeznek hangsúlyozni, ám nehéz megérteni, miért éppen ezen a ponton teszik ezt, ahelyett, hogy már a könyv elején világossá tennék: a kognitív pszichológia szemszögéből nézve az emberi elme reprezentációk bonyolult architektúrája, amely a komplex viselkedést szervezi, és a kognitív pszichológust ez az architektúra érdekli. Annak muködése (hogyan szervezi az intelligens viselkedést), és eredete (a kognitív fejlődés, illetve az elme evolúciós története). Minden, a kognitív pszichológiában értelmesen feltehető kérdés végső fokon ezekre vezethető vissza.
Egy univerzális érvényre igényt tartó tudomány, gondolhatnánk, legyen nyíltan is ambiciózus. A kognitív pszichológusok mintha túl szemérmesek lennének ehhez. Eysenck és Keane tankönyve legalábbis ezt mutatja.
A tankönyv fogyatékosságai teszik a recenzens számára érthetővé annak alcímét: Hallgatói kézikönyv. Ez világosan jelzi, hogy a muvet nem magányos befogadásra szánták, a folyamatban eleve kijelölt helye van az oktatónak is: az ő vállán van annak felelőssége, hogy pótolja az írott szöveg hiányosságait. Ha ő képes megfelelni ennek a feladatnak, jól használható és hasznos tankönyvvé teheti Eysenckék munkáját.
Ez a könyv közgazdászoknak, ezen belül is elsősorban külkereskedelemmel foglalkozó, angolul olvasó kutatóknak íródott, egy időben és térben egyaránt determinált speciális téma, a kis rendszerváltó országok külkereskedelmi reorientációjának dokumentálási és értékelési igényével. A tanulmánykötetet szerkesztőként jegyző Gács Jánost nem kell bemutatni az olvasóközönségnek: az évek óta a IIASA-nál (International Institute for Applied Systems Analysis), Laxenburgban dolgozó közgazdász annak idején a magyarországi külkereskedelem liberalizálását megelőző tudományos munka egyik vezéregyénisége volt. A kötet gazdaságfilozófiai alapállása sem okoz meglepetést, hiszen abban a körben, ahol feltehetőleg forogni fog, evidenciaként kezelik, hogy a fejlődés kulcsa a világkereskedelmi integráció sikere és ezen belül az exportteljesítmény, valamint a külpiaci orientáció szerves beépülése a mindennapok gazdaságpolitikájába.
A kötet egyelőre magyarul nem olvasható, noha a szerzők a Bevezetés és Összefoglalás fejezet egy újabb változatát a közelmúltban magyarul is megjelentették. Ha a teljes anyag lefordítására a mai pénzszegény időszakban valamilyen csoda folytán sor kerülne, kérdés, hogy időközben
nem veszítene-e aktualitásából. A statisztikai adatok ugyanis 1994-ben "kifutnak", s bár a szöveges értékelés még többnyire képes volt foglalkozni az 1995. évi eseményekkel is, a kétéves nyomdai átfutással már az összefoglaló fejezetek sem vehették fel a versenyt. A recenzens által feltett alapkérdés mindezek után elsősorban az, hogy sikerült-e a szerzőknek megragadni a szakzsargonban csak "piacváltásként" aposztrofált külkereskedelmi átmenet lényegét, folyamatait és akadályait? El tudták-e mondani a Közép- és Kelet-Európa (KKE) országaira tipikus, maradandó történéseket, egyszersmind felhívták-e a figyelmet a köztük lévő különbségekre? És végül: van-e a munkának ma is érvényes tanulsága és évek múltán is vállalható forrásértéke? Remélem, az alábbi okfejtés után e kérdésekre is egyértelmuek lesznek a válaszok.
A kötet szerzőcsapata nyolc kis átmeneti gazdaság exportorientált vállalatainak körében készített 150 esettanulmányt, amelyek alapján hét országtanulmány - Bulgária, Észtország, Magyarország, Lettország, Románia, Szlovákia és Szlovénia - készült el. Az országok kiválasztása során a kis méret volt a meghatározó szempont, de fontos volt az is, hogy az átmeneti gazdaságra utaló tipikus folyamatok mellett be lehessen mutatni a területi-politikai szerveződés szempontjából stabil országokat és újonnan alakultakat is. A szokásostól eltérően ezúttal a háttéranyagokat is kiadták. Az érdeklődők ingyen hozzájuthatnak a kiválasztott vállalatokról szóló konkrétumokhoz: megismerhetik azok alapvető profilját, tulajdonviszonyait, méreteit, külkereskedelmi tevékenységét és fontosabb adataikat, ami a rendszerváltó országokról - különösen az új, "egzotikusabb" utódállamokról rendelkezésre álló empirikus információk szegényessége miatt különösen figyelemre méltó.
A kutatás azzal a hipotézissel indult, hogy a rendszerváltást követő makroökonómiai stabilizáció fázisa 1994-1995-ben mindenütt lezárult, és a KKE-országokban az exportsiker ettől kezdve főként a mikrogazdasági tényezők függvényében jött létre, ha létrejött, és maradt el, ha elmaradt. A tematika ezért a hangsúlyt - és az országtanulmányoknak ez az igazi nóvuma - a vállalati szféra empirikus kutatására helyezte, bár az általánosabb összkép érdekében a tanulmányíróktól elvárták az 1988- 1994 közötti időszak külkereskedelmének értékelését is.
Hogyan feleltek meg Közép-Kelet-Európa korábban többé-kevésbé zárt kis átmeneti gazdaságai a KGST összeomlása után bekövetkezett kihívásnak? Milyen tényezők akadályozták és akadályozzák a világkereskedelembe integrálódás folyamatát? Mennyire sikerült a világkereskedelembe integrálódni, és várható-e az, hogy a folyamat tartós lesz? Az export növelésének akadályai külső tényezőkkel és keresleti hatásokkal függtek-e össze, vagy inkább a kínálat problémáival voltak magyarázhatók? Hogyan képes az állam előmozdítani a kivitelt, miközben mind kevesebb befolyást tud gyakorolni a gazdálkodókra? Hogyan küzdik le a vállalatok az export előtt álló akadályokat, fejlesztettek-e ki speciális stratégiákat? Milyen szerepet játszik a külföldi tőke a versenyképes exportpotenciál kialakulásában? A tanulmánykötet szerzői - miközben láthatóan a külkereskedelmi folyamatok kivitellel kapcsolatos aspektusaira koncentráltak - arra törekedtek, hogy a feltett kérdésekre rendszerszemléletu és általánosítható magyarázatokat adjanak.
A szerzők rámutatnak, hogy 1990 után, de különösen az 1994-1995 körüli időszakban a vizsgált országokban - az évenkénti hullámzásoktól eltekintve - mintegy 30-50 százalékos exportexpanzió ment végbe, ami az export dollárértékének az OECD-országokban ugyanekkor megfigyelt 19, és a fejlődő világban mért 23 százalékos növekedésének tükrében jelentős teljesítmény, még ha a mérést és az országteljesítmények egybevetését a különféle statisztikai problémák meglehetősen nehézzé teszik is. (Gondoljunk például az újonnan alakult országok múltbeli adatainak bizonytalanságára, az ezekből számított növekedési becslések megbízhatóságára, legyen szó az exportról, a GDP-ről stb.) Ez az export - a szerkesztők szerint - kulcsszerepet játszott a kis rendszerváltó országok transzformációs válságának enyhítésében, a GDP alakulásában.
Egyértelmu sikertörténetről lenne szó? Bőrünkön éreztük, hogy aligha. A szerzők mégis kimondják, hogy meghatározó a politikacsinálók felelőssége az exportvezérelt növekedés feltételeinek biztosításában. S ha a gazdasági növekedés és az export mutatóinak együttmozgása statisztikai adatokkal minden egyes országra és minden egyes évben nem igazolható is, az export primátusát valló gazdaságfilozófia hosszabb távon érvényesülő igazsága ezen a pragmatikus alapon aligha vonható kétségbe.
A vizsgált országok számos vonatkozásban eltérnek egymástól, és sok a különbség köztük az exportfolyamat zavartalansága, dinamizmusa, zökkenői, gátjai és nehézségei tekintetében is. Romániában, Bulgáriában és Lettországban a kivitel növekedése csak jelentős késéssel indult be. Magyarországon, Romániában és Lettországban (utóbb Bulgáriában is) időközben kínzó gonddá vált a külkereskedelmi mérlegegyensúly felborulása. Az egyes országokban az export növekedési üteme széles határok között mozgott, alapjai mindmáig borulékonyak, stabilitása bizonytalan. Az adminisztratív és vámakadályok felszámolása sem volt ellentmondásmentes folyamat, egyik félnél sem: a nyugati piacok megnyitása mellett maradtak fenn bizonyos korlátozások is, mint ahogy az import liberalizálása az átmeneti gazdaságokban mindmáig visszalépésekkel terhelt. Legfeljebb kivételesen alakultak ki a tartós komparatív előnyökön alapuló árukapcsolatok, és a bizonytalan körülményekre jellemző, hogy sok helyütt a finanszírozási problémák miatt meggyengült az exportőrök gazdasági helyzete. Mégis kirajzolódik, hogy a vizsgált időszak nemcsak társadalmi és politikai szempontból, hanem a világkereskedelmi integráció szempontjából is fordulat volt az átmeneti országokban.
Pedig ahány ország, annyiféle gazdasági "sors" és annyiféle exporttrend. Az 1990 előtt is létezett három ország - Románia, Bulgária és Magyarország - közül 1990 és 1995 között egyedül a magyar gazdaság volt képes az export dollárértékének (bár visszaesésekkel tarkított) növelésére. Az adósságprobléma rendezése érdekében a nyolcvanas évek második felében már erőltetett román exportoffenzíva gyorsan kifulladt. Teljesen más a képlet a bolgárokkal, akiket a többi országnál sokkal jobban meggyötört az átállás, a mély és szerves KGST-beágyazódás egyenes következményeként. (A gyors exportnövekedés ellenére 1995-ben sem Bulgária, sem Románia nem tudta elérni saját 1989. évi exportteljesítményét.)
A minta országainak egy részére erősen hatott a világkereskedelem 1993. évi recessziója. Másutt éppen ekkor az új államiság megteremtésének problémái borzolták a kedélyeket a legszembetunőbben. Az ember azt gondolná, hogy a nyolc országnak a kötetben közölt ábráin az exportteljesítményeket jelző oszlopok hullámzása mögött aligha van szabályszeruség: a növekedés hol előbb, hol később következik be, hol erősebb, hol gyengébb, hol egyenletes, hol visszaesésekkel tarkított, hol ma is tart, hol az utolsó vizsgált években már nem volt tapasztalható. A külső szemlélő számára a statisztika "ránézésre" legfeljebb az exportnövekedés általánosan megfigyelhető jelenségéről tudósít, és a nyugati piacok gyakran már közhelyszeruen emlegetett felértékelődését mutatja. A szerzők vitathatatlan kutatási teljesítménye, hogy bebizonyították, a korábbi politikai erőviszonyok átpolarizálódása a kereskedelemben - a lényeget tekintve - minden kis rendszerváltó országban hasonlóan zajlott, mint ahogy mindenütt kimutathatónak bizonyult a felszínen megfigyelt exportsikerek mögött az export növekedését gátló tényezők egész sora is.
Noha a kilencvenes évek fordulóján az egymás ellen ható tényezők eredője a kivitel növekedését eredményezte, a külkereskedelmi siker - a szerzők szerint - mégis bizonytalan és ingatag alapokon nyugszik. Ez a megállapítás egyszersmind úgy is interpretálható, hogy míg a bekövetkezett piacváltás visszafordíthatatlan, az egyidejuleg elért exportteljesítmény távolról sem örök: az átmeneti gazdaságokban manapság éppen az export előtt álló akadályok leküzdése és a versenyképesség erodálódásának megakadályozása a legfontosabb a fejlődés tartóssága és történelmi perspektívái szempontjából.
Végigtekintve az egyenként 20-40 oldal terjedelmu országtanulmányokon, az Összefoglaló megállapítja, hogy a versenyképesség alakulását tekintve mindenekelőtt az árfolyam és a reálkamatláb hatása bizonyult meghatározónak. Noha a kilencvenes évek közepén ahány KKE-ország, annyiféle árfolyamrendszer muködött, az átmenet időszakában több közös vonás is megfigyelhető volt.
A szerkesztők ezek közül a korai stabilizációs törekvéseket, az infláció leszorítására tett - többnyire sikeresnek bizonyult - erőfeszítéseket és ezek összhatásaként a nemzeti valutának ugyancsak szinte általánosan megfigyelt reálfelértékelődését mutatják ki. Elkerülhető volt-e a nemzeti valuta reálfelértékelődése? Hogyan hatott a vállalatok export-versenyképességére a jegybankok stabilizációs politikája, az adott ország reálbéreinek színvonala és a bérnövekedés lehetősége? - teszik fel a kérdést.
A relatíve magas vagy erőteljesen növekvő bér- (energia, hitelezési és politikai, valamint piackockázati) költségeket a szerzők fontosnak tartják a kínálatoldali akadályok között. Noha a kezdeti nagy leértékelést alkalmazó stabilizációs politikák hatására a KKE-országok viszonylag gyorsan fokozni tudták a munkaintenzív termékek kivitelét, az így szerzett komparatív előnyök a termelékenység jelentősebb vagy lassú növekedésének elmaradása esetén hamar szertefoszlanak: a (dollárban mért) bérelőny a valuta reálfelértékelődése és/vagy a reálbérek növekedésének hatására a legtöbb országban eltunt vagy eltunőben van. Nem jártak jobban azok a KKE-országok sem, amelyek az olcsó nyersanyag- és energiaárakra alapozták a versenyképességet, mert az energiaárak belföldön jelentősen nőttek, és az energiaigényes termékek gyártása megdrágult. Az elemzés arra a következtetésre jut, hogy az exportőrök versenyképességének romlása elsősorban ott következett be, ahol a dollárban számított bérköltségek relatíve magasak voltak, növekedésük is lehetséges volt, és a valuta folyamatos reálfelértékelődésének időszakában nem hajtottak végre jelentősebb leértékelést. Mint ahogy ez például Magyarországon történt - teszik hozzá.
Ezzel kapcsolatban érdemes azonban jelezni, hogy a magyar gazdaság kilencvenes évek elején tapasztalt makrogazdasági folyamatainak értelmezésében, a külső egyensúly felborulásának okait kutatva, a reálbér-alakulás színvonalával, illetve ennek a versenyképességre gyakorolt hatásával kapcsolatban két szélsőséges álláspont volt tapasztalható. A szakértők széles köre akkoriban úgy gondolta, hogy "...a túlzottan magas bérek és személyi jövedelmek és az ezekkel is összefüggő túlzott fogyasztás volt a felelős a [...] folyó fizetési mérleg hatalmas deficitjéért". A másik álláspont szerint - amely Oblath Gábor kutatásai nyomán főként a KOPINT-DATORG Konjunktúrajelentéseiben fogalmazódott meg - "a külső egyensúlyhiány mögött a kompetitív szektorok [...] kínálati problémái húzódtak meg". Az utóbbiak természetét elemezve Oblath arra a következtetésre jutott, hogy "...a csupán reálbércsökkentésen alapuló stabilizációs politika kifejezetten ronthatja a kompetitív szektor nemzetközi versenyképességét [...] vagyis a külgazdasági egyensúlyhiány fennmaradását, esetleg növekedését készíti elő". A vitának aztán a Bokros-program reálbércsökkentő, egyben a csúszó leértékelést megindító intézkedései vetettek csattanós véget.
Visszatérve a kis rendszerváltó országok kivitelét korlátok közé szorító akadályokra, szólni kell az exportfinanszírozás problémáiról, amelynek hátterében a rendkívül magas hitelkamatok álltak. (1994-ben a vizsgált KKE-országokban a hitelkamatok reálértéke a szlovákiai 4 százalék és a lettországi 30 százalék között szóródott, Magyarországon 13-16 százalék volt.) Az összefoglaló értékelés megállapítja, hogy az egyes országok monetáris és költségvetési politikájának eltérései ellenére, általános problémának bizonyult a pénzügyi nehézségek, valamint a rossz hitelekkel küszködő bankok miatt a betéti és hitelkamatok közötti jelentős rés
csakúgy, mint a kereskedelem pénzügyi infrastruktúrájának mindenütt megfigyelhető gyengesége.
Az exportexpanzió kereslet- és kínálatoldali tényezőin végigtekintve a válaszadó menedzserek mindenütt úgy érezték, hogy az exportteljesítmény szempontjából az öröklött körülmények, a belföldi akadályok többet nyomtak a latban, mint a külső piacokon emelt korlátok. Pedig az egyes országokban meglehetősen másként zajlott a liberalizálás, eltérő volt a nyitottság mértéke, máshogy terjedtek el a vegyes vállalatok, igencsak mást és mást értettek privatizáción, mégis - gyorsabb vagy lassabb, ösztönösebb vagy tudatosabb fejlődés ide vagy oda - a menedzserek szinte kivétel nélkül fontosabbnak mutatták be az exportfolyamat belföldi (kínálatoldali) akadályait, mint a keresletoldali (külpiaci) gátakat. Ezt a nem várt egybecsengést a szerzők - utalva arra, hogy szubjektív értékítéletről, és nem valamiféle bizonyított megállapításról van szó - a nyugati piacvédelem erősségéről vallott elterjedt nézetek fényében igen figyelemre méltónak minősítették.
Azok számára, akik a kilencvenes éveket a világnak ezen a térfelén élték át, ez a kutatási eredmény talán nem is olyan meglepő, mint a külföldön élő szerkesztők számára.
A sikeres exportálók - a kivitel alakulását a centrumba állító kutatási tematika egyenes következményeként - valamelyest túlreprezentáltak a mintákban, körükben pedig feltehetőleg az átlagosnál gyakrabban fordul elő a teljes vagy a többségi külföldi tulajdon, menedzsereik között sok a külföldi szakember. Az utóbbiak ítéletalkotása során teljesen természetes, hogy azokhoz a fejlett piacokhoz viszonyítanak, amelyeket megszoktak, ahol anyavállalatuk adja a készséges hátteret. Ebben a háttérben számukra az igazi akadály a még csak formálódó piacgazdaság részpiacainak fejletlensége, intézményhálózatának gyengesége, a bürokrácia, a termelési tényezők olykor szélsőséges árviszonyai stb. Eközben esetleg maguk egyáltalán nem érzékelnek piacra jutási gátakat, vám és nem vám jellegu akadályokat, mondjuk Nyugat-Európában, noha mások számára a társulási egyezmények után és ellenére is teljesen evidens ez utóbbiak létezése.
A belföldi tényezők fontosságának értékelésekor a szerzők rámutatnak, hogy a vizsgált időszakban az árfolyam változásának függvényében gyakran fordult elő olyan helyzet, hogy sok exportőr számára a belföldi piac átmenetileg profitábilisabbnak bizonyult az exportnál. Ebben szerepet játszott az is, hogy a liberalizálás után megélénkült importverseny hatására jelentősen javult a termékek minősége egy olyan időszakban, amikor közel 40 százalékban csökkent az ipar belföldi kibocsátása: a kevesebb, de jobb termék a belföldi piacok összehúzódása ellenére olykor a korábbinál könnyebben és jobban eladhatónak bizonyult. A felszínen megfigyelhető exportexpanzió tehát ebből a szempontból is - helyenként és időnként - két, egymással szemben ható folyamat eredője volt: a kihasználatlan kapacitások hatására a bel- és a külpiacok egyaránt felértékelődtek, ugyanakkor a belső piac relatí-
ve nagyobb jövedelmezősége olykor gyengítette is az exportkényszert.
Az exportteljesítmény ellenében ható belföldi akadályok között a kutatók általánosnak találták a gazdasági intézmények fejletlenségét, a finanszírozási problémákat, az alultőkésítettséget, a hitelszukét, a privatizáció okozta bizonytalanságot és a korábbi kapcsolati rendszer felbomlását. Mindezen túl erőteljesen fékezte a vállalatok exportaktivitását az ugyancsak általános információhiány, a gyakorlati piac-, illetve jogismeret kezdeti hiánya, a nyelvtudással és a külkereskedelem technikájával kapcsolatos problémák, a muszaki előírások, fogyasztói normák és igények nem kielégítő ismerete, az értékesítéshez kapcsolódó szolgáltatások szegényessége, valamint a halovány készség és képesség a rugalmas piaci reakciókra. A nyugati partner piaci erőfölénye ebben a helyzetben törvényszeruen vezetett az export jövedelmezőségének folyamatos romlásához, a kényszeruen vállalt előnytelen szállítási körülmények, fizetési feltételek következtében.
A kormányok egyik országban sem mutattak fel különösebb sikereket az export differenciált módszerekkel történő elősegítése érdekében. A következtetés nem az, hogy a gazdaságdiplomácia nem szolgálta a kereskedelmi kapcsolatokat, hiszen valamennyi ország jelentős erőfeszítéseket tett a nagy piacok szabadkereskedelmi megállapodásainak (EU, EFTA és CEFTA) megkötésére. A szerzők szerint ebben aztán ki is merült a felső szintu tevékenység, s magára hagyták a kis exportőröket, nem építették ki a minimális kereskedelmi és pénzügyi infrastruktúrát sem, nem oldva meg az exportfinanszírozást, a biztosítási, garanciális és más banki szolgáltatásokat. Sőt kimutatják, hogy a meglévő adó- és vámrendszer is nem egy esetben az exportérdekek ellenében fejtette ki hatását. Ebbe az irányba hatott a korábbi külföldi kereskedelmi kirendeltségek átgondolatlan felszámolása, amelynek hatására elveszett az a szakismeret is, amely egy racionális átszervezéssel akár még megmenthető lehetett volna.
A számottevő bel- és külpiaci akadályok ellenére az 1989-1990 és 1995 közötti időszakban az export a vizsgált országokban - tendenciajelleggel - általában mégis gyorsabban nőtt, mint a GDP reálértéke, eltekintve az 1993. évi, eltérő ereju, de mindenütt tapasztalt átmeneti ütemcsökkenéstől vagy visszaeséstől. Ebből a szerzők arra következtettek, hogy a vállalatok, noha érzékelték a bénító akadályokat, még erősebben érezték, hogy a szukülő piac hatására az export válik a túlélés feltételévé, azaz létrejött az exportkényszert előhívó, évtizedekig hiába várt gazdálkodási környezet. Az alkalmazkodás feltétele a hatékonyság növelése lett, ami ezúttal egyet jelentett a túlméretezett kapacitások csökkentésével, a szükségtelen gépek, berendezések és készletek leépítésével, a kiürült üzemek bezárásával, a felesleges munkaerő elbocsátásával, a teljes tevékenység reorganizációjával. Ebben a folyamatban - konkrét formáinak eltérése ellenére - mindenütt meghatározó szerepet játszott a privatizáció, ezen belül a külföldi tőke beáramlása, ami a befektetői magatartáson át hosszabb távra is befolyásolta az exportteljesítményeket.
A transzformációs időszak talán leginkább vitatott területéről, a közvetlen külföldi tőkeberuházások hatásáról az exportra és a kelet-nyugati integrációra külön elemzés készült. Richard E. Stern szerint a kilátások akkor a legjobbak, ha a vállalatok külföldi stratégiai befektető tulajdonába kerültek. Tanulmányában kimutatja, hogy a közvetlen külföldi tőkebefektetés a KKE-országokban már elérte azt a szintet, hogy exportnövelő hatása bizonyítható. S noha a szerző szerint az internacionalizálódás szintje még kezdetleges és a legtöbb országban még nem gyakorol érdemleges hatást a gazdasági növekedésre (Magyarország itt nem említett kivétel), már megjelentek az újszeru vállalatközi kapcsolatok, és a kooperáció fejlődése kiterjedt az együttes fellépésre is a külpiacokon.
A kelet-európai országok (ezúttal köztük szerepel Csehország is) és az Oroszország közötti kereskedelem perspektíváit boncolgató másik tanulmány - Vladimir Drebencov rendkívül érdekes, úgynevezett tükörkutatása - mindenekelőtt arra összpontosít, hogy az egymás piacairól kiszorult rendszerváltó országoknak van-e esélyük a belső árukapcsolatok korábbi szintjének elérésére. Noha Köves András már 1994-ben leírta, hogy "A gazdaságpolitika esetleges intencióitól függetlenül és a kereskedelem fenntartásában (megújításában) érdekelt erős csoportok megléte ellenére Közép- és Kelet-Európa stratégiai kereskedelmi reorientációja nem fordítható vissza", a kérdésfeltevés - még most is érzékelhető egyes megnyilvánulások tükrében - ma sem idejétmúlt.
A tanulmány részletesen elemzi mindazokat az okokat, amelyek a kelet-európai országok kínálati szerkezetére, a mesterséges specializáció miatt koncentrált, kevéssé diverzifikált áruszerkezetre és a beruházási javak túlsúlyára vezethetők vissza, és ami magyarázza, hogy ez a kínálat nem volt összhangba hozható a megcsappant kereslettel. A kis rendszerváltó országok struktúraváltása csak enyhítette ezeket a feszültségeket, miközben - végre belekóstolva a nyugati fogyasztási cikkek és iparcikkek sosem látott minőségébe - az orosz piac ráutaltsága is csökkent a másutt értékesíthetetlennek bizonyult "baráti" kínálatra.
A KGST árucsere és finanszírozási mechanizmusának szétesése, a Varsói Szerződés megszunése, következésképp a katonai kereskedelem radikális visszesése éppúgy hozzájárult a gazdasági kapcsolatok leépüléséhez, mint az orosz külkereskedelem liberalizálása, mely utóbbi hatására a nyugati versenytársak szinte lesöpörték a reklám-, hirdetés-, marketing-, valamint a pénzügyi és más kereskedelmi szolgáltatások terén versenyképtelen KKE-termelőket és termékeiket az orosz piacról. Jelentős akadálynak bizonyult az exporttevékenység fokozásával szemben az importhelyettesítésnek prioritást adó orosz iparpolitika is. A tanulmány írója szerint ugyanebbe az irányba mutat a KKE-országok NATO-tagságának perspektívája is, hiszen ezzel egyszersmind eltunt a katonai célú termékkereskedelem növelésének távlati lehetősége is.
Drebencov szerint a regionális kereskedelem összehúzódása a korábbi KGST-blokkra jellemző mesterséges gazdasági kapcsolatok következménye. Az árustruktúra elemzése után a szerző arra a következtetésre jut, hogy bár egyes árucsoportok exportjának vannak és lehetnek a mainál jobb perspektívái, az orosz piacokon soha többé nem lehet azt, annyit és úgy eladni, mint régen. S bár az utódállamok piacaira exportáló vállalat ma még speciális körülményekkel és súlyos akadályokkal találhatja szembe magát, mindinkább számítani kell arra - figyelmeztet az elemző -, hogy a versenykörnyezet és a kereskedelem technikai körülményei szempontjából a piacok különbsége egyre kevésbé lesz érzékelhető.
A közismert jelenségeket összefoglalva, az olvasó számára legfeljebb az a meglepő, hogy a magyar tapasztalatok mennyire egybecsengnek a többi országéival. Márpedig, ha így van - és bizonyára így van, hiszen a speciális politikai különbségek ellenére még az észt és lett kereskedelem elemzése is ugyanazokra a következtetésre vezetett -, akkor a vizsgált tendenciák nem termék- vagy országspecifikusak, hanem rendszerspecifikusak; más szóval a valaha volt "szocialista" egymás közti kereskedelem színvonala és struktúrája örökre a múlté.
Utoljára, de nem utolsósorban szólni kell a szerkesztő, Gács János külön tanulmányáról, amely akár egyfajta szintézisként is felfogható, hiszen lényegében nem más, mint az országtanulmányokban leírt és a sorok között elmondott gondolatok tematikus újragondolása.
Az exportösztönzés kormányzati politikáinak értékelése kapcsán a szerzőt főként az állami intervenció megmaradt lehetőségei foglalkoztatják, eközben azonban a kereskedelempolitikák szinte minden vetülete terítékre kerül, az árfolyampolitikától az importszabályozásig. Gács a kilencvenes években kialakult kereskedelempolitikákat komplex transzformációs folyamat részeként elemzi, mely utóbbit, a kereskedelem szempontjából tekintve, négy alapvető összetevőre bontja: a piacgazdasági átmenetre, a kereskedelem reformjára, a makroökonómiai stabilizációra és a struktúraváltásra. Kimutatja, hogy a piacgazdasági átmenet időszaka - éppen mert már semmi nem a régi, de még nem is a kifejlett új - kaotikussága miatt nem írható le piacgazdasági fogalmakkal, sem az állami beavatkozás, sem a piacmuködés szempontjából. A külkereskedelem liberalizációja a KKE-országokban mutatott ugyan rokon vonásokat a fejlődő országokban megvalósított reformokkal (elmozdulás a közvetlen állami beavatkozások felől az ármechanizmus kiterjedtebb érvényesülése s a protekcionizmus enyhülésének irányába), de alapvetően el is tért azoktól. A különbség elsősorban abból fakadt, hogy a volt szocialista országok kormányai lényegesen gyorsabban emelték fel az import előtti adminisztratív sorompókat, mint a fejlődő országok, s ezzel visszaszorították az importhelyettesítő tevékenységeket. A kivitel azonban a liberalizációt követően nem jutott pótlólagos ösztönzéshez, sőt helyzete romlott, mert a transzformációs visszaesés során az egész hazai termelési bázis annyira meggyengült, hogy ettől az export sem tudta magát függetleníteni. A makroökonómiai stabilizáció az árfolyamszabályozáson és a hiánygazdaság felszámolásán át, a struktúraváltás pedig a KGST-orientáció megszunésén és az EU-, illetve EFTA-integráció megindulásán át hatott a kereskedelempolitikára.
A kereskedelempolitika - az elemzés szerint - nem volt mentes hibáktól és tévedésektől, túlzásoktól és gyakorlatlanságtól sem. Sok esetben visszaütött a gyors és átmeneti védelem nélkül megvalósított liberalizáció, és a védernyő nélkül maradt vállalatok tömeges tönkremenetele már csak átmeneti állami támogatással, importkorlátozásokkal, a devizaszabályok szigorításával stb. volt elkerülhető. Az exportösztönzés megengedett (horizontális) módszereinek alkalmazását a gyakorlatlanság és az intézmények kialakulatlansága mellett a régi, intervenciós reflexektől való félelem éppúgy akadályozta, mint a költségvetés szukössége. És ami megint csak ismerős: a többi kis rendszerváltó ország vállalatai ugyancsak azt érzékelték, hogy piaci erejük a szovjet utódállamokban és a nyugati piacokon egyaránt kevésnek bizonyul. Miközben mindenütt élénk vita folyik a különféle ipari szektorok versenyképességéről, az iparpolitika célszeru prioritásairól, a gyakorlatban egyetlen országnak sem sikerült kiérlelt iparpolitikát létrehoznia.
Az állami intervenció eszközei között a tanulmányban részletesen szerepel az árfolyampolitikák, valamint az exportszabályozás elemzése, utóbbin belül egy ritkán emlegetett terület, az export vám és nem vám jellegu akadályainak bemutatása. És itt ismét szükségesnek látszik megszakítani az ismertetés fonalát.
Mivel az exportboom a vizsgált országokban szinte mindenütt az importszükségletek jelentős emelkedésével járt, az exporttevékenység kiterjesztésének egyik legfőbb akadályává az importtal kapcsolatos fizetőképesség vált. A fizetésimérleg-probléma miatt a szabadkereskedelmi szerződések mellett és ellenére több országban megfigyelhető volt egy, a liberalizációval párhuzamosan zajló, hatásában azzal ellentétes, noha jóval korlátozottabb és időben is eltérő intenzitású folyamat, aminek lényege a nyitás után is jogszerunek minősülő korlátozások keresése, az importbeáramlást fékező újabb, nemzetközileg valamelyest prezentálható és kisebb-nagyobb körben elfogadtatható, piacvédelmi hatású intézkedések életbe léptetése. A CEFTA-országok egymás közti, belső (intern) együttmuködését ezek a törekvések éppúgy lefékezték, mint KKE-országok legnagyobb kedvezményes (extern) forgalmát, sőt a kelet-nyugati kereskedelmet is. Hiba volna feltételezni, hogy a vámpótlékok és hasonló lépések vállalt határidőre történt felszámolásával egyben ezek a hajtóerők is szertefoszlottak a térségben. Elég, ha arra a nem egészen tisztázott szerepre gondolunk, amit a külföldi tőkerészesedésu vállalatok játszanak egyfelől az importvolumen alakulásában, másfelől a különféle egyedi preferenciák kijárásában (különleges vámvédelem, önkormányzati és kormányzati engedmények stb.).
Az exporttámogatásokat, a gazdaságdiplomáciát, az exportfinanszírozási rendszert, valamint a vállalati szerkezetváltás kormányzati menedzselését értékelve Gács arra hívja fel a figyelmet, hogy noha a kilencvenes évek közepén a térség országaiban az állami intervenció nem volt jelentős, s tuzoltás jellegu intézkedésekre korlátozódott, nem szuntek meg azok a tényezők, amelyek bármikor előhívhatják az intervenció növekedését. Ennek alapvető okát abban látja, hogy az exportbázisú termelés nem nyugszik szilárd alapokon és fejlett infrastruktúrán, a keleti és a nyugati piacokon egyaránt előnytelen versenypozíciókba kényszerült, és támogatásra szorul. Ez a támogatás megvalósulhat külföldi tőkeberuházással vagy az exportőröknek nyújtott kormányzati "rásegítéssel". A helyzet paradoxona, hogy bár az exportpromóció nemzetközileg megengedett lehetőségei korlátozottak, mégis sokkal több mozgásteret hagynak, mint amit a KKE-országok ismerethiány, gyakorlatlanság, bizonytalanság, költségvetési gondok és más problémák miatt mindeddig képesek voltak kihasználni.
Végezetül érdemes rögzíteni, hogy ez a tanulmánykötet az első egységes, piacgazdasági normák szerint készített átfogó elemzés a térség országainak az átmenet idején szétzilálódott, majd újrarendeződött külkereskedelméről. A magyar gazdaság ismert folyamatai így - a Csermely Ágnes írta országtanulmánynak is köszönhetően - szélesebb összefüggésrendszerbe kerülve, gyakran a megszokottól eltérő interpretációt kapnak, olykor újszeru, máskor általánosabb következtetések levonásához nyújtanak alapot. Fontos az az általános mondanivaló is, amit a tanulmányok közvetítenek bel- és külföldre, és aminek az a lényege, hogy noha a fejlődés mindenhol viharos volt és gyors, az ellenható tényezők sem voltak jelentéktelenek. A további világkereskedelmi integrálódás szempontjából pedig egyenesen elengedhetetlen, hogy az exporttevékenységet még mindig többé-kevésbé gátló akadályokat széles köruen felismeréjük és tudatosan elkerüljük.
A balti átalakulás hazánkban kevéssé ismert, pedig két szempontból is szinte laboratóriumi kontrollcsoportnak tekinthető. Egyfelől: a szovjet birodalomból érkezve e nyersanyagszegény, kicsiny és külgazdaságérzékeny országokra elvileg sokszorosan érvényesnek kellett volna lennie mindannak, amivel a posztszovjet térség elhúzódó válságát magyarázzák. Másfelől a közép-európai orzságokból is jól ismert vitákra és kérdésekre sajátos, gyakorta radikálisan liberális megoldásokat adva e térség ma már Európa egyik gazdasági sikertörténetét tudhatja maga mögött. Az infláció megtörése, a tartós gazdasági növekedés kialakulása, az új piaci intézmények eredményes bevezetése és a kereskedelmi kapcsolatoknak a világpiacra történt átterelése mind ütemét, mind mértékét, sőt időigényét tekintve is meglepte a nemzetközi megfigyelőket. Miközben Oroszországban 1997-ben állt csak meg a termelés visszaesése, Ukrajnában és Kazahsztánban még ekkor sem, a három balti ország ebben az évben már a negyedik növekedési évet tudhatta maga mögött. Ez pedig nem csekély eredmény, hiszen egy évtizede még közhelyszámba ment, hogy e kis országok a Szovjetunióból kiszakadva életképtelenné válnak. Persze, ami közismert és elterjedt, még lehet téves vélekedés is - mint a mellékelt példa mutatja.
Az sem érdektelen, hogy miközben a nyersanyagokban gazdag és erős kormányzati hagyományú Oroszország csak az átalakulás ötödik évében tudta megfékezni az inflációt, a balti államoknak erre két év elégnek bizonyult. Az is érdekes, ahogy a régóta egy blokként kezelt országcsoport egyes tagjai közt szinte kezdettől fogva különbségek mutatkoznak, méghozzá mind a gazdaságpolitika jellegzetességeiben, mind eredményeiben. Így aztán nem is annyira meglepő - hiszen már az 1994. évi eredmények ismeretében várható volt -, hogy az Európai Unió is különbséget tud és kényszerül tenni e távolról oly egyforma államok közt, teljesítménymutatóik alapján.
A Haavisto szerkesztette kötetnek két összefoglaló fejezete is van: egy az elején, egy a végén. Közte a tanulmányok két csoportra oszlanak: a gazdasági folyamatokat leíró-elemző és az általános rendszerváltozást elemző elméleti írások, amelyekben a balti államok legföljebb szemléltető eszközökként, példákként merülnek föl, ha egyáltalán fölmerülnek. Az egyes írásmuveket olvasva szembeszökő, hogy a hagyományos közgazdasági elemzés módszereire támaszkodó leíró dolgozatok milyen avulékonyak: nemcsak az egyes számok, adatok, hanem a hozzájuk szorosan kötődő kérdésfölvetések is azok.
A mából visszapillantva például a transzformációs és reorientációs válságot vég nélküli depressziónak láttató, a belső kereslet hiányára visszavezető s ezért ódivatú állami aktivizmust sürgető fölvetések már nemcsak a javaslatokat nézve, hanem szemléleti keretük és megközelítésmódjuk tekintetében is kimondottan muzeális értékunek látszanak az 1994-1997. évi eredmények tükrében. Így - nem is olyan meglepő módon - az általános elméleti fejtegetések bizonyultak időtállóbbnak, bár ezek átütő erejét vagy újdonságértékét is kikezdi az elmúlt néhány év fejlődése. Például a tények által meghaladottá vált az a megközelítés, amelyik el sem tudta képzelni, hogy az intézmények - köztük az informálisak is - öntanulás, kísérlet és tévedés útján is létrejöhetnek, sőt így sokkal inkább valószínu, hogy valóban létre is jönnek, mint a tudatos állami politika tervszeru és áldásos tevékenységének gyümölcseként. Ez a balti térségben talán még szembeötlőbb, mint Közép-Európában.
A független jegybanktól a többpárti demokráciáig, a stabil pénztől a muködő jogrendig terjed az a kör, ahol a balti államokban - sokszor a nemzetközi szervezetek kifejezett tanácsa ellenére - spontán módon jöttek létre azok a megoldások, amelyeket az intézményi vákuum létével érvelő szociologisztikus megközelítések némelyike még néhány éve eleve kizártnak vélt. S míg a nagyon is összehasonlítható helyzetu Fehérororszországban vagy Kirgizisztánban e fejleményekkel szemben a szovjet korszak pályájától való függőség túlsúlya érvényesül, Ukrajnában talán még inkább, a baltiak pályafüggőségtől való eltávolodása és megszabadulása elméletileg és gyakorlatilag egyaránt érdekes.
Miben áll a balti különösség? - teszi föl mindjárt a kötet elején az alapkérdést a szerkesztő. Válasza kettős: a baltiak a gyenge intézményekre radikálisan liberális gazdaság- és társadalompolitikai válaszokat adtak, másfelől a nyitottság, a gazdaságpolitikai radikalizmus és a társadalmi egybetartás megőrzése egymásra épülve kövezte ki a siker útját. Mindegyik országban érvényesült az a felismerés, hogy a tényleges jólét nem az állami ígérvények, hanem a gazdaság jövedelemtermelő képességének a függvénye; ezért a gazdaságot lelohasztó és a vállalkozást a feketegazdaságba szorító adórendszer egyben szociálisan is gyengébb eredményre vezet, még magasabb fejlettségi szint mellett is. A balti államok - a közép-európaiaktól eltérően - igen kemény költségvetési egyensúlyi politikát folytattak a teljes átalakulási időszakban: a bevételkiesést az állami költekezés arányos visszametszése követte, méghozzá haladéktalanul. A gyors valutareform és az eredményes stabilizáció jelentősége épp az orosz-ukrán-kazah kontrollcsoporthoz képest tunik ki. Érdekes, hogy az IMF óva intette a baltiakat az önálló valuta bevezetésétől, holott a posztszovjet térség bizonyára nem optimális valutaövezet, s a nyolcvanas évek tapasztalata alapján az sem volt irreális föltevés, hogy a balti bankvezetés a moszkvainál kevésbé képes a pénzérték stabilitásának őrzésére. Haavisto kiemeli: a balti tapasztalat egyértelmusíti, hogy a tartós növekedés forrása a belföldi megtakarítási és beruházási klíma megfelelő fenntartása, a megtakarítást beruházássá változtató pénzügyi intézményrendszer, nem pedig a sok milliárd dolláros külföldi pénzinjekció (12. old.).
Az önmagát az utolérés és túlszárnyalás ideológiájával igazolni próbáló szovjet korszak teljesítményének összegző kritikáját adja Niels Mygind tanulmánya, amikor kiemeli: míg 1940-ben Észtország és Lettország az egy főre jutó GDP tekintetében Finnországgal állt egy szinten, 1990-re már csak az utóbbi 40 százalékát teszi ki (19. old.). Ez a becslés megfelel a szovjet GDP-ről készített újabb módszertani elemzések eredményének, amelyek 1990-re a török színvonalra tették a szovjet fejlettségi szintet, amin belül egyfelől a hadiipar, másrészt a balti régiók és Moszkva emelkedett ki.
A tanulmány plasztikusan mutatja be a három balti állam közti különbségeket, az egyik esetben a szabadversenyes, ámde az orosz ajkú nemzetiséget erősen korlátozó észt modellel, a másikon a nemzeti értelemben békés, ámde az elnöki rendszert puha politikával társító litván úttal. Litvánia sajátossága a kuponos privatizálás mellett az is, hogy az első stabilizációs kísérlet a jobboldali kormány alatt megfeneklett. Ez a gyors kudarc vezetett "Vilnius eleste" után ahhoz, hogy a baloldali kormányzat 1994 márciusától az igen kemény megszorításokkal járó valutatanács intézményét vezette be, majd a stabilizációt követően "tankönyvszeru" növekedési politikára váltott.
Mygind kiemeli: a keletnémet tartományokhoz hasonlóan, ahol a határidőre lezárt magánosítás 275 Mrd DM kimutatott veszteséggel járt a vagyonügynökség számára (emellett környezeti és néhány más kiadást a tartományok, illetve más intézmények költségvetése tartalmaz), a gyorsan lezárt észt privatizáció is népgazdasági szintu közvetlen veszteséggel járt. Ez gazdaságelméletileg nem meglepő ugyan, politikailag azonban váratlan volt. Kiderülhet, hogy egy folyamat sebessége önmagában mindenképp tökéletlen, esetenként és bizonyos szempont szerint félrevezető mutató lehet csupán. Az észt privatizálásnál csak a litván volt gyorsabb, ahol - Csehországtól eltérően - a kuponos, vagyonosztogatásos módszert általános jelleggel alkalmazták. Így egyetlen év alatt magánkézbe került minden, amire akadt vevő, de a külföldi muködő tőke szerepe elhanyagolható maradt. A gazdasági visszaesés mértéke is Litvániában mutatkozott a legnagyobbnak: 1990-1993 között 53 százalék, míg Lettországban 48 és Észtországban 39 százalék (Magyarországon 18, míg Lengyelországban 12 százalék). Ez két tanulság megfogalmazására is alkalmat ad. Egyrészt jól látható, hogy a lassabb, kíméletesebb átmenet nem kisebb, hanem nagyobb költségekkel járt szerte a térségben, így a szociális érzékenység hangoztatása tetemesebb szociális költségekre vezetett. Másrészt, mint Mygind megfogalmazza (52. old.), a magántulajdon térnyerése önmagában, gyorsasága mellett sem elégséges válságellenes politikaként, mert hatása csak a többi gazdasági keretfeltétel együttesében, így a stabil pénz, a muködő jogrend és a nyitott kereskedelmi rendszer kialakításával és a forráselosztás megjavításával hoz eredményt.
Seija Lainela és Pekka Sutela írása összehasonlító módszerrel elemzi az önálló valuta bevezetésének útját a három balti országban. A tanulmány üdítően tér el a "helyes megoldást" sugalló közgazdasági elemzésektől, amelyekből e kötet is tartalmaz néhányat. A szerzők épp azt emelik ki, hogy az észt tankönyvi keménységtől a litván fokozatosságig nagyon különféle utakon és nagyon különféle időzítéssel és technikákkal lehet hasonlóan jó eredményre jutni.
Hans Aage a közszolgáltatások helyzetét vizsgálva kiemeli: amilyen mértékben csökkent az egyes országokban a közterhek behajthatósága, annál elkerülhetetlenebb a szociális szolgáltatások szintjének hanyatlása (99-100. és 111. old.). Minél gyengébb az állam, annál kevesebbet tud a csökkenő jövedelmekből - Litvániában 70, Észtországban "csak" 40 százalékos jövedelemkiesés mellett - központosítani, s annál jobban elpusztulnak a közszolgáltatások is.
A szerző kiemeli: nem az állam kiterjedtsége, hanem muködőképes, hatékony volta szükséges a társadalmi költségek mérsékléséhez és a társadalmi integráció fönntartásához. Ez bizonyára nem olcsó, hanem jól muködő, ha tetszik, elitisztikus államigazgatást jelent.
Tor Wegerland a nemzetközi kereskedelem gravitációs modelljével vizsgálja, milyen irányban tudnak bekapcsolódni a baltiak a nemzetközi kereskedelembe. Nem meglepő módon a gépipart, a könnyuipart és az elektronikát emeli ki, méghozzá ezen belül is a sajátos igényekre dolgozó kis- és középcégek körét. A szovjet munkamegosztáshoz kötődő hagyományos viszonyokat a szerző a fejlődés legfontosabb hosszú távú akadályai közt említi (140. old.), aminek fölszámolása a tartós fejlődés alapföltétele volt. Ugyanakkor a történelmi örökségből adódóan a vasút, a tengeri szállítás és a kikötő mint kereskedelmi kapu hosszú távra is a baltiak komparatív előnyei közé sorolható.
Pavel Pelikan írása nem kötődik a balti kérdéskörhöz, hanem az átalakulás egyik kulcskérdését, a magánosítás szükségességét tárgyalja elméleti alapon. Gondolatmenetének maradandó eleme (160-163. old.), amikor bemutatja: privatizálni nem ideológiai, hanem gazdasági okok miatt kell. A vállalatok vállalkozásba adása, a menedzserszerződések és hasonlók nem adnak rendszerszeru választ arra, hogy a rosszul muködő vállalatvezetőket ki és mikor váltja le. A vállalkozások téves döntései így halmozódhatnak, a kiigazítás csak a csőd formájában, vagyis lórúgásszeruen és megkésve érvényesül. Ezzel szemben, a tőkepiaci értékelés mellett, a vállalati részvények adásvétele, az árfolyam és a menedzseri piac együttesen és folyamatosan ellenőrzi a vállalkozások teljesítményét, s idejekorán történő kiigazításra ösztökél. További fontos és pótolhatatlan szempont (166. old.) az, hogy a tőkepiac melletti mai elköteleződés a holnapi nyereségesség forrása, vagyis ez az intézmény teszi meghaladhatóvá a többek által kárhoztatott vállalatgazdasági csőlátást. E fejtegetésből az is belátható (171. old.), hogy az állam eleve és elkerülhetetlenül épp ott és abban a leggyengébb, ahol és amiben a piac gyengeségére hivatkozók a leginkább állami sürgés-forgást várnának el iparpolitika, struktúrapolitika vagy válságkezelés hívószavakkal.
A politikailag kijelölt és ily módon függő vezetők karrierje nem kötődhet a vagyon maximálásához. És épp ezt láthattuk 1992-1996 között a hazai reorganizációs és vállalatkonszolidációs programokban is.
Az elméleti gondolatmenet szinte elkerülhetetlen velejárójaként csakis a kuponos módszert találja megfelelőnek. Ebben is benne rejlik a mai közgazdaságtant jellemző egyoldalú deduktivitás gyengéje, amennyiben az általa hangoztatott elvi sajátosságok egyáltalán nem számolnak a kuponos rendszer elkerülhetetlen velejárójaként létrejövő fináncoligarchikus rendszerrel. Kimarad az összképből, hogy az értékesítési technika csupán az egyike a tulajdoni megoszlást makroszinten meghatározó számos tényezőnek. Az eladói és a vevői oldalon - különösen, ha a nemzetközi összefüggéseket sem zárjuk ki eleve - egy sor tényező összjátéka alakítja a keresletet és a kínálatot. A kormányzati elkötelezettség - mint a hazai példából is jól látható - sokkal fontosabb lehet az értékesítési technikánál.
A kötetnél maradva, fontos ismét fölidézni: Litvánia gyorsabban privatizált ugyan Észtországnál, a makrogazdasági eredmények azonban az utóbbinál voltak jobbak, mert az összfolyamatot eredményesebben irányították. Az átalakuló országok teljes körét tekintve pedig épp a magánosítási módszerek sokszínusége, az eljárások heterodoxiája bizonyult eredményesnek, ezért sehol sem ragaszkodtak "elvszeruen" egy-egy technikához. Csehországban kuponos módszerrel a vagyon egyharmadát adták el, míg Magyarországon a kedvezményes technikák a kárpótlástól a dolgozói részvényvásárlásig terjedtek.
Gunnar Eliasson az átalakuló gazdaságok egyik Achilles-sarkának számító beruházási hajlam kérdésével foglalkozik, elméleti igénnyel. A szerző meggyőzően igazolja (183. old.), hogy a beruházások nem elsősorban a kormányzati ösztönzőktől nőnek vagy maradnak el, hanem a megfelelő intézmények lététől vagy hiányától. Tőkepiac híján lehetetlen azt elérni, hogy a mai beruházási elköteleződés holnaputáni nyereséggel járjon, továbbá, hogy a politikai és az üzleti jellegu kockázatok egymástól élesen elkülönüljenek és számszerusíthetőkké váljanak. A kockázatok piacát (194-196. old.) a deregulálás és az új életre keltett jogalkalmazás együttesen szavatolja, ahol az egyik oldalon a csőd fenyegetése, a másik oldalon az új piaci szereplők belépésének szabadsága biztosítja a vállalati muködés versenyközegét és eredményességének ellenőrzését. Csak ha e minimum- vagy küszöbértékek megteremtődtek, jogos elvárni, hogy a külföldi befektetők jelentős, stratégiai jellegu muködő tőkebefektetésekre szánják el magukat. Mivel ez utóbbi a záloga annak, hogy az Eliasson által a kompetencia, a vezetési ismeret és a piaci kapcsolati háló hármasával leírt fejlesztési együttes létrejöjjön, majd erre épülve a növekedés fönntarthatósága biztosítható legyen, ez a megközelítés közvetve azt is igazolja, hogy a hazánkban 1989-ben, 1992-ben, majd 1995-ben végrehajtott három sokkterápiás kezelés nemcsak szükséges, hanem helyesen ütemezett és elkerülhetetlen is volt. Fordított eljárással, illetve a vállalati gazdálkodást megkeményítő számviteli és csődeljárási szabályok híján az ország tőkevonzó képessége, utóbbi nélkül pedig modernizációs potenciálja messze elmaradt volna a gyakorlatban kialakult szinttől. Ez magyarázza azt is, miért jött hozzánk -
közepes makrogazdasági teljesítményünk ellenére - a külföldi befektetéseknek a fele 1990-1997 között.
Thorvaldul Gylfason írása formalizált módszerekkel vizsgálja a szerkezeti alkalmazkodás és a tartós növekedés összefüggését. A szerző kiemeli: szerkezeti változások nélkül, a régi torzulások megszüntetésében való késlekedéssel a növekedés (212. old.) nem következik be. Minél nagyobb a kezdeti torzulás, annál nagyobb a növekedési potenciál, ámde ennek megvalósítása a forrásallokálási torzulásokat megszüntető, beruházáspárti gazdasági vonalvezetés mellett érvényesülhet csupán. Mivel a szovjet birodalomból történő kiválás e változásoknak előfeltétele volt, indokolatlannak látszik az az elképzelés, ami a keresletszukülő, depresszív - azaz átmeneti - elemeket hangsúlyozza a tartós, dinamikus irányzatok ellenében.
Michael Intriligator írása az intézmények szerepét vizsgálja a gazdasági átalakulásban, inkább az orosz, semmint a balti példa elméleti általánosításával. A régi institucionalista iskola szemléletébe illő reformkritikai írásában a szerző elsősorban az intézményi vákuum tézisével érvel (222-223. old.). Eszerint a régi tervirányítást már lebontották, a piaci rend még nem jött létre, így tehát kaotikus, vagy rosszabb esetben kriminálkapitalista viszonyok alakulnak ki, s ezek fognak tartósulni is (226. old.). A szerző által vélelmezett örökös helyben járás leküzdésére e helyütt tiszteletre méltó nyíltsággal fogalmazódik meg a harmadik út igénye (225. old.), vagyis az, hogy piacgazdaság helyett a tervirányítás és a jóléti állam közt valahol félúton elhelyezkedő, aktivista kormányzati szerepvállalásra épülő (227. old.) modellt körvonalaz. A szerző helyesen emeli ki a tulajdoni jogosítványok - a polgári jog és jogalkalmazás és a stabil pénz - mint a közhatalom által létrehozandó és biztosítandó közhasznú jószágok - kiemelkedő szerepét a piaci rend muködőképességének biztosításában (230-231. old.).
A vele a kötet zárófejezetében vitába szálló Oldrych Kyn ezzel szemben méltán hangsúlyozza (263-265. old.), hogy az intézmények kiemelkedő szerepének elismeréséből még elméleti szinten sem következik az állampárti fölfogás, aktivista kormányzati szerepfelfogást pedig végképp nem indokolt és nem is lehet levezetni belőle. Az Intriligator szorgalmazta aktivista politika (236-238. old.) azonban nemcsak elméleti szinten vonható kétségbe. A kötet tárgyát képező - de általa nem vizsgált - balti államokban ugyanis épp azt látjuk, hogy szinte hayeki spontaneitással jönnek létre korábban nem létező intézmények, hogy a gazdaság szereplői gyorsan és eredményesen igazítják hozzá várakozásaikat és cselekedeteiket a megváltozott peremföltételekhez. Ezzel szemben az ukrán, a kazah és a fehérorosz fejlődésnek épp az a közös vonása, hogy az állam maga próbál a hiányzó piaci intézmények helyébe lépni, nem várja ki és nem engedi meg a spontán szabályok kiépülését, megpróbál elhárítani minden olyasmit, ami korábban "nem volt szokásos vagy bevett", és ennek eredményeként létrehozza a - bírálói által a szabadpiacnak tulajdonított - szukített újratermelést is. Ez esetben a természettudományokhoz hasonló helyzetbe kerültünk: két laboratóriumban, egymás kontrollcsoportjának tekinthető szereplők párhuzamosan alkalmaznak ellentétes szemléletu és értékrendu programokat. Az eredmények így nem vezethetők vissza véletlenekre, történeti örökségre vagy más esetleges tényezőkre. Az ukrán és a lengyel, a magyar és a fehérorosz, a moldáv és a szlovén fejlődés összemérhető, az eredmény egyértelmu, legalábbis évtizedes távon.
Tad Rybczynski kiemeli a költségvetési politika meghatározó szerepét. Szerinte egyes szerzők monetáris és árfolyampolitikai agnoszticizmusát az teszi lehetővé, hogy végeredményben mindhárom balti országban az államháztartási politika rendkívül felelősségteljes volt, s alátámasztotta az árstabilitást célzó technikai törekvéseket. Utóbb a szerző (246-248. old.) általános érvénnyel is kiemeli: az eredményesség szempontjából ez fontosabb, mint a másik részterületen kialakított konkrét technika.
E megállapítás kontrolljaként épp a lengyel és a magyar példa adódik, ahol a költségvetési politika időről időre keresztezi a monetáris politika eredményeit, a kiadások növelésére irányuló nyomásokkal szembeni engedékenysége révén.
O. Kyn zárótanulmánya kiváló katalogizálását adja a tervirányítás öszszeomlását magyarázó elméleti irányzatoknak, s e fölismeréseket a balti viszonyokra alkalmazza. A szerző kiemeli az államközpontú gondolkodás súlyos és maradandó torzító hatását. Eszerint (256-257. old.) épp ez nyilvánul meg abban, hogy hét évtizednyi állam vezérelte fejlődés kudarca után a közéleti szereplők jó része továbbra sem tud mást elképzelni, mint egy mások által vagy más elvek alapján muködtetett állam vezérelte társadalmat. Eszerint a meghatározó fejlődési különbség ott jelentkezik, hogy abszolút nulláról indulva kell-e a plurális gazdaság és társadalom alapelveit és muködési rendjét "bevezetni", avagy itt - legalább az informális intézmények és az emlékek szintjén - már meglévő, elrejtett vagy elfojtott készségek reaktiválására kerül sor, mint a balti és a közép-európai országokban. A szerző szigorú bírálatban részesíti a kötetbe fölvett, ámde általa eltérő alapállású szerzőket. Ez a - nyilvánvalóan utólagos felkérésre született - zárófejezet eljárásként nem elegáns megoldás, még akkor sem, ha személy szerint osztom a legtöbb észrevételt. Egyrészt a "helyes álláspont" benyomását kelti, ami kissé bizarr. Másrészt láthatólag nem ad(tak) módot a bíráltaknak a védekezésre, ami a letunt korszakot idézi.
A kötet előnye, hogy kevéssé ismert, de érdekes országokról és sok párhuzamra emlékeztető átalakulási történetekről és elméletekről számol be. Hátrányai közé tartozik, a hosszú átfutási idő mellett, az elméleti és az empirikus fejezetek gyenge egymásra épülése, a kötet kialakulatlan szerkezete. És persze visszatérő jelenség, hogy bennszülöttek - jelen esetben észt, lett, litván, vagy a térségben élő orosz - még mutatóban sem szerepelnek. Ez - úgy tunik - általános jelenségként rögzül, immár nem csupán a nemzetközi szervezetek kiadványaiban. A források közt az eredetiek nem jelennek meg - részben azért nem, mert a kutatás általános alulfinanszírozása miatt meg sem születnek, részben pedig a fejlett világban ismét általánossá váló csak önmagát idéző mentalitás okán. S ezen ismét el lehetne gondolkodni - mindkét oldalon. Végül - a kissé búval bélelt tranzitológia háttereként - érdemes fölidézni, hogy 1997-ben a 11 százalékosnál is gyorsabban növekvő Észtország és a 6 százalékkal növekvő Lengyelország egyaránt monetáris és fiskális eszközökkel kényszerült huteni a "sokkterápia által romba döntött" gazdaságát.
Az első bekezdés a könyv tárgyát a gazdaságtan nyomorfészkének, a marxi gazdaságtant meddőnek, a keleti kutatók eredményeit pedig soványaknak nevezi. Ez nem okvetlenül buzdít a kötet elolvasására.
A hat országról szóló beszámoló (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Kelet-Németország és Jugoszlávia) arra a kérdésre válaszol: "Mi volt a gazdaságtannak mint tudománynak a hatása a rendszerek fejlődésére?" A tanulmányok mindegyike láttató, eléggé mérlegelő és szabatos. Önkritikus bennfentesek írták, megfelelő töredelemmel a túl soká táplált hiú remény miatt. Amit dokumentálnak, az lényegében a sztálini dogmatizmus lépésről lépésre történő vesződséges aláásása és a tervgazdálkodás gubancainak bogozgatása a hosszas szakmai viták során. Hogyan fordul a szakma lassan, de elkerülhetetlenül a rendszer ellen, miért és hogyan kívánja reformálni, demokratizálni, és végül hogyan fordul egyre nyíltabban szembe vele, amikor 1968-ban a Szovjetunió eltiporja a Prágai Tavaszt.
A könyv függeléke tizenkilenc jeles kelet-európai közgazdászt jellemez, akik jól ismertek, egyesek kimondottan világhíruek. Ezek mellett a bevezető tizenkét további tudóst említ, akik "reputációjukat a nyugati, főként amerikai tudományos közösség tagjaiként szerezték meg". Rendben van, bár mindkét lista hiányos. A tudós valahonnan a baloldalról indul, és egyéni irányba bontakozik ki. Ki tud akár csak tíz hasonlóan jól ismert kortársat, teszem azt japán, spanyol, portugál, dán vagy belga közgazdászt felemlíteni, otthonülőt vagy Amerikába vándoroltat? Ha nem, akkor miért szóljuk le az előbbi harmincegy (és a többiek) teljesítményét? Miért szentelünk könyvet az állítólagos eredménytelenségnek? És a régi bal bomlását szemlézve különbséget kellene tenni Kantorovich, Lange, Kornai, Goldman, Behrens, Horvát és a többiek egymástól jócskán eltérő üzenetei, valamint a hivatalos ideológia közt is.
De Wagener professzor csak a matematikai gazdaságtanról és tervezési modellekről tud melegebben szólni. Ebben is úgy informálták, hogy például az input-output számítás azért vesztett csatát a hagyományos módszerrel szemben, mert túlságosan merev (15. old.). Tévedés. Csupán a gazdasági főmuftikat nem győzték meg a számok. És azért nevezték el "merevnek" a számítást, mert sehogy sem lehetett úgy forgatni, hogy igazolja az önkényes és ostoba célokat. Utóbbiakat a hagyományos módszerek valóban jól kiszolgálták. Ez volt az igazi különbség.
Azt is állítja, hogy "Az ortodox marxi politikai gazdaságtan igen kedvezőtlenül ítélte meg a mennyiségi megközelítést". Megint csak a főmuftik voltak azok, akik nem turték a számok ellentmondását sem. És: "A nyugati elemző marxizmusnak [...] nem volt, vagy csak kevés a befolyása." Hát a hivatalos közegekre valóban nem. Ami igaz: Sraffától Morishimáig csak a lelkesek követték, fordították, kommentálták ezt az irodalmat. Ms. Glückaufovától (prágai Econometriai Labor) Pesten keresztül Novoszibirszkig. A dogmatizmussal szemben oppozíció csak azoktól jöhet, akik elolvasták Marxot, és nem hagyják abba az olvasást.
Günther Krause, aki a keletnémet fejleményeket vizsgálja, figyelmeztet, hogy félrevezető, meddő és történelmietlen úgy értelmezni a jelenségeket, mint amelyek egyszeruen és kizárólagosan saját összeomlásukhoz vezetnek. Németországban "a politikai erők és a kritikus ellenzéki szellem hosszan lappangó konfliktusának nyílt kirobbanása" valamivel később történik meg, mint a többi országban; csak 1976-ban, az óvatosan és körülményesen fegyelmezgető rendszer miatt. A német tudósok a legrendszeretőbbek és legkevésbé újítók a keleti láger tagjai közt. Valamint a legtehetetlenebbek, nyelvtudás és utazhatás híján. A váltás későbbi és élesebb. De igen veszélyesnek biznyult az, hogy az avítt téveszméket úgy leplezték le és döntötték romba, hogy ugyanakkor nem vitatják korabeli nyugati ikreiket. A tervgazdaság összeomlása jottányit sem javít a piaci gazdálkodáson. Nem teszi barátibbá vagy megértőbbé. A pökhendi és diadalmaskodó "nyugati" magatartás gyakorta csak sót szór a sebekbe.
Krausét folytatva el kell gondolkoznunk azon, hogy ezek az idők nem éppen a fényes elmélet napjai Nyugaton sem. Keynes után Friedman következik, a monetarizmus, a chicagói iskola, a neoliberalizmus és a "washingtoni konszenzus". A világos részletek, az áttekinthetőség, szakszeruség, a jó tervezés és költségvetés, a multiszektorális gazdaságtan és a teljes foglalkoztatottság elmélete helyett tényekre nem támaszkodó spekulációk terjednek el. Aztán később, a gyorsabb számítógépekkel és jobb programozással elönti a világot a tények áradata, amik megcáfolják a divatos teóriák többségét. Mindezek ellenére a nyugati gazdaságtudomány büszke és magabiztos marad. Holott - a keleti térség összeomlásán kívül - nincs oka a dicsekvésre. A Kondratyev-hullám leszálló ágában máig is kétségbeejtő pénzügyi mizériákkal küzd. Még a munkanélküliség magas rátája is elégtétellel tölti el.
Tartok tőle, hogy az ausztriai iskolától örökölt keleti elméleti fölény alátámasztást nyer attól a kemény iskolától, amit a gyakorlattól kapott. A tapasztalat megtanította arra, hogy ne higgyen se ideológiákban, se tantermi modellekben. A tárgyalt kötetben azonban nincs teoretikus diszkusszió vagy történelmi áttekintés, mert hangsúlyozottan nem ez a módszere. Szerzőit és beszámolóit behatárolja az institucionális és szisztematikus közelítés megszabottsága. Arról kell beszámolni, mik voltak a henye hatóságok intézkedései az egyes országokban, mik voltak a reformlépések, az elosztás és az ösztönzés változásai. A reformökonómia, akár a reformkonyha: szakácskönyv. Receptek gyujteménye a főzés, konzerválás és tálalás kivitelezésére.
A magyar beszámoló is gondosan elkerül minden mélyebb ökonómiai és politikai kérdést. Egyetlen szó nem esik Lukács Györgyről, holott 1956 egyik nagy alakja. Pedig nem rejtette véka alá gondolatait a demokrácia szükségességéről. De a hatalom nem kedvelte, és a Lukács-viták csak a mélyben érlelték a gondolkodást. Nagy Imrét, hiába volt a földreform végrehajtója, közgazdászprofesszor, Rákosi ellenlábasa, az 56-os forradalom miniszterelnöke, a beszámoló szimplán "kevéssé ismert hivatalnoknak" titulálja (165. old.). A referensek szerint nincs saját véleménye, és (1954-ben) "csupán a Központi Vezetőség titkos határozatát hozta nyilvánosságra". Mégiscsak szólni illenék írásairól, központi szerepéről 1956 antisztalinista forradalmában (Lukács meghatározása) és mártíriuma fordulatairól.
Lakatos, aki a London School of Economics menhelyére távozik, és akit a szerkesztő több helyütt is idéz előszavában, elvont teóriái miatt szintén elkerüli a szemlézők figyelmét. Mélyen hallgatnak Kornai valódi elméleti érdemeiről is. Kornai könyve a szocialista rendszerről méltán híres, de éppen azok a teoretikus eredmények maradnak említetlenül, amelyek révén rendszerzni tudta kutatásait.
Ha majd a "Nagy Illúzió" vége Nyugaton is eljő, és a brüsszeli apparátus kirívó hatalmaskodása a gazdaságok és tudósok felett nyilvánvalóvá és mindenkit bosszantóvá válik, szomjasan fogják nyelni Kornai szavait a hullamerevséggé váló centralizációról, a kiválasztott keveseket szolgáló puha költségvetési korlátokról és a mindent elnyálazó jóságos paternalizmusról. Akkoron hangosan és fájdalmasan fognak nyivákolni. Jobb lenne, ha ott is tanulnának egyet s mást a "keleti" országok hasonló és most már borítékolható kalandjaiból. Azokról a fura gazdaságokról, amiket magasröptu, de alacsony tapasztalatú hivatali hatalmasságok irányítanak. Nemes, de gyakorlatiatlan eszmék alapján, melyeket annál inkább harsognak, minél kevésbé hisznek.
Bár elektronikus köntösben, Brüszszel ügymenete egyre jobban hasonlít a KGST protokolljaihoz.
Örömmel és kíváncsian vettem kézbe Ferber Katalin könyvét, mert úgy éreztem, jócskán itt van már az ideje, hogy valaki, többéves kinttartózkodás után, méghozzá európai nőként feltárja: nem fenékig tejfel a japánok élete, a "csodának" bőven megvoltak az árnyoldalai. Kíváncsiságomat csak fokozta, hogy még jól emlékeztem egy, a nyolcvanas évek elején Amerikában megjelent kiváló könyvre, amely már akkor felhívta a figyelmet a "Felkelő Nap" árnyékaira (Jared Taylor: Shadows of the Rising Sun. Morrow & Co., New York, 1983). Így mindenképpen bátor és szép vállalkozásnak tetszett ugyanerről a témáról valami újat alkotni a hazai szakirodalomban. Ráadásul a japán gazdaságról mostanában érkező - s persze a szenzációéhes sajtó által túl is dramatizált - aggasztó hírek még további "kedvező" keretet is teremtettek egy kritikus hangvételu munka megjelentetéséhez két szempontból is. Egyfelől mindenképpen időszerunek látszott volna "a helyére tenni" mindazt, ami az ún. japán modellben maradandónak tunik és megtartásra, vagy akár más nemzetek-gazdaságok által való átvételre is érdemes. Véleményem szerint ugyanis ezek a tényezők - például a szorgalom, takarékosság, kitartás, csoport (a család, cég, ország) érdekeinek előtérbe helyezése az egyénével szemben, a hosszú távú szemléletmód - vannak többségben. Másfelől pedig elkelt volna az intő szó: a hagyományok és a változ(tat)ások elegyítése arányának módosításával a japánok bizonyára képesek lesznek úrrá lenni nehézségeiken, és a "húzzunk hasznot kényszerhelyzetünkből" jól bevált gyakorlatát alkalmazva talán mégsem a kudarc, hanem a további siker kapujában állnak, amelyen átlépve úgy lesznek képesek fokozatosan idomulni a nemzetközi közösség "normáihoz", hogy közben megőrzik saját identitásukat is. Én legalábbis ezt a "forgatókönyvet" tartom a legvalószínubbnek, valamint a világ és Japán szempontjából is a legkívánatosabbnak.
Sajnos sok szempontból csalódnom kellett. Legfőképpen azért, mert a címben nyelvileg sem világosan megfogalmazott ígéret, miszerint most a japán siker(ek) áráról lesz szó, mindvégig beváltatlan maradt. A szerzőben magában is megfogalmazódhatott e hiányérzet, amikor kéziratának első felén - a Japán "befejezetlen" múltját, nemzetállamiságát, háborúhoz és békéhez való viszonyát, oktatási rendszerét, bürokratikus irányítóapparátusának kialakulását tárgyaló fejezetein - túljutva konkrétan is jelezte: most már tényleg "egyetlen kérdésre, a címben ígértre keresünk választ; [sic!] mi a mai japán gazdaságban és társadalomban a siker ára?" (73. old.) De ugyanott - önkritikusan? - mindjárt ki is mondta: "A válasz nyilvánvalóan nem pusztán e kötet fejezeteiben található." Mégis élt bennem a remény, hogy a későbbiekben még a hazánk számára is hasznosítható pozitív és negatív tapasztalatok megfogalmazására is sor kerül, hiszen Ferber a szinte gazdaságfilozófiai mélységu kérdést is felvetette: "Ismerve a kelet-ázsiai gazdaságok sikeres modernizációját, s a nem egy közép-európai országban lassan egy évtizede tartó »átmenet« gyötrelmes, társadalmi tekintetben visszafordíthatatlan kárait és veszteségeit, a kérdés elkerülhetetlen; [sic!] mi a piaci racionalitás társadalmi ára, s van-e bármiféle garancia arra, hogy valóban a piaci racionalitás alapján viselkednek a gazdaság szereplői?" (74. old.) De erre a kérdésre sem találtam meg a választ a kötet hátralévő lapjain.
Csalódásom másrészt abból fakadt, hogy a szöveg szinte teljes terjedelmét a homályos megfogalmazások, nyelvi és nyelvhelyességi pontatlanságok tarkítják. A fenti idézetekben is jelzett helytelen (másutt felesleges) pontosvessző-használaton, függő kérdések végére tett kérdőjeleken túl, a fésületlen mondatok, egymással egyeztetetlen mondatrészek már-már értelemzavaróvá válnak. (Mit csinált a felelős szerkesztő? Megkapta-e a szerző átolvasásra a végső nyomás előtt a nyomdai levonatot?) Mit kezdjen az olvasó az olyan mondatokkal, mint például "Japán Kelet-Ázsia egyik szigetcsoportja, de [sic!] történelmi értelemben ázsiai ország" (20. old.). Vagy "az osztály és a tanár közötti viszony az alá- és fölérendeltség szabályai szerint zajlik" (45. old.), "a cég technológia mőködését [...] az NTT szakemberei biztosították" (66. old.), vagy "a minisztériumi alkalmazottak parlamenti (bizottsági) meghallgatásának semmiféle szankcionáló következménye nincs, ez csak a rendőrség letartóztatásakor[?] merül fel" (92. old., lábj.), és "a földreform kivételével minden más, az amerikai megszállók által betiltott gazdasági szervezetet visszaállítottak" (107. old.). Vajon hogyan maradhatott benne a szövegben két egymás utáni "dadogós" mondat: "Ázsiában először Kínában vezették be a szakképzett bürokrácia felvételi vizsgáit a XVI. századi Ming-dinasztia uralkodói vezették be. A japán bürokratikus válogatás alapelveit Japán is Kínától vette át." (88. old., 80. lábjegyzet). Hogyhogy nem szúrt szemet senkinek, hogy a "társadalmi mobilizáció" nem azonos a társadalmi mobilitással (89. old.)?
Ezek a pontatlanságok annál is bántóbbak, mert - mint nyilván a szerző is számtalanszor megtapasztalhatta kintléte során - a választott témakör, de egyáltalán bármi, ami Japánhoz kapcsolódik, eleve a minőség, a precizitás asszociációját váltja ki az olvasóból. A japán hivatalnokok egymást többszörösen ellenőrző és ezért végül is valóban hibátlan munkavégzése, vagy a feldolgozóipari vállalatok úgynevezett minőségi körei által meghirdetett szinte selejt nélküli (zero-defect) termelése egyaránt szerves részét képezi a japán sikernek, így felejthetetlen élménye a hosszabb időt Japánban eltöltő külföldieknek. Magam például mindig is emlékezni fogok arra, hogy vendégprofesszorságom idején az engem meghívó, rangban felettem álló japán professzor milyen alapossággal dolgozott egy angol nyelvu tanulmányom japánra fordításán, ügyelve, hogy mindenütt pontosan a megfelelő árnyalatot kifejező szót használja.
Csodálkoznom kellett azon is, mennyire következetlenül szerepelnek a könyvben a japán nevek vagy más idegen eredetu szavak. Hol magyaros átírással és vezetéknév-személynév sorrendben, hol angolosan, néhol vegyesen, másutt se így, se úgy (pl. "Taivan" és "taivani"). S ha már a neveknél tartok, kicsit furcsállottam, milyen határozottsággal nevezi Ferber bizonyos forrásmuvek szerzőit az általa vizsgált részterület "(egyik) legjobb"-jának. Ugyanakkor az egész kötetben szakmai szempontból egyetlen magyar nevet tartott egyáltalán említésre érdemesnek, annak a Papp Istvánnak a nevét, aki - Svédországban élő zeneszerzőként - egy rövidebb időt az egyik japán egyetemen (de nem, mint Ferber írja, a Hitotsubashin, hanem a Chuón) is eltöltött...
Szerencsére azért Ferber Katalin - négy év munkáját összegző könyvével - elkerülte a Japánról írni szándékozókra leselkedő, maga által is idézett veszélyt: "Egy japán közmondás szerint, aki egy hetet tölt Japánban, az könyvet ír az országról, aki egy hónapot, az egy tanulmányt, aki pedig egy évnél hosszabb ideig van a szigetországban, az semmit nem tud írni erről az egészen »más« világról." (19. old.) Néhány igen értékes elemzéssel ő is hozzájárult a hazai japanológia kutatási eredményeihez.
Ezek közé sorolható az Állami vagy magán? címet viselő fejezet (65-74. old.), amelyben sikeresen mutatja be, hogy "a magán vagy nem magán, azaz állami, közületi muködtetésu intézmények (vállalatok) dimenziói a japán gazdaságban mennyire eltérnek az európai, de méginkább az angolszász fogalmaktól", és hogy "a japán hatósági cégek mindegyike tulajdonviszonyait, muködési körét, valamint feltételeit (ár, bér) tekintve »rugalmas«. Bármely magánvállalat átalakulhat hatóságivá, s a hatósági cégek akár magáncégekként is muködhetnek." "E vállalatok [...] nem »public« jelleguek, mert semmiféle publikus ellenőrzés nincs velük kapcsolatban." "A több mint egymillió foglalkoztatottat eltartó szektor egésze rendkívül fontos, gazdasági vagy szociális formában muködő, összekötő csatorna a magánszektor, valamint a bürokratikus államapparátus között."
Méltán olvashattuk a Külgazdaság 1997. márciusi számában az állami irányításból "ejtőernyősként" a magánszektorban landoló "mennyei küldöttekről" szóló fejezet (79-101. old.) rövidített változatát, minthogy ez valóban nóvumként szerepelt a hazai szakirodalomban. Ebben - egyebek mellett - igen fontos megállapítása Ferbernek, hogy "a japán politikai elit, a gazdaságit is ideértve, az utóbbi fél évszázadban nem vagyoni, hanem státusalapon őrizte meg elitpozícióját. Japánban pusztán vagyoni (»újgazdag«) alapon ma sem lehet bekerülni az elit tagjai közé." (Magam megjegyzem, a társadalom egalitárius beállítódásáról tanúskodnak azok a rendszeresen publikálásra kerülő felmérések, melyek szerint a japánok több mint 90 százaléka a középosztályhoz tartozónak vallja magát.)
Végül ugyancsak Ferber érdeme, hogy kellő hangsúllyal irányítja az olvasók figyelmét a japán központi költségvetést szinte "hagyományosan" kiegészítő - japán betuszóval - ZTK-ra vagy FILP-re (a Fiscal Investment and Loan Programra), amelyet én talán állandósított pótköltségvetésnek neveznék (105-126. old.). Bár e részben kicsit idegennek tetszett a marxizmus japánbeli szerepének taglalása, csak dicsérni lehet a szerző Brian McVeigh-től vett gondolatsorát, amikor leszögezi: "A japán állam hatékonysága nem az intézményi rendszerrel, vagy az ott alkalmazottak létszámával mérhető. Éppen azért kicsi a bürokrácia, mert a szabályok, intézményes és szokásrendszeren alapuló elvárások áttekinthető, egyértelmu állami elvárásokat testesítenek meg. A japán állam muködése azért hatékony, mert nem a látható intézmények, illetve szabályok szereznek érvényt a mindenkori uralkodó elitcsoportok akaratának." Ez azonban - véleményem szerint - nem más, mint annak elismerése, hogy mind a mai napig meghatározó szerepet játszanak a konfucianizmus alapelvei, vagy ahogy a szerző is jelzi: "[az állami intézmények] muködése azért hatékony, mert az egyének életében »természeti adottságként« jelenik meg". Ugyanezért nem tudom osztani Ferber egy korábbi fejezetben sugallt véleményét, miszerint a "»harmonikus« vagy éppen »konfliktuskerülő« Japán-kép" túlzottan sematikus lenne. Más kérdés, hogy a történelmének egyik legnagyobb átalakulási folyamatát átélő Japánban milyen "új" emberi vonások jutnak majd a felszínre, ha a kreativitás, az egyéni szempontoknak a csoportokénál fontosabbá válása nyer teret.
A második költségvetés kapcsán ismertetett, úgynevezett közvetett finanszírozás rendszere ugyancsak hasznos segítséget nyújt a japán gazdaság muködési mechanizmusának jobb megértéséhez. Különös szemléltető erővel bír ebből a szempontból a könyv utolsó szövegoldalán szereplő mindössze második táblázat, amely - bár forrásmegjelölés nélkül - jól illusztrálja a felhasználási (és nem forrásoldali, mint ahogy ott szerepel) prioritások módosulását. Nagy kár, hogy az adatok 1981-gyel véget érnek, s hogy az egyes oszlopok "összesen" adatai rendre jócskán meghaladják a 100 százalékot...
Gondolom, nem csupán a recenzens érezte hirtelen végeszakadtnak Ferber Katalin munkáját: a kötet végén valamiféle összegzésre mindenképpen vállalkoznia kellett volna. Az alig kétoldalas Utóhang meglehetősen homályos tartalmú és forrásmegjelölés nélküli idézetre alapozott "végkicsengése" csak növeli az olvasó hiányérzetét. Ha másról nem, legalább a további siker zálogáról még elmondhatott volna annyit, hogy a már évekkel ezelőtt beharangozott adminisztratív reformoknak, az ún. deregulációnak vagy Big Bangnek csak akkor lesz bármi foganatja, ha nem nyögvenyelősen, egy fél évtizedre elnyúlóan léptetik életbe.
Az 1984-ben megjelent és torzóban maradt Magyarország története, az Előzmények és magyar történet 1242-ig címu kötet óta időről időre felmerült a korai magyar történelem összefüggő, szakszeru, de ugyanakkor olvasmányos feldolgozásának szükségessége. Ennek az igénynek tett korábban eleget Engel Pál (Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig.Bp., 1990), Draskóczy István (Magyar nép története. Bp., 1991. 3. kiad.), Bertényi Iván (Szent István és öröksége. Magyarország története az államalapítástól a rendiség kialakulásáig (1000-1440. Bp., 1997), Kristó Gyula (Magyarország története 895-1301. Első változata Bp., 1984. Egyetemi jegyzetként), s legutóbb Zsoldos Attila. Hagyományos "történelemkönyv" megírására törekedtek, gondolatmenetüknek megfelelően kronologikus rendbe fuzve fel és rendezve el a magyar történelem eseményeit, egyedül Zsoldos vállalkozott rá, hogy szakít a megszokott sémákkal, s egy, legalábbis Magyarországon "rendhagyó" történeti kézikönyvet ír. Mint a bevezetőben megjegyezte "...szakítva az időrendet követő elbeszélés kötöttségeivel, lehetővé válik olyan történeti folyamatok egybefüggő tárgyalása, melyek egyébként csak több részre tagolva lettek volna beilleszthetők az előadás menetébe. A választott megoldás mellett szóló további érvként vettem figyelembe, hogy az eseménytörténet tudatos háttérbe szorításával olyan jelenségek bemutatására nyílik alkalom, amelyeknek egy hasonló terjedelmu hagyományos feldolgozás esetén szükségképpen alig jutott volna tér." Ebben persze ő sem áll teljesen előzmények nélkül, a XV. század vonatkozásában Fügedi Erik járt elő jó példával (Uram királyom... A XV. század hatalmasai. Bp., 1974), miként a hazai középkori társadalomtörténeti kutatást megújító Mályusz Elemér vagy Szucs Jenő maradandó eredményei is beépültek a munkába. A szerző elöljáróban tett megjegyzéseiben nincsen semmi meglepő, három évszázad eseményeit az Árpád-kor társadalmának tükrében kívánja megismertetni az olvasóval. Joggal jegyzi meg, hogy ily módon "a korszak eseményeit alakító vagy elszenvedő ember kerül előtérbe, lehetőséget nyújtva a társadalom általános képének bemutatása mellett egy-egy jellemző vagy éppen különleges egyéni életút felvázolására is". A recenzens rögtön megjegyezheti, hogy régóta szükség volt erre a mufajra, s inkább azon lehet csodálkozni, hogy ilyen sokáig kellett várni a megjelenésére. A módszertani újításra Zsoldost persze szakmai múltja és érdeklődése is "predesztinálta". Bolla Ilona és Gerics József szellemi iskolájában, az ELTE-n, majd a Történettudományi Intézetben Engel Pál mellett a középkori magyar társadalomtörténeti kutatás egyik elismert egyéniségévé vált, aki a várjobbágyság átalakulásáról, az egységes nemesség kialakulásáról írt alapvető tanulmányaival bizonyította már forráskezelési kvalitásait, társadalomtörténeti problémák iránti fogékonyságát és nem utolsósorban jó stílusát. (Csak néhány kiragadott példa: A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban. Aetas, 1990. 3. szám, 5-34. old.; Terra hereditaria és szabad rendelkezésu birtok. In: Unger Mátyás emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Bp., 1991. 23-37. old.; Jobbágyok a királyi várszervezetben. Történelmi Szemle, (34), 1992. 1-2. szám, 1-15. old.)
A könyv szerkezete következetes és jól áttekinthető: a források, az események színtere, az események rendje, a király, királyné, herceg, főpap, szerzetes, báró, oligarcha, nemes, keleti és nyugati bevándorló, szolga, szabad paraszt címet viselik az egyes fejezetek. A kötetet kronológia, irodalomjegyzék, képek, térképek, és ami igazán meglepő egy hazai kiadványban, gondosan összeállított személy- és helynévmutató zárja.
A Források fejezetben meggyőző képet kapunk az elbeszélő és okleveles forrásokról, az írásbeliség muhelyeiről. Joggal utal arra a hazai sajátságra, hogy középkori "annales" kéziratok vagy nem készültek a nyugat-európaiakhoz hasonló nagy számban, vagy valami furcsa véletlen folytán éppen nálunk pusztultak el, az egy ún. Pozsonyi Évkönyv kivételével. A szerző példásan óvatosan utal a szakirodalom ellentmondó adataira, esetleg itt is megtehette volna, megjegyezve, hogy újabb vélemények - Kristó Gyula (A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig. Bp., 1994. 125-126. old.) - kétségbe vonják a lehetséges pannonhalmi eredetet. Itt emeljük ki, hogy kivételes toleranciával hivatkozik a fontosabb kérdésekben a szemben álló véleményekre, például a honfoglaló magyarság létszámakor vagy a tatárjárás pusztítása mértékének becslésekor, s csak finoman érzékelteti - ha szükségét látja -, melyik véleményt érzi valószínubbnek. A krónikákról szólva helyesen jegyzi meg, hogy - ismét nyilván nem véletlenül - a világkrónikák mufaja szinte teljesen hiányzott a középkori Magyarországon. A Mátyás korabeli Drági Tamás-féle kéziratban megőrzött Johannes de Utino nyomán szerkesztett világkrónikát egyedüli volta miatt mégis említésre méltóvá teszi, jóllehet korszakunkon túlmutat (Veszprémy L.: Az Ősgesztától Bonfiniig. Iskolakultúra, 1997. 11-32. old.). Találó összefoglalást kapunk a problémákkal terhes Ősgesztáról, valamint a rendkívül rétegzett ún. XIV. századi krónikaszerkesztésről, III. Béla egykori jegyzőjének, Anonymusnak Gesztájáról, valamint Kézai Simon szinte évekre pontosan datálható munkájáról. A legendák mellett Zsoldos utal a hazai historiográfia gyöngyszemére, az itáliai Rogeriusnak a tatárjárásról szóló, éles szemu társadalmi megfigyelésekben gazdag írására; beszél a törvények és oklevelek forrásértékéről. A tízezer darabra becsült, a tőlünk keletre fekvő országokhoz képest páratlanul gazdag okleveles anyag számszerusíthető gyarapodása, megsokszorozódása a XIII. század folyamán jól megragadhatóvá teszi az írásbeliség robbanásszeru terjedését, az igazgatás és jogszolgáltatás szakszeruségének - igaz még az oralitás keretei között mozgó - megerősödését. Ismét csábító alkalom lett volna grafikusan érzékeltetni az okleveles anyag számbeli alakulását, miként a szerző tette egy korábbi munkájában (Pannon enciklopédia. A magyarság története. Bp., 1994. 10-72. old.).
A természetföldrajzi bevető igen hasznos része a könyvnek; minden, a korral foglalkozó monográfiának, beleértve a hadtörténeteket is, szerves részét kellene alkotnia. A történelem folyamán határaikat változtató történeti földrajzi egységek, Szlavónia, Horvátország, Erdély, valamint az ország szomszédainak fekvését nem árt már jó előre tisztázni. Az úthálózatot méltán tárgyalja külön, ismerete elsőrangúan fontos a köz- és gazdaságtörténet megértéséhez: elég, ha az Anonymus krónikája helyneveiből leszurhető tanulságokra utalunk. Bizony, egy térképvázlat az úthálózat bemutatására igencsak e fejezet lapjaira kívánkozik. A könyv szerkezetéből következik, hogy a magyar történelem kronologikus tárgyalására 12 oldal jutott. Ez talán a lehetségesnél is kevesebb, s különösen a diákok számára ennél bővebb terjedelem volna szükséges. Igaz, a kronológia, valamint a többi Magyarország-történet, amelyek hagyományosan időrendben tárgyalják az eseményeket, nyújtanak némi eligazítást. Ennek eredménye sok esemény tömörített, kényszeruségből elnagyolt tárgyalása. Legyen itt szó a halicsi hadjáratokról, II. András keresztes hadjáratáról, a tatárjárásról vagy III. András uralmának nemzetközi hátteréről. Persze, a tatárjárásról és következményeiről nem is egy helyen találunk fejtegetéseket, ami a tárgymutató szükségességére hívja fel a figyelmet, hiszen az egyes időszakokra és eseményekre vonatkozó információk a könyvben szükségszeruen szétszórtan találhatók meg, s az olvasó számára egy ilyen segédeszköz nélkülözhetetlen. Egy későbbi kiadásban meggondolandó, hogy az itt említett információkat esetleg másképp osszák el a fejezetek között.
Új fejezetek is beilleszthetők lennének. Mindenekelőtt itt kellett volna tárgyalni az országnak a nemzetközi kapcsolatokban elfoglalt helyét, megrajzolni az európai körképet, ami éppen a terjedelmi korlátok miatt némiképpen elsikkad. A jelen szerkezetben, Engel könyvéhez hasonlóan, a nemzetközi kapcsolatok, a közép-
európai hatalmi politika tárgyalása is megérdemelt volna egy tízoldalas fejtegetést. Hasonlóképpen meggondolandó, hogy a muvészeti teljesítményeket is tárgyalni kellene, ami jelen formájában teljesen hiányzik a könyv szöveges részéből. Igaz, a Marosi Ernő és Wehli Tünde szerkesztette, jól hasznosítható, világos gondolatmenetu muvészeti atlasz csak a közelmúltban jelent meg (Az Árpád-kor muvészeti emlékei. Bp., 1997). A nemesi életmód, lovagi kultúra, anyanyelvuség és latinitás, írásbeliség és oralitás, fegyverzet és hadikultúra - a szerző által egyébként kedvelt - témaköre is megérdemelt volna egy-két oldalt, s Zemplényi Ferenc összefoglalása (Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom. Bp., 1998) alapján épp elég újdonságról lehetne tájékoztatni a nagyközönséget. Ha külön fejezetet nem is, a heraldikának is szenteltünk volna néhány utalást, miként azt - személyes okokból is - például Bertényi Iván nem mulasztja el említett muvében. Az utalások rögtön jól illusztrálhatók is lennének! Miként a Dobszay László által felvázolt liturgiatörténeti új eredmények is megérdemeltek volna néhány mondatot az egyházszervezés kereteinek ismertetése közben (A középkori magyar liturgia István kori elemei. In: Szent István és kora. Szerk.: Glatz Ferenc. Bp., 1988. 151-155. old., valamint a Vigiliában megjelent tanulmányai).
A királyok, királynők, hercegek tárgyalása közben kiegyensúlyozott s élvezetes képet kapunk a királykoronázásról, a trónöröklési szokásjogról, a vándorló királyi udvar összetételéről és jogszolgáltatási kötelezettségeiről, a királyi várszervezet és adópolitika gyakorlatáról, a királynék származásáról vagy éppen termékenységéről. Hasonlóképpen világos az egyházakat tárgyaló, a világi és szerzetes papságot bemutató rész. Meglehet, hogy egyszeruen időrendi magyarázata van annak, hogy a szerző nem hasznosította Szovák Kornél tanulmányát a Pápaság és Magyarország címu kötetből (Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. Szerk. Zombori István. Bp., 1996. 25-26. old.), ahol érdekes, némiképpen ellentmondó fejtegetések olvashatók Kálmánnak 1106. évi, az invesztitúráról való állítólagos lemondásáról. Az újabb értelmezés szerint ez csak Boso bíboros pápai kamarás jámbor szándéka volt, amit a pápai udvarban a XII. század közepén írásba foglaltak ugyan, de a történeti valósághoz vajmi kevés köze lehetett. Helyesen hívja fel a figyelmet e fejezet a legkorábbi fennmaradt magyarországi teológiai alkotásra, Szt. Gellért Deliberatiójára, ám megemlékezhetett volna arról is, hogy Gellértnek még egy további kisebb írástöredéke is fennmaradt, sőt be is mutatták a legutóbbi nagy budapesti kódexkiállításon (Kódexek a középkori Magyarországon. Szerk.: Vízkelety András. Bp., 1985. 83. old.). A közérthetőséget segítik a fogalommagyarázatok, például az olvasó megtudja: a szimónia elnevezése arra a bibliai történetre utal, amely szerint Simon mágus az apostoloktól pénzen akarta megvenni lelki hatalmukat.
A kötet a világi társadalmi rétegek bemutatásának megkezdésével válik igazán izgalmassá, a szakember számára változatlanul élvezetessé, az átlagolvasó számára azonban némiképp nehezebben követhetővé. Az ispánságok, vármegyék kialakulása, az udvari tisztségek felvázolása még könnyen követhető, noha a rendkívül tanulságos folyamatot egy-egy megye/megyecsoport térképvázlattal illusztrált kialakulásának ábrázolása még plasztikusabbá tette volna. Ezzel szemben a nemesi karrierek bemutatása jól kiválasztott konkrét példák (Gutkeledek és Básztély nembeli Rénold pályája, majd később a Nánabeszterek életútja) alapján és a szuk terjedelemből nekik szánt 4-4 oldal mutatja
a szerző jó érzékét a szerkesztésbeli súlypontok megragadásához. A nemesi nagybirtok és a tartományuraság kialakulását lezáró alfejezet végén kiváló példát találunk a hazai történettudomány újabb, a köztudatba még nem teljesen átkerült eredményeinek bemutatására. A nagy jelentőségu újítás kikutatása Gerics József nevéhez fuződik. Felfigyelt ugyanis arra, hogy III. András uralkodása alatt, de legszebben az 1298. évi törvényekben tetten érhetően, Magyarországon a tanult főpapok a királyi hatalom védelmében érvényesítették a klasszikus rendi hatalommegosztás elvét: a király az egyházat és az "országot" megtestesítő nemességet mint rendeket képviselő tanácsosokkal együtt intézi az ország ügyeit. Ennek megfelelően az 1298-ban tartott pesti gyulés a rendi országgyulés ismérveinek maradéktalanul megfelelt, s így - nem feledve a IV. László kori előzményeket - a maga nemében az elsőnek tekinthető.
A könyvnek nagy érdeme, hogy a már említett nehezebben emészthető fejezetekben kísérletet tesz a szabad- szolga-nemes-jobbágy jogállás fejlődését tárgyaló hazai történeti historiográfiában, illetve a tankönyvirodalomban tetten érhető fogalmi káosz tisztázására. Az egyébként kristálytiszta fejtegetések eredményeként az olvasó szembesül a közszabad és szolga közti különbséggel, megtudja a "királyi szerviens" terminus eredetét. Nem árt megismételni, hogy a királyi szerviens nem szolga, jogállásának alapját éppen a közszabadság adja. A szerviensek kapcsán egyszer persze nem ártana utalni az intézmény nyugati mintáira, a korban több országban jelentkező társadalmi-katonai reformra. A francia példa lehetősége kézen fekvő, miként Ladányi Erzsébetnek a katonai kommunák kapcsán sikerült nem oly régen bizonyítania a francia joggyakorlat mintakép jellegét (Az önkormányzat intézményei és elméleti alapvetése az európai és hazai városfejlődés korai szakaszában. Bp., 1996).
A társadalmi mozgások eredményeképpen a nemességről a XIII. század közepére eltérő nézetek alakultak ki a királyi udvarban és a nemesi társadalomban. A kor társadalma a nemesi elnevezés használatát kiterjesztette: "valamely közös jog által egységbe rendezett közösség [...] legkedvezőbb helyzetben lévő, a közösségen belül előkelőnek számító csoportjának tagjait tekintette az illető közösség nemeseinek." (152. old.) Az országos nemesek mellé a társadalom újabb nemesi csoportokat kísérelt meg odaállítani. Így lettek nemesek a várjobbágyokból, s születtek meg a partikuláris, "helyi" nemesség szepesi, turóci, erdélyi, szlavóniai változatai, amihez az új nemesek még századok múltán is igyekeztek ragaszkodni, s a címben sejtett kiváltságot jogi fórumokon érvényesíteni. A nehézségeken csak részben segített az 1267. évi törvény, amely azonosította a szerviens és nemes fogalmát. Az egységes nemesség kialakulásának folyamata hosszan elhúzódott, az erdélyi nemesek Károly Róbert alatt, a szlavóniak csak Nagy Lajos alatt kapnak az országos nemesekkel azonos jogokat.
A szolgák rétegén belül is fontos volt a kötött szabadság szerint, illetve a teljes alávetettségben élők közti különbségtétel. Igen lényeges, hogy az előbbiek közé tartoztak a királyi udvar népei közül a sokat emlegetett, nagy jövőju várjobbágyok. E rétegnek valóban jó esélye volt arra, hogy érdemeinek köszönhetően, a királyi nemesítő aktus révén az országos nemesek közé kerüljön. Találó a szerző által felhozott példa is: az uralkodók Vas megyében 1271 és 1281 között 70 várjobbágyot nemesítettek, s eközben - meglehet nem hiánytalanul - 84 vasi várjobbágyról van tudomásunk. A nemesség XIII. század végi egységesülésével párhuzamosan alakult ki a világi magánbirtokon mai értelemben vett jobbágyparasztság. A név a magánföldesúri jobbágyoktól eredt, utalva az emelkedés tényére: "jobbágy, azaz előkelő", számos a közszabad létből átszármaztatott kiváltsággal, noha a megszunt szolgai létből eredő korábbi tulajdonosi hatalom továbbélt a földbirtokos bírói joghatóságának formájában.
A mai tankönyvírók számára igen jól használható összefoglaló alfejezetek szólnak a bevándorolt népelemekről, s az általuk benépesített területekről (izmaeliták, besenyők, zsidók, jászok, kunok, románok, székelyek, latinok, szászok, hospesek és városfejlődés). Ismét talán egyszeru időrendi oka van, hogy a szerző a kunok kapcsán saját lényeges eredményére nem hivatkozik. Ti. a magyar hadtörténetírás szégyenére a Hód tavi csata vitatott időpontját - úgy véljük véglegesen - éppen Zsoldosnak sikerült egy tanulmányban bizonyítania (Téténytől a Hód tóig. Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata. Történelmi Szemle, 39. 1997. 69-98. old.). Eszerint az ütközetre 1282. szeptember 17. és október 21. között került sor.
A szerző által is vallott folyamatosság jegyében valóban elvárható egy olyan Magyarország-történet, amely nem szakadna meg 1301-nél. Zsoldos egyébként maga is foglalkozott a várjobbágyok sorsának 1301 utáni alakulásával. A praktikus okokból kialakított korszakhatár Árpádok és Anjouk között éppen társadalomtörténeti szempontból egyszeruen nem létezik, s hamis képet sugall, hasonlóan az 1526-os korszakhatárhoz. Sokkal több köti össze, mint választja el a két korszakot, s ez csak még jobban tudatosítja az Árpád-kor, különösen pedig a XIII. század meghatározó jelentőségét a későbbi magyar történelem szempontjából.
A sorozat időrendben következő kötete szerzőjének, E. Kovács Péternek nem lesz könnyu dolga, ha a Zsoldos által követett szempontok szerint tárgyalja majd az 1301-1526 közötti magyar történelmet. Mindez a kötet értékeit nem csökkenti, sőt megállapítható, hogy a hazai könyvkiadásban igen ritka "magas szintu népszerusítő történelem" mufajának jól sikerült alkotását veheti kézbe az olvasó.
A kötet élvezetét csak apróbb sajtóhibák zavarják meg, ami a hasonló kiadványokban megszokottaknak csak töredéke, például az 55., 129., 202., 204. oldalon, a névmutatóba csak tévedésből került be, illetve maradt ki Hippo püspök (Szt. Ágoston), Csút helyett Csőt premontrei monostora (kétszer is hibásan), Citeaux (az "i" háztető ékezettel), vagy Nursai (!) Szt. Benedek neve. Az élőfejnek az oldal aljára történő áthelyezése ("élőláb") igen zavaró, a kötet egészének tipográfiája azonban megnyerő, noha a térképek és ábrák egy részének a kötet végéről a szöveg közé helyezése, szemben a kötet végére kötött, a szöveggel - a hazai könyvkiadói gyakorlatnak megfelelően - minden közvetlen kapcsolatot nélkülöző képválogatással, valamint a Fügedi és Szucs muveiben található statisztikai ábrák átemelése vagy éppen újak készítése a kötet tankönyv jellegét erősítette volna.
Sávai János az erdélyi ferences iskolákról összeállított munkája két részre tagolódik: az első 260 oldalon az erdélyi ferencesek és iskoláik XV-XIX. századi történetét monografikus jelleggel tárgyalja, bemutatva a csíksomlyói kolostor és iskola, majd a mikházi kolostor és az ottani iskola, végül pedig a kantai iskola történetét; a második rész, a 262-439. oldalon egy, a tárgyhoz kapcsolódó okmánytárt közöl, közreadva a ferences szerzetesek leveleit, a tanulók névsorait, az iskolák anyagi gondjaira vonatkozó dokumentumokat.
A szerző mindjárt a kötet bevezetésében többes szám első személyben leszögezi, hogy e mu megírásakor "nem a minden részletre kiterjedő szaktudományos vizsgálódás vezetett, nem is vezethetett, mert nem vagyunk sem történészek, sem a levéltári tudományokban szakemberek" (9. old.). Ez a könyv valóban nem annyira tudományos monográfiának, mint inkább klasszikus értelemben vett hitbuzgalmi munkának tekinthető, amely az igaz székely embert formáló iskolák erkölcsi példájával egyszerre hadakozik az "alkoholba szédülő, ön- és nemzetpusztító" iszákosság és a "gyorsan pénzt termő nyomdai termékek", a "népbutító, erkölcstelen, fogyasztói társadalmat reklámozó szemét" ellen (136. old. és passim).
A kötet bemutatja a ferences rend történetét a világban és Magyarországon, majd ismerteti az erdélyi ferencesek történetét, elsősorban régebbi ferences rendtörténeti kéziratok alapján - azokat gyakran fél oldal-egy oldal terjedelemben átmásolva -, az újabb szakirodalmat alig használja. Bár rendkívül adatgazdag, sok olyan megfogalmazást is használ, amelyek elavult szemléletét joggal furcsállhatjuk.
Például az olvasó értesülhet arról, hogy "Mohács, melytől e kort számítjuk, önmagában még nem lett volna forrása a bajoknak", hanem valójában három csapás érte az országot: a pártviszály, a törökök előrenyomulása és "a fanatikus eretnekség felforgató tevékenysége", amin a protestantizmus terjedését kell értenünk. "Erdélyben nem csupán arról van szó, hogy új vallási közösségek lépnek be. A szászok formálisan elszakadnak az egyháztól", rajzolja meg a szerző az erdélyi reformáció sajátos képét (33-34. old.). Az sem felel meg a modern katolikus egyháztörténetírás felfogásának, ahogyan a reformációt a köznépre erőltető főurakról ír: "A gazdasági elnyomáshoz társult, hogy egyre nyíltabban kényszerítették a népre az új vallásokat, hiszen előbb a lutheranizmus, kálvinizmus, majd az unitárius vallás lépett föl elemi erővel." (103. old.)
A szerző azt sugallja, hogy a magyarság számára a mohácsi vésznél nagyobb katasztrófa volt a reformáció, majd azt a - mai szakirodalom tükrében némileg meglepőnek tunő - véleményt is megtudjuk, miszerint csak Ferdinánd király miatt "fokozódott a török dühe", és került oszmán kézre Buda, amelyet pedig a szultán nem is akart elfoglalni: "A megszálló akkor nem foglalni, hanem Ferenc francia király szövetségében jön" (35. old.). Sávai János forrásként használt kéziratainak szerzői szemmel láthatólag még a töröknél, sőt a protestánsoknál is jobban gyulölték a Szapolyai Jánossal, a "magyar" királlyal szembeszálló Habsburg uralkodót, Ferdinándot. Ő volt az, aki "az erdélyi egyháznak az egyetemes egyházzal való kapcsolatát elvágta", és "ezzel mind lelki, mind szellemi épülést szolgáló intézményeit végső pusztulásra ítélte" (36-37. old.). Eltekintve az ódon, felekezeti sérelmeket felhánytorgató megfogalmazástól, logikailag is nehezen érthető, hogy az erdélyi reformáció terjedéséért még csak nem is a protestáns erdélyi fejedelem, János Zsigmond, hanem csakis a katolikus Ferdinánd a felelős. A Habsburg uralkodónál is rosszabbul járt Petrovics Péter temesi ispán, ez
a "hitehagyott istentelen ember", értsd: Kálvin követője. Róla szólva kiderül, hogy a XVI. században nemcsak a reformáció, hanem a nem magyar néplélek is pusztított Erdélyben: "A délszláv elem honol Erdélyben János királytól kezdve Izabellán, János Zsigmondon át. Petrovicsban pedig tombolt." (38. old.) Szapolyai János apja a magyar nádor volt, anyja német hercegnő, Izabella királyné apja a lengyel király, anyja milánói olasz, ezért közös gyermekükben, János Zsigmondban a délszláv elem csak nagyon-nagyon áttételesen fejthette ki káros hatását.
A tanulmány a továbbiakban a rendtörténeti kéziratok alapján igen sok adatot felvonultatva ismerteti a ferences rend történetét Erdélyben, ezekből a fejezetekből számos fontos részletet, eddig ismeretlen adalékot megtudhatunk a magyar és a bosnyák ferencesek életéről, erdélyi muködéséről, térítéseiről, az itteni ferences iskolákról. A világos szerkezet hiánya, az időrendet teljesen figyelmen kívül hagyó előadás azonban nemcsak az olvasó számára teszi gyakran nehezen követhetővé ezt az adatgazdag munkát, de néha maga a szerző sem ismeri ki magát a saját szövegében: 1610 körül - olvashatjuk a 46-47. oldalon - Váradi Gáspár vezeti a csíki kolostort, "ha egyáltalán volt kit vezetnie". Pár oldallal korábban egy másik rendi kéziratot másolva azonban a szerző világosan megírta, hogy 1610-ben a csíki kolostorban négy szerzetes élt: Váradi Gáspár házfőnök, Kecskeméti Ambrus és Szederjesi Mihály atyák és Jászberényi Péter laikus segítő testvér (24. old.).
A kellő szakirodalmi tájékozódás hiánya sajnos óhatatlanul megboszszulja magát: a könyv az erdélyi fejedelmekre vonatkozó adatait a 104. oldalon egy XVIII. századi rendtörténeti kéziratból meríti, "amelyet Erőss Modeszt atya vett át az 1830-as években. Az eseményeket egy bizonyos »Cserey úr« előadásából veszi." Talán nem tévedünk, ha ebben az ismeretlen "Cserey úrban" Erdély legnagyobb történetíróját, Cserei Mihályt véljük felfedezni. Sávai János a 173. oldalon megállapítja, hogy Apafi Mihály erdélyi fejedelmet a török alatt élő egyetlen becsületes keresztény uralkodónak tartotta egy bizonyos "Jan Sobieski lengyel tábornok". Az idézet kelte: 1684, ekkor ez a tábornoknak vélt Sobieski már tíz éve III. János néven lengyel királyként uralkodott.
A könyv első részéhez, amely tanulmányként tárgyalja az erdélyi ferencesek és iskoláik történetét, majdnem kétszáz oldalas, gazdag anyagú függelék csatlakozik. Igaz, ez kevesebb annál, mint amit a kötet bevezetése ígér, mely szerint "könyvünk végén közreadjuk Nagy Mózes egyetlen, nyomtatásban megjelent munkájának utánnyomását" (9. old.). Ezt a reprintet azonban az olvasó éppenúgy hiába keresné, mint azt a XVIII. századi ferences kéziratot, amelyről a 139. oldal azt mondja, hogy "a dokumentumot kötetünk végén, a Függelék II-ben közöljük", ilyen függelék azonban egyáltalán nincs.
A valóban közölt függelék a katolikus missziók történetét világszerte összefogó és irányító bíborostanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja (latin neve: Sacra Congregatio de Propaganda Fide) római levéltárából publikál 131 dokumentumot. A válogatás szempontjairól a szerző nem ír, a közölt levelek jó részének nincs köze a tárgyhoz, ugyanakkor ezekben a levéltári kötetekben a közzétett iratok mellett sokkal fontosabb, az erdélyi ferences iskolákra vonatkozó alapvető dokumentumokat találunk. Örülnünk kell azonban minden Erdélyre vonatkozó és eddig ismeretlen okmánynak. A kiválasztott és lemásolt iratok közzétételének módja azonban sajnos nem felel meg a tudományos forráskiadás követelményeinek.
Nem kell ahhoz a korszakkal foglalkozó "történésznek vagy levéltárosnak" lenni, hogy tudjuk, milyen fontos egy oklevél hátlapja. Ma sem mindegy, hogy valaki feljegyzését a jó barátjának vagy egy miniszternek írja, és még kevésbé az, hogy a címzett mit jegyez a levél hátára: azonnali intézkedést vagy irattárban elfektetést ír-e elő, esetleg röviden ráírja a véleményét az ügyről. Mindezt ebben a kiadásban hiába keresnénk. Ennél is fontosabb hiányosság azonban, hogy a közölt szövegek kiadását egyáltalán nem kísérik jegyzetek, ezeket pedig minden valamirevaló forráskiadástól joggal elvárhatnánk. A kötetben nincsenek szövegkritikai jegyzetek, márpedig megint csak nem kell akadékoskodó levéltárosnak lennünk, hogy belássuk: egy forrás, az abban közölt információk értékeléséhez elengedhetetlenül fontos például, hogy az irat a szerző saját kezu, eredeti feljegyzése-e, vagy csak kései másolat. Egy forráskiadásnak ezenkívül a levelekben közölt személyeket, földrajzi neveket, utalásokat stb. jegyzetekben kell megmagyaráznia, vagy ha ez nem sikerült, arra illik utalnia. Ezt valószínuleg Sávai János is így gondolta, mert a közölt 131 iratból egyetlenegyet, a 82. számút alapos jegyzetekkel látott el, megadva az olasz szövegben említett falvak magyar és román nevét - a többi irat esetében azonban ez elmaradt. Hogy miért épp ez az egy irat érdemelte ki az alapos jegyzeteket, nem derül ki, mégis találhatunk rá magyarázatot. A 82. számú dokumentum a moldvai csángókkal foglalkozik, így ebbe könnyen átemelhetők voltak a Benda Kálmán szerkesztésében, 1989-ben megjelentetett Moldvai csángó magyar okmánytár helynév-azonosításai. Sajnálatos, hogy a többi iratnál ez elmaradt, megnehezítve az olvasó dolgát
a források értelmezésénél, egyúttal megakadályozva az ellenőrzés lehetőségét is. Ha a források kiadója megkísérli a személyek és helynevek azonosítását, bizonyára kiderült volna, hogy a Pék Istvánnak olvasott nevu - bár egyébként kalligrafikus betukkel helyes alakban kiírt - katolikus nemesúr a korabeli erdélyi politika egyik főszereplőjével, a csíki főkapitánnyal, Petki Istvánnal lehet azonos, és egyik misszionárius sem az ilyen formában természetesen azonosíthatatlan Popresából(!), hanem a Bihar megyei Papmezőről keltezte levelét.
Hasonló félreolvasások a megszólításokban és a rangokban, címekben is gyakoriak, márpedig ezek világosan kijelölték kinek-kinek a helyét a XVII. század társadalmában: a címek felcserélése ezért jókora zurzavart okozhat. Az olvasó joggal lepődhet meg, miért tiszteli meg az egyik levélíró a Hitterjesztés Szent Kongregációjának titkárát a csak a kardinálisoknak kijáró eminenciás uram megszólítással. E példából mindjárt kiderül, hogy a látszólag oly felesleges titulusok milyen fontosak. A címzett ugyanis, mint az eminenciás uram megszólítás is elárulja, nem a római Kongregáció titkára volt, hanem Kollonics Lipót bíboros, győri püspök - azaz a levelet nem is Rómába, hanem Bécsbe küldték (412. old.). Nem kevésbé kelthetett volna feltunést ebben a korban, amely a rangoknak és címeknek oly nagy fontosságot tulajdonított, hogy Kollonics viszont egyszeruen "főtisztelendő uramnak" titulálta "Cybo bíborost" - az említett Edoardo Cybo azonban nem kardinális volt, ahogy Sávai János írja, hanem a Kongregáció titkára (410. old.). Ugyanezt az Edoardo Cybo titkárt a 408. oldalon a forráskiadvány regesztája egyenesen a Hitterjesztés Szent Kongregációja prefektusának, azaz bíboros-elnökének is megteszi, márpedig a különbség e két rang között nem volt kisebb, mint a XX. század végén a Központi Bizottság első titkára és annak titkára között.
Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a szövegekben hemzsegő félreolvasások teljesen megbízhatatlanná teszik magát a forrásközlést is. Nem is kell az eredeti dokumentumokat elővennünk, elég a kiadott iratokba beleolvasnunk, hogy lássuk: ez biztosan nem állhatott az eredetiben. A latin nyelvnek szigorú szabályai vannak: az egyes és többes számot, az alanyt és az állítmányt egyezteni kell, nőnemu főnévhez hímnemu melléknév nem tartozhat, az egyes elöljárószók meghatározott esetekkel állnak, a passzív és az aktív igeragozást meg kell különböztetni stb. Simándi István kinevezett erdélyi püspök kalligrafikus betukkel írt, rövid levelében például 23 hibát találtam, ezek közül igen sok alaposan módosítja a szöveg értelmét (269. old.). Ludo szó van a haec(!) helyén, commendans áll commendationem, est hic az isthic helyett, intuitos az insuetos olvasata, non aluerit került a non deerit helyére, decorem a defore helyén, recurrerent az olvasata az occurrerent szónak stb. De a latin nyelv szabályai miatt egy-egy fontos helyen lévő, mindössze egybetus eltérés ugyanekkora galibát okozhat, így az in Transylvaniam nem ugyanaz, mint az in Transylvania, mást jelent a possum, mint a possim, a habent, mint a habeat, a confirmationem, mint a confirmationis, a disputatus, mint a disputatum, a difficultatem, mint a difficultates, az acquirunt, mint az acquiruntur, a gravior, mint a graviores, és sorolhatnánk még sokáig. Ezek azok a szavak, amelyeket a forrásközlő elolvasott. Igen sok szót viszont kipontozott, ám jegyzetek híján ezekről nem tudjuk meg, miért kerültek pontok a helyükre: nem sikerült kiolvasni őket, vagy pedig kitört, elhalványodott, tintafolt által takart, esetleg egérrágta lyukak miatt olvashatatlan szavakat pontozott ki a forrásközlő. Máshol az irat dátuma hibás, sok helyen pedig Sávai kihagyott egy-egy sort a levélből.
A 281. oldalon Szalinai István ferences szerzetes Rómába küldött levelében nem sikerült elolvasni a már említett erdélyi püspök, Simándi István nevét sem. Ezért az "episcopi Simandi literas, quas mihi missit", vagyis a "Simándi püspök leveleit, amelyeket nekem küldött" szavak helyén a kiadásban - a levél olasz-latin makaróni-nyelvén - ez áll: "si mandi literas, quas mihi missit", azaz "küldjék el a leveleket, amelyeket nekem küldött". A mondat folytatásában pedig ezt olvashatjuk: "remitto nobis, et onero animas fidelium supra corrispondentias vestras", azaz a leveleket "visszaküldöm nekünk (ez már önmagában értelmetlen!) és a hívek lelkeit levelezésére bízom". A helyes olvasattal egyszeriben értelmet kap ez a mondat is: "remitto vobis et onero animas fidelium supra conscientiam vestram", vagyis a leveleket "visszaküldöm Önnek, és a lelkiismeretére bízom a hívek lelkeit".
A levél zavaros latin szövegéből időnként értelmes félmondatok bukkannak elő, de ezek általában éppen az ellenkezőjét jelentik annak, mint amit Szalinai leírt. "Teneris nitor alumnos pro ad debetis facile credere, nisi sine probati, et... habeant comendato neque literas", azaz magyarul: gyengéd fény, diákokat, könnyen hinnetek kell, hacsak kipróbálás nélkül, nincsenek leveleik - ilyen szavak tunnek elő ebből a sokszorosan félreolvasott és ezért értelmetlenné torzult szövegből. A ferences misszionárius azonban azt írta: "tenetis inter alumnos, propterea non debetis facile credere, nisi hinc probati, et... habeant commendatorias literas." Azaz: fél, hogy ez az illető is olyan, mint az, "akit a diákok közt tartotok, ezért nem kell könnyen hinnetek, csak ha innen igazolták őket... és vannak ajánlóleveleik". Rómában azt is kikérdezhetik, olvashatjuk Sávai János kiadásában, "quanto fratello piace al Nostro Signore", vagyis "mennyire tetszik a szerzetes az Úrunknak". Némileg más áll az eredetiben: "questo fratello de questi paesi, nelli quali stano, come piace al Nostro Signore." Kikérdezhetik "ezt a szerzetest ezekről az országokról, ahol (a szerzetesek) úgy élnek, ahogy az tetszik az Úrunknak".
Az okmánytár a 328. oldalon egy igen érdekes - bár az erdélyi iskolákhoz kevéssé kapcsolódó - dokumentumot közöl két ferences szerzetes kicsapongásairól. Angélusz páter és társa, egy segítő fráter temetésre mentek Görgény várába, a kolostori fegyelemből kiszabadulva azonban egy egész hónapig mulatoztak a várban és a faluban, alaposan megbotránkoztatva ezzel a híveket. A szöveg kiadásába azonban sajnos ezúttal is sok hiba csúszott: többek között nem sikerült kiolvasni a dátumot, a levélíró és a vallomástevő nemesúr nevét, hibás a megszólítás, és Sávai János a papot jelentő pater helyett frater-t olvasott a csínytevő Angélusz nevében. A bacchanari (mulatozni) szó helyén a hibás bonbari (leginkább: bombázni, ágyúzni) szót találjuk, a szerzetesek pedig a kiadás szerint a nemesasszony udvarházában laeserunt (ütöttek, vertek), valójában haeserunt, azaz ott ragadtak. A meg nem értett szövegben - ahol a forráskiadó szinte minden vesszőt a mondatok értelmével ellentétesen helyezett el - egy rossz szóköz is kavarodást okozhat. "Inquam, Magnifica Domina Sophia Telegdi", vagyis "mondom, Telegdi Zsófia nagyságos úrnő" áll az eredeti iratban az egyik nemesúr vallomásában, míg ugyanezt a kötetben így találjuk: "In quam Magnifica Domina Sophia Telegdi", azaz "akibe Telegdi Zsófia nagyságos úrnő", olvashatjuk a pajzán szerzetesek és különböző nemesasszonyok gyanús kapcsolatáról szóló tanúvallomásban. A mulatozás idején Angélusz páter, valahányszor csak kiürítette a poharát, megfújatta a kürtöt, másoknak azonban (a kiadás szerint) ezt nem ígérte meg - valójában nem engedte meg, promisit helyett permisit áll az eredetiben. A szerzetesek többször megtapogatták a szolgálólányt, és illetlen szavakat intéztek hozzá, megkérdezték: "tetszik-e tenéked, ha valaki veled hál?" Sávai János szövegében azonban quodam áll a quaedam helyén, vagyis ez a szolgálólány hímnemu lett volna.
A 282. oldalon e kötet a ferences rend generalis commissariusa, Benignus a Genua rövid feljegyzését közli az önálló erdélyi ferences őrség felállításáról, a csíksomlyói kolostorról, a kinevezendő kusztoszról. Ez 86 szóból áll, ebből 23 olvasata hibás. Álló betukkel adom az eredeti szöveget, dőlt betukkel Sávai János olvasatait, a kisebb betuhibákat most nem jelölve:
Consideratis considerandis erectio custodiae Transiluaniae videtur conveniens (conversens) cum tribus conventibus, qui in praesentiarum (kipontozva) habitantur (habeantur) a fratribus (kipontozva). Quae quidem (Quaedam) custodia poterit separari a provincia Sancti Salvatoris Vngariae et subjici (kipontozva) immediate patribus ministris (kipontozva) et commissario generali (generale), qui pro tempore (pro semper) eandem (kipontozva) regant (kipontozva) illucque providebant (previdebant) de religiosis aliisque necessariis (kipontozva). Item (Ibi) conventus de Cik provinciae Sancti Salvatoris assignetur praefatae (praedictae) custodiae, cui poterit pro prima vice intribui (initiari) custos pater Stephanus Salines, si placuerit Sacrae (a Sacra) Congregationi et Suae Beatitudini, fratres (kipontozva) vero nominentur (kipontozva) de strictiori (kipontozva) observantia (obsequia) Sancti Francisci. Frater Benignus a Genua commissarius generalis (elhagyva).
Az ilyen olvasatok mellett a meglepetések elkerülhetetlenek. A 357. oldalon a 9. jegyzet nem minden büszkeség nélkül állapítja meg, hogy az iraton szereplő "Giovanni Battista Constantini titkár neve nem szerepel a kongregáció titkárai névsorában". A Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárai a Szentszék adminisztrációjában igen fontos tisztet töltöttek be, aláírásaikat dokumentumok ezrei őrzik. Josef Metzler, a Vatikáni Titkos Levéltár igazgatója, a Hitterjesztés Szent Kongregációja korábbi levéltárosa alapvető tanulmányokban tisztázta az egyes titkárok hivatali muködésének idejét, jelentőségét. Ha mégis sikerült egy eddig ismeretlen titkárt találni, az joggal számíthat fontos felfedezésnek. A 359. oldalon található "Giovanni Battista Constantini secretario" aláírás helyes olvasata azonban ez: "Signavit patriarca Constantinopolitanus secretarius", Edoardo Cybo, a Kongregáció említett titkára ugyanis a konstantinápolyi címzetes pátriárka tisztét töltötte be.
Sávai János tanulmánya
és forrásközlései egyaránt igen sok, eddig
ismeretlen adatot tartalmaznak a kora újkori Erdély vallástörténetéről,
muvelődéséről, iskoláiról. Ezért
különösen sajnálatos, hogy a kötet (a sorozat
1993-ban megjelent első kötetéhez hasonlóan, lásd
Benda Kálmán-Tóth István György: "A jezsuiták
mecsetje" Egy forráskiadvány margójára. BUKSZ,
1994. Tavasz, 20-25. old.) a források közlésében
és kezelésében egyaránt teljesen megbízhatatlan,
így az olvasó, ha olyasmiről olvas, amit eddig nem
tudott, sohasem lehet biztos benne, hogy fontos ismeretlen adatokhoz jutott-e,
vagy pedig csak rosszul olvasták el a dokumentumokat.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
buksz@c3.hu