Pléh Csaba

Pszichológia

---

A tudományos elméletek szimbolikus vonatkozásaik, de közvetlenül hirdetett oksági mechanizmusaik révén is a társas-társadalmi világ részévé válnak, s így nemcsak objektív érdemeik meg a közvetlen hatalmi összefüggések miatt kultiválják őket, hanem a mögöttes érdekmeghatározottság miatt is, mivel így tudnak a társadalmi viselkedés irányítójává válni.

Dolgozatom azt próbálja megmutatni, hogyan jelenik meg ez egy olyan helyzetben, ahol a központi akarat nem tudott kiterjedni az élet minden oldalára, s miközben maga egy sajátos szimbolikát preferált, éppen ennek ellentéteként létrejött egy alternatív szimbolika is. Ez a szimbolikus-társadalmi meghatározottság nem egyirányú, nem pusztán felülről lefelé mutat. Éppen a szimbolikus tényezők miatt sok tudományos kérdés úgy válik értéktelítetté, hogy rejtve megkérdőjelezi az uralkodó s hegemónnak kikiáltott nézeteket. De mivel mindez kölcsönös rejtőzködések közepette folyik, a kódolt lázadó mondanivalót a hatalom nehezebben tudja leleplezni. Az 1960-as évek szocialista Magyarországában a pszichológia kibontakozása jellegzetesen ezt a rejtett meghatározottságot mutatta. A társadalomban kétségkívül jelen volt a politika erőszakos, meghatározó szerepe. Ez azonban nem érvényesült már a maga nyerseségében. A küzdelem a fejekért a szimbólumok szintjén is folyt, s ebben a folyamatban, mivel témája az ember, a pszichológia szimbolikus emancipálódási próbálkozásai különösen tanulságosak.

Passzív szervezet szemben az aktivitással

A hatvanas évek magyar pszichológiájában az aktivitás problémája központi jelentőségu volt.2 Valójában egy lazán, életlenül körvonalazódott szembenállás bontakozott ki ekkoriban a viselkedés és az elme kétféle megközelítése között. Ezeknek, mint az 1. táblázat mutatja, az emberi természet egészével kapcsolatos két felfogás, sőt a társadalomszerveződés két felfogása is megfelelt.

Az emberi viselkedés nem ortodox elképzeléseit, melyek sok mindenben eltértek egymástól, egybefogta az, hogy több aktivitást kerestek az embernél. Magyarázatra szorul persze, mi is volt az ortodox felfogás, mi jellemezte a "jó fiúkkal" szembeállított "rosszakat".

A döntő mozzanat az, hogy e korban olyan társadalomszervezéssel van dolgunk, melyben nemcsak hogy beavatkozik a politika a tudományokba, hanem mindez egy centralizált világképpel jár együtt. A hatalomhoz közel álló pszichológusok ennek megfelelően nemcsak hogy többnyire russzofilek, szemben a nyugatimádókkal, különösen az anglománokkal, hanem alapvetően hittek is az egyetlen, végre megtalált és megváltoztathatatlan társadalmi rendben, aminek szakmájukban jól megfelelt a passzív emberkép. A percepció aktív és passzív modelljeinek vitájában vagy az instrumentális és a pavlovi kondicionálás jelentőségének vitatásában s hasonló kérdésekben mindezek miatt ott rejlett egy társadalmi kérdés. Nevezetesen az, hogy mennyire vagyunk mi magunk mint a Nagy Inkvizítor alanyai pusztán átfogó társadalmi törvények megnyilvánulásai, vagy magunk is cselekvők vagyunk-e. Mondhatnánk akár azt is, hogy a "nyitott gondolkodásra" érzékeny pszichológusok saját szakmájukban is több "ágensséget" kerestek. Bár ez a gondolkodásmód fokozatosan többségivé vált, ekkor, a hatvanas években távol állt a hatalomtól. Ez indokolta, hogy önmegjelenítésükben számos szakmai mozzanat oly nagy érzelmi hangsúlyt kapott. Számukra ugyanis ez szimbolikus társadalmi szembenállást is jelentett. Ezek a mögöttes tényezők és a velük kapcsolatos társadalmi szimbolika akkoriban nem tudatosult a szocializálódó új nemzedékben sem. A szembenállások úgy jelentek meg, mint a provinciális tájékozatlanság és a felvilágosodás közötti feszültségek. A hatalomtól távol állók érzelmi vonzereje azonban átütő ereju volt az ifjúságra. Három évtized után könnyebb megérteni, miért volt olyan fontos a "jobbak" számára, hogy felfogásukat szembenállás formájában fejtsék ki, még akkor is, ha bizonyos tézisekkel kapcsolatban nem volt is olyan világos hivatalos oppozíció, s miért hordoztak érzelmi hangsúlyokat olyan gondolatok, melyeknek "puszta" tudományos kérdéseknek kellett volna lenniük. Valójában az ideális "normális tudományfejlődéshez" viszonyítva kissé kiélezett, de sok más "szocialista országhoz" képest jóval kevésbé szélsőséges helyzetben azt érhetjük itt tetten, hogyan válik a tudós mint társadalmi lény számára érzelmi kérdéssé a maga képviselte elmélet, hogyan töltődik meg emberi tartalommal olyan helyzetben, ahol van a hivatalosság, a csaknem kizárólagosság státusára számot tartó központi ideológia.

A kondicionálás esete

Az egyik idetartozó legvilágosabb szembenállás a pavlovi és az instrumentális tanulás között jelent meg, ahogy azt a 2. táblázat összefoglalja.

A "jobbak" persze az instrumentális tanulás mellett álltak ki. Ennek egyik mozzanata, hogy úgy mondjam, intézményes eredetu volt. Magyarországon a biológia jó részének és a pszichológiának a pavlovizációja meglehetősen drasztikus és gyors folyamat volt az ötvenes években. Az önmaguk lehetőségeire újra ráébredő pszichológusok a hatvanas években erre az örökségre reagáltak. Pavlov volt a hivatalosság. (Bár meg kell mondani, hogy az ötvenes évek végén egy darabig nem is játszott olyan negatív szerepet: az akadémiai Pavlov Bizottság több lehetőséget nyújtott a pszichológia rekonstrukciójára, mint a pszichológia feletti pedagógiai uralom. Most azonban egy ennél valamivel későbbi szakaszról beszélünk.) Voltak kísérleti pszichológusok, akik szerettek volna együtt élni Pavlovval, mint egy természettudományos eséllyel a pszichológia kibontakoztatása érdekében, rámutatva, hogy Pavlovot össze lehet egyeztetni a kísérleti (horribile dictu az amerikai) pszichológiával. Ez az "egyeztetés" persze nem volt konfliktusoktól mentes. Az új nemzedék számára azonban valamivel később ujjnyi rés nyílt meg az instrumentális kondicionálás jelentőségének hangsúlyozásával.
 
 

Területek	Rögzítettfelfogás	Dinamikus aktívfelfogás
viselkedéstudomány	pavlovi kondicionálás passzív érzékelés (tükrözés) egycsatornás pályák tanulás és tükrözés	instrumentális tanulás aktív és motoros percepciómodellek orientáció és szelekció többszörös utak motivált tanulás
kísérő társadalomszervezés és filozófia	fölülről lefelé szerveződés egyén passzív alany rögzített jutalmak zárt világ	alulról felfelé szerveződés egyének aktív ágensek változó jutalmak nyitott világ

A pavlovi kondicionálásnak számos olyan jegye volt, melyek arra predesztinálták, hogy "klasszikussá" váljék, olyan felfogássá, mely egyszerre hirdeti a viselkedés módosíthatóságát, úgy, ahogy az egy hivatalosan forradalmi átalakítást valló ideológiával átitatott társadalomhoz illik, de ugyanakkor szimbolikájában azt is kifejezi, hogy ebben, vagyis a viselkedés módosíthatóságában mi, egyének puszta kiszolgáltatott tárgyai vagyunk egy máshonnan, rajtunk kívülről származó szervező elvnek. Az állat helyzete a klasszikus kondicionálás kísérleti elrendezésében meglehetősen jól fejezi ki ezt. Pavlov kutyái le vannak kötözve a kísérleti állványra. Szalagok tartják őket, az állat nem tud mozogni, egyetlen lehetséges aktusa a nyálazás, vagy egyetlen le nem kötözött lábának elmozdítása.

Az instrumentális tanulás úgy áll ezzel szemben, mint az amerikai mentalitás az orosszal. Van azonban egy további, szemantikailag gazdagabb szembenállás is. A Skinner-dobozban levő állatnak, úgy tunik, több kezdeményezési lehetősége van. Thorndike kifejezését használva, a "problémadobozban levő macskák" több mozgást próbálnak ki, s a következményeknek megfelelően választanak ki egyet.3 Vagyis az instrumentális tanulásban mind a véletlennek, mind a kezdeményezésnek szerepe van.

Az instrumentális tanulás valójában a tudás eszközfelfogásának felelne meg (szó szerint instrumentum alapú lenne), valamint annak az eszménynek, hogy a tudás változása mindig lépésenkénti. Ebben a keretben a motivációnak alapvető, és nem pusztán háttér szerepe van. Tanulás csak akkor megy végbe, ha van késztetés, és van megerősítés is. A pavlovi eset bizonyos értelmezései mellett azonban a tanulás puszta érintkezés révén is végbemegy.

Van egy társadalmi kép, mely könnyen rávetíthető erre a tudományos szembenállásra: az egyik felfogás szerint az embereknek érdekeltnek kell lenniük abban, amit csinálnak, a másik szerint semmilyen társadalmi tevékenységhez nincs szükség közvetlen megerősítésre, közvetlen jutalmakra. A tudás instrumentális felfogásában és az instrumentális tanulásban motivációra és beválásra van szükség, valamint arra, hogy az állat önmaga kezdeményezze tevékenységét.4

Mindezek a jegyek egy meglehetősen restriktív hivatalos társadalomban az instrumentális tanulás furcsa "ideológiai helyzetét" eredményezték. A tanulásnak ugyanaz a skinneri modellje, mely a hatvanas évek végén az amerikai társadalomban és társadalomtudományban a kontroll, a manipuláció és a szabadsághiány, a determinisztikus emberkép szimbólumává, a magas intellektuális körökben pedig Skinner túl ambiciózus redukcionizmusának szimbólumává vált, Kelet-Európában a szabadság és az aktivitás hallgatólagos szimbólumaként jelent meg, szemben Pavlov kutyáival, akik pusztán szenvedő alanyai voltak beavatkozásoknak, s úgy "estek át" a tanuláson, hogy nem is igen csináltak semmit.5 Putnoky Jenő munkáiban mindez egy még tágabb kiterjesztést is kapott: adott egy olyan értelmezést a korban számos okból előtérbe került interiorizációs felfogásnak, amely részben Piaget gondolataira, részben a kor neobehaviourista motoros megismerés-elméleteire, például Osgood munkáira támaszkodva a motoros megismerés-elméletek felújítását egy aktivitás központú, kezdeményező emberkép egészébe illesztette.6

Barkóczi Ilona és Putnoky Jenő kis tankönyve s Grastyán Endre neurofiziológiai megerősítés-elmélete a hatvanas évek elejétől, mely szélesebb pszichológus és pedagógus közösségek számára is hozzáférhető volt, mintaadó példái lettek annak az értelmezésnek, amely az instrumentális tanulást a cselekvő ember modelljeként állította előtérbe.7

Pavlov számos követőjének nehéz sora volt a Szovjetunióban, mint köztudott, sokan számítottak eretneknek. A dolgok itt emlegetett "szimbolikus logikája" szempontjából nem érdektelen, hogy az eretnekségek egy része összefüggésben volt az aktivitás kérdésével, és a kísérletezés rejtett szemantikájával.

A grúz Beritashvili hányatott sorsa, aki szabadon mozgó állatokkal természetes elrendezéseket használt, világosan mutatja, milyen rendkívül erős volt a pavlovi ortodoxia szimbolikus vonatkozása.8 A szovjet ötvenes években a kísérleti elrendezés szimbolikus mozzanata egy igen kemény társadalmi valóság aktív tényezőjévé vált, a tudósok meghurcolásának akár lecsukásig is kiterjedő alapjává. A hatvanas évek Magyarországában nem voltak ennyire kiélezettek a viszonyok. A kutatókat nem üldözték azért, mert komolyan vették Skinner vagy a szintén az instrumentális tanulást előtérbe állító lengyel Konorski munkáit, preferenciáiknak azonban kétségtelenül volt szimbolikus oldala. Ezek a szakmai preferenciák a bevett autoritást megkérdőjelező felhanggal bírtak, s ezzel elutasító reakciókat is váltottak ki a hivatalosságból.

Az észlelés és az aktivitás: a megelevenedett tükör

Ugyanez a mögöttes tényező, az aktivitás középponti szerepe jelent meg a korabeli perceptuális kutatásban és elméletírásban. A fiziológiában és a filozófiában egyaránt (s természetesen a pszichológiában is) volt az észlelésnek egy olyan de facto passzív felfogása, mely a percepciót egy egyszeru képelméletnek megfelelően valamiféle epifomenális árnyéknak tartotta. Márkus György mutatta be a korban ezt mint saját felfogásának ellentétét. Márkus a passzív felfogást tetten éri mind a klasszikus filozófiában, mind a korabeli sztenderd, iskolás marxizmusban. Ez az "észlelési felület" mintegy tehetetlen tükröt tartana a világ elé. Azt is mondhatnánk, hogy az ismeretelmélet leninista változatának, ahol a pszichikum "tükrözi a világot", és a két jelzőrendszerrel operáló pavlovi fiziológiának alacsony színvonalú, finomultságoktól mentes összekapcsolódása a hivatalos ideológiával szomorú karikatúrája lett a modernitás reprezentációs elmefelfogásának. A "hivatalos felfogás" társas szimbolikája ismét a passzivitással volt kapcsolatos: a "tükrök" és a "jelek" nem sokat csinálnak, velük a dolgok csak történnek.9

Ezzel a hivatalos passzív felfogással szemben "a jobbak" azt hirdették, hogy a percepció aktív folyamat. Magyarországon belül is számos változata volt ennek az általános tézisnek. Magán a marxista elméleten belül is voltak próbálkozások az emberi megismerés aktívabb felfogásának irányába. Volt ennek egy ekkoriban kanonizáltnak számító kincstári változata, mely az "aktív tükrözés" fogalmát abban a jelszóban tömörítette, hogy "a külső hatások a belső feltételeken keresztül érvényesülnek". Megjelent azonban az igény az észlelési aktivitás fogalomkörének olyan filozofikus értelmezésére is, mely szorosabb kapcsolatot tartott a kor szaktudományos fejleményeivel. Márkus György említett munkája a kor filozófiai és pszichológiai irányzatait feldolgozó szintézist készített. Munkája átfogta az agykérgi plaszticitással kapcsolatos kutatásokat (Lashleytől Sperryig, vagyis a harmincas évektől kora legtöbbet vitatott kísérleteiig) vagy a perceptuális tanulás különböző értelmezéseit, és az észlelés motoros elméleteivel kapcsolatos kutatásokat. Márkus egy olyan percepcióelmélet mellett állt ki, mely nem húz éles határvonalat észlelés és motoros alkalmazkodás közé. Az észlelésnek diszpozíciós, válasz-előkészületi értelmezését adja. Eszerint az észlelés nem egyirányú információfelvétel, nem "passzív tükrözés" a kor szóhasználatában. Ehelyett a tárgyi cselekvés és az agykérgi válaszdiszpozíciók állandó visszahatása érvényesül a perceptuális képmás alakulásában. Az észlelés a szervezetnek a környezethez való aktív viszonyulását biztosító "reflexgyuru" egyik láncszeme.10 Sajátos párhuzam vehető észre Márkus aktív észlelés-felfogása és a tudás instrumentális koncepciójának első lépései között. A reflexes alkalmazkodás értelmezésében a pragmatisták nagyon hasonló felfogást hirdettek. John Dewey saját lépcsőzetes fejlődéselméletének és dinamikus emberképének kiindulópontja a reflexív fogalmának bírálata volt nevezetes programadó cikkében. Az alkalmazkodási folyamatokat is, akárcsak fél évszázad múltán Márkus, az egyirányú determinista képalkotás helyett a ciklikus szabályozás keretébe próbálja illeszteni: a reflexív minden fázisa csak egy lépés az alkalmazkodás ciklikus folyamatában. "Nem pusztán a válasz bizonytalan, hanem ugyanolyan bizonytalan az inger is."11

Márkus azt emeli ki, hogy az orientáció viszonylag önálló folyamat a magasabb rendu állatoknál, s a viselkedést a teljesebb kontextushoz illeszkedő belső diszpozíciók határozzák meg. Számára ez egyszerre jelent szabályozási és modellálás központú (ha úgy tetszik, kognitív) megközelítést az emberi viselkedéshez. Ez az aktivitás szempontú megközelítés Márkusnál nemcsak a passzív emberképpel állt szemben, amikor az észlelést az emberi aktivitás ontológiai kategóriájához kapcsolta. Egyben egy új korszak ígérete is volt: a perceptuális kutatás filozófiai elemzését összekapcsolta a nyelvfilozófiai kérdésekkel is, nevezetesen azzal, hogy mi köze van ennek az észlelési nyelv elemzéséhez az analitikus filozófiában. Milyen kapcsolatban lehet mindez például a primitívnek tartott kategóriák elemzésével a perceptuális tanulás elméletben, így a funkcionális, az állat viselkedését ténylegesen irányító és a névleges inger megkülönböztetésénél?

Ez az alapállás elég eretneknek bizonyult a tükrözés hagyományos lenini felfogásához képest, de nem minden pszichológust vonzott. Az "ágens" mivolt némi aktivista reformmarxista színezetu hangsúlyozása a pszichológusok egy része, elsősorban a filozófia és a szociálpszichológia felől közelítők számára vált vonzóvá. Azt ígérte ugyanis, hogy összhang teremthető egy reformmarxista emberképnek megfelelő cselekvés- vagy tevékenységelmélet, a Vigotszkij iskola pszichológiai felfogása és az akkori kísérleti pszichológiában megjelenő aktivitáscentrikus értelmezések között. Váriné Szilágyi Ibolya ekkori munkái már címeikben is programszeruen kifejtik ezt a meggyőződést, ha szabad ironikusan fogalmazni, a hitet a kettős igazságban: az aktivista Marx-olvasat és az aktivitáselvu percepciókutatás egy irányba mutat.12

Az aktivitás mint "jó mozzanat" szerepének összekapcsolására a marxista kettős igazság rejtett elvével jó példa Vereczkei Lajos következő évtizedből származó monográfiája. A Grastyán Endre pécsi aktivitáscentrikus pszichofiziológiai iskolájának képviselője azt igyekszik megmutatni, hogy összhang van Lenin, Rubinsteinnek a külső hatások és a belső feltételek viszonyáról hirdetett koncepciója és a korabeli kísérleti pszichofiziológia között. Háromféle aktivitáskoncepció helyeződik itt egymásra: az aktivációs mechanizmusok, a motivált instrumentális tanulás és az észlelés motoros elméletei szerinte együttesen alátámasztanak egy aktív tükrözés-felfogást. "Tény tehát, hogy a világ passzív szemlélete nem eredményezhet megismerést. A megismerés csak a valóság aktív elsajátítása [...] révén jöhet létre. A modern idegrendszerkutatásra alapozott magatartáskutatás így teljes következetességgel a Marx által előlegzett dialektikus materialista filozófiai alapelvekhez vezet, azokat konkretizálja és igazolja."13

Ez az összekapcsolási igény a marxizmussal a pszichológusok között ritkaságszámba ment. A kísérleti pszichológusok jó része idegenkedett az efféle árukapcsolástól: nemcsak politikailag, hanem szakmailag is veszélyes témának érezték. Így aztán a pszichológusok többsége megelégedett az aktivitás fogalmával, úgy vélve, hogy maga az "ágensség" fogalma túl spekulatív, és sokuk számára túl marxista felhangokat is hordozott. Ezek a szakpszichológusok az új, aktivitás hangsúlyú észleléskoncepció keretében főleg a percepció motoros összetevőinek alapvető jelentőségét hangsúlyozták. Ennek általános kereteként a percepció analízis-szintézis elvet használó felfogása mellett álltak ki, ahol az észlelést a mögöttes háttértudás, a kontextus és a modalitások közötti kölcsönhatás, közte a mozgás befolyásolná. Tánczos Zsolt indított el konkrét laboratóriumi kísérleti programokat annak tisztázására, pontosan milyen szerepük van a motoros tényezőknek, a saját test mozgásainak és a szemmozgásoknak, vagyis az

adaptációnak a kísérletileg bevezetett retinális torzítások (például retinakép-megfordítások) kompenzálásában. A Magyarországon különlegesen népszeru témák közé tartoztak ugyanis Ivo Kohler nevezetes innsbrucki torzításos kísérletei.14 Marton L. Magda munkássága mutatja, hogy a hazai pszichológiában az észlelés adaptív újraintegrációjának problémája a későbbi korszakban is központi szakmai kérdés maradt. E felfogásban a motoros elméletek összetalálkoztak a percepció Jerome Brunertől származó új felfogásával. Az észlelést ebben az értelmezésben az elvárások, a kontextus és az értékelő rendszerek állandóan befolyásolják. A perceptuális tanulás hangsúlyozása azt sugallta, hogy egy olyan "folyékony" világban élünk, mely perceptuális értelemben sem előre meghatározott, és természetesen társadalmi értelemben sem. A Marton Magda kiadta olvasókönyv e megközelítés iránymutató, egy egész nemzedéket befolyásoló referenciakeretévé vált.15 Ugyanakkor, mint már utaltam rá, voltak olyan pszichológusok is, akik a tevékenység kérdéskörének megújított marxista értelmezésére reagáltak (az egyszeruség kedvéért ezt neomarxista értelmezésként emlegetem), s a percepció s az emberi ágens mivolt szovjet aktivista felfogását, főként Leontyev koncepcióját próbálták meg követni. Ismét a kor egy jellegzetes olvasókönyve, a Váriné Szilágyi Ibolya szerkesztette munka jól foglalja össze e törekvést.16

A két megközelítés az ideológiai sugallatok miatt nem triviális értelemben volt egymás riválisa. A neomarxizmussal szimpatizálók úgy gondolták, hogy olyan perceptuális elméletet fognak kialakítani, mely a korai Marx-írásoknak megfelelőn összeegyeztethető egy, az embert a szokásosnál "aktívabbnak", ágensszerubbnek tekintő emberképpel. A kísérletorientált pszichológusok viszont úgy vélték, miközben kerülték ezt a veszélyes témát, hogy a pszichológiai kérdéseket a pszichológusoknak kell eldönteniük, és azt nem kell összekeverni a marxizmus inkább tevékenységelméleti és aktivista vonulatának megfelelő újraértelmezésével. A pszichológiának a lehető legkevésbé kell mai filozófiai megfontolásokkal "fertőzöttnek" lennie (hiszen a mai filozófia úgyis ideológia). De nemcsak politikai okokból alakult ez így, hanem kategoriális okokból is. Az "ágens", "pszichikum" és ehhez hasonló terminusok gyanúsan reifikáltak, túl "lélekszagúak" voltak a kísérletező pszichológus számára.

Ezt nem úgy kell értelmezni, mint a filozófiai kérdésfelvetéssel való szembenállást vagy valamiféle elméletellenes attitudöt - bár a marxisták hajlamosak voltak így értelmezni, s a kísérleti pszichológusokat egyszeruen muveletlennek tartani -, hanem inkább mint tapasztalatokon alapuló óvatosságot. Ez a tapasztalati alap az volt, hogy a politikailag értelmezhető filozófiákkal való akár szakmai, akár puszta személyes összekapcsolódás már korábban is több alkalommal politikai alapokon nyugvó szakmai diszkriminációhoz vezetett a magyar pszichológiában.17 Bár a kísérleti pszichológusok többsége szimbolikusan is preferálta az emberi elme (vagy ha úgy tetszik "pszichikum") aktív felfogását, nemigen érezték szükségesnek, hogy ezt valamilyen reformmarxista irányultsággal összekapcsolják. Vigyáztak arra, hogy ne sétáljanak bele abba a csapdába, amely a filozofikus kérdéseket a marxizmus keretében fogalmazta meg. Inkább hagyták magukról terjedni a földhözragadtság benyomását, mintsem hogy a marxizmus helyes értelmezéséről vitázzanak. Számukra a percepcióval vagy a személyiséggel kapcsolatos modelleknél igényelt nagyobb "aktivitás"-ért folytatott küzdelem egyben küzdelem volt az egész szakma nagyobb önállóságáért és függetlenségéért. Tanulságos ebből a szempontból összevetni Marton L. Magda és Váriné Szilágyi Ibolya már említett köteteinek bevezetőjét.

A két válogatásban sok a tartalmi érintkezés az észlelés aktív összetevőit és a perceptuális rendszerek módosíthatóságát illetően. Marton L. Magda számára azonban a filozófiai referencia a klasszikus empirizmusviták világa, expliciten megfogalmazva a XVIII. századi filozófia, addig Váriné Szilágyi Ibolya számára a marxi tevékenységelmélet.

A kor hivatalos zsargonjának megfelelően a kísérleti pszichológusok nyílt vagy rejtett öntávolítása az ideológiailag súlyozott értelmezéstől annak a máig nem ártatlan gondolatmenetnek felelt meg, hogy a pszichológia "természettudomány", ezért nem része a "felépítménynek", s ezért nem érzékeny az "osztályérdekekre" meg effélékre. Ez korántsem ártatlan felfogás: a hivatalos filozófia s persze tudománypolitika a pszichológiát társadalomtudománynak tartja - mindmáig, s a pszichológia természettudomány volta a magyar pszichológiában még ma is igen érzelemteli kérdés. Ebből a perspektívából ma már látni, hogy a marxista tudományosztályozás korabeli kérdése egy elég sok következménnyel járó, de mégiscsak egyedi esete volt az ember naturalisztikus és szellemi vagy kulturális konstruktivista felfogásai között zajló két évszázados vitának.

A motiváció

Az aktivitási gondolatmenetnek megfelelően a kíváncsiság, a tájékozódási reakció, a kognitív motiváció és a spontán tevékenység szintén alapvető szerepet játszott az újjászülető magyar pszichológia önmeghatározásában. Ez számos formát öltött. A pszichofiziológiában Moruzzi és Magoun, az aktivációs agyi rendszerek első leírói szinte biblikus hivatkozásokká váltak, s számos kísérletileg igen termékeny kutatás formálódott azzal kapcsolatban, mi az aktiváció szerepe a tanulásban, mi a kapcsolatuk a szenzoros megerősítéssel, a játékkal s egyéb önindította tevékenységekkel, hogyan kell értelmezni az optimum motivációs görbét különböző feladathelyzetekben s így tovább. Az ötvenes évektől egészen a nyolcvanas évekig Grastyán Endre bizonyult ezen irányzat legjelentősebb képviselőjének. Nemzetközileg is figyelemre méltó, hogy ő volt az első 1961-ben, aki a tanulás irányításában egy igen fontos tanulási központnak tartott agyi képlet, a hippocampus központi szerepét hangsúlyozta, felismerve ahogy a tájékozódási reakciót s annak habituációját, ismételt ingerlésre történő eltunését irányítja.18

A humán pszichológiában is előtérbe kerültek az aktivációs mechanizmusok, ismét például Marton

L. Magda munkásságában, mint olyan mechanizmusok, amelyek a viselkedés energetikáját, célirányosságát és a tanulást kapcsolják egymáshoz. Ennek megfelelően a nálunk ekkor Marton Magda által meghonosított modern kísérleti személyiségtipológiai kutatásnak is a középpontjába került az aktivációs rendszer. Az aktivációs fogalomkör és a vigilancia fogalma a tudatállapotok klinikai értelmezésében is tankönyvi referenciakeretté vált. A "manipulációs viselkedés" jelentősége és az önirányította, aktív kereső kognitív motiváció szerepe ekkortájt a csecsemőfejlődés kutatásában is központi jelentőséguvé vált a hazai pszichológiában, elsősorban Barkóczi Ilona munkáinak köszönhetően. Mindez Pikler Emmi kutatócsoportjában összekapcsolódott egy olyan csecsemőneveléssel, amely azt emelte ki, hogy a csecsemőnevelésben kisebb szerepük kell hogy legyen a korlátozásoknak, és ugyanakkor a felnőtt környezet tanító-támogató munkáját is a csecsemő saját aktivitásával kell felváltani.19

Olyan emberképet sugallt mindez, mely szerint az ember nem pusztán egy (p)orosz ellenőrzés alatt álló passzív információ- és tudásfelvevő lény, hanem aktívan keresi a tudást. A "progresszív" pszichológusok a kiváltott viselkedést szembeállították a spontaneitással.

Ezzel párhuzamosan merült fel a nem homeosztatikus motivációs mozzanatok kérdése, illetve a homeosztázis fogalmának dinamikusabbá tétele.20 A szimbolikus mozzanatot itt az képezte, hogy a szigorúan homeosztatikus mechanizmusok egy zárt világnak feleltek meg, míg a kíváncsiság és az aktiváció párhuzama a nyitott, változó világ.

Valójában a hatvanas évek hazai pszichológiájának és filozófiájának egyik érdekes szimbolikus üzenete, hogy minden elválasztó tényező mellett, ami az aktivitás jelentőségét illeti, naturalisták és szociális konstrukcionisták gondolkodhatnak hasonlóan: az egyik azért tartja üdvözítőnek az aktivitást, mert ez felel meg az emberi természetnek, a másik azért, mert ez fejezi ki, hogy az embernek nincsen rögzített természete.

A csoportszerveződés

A szociálpszichológia újraéledése során (hiszen korábban is voltak magyar szociálpszichológusok) Magyarországon a hatvanas éveket egy olyan gondolati minta jellemzi, amely azt hangsúlyozta, hogy a spontán és érzelmi vagy vonzalmi alapú csoportosulásoknak fölényük van a formális csoportokkal szemben. Ez a felfogás a hivatalossághoz képest alternatív pszichológiai szerveződést képviselt. Alternatívát a létező hierarchiákkal s azok betöltőivel szemben, ugyanakkor elfogadta a közösségi alapú társadalomszervezés primátusát. Ne feledjük, hogy ez a rejtett ideológia a spontán közösségi mivoltról egy olyan társadalomban alakult ki, ahol a hivatalos ideológia is rendkívül nagy szerepet szánt a "közösségi szerveződésnek". Eközben a tényleges társadalom igen erős és megkérdőjelezhetetlen hierarchiákon alapult.

A "jobbak" a spontán közösségi szerveződések

jelentőségét a hivatalos közösségcentrikussággal állították szembe. A hatvanas évek Magyarországa a szociometriai kutatás és aktivizmus paradicsoma volt, együtt a csoportfogalom elméleti kultivációjával, amit a hetvenes években követtek az aktív csoportmozgalmak. A csoport iránti érdeklődésnek volt egy nyilvánvaló sugallata: az elsődleges csoportokat valóságos vonzalmakra kell alapozni, és ahogy Mérei Ferenc Morenot a vonzalmi választáson túl a funkcionális választások irányába kiterjesztő eljárásai sugallták, az elsődleges csoportokat és a vezetést egyenesen a hatékonyságra és a hozzáértésre kell alapozni, s nem a hivatalos döntésekre.21

A mögöttes üzenet szerint a hivatalos csoportosulások, különösen a mindenkori hivatalos vezetés egész egyszeruen rossznak mutatkoztak. A pszichológia azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az "igazi vezetőket" a hibásan kiválasztottakkal szemben, bármiféle választás során, legyen az akár szociometriai választás is. A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben a politikát helyettesítette: a politikán kívüli szerveződést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész eljárás szavazásra és választásra épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben. Az érzelmek, a közvetlen társas hatalom és a választás hangsúlyozásával a szociometriának fenyegető üzenete lett.

Mindez a politikapótlék a szociometriában nem volt független Mérei Ferencnek, a magyar szociometriai mozgalom mindenki által elismert és csodált vezetőjének drasztikusan korlátozásra ítélt egykori politikai ambícióitól. Mérei a hatvanas évekre már meglehetősen viharos, de mindig közösségcentrikus politikai és tudománypolitikai múltját, meghasonlott politikusságát és vezetői ambícióit is átemelte a szociometriai mozgalomba. Legfőbb tudományos témái és eredményei is azzal kapcsolatosak, milyen összefüggés van a csoport és az egyén között, a jó és rossz hálózatok között, ami a demokráciát és az egyéni boldogságot illeti. Korai, híressé vált dolgozata rámutatott arra, hogy a csoportkölcsönhatás olyan "élménytöbbletet" teremt, amely eltér az egyéni élmények puszta összegétől. Később több irányba továbbfejlesztette ezt az alapgondolatot: kidolgozta az "utalás" mint a csoport-hovatartozásra emlékeztető mechanizmus elméletét, számos munkát szentelt a pár és a csoport, a csoport és a vezető értékrendje közötti kapcsolatoknak.22

Mérei élete és kutatómunkája annak lett a példája, hogyan hatolt be a politika egy persze alapvetően politikus ember életének keretében a tudós és a gyakorlati pszichológus világába, és onnan vissza a politikába. Amint Erős Ferenc rámutatott, az aktív politikai vezető és a negyvenes évek nevelési reformere, amikor kegyvesztetté vált és börtönbe került, saját példájából tanulta meg, hogy a közép-európai tudósnak fontos korlátai vannak. Az egyik az élet és a hatalom ingatag természete, a visszatérő átfordulások a külső és belső körök között. (Mérei maga igen világosan megfogalmazta ezt a szociometriai peremhelyzet és az átbillenések, illetve a Saulus-Paulus váltások sokszori elemzésével.) Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró emberi csoportok közti kapcsolatok elemzéséhez vezette el. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett ebből, amelyben Méreit a spontaneitásra és a spontán csoportszerveződésre helyezte a hangsúlyt. Ebből következően számára az elsődleges csoportok és érzelmi vonatkozásaik nemcsak az emberi élet legfőbb kohéziós tényezőjévé, hanem egyben a hivatalossággal szemben a túlélés és az egyéni integritás megőrzésének kulcsává is váltak.23

Tudományos tudás és a köznapi politikai ismeret viszonya

A hruscsovi időket követően a közép- és kelet-európai értelmiségtörténetnek van egy érdekes mögöttes problematikája, s a pszichológia sajátos helyzete is ebbe illeszkedik. A tudósok mindig abban hittek, hogy a jó oldalon állnak, azaz: a valódi haladás szempontját képviselik. E téren a hivatalossággal nem mindenben azonosuló, az önállóság esélyeit kereső társadalomtudósok sajátos pozícióban találták magukat. Lehet, hogy a hatalom eltorzította a haladás fogalmát, gondolták, de a tudósnak mégis hinnie kell a "valódi" haladásban. A tudomány közvetlen világa számára ez a haladás társadalmilag azt jelentette volna, hogy a kutatás szabadabbá válik, és a tudósok világosan és egyértelmuen kiállhatnak az obskurantizmussal, esetleg még az ideológiailag és politikailag védett obskurantizmussal szemben is. Az igazság győzni fog, hosszú távon nem lehet elnyomni, s ennek megfelelően hallgatólagos szövetség is kötheti a reformista társadalmi és politikai változások képviselői és a tudomány által közvetített igazság között. Nehéz ma ezt a naiv bizodalmat elfogadni, különösen, mivel a vele járó depolitizálás nem bizonyult alkuk nélkülinek. A tudomány egyértelmu, majdhogynem azt is mondhatnánk, "pozitivista igazságában" rejlő hit abban az időben erkölcsi és intellektuális lázadás kérdésének is számított. A hatvanas évek feljövőben lévő társadalomtudományaiban, így a pszichológiában is a progresszív nemzedék azt hirdette, hogy a tudományos igazság oszthatatlan, objektív és nem megkonstruált. Ez a "szcientizmus" csak látszólag volt reflektálatlan: különösebb nyílt harc nélkül egy olyan társadalomszerveződéssel és ideológiával állt szemben, melyben az ember és a tudós is állandóan az igazság megtervezett és manipulatív eltorzításával találkozott.

Ez a hit az oszthatatlan igazságban, bármennyire az igazság győzelmének történetével, vagyis egy változási koncepcióval járt is együtt a tudósoknál, ugyanakkor túlzottan "katolikus" szemléletnek mutatkozott. Nem véletlen tehát az a későbbi fejlemény a hetvenes években, amikor a progresszív gondolkodás képviselői a tudományelméleti relativizmus, illetve másik oldalról az alternatív marxista felfogások és a "szocializmus építésének különböző útjai" nevében szálltak szembe a monolitikus tudományfelfogással, s ezzel megkérdőjelezték az alternatívák nélküli társadalomképet. A mai hermeneutikus hangsúlyú relativisztikus igazságfelfogások persze jóval tovább mennek: megkérdőjelezik ezt az egykori haladásba vetett hitet is Európa korábbi szocialista részén ugyanúgy, mint a "haladottabb Nyugaton". Érdemes azonban emlékeztetnünk arra, hogy mind az egykori s még tán ma is létező igazsághívő tudós, mind a hermeneuta hisz abban, hogy növelni kell az emberi szabadságot. Eltérnek azonban egymástól a tekintetben, hogy a szabadság felé tett lépést az értelmezés teljes szabadságává terjesztik-e ki, vagy sem. A hermeneuta felfogás szerint az igazság objektivitásában hinni megalapozatlan dologiasítás, hiszen maga az igazság is egy konstrukció. A szcientista tudós viszont abban hitt és hisz, hogy az értelmezés szabadságának korlátai vannak. A hierarchikus társadalomban a szcientista világkép éppen a politika önkényes szabadsága ellen küzd, amikor azt hirdeti, hogy "az emberi természet" sok mindent behatárol abból, amit a politikusok és ideológusaik mondhatnak. A hermeneutikus viszont a szabadság nevében az igazság fogalmát magát is megkérdőjelezi.

Ezeknek az eltérő s máig vitázó lázadásoknak, a tekintéllyel szembeni fellépésnek párhuzamos változatai voltak a kísérleti tudósok és a neomarxisták próbálkozásai a rögzített emberkép meghaladására a hatvanas évek magyar filozófiájában és pszichológiájában.

A köztük zajló dialógus hiánya is tanulságos. Mindkét csoport több szabadságot keresett, de mindkettő gyanakvással tekintett a másikra. Úgy vélték, hogy a másik új korlátok nevében lemond a valódi szabadságról. Az adatokat előnyben részesítő társadalomtudósokat (beleértve a pszichológusokat is) a konstrukcionista ideológiák azzal a nem is rejtett váddal illették, hogy túl szorgalmasan építgetnek egy determinisztikus emberképet. Ennek a szimbolikus mondandója azonban éppen a társadalmilag determinisztikus, de tényszeruen voluntarisztikus hivatalos felfogás ellensúlyozása volt. Ugyanekkor a neomarxisták közül sokan egyre inkább a társadalmi élet és a társas determináció "konstruált jellegét" hangsúlyozták, s ez gyanús volt az embert a természettudósok mintájára felfogó szerzők számára. Amikor a természettudós vagy a tágabban az embert meghatározott lényként kezelő tudós arra törekedett, hogy intellektuális menhelyet teremtsen a hatalom voluntarizmusával szemben, számára ez a neomarxista konstrukcionista kép meglehetősen fenyegetőnek tunt.

Csak remélni lehet, hogy a mai politikailag semlegesítettebb távlatok mellett őszintébb - mert félelemmentesebb - dialógus fog kiépülni az ember naturalista és konstruktivista felfogásai között. S az olyan viszonylag kicsiny és áttekinthető értelmiségi közösségek, mint amilyenek Magyarországon léteznek és léteztek, ebben a dialógusban még mások számára is érdekessé válhatnak.

Kiinduló kérdésünkre - a tudományos elméletek szimbolikus értékére - visszatérve, példánk azt illusztrálja, hogy a monolitikus gondolkodásmód politikailag kicsiny engedményei a humán tudományokban olyan elméletek és témák kutatásához vezettek, amelyek egy mozgó s kezdeményező emberképet állítottak előtérbe. Az is kiderült azonban, hogy ezek az egymással társadalmi mondandójukban rokon törekvések megosztottak voltak aszerint, hogy az európai gondolkodás naturalisztikus vagy a természetet és kultúrát mereven elválasztó hagyományát követték-e. Az aktivitás, a kezdeményezés, a spontán vezéreltség olyan témák s közös nevezők voltak, melyekben az egyébként egyet nem értő törekvések közös szimbolikus alternatívát találtak a bornírt hivatalossággal szemben.
 
 

Jegyzetek

1 A dolgozat készítése során a szerző a Stanford Egyetemen, Kaliforniában a Center for Advanced Studies in the Behavioral Sciences vendégszeretetét élvezte. Munkáját a Mellon Alapítvány Gardner Lindzey ösztöndíja támogatta. Szeretném megköszönni Vajda Zsuzsának, hogy lehetővé tette, hogy gondolataimat Szegeden-Budapesten 1997 augusztusában a Humán Tudományok Európai Társaságának első kongresszusán kifejtsem. Köszönöm Kiss Szabolcsnak, hogy emlékeztetett Piaget jelentőségére az aktivitáselméletek kapcsán. Erős Ferenc biztatása és kritikai megjegyzései (különösen Mérei Ferenc szociálpszichológiájának pontosabb beállításáról és a szovjet tevékenységelméletek kétes státusáról) sokat segítettek abban, hogy a kézirat magyar változata is megszülessen.

2 Valójában persze az amerikai pszichológiára is érvényes ez. William Woodward hívta fel a figyelmemet rá, hogy a hatvanas évek magyar pszichológiájának általam bemutatott képe őt felsőbb egyetemi éveire emlékezteti. A sajátosság inkább arra vonatkozik, hogy nálunk mindennek erőteljesebb volt a kapcsolata egy rejtett társadalmi és politikai szimbolikával.

3 E. L. Thorndike: Animal Intelligence. MacMillan Company, New York-London, 1898.

4 Ezt az instrumentalizmust képviselte a filozófiailag, tanuláselméleti és oktatásszervezési elképzeléseiben ma újra felfedezett John Dewey legfontosabb munkáiban: J. Dewey: The Influence of Darwin on Philosophy. Holt, New York, 1910.; Az iskola és a társadalom. Lampel, Bp., 1912.; A nevelés jellege és folyamata. Tankönyvkiadó, Bp., 1978.

5 A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Skinner helyzete Amerikában is ellentmondásosabb, mint arra emlékezni szoktunk. James Deese: American Freedom and the Social Sciences (Columbia University Press, New York, 1985) c. könyvében mutatott rá, hogy a determinizmust és a szabadság gőgjét leküzdeni hirdető Skinner (l. erről sokat vitatott könyvét Beyond Freedom and Dignity. Bantham, New York, 1972) ugyanakkor az instrumentális tanulás egész elrendezése, saját büszkén képviselt szakmai paradigmája révén már pályája kezdetétől (The Behavior of Organisms. Appleton-Century, New York, 1938) a véletlen szerepét, a viselkedés és viselkedésváltozás konstruktív felfogásának rejtett szemantikáját képviseli. A nyílt ideológus ellentmondásban van benne a tudós rejtett ideológiájával. Az operáns viselkedés fogalma Deese értelmezésében a hírhedett deterministánál megőrzi a szándékos viselkedés elvét. Egy másik paradoxon Skinnernél, hogy ez az egészében determinista szerző azt hirdeti, hogy az operáns viselkedés leíró törvényei nem vezethetők vissza semmire, önmagukban álló fenomenológiai törvények.

6 Putnoky Jenő: Az interiorizációról. Magyar Pszichológiai Szemle, (23.) 1966. 51-61. old.; Ch. Osgood: Megismerés és nyelv mint kognitív jelenségek behaviorista elemzésben. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus. Gondolat, Bp., 1970.

7 Barkóczi Ilona, Putnoky Jenő: Tanulás és motiváció. Tankönyvkiadó, Bp., 1966. Grastyán néhány, jelentősebb hatást is gyakorolt munkája: A tanulás alapvető elméleti problémái, paradoxonai és azok idegélettani feloldása. Pedagógiai Szemle, (8.) 1967. 893-914. old.; A játék neurobiológiája. Akadémiai, Bp., 1985. Grastyán értékeléséhez: Molnár Péter: Grastyán Endre (1924-1988). Janus, (No. VII.) 1989. 2.1-19. old.

8 D. Joravsky: Russian Psychology: A Critical History (Blackwell, Oxford, 1989) címu muve mutat be ebből részleteket.

9 Márkus György: Az észlelés és a pszichofizikai probléma. Magyar Filozófiai Szemle, (12.) 1968. 2. szám, 217-299. old.

10 Márkus: i. m. 247. old. Az említett "kincstári felfogás" egyébként Sz. L. Rubinstein (Lét és tudat. Kossuth, Bp.,1967) koncepciója, mely a korban sokkal nagyobb súllyal bírt, mint azt a triviális megfogalmazás ma vissza képes adni.

11 J. Dewey: The reflex arc concept in psychology. Psychological Review, (3.) 1896. 357-370. old. Magyarul in: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyujtemény I., Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 259-269. old., az idézet a 267. oldalon.

12 Márkus György említett filozófiai munkája Marxizmus és "antropológia" (2. kiad., Akadémiai, Bp.1971.) c. könyve. Váriné Szilágyi Ibolya említett tanulmányai: A modern tudomány az emberi látórendszer munkájának aktív jellegéről. Magyar Pszichológiai Szemle, (26.) 1969. 403-420. old.; A marxista ismeretelmélet és az észlelés korszeru koncepciója. Magyar Pszichológiai Szemle, (27.) 1970. 636-647. old.

13 Vereczkei Lajos: A marxista tudat-felfogás a tanulási, megerősítési és motivációs elméletek tükrében. Akadémiai, Bp., 1975. 166. old.

14 A percepciós kísérletek nagy hazai visszhangjára lásd

Váriné: i. m., Kardos Lajos: A korrekciós rendszerek szerepe az érzékleti szerveződésben. Pszichológiai Tanulmányok,

(9.) 1966. 11-20. old. A tényleges kísérleti munka Tánczos Zsolt nevéhez fuződik. Fontosabb tanulmányai: Szenzomotoros koordináció inverz látómezőben. Pszichológiai Tanulmányok, I. 1958. 133-140. old.; Érzékelés és mozgás kölcsönhatásának formái. Pszichológiai Tanulmányok, II. 1959. 105-120. old.; Propriocepció kis latenciaideju hatása a vizuális lokalizációra. Pszichológiai Tanulmányok, III. 1961. 117-133. old. Munkásságának kései összefoglalására: A látás alapfolyamatai. Akadémiai, Bp., 1984. Bár a munka zöme a színlátással foglalkozik, néhány fejezetben visszatér percepció és mozgás kapcsolatára.

15 A máig használt olvasókönyv: Marton L. Magda (szerk.): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Gondolat, Bp., 1975. Az érdeklődés folytonosságát olyan dolgozatok mutatják tőle, mint: Az állandó tér észlelése (I): Pszichológiai és idegélettani megközelítés. Pszichológia, (1.) 1981. 57-81. old.

16 A. A. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség. Gondolat-Kossuth, Bp., 1979.; Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.):

A pszichikum és a tevékenység a mai szovjet pszichológiában. Gondolat, Bp., 1974.

17 Lásd erről: László János, Pléh Csaba: Hungary. In:

V. S. Sexton, John D. Hogan (eds.): International Psychology. University of Nebraska Press, Lincoln, 1992. 196-205. old.; Pléh Csaba: Magyar hozzájárulások a modern pszichológiához. Világosság, 1998. augusztus.

18 Az említett klasszikus dolgozat: G. Moruzzi, H. W. Magoun: Brain stem reticular formation and activation of the EEG. Electroencephal. Clin. Neurophysiol., (1.) 1949. 455-473. old. Grastyán Endre sokat hivatkozott dolgozata: The significance of the earliest manifestations of conditioning in the mechanism of learning. In: J. F. Delafresnaye (ed.): Brain Mechanisms and Learning. Blackwell, Oxford, 1961. 243-263. old. Ennek részleteire magyarul a fentebb idézett munkák mellett lásd : Grastyán Endre, Czopf János, Ángyán Lajos, Szabó Imre: Motivációs mechanizmusok jelentősége a feltételes reflexes kapcsolatok szerveződésében. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 153-198. old.

19 Az említett témák sorrendjében: Marton L. Magda: Az aktivációs és a tájékozódási reakció főbb muködési elvei és jelentőségük a pszichikus folyamatok megismerésében. Pszichológiai Tanulmányok, VI. 1964. 37-50. old.; uő. és Urbán János: Pszichofiziológiai módszerek alkalmazása a személyiségvizsgálatokban. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 199-206. old.; Böszörményi Zoltán, Moussong-Kovács Erzsébet: Orvosi pszichológia. Tankönyvkiadó, Bp., 1967.; Barkóczi Ilona: A kutató és manipulációs tevékenység sajátos formái csecsemőknél és fiatal majmoknál. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 115-122. old.; uő: A megismerési motiváció ontogenezise. Magyar Pszichológiai Szemle, (27.) 1970. 26-58. old.; Pikler Emmi: Adatok a csecsemő mozgásának fejlődéséhez. Akadémiai, Bp., 1969.

20 Lásd: Barkóczi, Putnoky: i. m., 1966., Grastyán: i. m., 1967., i. m., 1985.

21 Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Közgazdasági, Bp., 1971. Negyedik (!) kiadása: Osiris, Bp., 1997.

22 A klasszikus munka. Mérei Ferenc: Az együttes élmény. Officina, Bp., 1947. Group leadership and institutionalization. Human Relations, (2.) 1949. 23-29. old. Az említett kiterjesztéseket hozzáférhetően összefoglalja Mérei Társ és csoport (Akadémiai, Bp., 1989) c. gyujteményes kötete.

23 Erős Ferenc: Mérei Ferenc életmuve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., 1995. 123-126. old. Erős Ferenc figyelmeztetett arra is, hogy kissé idealizált képet mutatok Mérei Ferencről, akinek igen karakterisztikus nézetei voltak például a vezetésről. Ezt a leegyszerusítést elismerem. A jelen összefüggésben azonban csupán a spontán közösségszervezés mint alternatív életmód érdekes számunkra.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu