SZEMLE

---

Pléh Csaba

Descartes:
A lélek szenvedélyei
Fordította és az utószót írta: Dékány András.
Ictus, Szeged, 1994.
189 old., 336 Ft

1996 Descartes-év volt, a francia filozófus születésének 400. évfordulója. Jó alkalom arra, hogy újragondoljuk Descartes jelentőségét az

európai gondolkodás történetében. Ez az újragondolás persze már régebb óta folyik, többnyire kritikák, néha egyenest szitokszavak közepette. Az általános hangnem (persze nem a Sorbonne-on tartott nagyszabású filozófiai emlékkongresszus, hanem a profánabb megnyilvánulások hangneme) Descartes megkérdőjelezése. A karteziánus hagyomány ma szinte közhelyként válik a "modernitás" úgymond meghaladandó mozzanatainak bűnös elindítójává. Descartes-nak szemére vetik, hogy a tudományos elemzés igényéből kánont csinál, hogy kiindulópontja a rendezett, szekvenciálisan haladó és a "világos gondolatokat" előtérbe állító racionális érvelés, valamint az egyén. Descartes messzemenően individualista ismeretelméletet hirdet mind a tudományra, mind a hétköznapi halandók gondolati világára nézve, s végül, Daniel Dennett kedvenc kifejezését használva, az oszthatatlan én felfogásának párjaként kialakítja a "kartéziánus színpad" doktrínáját, azt a felfogást, mely szerint végül is minden gondolati működésünk egyetlen színpadon történik, közös műveletek vagy megoldási módok nyelvére fordítunk le minden feladatot, és a lélek megismerő munkája egy belső szem (a belső néző) mindent átható tekintete előtt zajlik. S akkor még nem is szóltunk Descartes már jóval korábban kifogásolt gondolati megoldásairól a test-lélek problémát illetően, dualizmusáról, arról az emberképről, amely kategóriahibára épít, ahelyett, hogy arisztotelészi módon a lelket a testi folyamatok szerveződési módjának tartaná, ahogy azt Harkai Schiller Pál vagy Gilbert Ryle kifejtette.

A lélek szenvedélyei Descartes utolsó, még életében megjelent munkája. Valójában, ahogy Dékány András eligazító szándékú utószava is kezeli, etikai összefoglalásnak is tartható, olyan munkának, amely megadja, hogyan váljék a méltó életet, vagyis filozofikus életet élő ember saját érzelmeinek urává. Descartes könyve tekinthető azonban összefoglalásnak is a karteziánus filozófiának a lelket, valamint a test és lélek viszonyát illető gondolatairól, olyan kompendiumként, mely a pálya végén visszatér azokra a kérdésekre, amelyeket Az emberről szóló, eredetileg kiadatlan munkában a mechanikus fiziológia híres gépi emberképével kifejtett. Megjelenik benne azonban a lelki jelenségeknek az a felfogása is, amely a Értekezés a módszerről és az Elmélkedések Descartes-ját, a cogito uralmát mutatja.

Ha a pszichológia története s mindmáig érvényes kategoriális problémái felől tekintjük, Descartes-nak tulajdonképpen kettős üzenete és kettős hagyománya van. Mai kifejezésekre fordítva, az egyik a dualista Descartes, aki teljesen elválasztja egymástól a testet és a lelket. A lélek funkcióját pusztán a tiszta megismerésre korlátozná. Olyan emberkép ez, amely a kogníció és az Én elsőbbségéből indul ki. A lelket valamiféle redukálhatatlan isteni ajándéknak fogja fel. Ez voltaképpen a hivatalos és nyíltan hirdetett karteziánus felfogás, amely visszatérően kritikák tárgya mind a filozófiában, mind a természettudományokban. Kritikák tárgya, mert egy szenvedélytelen, "sótalan", puszta megismerő embert állít elénk. Ezt nemcsak mai eszünk mondatja velünk, már Pascal is így gondolta, amikor Descartes Istenével a szenvedő ember Istenét állítja szembe, és Descartes kognitív lélekfelfogásával

a szenvedő ember lélekfelfogását. "Nem tudok megbocsátani Descartes-nak: legszívesebben egész filozófiájában meglett volna Isten nélkül."

Van azonban egy másik Descartes is, mely "nem hivatalos", mert nem expliciten kifejtett képet ad az emberről. Leginkább a pszichológia interakciós felfogása jellemzi: test és lélek között állandó kölcsönhatásokat tételez fel, és az emberi viselkedés szabályozásában az értelmező, megismerő mozzanatok mellett legalább ugyanakkora jelentőséget tulajdonít a testi, zsigeri mozzanatoknak. Szélsőséges értelmezéseiben, például Az emberről szóló munka bizonyos paszszusai alapján ez a rejtett Descartes egyben a kiterjesztett mechanikus emberkép elindítója is. Vitathatóan ugyan, de annak a reflex központú idegrendszer felfogásnak az elindítóját is Descartes-ban szoktuk tisztelni, amely a XX. századra például Pavlov és a behavioristák munkáiban teljességgel egy idegrendszeri automatizmusra szeretné visszavezetni az ember egész viselkedését. Ehhez a "lélek" legfeljebb csak mint a tortára tett hab járulna hozzá, de valódi okként nem határozná meg viselkedésünket. Egyaránt Descartes-ra vezethető tehát vissza a radikálisan mechanikus és a radikálisan kettős emberkép.

A kis katekizmus, A lélek szenvedélyei, valójában jól mutatja Descartes kettősségeit, ugyanakkor ha súlyozni lehetne, inkább a komplex Descartes irányába mozdul el. Hiszen az egész mű, ha céljait mai dikcióra fordítanánk le, arról szól, hogyan helyezzük el világunkban az érzelmeket, hogyan küzdjünk meg velük, hogyan találjuk meg a módot arra, hogy az érzelmek szolgáljanak minket, és ne mi legyünk az érzelmek rabjai. Descartes e könyvében az első ötven cikkely, több mint a könyv egyharmada foglalkozik a lélek általános felépítésével. A második rész (anakronisztikusan fogalmazva) az alapérzelmek fajtáit s az alapérzelmeket kiváltó helyzetek taxonómiáját adja meg, míg a harmadik rész azokat a komplex érzelmeket, illetve az érzelmekhez kapcsolódó temperamentumszerű egyéni különbségeket elemzi, melyek révén vázolódik egy sajátos sztoikus életvezetési, ha úgy tetszik, pszichoterápiás felfogás is. A második és harmadik rész két szempontból is nagyszerű olvasmány. Számos mai gondolatunk gyökereit találjuk meg itt. Persze nem mindig csak descartes-i gyökerek ezek, hanem sokszor azokra a Régiekre mennek vissza, akiket Descartes ebben a könyvében is meglehetősen kettősen kezel.

Felütésként, az I. cikkelyben kifejti, hogy el akar távolodni az Iskolák és az antikvitás hagyományától: "amit a Régiek tanítottak róluk, oly csekély, és jórészt oly kevéssé hihető, hogy csak az általuk követett utaktól eltávolodva lehet némi reményem az igazság megközelítésére" (30. old.). Ugyanakkor, mint a kritikai kiadások sokszor rátérnek, jócskán merít is a Régiektől. Ilyen értelemben A lélek szenvedélyei is a Descartes-filológia egyik közhelyének példája. Descartes az újkor határán álló szerző, aki, miközben a modernitás, az önmagában, pusztán az eszére támaszkodó modern individuum kialakulásának apostola, sajátos toposzait, sokszor metaforáit és stílusfordulatait is az oly erőteljesen levetkőzni próbált Régiek hagyományából meríti. Élvezetes olvasmány a második és harmadik rész azért is, mert a száraz filozófus itt az élet ismerőjének bizonyul, aki nagyon határozott módon vázolja azokat az élethelyzeteket, amelyek oly fontosak az érzelmek alakulása szempontjából.

Az első rész viszont a karteziánus pszichológiai felfogás már említett újrakifejtése. Descartes számos okból a mai pszichológia gondolatmeneteinek és gondjainak előfeltételezője. Vannak ezek között olyan mozzanatok, amelyek nem igazán jelennek meg A lélek szenvedélyeiben. Ha egy mai diák Descartes-tal szeretne foglalkozni, lélekfelfogásának teljes megértéséhez okvetlenül forgatnia kell A lélek szenvedélyei mellett az Értekezést a módszerről - és az Elmélkedéseket is. Az etikai kiskátéból kimarad a cogito elsőbbségének elve, az a hírhedett és sokat emlegetett karteziánus gondolat, amely a lételmélet kiindulópontjának is a megismerést tartja. Hagyjuk most, hogy miért oly fontos mindez a filozófus számára. Érdemes azonban emlékeznünk rá, hogy a pszichológus számára azért alapvető, mert ebből a gondolatmenetből fakad a megismerés, majd később az egész lelki élet, a teljes belső világ teljes áttekinthetőségének, transzparenciájának hite. Évszázados filozófiai uralma után a XIX. század második felében ez a hit az önmegfigyelés doktrínájává kristályosodva befolyásolja a modern kísérleti pszichológia megszületését. Ahogy e doktrína kritikusai, például Lancelot Law Whyte emlegetik, tulajdonképpen a filozófia karteziánus fordulata a megismerés előtérbe helyezésével azonosította a "lelkit" a tudatossal. Ezután jó néhány évszázadra van szükség, hogy ezt újra levetkezzük.

A XX. századi pszichológia fogja - a legkülönbözőbb formáiban, gondoljunk a viselkedéstanra vagy a különböző mélylélektani gondolatmenetekre, de akár a szociálpszichológia vagy a nyelvpszichológia jó részére is - hirdetni, hogy Descartes legalapvetőbb tévedése talán az a hit, hogy az érdekes, bonyolult vagy sajátosan emberi lelki jelenség azosítható a tudatossal, e szónak abban az értelmében, ami számunkra áttekinthető, és közvetlenül be tudunk számolni róla. Ezt a gondolatot, akárcsak a tudományos elemzés módszertani elveit, vagyis hogy mindig az egyszerűből kell kiindulnunk, és a világot felszabdalva kell építkeznünk a megismerés során, Descartes e könyvében már ismertnek és elfogadottnak tételezi. Az analízis elve például nem kerül kifejtésre itt, de amikor megpróbálja diszkutálni, hogy miért éppen annyi alapérzelem van, amennyit ő hirdet, és ezekből hogyan vezethetők le a bonyolultabbak, tulajdonképpen iskolapéldáját látjuk annak, hogyan terjesztődik ki a szigorúan matematizáló gondolatmeneten túlmenő területekre is ez az elemző viszony. A lélekről szóló könyv nem sokat kezd Descartes-nak a velünk született eszmékre vonatkozó tanításával sem, igazából elég nehéz lenne megtalálni valamilyen erre vonatkozó referenciát. Pedig ez a karteziánus racionalizmus máig maradandó gondolata, mely az empirikus tudományok innátizmus-vitáiban is előjön mint vonatkoztatási keret.

Mi az hát, ami megmarad és megjelenik Descartes pszichológiai elveiből a kifejezetten pszichológiai témájú munkában? A könyv első része valójában három központi jelentőségű karteziánus tézist mutat be: a megismerés elsődlegességét, a lélek oszthatatlanságát és a testi folyamatok és a lélek közti bonyolult, ha úgy tet-

szik, interakciós viszonyokat. A lélek funkcióit egy olyan mechanikus gondolkodónak kell megtalálnia, aki végigtekinti, hogyan is működik óraműszerű gépezetként a test. De hát ha így működik, mi is lenne a lélek szerepe? Itt jelenik meg a Ryle által oly vitriolosan emlegetett "A gépben lakozó kísértet". "Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyű felismerni, hogy semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink, amelyeknek alapvetően két fajtájuk van. Tudniillik egyesek a lélek cselekedetei, mások pedig a szenvedélyei [...]. Általában a szenvedélyeknek nevezhetjük az összes bennünk található észleletet vagy ismeretféleséget, mivel hogy gyakran nem a mi lelkünk teszi őket olyanokká, amilyenek, s mert a lélek mindig azoktól a dolgoktól kapja őket, melyeket ábrázolnak". (42-43. old.)

Descartes a szenvedélyeknek megkülönbözteti egy szűkebb és egy tágabb értelmét. Tágabb értelemben "az összes észleletünk, azok is, melyeket a rajtunk kívüli tárgyakra, azok is, melyeket testünk különféle affekcióira vonatkoztatunk, valóban szenvedélyek a lelkünk tekintetében [...]: mégis e szót csupán azon észleletek jelölésére szoktuk korlátozni, melyek magára a lélekre vonatkoznak". (47. old.)

A tágan értelmezett szenvedély fogalmába tehát beletartozik valójában minden "bemeneti" folyamat, a szűken értelmezett szenvedélybe viszont csak az, amit nem tudunk a külső tárgyaknak tulajdonítani, intencionálisan magára a lélekre vonatkoznak. Ezeket tartjuk ma érzelmeknek. A lélek szenvedélyei "olyan észleletei, érzései vagy felindultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk, s amelyeket a szellemek valamilyen mozgása okoz, tart fenn és erősít meg" (48. old.). A "szellemekről" később még lesz szó. Valójában ezek képviselik azt, amit később az érzelmek vegetatív komponenseinek fogunk nevezni, Descartes-nál pedig ezek teljesítik ki az interakcionista felfogást test és lélek kapcsolatáról.

A karteziánus lélek egységes és oszthatatlan belső színpad. "A lélek valójában az egész testtel van összekapcsolva és [...] nem állíthatjuk valójában, hogy [...] a test valamelyik részében van. [...] Semmiképpen sem képzelhetjük el a felét vagy a harmadát egy léleknek, sem azt, hogy mekkora kiterjedést foglal el, és hogy egyáltalán nem válik kisebbé attól, hogy a test egy részét levágják, de teljesen különválik tőle, amikor szerveinek együttesét felbomlasztják." (50. old.) Valójában ez az az oldala Descartes-nak, mármint az oszthatatlan lélek koncepciója, amelyet a mai kognitív tudományban és a filozófiában a legkritikusabban kezelnek. Észre kell azonban vennünk, hogy egyben ez az a mozzanat, amely Descartes felfogását évszázadokkal későbbi mai gondolatmenetekkel rokonítja. Az egységes lélekfelfogás valójában megfeleltethető annak a komputációs elmeelméletnek, amit technikai irányból Newell és Simon, filozofikus irányból például Fodor és Pylyshin képvisel: minden gondolkodási folyamatunk egy közös mintázatkereső, formailag szervezett, szintaktikai reprezentációt használó algoritmikus rendszerre vezethető vissza. Nincsenek elvi különbségek a között, amikor egy futballeredmény-táblázatot memorizálunk, s amikor felismerjük barátnőnk szőke fürtjeit. Minden gondolati tárgy elemi egységek konkatenációja, mely ennek értelmében propozicionálisan, kijelentésszerűen szerveződne a fejünkben.

Descartes azonban következő lépésként a testhez fordul. Miután kifejti, hogy a léleknek nincs kiterjedése, és nem kapcsolható egyetlen helyhez, ebben a könyvében mégis kibontakoztat egy olyan fiziológiai doktrínát is, amely mintegy tovább folytatja az egységes és oszthatatlan lélek elképzelését. Az elvileg testetlen lelket kitüntetetten egy helyhez kapcsolja. "Noha a lélek az egész testtel van összekapcsolva, mégis van benne egy olyan rész, melyben jobban gyakorolja funkcióit, mint az összes többiben." (Vegyük észre, mennyire kompromisszumos és érvelés nélküli ez a "jobban gyakorolja" kifejezés - P. Cs.) Ez a rész "egy bizonyos igen kicsiny mirigy, mely az agy állományának közepében helyezkedik el, és [...] a mirigy legkisebb mozgása is sokra képes, hogy megváltoztassa e szellemek áramlását, és viszont, a szellemek áramlásában bekövetkező legkisebb változások is sokat tehetnek azért, hogy megváltoztassák e mirigy mozgásait" (51. old.). Ráadásul tobozmirigyből csak egy van, hangzik Descartes további érve, márpedig az agyban az összes többi képlet megkettőzött, s ez ellentmondásban lenne (ismét vegyük észre a furcsa áthallásokat testi és tiszta lelki érvelés között) a lélek egységével és oszthatatlanságával.

Térjünk vissza a "szellemek" problémájára! Descartes "megszüntetve megőrzi" a Régiek életszellemeinek fogalmát, igyekszik azonban megszabadítani ezeket minden spirituális tulajdonságuktól. Ellentmondásos egységek ezek nála, ahogy egyik elemzője, Georges Canguilhem tüzetesen tárgyalja. Az életszellemek Descartes-nál, bár nem rendelkeznek igazi lelki tulajdonságokkal, és legjobb úton vannak afelé, hogy a vérből kialakult különlegesen finom vérelemekként az idegrendszeri működések hordozóivá váljanak, egy picit megőriztek a lelkiségből, s nemcsak nevükben. Saját hőtermelésük van például. Ez Descartes személyiségtipológiájában igencsak fontos. Descartes a XXXVI. cikkelyben részletesen bemutatja az életszellemeknek és az általuk kiváltott testi reakcióknak a szerepét. A félelemkeltő tárgy hatására az életszellemek "részben azokba az idegekbe mennek, amelyek arra szolgálnak, hogy hátat fordítsunk és mozgassuk a lábunkat az elmenekülés érdekében, részben pedig azokba, melyek olyképpen tágítják ki vagy szűkítik össze a szív nyílásait, hogy ez a vér, másként ritkulva meg itt, mint szokott, olyan szellemeket küld az agyba, melyek alkalmasak a félelem szenvedélyének fenntartására és megerősítésére" (54. old.). Ezért része Descartes számára az érzelmek meghatározásának, hogy a szellemek mozgásának, vagyis a vegetatív oldalnak okozati szerepe van. S mivel ezek a "felindulások" önálló életre kelnek, ezért a lélek nem képes teljességgel uralkodni a szenvedélyek felett. Tulajdonképpen a testi, vegetatív reakciók fennmaradása eredményezi ezt. A helyzet azonban nem reménytelen. Gyakorlással "még a leggyengébb lelkűek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szenvedélyük felett, ha eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányításuk alá vonják". (66. old.)

Vagyis ami a test és lélek közötti kapcsolatot illeti az érzelmek esetében, Descartes korántsem annyira száraz és a lélek testtől elválasztott jellegét hirdető szerző, mint az első pillantásra tűnt volna, s amint sokan ma is beállítják. Számára alapvető jelentőségű, hogy kétirányú kapcsolat van a lélek és a vegetatív működések között. A vegetatív működések mintegy önálló életre kelhetnek, és éppenséggel ez a szó hétköznapi értelmében vett szenvedélyeink alapja.

A sztoikus etika ennek megfelelően próbál uralomra szert tenni, úgy, hogy újra szétválasztja az élményeket és a testet.

Az érzelmek alapvető tipológiájában Descartes a kiváltó tárgyakat tekinti a lehetséges osztályozás vezérelvének, tudva közben, hogy a közvetlen ok valójában a tobozmirigy és az életszellemek közötti sajátos kapcsolatokban keresendő. Bizonyos tárgyak jellegzetesen bizonyos érzelmeket váltanak ki. Descartes rendszere nem túl bonyolult, hat alapérzelmet különböztet meg, "tudniillik a Csodálkozás, a Szeretet, a Gyűlölet, a Vágy, az Öröm és a Bánat. És hogy az összes többi e hat közül néhányból van összetéve, vagy azok fajtája" (76. old.). Descartes meglehetősen, olvasmányosan jellemzi e fejezetben a kiváltó helyzeteket. Nézzünk meg néhány példát. "A csodálkozás a lélek hirtelen meglepetése, s ez az oka annak, hogy hajlandó figyelmesen szemügyre venni a számára ritkának vagy rendkívülinek tűnő tárgyakat. Elsődlegesen tehát az agyban levő benyomás okozza, mely a tárgyat ritkának, s következésképpen különösen figyelemreméltónak ábrázolja." (77. old.) Funkciója pedig, hogy "általa megtanuljuk és emlékezetünkben tartsuk azokat a dolgokat, amelyekről azelőtt nem tudtunk" (80. old.). Vagyis a csodálkozás valami olyasmi számára, mint a XX. század közepének pszichológiájában a tájékozódási reakció volt.

Az érzelmekhez jellegzetes vegetatív változások tartoznak. Nem a részletek itt az érdekesek, nem az, hogy a vágyban, az örömben vagy a bánatban melyik szerv működése változna meg Descartes szerint, hanem az egész gondolatmenet, amely minden érzelemhez valamilyen sajátos vegetatív változást szeretne hozzákapcsolni. Valójában a mai érzelempszichológia egyik állandóan visszatérő, vitatott kérdése, hogy megtehetjük-e ezt. Meg is szoktunk feledkezni róla, hogy már Descartes az egyik alapfelfogás mellett tette le voksát.

Ezek mellett azonban az érzelmeknek jellegzetes külső jeleik is vannak. "Egyetlen olyan Szenvedély sincs, melyet ne árulna el a szem valamilyen sajátos mozgása [...] Ám annak ellenére, hogy könnyen észrevesszük a szemnek ezeket a mozgásait s tudjuk, mit jelentenek, azért még nem könnyű leírni őket, mivel mindegyik több változásból tevődik össze, melyek a szem mozgásában és helyzetében következnek be. S ezek oly különösek és jelentéktelenek, hogy külön egyiket sem vehetjük észre." (103. old.) Ismét csak arról van szó, hogy Descartes, a "tiszta lélek" pszichológusa, a korábbi karakterelméletekhez hasonlóan nagyon határozottan kiáll egy specifikus kifejezéselmélet mellett, vagyis amellett, hogy minden érzelemhez hozzákapcsolódik egy jellegzetes kifejező mozgás. Ismét a mai pszichológia egyik lehetséges álláspontját fejti ki.

A harmadik rész, amikor a komplex érzelmekről beszél ("egyes szenvedélyek" címen) tulajdonképpen a reneszánsz és az újkor határán levő naiv emberismeret és ennek megfelelő "népi pszichológia" példasorozatai mellett sajátos lexikai szemantikai jellemzéseket ad. Érzelemkifejezéseket vezet vissza a lehorgonyzás révén alapvetőnek beállított más érzelemkifejezésekre. Tulajdonképpen az érzelemkutatásban mindmáig meglehetősen bevett eljárás ez, sokszor alkalmazzuk ezt a típusú szemantikai visszavezetést. Nézzünk egy példát. "A Csúfolódás vagy a Gúnyolódás egyfajta Gyűlölettel kevert Öröm, mely abból származik, hogy valamilyen kis rosszat veszünk észre egy olyan személyben, akiről úgy véljük, hogy megérdemli. Gyűlöletet érzünk e rossz iránt és örömöt amiatt, hogy abban az emberben látjuk, aki megérdemli." (150. old.) Kapunk egy kis ízelítőt a kompenzációs felfogásból is. "Miért a legtökéletlenebb emberek gúnyolódnak a legtöbbet? Azt látjuk, hogy akiknek igen nyilvánvaló fogyatékosságuk van, például sánták, félszeműek, púposak, vagy akiknek valamilyen nyilvános megszégyenítésben volt részük, azok különösen hajlamosak a gúnyolódásra, lévén, hogy az összes többi embert testileg éppoly hibásnak szeretnék látni, mint amilyenek ők maguk. Nagyon örülnek az őket sújtó bajnak és úgy gondolják, hogy megérdemlik őket." (151. old.) A szenvedélyek csökkentésére szóló tanácsok mind azzal kapcsolatosak, hogy a fellépő testi reakciókról jó, ha eszünkbe jut, hogy ezek elválhattak eredeti kiváltóiktól, azután, ha a szenvedélyeink túlzottan gyors cselekvésre késztetnek, akkor késleltethetjük reakcióinkat és így tovább. Az önfegyelem tulajdonképpen arra irányul, hogy a vegetatív működések közben vagy ezek hatására fellépő automatizmusokat elkerüljük. Itt már valóban tetten érhető a kognitív irányba átalakító Descartes, az a Descartes, akinél az érzelmek valójában leküzdendő egyensúlyhiányok, rosszak az emberi életben.

Dékány András fordítása kiváló munka. Mai nyelven teszi hozzáférhetővé a pszichológia egyik klasszikus munkáját, kiegészítve az elég gazdag magyar Descartes-fordításirodalmat. Valójában azt lehet csak sajnálni, hogy a szép kiállítású, karcsú kis kötet nem próbálkozott meg olyan megoldásokkal, mint a már említett Voss-féle amerikai "kommentált" kiadás (Descartes: The Passions of the Soul. Ford. Stephen Voss, Hackett, Indianapolis, 1989). Nem is annyira a kommentárokat hiányolom, vagy a szöveget részletesen értelmező lábjegyzeteket. Meglepő módon Descartes munkája lábjegyzetek nélkül is közvetlenül szól a mai olvasóhoz. Voss azonban beemelte az érzelemkifejezésekről szóló részbe Lebrun 1696-ban, posztumusz megjelent, Descartes ihlette rajzait, melyek a híres francia mester korabeli értelmezését mutatják Descartes érzelemkifejezéseiről, s mint ilyenek retrospektív betekintést engednek abba, hogyan jelenítette meg a klasszikus a karteziánus pszichológiát.

Deák István

The Holocaust in Hungary
Fifty Years Later
Ed. Randolph L. Braham, Attila Pók
Columbia University Press,
(East European Monographs, CDLXXVII. - Holocaust Studies Series)
1997. 783 old.

A magyarországi zsidók vagy a magyar zsidók, vagy a zsidó magyarok - az alábbiakban magyar zsidóknak fogom őket nevezni - a leginkább integrálódott zsidó kisebbségek közé tartoztak Európában. Az 1918 előtti szabadelvű korszakban történetük kivételes sikertörténet volt; s bár helyzetük 1918 után számottevően rosszabbodott, a második világháború első éveiben a 825 ezer magyar zsidó nagy többsége - ideértve a mintegy 100 ezer, a zsidótörvények által zsidónak minősített keresztényt - egészen a német megszállásig nagyjából bántatlanul élhetett. 1944 márciusáig, amikor a németek megszállták Magyarországot, mintegy 60 ezren váltak az erőszak áldozatává: egy részüket, miután mint állítólagos idegen állampolgárokat kiutasították őket, az SS mészárolta le Galíciában, másokat egy délvidéki partizánüldöző akció során a magyar hadsereg ölt meg, ismét mások munkaszolgálatosként a keleti fronton pusztultak el, végül sokan - Stark Tamás szerint 20 ezren - hadifogolyként szovjet táborokban lelték halálukat. Mégis úgy tűnt, hogy a többiek biztonságban vannak, ha a foglalkoztatás, az üzleti élet, a nem zsidókhoz fűződő kapcsolataik területén súlyos és megalázó korlátozásokat kellett is elszenvedniük. És ekkor, amikor a világháború már a végéhez közeledett, az SS és a magyar hatóságok együttesen további 400 ezer magyar zsidót pusztítottak el. A háború után sok túlélő mégis úgy tett, mintha mi sem történt volna, ha lélekben nem érezte is többé magát a magyar nemzet szerves részének. Mivel a kommunista rendszer évtizedeken át alig vett tudomást a kérdésről, zsidók és nem zsidók csak újabban láttak hozzá a magyarországi zsidóság összetett, ellentmondásos, egyszerre szívet melengető és szörnyűségekkel teljes történetének az újraértelmezéséhez.

A közös erőfeszítések szellemi irányítója Randolph Braham, a holocaust erdélyi túlélője, a New York City University nyugalmazott professzora volt, akinek monumentális főműve (The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary - A magyar Holocaust) két kiadásban angolul és magyarul is megjelent. A Braham és Pók Attila által szerkesztett jelen kötet fontos hozzájárulás a magyar zsidóság történetének irodalmához. A The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later címet viselő kötet 36 tanulmánya eredetileg előadásként hangzott el az 1994 áprilisában e címmel Budapesten tartott nemzetközi konferencián. A szerzőgárda - öt-hat kivétellel - magyar vagy magyar származású tudósokból áll. (1994 áprilisában a kérdésről - amerikai, angol, izraeli és magyar részvétellel - Londonban is konferenciát rendeztek - l. David Cesarani (ed.): Genocide and Rescue. The Holocaust in Hungary 1944. Berg, Oxford-New York, 1997. 220 old. A cím ellenére a kötet kétnyelvű: 21 cikk szövege magyar, angol összefoglalóval, a többi angol, magyar nyelvű rezümével. A kötet - a köszöntőket követően - három kronologikus egységre tagolódik: Előzmények; A Holocaust-korszak; A háború utáni korszak.

A könyv nem mentes a konferenciakötetek szokásos fogyatékosságaitól: sok benne az ismétlés, a szerzők nem reflektálnak egymás mondandójára, és a bevezető tanulmányok sem tekintik át a kutatás vitás kérdéseit. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szerzők álláspontja sokszor homlokegyenest ellenkezik egymással: így egyesek a magyar kormány, a nem zsidó értelmiségiek és a magyar nép bizonyítványát magyarázzák, mások viszont kímélet nélkül bírálják őket. Néhány szerző többet ígér, mint amennyit teljesíteni képes. Az Endre László, a "végső megoldás" magyarországi élharcosa című tanulmány például szinte teljesen mellőzi az életrajzi és pszichológiai elemeket, s ehelyett Endre jól ismert bűneit sorolja fel. Egészében véve, a könyvben - miként a hasonló szakmunkákban - keveset olvashatunk a tettesekről mint egyénekről, illetve csoportról. Úgy hisszük, elérkezett az idő, hogy alaposan megvizsgáljuk a tettesek társadalmi származását, ifjúságukat, korai pályafutásukat, ideológiájuk kialakulását, és azt, mit csináltak azon kívül, hogy kitervelték a zsidók kiirtását. Nem nélkülözhetjük a tettesekről, a zsidók védőiről és a zsidóság vezetőiről elkészítendő kollektív társadalmi-politikai életrajzokat sem. Az efféle gyengeségek ellenére a kötet nagyon érdekes, sok helyütt drámai, másutt kitűnően megírt olvasmány: kibontakozik belőle a magyar zsidóság rendkívüli története, melynek jelene - számos más európai ország zsidóságától eltérően - meglehetős életerőről tanúskodik.

A magyar zsidók számára a pohár mindig is egyszerre volt félig tele és félig üres. A XIX. században a magyar nemesi vezetőréteg nagyobb része teljes emancipációjukért harcolt, e folyamat 1895-ben, a zsidó vallás - a katolikus egyház heves ellenállása dacára keresztülvitt - egyenjogúsításával tetőzött. 1882-ben, a tiszaeszlári vérvádat követően antiszemita kilengésekre, kisebb pogromokra került sor, a következő évben megalakult az Antiszemita Párt. A tiszaeszlári zsidókat azonban a bíróság felmentette, az Antiszemita Párt pedig fokozatosan háttérbe szorult. De nem az antiszemitizmus. Épp ellenkezőleg, ahogy a zsidóság a szabad foglalkozású pályákra, sőt a közszolgálatba, a tisztikarba és a közigazgatásba is beáramlott, a középosztályban fokozatosan nőtt irántuk az ellenszenv. Megszűnt volna evvel a magyar nemesség és a zsidók közötti régi, hallgatólagos megállapodás, amely szerint az előbbi kormányoz, az utóbbiak pedig korszerűsítik az országot? A konferencia előadóinak többsége szerint erre teljesen sohasem került sor, még a két világháború közötti időszakban sem, amikor pedig az uralkodó elit mind nagyobb része látta úgy, hogy a zsidókérdésre csak a tömeges - önkéntes vagy kényszerített - kivándorlás hozhat megoldást. Gondoljunk arra, hogy az első világháború idején a tartalékos honvédtisztek csaknem egyharmada zsidó volt, s alig tudunk antiszemitizmus előfordulásáról a közös hadsereg magyar egységeiben. Az első világháború alatt, annak ellenére, hogy galíciai zsidó menekültek százezrei zsúfolódtak össze az országban, a zsidók úgy érezték, teljes elfogadásuk és integrációjuk karnyújtásra van.

Az első világháború nyomán azonban drámai módon megváltozott zsidók és keresztények viszonya. Sok nem zsidó a szenvedéseket, a nélkülözéseket, az áruhiányt zsidó spekulánsok rovására írta, a zsidókat lógósoknak tekintette, és őket okolta a katonai vereségért, a Monarchia öszszeomlásáért, Magyarország megcsonkításáért, az 1918-1919-es forradalmakért. Különösen sokban járult hozzá az elit és középosztályi antiszemitizmus erősödéséhez a Tanácsköztársaság, melynek vezetése túlnyomórészt fiatal zsidó értelmiségiekből állt. Ráadásul eltűnt az országból a legtöbb etnikai kisebbség, akikkel szemben a lojális és hazafias zsidókra példaként lehetett hivatkozni.

A fehérterrornak elsősorban a zsidók voltak a célpontjai. Horthy hatalomra kerülésével a zsidók elvesztették a Habsburg-dinasztia jóindulatú pártfogását, ehelyett egy olyan bevallottan antiszemita katona uralma alá kerültek, aki politikai környezetével együtt a liberalizmust szitokszónak tekintette. Kívánatos lett volna, ha a könyvben élénk vita bontakozik ki arról, milyen volt az 1918 utáni politikai, szellemi és kulturális változások mértéke - a szerzők ehelyett úgy mondanak egymásnak ellent, hogy a másik álláspontjáról tudomást sem vesznek. Ozsváth Zsuzsanna (Dallas) szokatlanul éles hangon (Lehet szavakkal ölni? Antiszemita szövegek és szerepük a magyar zsidóság tragédiájában) a holocaust szellemi előkészítésével vádolja a legismertebb írók egy részét, a népi írókat, míg szinte szót sem ejt a számos nem antiszemita íróról és művészről, akikkel viszont a kötetben Tilkovszky Loránt foglalkozik (A zsidótörvények mint a Holocaust előzményei). Mint Tilkovszky is írja, 1938-ban hatvan közismert művész és író, köztük Bartók és Kodály tiltakozott az első zsidótörvény ellen. Lackó Miklós (A zsidó értelmiség a Holocaust előtt) azt hangsúlyozza, hogy több kiemelkedő, Ozsváth által támadott nem zsidó értelmiségi tett kísérletet zsidó írók védelmezésére, s adta ki írásaikat, költeményeiket még 1944-ben is. Ozsváth élesen bírálja Szekfű Gyulát is, akit viszont több más írás elismeréssel említ meg. Pók Attila (Bűnbakkeresés és Holocaust) szerint például Szekfű 1918 után kevésbé a zsidók, mint inkább a magyar liberális nemesség ellen irányozta kritikáját, amely, így Szekfű, eltékozolta Magyarország erkölcsi és vallási örökségét. Szekfű a második világháború idején bekapcsolódott a németellenes mozgalomba is. Általában véve mélyebb vizsgálatot érdemelne az is, miért vált sok hangos antiszemita a náci időkre a polgárjogok védelmezőjévé. Míg Ozsváth feltétel nélküli zsidógyűlöletet emleget, anélkül hogy okaira magyarázatot találna, Hajdu Tibor (A hagyományos antiszemitizmustól a náci típusú antiszemitizmusig) főleg antikapitalizmusról és antiliberalizmusról beszél. A többnyire a parasztság soraiból származó népi írók közül sokan, de távolról sem valamennyien a zsidó burzsoáziában fedezték fel az elszegényedett, paraszti Magyarország bajainak az okát. Hajdu arra emlékeztet, hogy nem minden népi író volt antiszemita, és nem tartozott a politikai jobboldalhoz sem; épp ellenkezőleg, néhányuk, főleg 1945 után a kommunisták táborába sodródott. Szerintem a népi írókkal kapcsolatos fő probléma nem is antiszemitizmusukban rejlik - ennek hatása a holocaustra amúgy is megállapíthatatlan -, hanem naiv romantikus elképzeléseikben és opportunizmusukban, amely minden létező rezsim nagyon is lojális ellenzéke szerepére tette őket alkalmassá.

Hajdu másokkal együtt joggal emeli ki, hogy az első világháború utáni antiszemitizmus fő hordozói az elcsatolt területekről érkező középosztályi menekültek voltak, akik a magánalkalmazotti piacon és a szabadfoglalkozások terén reménytelen küzdelemre kényszerültek a náluk jobban képzett zsidókkal. Történt mindez kétségbe ejtő gazdasági helyzetben, amikor a menekültek százezrei érkeztek az országba, közöttük rengeteg orvos, ügyvéd és köztisztviselő. A menekültek és más nem zsidó középosztályi értelmiségiek kormányzati beavatkozás - ha tetszik, pozitív diszkrimináció - iránti hangos követelőzése nagy szerepet játszott a zsidóellenes intézkedésekben. A megindult folyamatokat azonban nem lehetett megállítani, annál is kevésbé, mivel Európában mind általánosabbá vált a zsidóellenesség, melyben éppen Magyarország hagyományos szövetségese, Németország járt az élen. Hogy a vezető magyar politikusok kívánták-e a zsidóellenes intézkedések enyhítését vagy éppen beszüntetését, és ha igen, a folyamat mely pontján kívántak fellépni, még mindig vitatott kérdés. Végtére is egy s ugyanazon politikus brit vagy amerikai látogatója előtt rutinszerűen a kormány emberiesség melletti elkötelezettségét bizonygatta, náci vendége előtt viszont azt hangoztatta, Magyarország eltökélte, hogy megszabadul zsidóitól. Horthy például tiszta lelkiismerettel és szilárd meggyőződéssel tudta mindkét álláspontot képviselni. Konzervatív politikusok egykorúan és később is azt állították, hogy az 1938-1939-es zsidótörvények célja eredetileg az volt, hogy kifogja a szelet a szélsőjobb vitorlájából, a törvények azonban olyan folyamatot indítottak el, amire nincs jobb szó a szabad rablásnál, és amely - egyebek mellett - aláásta a közerkölcsöket. 1944 végére magyarok milliói váltak bűnsegédekké.

Minden szerző kiemeli: a magyar politika fő célja az volt, hogy visszaszerezzék az elcsatolt területeket, miközben csak kis engedményeket tesznek Németországnak. Figyelemre méltó, hogy számos szélsőjobboldali is táplálta magában a reményt, hogy maximális német segítség fejében a magyar szuverenitás maximuma megőrizhető. Azokat, akik - akár a jobb-, akár a baloldalról - arra figyelmeztettek, hogy ez lehetetlen, árulóknak kiáltották ki. Magyarország végül visszaszerezte az elcsatolt területek egy részét, de sokkal többet adott fel függetlenségéből, mint amennyit Horthy és környezete tanácsosnak tartott volna. Igaz, amíg Horthy kormányzó volt, az ország sosem vesztette el teljesen önállóságát, és 1944 júliusa és októbere között az elvesztett szuverenitás jelentős részét vissza is szerezte.

A területi nyereségek fejében Magyarország hadba lépett a Szovjetunió és a többi szövetséges ellen. Ez végül az ország pusztulásához vezetett. Hogy a háborúban való részvétel és az ország pusztulása elkerülhető lett volna, azok közé a kérdések közé tartozik, melyeket senki sem képes megválaszolni. A másik ár, amit Magyarország a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék visszaszerzéséért fizetett, a zsidóellenes intézkedések meghozatala volt. Semmi kétség, óriási német nyomás nehezedett a kormányra, de - amint azt Randolph Braham bevezetőjében

(A Holocaust Magyarországon. Történelmi kérdések és problémák) kimutatja - a zsidóellenes intézkedésekért nem csak a németek tehetők felelőssé.

A holocaustot sem lehet a magyar hadsereg veszteségeivel egybemosni. Az sem helyénvaló, ha kiemeljük, hogy Horthy és mások hány zsidó életét mentették meg, viszont hallgatunk arról, hány zsidó halt meg Horthy és más magyar vezetők ellenséges magatartása vagy legalábbis közömbössége következtében. Végül, írja Braham, el kell ismerni a Vörös Hadsereg érdemeit is, amely megmentette a túlélő zsidókat. (Braham szavai egy olyan időszakban hangoztak el, amikor egyes magyar kormánypolitikusok relativizálni igyekeztek Magyarország felelősségét a holocaustért.)

Szűkebb tárgyától függetlenül valamennyi szerzőt foglalkoztatja a kérdés, elkerülhető lett volna-e a holocaust, vagy sem. Hajdu Tibor szerint például a zsidók túlélésének szemszögéből szinte mindegy volt, hogy a magyar kormány erősebb ellenállást tanúsít, vagy még szorosabban együttműködik a nácikkal. Való igaz, ha összegezzük a kollaborálás, illetve az ellenállás mellett szóló érveket, így azt, hogy a kollaborálás elodázta Magyarország német megszállását, az ellenállás viszont erősíthette volna a magyarok körében a zsidók iránti szolidaritás érzését, el kell ismernünk: mindenki számára elfogadható ítéletet alkotni szinte lehetetlen.

Braham A magyar Holocaust című könyvében úgy véli, hogy ha a magyar kormány 1943-ban és 1944 elején nagyobb súlyt fektet a németekkel való látványos kollaborálásra, és kevesebbet törődik a szövetségesekkel kiépített titkos és teljességgel reménytelen kapcsolatokkal, megerősíthette volna pozícióját a németekkel szemben, és elháríthatta vagy legalábbis elodázhatta volna az ország német megszállását. Braham szerint tehát egyenes összefüggés áll fenn a németekkel való kormányzati együttműködés mértéke és a zsidók túlélési aránya között. Az érv csábító, ám rögtön ellene vethető, hogy ha Horthy 1944 márciusában megtiltja a német megszállókkal való együttműködést, ez akár olyan zűrzavarhoz is vezethetett volna, amely csökkenti a deportálás "eredményességét". Ez utóbbi érv ellen szól viszont az, hogy éppen a magyarországi zsidó szervezetek kívánták a legkevésbé a jogrend, a rend összeomlását. Eichmann és a magyarok rendelkezései iránt tanúsított készséges engedelmességük abban a reményben gyökerezett, hogy így hozzájárulhatnak a lehető legtöbb élet megmentéséhez. Végül mindenki tette a maga dolgát vagy még annál is többet, így a deportálás szinte zökkenők nélkül bonyolódhatott le.

Horthy azonban 1944. július elején - konzervatív tanácsadóinak ösztönzésére - megemberelte magát, és fegyveres egységek Budapestre rendelésével sikerült is a fővárosban összezsúfolódó mintegy 200 ezer zsidó deportálását megakadályoznia. Így, amíg a vidéki, több mint 400 ezres zsidóság elhurcolása Auschwitzba egyedülállóan akadálytalanul és gyorsan ment végbe, Horthynak a budapesti zsidóság deportálásával szembeni fegyveres fellépése szintén páratlan esemény volt az európai holocaust történetében.

Ejtsünk néhány szót a kötet más, sokszor nagyon érdekes tanulmányairól is. Tilkovszky Loránt egyebek között kiemeli, hogy 1939-ben a kicsiny magyarországi cionista mozgalom támogatta Imrédy miniszterelnöknek a zsidóság külön etnikai csoporttá nyilvánítására irányuló tervét, a zsidók és nem zsidók nagy többsége azonban felháborodottan utasította el az elképzelést. Hozzá hasonlóan, Kovács M. Mária (A kisebbségek nemzetközi jogvédelmének politikai csapdája) azt mutatja be, hogy a két világháború között a magyar zsidók tudatosan lemondtak a Párizs környéki békeszerződések által a kisebbségeknek biztosított jogorvoslat igénybevételéről. A magyarországi zsidó vezetők elutasították, hogy a Népszövetség Magyarország belügyeibe avatkozzon. A budapesti zsidó vezetők még azt követően is hűségükről és tántoríthatatlan hazaszeretetükről biztosították a kormányt, hogy a magyar hatóságok már Auschwitzba küldték hitsorsosaikat. Karády Viktor (Kényszerű identitásstratégiák a Shoah előtt és után) rámutat arra, hogy a cionizmus Magyarországon marginális mozgalom volt: 1919 és 1945 között csupán 5629 magyar zsidó vándorolt ki Palesztinába, kevesebben, mint ahányan egyetlen évben kikeresztelkedtek.

Szinai Miklós (A magyar kormányok politikája a zsidókérdésben, 1936-1944. március 19.) lelkesen védelmezi a két háború közötti, sőt a világháború alatti magyar politikát. Szinai rámutat arra, hogy a Nyugat közömbösnek mutatkozott Magyarország sorsa iránt, és hangsúlyozza, hogy 1944 augusztusáig a konzervatív elit öt ízben szerezte vissza a hatalmat a németek által támogatott szélsőjobboldali erőktől. A Horthy által 1936 és 1944 között kinevezett nyolc miniszterelnök közül csak kettő (Sztójay és Szálasi) volt a németek bábja, hárman (Darányi, Imrédy, Bárdossy) intenzív német nyomásra tolódtak jobbra, hárman pedig (Teleki, Kállay, Lakatos) valamilyen formában a német agressziónak estek áldozatul.

Fejes Judit (Boston) informatív tanulmányában (Az 1941-es kárpátaljai deportálás történetéhez) kevésbé pozitívan ítéli meg a magyar kormányzat magatartását. Szita Szabolcs (A magyarországi zsidó munkaszolgálat) azt a gyakran rettenetes bánásmódot mutatja be, melyben a zsidó munkaszolgálatosok 1942-ben a keleti fronton részesültek. Hozzáteszi azonban, hogy sorsuk 1943-ban jobbra fordult, és 1944 tavaszának végén a korábban vadul antiszemita hadseregvezetés zsidók ezreinek az életét mentette meg avval, hogy munkaszolgálatra hívta be őket. Magyar katonatisztek a deportálóvonatokról szállítottak le zsidó férfiakat, és helyezték őket biztonságba a hadsereg barakkjaiban. Így a munkaszolgálatosok között jóval magasabb volt a túlélők aránya, mint az Auschwitzba szállítottak körében.

Sajti Enikő dolgozata (Megtorlás vagy konszolidáció? Délvidék, 1941- 1945) is alátámasztani látszik fenti állításomat, miszerint a magyar zsidók számára a pohár mindig is egyszerre volt félig tele és félig üres. 1942 januárjában a magyar megszálló csapatok razzia ürügyén vérfürdőt rendeztek a Délvidéken - szerbeket, zsidókat és kommunistagyanús magyarokat mészároltak le. A parlamenti demokratikus ellenzék élénk tiltakozása ellenére - hogy Magyarországon egészen 1944 márciusáig létezhetett ilyen ellenzék, maga is csodaszámba ment - a magyar kormány előbb takargatta a történteket, 1943 őszén azonban a kormányzó utasítására, Kállay irányításával 15 magas rangú honvéd-, illetve csendőrtisztet állítottak bíróság elé. A hadbíróság hármójukat halálra, a többieket 10-15 évi börtönre ítélte. Jóllehet a halálraítéltek német segítséggel külföldre szöktek, vezénylő tisztek háborús bűncselekmény miatt, saját bíróság által történő ilyen szigorú megbüntetése egyedül áll a második világháború eseménytörténetében.

Gergely Jenő (A magyarországi egyházak és a Holocaust) hozzáértően tárgyalja az egyházak zsidóüldözések idején tanúsított felemás magatartását. Molnár Judit - aki kutatásai alapján 1995-ben Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben címmel könyvet is megjelentetett - mintaszerű elemzést (A közigazgatás és a Holocaust az V. szegedi csendőrkerületben) nyújt arról, hogy 1944 tavaszán a vizsgált területen a helyi hatóságok egymást múlták felül a zsidók meggyötrésében, majd deportálásukban. Mivel a tisztviselők igen gyakran meg sem várták a rendeletek kibocsátását, valójában törvénytelenül jártak el, még az alkotmányellenes zsidóüldözés keretei között is.

Előadást tartott Rudolf Vrba is

(A magyarországi Holocaust előkészületeiről: egy szemtanú beszámolója), aki legendás szökésével és az auschwitzi haláltáborról készített jelentésével felmérhetetlen szolgálatot tett az emberiségnek. Vrbát teljesen érthető módon ma is elkeseredéssel tölti el, hogy társa, Alfred Wetzlar és az ő figyelmeztetése ellenére sem sikerült magyar zsidók százezreit megmenteni: avval vádolja a szlovák és a magyar zsidó közösségek vezetőit, hogy a nácikkal összeesküdve más zsidók életét áldozták fel saját bőrük megmentéséért. Különösen érdekessé teszi Vrba szövegét, hogy a szerző saját kétségkívül nyers álláspontjának alátámasztására részletes dokumentációt vonultat fel.

A kötet harmadik, rövidebb blokkjának tanulmányai az 1945 utáni korszakra vonatkoznak. Közülük Varga László (A Holocaust és ami utána...) és Stark Tamás (A magyar zsidóság vesztesége a Vészkorszakban) egyebek között az áldozatok számát kísérli meg számszerűsíteni. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország ismét elvesztette az 1938 és 1941 között visszaszerzett területeket, hogy sok zsidó túlélő soha nem tért haza, s hogy sok túlélő, különösen a kikeresztelkedett zsidók nem jelentkeztek a zsidó szervezeteknél, nyilvánvaló, hogy az áldozatokra és a túlélőkre vonatkozó minden számadat csakis durva becslés maradhat.

Bárány György (Denver) és Ember Mária a Raoul Wallenberg-kutatás állását mutatja be - a svéd diplomata sorsáról ma sem tudni biztosat.

A kolozsvári Gáll Ernő (Kisebbség a kisebbségben) azt fejtegeti, mit jelentett és mit jelent ma Romániában magyar zsidónak lenni. Kovács András és Fischer György arról számol be, mennyire van (vagy nincs) jelen az antiszemitizmus a magyar egyetemi hallgatók körében, Karsai László pedig azt vizsgálja, hogyan sikerült - vagy inkább nem sikerült - a középiskolások számára írott tankönyvekben a holocaust bemutatása. Hernádi Miklós a magyar-zsidó együttélés végét siratja. Hernádi azonban négy éve írta e sorokat. Magyarország ma úton van afelé, hogy a zsidókkal közös erőfeszítésben felülkerekedjen a múlton. A magyarországi közvélemény nagy része mentes az antiszemitizmustól, s a kicsiny zsidó közösség és a többi magyar között a szolid együttélés nagyon is kézzel fogható lehetőség.
 
 

Fertő Imre

A magyar agrárgazdaság jelene és kilátásai
Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián II.
Az agrárium helyzete és jővője
Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1997.
203 old. 540 Ft

A Magyar Tudományos Akadémia 1996 nyarán nagyszabású, stratégiai kutatási programot indított, amelynek célja, hogy a hazai tudomány részt vegyen "a nemzet előtt álló lehetőségek feltárásában, a kihívások és válaszalternatívák megfogalmazásában" (8. old.). Mindez olyan időben történt, amikor készülőben volt az Akadémia azóta már elfogadott úgynevezett konszolidációja. Miközben akadémiai intézetek öszszevonásáról, megszüntetéséről létszámleépítésről döntöttek, az Akadémia elnökének jelentős pénzösszegeket sikerült a stratégiai kutatásokra megszereznie. A hazai tudományos közösség különböző csoportjaiban nem kis ellenérzést keltett a terv. A látens kritika szerint ugyanis olyan időben, amikor a tudományos kutatás állami forrásai szűkösek, meglehetősen körvonalazhatatlan célokra, normatívnak korántsem nevezhető eljárással jelentős pénzeket költenek el. A másik ehhez kapcsolódó probléma, ki határozza meg, melyek a nemzet előtt álló stratégiai feladatok, és kik azok az érdemes személyek, akik megmondhatják, merre van az arra. A kutatás eredményeit a hazai tudományos közösségnek ezért fokozott figyelemmel kell kísérnie: nemcsak a stratégiaalkotóknak, hanem a kimaradóknak is, hiszen sokat tanulhatnak tanult kollégáik munkáiból.

Az eddigi kutatások eredményei közül az elsők egyikeként a hazai mezőgazdaság helyzetéről szóló kötetet veheti kezébe az olvasó. A könyv beköszöntőjét G. aláírással jegyző szerzője szerint a cél az alábbi lehet: "Sikerült elérnünk, hogy a múlt és a jelen helyzet leírása mellett rákényszerítsük kollégáinkat a jővőre vonatkozó gondolattöredékek leírására? Ha így van, sikerérzetünk lehet" (7. old.). Majd később: "És az már csak óhaj: bárcsak azon a szinten élne társadalmunk, hogy iparos, paraszti polgártársainkkal is társaloghatnánk e témakörökről. Hogy hozzájuk is eljutnának tépelődéseink, megfontolásaink. Mert ez a végső célkitűzés. Művelt közösség tagjaiként élni az életünket [kiemelés az eredetiben]. Kutatók, tanárok, tisztviselők, iparosok, földművesek." (8. old.) A kutatások eredményeit feltehetően nemcsak a fent megjelölt foglalkozási csoportok tagjai, hanem a haza többi polgára is magáévá teheti, meg is vitathatja, sőt ez volna a kívánatos. Az alábbiakban néhány reflexióval szeretnék hozzájárulni nemcsak a szűkebben vett szakmai, hanem a laikus közönség előtti vitához.

A kötet szerzői többségükben a hazai tudomány megbecsült képviselői: akadémikusok, a tudomány doktorai, egy kandidátus, továbbá két kakukkfióka: egy helyettes államtitkár, aki azóta már nem tölti be ezt a tisztséget, és visszavonták kétes körülmények között szerzett egyetemi doktori címét is, valamint egy országgyűlési képviselő. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a kutatás jó kezekbe került. Ha valaki a kérdéskör iránt érdeklődik, joggal érezheti, hogy autentikus véleményeket olvashat majd a kötetben. A szerzők felelőssége tehát nagyon nagy. Az agrárkérdések ugyanis a privatizáció mellett az 1990 utáni politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás legvitatottabb elemei közé tartoznak. Ugyanakkor a hazai mezőgazdaság tranzitológiai irodalma rendkívül kiterjedt, és a vélemények erőteljesen polarizáltak. Az egyik legismertebb vitapont, hogy a hazai agrárrendszer válsága megelőzte-e a rendszerváltozást, vagy az a rendszerváltó hibás (agrár)politika következménye. Az olvasó, legyen bár szakmai vagy laikus, arra számít, hogy az egymásnak ellentmondó értekelések között reális és kiegyensúlyozott képet kap a magyar mezőgazdaság jelenéről és kilátásairól. A beköszöntőből megtudhatjuk, hogy a kötet "Az agrárprogram tudományos megalapozása" című alprogram első ülésszakának előadásszövegeire épül. Mi több, a szövegek az elhangzott előadások bővített változatai.

A kötettel kapcsolatos első, a laikusok számára talán szőrszálhasogatónak tűnő, formai észrevételünk, hogy egyik tanulmány sem tartalmaz irodalomjegyzéket, sőt nem tüntetik fel a táblázatok többségének forrását, azaz ismeretlenek azon eredmények forrásai, amelyekre a tanulmányok építenek. A probléma nem csak azért súlyos, mert a normál tudományos tevékenység egyik alapvető követelménye sérült, hanem mert az egyes témák iránt esetleg mélyebben érdeklődő nem szakember olvasók nem kapnak eligazítást a további lehetséges olvasmányokról. Ez pedig akadályozza a beköszöntőben hangoztatott óhaj teljesülését, hogy iparos és paraszti polgártársainkkal felkészülten társaloghassunk e témakörökről. A másik általánosabb megjegyzés, hogy a tanulmányok legújabb adatai szinte kivétel nélkül csak 1994-ig, illetve 1995-ig terjednek. Mivel a könyv 1997-ben jelent meg, a melléklet a tárgykörben tartott rendezvényeket azonban 1997. szeptember 4-ig tartalmazza, elvárható lett volna, hogy az adatokat (legalább az 1994-eseket) felfrissítsék. Így ugyanis a könyv címét meg kellene változtatni, hiszen nem a magyar mezőgazdaság jelenéről, hanem közelmúltjáról van szó. Másrészt felmerülhet néhány rosszindulatú, túlzott kritikai hajlamokkal

megáldott olvasóban, hogy a kutatás első körében a szerzők többsége nem végzett újabb vizsgálatokat, csak előhúzta az íróasztalfiókból kész tanulmányai egyikét, és elfoglalt lévén, már nem volt ideje azt aktualizálni.

A könyv a két bevezető előadáson kívül nyolc tanulmányt, tizenkét hozzászólást, valamint zárszót tartalmaz. Szerkezetében némi aránytalanság tapasztalható, hiszen a leghosszabb szövegek: az Akadémia polihisztor hajlamú elnökének bevezető előadása, valamint egy, a kertészet helyzetéről szóló tanulmány a főelőadások terjedelmének több mint egyharmadát teszi ki. A következőkben nem foglalkozom minden előadás részletes értékelésével, csak arra koncentrálok, miként járult hozzá a kötet a hazai mezőgazdaság helyzetének jobb megértéséhez.

Glatz Ferenc előadása nemcsak terjedelme miatt érdemel megkülönböztetett figyelmet, hanem mert a Kritika című folyóirat novemberi számában is megjelent. Az Akadémia elnöke tehát úgy gondolta, hogy mezőgazdasággal kapcsolatos gondolatait lehetőleg minél szélesebb körű közönségnek kell megismernie. Az írástudó felelőssége az ő esetében különösen nagy, hiszen tisztségéből fakadóan szavainak joggal van kitüntetett súlya. A tanulmány a Rendszerváltás és agrárium című bevezető rész után négy kérdéskörrel foglalkozik: miért tekinthető a magyar agrárium jövője a magyar társadalom egyik legáltalánosabb stratégiai kérdésének; az agrárium fogalma; az európai uniós csatlakozás igényei és lehetőségei; az állam szerepe az agráriumban. A következőkben csak néhány olyan pontra mutatok rá, ahol a szerző minden jó szándéka ellenére téved, illetve olyan kérdésben foglal egyértelműen állást, amelyben finoman fogalmazva sincs szakmai konszenzus. Az agrárium a szerző szerint négy ok miatt tekinthető stratégiai kérdésnek: a fenntartható fejlődés, az emberiség önfenntartásának igénye, az életminőség és az európai követelmények miatt. Az okok boncolgatása közben Glatz Ferenc két meghökkentő megállapítást tesz. Eszerint az agrárpolitikában a döntések kihatási ideje hosszabb, mint az iparban és a kereskedelemben, hiszen az agráriumot csak évtizedes termékfejlesztéssel, helyi munkaerővel és szakértelemmel lehet fejleszteni. Ez az állítás termékszinten biztos nem igaz. Vannak ugyanis termékek, amelyek termelési ciklusa rövidebb egy évnél (zöldségek, baromfi), másoknak meg több év vagy évtized (ültetvények, erdő). Ugyanakkor a hajógyártás például okkal tekinthető hosszú termelési ciklusúnak. A lényeg azonban a téves premisszához lazán kapcsolódó következtetés: az évtizedek alatt kialakult szakértelmi bázist, az ágazathoz kötődést egy-két év alatt tönkre lehet tenni, lásd - mondja a történész szerző - ötvenes és kilencvenes évek eleje. Nem kell az Antall-kormány hívének, és agrárpolitkája elvakult támogatójának lenni ahhoz, hogy némi különbséget érzékeljünk a padlássöprés, a kulákozás, valamint a kárpótlás között. Az európai követelmények taglalásakor a kárpótlás elfogulatlannak nem nevezhető értékelése ("szerencsés volt-e a termőföldet és általában a földtulajdont ilyen drasztikusan bevonni a napi politikai-társadalmi harcokba? És kárpótlási akciók tárgyává tenni a földet." 15. old.) közben a földbérleti rendszert mint káros jelenséget jellemzi, és a földtulajdon és földhasználat egybeesése mellett teszi le a voksot. A történész bizonyára jobban tudja nálam, hogy a földkérdés a történelem során döntően mindig napi-politikai csatározások tárgya volt inkább, mint a tudósok racionális diskurzusainak a terepe. Lehet ugyan ezen sajnálkozni, de csodálkozni talán nem érdemes. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a földbérleti rendszer jól ismert jelenség az emberiség néhány ezer éves történelme során, sőt tartóssá válása arra utal, hogy önmagában nem biztos, hogy nem hatékony megoldás. Másrészt a fejlett országok mezőgazdaságában sem esik feltétlenül egybe a földtulajdon és a földhasználat. Az általános tapasztalat, hogy a nagyobb méretekben termelők saját földjük mellé földet bérelnek, és ez a szerző állításával ellentétben nem vezet eleve alacsony hatékonysághoz, hiszen a bérleti díj csak a termelési költségek egyik eleme. A földbérletről szóló közgazdasági elméletek jelenlegi eredményei szerint, a hagyományos felfogással szemben, a bérlet nem tekinthető eleve sem hatékonytalannak sem kizsákmányolásnak (Lásd Keijiro Otsuka. Efficiency and Equity under Share Contracts. In: John M. Antle-Daniel A. Sumner (szerk.): The Economics of Agriculture. Vol. 2. Papers in honor of D. Gale Johnson. University of Chicago Press, Chicago 1996.

80-100. old.) A másik súlyos tévedés, ahol Glatz Ferenc kritika nélkül átvette a szokásos agrárpanaszokat, a szovjet piacok összeomlásának kérdése. "Jóllehet megindult az élelemtermelés leépülése: a nyugati piacra nehezen engednek be bennünket, vagy nem vagyunk "»eurokomfort«" termelők, ugyanakkor a keleti piacokat viszont felszámolták, illetve felszámoltuk." (19. old.) Ez az álláspont ugyanis nem hajlandó tudomásul venni néhány alapvető tényt. Egyrészt, nagy forgalomingadozásai ellenére a FÁK-ba irányuló magyar kivitelnek a felét vagy több mint a felét a mezőgazdasági termékek teszik ki. Másrészt néhány évig döntően csak nyugati közvetítőkön keresztül lehetett exportálni a FÁK országaiba. Harmadrészt, kormánygaranciával hitelben exportálni eddig azzal járt, hogy az exportőr beváltotta a garanciáját. Végül, a forgalomnak nagy része barterkereskedelem, amelyet bármely oldalról semmissé tehet az elcserélhető árualapok hiánya. Összegezve úgy tűnik, hogy a magát "autodidakta »humán parasztnak«" (14. old.), illetve "urbánus parasztnak" (28. old.) valló szerző a számára ismeretlen terepen mintha idegenül mozogna.

Varga Gyula, az első tanulmány szerzője a hazai mezőgazdaság előtt álló európai kihívásokat kívánta elemezni. Kedvenc módszere, hogy meg nem nevezett valódi és fantom vitapartnerek nézeteivel hadakozik. Pedig a tudományos vita szabályai megkívánnák, hogy néven nevezze vitapartnereit, már csak az érdeklődő közönség kedvéért is, hadd szégyenüljenek meg nyilvánosan a téves eszmék hirdetői. Az első ilyen tétel, amellyel a szerző vitába száll: nem igaz, hogy az EU a hazai mezőgazdaság feláldozását várná el tőlünk a tagságért cserébe. Ez valóban nem igaz, de én még nem láttam leírva senkitől ennek ellenkezőjét. Így azonban fölösleges a cáfolatra szánt energia. Ugyanakkor a szerző tévesen utal arra, hogy a földtulajdon nagyságát szolgaian követné az üzemek nagysága is (38. old.). A szerző a hazai agrárius közvéleménynek abba a megszokott hibájába esik, hogy a földtulajdont azonosítja a mezőgazdasági üzemmel. Igaz ugyan, hogy a földtulajdon valószínűleg elaprózódott (ennek mértékét azonban megbízható statisztikák hiányában nem ismerjük), de ez már nem áll az üzemszerkezetre. A földhasználati viszonyokról szóló legutolsó adatok szerint 1996-ban a földterület 53 százalékát a gazdasági társaságok és a szövetkezetek hasznosították. Azaz szó sincs az üzemszerkezet elaprózódásáról, amit olyan kitartóan sulykolnak a közvéleménybe. A szerző másik kedvenc vesszőparipája, hogy aki megkérdőjelezi a hazai mezőgazdaság üzemrendszerének EU-konformitását, az ideológiai indíttatásból teszi, vagy csak rosszul tájékozott (40. old.). Nos ezt a kinyilatkoztatást a következőkkel érdemes árnyalni. Közhely, hogy Magyarország és az Európai Unió agrárstruktúrája között lényeges különbségek vannak, hiszen nálunk a bérmunkára alapozott, az ipari farmok jellemzőivel bíró nagyüzemek még mindig jelentős súlyúak, ezzel szemben az EU-ban a családi gazdaságok a meghatározók. A hazai mezőgazdaság tehát nem konform az Unió agrárgazdaságával, amennyiben a konform szón azt értjük, hogy egybevágó, azzal megegyező. A strukturális különbségek gátolhatják integrációs törekvéseinket. Nem arról van azonban szó, hogy nem vesznek fel bennünket az EU-ba, mert mezőgazdaságunk más strukturális jellemzőkkel bír. Ezt támasztja alá az Európai Bizottság azon állásfoglalása is, hogy mezőgazdaságunk nem jelent akadályt a csatlakozás előtt. A csatlakozás után viszont könnyen szembekerülhetünk azzal a számunkra kedvezőtlen helyzettel, hogy a jelenlegi agrárszerkezet mellett csak korlátozottan részesülhetünk a Közös Agrárpolitika (CAP) által nyújtott támogatásokból. A CAP középpontjában mindig a családi farmok álltak, és nincs ok arra, hogy ettől eltérjenek, mivel az EU agrárszerkezetének meghatározó eleme jelenleg és a belátható jövőben is a családi gazdaságok lesznek. Emlékeztetnék arra, hogy a családi gazdaságok sokfélék lehetnek, és maga ez a kifejezés nem utal méretükre és hatékonysági jellemzőikre. Ugyanakkor tényként megállapíthatjuk, hogy az EU korábbi bővülései során egy ország sem jelentkezett olyan agrárgazdasággal, amelyben az ipari farmok jellemzőivel bíró nagyüzemek domináltak. Az is tény Varga állításával szemben, hogy az EU igenis diszkriminálja a nagyobb termelőket, például a beruházási támogatások, a strukturális alapok esetében. Tény továbbá, hogy eddig az EU nem fogalmazott meg egyértelmű csatlakozási kritériumokat a kívánatos agrárstruktúrákat illetően. Varga döntő érve, hogy nincs semmi baj, a keletnémet tartományok példáján alapul, ahol a volt nagyüzemeket sikerült betuszkolni bizonyos támogatások címzettjei közé. Ezzel szemben két népi bölcsességet állíthatunk. Egyszer volt Budán kutyavásár, másrészt amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. A komolyabb érvek: amennyiben a jelenlegi piacpolitikai vagy struktúrapolitikai szabályozásból indulunk ki, látható, egyre fontosabb cél, hogy a különböző címeken juttatott támogatások elsősorban az arra rászorulókat segítsék. Ennek érdekében az egyes szubvencióknak különböző értékekhez kapcsolódó felső korlátaik vannak. Ettől a szabályozási alapelvtől valószínűsíthetően a CAP a későbbiekben sem fog eltérni. A CAP-reform jelenlegi iránya alapján továbbá valószínű, hogy a jövőben tovább fog csökkeni az agrártámogatásokon belül az ártámogatások szerepe, folytatódik leválasztásuk a termelés mennyiségétől. Másfelől növekedni fog a strukturális programok jelentősége. Ez súlyosan érinthet bennünket, mivel az ártámogatások mennyiséghez kapcsolt rendszere elsősorban a nagyobb üzemeket kedvezményezi. Összefoglalva: nem valószínű, hogy az EU az új belépők kedvéért, számukra előnyösen változtatja meg politikáját. Mire jut azonban a téma avatott szakértője a csatlakozási tennivalókat illetően? A teljesség igénye nélkül néhány példa. "Lesz terület, amit fel kell adnunk, vagy át kell engednünk!"(39. old.) A termelés biológiai és műszaki alapjait illetően megállapítja: "A megoldás a természettudományos és a gazdasági ismeretek együttes alkalmazását igényli, és csak konkrét programok kidolgozásával látszik reálisan elérhetőnek."(uo.) A részmunkaidős gazdaságokkal kapcsolatban: "Feladatunk tehát a kérdés pozitív, s részben az EU filozófiájával jól összeegyeztethető megközelítése és beillesztése egyrészt az általános regionális szociálpolitikába, másrészt a kisgazdaságok világos megkülönböztetése a versenyző mezőgazdasági üzemektől." (42. old.) Ezekre a bölcs megállapításokra jutott az integrációs munkacsoport vezetője, s be kell vallani, az általánosságoknak eme magas absztrakciós szintjén nehéz vele vitatkozni. Azt csak remélni merem, hogy az integrációs és a stratégiai kutatások egyszer talán arra is választ adnak, milyen konkrét kihívásokkal kell szembenéznie a hazai mezőgazdaságnak.

A következő öt előadás a mezőgazdaság egy-egy részterületével foglalkozik: a termőföld, a növénytermesztés, az állattenyésztés, a kertészet, valamint az erdő-, vad- és fagazdaság helyzetével. A tanulmányok először helyzetleírást tartalmaznak, majd ajánlásokat fogalmaznak meg a szükséges teendőkről. Stefanovits Pál a termőföld hasznosításával kapcsolatos problémákat elemezte. A szocialista agrárpolitika (a szerző fogalmazásával a mezőgazdaság központi irányítása) nem vette figyelembe a tájak különbözőségéből származó eltérő lehetőségeket, aminek számos káros hatása volt: minőségi búza helyett takarmánybúzát termeltek, a lejtős területeken is erőltették a kukoricatermesztést, a szőlőültetvények lecsúsztak a hegyek lábára a jobb gépesíthetőség miatt, a domb- és hegyvidéki területeken is erőltették a nagytáblás művelést. A problémák feltárását a szerző szerint segítette az Országgyűlés által (az olvasó számára ismeretlen időpontban) elfogadott Alföld-program, és hasonlóak lennének szükségesek az ország többi tájegységére is. Megtudhatjuk, hogy az állattenyésztés és a termőföld kapcsolatában fontos a rét-legelő kontra szántó viszony, valamint az állati eredetű trágya kezelésének problémája. A műtrágya-felhasználás jelentős visszaesése, továbbá az istállótrágyázás elmaradása a talaj tápanyagellátásának csökkenéséhez vezetett.

A talaj és a víz kapcsolata a mezőgazdaságban a belvízveszély és az öntözési lehetőségek miatt fontos. Az elemzés azonban, úgy tűnik, többnyire távolabbi múltra koncentrál, és kevés tény utal a közelmúltra, illetve a jelenre. Következésképpen nem tudjuk meg, hogy a szocialista múlt örökségéből származó problémák miként változtak vagy oldották meg őket az átmenet során, esetleg milyen újabb gondok merültek fel.

Ruzsányi László a növénytermelés, -nemesítés és -védelem helyzetével foglalkozott. A termés alakulásáról megállapítja, hogy 1970-1989 között dinamikusan növekedett, a gabonatermesztés ennek következtében a világ élvonalába került. Ez a kedvező tendencia a kilencvenes évek első felében azonban megváltozott, nem részletezett társadalmi, gazdasági okból minden növény termése csökkent, valamint klimatikus és termelési tényezők is közrejátszottak ebben. A fentiek kétségkívül igazak, de érdekes lett volna megtudni, sőt a helyzetleírás teljessége érdekében talán ennek kellett volna nagyobb hangsúlyt kapnia, hogy a terméscsökkenésben az egyes tényezők milyen szerepet játszottak. A későbbiekben némi adalékot kaphatunk ugyan erről, hiszen a gép- és eszközellátás, a tápanyag-gazdálkodás és trágyázás, a növényvédelem, valamint a talajművelés kedvezőtlen változásairól olvashatunk, de ezek még a Stefanovits Pál által írottal együtt sem elegendőek a teljes kép kialakításához. Hasonlóképpen nem tudhatjuk meg, milyen regionális változások következtek be a növénytermesztésben. A szocializmus évtizedeiben ugyanis, mint az előző előadásból is megtudhatjuk, a kedvezőtlen adottságú termőhelyeken is kellett például gabonát termelni, ami rontotta az országos termésátlagokat. Az átmenet során, illetve közvetlenül előtte ezek a (formális és informális) kényszerek megszűntek, ami a növénytermesztés korábbinál kedvezőbb regionális szerkezetéhez vezetett. Másrészt a termésátlagok átlagos csökkenése súlyosabb jelenség, mint első látásra gondolnánk, mivel sok rossz termőhelyi adottságú terület kiesett a termelésből.

Horn Péter az állattenyésztés helyzetét elemzi. A tanulmány első, Mélyponton, 1990-1997 című fejezetéből

a következőket tudhatjuk meg. Hazánkban az állatsűrűség számosállatban kifejezve nagyjából ugyanakkora volt az első világháború előtt, 1935-38-ban, valamint a nyolcvanas évek közepén, tehát az ország állateltartó képessége e határérték körül határozható meg. Mindössze egy mondat utal a fejezetcímre, miszerint az állatállomány az elmúlt hat évben drámaian, 1,6 millió számosállattal csökkent. A szerző ugyanakkor a fejezetcímmel ellentétben csak 1994- 1995-ös adatokat ismertet. Ezt követően olvashatunk egy listát az állattenyésztés legfontosabb gondjairól, amelyből egyet érdemes részletesebben megvizsgálni. A szerző szerint az állattenyésztés szerkezete nem a piachoz való alkalmazkodás, hanem az elapadó erőforrások kényszere miatt változott meg (72. old.). Mivel a tanulmány további részeiben sem találunk magyarázatot az állatállomány csökkenésére, illetve szerkezetének változásaira, talán érdemes a következőket számba venni. Az élelmiszerek iránti kereslet az árak emelkedése miatt, beleértve az állattenyésztésből származó árukét is, jelentősen csökkent az átmenet első éveiben, és azóta sem tapasztalható nagyobb mértékű emelkedés. A belföldi kereslet csökkenését elméletileg ellensúlyozhatja a külpiaci értékesítés. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a piaci gondok kialakulásában inkább a belföldi kereslet visszaesésének volt meghatározó szerepe, nem pedig a külpiaci feltételek szigorodásának. Kínálati oldalról a termelési és egyéb támogatások csökkentése hozta nehéz helyzetbe a versenytársakhoz képest magas költségekkel dolgozó hazai állattenyésztést, azaz a korábbi helyzettől eltérően nemcsak az értékesítés, hanem a termelés is piaci körülmények közé került. Tehát éppen a piaci folyamatok eredőjeként kerültek a piaci feltételekhez alkalmazkodni nem tudó vállalatok nehéz helyzetbe, a szerző fogalmaival, apadtak el erőforrásaik.

A szerző az egyes állattenyésztési ágazatok helyzetének rövid értékelésekor hitet tesz a termelés növekedése mellett. Ennek fő okát az EU-val való tárgyalásokon elérendő kedvezőbb alkupozícióval indokolja. Nyitva marad azonban a kérdés, érdemes-e a magyar adófizetők pénzét olyan termelési programok finanszírozására költeni, amelyek nem a piac (belföldi vagy külföldi) valós igényein alapulnak, inkább, esetleg éppen komparatív előnyeink ellenében, kétes politikai megfontolásokon. A szerző továbbá megismétli a keleti piacok összeomlásáról szóló, korábban már érintett népszerű agrárius legendát.

A kötet leghosszabb tanulmányát Papp János jegyzi a kertészet helyzetéről. Bár az első, rövid fejezet a kertészet jelentőségéről akarja meggyőzni az olvasót, mégsem ad megnyugtató választ a szokatlanul hosszú terjedelemre. Ebben a szakágazatban is jelentősen visszaesett a termelés, bár az okok ez esetben sem gyűjthetők össze egyértelműen. Keresleti oldalon a kelet-európai piacok beszűkűlése ezúttal valóban jelentős gondokat okozott. Kínálati oldalon pedig a szerző szerint az agrárolló kinyílása és bizonyos években az időjárási viszonyok kedvezőtlen alakulása sújtotta a termelőket. Az agrárollóra hivatkozás azonban csak az 1990- 1992-es időszakra igazolható, mivel ezt követően a termelői és az inputárak hasonló ütemben emelkedtek. Más szóval az árszabályozás kötöttségeinek feloldása miatt az átmenet első éveiben megtörtént a korábbi torz árviszonyok kiigazítása. Bár a kertészeti termékek döntő többségének a szocializmusban is szabad ára volt, esetükben inkább az inputtámogatások megszűnte okozott alkalmazkodási problémákat. A birtokviszonyok kapcsán a szerző is magáévá teszi az elaprózódásról szóló népszerű agrárius tételt anélkül, hogy statisztikai adatokkal igazolná.

Az utolsó ágazati tanulmány Solymos Rezső tollából az erdő-, vad-, és fagazdaságról szól, melynek fele a világ, illetve Európa erdeiről szóló információkkal van tele. A rövid történeti kitekintés a honfoglalástól 1995-ig vázolja az ágazat helyzetét. Megtudjuk, hogy az erdők mintegy 55- 60 százaléka maradt állami tulajdonban, bár nem ismeretes, ez az adat milyen időpontra vonatkozik. Érdekes tanulság azonban, hogy a kezelés és a tulajdonlás szétválása eddig nem okozott nagyobb problémákat. A tanulmány 4. ábrája jól érzékelteti, milyen bonyolult az erdőgazdaság irányítási intézményrendszere, s azt sejteti, hogy a sok bába között elvész a gyermek. A kutatás nehézségeit mutatja, hogy a fakereskedelem és fafeldolgozás területén nincsenek megfelelő országos adatok.

Az ágazati elemzések többségéről megállapítható, hogy sokszor időtlenek. Gyakori az olyan megfogalmazás: a kilencvenes évek elején vagy első felében. Ez azonban nem elegendő, mivel ebben az időszakban gyakran egyik évről a másikra is jelentős változások történtek például a nagy termésingadozások miatt. Az is előfordul, hogy az előadásokat követő táblázatok (már ahol van ilyen) nem kapcsolódnak azok tartalmához. Néhány példa: a növénytermesztés esetében százévesnél hosszabb idősorokat találhatunk a vetésterület főbb növénycsoportok szerinti, és a földterület művelési ágak szerinti megoszlására. Az állattenyésztés helyzetét elemző dolgozat végén láthatunk egy táblázatot az állattenyésztés környezetterhelő nyomásáról Hollandiában és hazánkban, továbbá az állatállomány változásáról a közép-európai országokban, Ukrajnában és Oroszországban 1989-1995 között. A tanulmányok végén található ajánlások nagyon általános jellegűek, dominálnak az "ezt kell tenni", vagy "azt volna jó csinálni" fordulatok. Ha összegezzük őket, egy olyan kívánságlistához jutunk, amely a kormányprogramok semmire sem kötelező megfogalmazásaira emlékeztet.

Biacs Péter minőségről szóló tanulmánya érezhetően kilóg a kötetből. Mgtudhatjuk ugyan belőle, miért fontos a minőség a szerző számára, és melyek a dimenziói az agrárgazdaságban, de csak elvétve sikerült a mai helyzettel kapcsolatot találni. Az írás nem helyzetelemzésre, inkább kutatási koncepcióra emlékeztet. Ezt a feltevésünket az utolsó mondat is alátámasztja: "Reméljük, hogy munkacsoportunk [...] tudományos elképzelései meghallgatást nyernek." (129. old.) Az élelmiszerminőség jellemzőit és a biztonság és minőség kapcsolatát bemutató ábrákat ez esetben sem sikerült összhangba hozni a szöveggel.

Sipos Aladár tanulmánya az egyetlen, amely az agrárgazdasággal kapcsolatos tágabb összefüggések bemutatására vállalkozik. A terjedelem szabta korlátok között a szerző reálisan mutatja be a mezőgazdaság előtt álló lehetőségeket és korlátokat, valamint a belőlük következő teendőket. Az előadás megközelítésmódja üdítő, különösen a korábbi néhány voluntarista hangot megütő tanulmányhoz képest. Helyesen hangsúlyozza: "A lehetséges piacok és az ott eladható termékek szerkezete határozza meg ugyanis, hogy az ország mezőgazdaságának és élelmiszeriparának milyen jellegű termékek termelésére célszerű szerveződnie." (133. old.) Hasonlóan fontos megállapítás a termelés, illetve az export öncélú növelését hirdetőkkel szemben: "A hagyományos (tőzsdei természetű) exportcikkeinkre, a gabonára és húsra nemigen lehet tartós exportoffenzívát építeni." (135. old.) A jövőre vonatkozó következtetések közül ismét érdemes kiemelni egyet, amely gyakran feledésbe merül. "Amennyiben az átmeneti gazdaságban az értékesítési csatornák nem eléggé áttekinthetőek, a vertikális integráció fejletlen, a mezőgazdasági alkuerő kedvezőtlen, akkor szükségképpen a rövid távú előrelátás és spekuláció, a kereslet és túlkínálat felfokozott ingadozása, a ciklikus és időszakos túltermelés és/vagy hiány a jellemző. A zavarok tehát korántsem átmeneti anomáliák, hanem a rendszerből fakadó szükségszerű következmények." (140. old.)

Az előadásokat a hozzászólásokkal együtt elolvasva erős hiányérzetünk támad. Igaz ugyan, hogy a ténybeli tévedések mellett a mezőgazdaság különböző területeiről többnyire hasznos, ha nem is a legfrissebb információkhoz juthatnak laikusok, de az olvasó számára valahogy nem áll össze a kép: nem tudjuk meg, milyen a hazai agrárgazdaság helyzete. Néhány alapvető, a mezőgazdasági átmenet kapcsán gyakran felmerülő kérdésre nem kapunk egyértelmű, sokszor semmilyen választ. A teljesség igénye nélkül: van-e agrárválság ma Magyarországon, vagy sincs? Ha válságban van még az agrárágazat, melyek a fontosabb összetevői általában és szakágazatonként? Mikor kezdődött a válság: a nyolcvanas években, vagy csak a rendszerváltozással? Véget ért-e vajon az átmenet a mezőgazdaságban is, ahogy ezt például a gazdaság más területeiről szóló tanulmányok sejteni engedik. Az előszót jegyző G.-nek sikerérzete lehet ugyan, hiszen kollégáit rábírta a múlt (inkább, mint a jelen) leírására, sőt a jövőre vonatkozó gondolattöredékeket is olvashattunk. Ez a siker azonban kevés a mai helyzet megértéséhez és a konkrétabb ajánlások megfogalmazásához. Egyetértek Csáki Csaba hozzászólásával: "El kell végeznünk mai teljesítményünk objektív és reális elemzését. Az ágazat egészének és az egyes termelési ágak helyzetének reális megítélésére van szükség. [...] Valamennyi ágazati elemzés számára előzetesen meg kellene adni a követendő elemzési sémát. Ezt közgazdászoknak kell elkészíteni, hiszen az ágazati specialistáktól nem várható el sem a közgazdasági gondolkodás, sem a különböző mutatók ismerete. A reális nemzetközi összehasonlítás életbe vágó, és ez majdnem teljesen hiányzik az ülésen elhangzottakból." (150. old.) A végén joggal merül fel a kérdés, ha mindez idáig nem történt meg, illetve a korábban feltett kérdésekre nem kaptunk választ, miről szólt ez a könyv, mire fordítják a stratégiai kutatások százmillióit?
 
 

Csutora Mária

Csanádi Mária - Páczi Erzsébet:
A privatizáció környezetvédelmi vonatkozásai
Környezettudományi Központ, Budapest.
111 old., ár nélkül

Tetemrehívásnak tekinthető-e a mű, avagy tanulságul szolgál a jövő számára most, hogy a privatizáció gyakorlatilag lezárult? Mint kordokumentum feltétlenül érdekes és hasznos, és hivatkozási alap lehet azok számára, akik a privatizációt történeti szempontból akarják tanulmányozni. Élvezetes olvasmány, mélyen átgondolt, jó stílusú. Bemutatja a környezeti károk kezelésével kapcsolatban a privatizáció során felmerülő legtöbb vitát, környezeti kockázatot és költséget okozó problémát. A privatizáció más környezeti vonatkozásaival nem foglalkozik részletesen, ami nem baj, de a cím szűkítését tette volna indokolttá.

A gazdaság átalakulása során kialakult káoszt Csanádi Mária a "struktúrák kiürülésével magyarázza". Felbomlik a kohézió, elszakadnak az összekötő szálak, szétzilálódik a korábbi magatartás-, tevékenység- és szervezeti rend. A struktúrák átalakulása és az erőforrás-áramlás megindulása, a funkciók átrendeződése azonban ezeket a bomlási folyamatokat csak késéssel követheti. Ebből következik a struktúrák kiürülése, az a cseppfolyósság és bizonytalanság, amelyben nagy szerep jut a kapcsolatoknak. A döntésekben és az események kimenetelében pedig sok a véletlenszerűség. Az állam szintjén mindez a rövid távú gondolkodás érvényesülését hozza magával, és kedvez az ügyeskedésnek. A privatizációban pedig akkora pénzek mozognak, hogy az szinte törvényszerűen teret ad a korrupció burjánzásának, és ellenállhatatlanul vonzza az ügyeskedőket és szélhámosokat. A környezetvédelmen mint állatorvosi lovon mindez bemutatható, és a kötet be is mutatja.

A funkciók szétzilálódását mi sem mutatja jobban, mint hogy a szerzők által megkeresett szervezetek sokszor csak azt felejtették el, mitől szervezet a szervezet, s hogy annak valamilyen belátható játékszabályok szerint működnie kell, például a beérkező leveleket iktatni szükséges, netalán válaszolni rájuk, amint azt a könyv szerzőinek kálváriája és a mellékletben leírt levélkalandok ékesen bizonyítják. Az esküt persze nem tenném le, hogy a kutatás engedélyezése körüli hercehurca véletlen volt, s nem a kényes területen áskálódó kutatók kedvének letörésére irányult.

A tanulmány áttekinti azt a fejlődést, amelyen a környezeti terhek ügyének át kellett mennie a privatizáció idején ahhoz, hogy teljesen mellőzött kérdéskörből esetenként és látszólag figyelembe vett kérdéskörré váljon. A szerzők és az események három szakaszra osztották ezt a folyamatot, melynek során az egyes érintett szervezetek - köztük az ÁVÜ - tanulási folyamaton ment keresztül. Ennek részét képezte az a tapasztalat, hogy a környezetvédelem negligálása a privatizációs tárgyalások során pénzbe, mégpedig nagyon sok pénzbe - a Lehel privatizációja esetén például több mint 5 milliárd forintba - kerülhet. A befektetők ugyanis a hátrahagyott károkat komoly kockázatnak tekintik. Hiányolják a felelősségre vonatkozó egyértelmű jogi szabályozást, és garanciákat követelnek a privatizációs szerződésben vagy más módon, hogy nem velük akarják megtisztíttatni a mások által elszennyezett területeket. A károk nagyságrendje sokszorosan meghaladta a becsléseket. A privatizáció előrehaladtával ezért lassan kénytelen az ÁVÜ, illetve utódja, az ÁPV Rt. a környezetvédelem kérdéseivel foglalkozni. A vezérelv azonban továbbra is a "csak amit muszáj" és a "környezetvédőket minél jobban távol tartani". A vevő és az eladó kapcsolatától, alkupozíciójától és mindig az adott esettől függően és általános szabályokat nem követve kerül a környezeti terhek kérdése rendezésre. Az ÁVÜ-t és utódját csak részben menti, hogy a privatizációt nem lehetett jól csinálni (de kevésbé rosszul igen), és a környezeti terheket más sem tudta volna megnyugtatóan rendezni (de ennél jobban igen).

A tanulmány nyomon követi a kapcsolódó intézményi és szabályozási változásokat. A zavaros, átfedő és ugyanakkor hézagos szabályozást ismerve, ez a szerzőktől igazán bravúros feltáró munkát igényelt. A környezetvédelem beépülését a privatizációs folyamatba, intézményekbe és jogszabályokba az érdekelt szervezetek (KTM, ÁVÜ) motivációinak, működési logikájának és érdekeinek bemutatását minden korábbinál részletesebben és kimerítőbben taglalja a könyv. Legértékesebb része bemutatja, ahogy lassan létrejön valamilyen kapcsolat a két szervezet között, de ezt a kapcsolatot a bizalmatlanság övezi. A KTM olykor éppolyan tanácstalannak bizonyul a privatizációs ügyekben, mint amennyire érdektelennek az ÁVÜ a környezetvédelemmel kapcsolatban. Időnként fel-felbukkan egy-egy paragrafus a jogi szabályozásban, amely lényeges környezetvédelmi kérdések rendezésére hivatott, de előfordult, hogy a bizonytalan és véletlenszerű parlamenti döntések során egy újabb jogszabály újabb paragrafusa feltűnés nélkül érvénytelenítette azt.

Az erőművek privatizációjáról szóló rész kissé kilóg a többi fejezet közül, hiszen ez az egyetlen, amely nem a felhalmozódott környezeti károkra koncentrál, hanem a privatizáció során felmerült más környezetvédelmi szempontokat is taglalja (átállás környezetkímélőbb technológiára, az EU elvárásainak való megfelelés stb.). Ezzel együtt ez a fejezet is szolgál néhány érdekes momentummal.

A könyv utolsó fejezete a vállalkozók és a környezet viszonyát interjúrészletek segítségével mutatja be. Ezek elsősorban a problémák, csalások és joghézagok illusztrációjául szolgálnak, kevés a pozitív példa.

A magyarok leleményessége e téren a változatok igen széles skáláját hozta létre. A megkérdezettek köre mind a szervezetek fajtáját, mind pedig számát tekintve igen széles: felöleli az érintett vállalatokat, az ÁVÜ-t, a környezetvédelmi felügyelőségeket és a környezetvédelmi vállalkozókat.

A vállalati felszámolások a "keselyűk" egész hadát tartják el, akik a még megmaradt állami vagyonból minél többet próbálnak a maguk számára kiszakítani. Ide tartoznak mindenekelőtt a felszámoló cégek, amelyek harcban állnak egymással a pénzesebb ügyekért. A veszélyes hulladékok "kezelése" és elsüllyesztése akkora üzlet, hogy arra a maffia is kiterjesztette a kezét. A veszélyes hulladék legálissá varázsolt importja "vegyes vállalatnak álcázott aktív bérmunka" vagy jelentős szennyezéssel járó intermedierek gyártása formájában is megjelenik.

Az elméleti vizsgálat és a környezetvédelmi oknyomozás külön-külön is érdekes, azonban más közönségnek szól. Előbbi azon kutató számára érdekes, aki az átmenet kialakult problémáinak döntéselméleti és szervezeti okaira kíváncsi, és azt vizsgálja, ezek mennyiben szükségszerű velejárói az átmenetnek mint bomlási és újjáéledési folyamatnak. A környezetvédelmi fejezetek ezzel szemben nagyon is praktikus megközelítésűek, és kifejezetten a környezetvédelmi szakemberek érdeklődésére tarthatnak számot. A maga nemében persze mindkét vonulat átgondolt és élvezetes.

Amit a tanulmányból hiányolok, az alapvetően három kérdés köré csoportosul.

Az egyik legfontosabb, hogy egyáltalán reális volt-e a környezetvédelmi szakemberek azon várakozása, hogy a privatizációs bevételekből a környezeti terhek fedezhetők lesznek (bár - ahogy a szerzők megállapítják - a károk felmérése még nem történt meg). Erre a kérdésre más országok tapasztalatai alapján sajnos egyértelmű nemmel kell válaszolni. A környezetvédelmi minisztérium naivitása és arra irányuló igénye, hogy a környezeti károkat néhány év alatt a privatizációs pénzekből rendezzék, véleményem szerint túlzott volt. A túlzott elvárások pedig okvetetlenkedésnek minősülhetnek, és nemhogy nem javítják, inkább rontják a környezetvédelem helyzetét a privatizációs eljárás során. Miért gondolom, hogy az elvárások túlzottak voltak? Csanády és Páczy könyvük elején utalnak arra, hogy "a lemaradás nem kizárólag rendszerspecifikus okokra vezethető vissza.

A technikai fejlődéssel együtt járó környezeti kockázatok növekedése a piacgazdaságú országokban is csak az elmúlt évtizedben vezetett oda, hogy a felelősség és finanszírozás kérdése a figyelem középpontjába kerüljön." Tovább folytathatom ezt a gondolatmenetet, minthogy veszélyes hulladékok - melyek felhalmozódása és a belőlük következő talaj- és vízszennyezés okozza a legtöbb problémát a privatizáció során - az ipari forradalom korszaka óta keletkeznek, míg a rájuk vonatkozó szabályozás a legfejlettebb országokban is csak a hatvanas-hetvenes években alakult ki. A felhalmozódott károk rendezésével csak az utóbbi évtizedben próbálkoznak, és az amerikai Superfundhoz fűzött remények és még inkább kudarcok mutatják, mekkora sikerrel. Az amerikaiak saját bőrükön tapasztalták, hogy a felszámolandó valóban veszélyes veszélyeshulladék-lerakatokat még nagy pénzekért sem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Németország az örökölt keletnémet környezeti terhekkel kapcsolatban egyértelműen kimondta az állami felelősséget, és ezek felszámolását meg sem próbálták az új tulajdonosokra hárítani vagy néhány év alatt megoldani.

A környezeti terhek szabályozásának szigorúságára vonatkozóan az európai országok három csoportba sorolhatók. A leggazdagabb országok a sokfunkciós megközelítést alkalmazzák, hogy a helyreállított környezet mindenféle célra alkalmas legyen. Ahogy a lábjegyzetben a szerzők is megjegyzik, Hollandia épp most visszakozik ebből a pozícióból, mert nem bírja a költségeit. A második csoport a "legyen arra alkalmas, amire használni akarjuk" elvét vallja, míg a déli államokban egyáltalán nincs szabályozás a kérdéskörben. Nem furcsa és irrealisztikus, hogy Magyarországon a környezetpolitika épp a leggazdagabb európai országok példáját próbálta követni? A túl szigorú szabályok törvényszerű sorsa, hogy kijátsszák őket. Valószínűnek tartom, hogy a privatizációból származó összes bevétel nem lett volna elegendő az összes környezeti kár teljes helyreállítására, ugyanakkor környezetvédő létemre is kételkedem abban, hogy a bevételek döntő többségét szükséges lett volna erre a célra fordítani. A környezetpolitikának inkább a legsürgősebb - rövid távon veszélyes - károkra és az ezután keletkező károk megelőzésére kellett volna a hangsúlyt helyeznie.

A tanulmány utolsó részében szerepel néhány interjú, amely bemutatja, hogy a külföldi résztulajdonban levő nagyvállalatok "azért" próbálnak tenni valamit a környezetvédelem érdekében. Számukra a jogszabályok betartása nem feltétlenül bírságok, sokkal inkább kulturáltság kérdése. Úgy gondolom, akadnak a mai magyar gazdaságban olyan motivációk, amelyek a környezetvédelmi szempontból helyes irányba terelik a vállalatokat, különösen azokat, amelyek ki akarnak lépni a magasabb környezetvédelmi elvárásokkal rendelkező nemzetközi piacra, illetve ahol a külföldi tulajdonosok érdeke nem az ország kirablása, hanem a hosszú távú fennmaradás és békés együttélés a hatóságokkal és a lakossággal. Ezek szerepe szerintem nagyobb, mint amekkora súllyal a tanulmányban megjelenik, illetve felvillan. A tulajdonosváltás során nagyon sok vállalat hajtott végre környezetvédelmi beruházást. Az elavult technológiák lecserélésével automatikusan csökkent a szennyezéskibocsátás. A vegyes tulajdonba került nagyvállalatok pedig láthatóan törekszenek területük megtisztítására. A szennyezés országos szintű csökkenése bizonyíthatóan nem csak bizonyos gazdasági tevékenységek visszaesésének következménye. Nagyon sok a visszaélés, különösen a magántulajdonban levő kisvállalatok és a kifejezetten a környezetvédelem céljaira alalkult vállalkozások esetében, de remélhetőleg mégsem ez az uralkodó ma Magyarországon.

Tudom, nehéz az interjúkészítő feladata, ha Magyarországon kell dolgoznia. Az interjúalanyok panaszáradatot zúdítanak a fejére. Nem mintha nem lenne okuk panaszkodni, túltengő vágyukat eziránt azonban érdekes kulturális tényként nyugtázza a hazánkba látogató külföldi, aki inkább hajlamos az öndicséretre, mint a pesszimizmusra. Bizonyos távolságot kell tartani ahhoz, hogy ne csússzunk túlságosan félre a kapott információk megítélésekor. A szerzők próbálták objektívan értékelni a megkérdezett személyek és intézmények helyzetét, felelősségét és szerepét a folyamatban, ugyanakkor egyértelműen azonosultak a környezetvédelem ügyével. Az álláspont feltétlenül rokonszenves, de az egyensúly fenntartása nem könnyű feladat, nem is sikerült maradéktalanul. A tanulmány elolvasása után az az érzésünk támad, hogy a nálunk uralkodó állapotok a balkáninál is balkánibbak, szinte megkérdőjelezve azt, hogy ilyen háttérrel mit akarunk kezdeni Európával, és Európa mire jut majd velünk. A kép, úgy érzem, egyoldalúra sikerült.

Végül, bár a privatizáció lezárult, a környezeti terhek változatlanul megmaradtak. Remélhetőleg nem örökre. Szívesen vettem volna néhány tanácsot ezek kezelésére, például a nemzetközi tapasztalatokra alapozva. Környezetpolitikánk még biztosan sok változáson megy majd keresztül a környezeti terhekre vonatkozó szabályozásban, a tanácsok így nem lennének megkésettek, és a mű aktualizálását is biztosították volna.

Az említett kérdésekre, úgy gondolom, választ kellett volna találni ahhoz, hogy a tanulmány egyensúlyba kerüljön, ne csússzon el a környezetvédelmi siránkozás irányába. Biztos vagyok benne azonban, hogy a szerzők környezetvédelmi pályafutása még nem tekinthető lezártnak, így ha ebben a műben nem is, egy másikban még választ kaphatunk a most nyitva maradt kérdésekre.

Mindezzel együtt a tanulmány egyedülálló és hiánypótló.
 
 

Molnár Péter

Cseh Gabriella-Sükösd Miklós:
A médiatörvény s ami utána következik
Fogalmak, intézmények és vitakérdések a médiatörvényben
Alkotmány és Jogpolitikai Intézet
A Nyílt Társadalom Intézet Társintézete, Bp. 1997.
144 old. 580 Ft.

Szokatlan vállalkozás Cseh Gabriella és Sükösd Miklós könyve. Úgy írnak a médiatörvényről, hogy pontosan ismerik a törvényt a hozzá kapcsolódó nemzetközi egyezményekkel, törvényekkel, rendeletekkel és az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) határozataival együtt. Ez nem divat. A médiatörvény furcsa képződmény, szinte senki sem ismeri, de mindenki szidja. Okkal. A törvény ugyanis a szó szoros értelmében az alapjaiban rossz, pozitívumai a titokként rejtekező részletekben találhatók. Az ördög nem a számos paragrafus eldugott mondataiban, hanem az elhibázott alapstruktúrában van. A túlméretezett és túlpolitizált médiafelügyelő testületek illuzórikussá teszik a rádió-televízió rendszer függetlenségét, fenyegetik a sajtószabadságot, és különösen, mivel túl sok a közszolgálati televízió, finanszírozhatatlanná tehetik a köztelevíziókon túl a magán-műsorszolgáltatókat is, amelyeknek az egész rendszer túlfeszítettsége miatt a kis piacon szerzett bevételekből nagyon magas díjat kell fizetniük a frekvencia használatáért. A törvény által erőteljesen megnyitott médiapiac viszont kikényszerítheti a létrejövő rendszer viszonylag racionális működését, illetve megváltoztatását. A médiatörvény alapvető hibái tehát valóban szembetűnőek, és még inkább azok a torz szerkezet következményei, azonban eközben erősödik a verseny a különböző rádiók és televíziók között a közönség megnyeréséért.

A Cseh-Sükösd-szerzőpáros tárgyszerű, a törvény egyes paragrafusait egymással és más jogszabályokkal összevetve értelmező elemzését kéziszótárként használhatja minden érintett, akik közül sokan érthetően visszariadnak az önmagában is szövevényes, terjedelmes törvény és kapcsolt részei tanulmányozásától. Ezért sokat számíthatnak az olyan magyarázó kiadványok, mint ez a könyv, amelyben több kifejezetten lényegre törő, jó összefoglalás olvasható. Rokonszenves, hogy a helyi rádiók és televíziók háttérbe szoruló, máig megoldatlan problémáit állítják előtérbe, bár a címből és az alcímből ez egyáltalán nem derül ki. A jogász, illetve szociológus szerzők egymást kiegészítve a médiapiac helyi szereplőit foglalkoztató kérdések feltérképezése alapján számos fontos és pontos jogértelmezést adnak, kitérve a törvény részleteiben lévő, esetleg csak törvénymódosítással feloldható ellentmondások egy részére is. A sokszereplős médiapiac kialakulásához jogi kultúrára is szükség van, aminek feltétele, hogy színvonalas jogismertető és -értelmező munkák szülessenek, ami sajnos valódi hiánycikk. Ezért a szerzőknek nem is lehetett más választásuk, mint hogy ebben a kötetben elsősorban olyan jogi bevezetést adjanak, amely a helyi médiumok helyzetét feltáró kutatásukat a jogi alapkérdések tisztázásához használja fel. Vállalt feladatuk szerteágazó volta és a médiatörvény párhuzamosan zajló alkalmazása, illetve nehézségei miatt a kézikönyv mégis pontosításokra és kiegészítésekre szorul. De éppen a törvény végrehajtásának meglehetős problematikussága miatt is nagyon hasznos ez a könyv. A remélhetően következő újabb kötetek vagy bővített kiadások a jó alapra építve - az alakuló joggyakorlatot elemezve - egyre mélyebben mutathatják majd be a törvény hatását a helyi rádiók és televíziók, illetve az egész médiapiac világára.

A tanulmány alapvető - a megjelenése óta történtek miatt egyre nyilvánvalóbbá váló - hiányossága az, hogy a helyi médiumokra koncentrálva nem elemzi kritikusan az egyébként érdekesen tipizált médiaszabályozási rendszerek magyarországi változatának a helyi rádiókra és televíziókra háruló, meglehetősen súlyos következményeit. Erre akkor is ki kellene térniük a szerzőknek, ha természetesen nem láthatták előre a kézirat 1997. januári lezárásakor, hogy az ORTT milyen tevőleges és mulasztásos törvénysértésekkel hozza lehetetlen helyzetbe a még 1997 végén is - a törvény hatálybalépése előtt, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól egy 1993-as kormányrendelet szerint kapott - stúdióengedélyek alapján működő helyi rádiókat és televíziókat, amelyek a stúdióengedély helyébe lépő műsorszolgáltatási szerződés nélkül nem kapcsolódhatnak hálózatba, pedig az többségük számára nagy valószínűséggel a túlélési esélyt jelentené az egyre keményebbé váló médiapiaci versenyben.

A rádiózás és a televíziózás világszerte természetes formáját jelentő hálózatos műsorszolgáltatás ezen akadályán túl 1997. január 1-je előtt a törvény csak nagyon korlátozottan tette lehetővé a hálózatba kapcsolódást. Az emellett szóló érvek (63. old.) mellől hiányoznak azok a kritikus ellenérvek, amelyek szerint nem lett volna szabad egy évig eleve kizárni a nagyobb vételkörzetű hálózatok szerveződését, aminek révén a helyi médiumok elvben hamarabb fölkészülhettek volna az éleződő versenyre. Nem derül ki a kézikönyvből, hogy ha a hálózatos műsorszolgáltatás jellemzői a hálózatba kapcsolódni szándékozó állomások műsorszolgáltatási jogosultságától eltérnek, és ezért "a hálózatba kapcsolódás feltétele, hogy az ORTT a műsorszolgáltatási szerződés(eke)t módosítsa" (64. old.), akkor az ORTT-nek jogában áll-e a szerződés módosítását elutasítani. A törvény 108. §-ában a

2. bekezdés 1. mondata szerint: "A tervezett hálózatba kapcsolódást az abba kapcsolódók együttesen bejelentik a Testületnek." (Az ORTT-nek.) A 3. bekezdés 1. mondata pedig így szól: "Ha a bejelentő megfelel a 98. §-ban foglaltaknak, a Testület módosítja a műsorszolgáltatási szer

ződéseket, egyidejűleg nyilvántartásba veszi a hálózatba kapcsolódást és a hálózatos műsorszolgáltatót."

A 98. § szerint az ORTT-nek azt kell megvizsgálnia, hogy a műsorszolgáltató megfelel-e a törvényben foglalt feltételeknek, amiből egyértelműen az következik, hogy a feltételeknek megfelelő rádió vagy televízió hálózatba kapcsolódásához szükséges szerződésmódosítást az ORTT nem utasíthatja el. Az ORTT önkényes működése esetén a feltételekre hivatkozva persze bármit meg lehet tenni.

Egy év elteltével bizonyossá vált, hogy a törvény strukturális alapproblémái közül az ORTT szakértelmet devianciává változtató átpolitizáltsága azt a magyar ugaron szokásos kérdést állítja középpontba a helyi médiumok életében, miként találhatják meg azokat a legális, féllegális vagy illegális kiskapukat, amelyeken keresztül az ORTT mulasztásai miatt kialakult helyzetben, ha csak korlátozottan is, mégis együtt tudnak működni. Erről persze legfeljebb "szamizdatban" lehetne útmutatót írni, mégsem tekinthetünk el attól, hogy a törvény számos ésszerű rendelkezése sem működhet megfelelően, ha a jogalkalmazásra és a paragrafusok értelmezésére hivatott testület gyakorlatában igazi ünnepnap, ha valamit szakértői előkészítés után, a más ügyekhez képest kisebb késéssel, viszonylag normálisan el tudnak dönteni. És az ORTT egész tevékenysége sem azt a Magyarországon is kívánatos szemléletet tükrözi, amit egy témába vágó amerikai szakkönyv szerzői így fogalmaznak meg: "Az FCC-nek [Federal Communications Commission - Szövetségi Kommunikációs Bizottság, amelynek az Egyesült Államokban részben az ORTT itteni jogköréhez hasonló hatásköre van] mindenekelőtt a kifejezési szabadság örzőjének kell tekintenie magát, nem a műsorszórás útján közvetített tartalom rendőrének." (Botein-Rice: A hálózati televíziózás és a közérdek - 1980. Lexington

Books, 150. old.) A törvény elemzéséből hiányzik az összefüggések áttekintése akkor, ha a jogi és a szociológiai megközelítés összekapcsolási kísérlete ellenére a szerzők szinte egyáltalán nem foglalkoznak a törvény alapvető, elvi problémáiból fakadó veszélyekkel.

A helyi frekvenciapályázatokkal kapcsolatban - a nyilvánosság követelményének az ORTT teljes működését illetően nagyon helyesen hangsúlyozott fontosságán túl - nem esik szó arról, milyen törvényi rendelkezéseket kell az ORTT-nek tiszteletben tartania ahhoz, hogy a pályázatok minimálisan elvárható korrektsége biztosítható legyen. Bár a szerzők 1997 elején még nem tudhatták, hogy az országos televíziós pályázatok egyik résztvevőjének utólagos leértékelésével miként űz csúfot az ORTT a törvény által előírt nyilvános pályázati pontrendszerből, az ismert közállapotok miatt mégis indokolt lett volna kitérniük az elvi esélyegyenlőséget célzó garanciák alapos ismertetésére, különös tekintettel arra, hogy a helyi médiumok legalább annyira kiszolgáltatottak lehetnek a hatósági önkénynek, mint az országosak.

A tanulmányban átgondolatlannak tűnik néhány történeti megállapítás is, így a bevezető részben a következő: "A jogszabály abban az értelemben korán jött, hogy nem az évtizedeken át kiérlelt rádiós-tévés kultúra koncepcióit rögzítette, azaz nem organikus fejlődési folyamat eredményeképp született." (13. old.) Nyilvánvaló, hogy a "rádiós-tévés kultúra" sajtószabadság hiányában évtizedeken keresztül legfeljebb ellentmondásosan érlelődhetett, sokszereplős piaci viszonyok közötti fejlődésére pedig éppen a törvény késlekedése miatt hosszú éveken át a rendszerváltást követően is csak nagyon korlátozottan volt lehetőség.

A törvény megszületésének történetét leíró és hatásait elemző fejezetben pedig csak részben helytálló a következő állítás: "1994-95-ben a szerepek megfordultak, s ekkortól az új ellenzéki pártok követelték a média számára a közhatalomtól való, lehető legteljesebb függetlenség garanciáit." (22-23. old.) Valójában komoly, nyilvános koalíciós konfliktus keletkezett abból, hogy az SZDSZ határozottan ellenezte a kormány számára intézményesített befolyást biztosító rendelkezéseket, míg az MSZP ezeket nem zárta ki teljesen, az MDF pedig bizonyos szempontból következetesen 1994 nyarán is fenntartotta azt a korábbi, kormánypártként vallott álláspontját, hogy a kormány, illetve a miniszterelnök jogosítványa is lehet a különböző vezető média-tisztségviselők kiválasztása. A szerepeken tehát a parlamenti pozíciók változása csak részben fordított. Végül a parlamenti pártok közvetlen tagjelölési jogai miatt kialakuló többpárti felügyelet rendszerét - meggyőződésből vagy a törvény más részeiért cserébe elfogadott kompromisszumként - valamennyi parlamenti frakció támogatta, illetve tudomásul vette. A miniszterelnök a törvény szerint "csak" az ORTT elnökének jelölésében vehet részt, de ennek eredményeképpen a mostani kormányfő volt személyes tanácsadója tölti be ezt a legbefolyásosabb pozíciót, ami persze erősíti a végrehajtó hatalom közvetett beavatkozásának lehetőségét is. A médiatestületek kormánypárti-ellenzéki kiegyensúlyozottsága fékezheti ugyan a többség zsarnokságát, de éppen a médiapiac egészét és a helyi médiumokat is felügyelő ORTT esetében az elnök személyén keresztül közvetlen miniszterelnöki befolyás is járul a többpárti felügyelet porciózós hatásához. Utóbbit mérsékelhetik az összeférhetetlenségi szabályok és a médiatestületi tagok határozott idejű megbízatása, de miként a szerzők helyesen írják: "A törvény betűje természetesen önmagában semmire sem garancia, hiszen a médiumok nem tudják magukat függetleníteni a történelmi, társadalmi és aktuálpolitikai környezettől, amelyben működnek." (34. old.) "...a jó szabályozás önmagában kevés garanciát nyújt a médiaszabadság kiteljesítésére: csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus, szabad, független és sokszínű média működésének. Ám a másik oldal ugyanilyen fontos: egy »rossz médiatörvény« könnyen járhat súlyos következményekkel." (35. old.)

A továbbiakban viszont a törvény egyébként színvonalas elemzése során több helyen az állami szerepvállalás problematikájának nem kellően átgondolt volta mutatkozik meg.

A média szabályozásáról szóló fejezetben vitatható kijelentés, hogy azt a "megközelítést - amely megkérdőjelezi az állam szükségességét a médiaszabályozás területén - az anarchista kérdésfeltevésnek nevezhetjük" (37. old.). Az állam médiaszabályozó szerepére vonatkozó jogfilozófiai kérdés radikális végiggondolása elengedhetetlen a túlszabályozás elkerüléséhez, akkor is, ha valaki nem anarchista. (Nem mintha pejoratív tartalommal érteném az anarchista szót, aminek valódi tartalmáról magyar nyelven többek között Sükösd Miklós révén olvashatunk.) Az állami beavatkozás elfogadható mértékének tisztázatlansága érződik a következő mondat elnagyoltnak tűnő okfejtésén is: "Ha... elfogadjuk a jogállamiság, a demokrácia és a szólásszabadság alapelveit, az informálódás és az önkifejezés jogát, valamint az e jogok érvényre jutását biztosító törvényi szabályozás szükségességét, akkor el kell fogadnunk a frekvencia-használat állami szabályozásának szükségességét is." (40. old.) A véleménynyilvánítás technikai eszközeihez való hozzáféréshez valóban szükség lehet a korlátozott számú frekvencia hasznosításának szabályaira. De ez nem ad okot az állami beavatkozásra általában. Rádiózásról és televíziózásról lévén szó, alapvetően hiányzik a frekvenciaszűkösség által nem érintett, műholdról, illetve kábelhálózatokon terjesztett műsorszolgáltatás szabályozásának indoklása. A jogfejlődésre is ható nehézkedési erőn túl (ami a műsorszolgáltatásnak a nyomtatott sajtóhoz képest hagyományosan szigorúbb törvényi keretek közé szorított voltából fakad) a rádió és a televízió egyidejű tömeghatása (amit a politikusok is hamar felismertek) indokolhatja leginkább az újabb technológiák révén közölt programok "megregulázását", de például Halmai Gábor megfontolandó véleménye szerint: "Az elektronikus kommunikáció technikai lehetőségeinek jelentős kiterjedése idején nem indokolt a műsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások belső, akár az összes állomás külső pluralitását célozza. A kereskedelmi médiumok okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó előírásokkal korrigálhatja. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye lényegében azonos azzal, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig nem más, mint a monopóliumellenes szabályozás." (Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz, 1994. 128-129. old.)

Az Internet használatát korlátozó, 1996 februárjában elfogadott egyesült államokbeli illetlenségi törvényt megsemmisítő bírósági döntések erőteljesen szólásszabadság-párti érvei is a kétségeket erősíthetik a különböző kommunikációs eszközök révén zajló párbeszéd szabályozásával szemben, még ha a népszerű új médiumra vonatkozó - például szerzői jogi - szabályok megalkotása napirenden van is többek között az egyesülő Európa illetékes testületeiben. "Amiképpen az Internet ereje a káoszban van, úgy szabadságunk ereje is abban a káoszban és hangzavarban rejlik, amelynek forrása az Első Kiegészítés [Az Egyesült Államok alkotmányának híres Első Kiegészítése szerint "A Kongresszus nem alkothat törvényt... a szólás vagy a sajtó szabadságát csorbítva..."] által védett, korlátok nélküli beszéd. ... Ha »az Első Kiegészítés úgyszólván áthatolhatatlan kerítést emel a kormányzat és a nyomtatott sajtó közé«, annak ellenére, hogy a nyomtatott sajtóban nem valósul meg az eszmék piacától remélt sokszínűség, akkor ennek az »áthatolhatatlan kerítésnek« léteznie kell annál a médiumnál is, amely sikerrel teremti meg ezt a sokszínűséget" - írta Dalzell bíró a philadelphiai szövetségi bíróság 1996 júniusában hozott döntéséhez fűzött indoklásában. (Közli Jóri András az Illetlenség a hálózaton című tanulmányában - Café Bábel, 1996. 3., 109. és 115. old.)

A frekvenciakincs állami tulajdonáról és a frekvenciák bérbeadásáról szóló rész viszont végre olyan leírást tartalmaz, amelyben nincs szó az oly sokat emlegetett, nem létező privatizációról. A következő mondat azonban megint - talán a korábban említett végiggondolatlanság következtében - némi bizonytalanságot tükröz az állami szerepvállalással kapcsolatban: "Bár a közmédia függetlenségére a médiatörvény garanciákat nyújt, a közpénzek elosztása állami feladat marad." (41. old.) A közmédia autonómiájának pénzügyi biztosítéka - a törvény egyik értékes részeként - éppen az automatikusan biztosítandó költségvetési támogatás. Ezért nem következhet a szerencsére nem létező állami feladatból - mint azt a szerzők írják - az, hogy az államnak szerepet kell vállalnia a közszolgálati média szabályozásában. Valójában a közmédia közfinanszírozása és a ténylegesen közszolgálati működéséhez fűződő közérdek indokolja a szabályozást. Feltehetőleg a fentiekből is következik A műsorszolgáltatók típusai című fejezetben a következő, látszólag jelentéktelennek tűnő pontatlanság: "A közszolgálati médiát részben közpénzekből tartják fenn." (49. old.) A törvény értelmező rendelkezéseket, azaz definíciókat tartalmazó 2. §-ában a 20. pont a közszolgálati műsorszolgáltatóról azt mondja, hogy annak "fenntartása alapvetően közpénzekből történik", ami lényeges különbség, és a törvényesen biztosítandó, a közjó érdekében való működést feltétlenül alapkövetelménnyé teszi.

A tanulmány számos értékes részének egyikeként örömmel olvastam, hogy a szerzők megemlékeznek a "kalózrádiók" szerepéről, amelyek a kilencvenes évek elején "felhívták a figyelmet a törvényes frekvenciaosztás igényére, és a nonprofit média típusa jogi megjelenítésének szükségességére a szabályozás típusai között" (57. old.). Üdítő az is, hogy a sokak által szajkózott duális rendszer helyett - amely a közszolgálati-kereskedelmi kettősségre egyszerűsíti le az egész plurális médiarendszert - Cseh és Sükösd a törvény sokkal differenciáltabb tipizálásának leírását adja. Ehhez kapcsolódóan többek számára megvilágosító erejű bekezdés lehet annak az egyszerű magyarázata, hogy a kereskedelmi műsorszolgáltatás meghatározása miért nem található meg a törvényben: "A kereskedelmi jelleg meghatározása talán azért maradt el, mert a törvény éppen a kereskedelmi - a piaci alapokon működő, profitorientált - műsorszolgáltatást veszi alapul, amelyhez képest minden más státuszú média speciálisnak számít." (57. old.)

Megítélésem szerint viszont téves a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltató törvényi definíciójának az az értelmezése, amelyik a "kulturális cél... szolgálatát" (2. § 34. pont) leszűkíti a kulturális kisebbségek szolgálatára (53. old.). Az 54. oldalon szereplő lábjegyzettel szemben a "kulturális cél" egyértelműen általánosan értelmezendő. Kérdéses továbbá, hogy a közalapítványok közül valóban csak "az önkormányzat által alapított közalapítvány" végezhet nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatást (56. old.), vagy azt a törvény az Országgyűlés és a kormány által alapítottak számára is lehetővé teszi.

A kábelhálózatokról szóló fejezetből pedig nem derül ki az a nem jelentéktelen különbségtétel, ami abból adódik, hogy a törvény külön kiemeli a helyi nem nyereségérdekelt médiumokat és a - törvény közszolgálati követelményeit ingyen használt frekvenciákért cserébe vállaló - közműsor-szolgáltatókat, amikor a 118. § (3) bekezdése szerint szerződéskötésre kötelezi a kábelhálózatokat kapacitásuk legalább tíz százalékáig, de legfeljebb három műsorszolgáltatás mértékéig a helyi állomások műsorainak elosztására. A törvény által kiemelt típusú adókat a törvény szövege értelmében elsőbbség illeti meg a kábelhálózat szerződéskötési kötelezettségének teljesítésekor.

A további fejezetekből a műsorszolgáltatók működésének pénzügyi feltételeit említő, a frekvenciáért pályázók által a törvény szerint letétbe helyezendő összeg szükségességéről szóló vita érveinek sokoldalú ismertetése (72-73. old.) mellett kiemelném a Műsorszolgáltatási Alap működtetéséről, az ahhoz biztosítandó széles nyilvánosságról megfogalmazott célszerű ajánlásokat (75. old.), mert a műsortámogatási és a nem nyereségérdekelt rádiók és televíziók, valamint a közműsor-szolgáltatók működési támogatását célzó pályázatok várható korrektségére és politikai alkuktól való mentességére az eddigi tapasztalatok nem nyújtanak garanciát.

A reklám szabályozásáról szóló rész jó példa a könyv kéziszótárszerű használhatóságára, valósággal "lefordítja" a törvény egyes kitételeit. Helyesnek tartom a szerzők határozott álláspontját abban az ismertetett vitakérdésben, hogy a helyi médiumok számára indokolatlanul nagy terhet jelent-e a törvénynek az a rendelkezése, amelyik szerint "a hír és politikai műsorokban rendszeresen szereplő külső és belső munkatársak nem jelenhetnek meg reklámban": (82. old.) "...fontosabb ... a tárgyilagos tájékoztatás követelménye..., mint a törvény betartásával járó lehetséges anyagi teher elkerülése." (83. old.) Első látásra nem túl izgalmas, de valójában rengeteg pénzről szóló észrevétel a reklám definíciójának ellentmondásosságáról szóló fejtegetés is (87. old.).

A szerzői jogba rövid bevezetést nyújtó fejezet részletesen tisztázza azt a komoly félreértéseket okozó problémát, hogy az önkormányzatokhoz kapcsolódó helyi médiumok milyen formában működhetnek tovább (107-108. old.). A monopóliumellenes szabályozásról szóló rövidre szabott rész viszont annyiban egyoldalú, hogy következtetésként tulajdonképpen a törvényi szabályoknál szigorúbb korlátozást javasol (116-117. old.), figyelmen kívül hagyva azt a szempontot, hogy tőkekoncentráció is szükséges a médiapiaci szereplők életképes működéséhez, és azt, hogy Európa-szerte viszonylag tágak a monopolellenes rendelkezések.

A kábelhálózatok működésének szerzői jogi kérdései közül különösen alapos annak a problémának az elemzése (129-132. old.), amelynek lényege, hogy a törvény szerint a kábelhálózatok által kötelezően elosztott közszolgálati műsorszolgáltatások után sem a kábelhálózatok, sem a közszolgálati adók nem fizetnek jogdíjat. Itt csak annyit árulnék el, hogy ebben a kérdésben a nemzetközi jogértelmezési vitákban az "új közönség"-elmélet és az "új felhasználás"-elmélet közül az utóbbi látszik győzedelmeskedni, amely szerint az új felhasználás alapján akkor is kell jogdíjat fizetni, ha azáltal a műsor - például a Magyar Televízió műsorszórás révén is terjesztett első programja - nem ér el új közönséget.

A tanulmány végén az ORTT és a szakmai szervezetek közötti nyilvános eszmecsere élénkítésére vonatkozó javaslat fontosságát mutatja a Helyi Televíziók Országos Egyesületének nyílt levele az ORTT-hez, amely a következő sorokkal zárul: "Kérjük, hogy... újabb, személyes és elvi konfliktusokat okozó, kellő szakmai tartalmú magyarázatot és ismereteket nélkülöző felszólító levelek helyett a műsor-szolgáltatási szerződésre vonatkozó ajánlatot szíveskedjenek mihamarabb megküldeni." (Média, Kábel, Műhold, 1997. 12-1998. 1.)

Végül marad talán a közérthetőség kérdése, ami egy kézikönyv esetében szintén követelmény lehet, még akkor is, ha szakkönyvről van szó. Az elemzett kiadvány biztos lehetne olvasmányosabb, persze csak amennyire a terjedelmi korlátok megengedik. De ne felejtsük el, hogy a szakmabeliek számára legalábbis ajánlott irodalomként megjelölhető médiatörvény sem a Micimackó, még ha a Tilos Rádió születésében oly fontos szerepet játszott is a "Tilos az Á" örök érvényű igazsága. Amit bizonyosan javítani kellene az esetleges bővített, új kiadás készítése során: alaposabban végiggondolandó a törvény alapszerkezetének az önmagukban működőképes rendelkezéseket is eltorzító hatása az állami szerepvállalás tisztázandó, kívánatos mértékével összefüggésben.

Erdélyi Ágnes

Elisabeth Welzig
Die Bewältigung der Mitte Ernst Manheim: Soziologe und Anthropologe
Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar, 1997.
292 old.

Elizabeth Welzig könyvének műfaja: életrajz. A szerző szempontjából nézve ez az életrajz családtörténet is, hiszen a hőse, Ernst Manheim rokon: a szerző édesanyjának unokafivére. Nekem, az olvasónak viszont egy másik rokoni szál volt fontosabb: a ma 98 éves Ernst Manheim ugyanis Karl Mannheim unokaöccse.

A történet kezdete - a századelő Budapestjének értelmiségi közege - nagyon ismerős volt, s ahogy haladtam előre, egyre erősebb lett bennem a déjà vu érzése. Mindent és mindenkit ismerni véltem, egy kivétellel: szerepelt a történetben egy bizonyos Manheim - így, egy "n"-nel -, akit korábban, bevallom, nem ismertem (csupán néhány hivatkozásban találkoztam a nevével, például Habermasnál, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában. Gondolat, Bp., 1971. 55. és 56. old.). Ettől támadt az a furcsa érzésem, hogy a sztorit már ismerem, csak most mintha valaki másról szólna, mint hittem. Mintha egy jól ismert képet néznék nagyításban, és a közepén, ahol korábban csak sötét pontokat láttam, most világosan ki tudnék venni egy alakot, akit eddig nem vettem észre. Minden egyéb maradt a régiben: a többi alak most is ugyanott van, ahol volt, ugyanazt csinálja, amit eddig csinált, a színek és az arányok is változatlanok - csak éppen most valami más van a kép központjában, mert most az egészet a kép közepén látható, ismeretlen alak perspektívájából nézem.

Egy darabig még azt is fontolóra vettem, hogy az ismeretlen figura középen és az ő perspektívájából elmondott történet csak fitív játék: milyen lenne a "nagyok" története az egyik szereplő unokaöccsének szemszögéből nézve. Ilyen érzésem volt például a második fejezetben, ahol a szerző az akkor 17-18 éves Ernst Manheimnak a budapesti értelmiségi körökhöz fűződő viszonyáról ír: amit itt olvasunk, az egy Lukácsról, Karl Mannheimról vagy a Vasárnapi Körről szóló monográfiában is szerepelhetne, csak a monográfiák rendszerint nem emlékeznek meg azokról a személyekről, akik jelen voltak ugyan, de komoly befolyást nem gyakoroltak, például azért nem, mert - mint Ernst Manheim akkoriban - túlságosan fiatalok voltak. Egy jól dokumentált történetbe könnyen be lehet illeszteni kis elbeszéléseket, melyek arról szólnak, hogy mit tettek vagy gondoltak azok a személyek, akik pusztán - de dokumentálhatóan - jelen voltak. Az mindegy, hogy ezek a kis elbeszélések igazak vagy fiktívek, csak arra kell vigyázni, hogy a jól dokumentált történettel összeegyeztethetők legyenek. Elisabeth Welzig például elmeséli, hogy Ernst (akkoriban még Ernő) "80 éven át íróasztalában őrzött egy másolatot annak az előadásnak a kéziratából", mellyel unokabátyja, "Karl, akkoriban még Károly, a »Vasárnapi Kör« iskolájának második szemeszterét megnyitotta" (35. old.). A tények stimmelnek (a Szellemi Tudományok Szabadiskolájának - melyet a Vasárnapi Kör tagjai szerveztek - második szemeszterét valóban Mannheim Károly nyitotta meg 1918 februárjában, a Lélek és kultúra című előadásával), az előadásból vett idézet pontos - és a jól dokumentált történet e két alkotórészén (a tényekről tett állításon, illetve az idézeten) a beillesztett kis elbeszélés semmit nem változtat: minden változatlan marad, akár tény, akár fikció az, hogy Ernst Manheim 80 éven át őrizte unokabátyja előadásának kéziratát.

A harmadik fejezet elején, a bécsi emigrációról szóló alfejezetben még inkább az volt az érzésem, hogy a könyvben furcsán keverednek a jól ismert, jól dokumentált tények és a fiktív elemek. Élvezettel olvastam a jól ismert szereplők eddig ismeretlen történeteit, például a fiatalkori szerelmi történetet Ernst Manheim és Lukács első felesége, Jelena Grabenko között, valamint a szerelmi háromszöget, melynek harmadik szereplője Révai József lett volna. A történet akár igaz is lehet: annyit tudunk, hogy Grabenko és Révai akkoriban (1920-ban és 1921-ben) szintén Bécsben volt. Ami Révait illeti, azt is lehet tudni, hogy Bécsben gyakran találkozott Grabenkóval. Lukács mondja életrajzi interjújában, hogy Jelena Grabenko már "Pesten összebarátkozott a fiatalokkal, ezzel a Ferenczy Béni-körrel, Révaival, Sinkóval és így tovább [...], és ez folytatódott aztán Bécsben, ahol például továbbra is nagyon jó viszonyt tartott fönn Révaival." Noha Lukács nem beszél érzelmekről, a megfogalmazás - az, hogy Grabenko "nagyon jó viszonyt tartott fönn Révaival" - tulajdonképpen nem mond ellent annak, amit Welzig állít, nevezetesen, hogy Révai szerelmes volt Grabenkóba, aki viszont csak barátságot érzett iránta, s "inkább Ernst Manheim felé hajlott" (60. old.).

A történet azzal ér véget, amit más forrásokból is tudni lehet: Jelena Grabenko "hazament Oroszországba, [...], hogy beteg apját ápolja" (63. old.). Tulajdonképpen az egész história igaz lehet - tökéletesen bele van építve egy jól dokumentált történetbe, körül van bástyázva biztos tényekkel -, mégis maradt bennem némi bizonytalanság: igaz, hogy semmi nem szól ellene, de mellette sem szól semmi. Grabenko jól olvasható levelezőlapja (64. old.) csak azt támasztja alá, hogy Grabenko és Manheim baráti viszonyban voltak, tegeződtek, és további közös barátaik voltak: nemcsak Révairól ("Józsi"), hanem például Lukácsról ("Gyuri") és Ritoók Emmáról ("Emma") is szó van a levelezőlapon. Miért nem említik másutt is ezt a történetet? Vagy, ha másutt is említik, akkor a szerző miért nem hivatkozik más forrásokra? A szerző valószínűleg azért nem említ más forrásokat, mert nem talált ilyeneket. Ettől persze még lehetnének, de van egy súlyos érvem amellett, hogy nincsenek: megkérdeztem Vezér Erzsébetet, és ő sem tudott róla, hogy bárki írt vagy említést tett volna a Révai-Grabenko-(Manheim) viszonyról.

A könyv egészére azonban inkább az jellemző, hogy a szerző minden állítását alaposan dokumentálja. Csakhogy néha éppen a dokumentálás módja teszi gyanakvóvá az olvasót (legalábbis engem). Gyanakodni kezdtem például, amikor a szerző az Ernst Manheim és Malinowski közti baráti viszonyról és hasonlóságról ír, majd állítását egy idézettel támasztja alá: "Mindkettőjükre, Ernstre és Malinowskira is áll, hogy nem csak a tudománynak kötelezték el magukat, hanem ahhoz is nagyon értettek, hogy élvezzék az életet. »Nem volt szent, nem akarta megreformálni a világot, csak élni akart, és másokat is hagyott élni«, írta Ralf Dahrendorf Malinowskiról." (114. old.) De a teljes igazság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy a Malinowskihoz fűződő kapcsolatról - és általában: a londoni évekről, a London School of Economicsról - szóló alfejezetek a könyv legérdekesebb és legjobban dokumentált részei közé tartoznak.

Röviden: hol regénynek, hol meg dokumentumgyűjteménynek olvastam ezt az életrajzot, végig az volt az érzésem, hogy keverednek benne a valóságos és a fiktív elemek, de ezt egyáltalán nem találtam zavarónak, inkább azt mondanám, hogy ez tette élvezetes olvasmánnyá a könyvet.

Lassanként megismerkedtem egy hihetetlenül rokonszenves emberrel: Ernst Manheimmal. Egészen más személyiség, mint akiket ugyanabból a körből már ismertem, mégis sok hasonlóságot - olykor meghökkentő párhuzamot - találtam. Ernst Manheim egyik legkorábbi gyermekkori emléke például mintha az ellentétpárja lenne annak a történetnek, amelyet Lukács mesélt az anyjával vívott "partizánharcról". Először Manheim visszaemlékezését idézem: "Egyetlen alkalommal büntettek meg, két- vagy hároméves koromban. Nem tudom, mit követtem el - valami olyat tettem, ami tilos volt -, ám arra pontosan emlékszem, hogy elbújtam egy szekrénybe. Bezárkóztam egy ruhásszekrénybe, mert nem akartam többé látni ezt a bűnös világot, legalábbis egy darabig nem akartam. Tudtam, hogy anyám ugyanígy érez. Nagyon meglepődtem, és nagyon csalódott voltam, amikor hallottam, hogy anyám azt mondja a szobalánynak: »Lekevertem egy akkorát a fiamnak, hogy csöngött tőle a füle.« Így mondta, ilyen könnyedén, ez érthetetlen volt. És felejthetetlen is." (28-29. old.)

Lukács a maga történetét mind rövid önéletrajzi vázlatában, a Megélt gondolkodásban, mind életrajzi interjújában elmeséli, az utóbbiban elég részletesen. A gyermekkori élmény számára is felejthetetlen volt - még nyolc évtizeddel később is emlékezett a részletekre -, de ő nem találta érthetetlennek a történteket. Ő pontos magyarázatot adott, mégpedig nemcsak retrospektíve - nyolc évtized távlatából visszatekintve -, hanem az akkori, szokatlanul reflektált kilencéves gyermek szemszögéből nézve. Lukács így emlékszik vissza: "Anyám ellen partizánháborút folytattam. Tudniillik anyám szigorú volt hozzánk. Büntetései közé tartozott, hogy volt a lakásban egy fáskamra, egy sötét kamra, és oda bezárt minket, amíg bocsánatot nem kértünk. Testvéreim azonnal bocsánatot kértek, én azonban éles különbséget tettem. Ha reggel tízkor zárt be, akkor én tíz óra öt perckor bocsánatot kértem, és minden rendben volt. De fél kettőkor jött haza az apám. És apám megérkezésekor az anyám nem akarta, hogy otthon feszült állapotok legyenek, ennélfogva ha egy óra után zárt be engem, akkor a világért sem kértem volna bocsánatot, mert tudtam, hogy fél kettő előtt öt perccel bocsánatkérés nélkül is ki fog engedni."

A két gyermekkori emlék, illetve az, ahogyan nyolc, illetve kilenc évtized után felidézik, két nagyon különböző személyiséget sejtet. A könyv más helyein viszont felfedezhetünk bizonyos hasonlóságokat. Például ott, ahol Ernst Manheim fia, Tibor gyermekkorát "intellektuálisan izgalmasnak és ösztönzőnek, de nem igazán boldognak" nevezte, és elmondta, hogy 45 éves volt, amikor apja először átölelte (118. old.).

Lukács 86 éves korában írt először az érzelmeiről (a Megélt gondolkodásban, ám ott is meglehetősen visszafogottan). Párhuzamot találtam továbbá a zsidósághoz fűződő viszonyukban. "A zsidóságról [...] sem otthon, sem a baráti körben nem esett szó" - áll a könyvben (180. old.). Lukács esetében ezt valószínűleg úgy kellene megfogalmazni, hogy a zsidóságról otthon is és a baráti körben is csak mint társadalmi vagy történeti (esetleg még: vallásszociológiai) problémáról esett szó.

Állandóan, szinte maguktól adódtak a párhuzamok. Ernst Manheim életútja Budapestről Bécsbe, onnan Németországba (Kielbe és Lipcsébe), majd Londonba, Chicagóba s végül Kansas Citybe vezetett. A végállomás kivételével mindenütt jól ismert szereplők között és jól ismert intellektuális közegben mozgott: ismert figurák ismert és eddig ismeretlen történetei elevenednek meg a lapokon, csak most Ernst Manheim perspektívájából nézve. És ez nem akármilyen perspektíva, hiszen Manheim szinte mindenütt ott volt, ahol a XX. században valami fontos történt a társadalomtudományban, abban a közegben élt és dolgozott - része volt annak a közegnek -, amelyben a nagy teljesítmények születtek. A könyv azt hozza életközelbe, azt mutatja be "alulnézetből", a mindennapok aprómunkájának tükrében, amit "felülnézetből", például az unokafivér nagy teljesítménye felől nézve, vagy egy elvont történet perspektívájából (mint a német - illetve német kultúrájú közép-európai - zsidó társadalomtudósok emigrációját, vagy még elvontabban: mint a világszellem átköltözését Amerikába) nagyon jól ismerünk. Érdemes elolvasni a könyvet: az olvasó megismerkedhet egy végtelenül rokonszenves, vonzó és sokoldalú emberrel: a tanítás és a tudomány (pontosabban tudományok: antropológia és szociológia) művelése mellett zenét szerez, és asztalosmunkát végez (maga csinálta a bútorait), és akkor a hobbikat (például a főzést) nem is említettem. Közben pedig - szinte észrevétlenül - rengeteget tanul a korról és a XX. századi társadalomtudományról.

Én például rábukkantam valamire, ami - ha nem egyszerűen hiba - fontos adalék lehet Max Weber amerikai recepciójának történetéhez. Ha egyszerű hibáról van szó, akkor - ezt fontosnak tartom hangsúlyozni - nem Elisabeth Welzig követte el a hibát. A könyv VI. fejezetében két másik szerző, Stefanie Averbeck és Hossein Bahmaie Ernst Manheimről írott tanulmánya található. Mindaz, amit a következőkben elmondok, csak és kizárólag Bahmaie Sicherheit, Autorität und Gesellschaft: Ernst Manheims Londoner Dissertation című tanulmányára vonatkozik.

Ernst Manheim 1938-ban, a London School of Economicson megvédte a - Morris Ginsberg, Bronislaw Malinowski és Karl Mannheim szakmai vezetése alatt készült - Security, Authority and Society: An Ethnological Introduction into Sociology című doktori értekezését. Erről a londoni disszertációról írt tanulmányt Hossein Bahmaie, és ez a tanulmány szerepel Elisabeth Welzig könyvének végén (257-272. old.). Az angolból németre fordított tanulmány egyik része az "autoritás" fogalmának történetével foglalkozik, s ezen belül azt is elemzi, hogyan használta a fogalmat Max Weber. A mindössze másfél oldalas Weber-részben tizenkilencszer fordul elő az "Autorität" szó, ám mindössze háromszor szerepel abban az értelemben, ahogy Weber használta a kifejezést, az összes többi helyen "Herrschaft"-ot kellene mondani ott, ahol Bahmaie - illetve: Ernst Kilian, a német fordító - "Autortät"-et mond. Ennek a rossz találati aránynak vagy Ernst Manheim londoni disszertációja, vagy Bahmaie - esetleg: a fordító - hanyagsága az oka. A londoni disszertáció sajnos nem áll rendelkezésre nyomtatott formában, így nem tudtam ellenőrizni, vajon maga Ernst Manheim elemezte-e a weberi fogalmakat, és az "uralom" értelmében beszélt-e "authority"-ről. Amennyiben igen, akkor talán neki is szerepe volt abban, hogy az angol és amerikai Weber-kiadások - nem igazán szerencsés módon - az "authority" szóval fordították angolra a német "Herrschaft"-ot. Félő azonban, hogy nem erről van szó, hanem egyszerű hanyagságról. Bahmaie tanulmányának német fordítója kétségtelenül nem volt elég alapos, mégsem valószínű, hogy a rossz találati arány csak az ő hanyagságának a következménye, mert csak hanyag volt, de nem hibázott: idézetben jól szerepel az "Authorität", a hibás előfordulásokat - noha szinte szó szerinti idézetek - nem tette idézőjelbe. Az utolsó - és legvalószínűbb - lehetőség az, hogy a tanulmány szerzője, Hossein Bahmaie volt hanyag: ő gondolta azt, hogy Manheim "authority"-fogalmának történelmi előzménye Weber, de ötletét nem ellenőrizte az eredeti Weber-szövegben. Hogy egészen pontos legyek, Bahmaie mindenképpen hanyag volt, csak lehet, hogy hanyagsága fontos recepciótörténeti adalékra hívja fel a figyelmünket.

Bahmaie melléfogása azonban nem von le Elisabeth Welzig érdemeiből.

Ő írt egy érdekes és informatív könyvet Ernst Manheimről, amely nemcsak életrajz, hanem egyúttal kortörténet.

A szerző is annak szánja. Mint rövid előszavában mondja: "Ernst Manheim életrajza egy darabka kortörténet. Manheim annyi idős, mint az évszázad, élete egy közép-európai, zsidó értelmiségi élete [...], aki a Habsburg-monarchiában nőtt fel, és még ma is a művelt német polgársággal azonosítja magát, holott 1933-ban el kellett hagynia Németországot. Végül Amerika közepén talált magának új hazát." (7. old.) Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy - mint a könyvből kiderül - Manheim soha nem adta föl magyar identitását: "Két néppel azonosítom magamat: egyfelől a magyarral, másfelől az amerikaival" (203. old.). Amerikában évtizedek óta otthon van, Magyarországra pedig - több mint 70 éves távollét után - hazalátogatott: 1992-ben (92 éves korában!) meglátogatta szülővárosát, Budapestet.

Befejezésül még annyit, hogy Ernst Manheim a napokban ünnepelte 98. születésnapját. Boldog születésnapot és jó egészséget!