Ferenczi Sándor:
Klinikai napló 1932
Sajtó alá rendezte és
jegyzetekkel ellátta
Judith Dupont
Ford.: Vég Katalin
Akadémiai Kiadó, Budapest,
1996.
234 old., 2480 Ft
Narkissos, Perseus, Medusa és a víztükör
Vannak mondatok, amelyek mintha kísérnék/kísértenék gyanútlan olvasójukat. Valóban olyanok, mint a kísértetek: a legvalószínűtlenebb helyeken és pillanatokban bukkannak elő. Míg végül, a velük szó szerint azonossal és a különbözővel való sokszori szembetalálkozásban egyszer csak elnyerik saját, csak rájuk jellemző értelmüket: testüket a gondolkodás evilágában.
Ezért is kell önmagam helyreigazításával kezdenem. Jó pár éve - egy másik napló kapcsán - írtam le a következő sorokat: "Minden szembenézés - így a napló is - tükör: fegyelmet és felelősséget kényszerít ránk; vagy köribénk zárul, hogy önmagunkat csodáljuk a világ minden rezdülésében. A naplóíró archetípusai Narcissus és Perseus. [...], akiket sorsa is a Gorgóval való örökös küzdelemre ítélt, [azoknak] a mitológia bűvös tükre mindig pajzs is kellett hogy legyen." Írásom címe abból a Naplóból vett idézet: "Az egyik én valék...". Azt gondoltam, az implikált alapállásból "minden napló szellemi burka magyarázható; amennyiben alkotói oldalról tekintve minden napló szembenézés".1 Ferenczi naplója döbbentett rá, hogy akkori elgondolásom féloldalas. S adta ajándékul hiányzó másik felét.
Az "az egyik én valék" másik oldala a leplei alatt egyre testesülő "ez vagy te" mondat. Hollósnál például így hangzik el: "Az elmebeteg pedig? - Tat tvam aszi! Te vagy az!"2 Két évtizeddel később Lacannál viszont: "Az alanynak alanyhoz fordulásában, amelyet mint lehetőséget fenntartunk, a pszichoanalízis elkísérheti a pácienst az »ez vagy Te« eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának sejtelme, de nem pusztán a mi analitikusi praxisunk hatalmán múlik, hogy elvezessük őt addig a pillanatig, ahol megkezdődik az igazi utazás."3 Ferenczi Naplójában, ami időben két előző forrásunk között helyezkedik el, ez áll: "A támadó elijesztése úgy, hogy azonosul vele, tükröt tart neki (tat tvam aszi: ez vagy te)." (184. old.) E szanszkrit kifejezésnek pszichoanalitikus szövegekben nem előfordulása, hanem a fordulásának mikéntje meglepő. Ferenczi szellemében megpróbálom iménti idézetünket beilleszteni "egy aktuális és egy emlék sorozatba",4 ahol is az emléksorozatot a pszichoanalízis tükörelméletei jelentik, az aktuálist pedig a Napló kontextusa és műfaja.
A "tükörelméletek" címszót persze hiába keresné bárki is a pszichoanalízis szótáraiban. Amiket itt ezen a néven egybefoglalok, azok az elgondolások csupán az "ez vagy te" vándorló mondata által kijelölt értelmezési keretben tartoznak össze. Végigkövethetők viszont a pszichoanalízis tükörfelfogásának változásai; az, hogy a tükörmetafora mikor mire alkalmazódik. Úgy vélem, az értelemváltozások jól jelzik a pszichoanalitikus szemléletmód és az elméleti hangsúlyok elmozdulásait. Ebből a szempontból kerülnek egymás mellé a narcizmus, a tükörstádium, a róheimi "bűvös tükör" és a Ferenczi-napló elméletei. Ez tehát nem az elsődleges és másodlagos narcizmus, a tükörstá-dium stb. tartalmi összevetésének a helye, noha utalni fogok azokra az elemekre, amelyek az egyes elméletekből kapcsolódnak a Ferencziéhez.
Az "ez vagy te" mondat három előfordulása a következő három értelmezési lehetőséget nyitja meg: (1) Hollósnál - fölismerni a másikban (a másban) önmagunkat, és fölismerni önmagunkban a másikat (a mást); (2) Lacannál - az önmagunkból létrejött másikból létrehozni önmagunkat, és fölismerni magunkban önmagunkat és a másikat; (3) Ferenczinél - megmutatni a másiknak a másikat, azáltal, hogy magunkban (magunkból) a másikat létrehozzuk.
E három mezőben világosan másutt artikulálódik a tükör két "oldala" közti hasadás helye, azaz a térbe beálló tükörlap maga. Hollósnál a beteg és az egészséges között, Lacannál a moi és a je között, Ferenczinél pedig az én és az elfojtott én között tükröződik a felismerés fénye. Három pszichoanalitikus tapasztalat artikulációja ez. Az első a freudi analitikusé, a felnőtté, aki a tükröt mozgatva a belátás szintjén átjárhatóvá teszi az egészséges és beteg közti határokat.
A második egyrészt a gyermeké, aki a visszatükrözött Gestalttal örömmel azonosul, korábbi szétdaraboltságára későbbi egységessége révén ismerve rá; de az analizálté is, aki regressziójában képes újratalálkozni nárcizmusának fikciós, nyelvileg és társadalmilag meghatározott énje kialakulása előtti önmagával. A harmadik tapasztalat az analizált-analitikusé, azé a gyermekfelnőtté, aki önmaga képes tükörré válni. Három tükörkép jelzi eredményként e folyamatokat: az első a megérthető tükörkép vagy a tükörképként megérthető másik; a második a szerethető tükörkép (narcizmus); a harmadik pedig a megértő tükörkép, az én kialakulása előtti vagy az én feladása révén kialakult lenyomat.
Ami a Ferenczi-féle kontextust elválasztja a többitől, az az a nézőpont, ami az értelmezési mezőt nem a visszatükrözött, hanem a visszatükröző oldaláról artikulálja. A Ferenczi-napló előtti és utáni pszichoanalízis tükörfelfogása így minden különbözősége ellenére is egyetlen tengely mentén rendeződik el; tükrét a tükörbe néző oldaláról tekinti. Ezt a szemléletet a vonatkozó mítoszok szokásos olvasata valóban indokolja. Narkissos történetét Kerényi például a következőképpen meséli el: "tizenhat éves korában pillantotta meg először a tükörképét, amikor a Helikón egyik forrása fölé hajolt, a boiótiai Thespiai közelében, ahol különösen tisztelték Eróst. Narkissos beleszeretett a tükörképébe, és elepesztette a vágy, vagy megölte magát teljesületlen szerelmében."5 Persze hogy a visszatükröző vízzel, az élettelen, látszólag passzív felülettel mint a mítosz szereplőjével nem foglalkoztak a narcizmuselméletek. Narkissosnak a pszichoanalízisben kisebb karriert befutott komplementer története - amit "a vágy tragédiájá"-nak6 mintájára az agresszió komédiájának nevezhetünk - Perseus és Medusa nevéhez fűződik. Perseus, hogy anyját Polydektéstől megmentse, fölajánlja, hogy elhozza a királynak Medusa fejét. Aki azonban Medusa arcát megpillantja, holttá dermed. "A hérosznak ki kellett tapogatnia [az alvó] Medusa nyakát, elfordítva fejét, hogy a maszkszerű ábrázatot meg ne pillantsa. Azt is mesélték, hogy [Athéné] a Gorgó fejét egy ragyogó pajzs tükrében mutatta meg neki",7 így sikerült azt levágnia. E történet sorsa is a hagyományos, hősök felőli olvasat, mint Narkissosé, illetve, egy másik vonal mentén, a Medusa-fő pszichoanalitikus értelmezése levált a történetről, s önállósodása mintegy elfojtotta Perseust.
A két teljes történet összetartozása viszont nyilvánvaló, ha kiemeljük közös elemeiket. Ilyen a víz (Medusa a tenger uralkodónője), a megdermedés (alvás - Medusa, narkotizálás - Narkissos, hipnózis - Medusa, megmerevedés - Perseus), a védekezés (Perseus) és annak lehetetlensége (Narkissos, Medusa), a pusztító (víztükör) és segítő (pajzs) tükörkép, az egységes testkép (Narkissos) és a feldarabolt test fantáziája (Medusa), a szereplőket fenyegető vagy elérő vágy és halál. Ez az összetartozás nem jelenik meg a pszichoanalízis tükörelméleteiben.
Róheim, a tükörtörés és a szemmelverés teo-retikusa a freudi pszichoanalízis szellemében elemzéseit még Oidipusszal kapcsolta össze. A vele - ebből a szempontból - elméletileg némiképp rokonítható Lacan a tükröt időben hátrébb, a preödipális szakaszba tolta, a hatodik és tizennyolcadik hónapos kor, az autoerotizmus és a narcizmus közé. Az első én-vázlatot létrehozó tükörstádium olyan azonosulási "dráma", ami a másodlagos azonosulások alapjaként a másokkal való azonosulás és a nyelvi alany kialakulása előtt játszódik le. "Miként Narcissus hajolt saját tükörképe fölé, úgy folyik össze az én azzal, amit másikként észlel."8 Az egységes testkép kialakulása kelti életre a korábbi feldarabolt test fantáziáit. Hogy jobban érthessük Ferenczi eredetiségét, kiemelem itt azokat a fogalmi csomópontokat, ahová Lacan a tükörstádiumot köti, s amelyek mind megjelennek Ferenczi Naplójában is. Ezek: a fötalizáció (vö. Róheim)9 mint az emberi lény filogenetikus sajátossága, az elhárító mechanizmusok (vö. Anna Freud)10 entogenetikus sorrendje és a mimikri általánosabb biológiai jelensége. Ferenczinél azonban mindezek előjelet váltva szerepelnek: a fötalizációt a "wise baby", a "bölcs csecsemő" képe testesíti meg, az elhárító mechanizmusok helyét az "önvédelem nélküli befolyásoltság" veszi át, a mimikri pedig magának a tükörnek a tulajdonsága lesz.
Az előjelek megváltozását
az magyarázza, hogy Ferenczi még korábbra helyezi
a maga tükrét, s nem egyszerűen hátrébb,
hanem a lacani felületre merőlegesen. "A tükörstádium
első momentumában a kisgyerek szembetalálja magát
a primér imágóval, amelynek szemlélése
teljesen »hipnotizálja« őt, eltűnve a »másik«
képmásában, mintha teljes léte a másik
képmásába szívódott volna fel."11 Erre
a beolvadási vágyra vezet vissza a lacani szemlélet
minden halálvágyat. Lacan Narkissosát ugyanakkor megmentheti
az összeolvadástól, a vízbe szédüléstől
az Apa neve; s az elidegenítő funkció működésbe
lépése magával vonja az agressziót. Ferenczi
Medusája nem akar beolvadni a vízbe: ő belül van
azon. A tenger (Thalassa) együtt ringó közegében
sem a beolvadás vágyát, sem az agressziót nem
ismeri. Emiatt, a lacani tükör mögé, a tükörlétig
való visszalépés miatt válik a Ferenczi-naplóban
a mimikri egyszerre egy fejlődési szakasz és egy pszichés
működésmód olyan közös rendezőelvévé,
amelynek mentén a Napló úgynevezett főtémái
(a kölcsönös analízis, a trauma, a gyermek mint pszichiáter,
a fragmentáció stb.) elrendezhetők. S túl ezen:
a Naplóban a mimikri több szinten van jelen. Szövegünk
olyan sokszorosan önreflexív szöveg, amelyben a mimikri
leírt elméletként, megélt gyakorlatként
és a naplóírás kereteként (mint műfaji
jellemző) is megjelenik.
Mimikri(zis)
Lacan és Ferenczi persze nem ugyanarra gondolt, amikor mimikriről beszélt. Ezt a jelenség szerteágazó volta részben magyarázza. Ezért is pontosabb úgy fogalmazni, hogy elméleteikben nem egyformán teszik manifesztté a különböző mozzanatokat.
A mimikri etológiai fogalma szorosan összefügg az álcázáséval. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a mimikri egy az álcázás módjai közül, az álcázás pedig a mimikri lehetséges funkcióinak egyike. Az álcázáshoz tartozik a védőszín, a holtnak tettetés (autokatalepszia) és a szín- és alakutánzás. A mimikri egy külső jellemző utánzása; tág értelemben ide tartozik a védőszín, a szín- és alakutánzás, szűkebb értelemben egy másik, védett állatfaj utánzata. Az utánzott faj egyedei általában védekezőszervvel/fegyverrel rendelkeznek, így a mimikri a védekezés/támadás/ártalmatlanság utánzás révén való védekezés/ártalmatlanná válás/támadás. Ismert még az önmimikri jelensége,12 a saját fajtárs utánzása, aminek célja általában nem a védekezés mentén jelölődik ki, hanem libidinózus jellegű; nem az elijesztést és nem az észrevétlenné válást, hanem a vonzalom felkeltését szolgálja. A mimikri ezek alapján úgy is meghatározható, mint olyan (magatartás)változást kiváltó (magatartás)változás, amelynek lényege szerint az egyed az adott időben rá nem jellemző vonást mutat. A mimikri térbeli játék az idővel: előre- vagy hátravetít egy filo- vagy ontogenetikus állapotot - s a filogenetikai múlt és az ontogenetikai jövő képei sokszor egybeesnek.13 Az értelmezés csapdája az, hogy a kiváltott magatartásváltozás az utánzott múltra vagy az utánzott jövőre reagál-e jelenbeliként. Ha az utánzott jövőre reagálunk aktuálisan jelenbeliként, az nem más, mint a trauma gyökere: felnőtt válasz egy gyermeki kísérletre. Ha az utánzott múltat tekintjük jelenbelinek, az pedig az analitikus "érzéketlensége", az ismétlés emlékezéssé változtatásának elmulasztása, az eredeti számonkérése az utánzaton.14
A tükörstádium leírásakor a mimikri jelenségét Lacan valójában éppen csak érinti. A tükörstádium funkciója, az első én-vázlat megteremtése, leginkább az önmimikrivel rokon: individuumként jelenni meg az adott fajon belül, megnyitva így a társas viszonyulások terét. Lacan biológiából vett példái (vándorsáska, nősténygalamb) szintén ebbe az értelmezési keretbe illenek bele: "E tények a homeomorfikus azonosulás rendjébe tartoznak, s ez a fajta azonosulás maga is beletartozik a szépség mint alakító és mint erogén tényező tágabb problémakörébe. A homeomorfikus azonosulás eseteiként felfogott mimikri tényei sem kevésbé érdekesek itt számunkra, amennyiben a tér jelentésének problémáját vetik fel az élő szervezet számára."15 Lacannál elsősorban a szemantizált tér az, ami a tükörstádiumot a valódi mimikrivel összeköti, a téri szemantika azonban mindkét esetben másképp szerveződik. A kérdés ugyanis az, hogy jelentőként vagy jelentettként artikulálódik-e az egyed/egyén a térviszonyokban. A tükörstádiumnál a jelentettet mint jelentettet önmagának egy külső jelentőben való fölismerése hozza létre. A gyermek itt nem visszatükröz, hanem önmagát azonosnak ismeri föl a (tükör)képpel, majd azonosul ezzel a kép(zelet)belivel. Az azonossal való azonosulásnak ezzel az esetével szemben a mimikri lényege a különbözővel való azonosulás. A mimikri Ferenczinél is magának a tükörnek a tulajdonsága vagy képessége; a folyamat lényege a tükörré, a másik jelentőjévé válás. A mimikrizáló nem magát ismeri föl, hanem a másikat tükrözi vissza.
A Napló mimikri-felfogásának elemei már a Thalassában megjelennek: "Az a gyakran felvetett kérdés, vajon a szerelem hipnózis-e és az általunk képviselt azon felfogás, hogy a hipnózis tulajdonképpen szerelem, egységes megoldásra talál most már azáltal, hogy mindkettőt az anya-gyermek viszonyra vezettük vissza; ezt a felfogást kibővíthetjük filogenetikusan ősibb elődökre való utalással (az állatok halálszínlelése, mimikri)."16 A kibővítés itt fölvetett lehetősége a Naplóban teljesedik ki; több történik annál, mint amit az idézett hely sejteni enged. Új rendbe állnak össze az alvás, a hipnózis, a szerelem, a halál és a mimikri fogalmai. A mimikri dinamikai magyarázatával Ferenczi már 1932. január 24-én megpróbálkozik: "(X) A mimikriről. Hogyan erőlteti rá a környezet az állat- vagy növényfajokra saját színét?
A környezetnek magának (sarkvidék) nem áll érdekében a medve bundáját fehérre színezni; ebből csak a medvének származik haszna. Elméletileg azonban nem kizárt, hogy egy magasabb rendű elv, például az egyén és a környezet, beleértve a természet egyetemes nyugalomra törekvését, folyamatosan a veszély és szenvedés felhalmozódásának a kiegyenlítésén munkákodik. Ez az elv teszi, hogy a környezet átengedi saját színét az egyénnek, és segít ez utóbbinak felölteni a külső színt. Érdekes példája az egyéni és egyetemes törekvések sikeres összekapcsolódásának; individuál-kollektivizmus." (47. old.) Ez az eszmefuttatás az elhíresült R. N. esettel17 kapcsolatban fogalmazódik meg; így többek közt a narkózissal, a szuggesztióval és a testről való lehasadással összefüggésben. Megjelennek azok az elemek - "magasabb rendű elv", "a természet egyetemes nyugalomra törekvése", "veszély és szenvedés" -, amelyek majd a mimikrielmélet kiteljesedésébe is belejátszanak. Ugyanakkor Ferenczi itt még ingadozik az "átengedés" és a "ráerőltetés" mechanizmusai között, az engedés kibékítő elvét itt az "individuál-kollektivizmus" jelenti. A megoldandó probléma: miért formázhatja valaki a másik jelentőjét - azaz tükörré válásunk a másik döntésének vagy a mi képességünknek a kérdése-e.
A rákényszerítés és az átengedés egyaránt a másik döntései, amikkel szemben az elszenvedés vagy engedés és a másik jelentőjévé válni akarás (a mimikri szűkebb fogalmának értelmében) áll. Hogy a döntés vagy akarat momentuma ebben a helyzetben egyik oldalon se játsszon szerepet, hogy a mimikrizáló ne kényszernek engedjen, de ne is akarja az átalakulást, hogy a tükör valóban önállótlan felület legyen - ahhoz a következtetéshez Ferenczinek hosszabb gondolati utat kellett megtennie. Eközben mind több ponton fordult szembe a hagyományos freudi elmélettel - a Napló, "a Nagy Mű ígérete",18 az utolsó tanulmányok műhelye, a Freudtól való tudatos elkülönböződésnek is története.
"Abban a pszichés folyamatban, amelynek jelentőségét még maga Freud sem méltányolta eléggé - s ez a folyamat nem más, mint az azonosulás a tárgykapcsolat előfokaként -, mostanáig nem méltányoltuk eléggé egy, a mi számunkra már elveszett, de mégis létező reakciómód működését, bár lehet, hogy egy egészen másfajta reakcióelv működéséről van szó, amire talán a reakció elnevezés már egyáltalán nem is illik; tehát az az állapot, amelyben minden önvédelem és védekezés kizárt, és minden külső hatás belső ellenmegszállás nélküli benyomás marad. Eme helyzetkép legtömörebb összegzésére talán dr. Thompson19 talált rá ezzel a kijelentésével: az emberek életük kezdetén még nem rendelkeznek individualitással. Ide tartozik az az állításom, hogy az egészen kicsi gyermekek hajlamosak az elmúlásra (megbetegedés, halál), és hogy náluk túlsúlyban van a halálösztön; talán a benyomásokkal szembeni különleges érzékenység (mimikri) is csak az élet- és érvényesülési ösztön gyengeségének a jele, sőt talán már egy kezdődő, de valahogyan feltartóztatott halál. De ha ez igaz, és ez a fajta mimikri, az önvédelem nélküli befolyásoltság az élet eredeti formája, akkor merészség, sőt igazságtalanság volt ráfogni erre a csaknem motilitás nélküli szakaszra, amely természetesen valószínűleg intellektuálisan is inaktív, az általunk egyedül ismert és megszokott önvédelmi és hallucinációs mechanizmusokat (vágyrezdüléseket). A hallucinációs szakaszt tehát egy még tisztán mimetikus periódus előzi meg; a kínnak végül itt is vége lesz, de nem úgy, hogy a külvilágot megváltoztatják, hanem úgy, hogy az élő szubsztancia enged, azaz részlegesen feladja az éppen csak hogy megkísérelt, gyenge érvényesülési törekvéseket. Következmény: azonnali beletörődés, és az egyén azonnali alkalmazkodása a környezethez." (157-158. old., Ferenczi kiemelései.)
Noha Ferenczi itt a pszichoanalízis freudi fogalmi kereteit használja, a halálösztön-életösztön dichotómiát, a "mimetikus szakasz" bevezetése nem egyszerűen az egyedfejlődés pszichológiájának provokációja. A gyermeki lélekről alkotott freudi elképzelések kritikája - a bejegyzés címe: A felnőttpszichológia átvitele a gyermekekre (falsum) - magában foglalja az elhárító mechanizmusok érvényességének korlátozását; s magával vonja az "elveszett reakciómód" visszavezetését egy "reakcióelv"-re, amelynek jegyében ez a korai szakasz zajlik, de ami ettől függetlenül is kifejti működését, és amit Ferenczi egyre kevésbé tud majd a halálösztön-életösztön adta keretekbe beleilleszteni. És természetesen ez a kritika magával vonja a mimetikus szakaszban bekövetkezett sérülések és kezelési módjuk újraértelmezését. Ferenczi még ugyanaznap (június 30-án) továbbgondolja a felvetődő kérdéseket:
"A szkizofrénia nem más, mint »fotokémia« mimikri-reakció, az önérvényesítés (revans, védekezés) helyett. (Dm.: a szkizofréneket valójában már az előtt éri trauma, mielőtt személyiségük lenne.) A természetben a fotoszenzibilis »mimikri-reakció« ősibb, mint az önfenntartás és az érvényesülés reakciója. A látszólag egyáltalán nem létező és a tudomány által is figyelmen kívül hagyott második elv (a lecsillapítás reakciója) az ősibb (gyermekesebb). A helytelen (irritáló) nevelés következményeként látszólag elveszett. »Elfojtott jóság«: ezt az analízis tagadta - vagy csak egy magasabb régióban ismerte el. (Pfister!) Az analitikusok saját komplexusaikat (gonoszságukat, rossz szándékukat) a korai időszakban sérültekre (szkizofrének) is alkalmazni akarják. Helytelen! Sőt, még a neurotikusokat is vissza kell vezetni a traumatogén gonoszságon túlra (behind), a bizalomteljes jóságig. A második »elv« az ősibb." (159-160. old., Ferenczi kiemelései.)
Ez a második elv ugyanaz, mint amit az "egyetemes nyugalomra törekvés magasabb rendű elveként" (vö. jan. 24.) már ismerünk. Az önzésen egyszerre van innen és túl; "gyerekesebb" (hiszen a még kialakulatlan egóval rendelkező gyermek az, aki nem lehet egoisztikus) és "felnőttebb" is (ahogyan a gyermeki önzésnél felnőttebb a lemondásra képes anyai szeretet). A mimikri hozzákapcsolódik itt Ferenczi egy másik gondolatához "a természetben uralkodó maszkulin és feminin elvről" (vö. február 23.):
"A lemondáshoz való alkalmazkodásnak ez a képessége talán csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy létezik a természetben az egoisztikus önérvényesítés mellett egy második alapelv, a jóvátétel elve; tehát: önzés (gyermekesség, férfiasság) kontra anyai szeretet, azaz jóság. Itt esetleg utalni, analógia gyanánt a szervetlen világban végbemenő gázkompresszió és végeredményben a cseppfolyósodás tényére, a mimikrire a biológiában stb. Ekképpen olyan ez, mintha a természetnek csak az lenne fontos, hogy valahogyan békét teremtsen. Békét (Friede) a vágyak kíméletlen kielégítésével (Befriedigung), avagy békét az önmegtagadás által." (156. old., Ferenczi kiemelései.) Ferenczi még ekkor (június 28.) is úgy gondolhatta, hogy ez "csupáncsak egy látszólag jelentéktelen módosítása lenne a freudi élet- és halálösztön-hipotézisnek. Ugyanazt más nevekkel illetném. Az érvényesülés és a békéltetés ösztöne együtt alkotják a létet, azaz az életet az egész világegyetemben." (66. old.) A következő néhány nap bejegyzései azonban azt mutatják, hogy gondolkodása megváltozott. A dolog pikantériája, hogy a változást vagy inkább ennek vállalását az ötvenedik születésnapjára éppen Freudtól ajándékba kapott Encyclopaedia Britannica olvasása katalizálta: Descartes-nak a szenvedélyről és Melabranche-nak a végtelenről kifejtett nézetei. Az itt leírtak előrevetítik a szakítást a hagyományos ösztönelmélettel: "A magasabb rendű (és etikus) emberi tudás visszatérés a kiegyezéshez - vagy a megnyugtatás elvéhez, mely minde-
nütt jelen van. [...] A szenvedély tisztán egoisztikus, az »igazság« (»truth«) minden létezőnek közös kincse. [...] A »mindenki reagálása mindenre« (az univerzumban) korábban jelen van, mint az önvédelmi szerveződés (egyéniség)." (163. old., Ferenczi kiemelései.) Ugyanis éppen a szenvedély kérdése lesz az, ami végül az önálló "nyugalmi ösztön" felvételéhez vezet. A szenvedélymentes pretraumatikus és nyelvzavar előtti állapot összeférhetetlen a szenvedélyekkel terhelt freudi ösztöntannal. Ahogyan a szenvedélymentes ideális analitikusi beállítódás is ellentétes a "szenvedélyes", poszttraumatikus és nyelvzavarra épített tudománnyal: "Még a tudomány is »szenvedélyes«, mikor csak az egoisztikus ösztönöket látja meg és ismeri el. [...] A halálösztön gondolata túl messzire megy, már-már szadisztikusan színezett; a nyugalmi ösztön (Ruhetrieb) és a felhalmozódott »fölösleges« öröm és kín megosztása (közlése, sharing) az igazi, vagy ott az igazi, mielőtt mesterségesen - traumatikusan - megzavarták." (204. old., Ferenczi kiemelései.)
A mimetikus szakasz autoplasztikus reakciómódja versus elhárító mechanizmusok és a jóság elve versus halál- és életösztönök után a megzavarás, a trauma lesz a harmadik téma, ami érzékenyen érinti a freudi elméletet. A traumára a személyiség kialakulása előtti módon való reagálás, a visszatérés egy ősibb mechanizmushoz egyaránt megváltoztatja a neurotikusok, az analitikus és az analízis megítélését. "Ekképpen talán nem helyes a kényszerneurotikusoknál a jóság és a túlzott jóság minden megnyilvánulását a kompenzált vagy túlkompenzált szadisztikus agresszivitásra visszavezetni. Ha az analízisben reprodukálódott, és újfajta módon belátás és részvét útján elrendeződött mindaz a szenvedés, ami a tudattalan agresszivitást kiváltotta, és még ha a rémület rétegeit, szorongásos és fóbiás struktúráit is lebontották, még mindig nyitott kérdés marad, hogy végül is mi tette a gyermeket képessé arra, hogy ilyen intelligens, az ember legszívesebben azt mondaná, önzetlen alkalmazkodási formát találjon ahelyett, hogy (mint az a nyilvánvalóan gyakran megtörténik) védekező és dacos maradt volna, és elpusztult volna. Az embernek eszébe jutnak a természet olyan csodálatos folyamatai, mint a mimikri, és különösen a szimbiózis." (161. old.)
Láthatólag többirányúak trauma és mimikri összefüggései. A kényszerneurotikusokban munkáló jóság, a mimetikus szakasz öröksége ugyanaz, mint amihez a neurotikusokat általában az analízisnek vissza kell vezetnie. A mimetikus szakasznak, a nyugalmi ösztön vagy a mimikri reakcióelve uralmának trauma vet véget, ugyanakkor e szakasz jellemző reakciómódját később ugyancsak trauma váltja ki. "Jól kivehető, hogy hasonlóan a ráerőltetett szeretethez, a legkülönbözőbb nem ellenállhatatlan és nem leküzdendő ingerek (gyűlölet, rémület stb.) közül nemcsak a szexuális, hanem másfajta ingerek is kiválthatnak mimikrizáló hatást." (183. old.) Amennyiben a mimikri a másik jelentőjévé válás, annyiban a mimikrireakció ismétlődésekor bizonyítékot szerezhetünk a trauma valós eredete, a múltbéli jelentett tényleges tette vagy viselkedése, például a szexuális erőszak megtörtént volta mellett. A mimikrielmélet így hozzájárulna a traumatikus esemény valósnak vagy képzeletbelinek minősítése körül folyó viták eldöntéséhez.
Másrészt, minthogy a mimikri tágabb értelemben a környezet visszatükrözése, így útmutatással szolgál a kezelés technikájára nézve is. A mimetikus szakasznak véget vető traumával, a támogató környezete kedvezőtlenre fordultával az egyén az én kialakulása előtti reakciómódhoz is fixálódik. "Az analízisnek képesnek kellene lennie arra, hogy megteremtse az Én felépítéséhez szükséges, annak idején nélkülözött kedvező környezetet, és ily módon véget vessen a mimikriállapotnak, ami, mint egy kondicionált reflex, csak ismétlésekre késztet." (212. old.) Az ismétlési kényszernek a mimikri vonatkozásában nem csupán negatívak a következményei. Az ősi reakciómód megismétlésére vezeti vissza Ferenczi az objektív észlelés, a beszéd és az absztrakt gondolkodás kialakulását. Az autoplasztikus szakaszba való regrediálás új értelmet ad az őrültek téveszméinek és az okkult jelenségeknek is. Az okkult képességeket a trauma előttihez való visszatérés, az objektív észlelés, az absztrakt gondolkodás és a beszéd "normális" képességét a trauma ismétlése hozza létre. Ferenczinek a szimbólumról mint egy katasztrófának és a katasztrófa előtti azonosságnak a nyomáról a Thalassában kifejtett nézetei visszhangoznak ebben a fölfogásban. "A beszéd nem más, mint utánzás. A taglejtés és a beszéd (hang) a környezet tárgyait utánozza.
A »ma-ma« utánzás-varázslat.
(Anyamell) Az első »ma-ma«: mikor az anyamellet megvonják.
(Freudnál az első gyermekjáték.) Az egyedülléttől
való félelem okozza a traumás »fotohiperesztéziát«
(fény- és zajérzékenységet); kemotrofikus
szerkezetmódosulás, amely mellett részint (talán
csak ideiglenesen) feladják az önérvényesítést,
és a külvilág az Ént plasztikusan formálhatja.
Az Én egy részét azonban megkíméli a
rombolás, sőt megpróbál ebből a rombolásból
(hegekből) hasznot húzni. A traumatikus mimikri-benyomásokat
az Én számára hasznos emléknyomokként
használják fel: »kutya« = vau-vau. A kutyától
megrémülve kutyává válok. Egy ilyen tapasztalat
után az Én a (meg nem zavart) szubjektumból és
a trauma-behatás által objektummá vált részből
áll = emléknyomok = állandó utánzás;
(a beszéd nem más, mint a trauma elbeszélése)."
(127. old., Ferenczi kiemelései.)
Gorgó-fő - Medusa alvilági
karrierje
A mimikrielmélet mitológiai összesűrítését Ferenczi Medusa alakjában találta meg. Medusa sajátos példája a kétlépcsős karriertörténeteknek. Levágott
(-hasított, testétől elvált) feje Gorgó-főként önálló életet él a mitológia Hádésében, a pszichoanalízisben és Ferenczi mimikrielméletében egyaránt. A hasítás előtti és utáni Medusa Ferenczinél más-más magyarázattal szolgál arra, hogy miért és hogyan megy végbe a mimikrireakció a mimetikus szakaszt elvágó trauma előtt és után.
Milyen is valójában Medusa? "Gorgides és Gorgades tengeristennő-nevek voltak. S már azért sem hihető, hogy a Gorgó szó csakis rút és rettenetes képzeteket keltett, mert gyakran adták a szülők kislányuknak ezt a nevet, s nyilván nem gondolták, hogy riasztóan ocsmány teremtmények lesznek."20 Hogy mégis Medusa rémisztő képes és/vagy levágott feje maradt meg bennünk, arra nézvést születtek többek közt pszichoanalitikus magyarázatok. Hermann Imre például a szorongás lélektanával kapcsolatban, a "világító szem" élményének elemzésekor kitér a "tükör-nap-szem egyenlet"-re: "A Gorgó-fej eredetileg a villámot ábrázolhatta. Six szerint a régiek a Gorgóról három nézetet vallottak. Kettő ezek közül, hogy ti. a holdban látható, és hogy a villámló felhőt ábrázolja, jól beleillik elgondolásunkba, és jól meg is érthető, ha a Gorgó-fej ábrázolási módját is tekintetbe vesszük. Nagy, ferde vagy kerek, színes, félelemgerjesztő szemekkel ábrázolták. A harmadik nézet szerint Líbiában valóban élt is. Ezt a véleményt az újabb állatlélektani kutatók közül Zell azzal magyarázza, hogy a Gorgó nem egyéb a gorillánál; régebbi ábrázolásokon a Gorgónak pontosan gorillafeje van, és Hésziodosz szerint nevét borzasztó ordításától vette."21 A Gorgó itt a haragosan fölvillanó szülői (apai) szem szorongató látványát összesűrítő szimbólum.
Róheim más analitikus megoldást javasol. Akárcsak Hermann-nál, nála is előtérbe kerül az anya-gyermek duálunió, de a Gorgó nála az anyával kapcsolatos élmények vizuális megjelenítéséhez kötődik. Az ősjelenet és a jósok vakságának összefüggéseit elemezve 1946-ban így ír: "És Athéné vajon nem azonos-e a kígyófejű Gorgóval vagy Meduszával, akinek pillantásától mindenki kővé válik? Valójában a gyermek mindent felfaló tekintete néz vissza ránk valamiképpen az istennő szeméből.22 S a "néz vissza ránk"-hoz lábjegyzetet téve még kiegészíti: "A szót eredeti és nem metaforikus értelmében használtuk." Ami kérdés marad, az persze pontosan a "valamiképpen". 1952-ben, a szemmelverésről írva Róheim ismét visszatekint a Medusára. "Ne feledjük el, hogy a Medusza vagy Gorgó lényegileg maszk vagy fej. Onians kimutatta, hogy a fej nem más, mint a felfelé elhelyezkedő férfi-nemiszerv. Jómagma bőséges bizonyítékokat szereztem arra vonatkozólag, hogy a Gorgoneión a női hüvelynek felel meg. [...] Perszeusz, a gyermek az apát helyettesíti, de nem nézhet oda. Vajon nem azért küldte-e el a zsarnok, hogy megszerezze a Gorgó fejét, vagy különben a király elrabolja az anyját? Pontosan ez az, amit ő maga tesz meg."23 Róheim, noha a Gorgót az anyához asszociálta, már közelebb áll a Ferenczi-féle, a traumát a nyelvzavarral is összekapcsoló szemlélethez. Nem véletlenül; ahogyan ezt utóbb idézett írásának egy megjegyzése sejteni engedi: "Ferenczi egyszer az exhibicionizmust a gyermek elijesztésére való eszköznek nevezte. [...] a genitális gesztus felnőtt gesztus, ha az orális büntetéstől való félelemmel állítjuk szembe."24
Sem Hermann, sem Róheim nem járt messze a Ferenczi-féle megoldástól. Nem a szülő (felnőtt) neme a fontos ebben a történetben; és bár Ferenczinél Medusa a gyermekkel azonos, amit mutat, az mégiscsak az ijesztő felnőtt. "Amikor Medusza félve, hogy levágják a fejét, rémisztő arckifejezést ölt, a bestiális támadónak tart tükröt, mintha azt mondaná: így nézel ki. A támadóval szemben nem áll rendelkezésre semmiféle hatalmi eszköz, és semmi lehetőség őt belátásra bírni vagy más módon észhez téríteni." (184. old., a helyesírást korrigáltam, H. Gy. P.) Lefordítva ezt a hétköznapok nyelvére: "a grimaszoló gyermek elcsúfítja magát, de csak azért, hogy a másiknak megmutassa, hogy az hogy néz ki." (74. old.)
Ha most újból feltesszük a kérdést, milyen is valójában Medusa, és miért és hogyan képes erre a visszatükrözésre, nem téveszthetjük szem elől azt a cezúrát, amit történetében fejének (le)hasítása okoz. Perseus megjelenéséig Medusa olyan, amilyen a környezete. A tengerben él, és minden átáramlik rajta; egyanyagú azzal, és együtt ring vele. Medusa ekkor még - Ferenczi szavaival - "oldott állapotú" vagy "cseppfolyós". "Az az ötlet, hogy a gyermeki személyiség még félig »oldott állapotú« (konzisztenciájú), arra a fantáziálásra csábít, hogy feltételezzük: a gyermeki személyiség érintkezése a világegyetemmel - és ezzel együtt az érzékenysége - sokkal nagyobb, mint a már kikristályosodott felnőtté; az sem lepne meg bennünket, ha egy nap bebizonyosodna, hogy ebben a korai állapotban még az egész személy rezonál a környezetre, és nem csak általános helyeken, nevezetesen az érzékszervekben. Az úgynevezett szupernormális képességek, a szenzoriális érzékelésen kívül eső folyamatok felfogása (clairvoyance), valamiféle idegen akarat megnyilvánulásainak átvétele (suggestion par distance) lehet közönséges, köznapi folyamat, mint ahogy az állatok (kutyák) - amelyeknek a személyisége nyilvánvalóan folyton »oldott állapotban« van - szintén rendelkeznek ilyen, látszólag szupernormális képességekkel [...] - Itt az első lehetőség arra, hogy megértsük az úgynevezett telegóniát (az anya pszichés tapasztalatainak befolyása a méhében hordott gyermekre). [...] A spiritiszta médiumok, ha egyáltalán produkálnak valamit, képességeiket annak köszönhetik, hogy visszaesnek ebbe a gyermeki bölcsességbe és mindent tudásba." (100-101. old.) A "cseppfolyós" állapot volna tehát az okkult képességeknek és a téveszmék valóságtartalmának egy lehetséges magyarázata. "Én már eleve hajlottam arra, hogy úgy véljem, az őrültek hallucinációit nem képzelgések [...], hanem a környezetből és más emberek pszichéjéből származó valódi észlelések, amelyek számukra éppen pszichológiai túlérzékenységük révén hozzáférhetők [....]. Fontos, hogy itt eszünkbe jussanak bizonyos emberek úgynevezett okkult képességei, valamint a két állapot, a paranoia és a pszichés túlteljesítés közötti közeli rokonság és a könnyű átjárás." (81. old.)
Medusa, az "univerzummal" még teljes egészében együtt mozduló gyermek, Ferenczi szerint potenciálisan mindent tudó, mert érzékelését még nem korlátozzák a később kialakuló "ingervédő berendezések" és elhárító mechanizmusok. Ha akad Perseus, aki ekkor megtámadja, Medusa mimikrivel reagál. A történetnek itt nincsen vége. De innentől ez már a levágott fej története. A "félig oldott" Medusa Perseust nem mindig rettenti el, s a fej (le)hasításával meg-történik a fragmentáció. A Medusa-fő önálló történetét Ferenczi a "wise baby" történetének nevezi.
A (le)hasított fej Perseus hátán elhagyja a tengert, és "progresszióba menekül"; Medusa teste viszont érzelmi és fizikai éretlenségében a tengerben marad. "Teljes érzelmi élete a regresszióba menekült, úgyhogy többé semmiféle érzelmet nem él át teljes egészében, tulajdonképpen sohasem ő az, akivel a dolgok történnek, ő csak más személyekkel azonosul. Miközben tehát érzelmi élete eltűnik a tudattalanságban, tisztán testi érzésekre csökken, a minden érzéstől mentesült intelligencia hatalmas, de - ahogy mondtuk - tökéletesen érzelem nélküli fejlődésen megy keresztül: ez a teljesítmény nem más, mint alkalmazkodás. [...] A trauma érzelmileg embrionálissá, intellektuálisan azonban bölccsé tette őt, olyanná, mint egy teljesen objektív és érzéketlenül értelmező filozófus. Ami új ebben a folyamatban, az az, hogy a regresszív értelmű realitástól való menekülés mellett létezik egy progresszív menekülés." (206. old.)
A mimetikus szakasznak, a jóság elvének örökségét a fej és a test külön-külön hordozza tovább: a fej a "gyermek pszichiáterré válásával" (180. old.), a test érzelmi azonosulásaival. A különbség persze nem nagy: "Understanding is eo ipso identification" (189. old.). A megértés azonosulás.
Ehhez a mimikri-reakcióelvnek alárendelt azonosuláshoz az én létrejötte után viszont ezt az ént fel kell adni, helyet kell csinálni a másiknak. Az első hasítás - Perseus csapása - minta az üreshelyképzéshez és a fragmentációhoz. "Rémület. Egy rész »magán kívül« kerül. Hasadás. Az üressé vált helyet a tá-
madó foglalja el. Azonosulás." (213. old. Ferenczi kiemelése.) A mimikri második, a mimetikus szakasz utáni működésmódja tehát: traumatikus élmény - önfeladás/"cseppfolyósodás" - azonosulás/megértés. A trauma valódi oka az ért(het)etlenség. Az élmény érthetetlensége vagy a környezet értetlensége az, ami traumatikus, ami kiváltja a megértés kényszerét.
A fokozódó feszültség végül az én struktúráinak felbomlásához vezet, ily módon az újraformálhatósághoz is, teret nyitva a másikkal való azonosulásnak, ami mégiscsak betölti az értelmetlen űrt. Ferenczi elméletében objektívnek nevezett észlelésünk, absztrakt gondolkodásunk és emlékezetünk is ilyen maszkképzés, grimaszolás eredménye (vö. Lacan a paranoid megismerésről). "Az objektív észlelés feltétele az önelfojtás és önmegsemmisítés." (125. old.) "Az emlékezet tehát az Én sokkhegeinek a gyűjteménye." (126. old., Ferenczi kiemelése.) "Lehet, hogy éppen az Éntől való elvonatkoztatás, azaz az önérdek (az öröm-kín-minőség) megszüntetése kell a gondolkodáshoz (kapcsolatok létesítéséhez) szükséges energia megszerzéséhez." (127. old.) "Kóros" és "normális" mimikrizálódás között az a különbség, hogy önállósul vagy integrálódik-e, ami az énből kiszorult, levált. A terápiás teendőt Ferenczi S. I.-ként jelölt betege így fogalmazta meg: "you must poke the jelly fish" (72. old.). Ki kell "szúrni" a meduzát, hogy az idegen részek kikerülhessenek, s helyüket újból elfoglalhassák az én "kihasadt" részei.25
Az eredeti helycserében, a mimikrizálódás folyamatában Ferenczi az elfojtás mintáját ismeri föl. "Ahelyett, hogy magamat érvényesíteném, a külvilág (egy idegen akarat) érvényesül az én káromra, rám erőlteti magát, és elfojtja az Ént. (Ez az »elfojtás« őseredeti formája?)" (126. old., Ferenczi kiemelései.)26
Az önelfojtás, a mimikrielv működni engedése, a tükörlét az analitikus oldaláról a kölcsönös analízis személyes alapjait jelenti. A kedvező környezet megteremtése érdekében az anyai hozzáállás, a jóság elve révén képesnek kell lennie a helycserére, arra, hogy kiszolgáltassa önmagát. "Ha az infantilis amnézia megoldásának az a feltétele, hogy a beteg teljesen megszabaduljon az analitikustól való félelmétől, úgy az analízis kölcsönössége pszichológiailag indokolt." (80. old., Ferenczi kiemelése.)
Van a mimikrielmélet és a kölcsönös analízis kapcsolatának egy másik aspektusa is: a lázadás a "ráerőszakolt" vagy mimikrizált freudi akarat ellen. Ferenczi a kölcsönös analízist egy helyütt kétgyermek-analízisnek nevezte. A kölcsönös analízistől Ferenczi a maga számára is a kedvező környezet megteremtését várta, hogy énjéből kikerülhessenek az apai-freudi elemek, és visszakerülhessenek a sajátjai. "Ez
a »jóság« és engedelmesség [a »hatalom iránti« -
H. Gy. P.] egyébként bosszú is a hatalommal szemben, amelynek így kiüti a fegyvert a kezéből. Miután csalódtak a szülőkben, a tanítókban és más hősökben, a gyermekek egymás között szövetkeznek, és baráti kötelékeket hoznak létre." (79. old.)
Orpha és Astra - Medusa égi
útja
Mégis, honnan az intelligencia a "tudós csecsemőben"; honnan a mimikri intelligenciája? És mi a fragmentumok sorsa a hasítás után?
A Napló válaszai két névvel kapcsolódnak össze: Orpháéval és Astráéval. Orpha és Asztra fogalomalkotási kísérletek egy olyan tapasztalatra, ami nem írható le a pszichoanalízis hagyományos szókészletével. Ezt a tapasztalatot nem fedi le sem Narkissos, sem Oidipus mítosza. Orpha és Astra a kölcsönös analízis nyelvében kaptak nevet; nevesítésük annak az ambivalenciának köszönhető, hogy egyrészt sztereotip viselkedésű és sorsú én-fragmentumok, másrészt viszont az éntől független, teljes és önálló létezők. Nem tekinthetők tehát csupán egy adott én töredékeinek, inkább arról van szó, hogy az énben annak elkülönült, általuk elfoglalt és önállósult részében fejtik ki működésüket. Orpha és Astra potenciálisan mindenkiben jelen van, s működni kezd abban, aki engedi vagy erre rászorul.
Orpha beleszólt a kölcsönös analízis létrejöttébe is, mégpedig mindkét oldalon: egyaránt, noha nem egyidejűleg szólalt meg a betegben és analitikusában.
"R. N. beteg még azt is elképzeli, hogy a fő trauma idején egy omnipotens intelligencia (Orpha) segítségével (valamilyen teleplasztikus alkalmi szervvel) - úgymond segítségért - átkutatta az univerzumot. Így Orphája már akkoriban rám talált volna, rám, mint az egyetlen személyre a világon, aki speciális személyes sorsa következtében hajlandó és képes jóvátenni a sérelmet." (135. old., Ferenczi kiemlése.) "Szinte leküzdhetetlen bennem az ellenállás, amikor megkísérlem, hogy engedve »Orpha« javaslatának, analizáltassam magam a beteggel, azaz teljesen kiszolgáltatva, relaxálva egy beteg kezére adjam magam." (110. old.) Hogy kicsoda vagy micsoda Orpha, annak megítélése a kölcsönös analízis során változik: "organizáló életösztön", "orphikus erő", "anyai rész", "szupraindividuális intellektus", "omnipotens intelligencia". Talán mindez együtt. Hogy Orpha micsoda, az lehet értelmezési probléma, de hogy Orpha működik, az nem cáfolható. Igaz, ezen a ponton Ferenczit sem igazolja más, "csak" az analitikus tapasztalat. De éppen ez a kölcsönös analízis lényege: két ember közösen létrehívott "egyéni" élményének gyógyító igazsága. "Az analitikus érzései összekapcsolódnak az analizált ötleteivel, és az analitikus ötletei (képzeleti képei) az analizált érzéseivel; ily módon a különben élettelen képek eseményekké válnak, a tartalom nélküli érzelmi zűrzavar pedig megtelik képzettartalommal." (43. old.) Maga az értelmesítés a fontos, minthogy az élmény kétségbevonhatatlan tény, még ha tartalma túllép is az empírián és a racionalitáson: "a beteg azonban erre azt válaszolja, hogy aki nem járt ott, nem tudja, milyen nagyon igaza van az őrülteknek, és mennyire korlátoltak az értelmes emberek. Mindenesetre, ha valaki meg akar érteni valamit az elmebetegségekből és a traumás sokkból, ajánlatos, hogy az ilyen kijelentésekkel szemben ne rántsa elő olyan gyorsan racionális fegyverét, hanem gondolkodjon el azon az igazságon, amit éppen a kifelé orientált, hiperszenzibilis elmebetegek hordozhatnak úgymond médiumszerűen." (56. old.)
Aminek a betegek a médiumai lehetnek, az éppen Orpha származási helye, amelynek része, és ahonnan erejét meríti. Orpha, nevéhez híven, jóslatokba is bocsátkozik, ezzel mintegy saját működését is magyarázva. "Lehetséges, hogy itt egy negyedik »narcisztikus sérüléssel« állunk szemben, nevezetesen, hogy az intelligencia - amire mint analitikusok is olyan büszkék vagyunk - sem a mi tulajdonunk, hanem olyasvalami, aminek az Én ritmikus kiáramlásával az univerzumba - amely egyedül mindentudó és ennélfogva egyedül intelligens - meg kell újhodnia és regenerálódnia kell." (60. old.)
Astra oda tart, ahonnan Orpha érkezik. Kettejük viszonyát jól megvilágítja a január 12-i bejegyzés Orpha működésmódjára vonatkozó részlete. Úgy tűnik, Orpha, az "anyai rész" hozza világra Astrát, kisegíti az énből, hogy legalább egy delegált fragmentumnak rá- és belátása legyen. "Egy sajátos lény, aki »cou^te que cou^te« meg akarja tartani az életet (Orpha). Ez a fragmentum játssza az őrangyal szerepét; vágyteljesítő érzéki csalódásokat, vigasztaló fantáziákat produkál; elkábítja a tudatot és az érzékeket az elviselhetetlenné váló érzetekkel szemben. A második sokk esetében ez az anyai rész másként nem tudott segíteni, mint hogy kipréselte a teljes lelki életet az embertelenül szenvedő testből." (39-40. old.) Astra az a fragmentum, aki az értelmes univerzumba kilépett. "Úgy érezte, mintha darabokra tépték volna, vagy, jobban mondva, sikerült magát személye megmaradt részeitől elszakítania. A lélek végtelen távolságban vagy hatalmas magasságban érezte magát, s minthogy elszakadt a valóságtól, abba a helyzetbe került, hogy így mindazt messziről láthatta, ami a személyben és a személy körül végbement." (122. old.)
Míg az intelligens univerzumnak az énbe kerülésével vagy aktivizálódásával az énben Orpha a cseppfolyósodás újraszerveződését, végső soron a támadó mimikrizálását segíti elő, addig Astra, a kívül került rész túlmegy ezen a célon vagy állapoton, s magát a legtágabb környezetet, az univerzumot mimikrizálja. "A lélek a koponya egy lyukán át az univerzumba távozik; a messzi távolban ragyog, mint egy csillag (ez lenne a clairvoyance, ami több, mint a támadó megértése; úgymond megérti az egész univerzumot, és így még egy ilyen iszonyatos dolog létezését is képes lesz felfogni)." (209. old.) A külső nézőpont felvétele azt is jelenti, hogy nem csupán saját sérülése illeszkedik bele egy új, tágabb kontextusba, hanem hogy teljes egészében föltárul maga ez a kontextus is. A realitás megfordulása az, ami a nézőpontváltozással ekkor bekövetkezik; Astra tükrében most megjelenik az, ami a világgal egy síkon s annak mindig csak egy szeletével szemben álló tükörben együtt és egyszerre soha meg nem jelenhetett: "hirtelen belelát a világrend nagyobb összefüggéseibe, a vak erőszakot mint mentális zavart kezeli még akkor is, amikor ez az erőszak győz; a mentális zavart meg akarja gyógyítani. Lehet, hogy az, ami az elmebetegeknél nagyzásos tévelyként imponál nekünk, az tartalmazza a reális és jogos lényeget. Az elmebeteg élesen látja az emberiség őrültségeit." (48. old.)
Talán még egy égi kiegészítés
ehhez az égi történethez. Róheim már fölvetette
Medusa és Athéné azonosságának ötletét.
Athéné, az "előrelátás", az "anya", a
bölcs tanácsok istennője Gorgópis volt, azaz "Gorgó-arcot
hordozó". Kerényi, minden további magyarázatot
mellőzve Athéné kapcsán elmond egy történetet,
aminek "látszólag nincs Pallas Athénéhez semmi
köze". Látszólag Orphához, Astrához és
Medusához sem lesz köze annak, amit a történetből
ide idézünk: "Volt Akherónnak, az egyik alvilági
folyónak és Gorgyrának egy Askalaphos nevű fia;
Gorgyra a Gorgó név továbbképzett alakja. Más
változat szerint az anyát Orphénak, »sötétségnek«
hívták.27
Klinikomédia
Ne feledjük, 1932. január 7. és október 2. között írt naplót olvasunk. Ferenczi élete és Naplója egymást ennyi ideig tükrözte vissza. Hatvannégy év után jelent meg magyarul (köszönet a fordítónak is). Bálint Mihály 1969-ben tervezte kiadását a Freud-Feren-czi levelezéssel együtt. Először 1985-ben jelent meg, franciául. Bálint azért aggódott, hogy a Napló kiadása Ferenczi emlékére nézve lesz nyugtalanító. Az olvasó már tudja, hogy ami a Naplóban nyugtalanító, az önmaga. A fragmentált szövegben, a fragmentált életben és a fragmentált testben végül mindenki magára ismer. Mi másra is való a maszk, az életből szövegbe simuló személyiség?
Ferenczi életének és naplójának íródása logikusan tartott az Orphával való azonosulástól az Astrával való azonosulásig, a "teremtményektől" (84. old.), a kezdettől a végig, a "meg nem születettségig" (214.old.). Orpha és Astra, akárcsak a Napló többi szereplője (Freud, Dm. - Clara Thompson, R. N. - Elisabeth Severn, S. I. - Izette de Forest stb. és maga a naplóbéli Ferenczi is) Ferenczi teremtő teremtményei. A tükörbe, amit naplónak hívnak, egy nap beesett a fény, hogy felmutatva ott egy más-világot, a maszkokét, egy másik napon kilépve onnan, másként máshová érkezzen el. A fény távoztával a tükör megszünteti önmagát. A végigvitt fénytörés - tükörtörés.
Medusa vagy a Gorgó, tudjuk, színházi maszk volt. A naplóírás emlékhagyás a múltból, emlék a szerzőtől, de néha az olvasóról. "Az emlékmaszk talán mindig az Én egy részének átmeneti vagy tartós elhalása árán keletkezik." (126. old., Ferenczi kiemelése.) A szereplőkkel és a majdani olvasókkal való azonosulás komédiája, hogy Ferenczi szerzői maszkja egyben halotti maszk.
Tat tvam aszi.
1 Hárs György Péter: "Az egyik én valék..." Irodalomtörténet, 1991. 3-4. szám, 629. és 620. old.
2 Hollós István: Búcsúm a Sárga Háztól. Cserépfalvi, Bp., 1990. 57. old.
3 Jacques Lacan: A tükörstádium. Thalassa, 1993. 2. szám, 10. old.
4 Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Filum Kiadó, Bp., 1997. 115. old.
5 Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Bp., 1977. 116. old.
6 Erős Ferenc: Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa, 1992. 2. szám, 29-44. old.
7 Kerényi: i. m. 218. old.
8 Erős: i. m. 36. old.
9 Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp., 1984.
10 Anna Freud: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd Könyvek, Bp., 1994.
11 Füzesséry Éva: Lacan és az "apa neve". Thalassa, 1993. 2. szám, 50. old.
12 Konrad Lorenz: Az összehasonlító magatartás-kutatás alapjai. Gondolat, Bp., 1983. 179. old.
13 A legkézenfekvőbb példa az individuális halál és az anorganikus nyugalom. Ezt a képet Ferenczi a Katasztrófákban még kiegészíti a következőkkel: "mintha a halálküzdelem szüneteiben regresszív vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés képére akarnák formálni s amelyek által kevésbé kínzóvá válna." (127. old.)
14 Lásd Ferenczi utolsó tanulmányai: Felnőttek "gyermekanalízise". A trauma a pszichoanalízisben. In: uő: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvető, Bp., 1982. 410-452. old.; Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. In: Buda Béla (szerk.): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Bp., 1971. 215-228. old.
15 Lacan: i. m. 7-8. old.
16 Ferenczi: Katasztrófák, 107. old.
17 Az R. N. kezdőbetűkkel jelölt személy Ferenczi egyik amerikai páciense volt (valódi nevén Elizabeth Severn), aki igen gyakran szerepel a Naplóban.
18 Erős Ferenc: Egy "vásott kölyök": Ferenczi Sándor. In: Csabai Márta-Erős Ferenc (szerk.): Mélylélektan és kultúra. Gradus ad Parnassum. Szeged, 1998. 43. old.
19 Clara Thompson amerikai pszichoanalitikusról van szó, aki a Napló idején Ferenczi páciense volt, és mint eset Dm. kezdőbetűkkel szerepel a szövegben.
20 Kerényi: i. m. 40. old.
21 Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. Magvető, Bp., 1984. 433-434. old.
22 Róheim Géza: A bűvös tükör. Magvető, Bp., 1984.
429. old.
23 Róheim: i. m. 465-467. és 480. old., Róheim kiemelései.
24 Uo. i. m. 479-480. old., Róheim kiemelései.
25 Poke magyarul 'baszni'-t is jelent
26 Vö. Lacan: i. m. 52. old.
27 Kerényi: i.m. 87. old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu