Csak a személyes megszólítottság okán meg valamiféle felelősségérzetből írom ezt a választ. A rekontrakritika éppoly érdektelen és felesleges műfaj, mint a kontrakritika, mint ezt Kerényi Ferenc (Nem)válasza is jól jelzi a BUKSZ előző számában. Kihívójának van egy pontos meglátása: párbajjal kéne elintézni ezeket a dolgokat, mint ahogy én Nagy Pál írását is kezdettől párbajkihívásnak tekintettem. Úgy vélem azonban, nem volna tisztességes golyóváltásainkat a köz papírján folytatni "fedáksárikritikáig" tettetve, mintha "a kritika tisztességéről" vagy más, hasonlóan zengzetes közérdekről lenne szó.
  Nem kívánom Nagy Pál írását elemezni vagy tételesen válaszolni rá, és nem kívánom cáfolni, ami nyilvánvalóan nem igaz benne. A dokumentumok visszakereshetők, s jórészt úgyis magamat ismételném, ahogyan Nagy Pál is teszi. Az olvasó egyedül is megítélheti, hogy az általam kiragadott mondatokon mennyit segít, ha visszahelyezik őket a kontextusba; hogy csúsztatásaim mennyire aljasak; s egyáltalán képet alkothat arról az inszinuációról, kiragadott idézéstől, csúsztatástól, személyeskedéstől mentes, higgadt és tisztességes közírásról, amelynek ideája Nagy Pál előtt lebeg.
  A vitapontok többségében a párbaj amúgy is tárgytalan volna. A Nagy Pál könyvében és ellenrecenziójában érintett témák jelentős részéhez egyikünk sem ért. Igazán nevetséges volna, ha klasszika-filológiai, elméleti fizikai vagy agysebészeti kérdésekről vitatoznánk itt, "párbaj a sötétben" címmel. (Bár a korong még Kerényi Károly átírásában is phaistosi lenne és nem "Phais-tos-i".) Vannak azután témák, amelyekhez csak egyikünk ért. Készséggel elismerem például, hogy a "szőrös" terminust hibásan használtam, s ezennel kijelentem, hogy helyette "cikcakkos" értendő. Az "egy" határozatlan névelő használatáról viszont nem vagyok hajlandó vitatkozni, ez egy ilyen nyelv, egy ilyen stílus: ez egy ilyen eszpreszszó. (Mellesleg stílusbravúr az is, ha valaki harmadik személyben, a saját nevén emlegeti önmagát, ad notam "Ön elfelejti, hogy Torgyán Józseffel beszél...")
  Maradnának azok a kérdések, amelyekről, így vagy úgy, mindkettőnknek van valami fogalma. "Így vagy úgy", ez azt jelenti, hogy Nagy Pál a "kreativitás belső melegéhez" ragaszkodik, én pedig olyasmikhez, hogy egy bizonyításból legalább a bizonyítandó tétel kiderüljön, vagy hogy egy érvrendszeren belül ne mondjon ellent egymásnak két tényállítás. De e kérdések terén sem harcolnunk kellene, hanem valamilyen formában együttműködnünk, lévén itt egy közös ügy: nagyjából az avantgárd meg- és elismertetése. Mind Nagy Pál könyve, mind az én recenzióm - mindkettő a maga eszközeivel és a maga hibáival, tévedéseivel - ebbe az irányba próbált evickélni.
  Képzeljük el egy pillanatra, hogy a kezdet kezdetén (a könyv megjelenése előtt) "intézményesen" egy oldalon állunk. Ha mondjuk lektorként vagy szerkesztőként olvasom a kéziratot, ugyanezeket a hibákat soroltam volna fel, persze más regiszterben. Nagy Pál a javaslatok egy részét elfogadta volna, s ezek a hibák nem láttak volna napvilágot. Nem így történt, és ez nem meglepő, mivel nem vagyok sem lektor, sem szerkesztő. De ezt a munkát sajnos más sem végezte el. Ez volt a könyvvel szemben egyik legfontosabb kifogásom (s lám, Kerényi Ferencnek ugyanez a konklúziója a maga párbajában).
  A hibajegyzék azonban recenziómban is betöltötte funkcióját: Nagy Pál fél évig dolgozott a recenzióval nagyjából azonos terjedelmű válaszon, feldolgozott egy rakás könyvet, beszerzett egy rakás adatot, és könyvének következő kiadása bizonyára jobb lesz. Van-e értelme vitatkozni a kritika funkciójáról ilyen hatékonyság mellett? Mindezt nem azért mondom, mintha igényt tartanék a szereplésre a második kiadás köszönetnyilvánításai között.
  A hibák kipécézésének, kijavításának nem az a tétje, hogy Nagy Pálnak van-e igaza, vagy nekem. Ha talált egy, az enyémnél frissebb és pontosabb forrást Arthur Cravanról, az örömmel és izgalommal tölt el, s kész vagyok tőle tanulni. A tét az, hogy ostobaságok ne jelenjenek meg, vagy ha mégis, akkor helyesbítődjenek. És ezt aligha segítik elő a kínos magyarázkodások, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a phaisztoszi korong nem CD (ehhez jön még a Népszabadság Hétvége melléklete mint autoritás); hogy Kr. e. 300 körül Rómának még semmiféle befolyása nem volt Itálián kívül; hogy a szövegnyelvészet magyarul nem "szövegtudomány"; hogy a Golf-áramnak nincs köze az Arab-öbölhöz; hogy Gizike és a gőzeke között van egy árnyalatnyi különbség. Recenziómat tehát nem kell párbajban megvédenem, sem pedig bocsánatot kérnem érte, mert jól működött: jobbító tevékenységre serkentette a szerzőt.
  Sajnos nem minden területen, hiszen kifogásaimnak csak egy része vonatkozott a könyv ilyen, könnyen orvosolható "nyerseségeire". (10-12-nél azért persze több volt, néhányat terjedelmi okok miatt kihagytam, és eleve sem törekedtem teljességre.) A koncepcionális kifogásokra Nagy Pál vagy nem reagál, vagy sértésként visszautasítja őket. Kontrarecenziója ugyanakkor e megjegyzéseimet jórészt visszaigazolja, s a könyvben csak sejtett hibák valósággal felragyognak fényében: néhány dolgot tisztábban látok most, mint a recenzió írásakor.
  Nagy Pál művének tudományos elfogadhatóságát elsősorban nem az kérdőjelezi meg, hogy ő művész is, hanem az, hogy mozgalmár. Agitátor, propagátor, apologéta, aki folyamatosan és erőszakosan meg akar téríteni saját hitére, melynek lényege, hogy az "új műfajok" eleve magasabb rendűek, korszerűbbek és a korral adekvátabbak, mint a "hagyományosak". Ez a tétel természetesen támadható és védhető, de racionális érvekkel nem bizonyítható és nem is cáfolható: hit, meggyőződés kérdése.
  Van persze olyan helyzet, amikor a hitvitázó indulat és retorika helyénvaló. Lakatos István ízetlen, személyeskedő kirohanása Nagy Pál és Papp Tibor ellen a Hét évszázad magyar versei új kiadásának utószavában éppen ilyen: maga sem érvel racionálisan, hanem hittételeket hangoztat. Erről a megnyilvánulásról tényleg el kell mondani, milyen részrehajló és kirekesztő, mennyire méltatlan a kiadványhoz, sőt magához a szerkesztőhöz is. De például Falus Róbert harminc évvel ezelőtti kijelentése, mely 2300 évvel ezelőtt élt költőkre vonatkozik, nem tekinthető ilyen célzott, aktuális sértésnek.
  Általánosságban védekezni és ellentámadni felesleges. Azokkal szemben lehet érdemes az "új műfajok" legitimitását bizonyítani, akik ezt kétségbe vonják, de Nagy Pál könyvének potenciális és valós olvasói (szerénytelenül magamat is beleértve) nem ilyenek. Jórészt ez az indulatos legitimizálás teremti a kötet és az ellenrecenzió elméleti homályát. Mert Nagy Pál nem kiszélesíteni kívánja olvasója látókörét, hanem átfókuszálni, amikor (mintegy az "ellenfelet" becsmérelve) a "hagyományos" műfajok illegitimitását, inadekvát voltát bizonygatja. Ez a klasszikus avantgárd meggyőzési metodika azonban meglehetősen avult és meglehetősen hatástalan, ráadásul bántó ellentmondásokhoz vezet. Egyfelől, úgymond, már a régi görögök, például Szimiasz is írtak képverset (autoritásra hivatkozó legitimáció), másfelől már régen "nem görög a haraszt" (a legitimációforrás inadekvátságára hivatkozó delegitimációja).
  Az ellenrecenzióban alig találunk mást, mint tekintélyérvet. A vitapontok jelentős részére Nagy Pál azzal válaszol, hogy boldog-boldogtalant előcitál, Lyotard-tól Kenyeresig, Erdélytől Derridáig, függetlenül attól, van-e az illetőknek valami közük az adott vitaponthoz. Alátámasztja-e Nagy Pál igazát, ha Erdély Miklós is ott volt, amikor Bob Wilson darabját látta? (Azért sem mondom el, hogy én kivel láttam az Átreidákat.) A kinyilatkoztatott, oszthatatlan igazság birtokosává avatja-e Nagy Pált, ha egy nizzai tanszéken meg még öt, tíz, száz másikon foglalkoznak azokkal a problémákkal, amelyekkel ő? Átháramlik-e Derrida és Kristeva autoritása Fred Forest "kitűnő avantgárd művészre", ha együtt emlegetik őket? S átháramlik-e Fred Foresté Nagy Pálra? (Arról ugyanis nem esik szó, hogy osztaná is nézeteit.)
  A tudományosság ismérve azonban nem a szavakban rejlik. Ha valaki használja a "dekonstrukció" szót, attól még nem lesz tudományos; különösen nem, ha a dekomponálás vagy egyszerűen a széthullás, felbomlás szinonimájaként használja. (Egyébként, minthogy a dekonstrukció fogalma Derridánál a logocentrikus világképtípus, a transzcendens ideológiák kritikáját jelenti, nem biztos, hogy jól áll a Derrida-hivatkozás annak is, aki ennyire mélyen gyökerezik az aufklérista fejlődéshitben: ami újabb, szükségszerűen jobb is.) S persze tudományos beszédben a "modern" meglehetősen jól definiált kultúrtörténeti, történetfilozófiai fogalom, nem lehet a technológiai korszerűség jelölésére is használni. Nem sorolom tovább. A tudomány mindenesetre pontosabb ismérvekkel rendelkezik a "dilettánsok kiszorítására", mint a kortárs művészet.
  Erre megint lehetne az a válasz, Nagy Pál "a filológiai pontosságon túl" itt "a kreativitás belső melegét" hozza működésbe. Na, itt kellene elővenni Lyotard-t, a másik kötelező olvasmányt. "A tudományos tudás megköveteli egy nyelvjátéknak, a denotatívnak az elkülönítését és a többi kizárását." A posztmodern tudomány fenntartja a jogot a nyelvjátékok közötti váltásra, de reflektálja e váltásokat: "explicit módon benne van az a diskurzus, amely azokról a szabályokról folyik, amelyek azt érvényessé teszik." Nagy Pál tudományosságára ez a legkevésbé sem áll: miközben az "új műfajok" legitimációjáért harcol, nem foglalkozik saját tudása legitimációjával, és könnyedén átugrál a diskurzusok, nyelvjátékok, legitimációforrások között, anélkül, hogy egyáltalán észrevenné. Ezért képtelen megérteni, hogy miért nem vonatkoztatható egymásra (mindkettőt magába foglaló metadiskurzus nélkül) Wittgenstein és Donald O. Hebb szövege. (Lásd még Foucault: A diskurzus rendje.)
  Nem az a baj, hogy mi nem beszélünk egy nyelven, hanem hogy maga Nagy Pál nem beszél egy nyelven. Ugyanaz történik, mint amikor a védhetetlen ostobaságot nyilatkozó politikust pártja azzal védi meg: "ez írói munkásságának része". (Ezt a kifejezést persze utóbb ironikus delegitimációra is használták: most nem erről beszélek.) Vagyis, ha egy kijelentés egy adott diskurzuson belül nem kívánt értelmet hordoz, egyszerűen áttoljuk egy másikba. Kontextustól függően ez nevezhető cinizmusnak vagy posztmodernnek (a dekonstrukció felszínesebb képviselői gyakran élnek vele), a párbeszédet vagy akár magát a denontatív beszédet azonban lehetetlenné teszi. És jönnek az ilyen mondatok: "Ezt bizonygatni felesleges, aki szemellenző nélkül néz szét a mai világban, mint evidenciát élheti át."
  Ez utóbbi minősítés a könyv és az ellenrecenzió talán legfontosabb (legitimációs célzatú) tételmondatára vonatkozik: "a vizualitás szerepe korunk irodalmában jelentősebb, mint az oralitásé, a verbalitásé". Hogy is van ez? Az oralitásra persze igaz (sőt triviális) a tétel, de a verbalitásra aligha. Nagy Pál nagyvonalúan összemossa a két fogalmat. Pedig az irodalom mindig verbális, azaz szavakban megnyilvánuló, tehát nyelvi; de csak akkor orális, ha (szájon át) előadják. Most adjam fel a szótárt kötelező olvasmánynak?
  A párbaj elhárításának végső oka tehát ez: kihívóm nem párbajképes. Békés szándékomat hadd jelezze mégis egy ünnepélyes ígéret: soha többé nem írok Nagy Pál műveiről és személyéről. Hadd menjen ő a saját útján, a kreativitás belső melegében, nem bánom, akár a fénynél is sebesebben.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu