Marc Bloch:
A történész mestersége
Történetelméleti írások
Ford.: Babarczy Eszter, Kosáry Domokos, Pataki Pál Az utószót írta: Benda Gyula
Osiris Kiadó, Budapest, 1996
229 old., 880 Ft

  Magyarul 1973-ban jelent meg az első Marc Bloch könyv, A történelem védelmében címmel, Kosáry Domokos szerkesztésében. Ára 35 forint volt, s feltüntették a kolofonban a példányszámot is, háromezer. A közel hasonló méretű új válogatás, amelynek kiadója Benda Gyula (sajnos a tény említése valahogy kimaradt a kötetből), ára 880 forint. Bár frivolnak tűnhet a megjegyzés, mégis, a huszonötszörös áreltérés önmagában is csábít arra, hogy az ember elgondolkozzon, mi változott az elmúlt időben, mi kötheti össze, mi választja el azt a két felfogást, amelyet korunk egyik legnagyobb történészéről alakítottak ki nálunk egykor és most.
  A két magyar kiadás között nagyjából olyan hoszszú idő telt el, mint amennyi éve volt Marc Blochnak arra, hogy megalkossa legfontosabb műveit. Emlékeztetőül: elsőként jelentősebb művei közül 1920-ban jelent meg habilitációs disszertációja a Rois et serfs (Királyok és jobbágyok) 1939-1940-ben pedig az utolsó nagy könyv, a kétkötetes Société féodale (A feudális társadalom). 1944-ben végezte ki a Gestapo. Az új magyar válogatás írásainak többsége már csak Bloch halála után látott napvilágot. Rövid volt-e vagy hosszú tehát az idő a két magyar Marc Bloch könyv között? Lehet-e egyáltalán efféle mércéket használni a dolgok megítélésében?
  A két könyvet mindenképpen összekötni látszik az a szándék, amely kiadóikat mozgathatta egykor és most: mintha valamilyen, a megszokottól minőségében eltérő történelemfelfogást lenne hivatott a két Marc Bloch az olvasó elé tárni, elindítani. A történelem védelmében című könyvet indító bevezetés, Kosáry Domokos esszéje komoran, a kivégzés jelenetének elbeszélésével indul, mintegy leütve az alaphangot a kiadói szándék és a cím megindoklása céljából. A Társadalomtudományi Könyvtár című sorozat, melynek tehát annak idején ez is egyik darabja volt, Habermas, Toynbee, Lewin, Mead és Simmel egy-egy nagyobb művének, válogatott írásainak bemutatása után szorított helyet Blochnak. Megelőzte így egyebek között a Weber-féle Protestáns etika kiadását. "riási volt akkoriban a lemaradás a nagy társadalomtudományi művek magyarországi elterjedésében, hiszen a negyvenes évek vége óta legfeljebb marxista bírálatokat lehetett róluk olvasni.
  A könyv lényegében a klasszikus Annales-kör megismerését szolgálta Bloch válogatott tanulmányainak, valamint a szakmai szempontból számos fontos általános tanulságot felmutató bevezetőnek segítségével. Kegyetlenség kimondani, hogy Bloch tragikus halála nem csupán a francia történettudomány új irányzatának adott sajátos lökést, társadalmi-politikai megbecsülést. Az antifasiszta ellenállás tragikuma, bár szerényebb mértékben, de nálunk is különleges igazolást adott a megszokottól eltérő felfogás számára. A középkor feudális társadalmaival kapcsolatban például ekkor végre magyarul is kimondásra került, hogy azok szélesebb, európai keretbe illenek. Hogy a történelem totális, hogy a folyamatokat egységben kell szemlélni, hogy nem lehet éket verni a régmúlt és a jelen folyamatainak tanulmányozása közé. Most esett szó első ízben arról is, hogy a történelem kutatása új szakmai megközelítéseket kíván. Mindenekelőtt pedig, hogy a történelem tárgya a társadalomban élő ember, hogy a társadalomtörténetben módosul a tények szerepe.
  Ez már a marxista ideológia lassú kiürülésének időszaka volt. Az 1974-es Bloch elsősorban a történészeknek szólt, és alternatívát kínált számtalan részlet mellett legalább két elvet illetően. Egyrészt, mert kiemelt szerepet tulajdonított a rövid és középtávú elméleteknek, feltevéseknek érzékeltetve, hogy igazolásukhoz nem feltétel beillesztésük valamilyen ideológiai rendbe. A másik elv és meggyőződés, amely szinte sütött valamennyi közreadott írásából, az, hogy igenis szabad bírálni, cáfolni bármilyen történelmi elméletet vagy felfogást, ami egyébként megfelel a Popper-féle híres falszifikálhatósági elvnek, függetlenül attól, volt-e valamilyen kapcsolat Bloch és Popper között, vagy sem. Mindez alternatívát sejtetett a dialektikus és történelmi materializmussal szemben.
  A most kiadott A történész mestersége című kötetből több vonatkozásban is más, bár az elsővel nem ellentétes Marc Bloch néz ránk. Néhány írás mindkettőben szerepel, továbbá mindkét könyv a történelemről írott vitairatként is felfogható. Csakhogy amíg az előző afféle politikai nyomás hatására látott napvilágot, ez a könyv ma egy, finoman szólva oxigénhiánnyal küszködő szakmai-pedagógiai közegben foglalja el a helyét. Az Osiris Könyvtár terjedelmes sorozat, amely diákoknak és az oktatásnak is a támasza kíván lenni, s ambíciója az is, hogy közreadja végre Marc Bloch legfontosabb könyveit. Benda Gyula utószót írt, nem bevezetőt, amely ezúttal már nem a mű igazolását igényelte, a Bloch által megalapozott történelem védelmét. Benda tömören, a lényeges mozzanatokat kidomborítva foglalja össze Bloch pályájának fő állomásait és a szellemi hatásokat. Szándéka nyilvánvaló és egyet is lehet vele érteni. Ma a történészmesterség fennmaradása a kérdés, az előző nemzedékek által kialakított fortélyok megismerésére, továbbadására van szükség, mert ez idő szerint inkább a gyors felejtés idejét éljük, mintsem az élénk, heves és egyoldalú ideológiai viták idejét.
  Az új Marc Bloch-kötetnek tehát más a rendeltetése, mint az elsőnek volt. Az írások most szélesebb és más összetételű közönséghez szólnak, mint egykor. De az elmúlt húsz év meg is növelte a távolságot. Több szempontból is árnyaltabb lett a Blochról alkotott kép.
  Az egyik szempontra maga Benda is utal, amikor Georges Dubyt idézi: "Ez a nagy szöveg elöregedett. Csalódást okoz. Kicsit túlságosan is nesztelen, suttogó. [...] Nagy mennyiségű visszamaradt salak terheli meg..." Magam a továbbiakban három körülményre szeretnék kitérni. Bloch tudománypolitikai jelentőségére, az utóéletéből levonható tanulságra, valamint erkölcsi-filozófiai felfogásának és személyes tragédiájának a könyvben is érzékelhető összefüggésére. Úgy érzem, hogy mindháromnak van aktualitása mai körülményeink között.

  A harmincas években Bloch és barátja, Lucien Febvre megkísérelte a társadalomtudományok egységét létrehozni az Annales című folyóirat körül. Azóta szokás egyébként összekapcsolni a folyóirat nevét és a jelentős mértékben Bloch által elindított szellemi áramlatot. Az Annales mellett tömörült személyek száma folyamatosan növekedett, bizonyos idő elteltével a kör intézményi léte is megerősödött, szakmai és kulturális legitimitást szerzett. A tudománypolitikai eredményt az jelezte a legvilágosabban, hogy a harmincas évek második felétől már számos egyetemi tanszék is a követők közé tartozott. Bloch és Febvre jóvoltából az Annales sikere egyszerre volt tudományos, szakmai és intézményes. A történész mestersége tehát nemcsak Bloch történelemfelfogásának ösz-szegezése, hanem egy
sikerrel megvalósított szakmai-politikai vállalkozás ars poeticája is.
  Kezdetben, az 1929-es alapításkor persze még nem minden volt olyan nyilvánvaló, mint a negyvenes években. Az új folyóiratnak az első tíz évben csupán néhány száz olvasója volt, s a
vetélytársak, a Revue Historique, a Vierteljahrschrift für Wirtschaftsgeschichte (VSWG) olvasottabbak voltak. Mindenesetre 1929-ben Febvre és Bloch érett és elismert történésznek számított, egyetemük, a strasbourgi a legjobb volt Párizs után. Febvre-et pályafutása nemsokára a Collège de France-ba vitte, Bloch a Sorbonne-on szerzett katedrát, igaz, nehezebben.
  Miben állott a politikai siker, miért kerülhetett a Bloch által fémjelzett irányzat a társadalomtudomány intézményeinek és gondolkodásmódjának a középpontjába? Az Annales körül csoportosuló támogatók és munkatársak köre kezdettől fogva az antikonformizmus és az akadémiai establishment keverékét mutatta. Talán ez is magyarázza, hogy nem igazán tűnt fel a szakításnak az a szándéka, amelyet Blochék igyekeztek megvalósítani a folyóirat segítségével. Pedig az első szám beköszöntője már határozottan kárhoztatta a szakmai korlátokat, s fennen hangoztatta, hogy a tények és a példa segítségével kívánja maga köré hívni a hasonlóképpen gondolkodó társadalomtudósokat. Ez az interdiszciplinarizmus kiáltványa volt.
  A gyakorlatban, az első időkben főleg a VSWG-től akartak elhatárolódni. Nem a történelem gazdasági jellegére összpontosítottak, hanem a társadalmira. Bloch és Febvre felfogása szerint a történelem csak a maga egységében létezik, ezért nincs, nem is lehetséges külön gazdaság- vagy társadalomtörténet. A program szempontjából azonban ugyanilyen fontos volt az az újból és újból kinyilvánított meggyőződés is, miszerint a társadalmi mozzanat kutatása nem egyszerűen történészi feladat, hanem ez teremti meg a hidat más tudományok felé. Így lett a társadalomtörténeti szemlélet igénye egyidejűleg a sajátos tudománypolitikai program ökumenikus és egységesítő szándékainak elvi indoka is. Blochék következetességét jelezte, hogy munkatársaikat nem csupán a történészek köréből toborozták, és nem is kizárólag egyetemi emberek közül.
  Az Annales körül felerősödött céltudatos tevékenységben tehát nemcsak az újfajta gondolkodásmód szellemi kibontakoztatása volt stratégiai cél, hanem gyakorlati, szakmai hátterének megerősítése is. E szellemileg igen friss és mozgékony társaságban erős volt az érdeklődés az egykorú realitások iránt. Írásokat közöltek például a gyorsan és voluntarista módon átalakuló társadalmakról, továbbá rendszeresen közöltek kritikákat szociológiai, gazdasági, földrajzi, pszichológiai publikációkról, s miként azt Benda tanulmánya is hangsúlyozza, Blochék újdonságnak tekinthető törekvése volt az is, hogy bátorították a közös kutatásokat, különösen pedig azokat, amelyek különböző társadalomtudományi szakterületek művelőit kötötték össze.
  Mindez, mint már volt róla szó, az emberi társadalmak tudományát egységesítő távlatba illeszti. Bloch és Febvre eredetisége és ambíciója talán itt mutatkozott meg a legvilágosabban. Vitathatatlan ugyanis, hogy bár Durkheim igen nagy hatással volt Blochra, egy igen lényeges vonatkozásban mégis alapvető különbség volt Bloch és a Durkheim-követők között. A durkheimisták a társadalomtudományok egységét a valamennyi között a legfejlettebbnek tekintett szociológiai módszer fogalmi keretei között képzelték el, az interdiszciplinaritás ebből a szempontból fel sem vetődött. Durvábban fogalmazva, ha a végeredmény nem állja ki ennek a módszernek a próbáját, az nem tekinthető tudományos teljesítménynek.
  A történész mesterségéből is világosan kiolvasható, hogy Bloch mindebből elismerte, hirdette is: a kutatás akkor a leghatékonyabb, ha különböző tudományszakok határvonalain helyezkedik el, azok egybevetéseként, konfrontációjaként valósul meg. Egyetértett azzal is, hogy újból és újból vizsgálni kell az elfogadott fogalmakat és a témák körülhatárolását. A leghatározottabban elvetette ellenben mindazt, ami a szociológia terv alapját alkotta a Durkheim-féle felfogásban, s amit jobb híján preskriptív episztemológiának lehet nevezni. A társadalminak az egysége Bloch felfogásában ugyanis nem episztemológiai álláspontot jelentett, hanem gyakorlati meggyőződést. A társadalminak tekintett mozzanat egysége "az élet egysége". Eklektikus és gyakorlatias felfogása, melyet Febvre teljes mértékben a magáévá tett, sajátos egységesítő lendületet adott a folyóiratnak és a felfogás szaporodó híveinek, olyannyira, hogy ez a dinamizmus hamarosan a társadalomtudományok középpontjába helyezte a történelmet. Kezdettől fogva ez volt a két barát törekvése.
  Bloch minden rövidebb lélegzetű és nagyobb művére jellemző, hogy témaválasztásában is, az elemzés és a kifejtés módjában is a konkrét áll szemben a sémával, hogy mindig a lehető legszélesebb területet kívánja feltárni, s az eredményt az elemzésben a szempontok megsokszorozása által szándékozik elérni. Ugyanez az igény jellemezte szerkesztői tevékenységét is. Bár a "gazdasági" vonatkozás az imént említett megszorítás mellett kezdetben nagyobb szerepet játszott a folyóiratnál, meghatározó magyarázó erőt sohasem tulajdonítottak neki a társadalom működési formáinak megértésében, s úgy semmiképpen sem, miként azt a marxizmus képviselte.
  A marxizmussal Bloch és Febvre is hűvös, kritikus kapcsolatban állt. Egyrészt azért, mert mint láttuk, gyanakvóak voltak minden olyan elméleti konstrukcióval szemben, amely túlságosan kényszerűvé válhat. Másrészt olyan globalizáló megközelítést akartak meghonosítani, amely lényegét tekintve tapasztalati marad. A társadalmi mozzanat vizsgálata ebben a felfogásban sohasem lehet a tárgya valamilyen rendszerbe foglalt, tagolt és általános érvényű elméletnek. Ahogy jóval később, de éppen a Bloch-féle felfogás tanulságaként Paul Veyne írta a marxista értelmezések tarthatatlanságáról: "a történelemben csak a körülményekhez igazodó magyarázatok vannak".
  Az efféle társadalomtörténeti műben mindig a választott kutatási elgondolás és az eredmények szembesítése zajlik. Ezért a Bloch-féle történelmi tanulmány lezáratlan, tovább bővíthető jegyzékét kínálja mindannak, ami elősegíti, hogy jobban megértsük, milyen kapcsolatok vannak a jelenségek között. Így világítható meg még egyszer az imént jelzett fontos eltérés a Durkheim-féle felfogástól. Amíg ez a társadalomtudományok egységét a szociológia módszerére alapozza, Bloch és az Annales-kör azt hirdette, hogy az egységet mindig a kutató által feltárandó tárgyból kiindulva kell vizsgálni. Mindez tapasztalati-módszertani távlatba illeszkedik.
  A szaktudományok közti körforgásra és cserére nyitott rendszerről van tehát szó, amelyet mindenekelőtt az újítás képessége és a hatékonyság keresése szabályoz, s amelyet kevéssé foglalkoztatnak, zavarnak az elméleti előfeltevések.
  A történész mestersége azért fontos könyv ebből a szempontból, mert egy már-már győztesnek tekinthető nagy hadművelet indokainak, eredményeinek összegzése és mérlege is egyben. A Bloch által fémjelzett történetírás talán legfőbb sikere az, hogy normává lett. Ismételhető mintákat, precedenseket kínált, például már használt és bevált kutatási eljárások, kipróbált technikák repertóriumát, tanulmányok mintáját, ideértve a rájuk fordítandó idő és a várható siker bizonyos tapasztalatát is. A sikert azért, mert fokozatosan létrejött az a közeg, amely képes volt méltányolni és honorálni is az efféle elképzelések szerint készült műveket. Több nemzedék indult el a nyomokon, s tevékenységük folyamatosan erősítette az új felfogás sikerét. A Duby-féle kritikát, mely egyébként a lényeget nem kérdőjelezi meg, a magyar olvasónak azért kell óvatosan kezelnie, mert térségünkben számos okból alig-alig voltak követhetők a Bloch által megalapozott történelemfelfogás újabb és újabb változásai, rezdülései. Itt és most tehát a könyv olyan tételeket és megfogalmazásokat tartalmaz, amelyek közül jó néhányról nem lehetett nálunk hallani, vagy másodkézből kerültek a felszínre. Modern tudománypolitika, szakmai program, szemléletmód összefüggése pedig következtetésekre és tanulságok levonására hív a hazai tapasztalatok fényében. Jó néhány társadalomtörténeti utat bizony még nem jártunk be saját történetiségünk feltárása során.

  A második világháborút követő években a történelem, különösképpen a szakemberek által művelt történelem iránt Franciaországban is megnőtt az érdeklődés, a tudomány nagy vonzerőt gyakorolt a fiatalokra. Új, uralkodó életérzés lett ekkor, hogy az ember tevékeny formálója a történelemnek. A fiatalok szemében a történelem kapcsolta össze a szellemi elkötelezettséget és az ideológiai elkötelezettséget. Most indult útjára az a nemzedék, amelyből az Annales-kör nagy generációja lett húsz évvel később: Maurice Agulhon, Pierre Chaunu, François Furet, Jacques Le Goff, Emmanuel Le Roy Ladurie és a többiek. Többségük, köztük a legtehetségesebbek a kommunista mozgalomhoz csatlakoztak. A különböző emlékiratokból, előszavakból mára kiderült, hogy a politikai elkötelezettség mást jelentett számukra, mint az elméleti marxizmushoz való csatlakozást, azt csak felszínesen ismerték. Egyébként Marx mellett Sartre egzisztencializmusa vagy Mounier keresztény perszonalizmusa is része volt a sajátos szellemi hangulatnak, amely mozgósító erővel hatott. De nem adott lényegi, koncepcionális munkaeszközt számukra. A személyes elkötelezettség és a szakmai elkötelezettség két párhuzamos, egymástól elkülönült életfelfogás, szakszóval referencia volt az új generáció számára.
  Pályakezdésüket szakmai és erkölcsi szempontból is az határozta meg, hogy 1945 után folytatódott a hagyományos történetírás, a politikatörténet és a nemzetközi kapcsolatok történetének Blochék által annyira bírált túlsúlya. Bloch tragikus halálával és Febvre visszahúzódásával (Febvre 1956-ban hunyt el, de a háború után már csak elsősorban könyvei és előadásai által volt jelen a szellemi életben) generációváltás történt. Labrousse és Braudel vette át a két alapító szerepét, majd az idők múltával még két további nemzedékváltás következett be. Bloch jelentőségének megértéséhez hozzátartozik az is, ami halála után történt, mert ez segít megvilágítani, miért maradandó, miért egyedülálló az életműve.
  Labrousse már a harmincas években csatlakozott az Annales-hoz, Braudelt 1936-ban Febvre fedezte fel Brazíliában, aki ettől kezdve szellemi alkotótársa, majd örököse lett. Vele indult hódító útjára a gazdaság- és társadalomtörténet. Mindjárt 1946-ban megváltozott a folyóirat alcíme, Annales d'histoire économique et sociale-ról économies, sociétés, civilisations-ra (azaz Gazdaság- és Társadalomtörténeti Annales-ról Annales. Gazdaságok, Társadalmak, Civilizációkra). Ettől kezdve az érvényesült, amit Labrousse a fogalmak logikus rendjének tekintett, s amelyben egyébként Braudel felfogása szerint a kultúrtörténet nem játszott jelentősebb szerepet. Nem annyira a marxizmus hatása alatt történt a változás, sokkal inkább azért, mert maga a korszellem sugallta akkoriban, a "gazdasági csodák" idején, hogy a történelmi fejlődésben a gazdasági tényezőké a döntő szerep. Igen sok változás serkentett egyébként is a gazdaságtörténet teljes újraértelmezésére. Kuznets, Perroux, Schumpeter vitái a növekedésről, Leontieff, Rostow, Marczewski írásai a ciklikus változások elméleteiről. Labrousse 1965-ben ki is jelentette, hogy a történelmi mozgás, ha nem is mindig, de többnyire gazdasági. Minthogy azonban a mozgással szemben mindig a struktúra képezi az ellenállást, a gazdasági változás a társadalmiba ütközik. A társadalmi ellenben a mentalitásba, vagyis a mentalitás a legmerevebb struktúra. Így született meg a korszak modellszerű felfogása a három egymásra épülő szint kapcsolatáról: gazdaság, társadalom, mentalitás viszonyáról.
  Ez a generációváltás azonban korántsem jelentett szakítást azzal szemben, amit Bloch alapozott meg. A kultúrtörténetet Bloch sohasem tekintette elszigeteltnek vagy kifejezetten szellemtörténeti jellegűnek, ellenkezőleg. Az Annales körül szerveződő irányzat sikerének kulcsa az volt, hogy kapcsolatot teremtett, mint láttuk, a gazdaságtörténet, a társadalomtörténet és a civilizáció története között. Ellentétben, sőt harcban Labrousse-ék a tulajdonképpeni politikatörténettel állottak abban az értelemben, hogy a társadalom- és a kultúrtörténet relevanciáját hangsúlyozták a politikatörténet megértésében. A történetileg érvelő társadalomtudományok paradigmája a szociológiától a lélektanon át a történetírásig teljes mértékben jelen volt a harmincas évektől kezdve. Az ötvenes, hatvanas évek, Labrousse és Braudel tevékenysége tehát továbblépést jelentett, s persze sok változást, újdonságot, bizonyos szempontok elmélyítését, mások háttérbe szorulását.
  Ugyanezt lehet elmondani a kutatási feltételek és a tudománypolitikai pozíciók javításával kapcsolatban is. Egyre gyakoribb lett, hogy a kutatásba új forráscsoportokat igyekeztek bevonni a módszeres feldolgozás szándékával, s ehhez újfajta finanszírozási eszközökről igyekeztek gondoskodni. A pénztörténetet, ártörténetet már a harmincas évek óta európai és amerikai kutatócsoportok tudatos tevékenysége alakította, 1930 és 1950 között lendült fel a jövedelmek, az árucsere kutatása. A módszeresen feltárható demográfiai források, mindenekelőtt a plébániai anyakönyveké Louis Henry és Michel Fleury családrekonstrukciós eljárásával új kiterjedést és lendületet adott a történeti demográfiának. Számolni és összehasonlítani, Simiand óta ez volt az új irányzat, s mindenekelőtt Bloch jelszava is. A XVI. századi spanyol-atlanti kereskedelmet vizsgáló 12 kötetes munka, Chaunu műve volt az első monumentális teljesítmény a háború után kibontakozó új műfajban. Ebben az időben váltak általánossá és nagyméretűvé a szervezett kollektív kutatások, mint például az, amelyet Braudel indított el a mediterrán térségről, vagy az óriási program az ancien régime demográfiai viszonyairól. Ezekben a vizsgálatokban nem a pontos mérés volt a cél, hanem a jelenség felbecsülése (évaluation). Útjára indult a kvantitatív történetírás, amely előszeretettel alkalmazott kutatási modellt. A modell a kifejezett kutatási célhoz, feltevéshez igyekezett megtalálni a forrásokat, amelyek validitását tesztelni lehetett. A minimális kutatási eredménytől is el lehetett már várni, hogy az implicite kvantitatív történeti megfogalmazások, például a sok vagy a kevés, kifejezetten számszerűen jelenjenek meg. Mindez a kutatás különleges formalizálásához vezetett, számos új és lelkes illúziót keltett, s sok pénzt is igényelt. Továbbá központi irányítást, szervezetet.
  Braudel a hosszú időtartamban való gondolkodás legnagyobb védelmezője és művelője lett. A "mozdulatlan történelem" (Le Roy Ladurie kifejezése) a súlypontok, az inerciák, az alig észrevehető változások keresésének műfaja lett, s művelőit az a meggyőződés vezette, hogy az emberiség történetének igazán fontos fejleményei ezen a szinten mennek végbe. Ebben a vonatkozásban a legnagyobb mű kétségtelenül Braudel Méditerranée-ja (magyarul: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában), amelynek monumentalitását a három idősíkban ábrázolt történelem adta: a majdnem mozdulatlan idő, a földrajzi térben zajló emberi cselekvések szinte állandó feltételeinek ábrázolásával, a társadalmi idő, melyet a gazdasági hullámzások mozgatnak, végül a kettő alapján értelmezhető lüktető idő, a tudatos cselekmények és események ideje. Braudel különleges ambíciójú vállalkozása méretei és bonyolultsága miatt azonban aligha talál követőre.
  Ugyanakkor tény, hogy Bloch és az Annales mindig is a rendszerek tanulmányozására buzdított, különösképpen pedig a rendszerek közti szakadások, törések vizsgálatára. Bloch Société féodale-ja, de más művei is a lassú történelemről szólnak. Sőt ki lehet mondani, hogy a mű eredetiségét jelentős részben annak köszönheti, amit a jelképes gesztusokról tár az olvasó elé. E gesztusok részletes elemzése a társadalom általuk kifejeződő politikai és jogi nyelvezetét értelmezi, így a szimbolikus, a fej és az ajak, a kéz mozdulatai által közvetített jelentések különleges hatású anyagot szolgáltatnak a feudális társadalom mint hosszú időtartamban elhelyezkedő rendszer megértéséhez.
  A Braudel-féle hosszú időtartam probléma tehát már Blochnál, sőt olyan előfutárainál is jelen van, mint Fustel de Coulanges. A történész mestersége legalább két ízben összefüggően foglalkozik vele (26-27. és 125-131. old. ), mert az időproblémát Bloch a történetírás fő problémájának tartotta. Elutasította az objektív idő elképzelését, az idő szerinte valamilyen értelmezés ideje. A történésznek olyan időkkel van dolga, amelyek kollektív értelmezésekben kapcsolódnak egy jelenséghez. Civilizációk, társadalmak, csoportok maguk adják meg saját idejüket, de persze nem úgy, ahogy, tegyük fel, alkotmányt vagy más jogi kereteket alkotnak. Bloch szerint az idő együttélésből származik, gondolatok, érzések, cselekedetek közösségéből, amelyek egy emberi társadalomban keletkeznek, az idő tehát megélt társadalmi jelentés, amely ezért egyszerre szubjektív és valóságos.
  Az 1970-es évek közepén lezajlott nemzedékváltás is belehelyezhető abba a folyamatba, amelynek elindításában Blochnak olyan nagy szerepe volt. Az 1974-ben megjelent Faire de l'histoire (A történelem művelése) három kötete (kiad.: Jacques Le Goff, Pierre Nora) a történetírás új útjaival foglalkozik. Braudel már nem tartozott a közreműködők közé, s François Furet, az egyik szerző nyíltan kimondta, szakítani kell a Labrousse-féle gazdaságtörténettel, mert a történelmi mozgásokat nem a gazdasági mozzanat határozza meg. A paradigmaváltás könyve szándékozott lenni azért is, mert a makroökonómiai elemzés mint fő módszer helyett a szerzők a széles értelemben felfogott kulturális rendszerekre összpontosítottak. Van még egy másik jelentősége is a könyvnek. Akarva-akaratlanul bevezetője lett a történetírás mint diszciplína felbomlásának. Az előző nemzedékkel ellentétben itt már senki sem védte az ún. "totális történetírást", sőt a bevezető tanulmány kifejezetten el is veti az ilyen magyarázó rendszerek értelmét. A könyvben ennek jegyében egymásnak is ellentmondó szerzők szerepelnek. A tanulmányok szellemi háttere is vegyes, hiszen egyesek Marx, mások Freud, továbbá Dumézil, Lévi-Strauss, Foucault, Althusser hatása alatt írtak, az egyik szerző, Pierre Chaunu azt fejtegeti, hogy most a posztindusztriális korszakba érkező országok válsága befolyásolja a történészeket.
  A híres tanulmánykötet volt az előhírnöke, pontosabban az első fejezete annak, amit az 1970-es és 1980-as években "nouvelle histoire"-nak, "új történetírásnak" neveztek. Bloch Les rois thaumaturges (A gyógyító királyi érintés) című nagy műve szinte új életre kelt, mert a kibontakozó történeti antropológia előfutáraként méltatták. Ez az az időszak, amelyben az etnológusok kérdésfeltevései és kutatási eljárásai olyan lelkes érdeklődést és vonzódást keltettek a történészekben, mint korábban a földrajzosok, majd a közgazdászok munkái. Franciaországban az irányzat hatása különösen erősnek mutatkozott, de más országokban is komolyan érzékelhető volt. Új tárgyak kerültek a tudomány érdeklődési körébe, a test, az étkezési szokások, a szerelmi élet, a halotti rítusok, a nyelvek, a képek, a mítoszok... A társadalom és a gazdaság kutatásában, mely később az anyagi kultúra kutatásában és a mentalitástörténetben folytatódott, a hangsúly áttevődött az emberi élet "objektív" tényezőiről - mint a termelési viszonyok, a meteorológiai ciklusok, a javak társadalmi elosztása - a "szubjektív" tényezőkre, azokra, amelyek kulturális és történeti értelemben formálják az emberi létet.
  Nehéz természetesen megvonni a korszaknak a mérlegét, amely a közelmúlthoz tartozik, nem fejeződött be, mintái, hatásai és következményei ma is jelen vannak. Az 1990-es évektől, a következő nemzedék színre lépésével összefüggésben azonban kibontakozóban van a történetírás újabb érdekes váltása, talán fordulata. Az Annales ezt ismét alcímének megváltoztatásával fejezte ki, amely histoire: sciences sociales lett (történelem, társadalomtudományok). De úgy látszik, hogy, legalábbis Franciaországban, a változások még mindig belül maradnak a Marc Bloch által kialakított kereteken.
  Az "új történetírás"-sal kapcsolatos fenntartások az irányzat erényeiből, de azok nem elfogadható következményeiből indulnak ki. A történész kutatási területének példátlan, addig elképzelhetetlen kiterjesztése együtt járt, mint már volt róla szó, magának a tudománynak a széthullásával. Ennek a hatalmas és visszafordíthatatlan változásnak káros hatása az, hogy eltűnt az összefüggő gondolkodás a történetírás tárgyairól, a kérdések és a módszerek verifikálásának problémáiról. Az új nemzedék egyszerre kíván összhangot, koherenciát a kutatási modell és a választott módszer között, valamint a történeti kutatás tárgyának kimetszése és a megvalósítás módozatai között. Ez a minél teljesebb következetesség iránti kívánalom különösen jól érzékelhető a kvantitatív történetírással kapcsolatos, helyenként éles kritikai állásfoglalások esetében. Egyetlen példa: kifogásként merül fel, hogy a kvantitatív történetírás abszolutizálja a gépi úton nyert eredményeket, miközben most a hangsúly arra tevődik, mit mondanak ezek az eredmények maguknak az információknak az összetételéről és a források természetéről.
  Az 1980-as években csendben kibontakozott olasz microstoria és a német Alltagsgeschichte az új felvetések nyomán különleges megvilágításba került. Az új nemzedék szemében ezek az irányzatok az episztemológiai anarchiára adható válasz lehetőségének, esélyének látszanak. Minden ilyen indíttatású munkára jellemző ugyanis, hogy kritikus távolságot tartanak a társadalmi problémák makro méretű megközelítésével szemben. Másik sajátosságuk, hogy a társadalmi cselekmények szereplőinek tapasztalatát igyekeznek vizsgálni, azaz jelentőséget, fontosságot tulajdonítanak nekik a tömeges változások és a strukturális folyamatok érvényesülésével szemben. Korábban éppen ezek az immanens átalakulások, törvényszerűségek érdekelték a kutatót, aki a társadalmat e folyamatok által mozgatott arc nélküli tömegként kezelte. Az új, ma még csak bontakozóban lévő, bár több vonatkozásban komoly eredményeket is felmutató irányzat alternatívát kíván nyújtani az elhasználódott szakmai paradigmákkal szemben. S milyen érdekes, egyik legkövetkezetesebb teoretikusa éppen Marc Blochra hivatkozik. Problémafelvetése jól mutatja, hogy ez az új hullám is megtalálja a kapcsolatot Bloch életművével.
  Bernard Lepetit szerint több mint kétséges, hogy az, ami kezdődik, szakítás azzal, ami megelőzte. A társadalmi formák, az időbeli struktúrák, konvenciók története eszerint mindig önmaguk megerősítésének története lenne, forradalom, nagyszabású törés vetne véget nekik, s a szereplők csak úgy képesek megmenekülni, ha a változás során megfelelő helyet foglalnak el. Nem is annyira az ítélethez kapcsolódó okfejtés érdemel itt figyelmet, hanem az, hogy Lepetit igazolásként Bloch könyvének arra a fejezetére hivatkozik, amely a magyar fordításban Az eredeti bálványa címet viseli. "Legjellegzetesebb formájában ez az idolum tribus a történészek között mindig egy névre hallgat: ez az eredet kísértése" - írja Bloch, majd felteszi a kérdést: "Egyszerűen >>kezdetet<< jelentene? Akkor világosabb a dolog. De meg kell jegyeznünk, hogy a történeti realitások esetében a kezdőpont fogalma is igen illékony. Kétségtelenül definíció dolga. De erről a definíciónak a megadásáról sajnos sokan elfeledkeznek." (27-28., az egész fejezet 27-32. old.)
  Összegezve, mindebből kiderül, hogy Bloch jelenléte napjaink és a közelmúlt társadalomtörténeti vitáiban, a történetírás irányváltó szándékaiban nem egy fétis jelenléte, nem az a fajta jelenlét, amely még nem is olyan régen banális témák esetében is minimum Marx, Lenin stb. idézését igényelte nálunk mottóként vagy az első sorokban. A történetírás Bloch által véghezvitt újrafelfedezése politikailag igen feszült korszakban történt, amely episztemológiai értelemben valamennyi társadalomtudomány számára forradalminak volt mondható. Ez a korszak dinamizmusában a reneszánszra emlékeztet. Az egyes szakterületek között számos fal leomlott, a korlátok átjárhatóvá lettek, s a Bloch által nyitott átjárók, hidak, ajtók, ablakok ma sem záródtak be, vagy, mint a legutóbbi, Lepetit által használt idézet bizonyítja, Bloch bebizonyította, hogy újból és újból megnyithatók.

  Éppen ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni a könyv egy további vonatkozásáról. A bevezetés elején Bloch lelkiismeret-vizsgálatról beszél, majd felidéz egy jelenetet: "Azt kell hát hinnünk, hogy megcsalt bennünket a történelem?" Ezt a kérdést tette fel valaki 1940 júniusában, egy normandiai kertben. Aznap vonultak be a németek Párizsba, s a kertben már csupán a vezérkar néhány, csapatok nélkül maradt tagja tartózkodott, köztük maga Bloch is.
  Arra utalna ez a jelenet, hogy a vereség napján megbomlott a történelem misztikus egysége, amely a tettet és a tetthez kapcsolódó vélekedést kapcsolja össze? Bloch felfogásában a nemzet történetének valamilyen gondviselésszerű egysége elképzelhetetlen volt, kritikai szemlélete nem tette lehetővé, hogy előzetesen meglévő harmónia, rendszer feltevéséből induljon ki. Ellenkezőleg, a változás tudományát művelte, fogalmait a lehető leghajlékonyabban igyekezett megfogalmazni. Mint írja, "Csak e hajlékonyság révén remélheti a történelem, hogy - Bergson szavaival - klasszifikációit >>a valóság vonalaihoz<< közelítheti: márpedig ez a végső célja minden tudománynak." (13. old.)
  Nos, éppen ezért Bloch azon a bizonyos, végzetes napon a történész számára talán legszorongatóbb kérdést hallotta. Mélyebben érzékelhette, mint valaha, hogy a nemzet sorsa és a nemzet sorsának értelmezése kétféle dolgot jelent. Sajátos módon, a francia nyelv nem tud e kétféle történelem között fogalmi megkülönböztetést tenni, hiszen csak az histoire szót használja. A német nyelvben a Geschichte és a Historie hivatott a különbséget érzékeltetni, a magyarban talán, s inkább ösztönösen a történelem és a történetiség kifejezésekkel szoktunk ugyanerre a megkülönböztetésre kísérletet tenni.
  A német bevonulás következménye Bloch számára saját hivatásának gyakorlásában is különleges törést jelentett, mert az, amit addig egységesnek gondolt, kettéhasadni látszott. A történész mestersége a keserű tények fényébe helyezi egész pályafutásának tanulságait, szembesíti őket lelkiismeretével, de nem kényszerül arra, hogy revideálja a tanulságokat. A könyvön végigvonuló gondolat az, hogy a történészi munka lényege szerint újból és újból összekapcsolja a nemzet történelmét a saját történetiségével, más szóval, a történelem sohasem végleges és előre meghatározott. Bloch könyvének egyik nagy értéke éppen az, hogy igazolni próbálja, nincsen szakadék nemzeti emlékezet és történetírás között. Ellenkezőleg, a történész mesterembernek az a feladata, hogy miközben újraértelmezi a történelmet, erősítse meg vagy éppenséggel élessze másként újjá a nemzeti emlékezetet. Ez a magatartás alapvetően különbözik az államilag vagy egyéb módon kinevezett hivatalos, "szakértő" stb. történész arroganciájától, amely végletes és véglegesnek feltüntetett ítéletekhez vezet sok-sok esetben. Ezért állítható, hogy a Bloch-féle történetírás a változás tudománya.
  A történész mestersége sajátos szellemi végrendelet. A könyv lapjain, rejtve, végighúzódik Bloch életének tragédiája. Sorsát senki sem ismeri előre, de Blochról tudni lehet, hogy az erőszakos halál, pusztulás fiatalkora óta komolyan foglalkoztatta. Már az első világháború idején készített búcsúleveleket. 1941. március 18-án, kelt, Szellemi végrendelet című írása azonban a koraiakhoz képest különösen sokat foglalkozik általános erkölcsi kérdésekkel. Míg fiatalkori leveleiben csak röviden tért ki francia hazafiságára, most erre vonatkozó gondolatait ékesszólóan, már-már patetikusan fejti ki. Teljesen új viszont mindaz, ami egykor talán feleslegesnek látszott a számára, vallomása zsidó éntudatáról.
  A végrendelet tartalmazza a temetésekor felolvasandó hosszú levelet is, amelyben Bloch egyebek mellett kijelenti, hogy zsidónak született, sohasem gondolt arra, hogy ezt a tényt eltitkolja, s okot sem látott arra, miért kellett volna megtennie. Távol tartotta magát mindenfajta vallásos formalizmustól és az ilyen alapon elképzelt állítólagos faji kötelékektől, franciának érezte magát Franciaország szellemi öröksége és történelme miatt. Zsidóságát és franciaságát sohasem érezte ellentétben egymással, írja.
  A zsidósághoz tehát nem vallási okokból köti magát, nem hajlandó faji különbségként felfogni ezt a sajátosságot, ami mellesleg kizárná, hogy francia is legyen. A szövegből világosan kiderül, hogy Bloch számára a zsidóság etikai tanítást jelentett. Ennek összegzése volt az, ami egész életén át vezette, a törekvés, hogy mindig igazságos maradjon. Marc Bloch, a hazafi a francia társadalomtörténetről szóló írásaiban csakúgy, mint ebben a végrendeletben az igazságon (justice) és a könyörületességen (charité) alapuló keresztény elemet gondolta végig és hangsúlyozta, s kettős éntudatát az kapcsolta egybe, hogy ez a keresztény hagyomány translatio hebraica volt, vagyis felfogása szerint a középkor keresztény és népi világképében a zsidóság erkölcsi-szellemi öröksége folytatódott.
  A történész mestersége francia kiadásainak teljes címe (Apologie pour l'histoire ou le métier de l'historien) azt érzékelteti, hogy az említett végrendelettel egyidőben írott könyv apológia, védőbeszéd a Bloch által erkölcsi értelemben is végiggondolt és megélt felfogás mellett. Nem a történelmet védte, hanem fia ("Apa, mondd, mire jó a történelem?") és katonatársa kétségbeesett kérdésére kereste benne a választ. Monumentális méretű lábjegyzet tehát a könyv annak a megértése és megértetése céljából, hogy egy politikai közösség létének egybentartásához és túléléséhez igazság és könyörület szükséges, s hogy ezek minden történeti megismerés előfeltevései.
  A történetírás a valóságot szolgálja. Valóság azonban csak ott van, a Bloch-féle felfogás szerint, ahol igazságosság van. Ez az előttünk fekvő magyar nyelvű könyv fő filozófiai előfeltevése. Bloch zsenijének, történetírói eredetiségének az a bizonyítéka többek között, hogy nem filozófiai disszertációt írt. A történetiség kutatása mint tudományos tevékenység legitimációja nem absztrakt módon történik ebben a könyvben, hanem a gyakorlati tevékenységek felmutatásával. Példák, módszerek sokasága mutatja, mi a valóság problémája, azaz a történész viszonya kutatásának tárgyához, a történelemhez, illetve mi az igazságosság problémája, azaz a történetiség kapcsolata saját politikai közösségével. Marc Bloch történetírói jelentőségét azzal szokás jellemezni, hogy az általa meghonosított irányzat megújította a történeti megismerés technikáit, hogy zseniális szervező volt, az interdiszciplinaritás jegyében rokon tudományok gyakorlatát igyekezett úttörő módon alkalmazni. Hogy visszavezette kollégáit az anyagi világ tárgyainak megfigyeléséhez. Mindezt azonban csak a valóság és az igazságosság említett erkölcsi-filozófiai felfogása volt képes egybefogni. A "névtelenek" története, a kulturálisan meghatározott és továbbhagyományozott formák kutatása s nem utolsósorban a politikai mozzanat teljesen új értelmezése irányította Blochot a történeti antropológia megalapozásához. A Rois thaumaturges a gyakorlati bizonyítéka annak, mit eredményez, ha a hasonló módszertani megközelítések mögött alapvetően eltérő erkölcsi felfogások állnak. A kézrátétellel gyógyító királyok tevékenységét természetesen iróniával nézte, ellenben politikai valóságnak tekintette és komolyan vette az egyszerű emberek ehhez kapcsolódó hitét. Nem biológiai és orvosi, hanem pszichológiai oldalról próbálta értelmezni a jelenséget, mert az embert mint társadalmi lényt akarta megérteni. A történeti antropológiának ugyanekkor induló másik irányzata, a német Volksgeschichte ezzel szemben a biológiát állította érdeklődése középpontjába, mert a népet akarta megérteni. Bloch és követői így jutottak el a mentalitás történetéig, míg a másik oldal a fajt kutatta. A különbséget viszont, vagyis a tényt, hogy miért választotta azt az utat kiemelkedő jelentőségű művében, csak Blochnak a kettős éntudatán alapuló erkölcsi-filozófiai felfogása alapján lehet megérteni. Sorsát, így rövid életének befejezését nem paradoxon alakította, hanem saját erkölcsi elvei. Harcba szállt azzal a hatalommal, amely a fajelméletet tette eszméjévé. S ez a hatalom elfogta, megkínozta és megölte.
  Való igaz, hogy a mai olvasót, aki tömörebb és olykor árnyaltabb kifejtést kívánna, a könyv stílusa az élőbeszédre emlékezteti. Ha Max Weber stílusa mondhatni neurotikus nyomást tükröz, Blochéból a szorongó ember hangulata árad, aki egyszerre akar elbeszélni, menekülni és a magány nyugalmába jutni. Páratlan teljesítmény, hogy mindezt emlékezetből vetette papírra, hiszen könyvei Párizsban maradtak (és el is pusztultak). Nem a letaglózó, fennhéjázó "nagyság" árad ebből a könyvből. A különleges intelligencia párosul benne azzal az erkölcsileg megalapozott szándékkal, amely kapcsolatot akar teremteni a nemzeti-közösségi emlékezet és a történetiség között.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu