Török Ádám

David C. Korten:
Tőkés társaságok világuralma
Magyar Kapu Alapítvány - Emberközpontú Fejlesztési Fórum.
Szerkesztette: Kindler József.
Fordította: Kindler József, Kocsis Tamás, Kovács Eszter, Sánta Ferenc, Szabó László, Szabó Sándor, Török Katalin, Zilahy Gyula, Balajcza Tímea, Baranyi Árpád, Csutora Mária, Éri Vilma, Flachner Zsuzsa, Hegedűs Judit, Kék Mónika, Kerekes Márton.
Budapest, 1996.
451 old., 1250 Ft (a borítón nincs feltüntetve).

  Valószínűleg sokan jártunk már úgy külföldön, de az utóbbi években Magyarországon is, hogy vitába keveredtünk egy multinacionális nagyvállalat (autógyár, híradástechnikai cég, bank, biztosító, utazási iroda stb.) vevőkkel vagy ügyfelekkel foglalkozó képviselőjével. Ez az ember nem sokkal korábban még a barátunknak akart látszani, és fűt-fát ígért, esetleg személyes garanciát is vállalt, ha az őt alkalmazó cégtől vásárolunk. Reklamációnkat hallva viszont hűvös lett és elzárkózó, és arra hivatkozott, hogy kérésünk teljesítésére sajnos nincs felhatalmazása. Hiába emlékeztettük ígéreteire, megvonta a vállát, és jobb esetben szomorúan, rosszabb esetben gunyorosan mosolygott. Ha sokat és eredménytelenül kellett vitatkoznunk vele, végül (jobb esetben) csak arra a nagy cégre, (rosszabb esetben) az összes agresszív multinacionális vállalatra jóvátehetetlenül haragudtunk meg.

A multinacionális vállalat azonban nem élőlény, amellyel pozitív vagy negatív érzelmi kapcsolatba kerülhetünk, hanem olyan társadalmi-gazdasági képződmény, amelynek működését igen sokféle mozgatórugó irányítja kívülről nehezen látható és érthető célok felé. Az ilyen komplex és a maguk (döntéselméleti értelemben) korlátozott módján végtelenül racionális szervezeteket nem lehet indulati alapon megítélni, mert a kiegyensúlyozott véleményalkotáshoz mindazok véleményének ismeretére szükség volna, akik életét ezek a cégek valamilyen módon befolyásolják.

A közgazdaságtudomány körülbelül három évtizede foglalkozik komolyan a multinacionális nagyvállalatokkal, és működésük számos veszélyére már az első időben is felhívta a figyelmet. A téma egyik úttörő kutatója magyar: Ádám György már 1970-ben közreadott egy vaskos kötetet a nemzetközi nagyvállalatokról (Ádám György: Vállalatbirodalmak a világgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1970). Nagy vihart kavart például a hetvenes évtized elején Raymond Vernon amerikai szerző (egyébként Harvard-professzor) Sakkban a szuverenitás című könyve. Ebben igen gazdag statisztikai és vállalati anyag alapján jelezte előre a multinacionális vállalatok és a nemzetállamok gazdasági ereje és döntési hatóköre, illetve érdekei közötti ellentmondások megerősödését. A műfaj másik két - erősebb érzelmi töltetű - hatvanas évek végi darabjára (Christopher Tugendhat: The Multinationals, illetve Graham Bannock: The Juggernauts című könyve) ma már kevesebben emlékeznek.

Richard E. Caves - ugyancsak a Harvard Egyetemről - mintegy tíz évvel később tett közzé egy másik alapművet (Richard E. Caves: Multinational enterprise and economic analysis), amelyben a mikroökonómiai elemzés eszközeivel írta le a multinacionális vállalatokat mint a gazdaság szereplőit. Előszavában Caves arra hívja fel a figyelmet, hogy már számos könyv foglalkozott a multinacionális cégek vezetésével, és még sokkal több az általuk okozott környezeti és társadalmi károkkal, azzal azonban előtte szinte senki, hogy miként értelmezhető e vállalatok működése a közgazdasági elmélet elfogadott modellezési eszközeivel.

A Tőkés társaságok világuralma fülszövege szerint David C. Korten is évekig harvardi professzor volt. Ehhez képest meglepő, hogy könyvében egyáltalán nem szól a multinacionális vállalatokkal szemben elméleti alapon kritikus, igen széles körben elismert (s fentebb már említett) tudós kollégáiról. Sőt a témakör ugyancsak sokat idézett szakértője, John Dunning sem szerepel az itt hivatkozott szerzők között. Persze a hivatkozásoknak a tudományos értéken, nem pedig a kollegiális vagy baráti kapcsolatokon kell alapulniuk. Van a közgazdaságtanban a "főáramon" (mainstream) kívül több más irányzat, amely tudományos igénnyel elemzi a multinacionális nagyvállalatokat. Ilyen a marxizmus vagy az a közgazdaságtani iskola, amely az egyenlőtlen világgazdasági erőviszonyok szemszögéből, a "centrum-periféria" kapcsolatok vizsgálatából kiindulva próbálja megérteni a világgazdaság eme nagyra nőtt szereplőinek a viselkedését.

Nehéz azonban tudományos elemzésre kísérletet tenni akkor, ha a szerző eleve elutasítja a szakmailag általánosan elfogadott elemzési szemléletet és eszközöket. Könyvének A tőkés libertariánusok rohama című 5. fejezetében sommás ítéletet mond a piaci erők gazdaságszabályozó és koordinációs szerepét elfogadó közgazdászokról. Az 5.4. alfejezetben (Közgazdaságtan és demagógia) pedig pálcát tör a szabadkereskedelmi elmélet, általánosabb értelemben mindenfajta elméleti modellalkotás, sőt a racionális elemzésre törekvő tudomány felett is. Az elutasítás egy olyan anekdotában szublimálódik (94. old.), amely - sajátos logikai bakugrással - bizony maga is jókora absztrakciókra épülő modell. Ennek azonban nincs empirikus alapja sem, hiszen bevallottan kitalált történet:

"Csak csodálkozhatunk azon, hogy a gazdasági racionalisták hogyan állhatnak ki a gazdasági integráció mellett, ha az olyan feltételeket teremt, amelyek ellentétben állnak a hatékony piaci működéshez szükségesekkel. A kérdésre adandó válasz jórészt abban a legendás képességükben gyökeredzik, ahogy a valóságot feltevésekkel helyettesítik. Ezt a képességet örökíti meg az a kitalált történet, amely három tudósról szól: egy fizikusról, egy kémikusról és egy közgazdászról, akik hajótörést szenvedve egy lakatlan szigetre vetődtek. A hajóroncsból kimentettek egy babkonzervet, ám nincs megfelelő eszközük a felnyitásához. Bizonyosak azonban abban, hogy miután együtt igen komoly tudást képviselnek, sikeresen megoldják ezt az egyszerű problémát. A fizikus rámutat egy közeli pálmafára, és azt mondja, hogy felmászik rá, és a konzervet olyan szögben dobja le a sziklára, hogy felnyíljon. A kémikus felhívja a figyelmet arra, hogy ezzel a konzerv tartalma a földre ömlene, és inkább azt javasolja, hogy használjanak sós vizet, hogy olyan kémiai reakciót idézzenek elő, amely kimarja a doboz tetejét. Ekkor a közgazdász azt mondja: - Mindketten túlbonyolítjátok ezt az egyszerű feladatot. Először is tegyük fel, hogy van konzervnyitónk."

Egy sértődékeny közgazdász-recenzens szakmája képviseletében itt talán nyomban le is csapná a tollat (az egeret), és keresne maga helyett egy fizikust vagy vegyészt, hogy inkább az ismertesse tárgyilagosan a könyvet. Érzékenységre azonban semmi ok. Különösen azért nem, mert fontos és - legalábbis Magyarországon - nagy hatású könyvről van szó abból a fajtából, amely a világgazdaság működési zavaraira egyszerű magyarázatot és könnyűnek látszó megoldásokat kínál. De folytassuk az idézetet!

"A tréfás történetben szereplő közgazdászhoz hasonlóan, ha a valós világ nagyon eltér azoktól a körülményektől, amelyek a preferált gazdaságpolitikai intézkedéseik alátámasztásához szükségesek, a gazdasági racionalisták is hajlamosak arra, hogy azzal oldják meg a konfliktust, hogy feltételezik eme körülmények meglétét."

Az idézet utolsó mondata különösen tanulságos, bár a körmondat - sajnos a szöveg sok más helyéhez hasonlóan - annyira magyartalan és bonyolult, hogy nehéz kivenni a pontos értelmét. De annyi biztosan kiderül belőle, hogy a szabadkereskedelmi gondolkodás és a közgazdasági racionalizmus fogalma ugyanazt jelenti, és emiatt egyként elvetendő. Ha viszont a szerző véleménye csakugyan ez, akkor az ismertetés készítőjének is sokkal könnyebb lesz a dolga. Mivel Korten nemcsak a közgazdaságtan egyik fő irányzatát, a szabadkereskedelmi elméletet, hanem általában e tudomány alapelvét, a racionális gondolkodást is elveti, a könyv értékelésekor ezt a gondolkodásmódot nem is lehet számon kérni tőle. (A tisztázás kedvéért: a modern döntéselmélet "korlátozott racionalitás" fedőnevű iskolája nem racionalitásellenes, hanem azt feltételezi, hogy a döntéshozóknak nem áll rendelkezésükre az érdekeiket legjobban szolgáló döntéshez szükséges összes információ.)

Az anekdota igazságát a szerző egy gyakorlati példával is illusztrálni kívánja (95. old.). Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény alapján a Ford autógyárat telepít Mexikóba. A szerző csak a kárvallott amerikai munkások véleményét idézi, akik kénytelenek lemondani munkahelyükről a tizedannyit kereső mexikói munkások javára. Kimarad azonban a példából, hogy az egyetlen vesztes csoporttal szemben három, összesen sokkal nagyobb létszámú nyertes csoport is van: a mexikói autógyári munkásoké, az autóvásárlóké, valamint a Ford számos kisrészvényeséé.

A könyvön vezérfonalként vonul végig a multinacionális vállalatok egész működésének, sőt létezésének indulati alapú elutasítása: "[az Egyesült Államokban lévő multinacionális vállalatok T. Á.] rendellenes működése rákos daganatként terjed világszerte. Európában 1994 májusára az amerikaihoz hasonló vállalati átszervezések következtében az európai [sic!] munkanélküliségi ráta 10.9 százalékra nőtt" (287. old.). Maga az idézett adat a Business Week egyik pontosan hivatkozott cikkéből származik, bár az adott kontextusban biztosan nem érvényes (a folyóiratcikk ugyanis 1994. május 2-i keltezésű). A közgazdasági racionalitást egy pillanatra mégis elfogadva azonban két akadékoskodó kérdést talán - az adat érvényességén nem vitatkozva is - föltehetnénk: 1. biztosan csak a nagyvállalati átszervezések növelték az európai munkanélküliséget? (S azon a fordítói hibán most nehogy megakadjunk, hogy az angol szóhasználat szerint az "európai" fogalma többnyire, de nem kizárólag az Európai Unióra vonatkozik, a magyar viszont általában az egész földrajzi kontinensre.) 2. Milyen kiinduló adathoz és időszakhoz képest kell értelmezni az idézett munkanélküliségi rátát?

A számszerű információk érvanyagként való pongyola használatára idézett fenti példa nem áll egyedül a szövegben. A hasonló hibák azonban még nem utalhatnak az egész munka súlyos módszertani problémáira, hiszen az eredeti vagy a magyar kiadás lektora, illetve a fordítói csapat valamelyik figyelmesebb tagja kiszűrhette volna őket. A számszerű adatokon kívül az elemzés számos részletes és dokumentált verbális információt is felhasznál, ezek viszont sokszor csak nagyon nehezen általánosíthatók. Gyakoriak az olyan anekdotikus példák, amelyeknél a szerző a gazdasági ügyekben tájékozatlan olvasó figyelmét nem hívja fel az eset egyedi jellegére, ezzel pedig hanyagságból vagy szándékosan egyoldalú és félreérthető információt közöl.

A 7. fejezet (A fellegjárók illúziói) 4. alfejezete (Egy másik világ, 134-137. old.) például a multinacionális nagyvállalatok vezetői pazarlónak mondott dőzsölését ecseteli. A Ford elnöke és többi felső vezetője nem saját, hanem vállalati autón jár, a Lone Star Industries (a nemzetközi szakirodalomban nem ismert cég) vezére 1989-ben jelentős elbocsátások után is megtartotta reprezentációs alapját és a cégrepülőgép magánhasználati jogát, az RJR Nabisco főnöke pazar hangárt és vendégházat építtetett, s a legszembetűnőbb példa: "Ivan Boesky, a >>világbankár<< arról volt nevezetes, hogy a rendkívül előkelő Café des Artistes-ben először megrendelt nyolc főfogást az étlapról, majd miután végigkóstolta őket, döntött, hogy végül is melyiket óhajtja elfogyasztani" (135. old.). A Boeskyre vonatkozó információ pontosan dokumentálva van, igaz, egy szakmai hírnév nélküli folyóiratból (Utne Reader). A forrás obskúrus voltától függetlenül a magyar olvasónak talán célszerű tudnia Ivan Boeskyről, hogy 1989-ben el is ítélték az Egyesült Államokban - csakhogy nem a fenti vád alapján, hanem tőzsdebűntett miatt.

Sem a - különböző okokból - nagyon gazdagok, sem az idióták viselkedése nem lehet példa vállalatok magatartásának elemzéséhez. Még az olyan vállalatokéhoz sem, amelyekhez az illető uraknak netán közük van. Az amerikai és más vállalatvezetők a római jogra épülő modern társadalmak játékszabályai szerint úgy pazarolhatják magánvagyonukat, ahogy akarják. Ha pedig ezt a cég vagyonával teszik, akkor a részvényeseknek, nem pedig valamilyen elképzelt becsületbíróság előtt kell felelniük. A Korten által idézett négy magatartási példa közül az első kettő talán valóban pazarló (bár az amerikai nagyvállalatoknál a felső vezetők jogait és kötelességeit kisebb könyvnyi szerződések szabályozzák), az utolsó pedig valóban deviánsnak tekinthető. Ennek azonban semmi köze a multinacionális nagyvállalatokhoz, még az általuk okozott károkhoz sem.

A könyv hat része közül öt, 24 fejezete közül pedig 20 foglalkozik a multinacionális vállalatok világméretű működésének különböző káros hatásaival. A lista sok elemet tartalmaz, és ezek között keveredik a súlyos környezetszennyezés, a fogyasztók különböző mértékű, ám jogilag sajnos többnyire nem szankcionálható megtévesztése, valamint számos multinacionális cég Vernon óta ismert hatalmi ambíciója a kevésbé fejlett országokban. Sok nagyvállalatnál valóban tény a vállalatvezetés rövid távú profitéhsége, amely maga alá gyűrhet erkölcsi, környezetvédelmi, gyakran jogi megfontolásokat is. A könyvben garmadával sorakoznak a példák arról, hogyan teszik tönkre - különösen Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában - az ott befektető nagyvállalatok a természeti környezetet és a helyi lakosság létfeltételeit.

A világgazdasági szakirodalom a hetvenes évek elején, az úgynevezett "világmodellek" divatja idején nagy figyelemmel foglalkozott a multinacionális vállalatok, sőt általában véve a nyugati ipari kultúra nemzetközi terjedésének romboló hatásaival. Általános megoldás azóta sincs, bár bizonyos környezeti károk korlátozására már születtek sokoldalú nemzetközi egyezmények. A környezetüket gátlástalanul kizsákmányoló multinacionális vállalatoknak ma már a világ legtöbb országában foglalkoztatóként és szennyezőként egyaránt vissza kell fogniuk magukat a szigorodó jogi szabályozás miatt.

Ezt - például a hazai olvasók által bizonyára közelebbről ismert magyar gyakorlatban - a legismertebb és legkomolyabb cégek valóban meg is teszik. A még mindig romboló cégek tevékenységének mérlegéhez pedig munkahelyteremtő és kínálatbővítő hatásaikat ugyancsak hozzá kell számolni. Ha erről megfeledkezünk, akkor lélekben valójában a XIX. század eleji géprombolókhoz válunk hasonlatossá. Ettől pedig logikailag nincs messze a modern ipari társadalmakat - s bennük például az életet meghosszabbító új gyógyszereket - általában elutasító érvelés.

Nem lehet vitatni a könyvnek azokat a példáit, amelyek különösen a szerzőnek a nyolcvanas években a Fülöp-szigeteken szerzett tapasztalatai alapján mutatják be az ipari társadalom - s ennek részeként a multinacionális nagyvállalatok - terjedésének embertelen hatásait. Korten azonban megfeledkezik arról a régi amerikai mondásról, hogy "a tangóhoz két táncos kell". Korrupt, felelőtlen, vagy egyszerűen csak szorult helyzetű, a működőtőke-import hatékony ösztönzésére képtelen kormányok aktív vagy passzív közreműködése nélkül a multinacionális vállalatok aligha okozhatták volna az általa oldalakon át sorolt károkat. A környezet pusztulásáért, a harmadik világbeli nagyvárosokba sodródott s tartós munkahelyek és korszerű szociális rendszerek híján gyökértelenné vált falusi tömegek nyomoráért a harmadik világban nemcsak külföldi gazdasági, hanem belföldi politikai csoportok is felelősek.

Az utóbbiak kudarcáért pedig nem lehet megint csak a velük szövetkező multinacionális nagyvállalatokat okolni. A szuverén országok elitjei által okozott károk kívülről való korrekciójára a lehetőségek sajnos korlátozottak. Egyre több fejlődő ország példája tanúsítja (Szomáliában, Közép-Afrika volt belga gyarmatain, legutóbb Albániában és esetleg a közeljövőben akár Észak-Koreában), hogy a leszerepelt hatalmi csoportok elmozdítása megfelelő utódok hiányában olyan politikai vákuumot okozhat, amelyben már az állam is megszűnik, és ellenőrizhetetlen öldöklés veszi kezdetét.

A multinacionális vállalatok globális tevékenységének megítélésekor a végső kérdés természetesen az, mi lehet a kiút a harmadik világbeli országok nagy részének nem enyhülő gazdasági és társadalmi válságából. A bevett és többnyire súlyos áron ugyan, de a megalapozott gazdasági növekedés megindítására mégis alkalmas világbanki vagy IMF-es fejlesztéspolitikai receptekről Kortennek nagyon rossz véleménye van. Ezt a Világbank által Dél-Afrikának nyújtott, a fekete lakosság lakásépítését támogató hitel felhasználásával kapcsolatban fejti ki (208-209. old.). Három alternatíva között tesz különbséget:

1. A Világbank által nyújtott devizahitelből, külföldi anyagokból és munakerővel építenek lakásokat a feketéknek. A devizahitel visszafizetése viszont később olyan exportösztönző gazdaságpolitikát tesz szükségessé, amely elsősorban a fehérek cégeinek kedvez, ezáltal pedig tovább erősíti a gazdaság duális jellegét.

2. A dél-afrikai valutára váltott hitelből belföldi (elsősorban fehér) vállalkozóknak adnak megrendeléseket, akik hazai anyagokból dolgoznak. A feketék átmenetileg munkához jutnak, viszont a devizát fegyverek és luxuscikkek importjára fordítják a fehérek érdekei szerint. Hosszabb távon az ügylet ugyanolyan dualizációhoz vezet, mint az 1. alternatívában.

3. A kormány visszautasítja a devizahitelt, és hazai anyagokból, fekete munkaerővel építik a lakásokat úgy, hogy ehhez hazai képzési programokkal teremtik meg a munkaerő felkészültségét. Így később a gazdaságot nem terhelik meg a devizahitel visszafizetésének terhei, a feketék pedig olyan tartós munkaalkalmakhoz jutnak, amelyeknek köszönhetően a lakásokat fenn is tudják majd tartani.

A három alternatívát végigolvasva régi amerikai westernfilmek jutottak eszembe. Abban a műfajban minden egyes szereplő megjelenésekor arcából és öltözékéből pontosan tudni lehetett, hogy a bevett konvenciók szerint a nézők rokon- vagy ellenszenvére számíthat-e, és mélyebb megismeréséhez vagy megértéséhez a publikumnak már nem kellett vennie a fáradságot. A három alternatívával hasonló a helyzet, hiszen az adott beállításban csakis a harmadik lehet rokonszenves. Gonoszkodhatnánk a szerzővel, hogy miért él ő maga az általa oly végletesen elutasított modellépítés eszközével, de ezeket a valóságtól távoli alternatívákat még modelleknek sem igen nevezhetjük.

A három alternatíva összehasonlításából az a tanulság Korten szerint, hogy minél kevésbé vesz részt a Világbank (azaz a külföldi tőke) egy ország fejlesztésében, és minél kisebb mértékben támaszkodik az ország a külkereskedelemre, annál jobban jár, gyorsabban és kiegyensúlyozottabban fejlődik. Az alternatívák látszólag ezt támasztják alá, csakhogy a szerző igen önkényes módon fogalmazta meg őket. Adottnak tekinti például, hogy az importhelyettesítő belföldi termelés az importnál olcsóbban jobb minőséget produkál. Feltételezi, hogy a fehérek a Világbank által kölcsönzött devizát improduktív, sőt káros javak importjára költik. Ugyancsak adottnak tekinti a kielégítő mértékű belföldi tőkekínálatot, és feltételezi, hogy a fekete lakosság szakképzettsége rövid idő alatt széles körben és jelentősen növelhető. A három alternatívának egyébként sajátos ízt ad, hogy a fehérek általában kizsákmányolóknak és a külföldi tőke kiszolgálóinak, a feketék pedig - ugyancsak általánosítva - elnyomottaknak és kiszipolyozottaknak tűnnek fel belőlük. A szerző itt netán egyfajta "fekete gazdaságpolitikát" kíván megalapozni?

Az önerőre támaszkodó gazdaságpolitika ötlete nem új, ezzel már a hatvanas években kísérleteztek egész sor újonnan függetlenné vált fekete-afrikai országban (Tanzániában, a Kongói Köztársaságban, Ghanában és más, zömmel karizmatikus diktátorok vezette államokban és Észak-Koreában). Az eredmény nem volt jó, a mérvadó nemzetközi statisztikák a legkevésbé fejlett, közöttük a monokulturális (azaz csak egy-két termék exportjára képes) gazdaságok növekedését összehasonlítva egyértelműen az exportorientációra vállalkozó országok jobb teljesítményét mutatták ki akkor és azóta is.

A módszertanilag megalapozott nemzetközi elemzések szerint a működőtőke-import gazdasági növekedési hatásai pozitívak. Még akkor is, ha nem vitatható, hogy a tőkeimport és az áruexport növelése útján gyors világgazdasági integrációra vállalkozó országokban nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek, erősödik a bűnözés és a környezetszennyezés, és a multinacionális nagyvállalatok belpolitikai befolyása is sokszor döntővé válik. A korszerűsödésre és fejlődésre vágyakozó társadalomnak azonban ezeket a mellékhatásokat el kell fogadnia, mert alacsonyabb fejlettség mellett a homo oeconomicus modellje sajnos megcáfolhatatlanul érvényesnek tűnik. Az egyéni gazdagodás vágyára építő gazdaságpolitika a legtöbb országban még mindig sokkal vonzóbb az altruizmuson alapuló társadalmi együttműködést feltételező környezetbarát gazdasági fejlődés receptjeinél.

A modern világgazdaságban még soha, senkinek sem sikerült sikerre vinnie olyan utópisztikus gazdaságpolitikákat, amilyeneket Korten könyvének befejező, VI. része javasol a világgazdaság "emberközpontú" fejlesztésének érdekében. A globális tudatot szem előtt tartó, de nemzeti keretek között maradó gazdaságpolitikák, a fogyasztás csökkentésével és "ésszerűsítésével" elérhető fenntartható fejlődés kívánalma, a civil önszerveződések piacot felváltó gazdaságszabályozó ereje mind olyan idealizált eszme, amely, mielőtt ráerőltetnék a globális világgazdaságra, még "kiscsoportos" kipróbálásra vár.

Emellett gondolni kell olyan fontos részletkérdésekre is, hogy ki szabja majd meg a gyártandó termékek választékát, és ki mondja meg, hogy a termelés milyen struktúrája felel meg a legjobban a fenntartható fejlődés elvének. Igen valószínűtlen, hogy az ilyen jellegű döntéseket társadalmilag optimalizálni lehetne.

A közgazdasági bikfanyelvnek tett engedmény ellensúlyozására hadd hozzak elő egy demagógnak látszó, ám a gyakorlati gazdaságpolitikában sajnos nemigen megkerülhető példát: ha egy veszélyes betegség kezelésére csak súlyos környezetszennyezés árán előállítható gyógyszer létezik, az egyén rövid és a társadalom hosszú távú érdeke szembekerül. A mai ipari társadalmakban a választás eredménye biztos, és ezzel a gyógyszert előállító multinacionális cég, a munkához jutó orvos és ápoló, valamint (nem utolsósorban) a beteg nyer - ők mindannyian a jelen szereplői. A társadalom, a környezet és a jövő viszont egyaránt veszít. Ha csak ezeket a veszteségeket vennénk figyelembe, Korten könyvének kétségtelenül igazat adhatnánk.

A harmadik pun háború utáni filippikáiban Cato ragaszkodott ahhoz, hogy Karthágót mindenáron elpusztítsák. Igaz, akkor már csak az volt a kérdés, hogy behintsék-e sóval a lerombolt város romjait. A római szenátor azonban azzal vált a szónoklattan egyik első klasszikusává, hogy meglepő fordulatokkal a legkülönfélébb vitatémákból tudott eljutni ehhez a következtetéshez. Korten mintha a multinacionális nagyvállalatokban látná azt az absztrakt ellenséget, amely Cato szemében az írmagjában is elpusztítandó észak-afrikai birodalom volt.

A multinacionális nagyvállalatok sokféle politikai és társadalmi érzékenységet sértenek, gyakran gátlástalanul terjeszkednek, ám munkahelyteremtő hatásaik, a korszerű globális termelési és fogyasztási kultúra elterjesztésében játszott szerepük miatt a modern világgazdaságban ma már csak nagyon súlyos veszteségek árán lehetne nélkülözni őket. Szereplésük mérlegének higgadt megvonásához valóban elkelnének reális, előnyeiket és hátrányaikat szakszerűen mérlegelő és korszerű elemzések Vernon, Caves, Dunning vagy Ádám György stílusában. A piaci racionalizmust nyíltan tagadó közgazdasági filippikák azonban csak annak az olvasónak szerezhetnek igazi élvezetet, aki klisék vagy prekoncepciók igazolását várja olvasmányaitól.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu