Tomka Béla:
A magyarországi pénzintézetek
rövid története 1836-1947
Gondolat Kiadó, Budapest, 1996.
132 old., 385 Ft
Örömmel veheti kézbe az olvasó Tomka Béla új kötetét, hiszen a könyvkínálatból már régóta hiányzott egy olyan munka, amely tömören, érthetően és mégis megbízhatóan ismerteti a hazai pénzintézetek múltját. Örülhetnek az egyetemi oktatók is, hiszen van végre egy rövid áttekintő mű, amely a legújabb kutatásokat is tartalmazza, tehát bátran ajánlható a vaskosabb monogáfiákat vagy a részkérdésekkel foglalkozó szaktanulmányokat nem szívesen forgató diákoknak. A könyv használhatóságát növeli a kötet végén található igen részletes irodalomjegyzék és fogalommagyarázat, amely a szélesebb olvasóközönség előtt kevésbé ismert korabeli pénzügyi kifejezések rövid magyarázatát adja. Jó lett volna azonban tárgy- és névmutatóval is kiegészíteni a kötetet.
A könyv több mint ötven év óta az első és egyetlen újonnan megjelent összefoglaló banktörténeti munka. Ez egyben nagy felelősséget is ró a szerzőre, hiszen alig több mint száz oldalon kell összegeznie mindazt a tudást, amit a korabeli szakirodalom, a levéltári források és a történeti kutatások a felszínre hoztak. A recenzens feladata sem könnyű, hiszen kénytelen egyetérteni a szerző mentegetőzésével: "...a kötet hozzájárulása a hazai banktörténeti kutatásokhoz bizonyára az lehet, hogy jelzi tudásunk egyenetlenségét." Ez röviden annyit jelent, hogy a hazai banktörténetben több még a fehér folt, mint a szakszerűen kutatott és feltárt terület, és ez időnként komoly nehézséget jelenthet egy összefoglaló munka megírásakor. A könyv mindennek ellenére megbízható ismereteket közöl magas szakmai színvonalon. A szerző nagy erudícióval, tömören és jól fogalmaz, úgy mutatja be a bankok történetét, hogy nem vész el a részletekben. A szélesebb olvasóközönséggel is megismerteti azokat az új megállapításokat, melyeket eddig csak a banktörténet egy-két hazai művelője ismert. A könyvről alkotott alapvetően jó véleményemen nem változtat az sem, hogy bizonyos egyenetlenségeket éreztem olvasása közben. Az első világháború előtti időszakkal foglalkozó fejezetek jobban megírtak, koncepcionálisan jobban átgondoltak, míg az 1914 utáni időszakról szólókban néhány kisebb tárgyi tévedés is előfordul. Érezhető némi aránytalanság: a választott kronologikus tárgyalás következtében néhány téma kifejtése elsikkad (a jegybank tevékenysége, kapcsolatai a kereskedelmi bankokkal, tőkeimport, hazai bankok külföldi kapcsolatai); a nagybankok többségéről a szerző szűkszavúan szól. Tomka saját kutatói érdeklődése magyarázatot ad ugyan arra, miért ismerteti olyan részletesen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank történetét, de arra már nem, miért egyedül csak ezt. Szintén keveset tudhatunk meg a hitelszövetkezetekről, földhitelintézetekről is.
A reformkori hitelélet ismertetésekor felhívja a figyelmet arra, hogy ezt az időszakot nem lehet egyszerűen a tőkehiány agyonhasznált kategóriájával jellemezni, hiszen miközben túlnyomóan a készpénzügyletek voltak a meghatározók, bizonyos területeken még tőkefelesleggel (vagyis elhelyezést nem találó pénzeszközökkel) is találkozhatunk, a hitelhiány tehát inkább strukturális volt, mint mennyiségi. Az első magyarországi takarékpénztárak számára szinte megoldhatatlan feladatot jelentett a náluk elhelyezett takarékbetétek kihelyezése. "Ez a tény önmagában cáfolja azokat a nézeteket, amelyek a hitelélet problémáit a generális tőkehiányban látják" - írja a szerző. Az utóbbi évtizedek történeti kutatásainak eredményeit hasznosítva szól a kereskedő-bankárok szerepéről, vagy amikor jelzi, bizonyos pénzközvetítő intézmények (egyházi és világi alapítványok, árvapénztárak, családi pénzalapok stb.) már az első magyarországi pénzintézetek létrejötte előtt is fontos feladatokat töltöttek be a hazai hiteléletben. E kérdés fontossága megérdemelt volna ugyanakkor némileg hosszabb kifejtést is, hiszen ismert, hogy az első reformkori pénzintézetek hitelkínálatát az alapítványi, családi- és árvapénztárak által nyújtott hitelek összege jelentősen meghaladta. Hangsúlyozni kell azt is, hogy még a XIX. század második felében sem beszélhetünk egységes pénz- és tőkepiacról, ebben az időszakban a magyar pénzpiac elkülönült lokális hitelpiacokból állt (fragmentált pénz- és tőkepiac). Lényeges továbbá, hogy az első iparvállalatok nem a pénzintézetek hiteleiből, hanem alapvetően saját forrásaikra támaszkodva jöttek létre.
A banktörténeti irodalom régóta ismert megállapítása, hogy a hazai takarékpénztárak nem önsegélyalapon működő jótékonysági intézmények voltak, sokkal inkább a kereskedelmi bankok üzletpolitikáját követő, profitorientált pénzintézetek. E különös, a közép-európai gyakorlattól némiképp eltérő jelenségre máig sem született kielégítő magyarázat, eddig senki sem vizsgálta meg alaposan, mi rejlik a takarékpénztárak üzleti gyakorlata mögött. Tomka Béla az okokat az 1840. évi XVIII. tc. által nyújtott lehetőségekben, a városi autonómia hiányában és a helyi társadalmak fejletlenségében látja.
Az 1850-es évektől az első világháborúig terjedő időszak bemutatása a könyv legjobban sikerült része. A szerző nagy hozzáértéssel tárgyalja a hazai pénzintézetek kialakulásának és megerősödésének időszakát, a pénzügyi innovációk bevezetését, az 1873. évi krach előtörténetét. Egy sor fontos megállapítást tesz a bankmérlegek, valamint a bankkoncentráció hazai alakulásának elemzésével kapcsolatban. Cáfolja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a fővárosi nagybankok fiók- és affiliációs hálózatának a kiépítése során a vidéki tőkék felszívása volt a cél, az adatok éppen az ellenkezőjét mutatják; a fővárosi bankok nettó hitelezői voltak a velük kapcsolatba került vidéki intézeteknek. Tomka Béla újragondolja a banki hipertrófia elméletet is. Már a századfordulón születtek olyan elemzések, melyek szerint Magyarországon túl sok pénzintézet működött, s ez az oka azok gyenge teljesítményének. Ezt a nézetet a gazdaságtörténeti elemzések is átvették. Tomka azonban felhívja a figyelmet: valójában a takarékpénztárak bankszerű működése okozza azt, hogy a statisztikák Magyarország esetében ilyen nagy banksűrűséget mutatnak. Amennyiben, a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően a takarékpénztárakat nem számítjuk a bankok közé, már jóval alacsonyabb banksűrűségi adatot kapunk. Ez sem teljességgel kielégítő módszer azonban, hiszen nálunk a takarékpénztárak működése jóval közelebb állt a bankokéhoz, mint Nyugat-Európában. Hasonló okok miatt ugyancsak kérdéses az összehasonlíthatóság az úgynevezett komparatív pénzügyi hányados (comparative financial ratio) esetében. A könyv sajnálatosan keveset foglalkozik a jegybank tevékenységével, a jegybank pénzpiaci funkcióival, pedig az ehhez kapcsolódó alapkutatások eredményei rendelkezésre állottak volna. Ugyancsak hiányoltam David F. Good elemzéseinek hasznosítását az Osztrák-Magyar Monarchián belüli kamatlábak regionális eltéréseinek mérséklődéséről, az Osztrák-Magyar Banknak a birodalmi pénzpiac egységesítését célzó politikájáról adott ismertetését.
Tomka Béla eddigi banktörténeti munkásságának középpontjában a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és az iparvállalatok közötti kapcsolatok feltárása állt. E témában kutatásai számos kérdésben új, a korábbi feltételezéseket cáfoló eredményeket hoztak. Mértéktartóan ismerteti az utóbbi évek kutatásainak megállapításait a bank-ipar kapcsolatának történetéről. A vizsgálatok határozottan cáfolják a Hilferding-Gerschenkron-koncepciót, amely az univerzális bankoknak alapvető fontosságot tulajdonított az iparosodási folyamatban, és amely szerint a bankok az iparvállalatokkal szemben hatalmi pozícióba kerültek. Tomka ezen új megközelítés szerint tárgyalja a hazai pénzintézetek és a vállalatok kapcsolatainak kérdését. Az iparvállalatokkal kapcsolatos üzletek (alapítás, részvénykibocsátás, hitelnyújtás stb.) éppen roppant kockázatos voltuk miatt nem tartoztak a legjelentősebb banki tevékenységek közé; a bankok óvakodtak attól, hogy túlzott mértékben kössék le tőkéiket a bizonytalan ipari értékpapírokban. A hazai nagybankok inkább hagyományos funkcióikban szolgálták az iparvállalatokat. Nem igazolható a bankuralom elmélete sem. Az empirikus vizsgálatok eredményei szerint ugyanis a banki vezetők jelenléte a vállalati igazgató- és felügyelőbizottságokban az esetek jelentős részében nem jelentett a bank számára befolyásolási lehetőséget, mivel a banki jelenlét gyakorta nem jelzett hitel- vagy tulajdoni kapcsolatot is egyúttal. Jó lett volna ugyanakkor, ha a szerző hangsúlyosabban fogalmazza meg kritikáját, világosabbá téve, miben hoztak a hazai és külföldi kutatások újat, hiszen a bankuralom tézise mindmáig erősen jelen van a szakmai köztudatban is. A finánctőke-bankdominancia-koncepció a századfordulótól kezdve ismételten felbukkan a szakirodalomban, itthon közismetté Berend T. Iván-Ránki György közösen írt munkái tették.
Az első világháború utáni korszakról szóló fejezetekben kevesebb elemzést és több leírást találunk. Míg a korábbi időszakról szólva a szerző sikeresen távol tartotta magát az egyoldalú beállításoktól, most gyakrabban folyamodik a szakirodalomban megrögzült klisékhez. Ilyennek találom például a tőkehiány gyakori említését. A tőkehiány sok korábbi gazdaságtörténeti munkában afféle minden negatívumra alkalmazható magyarázat volt, amely gyakran a mélyebb elemzést helyettesítette. Ugyancsak általánosan elterjedt nézetet vesz át a szerző, amikor a két világháború közötti időszak banktörténetének legáltalánosabb tendenciáját az egyre növekvő állami befolyásban látja. E sztereotípiának esett áldozatul a Pénzintézeti Központ is, melynek tevékenységében Tomka szintén az állami térnyerés erősödését látja. Bár kétségtelenül igaz, hogy a Pénzintézeti Központ egyik alapítója, méghozzá a legnagyobb tőkehányaddal, a központi költségvetés volt, mégis kár lenne működését egyszerűen mint a bankok fölötti állami ellenőrzés kiterjesztését értékelni. A Pénzintézeti Központ valójában rendkívül hasznos funkciót töltött be a magyar pénzpiacon. Munkatársai tanácsokkal, útmutatásokkal segítették a kisebb vidéki pénzintézetek gyakran az egyszerűbb könyvelési műveletekkel is hadilábon álló tisztviselőit. A Pénzintézeti Központnak köszönhető az egységes rendszerű pénzintézeti ügyvitel bevezetése, még fontosabb volt azonban az a funkció, melyet a pénzintézeti válságok elhárításában játszott. Sikerrel oldott meg számos helyi bankválságot, és képes volt megakadályozni, hogy egy-egy bank összeomlása országos méretű bankválsággá szélesedjék, mint például 1917-ben, amikor Debrecenben több bank is fizetési nehézségekkel nézett szembe. Kényszerfelszámolói tevékenysége sokkal eredményesebb volt a korábban alkalmazott csődeljárásokénál, a hitelezők követeléseinek jóval nagyobb hányadát tudta kielégíteni, így a bankok érdekeit is eredményesebben képviselhette. A gazdasági válság idején pedig mobilitási tartalékul is szolgált a betétállományuk elvesztésétől tartó pénzintézetek számára. Hogy mennyire hasznosnak tartották a Pénzintézeti Központ tevékenységét, leginkább az mutatja, hogy Ausztriában a kereskedelmi bankok éppen a magyar tapasztalatokra hivatkozva kezdeményezték egy hasonló intézet felállítását az első világháború után. Miután azonban az osztrák kormány nem szánt pénzt erre a célra, a terv nem valósulhatott meg, holott a húszas évek folyamán állandósult az osztrák pénzpiaci válság; a bankbukások sorozata azt bizonyította, hogy ott is hasznos lett volna egy ilyen intézmény.
Nem tartom teljes mértékben indokoltnak azt a pozitív képet, melyet a gazdasági válságról szóló hetedik fejezet fest a hazai pénzintézetekről. Tomka Béla szerint a hazai pénzintézetek szolid, a likviditási szempontokra ügyelő üzletpolitikájuk következtében igen komoly ellenállóképességet tanúsítottak a pénzügyi válsággal szemben. Ennek volt köszönhető, hogy a válság idején kevesebb bank szűnt meg, mint a korábbi időszakban (96-97. old). Valójában a Pénzintézeti Központ 1929 és 1933 között 43 pénzintézetet számolt fel fizetésképtelenné válás, megalapozatlan ipari befektetések és spekulációk következtében. A válság öt éve alatt kétszer annyi bankot számoltak fel, mint a megelőző kilenc évben (1920 és 1928 között 21 pénzintézet szűnt meg ily módon).
Végül néhány kisebb pontatlanság. A 80. oldalon található állítással szemben a Jóvátételi Bizottság nem mentette fel Magyarországot a jóvátétel fizetése alól, bár ezt a magyar kormány szerette volna elérni, hanem a népszövetségi kölcsön hozadékának egy részét jóvátétel fizetésére kellett az országnak fordítania. A 94. oldalon félreérthető a külföldi kölcsönökre vonatkozó kormányzati intézkedések ismertetése. Az úgynevezett transzfermoratórium csak a hosszú lejáratú hitelekre vonatkozott, míg a hitelrögzítő megállapodásokat (Standstill Agreement) a rövid lejáratú kölcsönök esetében kötötték meg. A 98. oldalon szereplő Magyar Pénz- és Tőkepiac Szabályozására Alakult Intézet sem az állami omnipotencia újabb előretolt bástyája volt, hanem valójában a Magyar Nemzeti Bank nyíltpiaci műveleteit intéző szervezetet jelölte.
A könyv utolsó, nyolcadik fejezete a bankok magyarországi történetének legrövidebb, a második világháború végétől az államosításokig tartó szakaszát ismerteti. Jó volna, ha valaki egyszer megírná az 1947 utáni évek banktörténetét is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu