Pléh Csaba (szerk.):
Kognitív tudomány
Osiris Kiadó - Láthatatlan
Kollégium
Budapest, 1996
Szemeszter könyvek
312 old., 1450 Ft
A XX. században a filozófiai
és természettudományos gondolkodás jól
érzékelhetően eltávolodott egymástól.
Századunk legelismertebb filozófusainak többségére
nem volt jellemző a természettudományok iránti
osztatlan érdeklődés. A korábbi századokban
és a század legelején még élénk
- bár gyakran egyoldalú - kapcsolat állt fent a két
tudományterület között, de ez a kapcsolat a század
második felére gyakorlatilag megszűnt. Több népszerű
filozófiai irányzat (így a fenomenológia és
a hermeneutika) világosan deklarálta, hogy a természettudományok
eredményei és módszerei irrelevánsak számára,
de még az analitikus nyelvfilozófia egyes iskolái
is hasonló álláspontot képviseltek. A hetvenes
évekre már kevés olyan filozófus maradt, aki
továbbra is úgy gondolta, hogy a természettudomány
és a filozófia között komoly együttműködés
lehetséges. Ezek az elméletek - a két legjelentősebb
Quine naturális episztemológiája
1
és
Popper evolúciós ismeretelmélete
2
- elszigetelt
kísérletek maradtak.
A filozófia és a természettudományok
közötti lehangoló viszony az utóbbi időben
radikálisan megváltozott. Az elmúlt húsz évben
kialakult egy új tudomány - a kognitív tudomány
-, amely filozófiai problémákat próbál
megoldani úgy, hogy a természettudományoknak nemcsak
a módszereit használja fel, de empirikus megfigyeléseit
és elméleti konstrukcióit is. A kognitív tudomány
persze nem jelenti a két tudományterület meglepetésszerű
és régen várt egymásra találását
- ennyiben a cím kicsit túlzó. Mindenképpen
jelentős változás azonban, hogy a filozófia
és a természettudományok között egyre több
új érintkezési pont alakul ki, olyannyira, hogy a
kognitív tudomány keretein belül nem is lehet (talán
nem is kell) éles határvonalat tételezni a természettudományok
és a filozófia felségterülete között.
Következésképpen
a kognitív tudományt nem lehet elhelyezni egyik klasszikus
diszciplína keretein belül sem. Általában úgy
szokás meghatározni, mint az emberi elme működését
kutató interdiszciplináris tudományt, amely valahol
a tudatfilozófia, a biológia, a mesterségesintelligencia-kutatás,
az evolúciós rendszerelmélet, a pszichológia,
a számítástechnika, a nyelvészet, az etológia,
a percepcióelmélet és a matematika vonzáskörében
helyezkedik el. Megoszlanak a vélemények arról, hogy
a felsoroltak közül melyik tudományág a leghangsúlyosabb.
Kézenfekvő amellett érvelni, hogy a mesterségesintelligencia-kutatás,
hiszen a kognitív tudomány gyakorlati alkalmazásával
elsősorban ez a diszciplína foglalkozik. Sokan a pszichológia
részének tekintik a kognitív tudományt, mert
a tudomány legkorábbi korszakában elsősorban
a pszichológusok foglalkoztak ezzel a megközelítéssel.
3
Egy interdiszciplináris tudomány
besorolása a klasszikus tudományágak közé
persze mindig problematikus. Ha azonban mindenképpen el kell dönteni,
melyik diszciplína szerepe a meghatározó, talán
a filozófia mellett szól a legtöbb érv. A kognitív
tudomány ugyanis alapvető és igen régi tudatfilozófiai
problémákra keresi a választ (intencionalitás,
test elme viszony, gondolkodás és nyelv kapcsolata, a priori
tudás, elmefilozófiai funkcionalizmus stb.).
A filozófia prioritását
mutatja az is, hogy a Pléh Csaba által szerkesztett Kognitív
tudomány című tanulmánykötetben - amely
csaknem minden lényeges és alapvető írást
tartalmaz e tárgyban - a tanulmányok több mint felét
filozófusok írták (Searle, Dennett, Fodor, Haugeland,
Ullman), és csak a többit jegyzik nem filozófusok: egy
biológus (Piattelli-Palmarini) és egy számítástechnikus
(Smolensky), illetve két pszichológus (Karmiloff-Smith, Harnad).
Mindenekelőtt fontos szétválasztani
a kognitív jelző két használatát. A
kognitív tudomány kifejezés magát az egész
diszciplínát jelöli, ezzel szemben a kognitivizmus csak
ezen tudomány egyik - legkorábbi és leginkább
vitatható - irányzata. A kognitív tudománynak
tehát csak egyik részhalmaza a kognitivizmus. Sőt
épp akkor kezd igazán izgalmassá és jelentőssé
válni ez a tudomány, amikor a kognitivizmus irányzata
háttérbe szorul. Tovább bonyolítja a helyzetet,
hogy a kognitív szó más tudományos irányzatok
nevében is megjelenik. Ezek közül egyedül a kognitív
pszichológia tekinthető több szempontból a kognitivizmus
(de nem a kognitív tudomány) előzményének
- a kognitív etika, kognitív művészetelmélet
stb. egészen más kérdéseket tárgyal.
A kognitív tudomány
mindegyik irányzatát összekapcsolja az a szándék,
hogy többet mondjon az emberről - elsősorban az emberi
elméről -, mint a behaviorizmus. Ez önmagában
persze nem túl erős állítás, hiszen
a behaviorizmus szerint az emberről - vagy állatról
- mindössze annyit lehet tudni, milyen ingerekre milyen válaszokat
ad. A kognitív tudomány különböző irányzatai
megegyeznek abban, hogy az emberi elméről további
ismereteket is lehetségesnek tartanak. Ez azonban nem feltétlenül
jelent radikális szakítást a behaviorista elmélettel,
és még kevésbé visszatérést a
mentalizmushoz, amely jól meghatározható és
introspekció által megismerhető mentális entitásokat
feltételez. Inkább egyfajta szintézisről van
itt szó a radikális behaviorizmus és a radikális
mentalizmus között.
A behaviorizmus és a mentalizmus
persze látszólag kölcsönösen kizárja
egymást. A Descartes-ig visszanyúló mentalizmus azt
állítja, hogy az ember közvetlen módon - introspekció
által - képes megismerni olyan mentális entitásokat,
mint az öröm, bánat, remény, vágy. A behaviorizmus
ezzel szemben tagadja a mentális entitások közvetlen
hozzáférhetőségét.
Ez az ellentét azonban csak
látszólagos. A két elmélet valójában
két külön szférában mozog. A mentalizmust
az érdekli, hogy én milyen mentális entitásokkal,
vágyakkal, vélekedésekkel rendelkezem, míg
a behaviorizmus a mások vágyainak, vélekedéseinek
megismerhetőségét kutatja. A mentalizmus nyilván
kevésbé képes kezelni a többi ember mentális
világát, hiszen introspekcióval csak magamat vizsgálhatom
(soha nem érezhetem, hogy a te fejed fáj). A behaviorizmus
viszont túl keveset mond az emberi elméről, kevesebbet,
mint amennyit magunkról tudni vélünk.
A kognitív tudomány
által megvalósított szintézis kiindulópontja
a behaviorizmus: az emberről csak annyit tudhatunk, milyen ingerre
milyen választ ad. Az emberi elme tehát fekete doboz: nem
tudjuk, mi van belül, csak az őt érő hatásokra
adott reakcióit ismerjük. A kognitív tudomány
viszont - szemben a behaviorizmussal - nem elégszik meg ennyivel.
Bár az elmét továbbra is fekete doboznak tekinti,
a fekete dobozt érő ingerekre adott válaszokból
kiindulva a rendszer belső működését posztulálja.
Könnyebb megmagyarázni az inger-válasz párokat,
ha feltesszük, hogy az elme így és így működik.
Ez az elméleti feltevés
világossá teszi, miért kapcsolódik a gyakorlatban
olyan szorosan a kognitív tudomány a mesterségesintelligencia-kutatáshoz
és a számítástechnikához. Ha ugyanis
az elme működését egy modell segítségével
írjuk le, ez a modell kiválóan tesztelhető
úgy, hogy a neki megfelelő módon működő
számítógép válaszait összevetjük
az emberek válaszaival. Ha a modell jól működik,
akkor a számítógép válaszait nem lehet
megkülönböztetni az én válaszaimtól.
Ez az a pont, ahol már nem
lehet a kognitív tudomány egészéről
beszélni. Nagyon eltérőek ugyanis a vélemények
arról, milyen - számítógépen is futtatható
- modell segítségével írható le az emberi
elme, és elérhető-e egyáltalán bármilyen
modell alkalmazásával a számítógép
és az elme működésének megkülönböztethetetlensége.
Ahhoz azonban, hogy a kognitív tudomány egyes irányzatainak
különbségeit meghatározzuk, érdemes egy
pillanatra visszatérni a behaviorizmus kérdéséhez.
A kognitív tudomány
egyes irányzatait elsősorban nem az különbözteti
meg egymástól, hogy milyen módon akarnak túllépni
a behaviorizmuson, hanem maga a választott behaviorista fogalmi
keret. A behaviorizmus ugyanis távolról sem egységes.
Talán naiv behaviorizmusnak érdemes nevezni azt az irányzatot,
amely szerint 1. az inger egyértelműen meghatározza
a választ, és 2. az ember esetében minden ingert és
választ formalizált (kvázinyelvi) formában
lehet és kell vizsgálni.
4
Ezt azonban nem minden
behaviorista gondolja így. Quine
5
és Ryle
6
például biztosan nem. Itt Ryle szerepe különösen
fontos lesz; ő a naiv behaviorizmus mindkét tételét
következesen tagadja: egyrészt hangsúlyozza a korábbi
ingerek és az inger kontextusának hatását a
válaszra, másrészt tagadja, hogy minden mentális
reprezentációnk (tudásunk) explicit és formalizált
lenne.
A kognitív tudomány
legkorábbi és legkevésbé kifinomult irányzata,
a kognitivizmus a naiv behaviorizmus fogalmi kereteit veszi át,
míg a későbbi kognitív irányzatok leírhatók
úgy, mint újabb és újabb próbálkozások,
amelyek megkísérlik kiküszöbölni a naiv behaviorizmust
a kognitív tudományból. A kognitív tudomány
eddigi története tehát felfogható úgy,
mint Ryle tételeinek fokozatos újrafelfedezése.
A kognitivizmus az elme működését
következtetések rendszereként írja le.
7
A mentális entitások propozíciók: formalizált
- leginkább nyelvi vagy kvázinyelvi - kijelentések,
amelyek a formális logika szabályainak engedelmeskednek.
Minden mentális tevékenységünk következtetés:
A -> B ; ha A igaz, akkor B is szükségképpen igaz. Az
elme tehát olyan kijelentések együttese, mint "Esik
a hó"; az elme működése pedig olyan következtetések
összessége, mint "Esik a hó" + "Ha esik a hó,
akkor hideg van" + "Hidegben sálat kell hordani" -> "Fel kell vennem
a sálamat". Nyilvánvaló, hogy ez az elmemodell jelentős
mértékben támaszkodik a naiv behaviorizmus két
említett tételére.
Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a fekete
doboznak tekintett elmét érő minden egyes inger -
a többi és korábbi ingerektől függetlenül
- egyértelműen meghatározza a fekete doboz válaszát,
akkor az elme belső működését sem lehet
másképpen elképzelni, mint szükségszerű
következtetések összességeként. A naiv behaviorizmus
azt állítja, hogy az egész rendszert érő
inger ugyanúgy határozza meg a rendszer válaszát,
mint a premissza a konklúziót. A kognitivizmus ennek a globális
premissza -> konklúzió következtetésnek alacsonyabb
szintű következtetésekre való felbontásával
írja le az elme működését. Ezzel azonban
irrelevánsnak tekinti a korábbi ingereket, valamint az inger
kontextusát, ami meglehetősen támadhatóvá
teszi az irányzatot. A következtetések mindenhatóságába
vetett hittel tehát a kognitivizmus átvette a naiv behaviorizmus
legvitathatóbb állításait.
A kognitivizmus elmélete
azonban jelentős mértékben támaszkodik a naiv
behaviorizmus másik fontos állítására
is: az elme esetében az ingerek és a válaszok mindig
explicit, kvázinyelvi formában vannak kódolva. A kognitivisták
ugyanazt az eljárást alkalmazzák itt is, mint az előző
behaviorista tétel esetén: ha az inger és a válasz
valamilyen sajátosságokkal rendelkezik, érdemes a
rendszer belső működését is ezen sajátosságok
segítségével leírni. Ha az inger és
a válasz explicit, a kettő közötti egységeket
is explicitnek kell tételezni: a kognitivizmus szerint tehát
minden mentális entitás explicit.
A kognitivizmus azt állítja,
hogy az ember minden mentális reprezentációja formalizált,
kvázinyelvi és explicit szimbólum. Minden, ami elménkben
van, egy közös formális nyelvben van kódolva, akár
a matematika szimbólumai. Mentális entitásaink tehát
a formális nyelv egy-egy kijelentésének felelnek meg.
Persze ez az álláspont
igencsak támadható. Legnyilvánvalóbban a percepció
területén mondanak csődöt a kognitivisták
elképzelései. Szerintük az észlelés reprezentációi
mind kvázinyelvi szimbólumok. Ha egy kicsit elfordítom
a fejemet, és így a retinára vetülő kép
eltolódik vagy elfordul, akkor eközben szimbólummanipulációt
hajtok végre. A szimbólummanipuláció azonban
igen komoly és sok időt igénylő folyamat, és
semmiképpen nem alkalmas arra, hogy a percepció gyorsaságát
és rugalmasságát modellálja.
8
Ezt a nehézséget próbálta
meg leküzdeni a kognitivizmus legismertebb képviselője,
Jerry Fodor.
9
Nála az elmének csak egy része
- az úgynevezett Központi Feldolgozó Egység -
explicit, kvázinyelvi szimbólumrendszer, és nem az
egész elme. Maga a Központi Feldolgozó Rendszer pontosan
az előbb leírtaknak megfelelően működik:
egy egységes formális nyelv - Fodor ezt a Gondolat Nyelvének
nevezi - kijelentéseinek összessége. A Központi
Feldolgozó Egységet modulok kötik össze az érzékszervekkel,
a modulok bemenete tehát az érzet - például
a hóesés képe a retinán -, kimenetük pedig
a Gondolat Nyelvére lefordított egyedi kijelentés:
"Esik a hó." Ez a feldolgozási folyamat következtetések
sorozata, ugyanakkor teljes mértékben független a Központi
Feldolgozó Egységtől. A modulok tehát elkülönülnek
mind egymástól, mind a formalizált szimbólumoktól:
a percepció és a kogníció - bár mindkettő
következtetésekkel dolgozik - két független szférát
alkot. A kogníció információi nem hozzáférhetők
a percepció számára, és a percepciót
nem kontrollálhatja a kogníció. Fodor elmemodellje
minden mentális folyamatot következtetésnek tekint,
de csak a Központi Feldolgozó Egység reprezentációit
tekinti explicit, kvázinyelvi szimbólumoknak.
Fodornak sikerült tehát
kiküszöbölnie a kognitivizmus egyik legkevésbé
meggyőző tézisét, amely azt állítja,
hogy a percepció legalsó szintjén is explicit kvázinyelvi
szimbólumokat kell feltételezni. De ezért súlyos
árat kell fizetnie. A modulok elméletének ugyanis
két vitatható pontja is van. Egyrészt a Központ
és a periférián elhelyezkedő modulok képe
erősen emlékeztet a test lélek dualizmusra: az önmagukba
zárt, buta, mechanikus modulok a testből érkező
idegpályák meghosszabbításai, míg a
Központi Feldolgozó Egység a testtől teljes mértékben
független szubsztanciát alkot, amely végső soron
nem más, mint a lélek fogalmának új, bár
leszűkített változata. A lélek fogalmának
visszacsempészése a filozófiai diskurzusba és
az ezáltal felépített dualista emberkép a mai
filozófiai gondolkodás számára már nem
igazán tűnik elfogadhatónak. Ez az elmemodell azonban
más, ennél súlyosabb és kézzelfoghatóbb
problémákat is felvet.
Fodor szerint a modulok működése
következtetések sorozata. A szükségszerű
következtetések - nevezhetjük őket explicit szabályoknak
is - állandók, nem változhatnak. Semmilyen módon
nem befolyásolhatja tehát a következtetést az,
hogy korábban milyen ingereket érzékeltem. Fodor szerint
a retina képének egy eleme - például egy borosüveg
- szükségszerűen, minden korábbi tapasztalat nélkül
meghatározza a modul kimenetének megfelelő kvázinyelvi
kijelentést - "Látok egy borosüveget". Ezen a ponton
viszont problematikussá válik a tanulás kérdése.
Hogyan szereztem meg azt a tudást, hogy ez egy borosüveg? A
korábbi ingerek a következtetés szempontjából
irrelevánsak, tehát ha a percepció valóban
következtetések sorozata, akkor Fodor számára
egyetlen magyarázat lehetséges: a következtetésekből
álló modulok (és így a borosüveg fogalma
is) velünkszületettek.
Ezt Fodor némelyik írásában
készségesen elismeri. Világos azonban, hogy ez az
álláspont tarthatatlan, hiszen az következne belőle,
hogy már Arisztotelész is rendelkezett a repülőgép
fogalmával és az ezt felismerő modullal, ami viszont
azt jelentené, hogy minden olyan fogalommal rendelkezünk, ami
valaha is létezett vagy a jövőben létezni fog.
Ez pedig nyilvánvalóan nem képzelhető el, hiszen
az agy véges számú neuronból áll. Ezt
az álláspontot próbálta biológiai alapokra
helyezni Piattelli-Palmarini, aki amellett érvel, hogy a tanulás
mindig szelekció. Több velünkszületett mentális
képesség közül csak az lesz aktív, amelyet
az adott környezet szükségessé tesz.
Piattelli-Palmarini rendszere nagymértékben
támaszkodik Changeux
10
és a Nobel-díjas
Edelman
11
neurális darwinizmus néven ismert elméletére,
amely szerint az agyunk idegsejtjeit összekötő velünkszületett
kapcsolatok között az adott környezeti hatások szelektálnak:
néhány kapcsolat elhal, más kapcsolatok megerősítést
nyernek. Piattelli-Palmarini úgy tesz, mintha ezt az egyébként
igen jól argumentált elméletet venné át,
holott ő nem az idegsejtek közötti kapcsolatok szelekciójáról
beszél, hanem a mentális reprezentációk és
nyelvtani struktúrák szelekciójáról.
Neurális elméletet próbál alkalmazni mentális
reprezentációkra, a két szféra közötti
nyilvánvaló különbségek figyelembevétele
nélkül. Ez a csúsztatás persze nem vezet sehova,
hiszen Piattelli-Palmarini ugyanazokba az önellentmondásokba
ütközik, mint Fodor: a neurális darwinizmus elmélete
értelemszerűen nem mond ellent annak, hogy az agy véges
számú neuronból áll, Piattelli-Palmarini gondolatmenete
viszont annál inkább, hiszen agyunk véges számú
neuronja nem lehet elég minden olyan mentális reprezentáció
tárolására, amely valaha létezett vagy a jövőben
létezni fog.
Láttuk tehát, hogy
a velünkszületett modulok elmélete erősen vitatható.
Nem nehéz azonban észrevenni, hogy a modulok velünkszületettsége
szükségszerű következménye annak, hogy a
modulok működése következtetések sorozataként
van posztulálva. A probléma igazi forrása az, hogy
Fodor a percepciót következtetések láncolatának
tekinti, ami az egész kognitivista hagyomány legalapvetőbb,
még a naiv behaviorizmusból eredő előfeltevése.
Ezt a feltevést azonban Gilbert Ryle már 1949-ben meggyőzően
támadta. Ryle elsődleges fontosságúnak tekinti
a perceptuális tanulást, amely kizárja az állandó,
változásra képtelen következtetés fogalmát.
Szerinte a percepció nem alapulhat következtetéseken,
hiszen az egyes inger feldolgozását minden esetben befolyásolja
az, hogy korábban milyen ingereket észleltem.
12
Ugyanerre az eredményre jut
James J. Gibson elmélete,
13
amely sokáig a kognitivizmus
legfőbb riválisa volt. A percepció Gibsonnál
nem következtetés, hanem invariáns momentumok kiválogatása
a minket körülvevő vizuális sokféleségből.
14
A Kognitív tudomány tanulmányai között nem
szerepel Gibsontól egy cikk sem, de Fodor, Ullman és Harnad
is sokat hivatkozik rá. Bár mostanában már
nem túl népszerű, a kognitív tudomány
korai korszakában mindenki őhozzá képest határozta
meg magát. Fodor mély gyűlölettel beszél
róla,
15
Harnad viszont legfőbb bölcseleti
előzményének tekinti. Ullman modularizmusellenes írása
pedig egyértelműen gibsoni szemléleten alapul, kritikai
megjegyzései mindig csak részletkérdésekre
vonatkoznak.
16
Szintén Fodor modulelméletét
támadja Karmiloff-Smith 1992-es könyve,
17
de egészen
más oldalról. Fejlődéslélektani kísérletek
alapján kimutatja, hogy az újszülött még
egyáltalán nem rendelkezik modulokkal, azok csak később,
fokozatosan fejlődnek ki.
Az elme leírására
használt moduloknak megfelelő, minden külső interakció
számára zárt idegsejtcsoportok létezésére
sok-sok neurobiológiai bizonyítékunk van már.
Fodor nem akkor tévedett, amikor modulok segítségével
írta le az emberi elmét, hanem amikor a modulokat következtetések
sorozatának tekintette.
Indokolatlannak bizonyult tehát
a kognitivizmus első előfeltevése, amely szerint minden
mentális tevékenységünk következtetés.
Ugyanilyen vitatható azonban a második kognitivista előfeltevés
is: a mentális entitások explicit, kvázinyelvi szimbólumok.
A meghatározó ellenvetés itt is Ryle-tól származik.
Ryle két tudásfajtája közül a "tudni hogyan"
éppen abban különbözik a "tudni, hogy mi"-től,
hogy nem explicit tudás. Amikor gordonkázom, amikor biciklizni
tanulok, és amikor bekötöm a cipőmet, ezt nem explicit
mentális reprezentációk alapján teszem.
Azzal, hogy a kognitivizmus minden
mentális reprezentációt explicitnek tekint, figyelmen
kívül hagyja a készségek, a művészet
és az intuíció szféráját. Józanabb
kognitivisták ezt el is ismerik. A kvázinyelvi, explicit
szimbólumok az elme reprezentációinak csak egy szűk
rétegét alkotják. Karmiloff-Smith könyve például
a mentális entitások négy fő típusát
különíti el gyermekpszichológiai kísérletek
alapján: 1. az implicit, 2. az explicit, de nem tudatos, 3. az explicit,
tudatos, de nem nyelvi, és végül a 4. explicit, tudatos
és nyelvi reprezentációt. A kognitivizmus az első
hármat teljes mértékben figyelmen kívül
hagyja, és az elmét kizárólag az explicit,
tudatos és nyelvi szimbólumok segítségével
írja le, amely Karmiloff-Smith fejlődéslélektani
modelljében csak a jéghegy csúcsa.
Van még egy következménye
annak, hogy a kognitivizmus az elme működését
explicit reprezentációk közötti következtetések
sorozatának tekinti. Ez a modell ugyanis erősen hasonlít
a tradicionális (digitális, soros feldolgozású)
számítógépek felépítésére,
és emiatt a kognitivisták hajlamosak a számítógép
működését az emberi elme működésével
azonosítani. Ez viszont két igen súlyos elméleti
problémát vet fel. Egyrészt a komputer és az
emberi elme működését csak úgy lehet azonosnak
tekinteni, ha a működés maga nem függ attól,
hogy idegsejtek vagy szilikonchipek valósítják meg.
Ez viszont azt implikálja, hogy az elme működése
és az agy közötti viszony a számítógép
és a program közötti viszonyhoz hasonlít: az elme
működése (akár a számítógépprogram)
független az őt megvalósító közegtől.
Ez a funkcionalizmus egyik főtétele. Putnam provokatív
megfogalmazásában: "Lehetnénk ementáli sajtból
is, ez nem eredményezne semmilyen különbséget."
18
Ezt az elképzelést
sokan támadták a nyolcvanas évek elején - a
két leghíresebb bírálat talán Searle-től
19
és Dreyfustól
20
származik. Az elme és
az agy függetlensége azonban más ponton is kritizálható.
Ha az elme nem más, mint az agy szerkezetétől független
számítógépprogram, akkor ezzel megint visszajutottunk
a test lélek dualizmushoz. A kognitivizmus tehát megint visszacsempészi
a lélek fogalmát, hiszen az elme komputációs
működése, amely magasan felette áll az olyan véletlenszerű
és irreleváns tényezőknek, mint az agy voltaképpeni
működése, igen erősen emlékeztet a testtől
világosan elkülönülő lélek fogalmára.
Van azonban ezzel az állásponttal
egy még ennél is súlyosabb probléma. Amikor
néhány kognitivista szerző - a komputer analógiáját
túl komolyan véve - azt állítja, hogy a számítógép
működése azonos az emberi elme működésével,
akkor az egész kognitív tudomány legalapvetőbb
játékszabályairól feledkezik meg: a behaviorista
fogalmi keretről. A kognitív tudomány különböző
irányzatait éppen az köti össze, hogy az elmét
érő ingerekre adott válaszokat úgy értelmezik,
mintha az elme belső működése adott lenne. Amit
néhány kognitivista szerző hajlamos elfelejteni akkor,
amikor az elme működését a komputer működésével
azonosítja, az éppen ez a "mintha". Megjegyzendő,
hogy ez a higgadtabb kognitivista szerzőkre nem jellemző,
ők soha sem felejtik el behaviorista eredetüket.
21
Nem így Jerry Fodor, aki szenvedélyes gyűlölettel
kezeli a behaviorizmust és azon belül is elsősorban
Ryle-t. Egyik - a válogatásban is szereplő - írásában
például a "Gonosz Behaviorista és a Jó Kognitivista"
intellektuális összecsapását jeleníti
meg.
22
A szemlélet kedvéért
érdemes a filozófiai hagyomány változását
ingamozgáshoz hasonlítani. A két szélső
pont az abszolút mentalizmus és az abszolút behaviorizmus.
Az inga az abszolút mentalizmus pólusától indul
- ez felelne meg Descartes filozófiájának -, s innen
átlendül az abszolút - Skinner-féle - behaviorizmus
pólusáig. Majd visszalendül - ez volna az elfordulás
a behaviorizmustól -, de már nem egészen a mentalizmusig,
hiszen a kognitivizmus sok mindent megőriz a behaviorista szemléletből.
Ugyanakkor - mint például Fodornál - a kognitivizmus
mégis lényegesen közelebb áll a mentalizmushoz,
mint a behaviorizmushoz. A kognitivizmus kritikáival az inga másodszor
is visszalendül a behaviorizmus felé, és úgy
tűnik, mostanában kezd beállni a behaviorizmus és
a mentalizmus egyenrangú szintézise körül. Ebben
az ingahasonlatban két filozófus helye külön említést
érdemel. Az első Gilbert Ryle, aki évtizedekkel a
kognitív forradalom előtt éppen azt a szintézist
szerette volna megvalósítani, amely felé a kognitív
tudomány irányzatai manapság konvergálnak.
A második Daniel C. Dennett,
23
aki pedig az egész
ingahasonlat érvényességét kérdőjelezi
meg, mint ezt később részletesen is látni fogjuk.
De egyelőre térjünk vissza az inga második visszalendülésére:
a kognitivizmus legfőbb riválisára, a konnekcionizmusra.
Láttuk, hogy a kognitivizmus
mindkét fő tézise külön-külön
is megkérdőjeleződött. A konnekcionista irányzat
két aspektusból hoz újat ebbe a vitába. Egyrészt
együtt kezeli a két kognitivista előfeltevést,
és együtt támadja őket, másrészt
az eddigi filozófiai metaelméletek helyett egy kézzelfogható,
számítógép által is szimulálható
modellt állít fel.
24
A konnekcionizmus az elmét
hálózatnak tekinti: egyszerű numerikus változók
hálózatának. Ez a modell egyszerre küszöböli
ki a kognitivizmus mindkét előfeltevését: a
mentális entitások nem explicit, kvázinyelvi szimbólumok,
hanem annál lényegesen egyszerűbb egységek,
amelyek nem hordoznak nyelvileg világosan megfogalmazható
jelentést. A mentális tevékenység pedig nem
csak következtetések sorozata: ahhoz, hogy a hálózat
egyik csúcspontja aktiválódjon, nem elég, ha
A aktív és A -> B következtetés igaz. A hálózat
sok más csúcspontja és az élek dinamikusan
változó kapcsolaterőssége is befolyásolhatja,
hogy egy csúcspont aktív-e vagy sem.
A konnekcionizmus ryle-i eredete
egyértelmű, mind az explicit reprezentációk,
mind a szükségszerű következtetések mindenhatóságának
tagadásában. Szintén ryle-i örökség,
hogy a konnekcionizmus óriási jelentőséget
tulajdonít az inger kontextusának, és főleg
a korábbi ingereknek. A konnekcionista modell önmódosító
rendszer: minden egyes mentális tevékenység egy kicsit
megváltoztatja ugyanazon tevékenység későbbi
végrehajtását. Ez a percepció esetében
a legvilágosabb: minden egyes észlelés megváltoztatja
a további érzetek feldolgozásának módját.
Természetesen ez az elképzelés is Ryle-tól
ered.
25
A konnekcionista modell segítségével
azonban lehetővé vált az önmódosító
rendszerek kézzelfoghatóbb szerkezeti leírása
is. Miután a hálózat egy csúcspontja aktiválódott,
a csúcshoz vezető élek kapcsolaterőssége
megváltozik. Leegyszerűsítve: ha egyszer megégetem
a kezem, utána a tűz és a fájdalom csúcspontja
közötti kapcsolat erősebb lesz.
A több ezer kapcsolaterősség
folyamatos változásának leírása viszont
nem könnyű feladat. Komoly matematikai apparátus kell
hozzá, leginkább differenciálegyenletek, tenzorok,
mátrixszámítás és néhány
gráfelméleti tétel. A természettudományok
- akár a kísérleti pszichológia, a számítástudomány
és a neurobiológia esetében - itt is fontos szerepet
játszanak az elmefilozófiai leírásokban.
A konnekcionizmuson belül is
több irányzatot lehet elkülöníteni. A radikális
konnekcionisták az egész elme működését
hálózati aktivációk sorozataként írják
le.
26
A Kognitív tudomány tanulmányai közé
két kevésbé radikális konnekcionista modell
került be. Mindkét elmélet - Harnad és Smolensky
rendszere - kettős modell: a kognitivista és a konnekcionista
leírás kombinálására tesz kísérletet.
Ismét megjegyzendő, hogy mindez erősen emlékeztet
Ryle rendszerére, ahol helyet kap a "tudni, hogy mi" és a
"tudni, hogyan" egyaránt.
Harnad és Smolensky azonban
távolról sem ugyanúgy képzeli el a konnekcionizmus
és a kognitivizmus szintézisét. Harnad valójában
a modularista modellt terjeszti ki olyan módon, hogy nála
az egyes modulok szerkezetét konnekcionista hálózatok
alkotják. Ezzel kiküszöböli a modularizmus számos
ellentmondását (elsősorban a reprezentációk
jelentésének eredetét illetően), de az alapvető
modularista előfeltevéseket - így például
a kontextusfüggetlenséget - egyáltalán nem vitatja.
Harnad rendszere ugyanis rendkívül leegyszerűsített
nyelvfogalmat használ. Egy szó jelentésének
rögzítéséhez szerinte elégséges
különböző képek invariáns jegyeiből
összeálló újabb - immáron egyetlen - kép.
A "ló" szó jelentését például
a lovak különböző nézőpontú,
színű és méretű képeinek invariáns
jegyeiből összeálló kép egyértelműen
meghatározza. Mindez a ló esetében még viszonylag
hihető. A "hosszú" szó jelentését viszont
egészen más képpel kellene meghatározni akkor,
ha hosszú asztalról, illetve hosszú rúdról
beszélünk (a hosszú cikkekről nem is beszélve),
és itt úgy tűnik, nem segít további invariáns
jegyek keresése sem.
A "hosszú" szó jelentésének
példája persze nem tőlem származik. Wittgenstein
kritizálta a Filozófiai vizsgálódásokban
ezen példa segítségével saját korábbi
nyelvelméletét.
27
Harnad modellje tehát
ugyanúgy nem képes kezelni a kontextus fogalmát, mint
a Logikai-filozófiai értekezés,
28
hiszen
mind a fiatal Wittgenstein, mind Harnad olyan túlegyszerűsített
nyelvfogalmat használ (a képelméletet), amelyben nincs
helye sem a szavak használatának, sem kontextusuknak.
Egészen másképpen
képzeli el a konnekcionizmus és a kognitivizmus szintézisét
Smolensky. Nála a kétféle modell nem az elme két
különböző alrendszerének szerkezetét
adja meg. A konnekcionizmus és a kognitivizmus az elme (az egész
elme) két leírási szintje. Az ember mentális
folyamatait csak akkor érthetjük meg, ha az egész elmét
leírjuk mindkét modell szerint. Ez a stratégia persze
csak a kognitív tudományban újdonság. A természettudományok
területén már a hatvanas években ugyanerre a
konklúzióra jutott Howard H. Pattee,
29
aki azt
állította, hogy a kémia (és a többi természettudomány)
tárgyát csak akkor lehet kielégítő módon
vizsgálni, ha két különböző szerveződési
szint részeként írjuk le.
30
Egy sejt működését
csak akkor lehet viszonylag jól megérteni, ha a szervezet
működésében betöltött szerepét
és a benne lejátszódó kémiai folyamatokat
egyaránt figyelembe veszem. Külön érdekesség,
hogy Pattee egy 1996-os cikkében
31
éppen a konnekcionista
modell rendszerelméleti jelentőségét hangsúlyozza.
A két leírási
szint elméletét azonban nem egyedül Smolensky képviseli
a kognitív tudomány keretein belül. Daniel C. Dennett
intencionális stratégia fogalma hasonló elméleti
alapokon áll. Dennett szerint soha nem dönthető el biztosan,
hogy egy organizmus gondol-e valamire, akar-e valamit, tehát rendelkezik-e
vágyakkal és vélekedésekkel (tehát intencionalitással).
De ez nem is igazán fontos. Sokkal fontosabb, hogy én tulajdonítok-e
intencionalitást (vágyat és vélekedést)
ennek az organizmusnak. Az elme egyik legfontosabb összetevője,
az intencionalitás tehát nem tény, hanem stratégia.
Nem ténykérdés, milyen módon működik
valakinek az elméje, hanem annak kérdése, hogy én
miként írom le. Persze vannak olyan dolgok, amelyek leszűkítik
azon stratégiák körét, amely segítségével
értelmezhetők. A gyümölcsös joghurtnak például
nem nagyon okos dolog vágyakat tulajdonítani. Az embereknek
ezzel szemben sok esetben célszerű vélekedéseket
és vágyakat tulajdonítani, hiszen így jobban
meg tudom jósolni viselkedésüket, ami rendkívül
hasznos lehet számomra.
Dennett álláspontja
meglehetősen cinikus. Nem tudhatom, hogy az emberek elméje
miképpen működik, de ha ilyen és ilyen szerkezetűnek
tekintem, viszonylag jól meg tudom jósolni viselkedésüket.
Ez a cinizmus azonban igencsak ráfér a kognitív tudományra.
Emlékeztet ugyanis a kognitív tudomány behaviorista
alapjaira, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni. Pontosabban, Dennett
megkérdőjelezi az eddig tárgyalt összes rendszer
közös előfeltevését, amelynek értelmében
arról kell beszélni, miként működik az
elme. Dennett szerint az igazi kérdés az, miként írom
le én az elme működését. Az elmemodellek
nem valójában működő dolgok, hanem az én
stratégiáim az elme megértésére. És
ez a kritika egyaránt vonatkozik azokra, akik tagadják, és
azokra, akik állítják, hogy az elmében vannak
vágyak és vélekedések. Hasonlóképpen
egyaránt vonatkozik a kognitivistákra és a behavioristákra,
tehát az egész spektrumra. Dennett rendszere kívül
áll az ingahasonlaton.
Éppen ezért nem lehet
Dennettet minden további nélkül behavioristának
tekinteni - bár ez önmagában is megmagyarázná
Fodor beteges ellenszenvét. Már csak azért sem, mert
Dennett kiemelt jelentőségűnek tartja azt, hogy egyes
stratégiák - az elme bizonyos leírásai - működnek:
ha az ember ezen stratégiák segítségével
értelmezi a többi embert, jobbak a túlélési
esélyei. Sőt Dennett szerint maga az Én, az öntudat
sem más, mint az intencionális stratégia önmagamra
alkalmazása: egy elmehipotézis, amely - úgy tűnik
- működik. Miután a gyerek már sokszor értelmezett
úgy más embereket, mint akiknek vágyaik és
vélekedéseik vannak, elkezdi önmagát is eszerint
értelmezni, és ez vezet az öntudat születéséhez.
Ez a gondolat persze nem új, erősen hasonlít többek
között Mach
32
és Ryle
33
álláspontjára.
Dennett tehát megadta a kegyelemdöfést
a dualista lélekfelfogásoknak, illetve azok kognitivista
változatainak, hiszen nála az én, az öntudat,
az akarat, a "legbelső" mind csak az intencionális hipotézis
önmagamra alkalmazásának eredménye. Megjegyzendő,
hogy a lélek és az Én fogalmát a szélsőséges
konnekcionisták még radikálisabban iktatják
ki a filozófiai diskurzusból: tagadják, hogy az elme
minden működését központi kontroll irányítja,
és sok párhuzamosan futó mentális folyamatot
feltételeznek, amelyek között kizárólag
pillanatnyi praktikus szempontok szerint alakul ki prioritás.
Az intencionális stratégia
egyik legfontosabb alkalmazási területe Dennettnél az
állatok viselkedésének vizsgálata. A cerkófmajmok
esetében például igen nehéz megmondani, hogy
vannak-e vágyaik, illetve tulajdonítanak-e más majmoknak
vágyakat.
34
Az etológia tehát újabb
érintkezési pont a tudatfilozófia és a természettudományok
között. Sőt egy önálló diszciplína
van kialakulóban, a kognitív etológia, amely az állatok
elméjének működését próbálja
leírni. Itt a filozófia szolgáltatja az elméleti
modelleket az empirikus kutatásokhoz. A hatás azonban kétirányú:
az emberi elme tanulmányozásában is jelentős
előrelépést jelenthet az állat mentális
tevékenységeinek megértése. Az etológia
és a kognitív tudomány közötti kétoldalú
kapcsolat példaértékű.
A kognitív tudomány
két szempontból jelentős. Egyrészt a természettudományok
számára komplexebb, kidolgozottabb fogalmi és elméleti
apparátust nyújt. Másrészt a filozófia
számára óriási tényanyagot szolgáltat
és az elméletek empirikus tesztelését biztosítja.
A Kognitív tudomány
című tanulmánygyűjteményt - amelyet Pléh
Csaba szerkesztett - nem lehet eléggé dicsérni. Ezt
az igen összetett és robbanásszerűen fejlődő
tudományágat tiszteletre méltó összefogottsággal
mutatja be. Tíz tanulmány található a kötetben,
mind a tíz (talán Piattelli-Palmarini írása
kevésbé) a kognitív tudomány legigényesebb
és legnagyobb hatású munkái közé
tartozik. Éppen a válogatás igényessége
miatt meglepő, hogy néhány tanulmány fordítása
zavaróan alacsony színvonalú, több esetben érezhetően
amatőr munka.
A kötet nem csak annak a néhány
tucat szakembernek lesz hasznos, akik ezt a területet kutatják.
Kiadójának, a Láthatatlan Kollégiumnak egyértelműen
az volt a célja, hogy magas színvonalú tankönyvet
adjon az egyetemi hallgatók kezébe. Éppen ezért
a tanulmánygyűjtemény ellenőrző kérdéseket
is tartalmaz, amelyek az egyes tanulmányok szövegéhez
kapcsolódnak, de azokon messze túlmutatnak. Nem iskolás
vizsgakérdések ezek, hanem olyan problémafelvetések,
amelyek lelkiismeretes kifejtése minimum húsz-harminc oldalt
tenne ki, de néhány közülük akár diplomamunkák
témája is lehetne. Külön figyelmet érdemel
a könyv végén a kognitív tudomány
35
mind ez idáig legteljesebb magyarul megjelent bibliográfiája.
A kognitív tudományról magyarul (válogatott bibliográfia):
Paul M. Churchland - Patricia S. Churchland:
Gondolkodó gépek?
Tudomány, 1992. 11. szám,
16-21. old.
Andy Clark: A megismerés építőkövei
Osiris, Bp., 1996.
Daniel C. Dennett: Szövegek, emberek
és más készítmények értelmezése
Holmi, 1996. 11. szám, 251-265.
old.
Daniel C. Dennett: Micsoda elmék
Kulturtrade, Bp., 1996.
Hernád István (Stevan Harnad):
A Gutenberg utáni galaxis
Replika, 1993. 11-12. szám, 294-304.
old.
Hernád István (Stevan Harnad):
A szimbólumlehorgonyzás problémája.
Magyar Pszichológiai Szemle, 1994.
365-383. old.
Hernád István (Stevan Harnad):
Neokonstruktivizmus: a kognitív
tudományok egységesítő korlátja
Pszichológia, 1994. 14. szám,
289-304. old.
G. E. Hinton: Hogyan tanulnak az idegi hálózatok?
Tudomány, 1992. 11. szám,
98-106. old.
Jakab Zoltán: Az agy és az
elme modelljeiről.
Café Bábel, 1992. 8. szám,
43-54. old.
Káldy Zsuzsa:
Daniel C. Dennett: Micsoda elmék.
A tudatosság megértése felé
BUKSZ, 1997. Tavasz, 92-94. old.
Kovács Ilona:
Egy tudományos vízió
Pszichológia, 1991. 11. szám,
75-112. old.
Nánay Bence:
Új divat a tudatfilozófiában:
a konnekcionizmus
BUKSZ, 1996. Ősz, 262-270. old.
Nánay Bence:
James J. Gibson affordanciaelmélete
és a kortárs percepciókutatás.
Pszichológia, 1997. 1. szám,
53-76. old.
R. Penrose: A császár új
elméje
Akadémiai, Bp., 1993.
Pléh Csaba: Szükséglet
vagy divat? A megismeréstudományról
BUKSZ, 1991. Ősz, 227-235. old.
Pléh Csaba: A szimbólumfeldolgozó
gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai
In: Kapitány Ágnes és
Kapitány Gábor (szerk.)
"Jelbeszéd az életünk":
a szimbolizáció története és kutatásának
módszerei.
Osiris-Századvég, Bp., 1995.
149-171. old.
Pléh Csaba: Az elme modularitása
Magyar Filozófiai Szemle, 1986.
2. szám, 211-216. old.
Pléh Csaba: A megismerés egységes
elmélete - kései szintézis
Magyar Pszichológiai Szemle, 1994.
1. szám, 99-111. old.
Pléh Csaba (szerk.): Párhuzamos
modellek a megismeréskutatásban
Typotek, Bp., 1997.
Zenon W. Pylyshyn: Amit a lelki szem mond
a lelki agynak: a mentális képek kritikája
In: Pléh Csaba (szerk.):
Gondolkodáslélektani szöveggyűjtemény.
Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 66-101. old.
R. Schank: A magyarázatról.
Első próbálkozás
Filozófiai Figyelő, 1986.
3-4. szám, 65-79. old.
John Searle: Számítógépprogram
lenne az emberi elme?
Tudomány, 1992. 11. szám.
Csányi Vilmos: Evolúciós
rendszerek.
Gondolat, Bp., 1988.
Csányi Vilmos: Viselkedés,
gondolkodás, társadalom: Etológiai megközelítés
Akadémiai, Bp., 1994.
J. Dawkins: Az önző gén
Gondolat, Bp., 1989.
J. Dawkins: A vak órásmester
Gondolat, Bp., 1994.
J. Dawkins: Folyam az édenkertből
Kulturtrade, Bp., 1995.
S. J. Gould: A panda hüvelykujja
Európa, Bp., 1990.
Lábos Elemér: Mesterséges
és természetes értelem
Magvető, Bp., 1978.
Mérő László:
Észjárások
Akadémiai, Bp., 1989.
Neumann János: A számológép
és az agy.
Magvető, Bp., 1964.
A. Newell - H. Simon: A tapasztalati számítógéptudomány
- szimbólumok és keresés
In: A rendszerelmélet mint társadalmi
igény.
Akadémiai, Bp., 1982. 227-256. old.
H. Simon: Korlátozott racionalitás
Közgazdasági Kiadó,
Bp., 1982.
A. M. Turing: Számítógépek
és gondolkodás.
In: Szalai Sándor (szerk.): A kibernetika
klasszikusai
Gondolat, Bp., 1964. 120-160. old.
U. Neisser: Megismerés és
valóság
Gondolat, Bp., 1984.
Pléh Csaba: Az asszociáció
reneszánsza a kognitív pszichológiában.
Janus, IX. szám (1992.)
Pléh Csaba: A számítógép
és a pszichológia
Világosság, 1990. 11. szám,
527-541. old.
Pléh Csaba: A narratívumok
mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei.
Holmi, 1996. 2. szám, 265-282. old.
Pléh Csaba - Lányi Gusztáv:
A "kognitív forradalom" és
a magyar pszichológia
Valóság, 1984. 7. szám,
12-28. old.
Séra László: A képzelet
pere a kognitív pszichológiában
In: Séra László -
Komlósi Annamária (szerk.): Perceptuális tanulás
és képzelet
Tankönyvkiadó, Bp., 1984.
Barna György: Neurodinamikai modellek.
Fizikai Szemle, 1987., 350-358. old.
Érdi Péter: Egy analógia nyomában:
Neumann János a számítógépről
és az agyról
Világosság, 1985., 81-85.
old.
Geszti Tamás: Agymodellek fizikus
módra
Fizikai Szemle, 1989., 41-45. old.
1 * W. V. O. Quine: Two dogmas of empiricism (1951). Magyarul: Magyar Filozófiai Szemle, 1973. 1-2. szám, 225-239. old. W. V. O. Quine: Ontological relativity and other essays. Columbia University Press, New York, 1969.
2 * Karl R. Popper: Conjectures and refutations. Routledge, London, 1963. Karl R. Popper: Objective knowledge: An evolutionary approach. Clarendon Press, Oxford, 1972.
3 * Átfogó tanulmányok a kognitív tudományról magyarul: Pléh Csaba: Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról. BUKSZ, 1991. ősz, 227-235. old. és Pléh Csaba: A megismerés egységes elmélete - kései szintézis. Magyar Pszichológiai Szemle, 50. szám (1994) 99-111. old.
4 * Ez a felfogás leginkább Skinnerre jellemző: B. F. Skinner: Science and human behavior. Macmillan, New York, 1953. További példa a naiv behaviorizmusra (leginkább a második tételére): A. J. Ayer: Language, truth and logic. Dover Publications, New York, 1952.
5 * W. V. O. Quine: Word and object. MIT Press, Cambridge, Mass., 1960.
6 * Gilbert Ryle: A szellem fogalma. Gondolat, Bp., 1974.
7 * A kognitivizmus alapművei: Jerry A. Fodor: The modularity of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1983.; Jerry A. Fodor: The Language of thought. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1975.; Zenon W. Pylyshyn: Computation and cognition: Toward a foundation for cognitive science. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass., 1984.; A. Newell: Unified theories of cognition. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1990.; A. Newell - H. Simon: Human problem solving. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1972. A. Newell: Physical symbol systems. Cognitive Science, 4. szám (1980) 251-283. old.; N. Block: Readings in the philosophy of psychology. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1980.
8 * Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van; a vitaindító írás Shepard és Metzler 1971-es cikke volt, amelyben meggyőző kísérleti bizonyítékokat hoztak fel amellett, hogy a háromdimenziós tárgyak elforgatása közvetlenül az ikonikus reprezentációk segítségével történik, és nem játszanak benne szerepet a kvázinyelvi szimbólumok. Lásd: R. N. Shepard és J. Metzler: Mental rotation of three dimensional objects. Science, 171. szám (1971) 701-703. old. A képi vs. propozicionális reprezentáció vitájáról lásd: N. Block: Mental pictures in cognitive science. Philosophical Review, 93 (1983) 499-542. old.
9 * Jerry A. Fodor: Psychosemantics: The problem of meaning in the philosophy of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1987.; Jerry A. Fodor: Representations: Philosophical essays on the foundations of cognitive science. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass, 1981.; Jerry A. Fodor: The modularity of mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1983.; Jerry A. Fodor: The Language of thought. Harvard University Press, Cambridge, Mass, 1975.; Jerry A. Fodor: A theory of content and other essays. MIT Press, Cambridge, Mass., 1990.
10 * J. P. Changeux: L'homme neuronal, Fayard, Paris, 1983.
11 * G. Edelman: Neural Darwinism. Basic Books, New York, 1987. és G. Edelman: The remembered present: A biological theory of consciousness. Basic Books, New York, 1990.
12 * Gilbert Ryle: i. m. 326-344. old., különös tekintettel a 337-338. oldalakon kifejtett gondolatmenetre.
13 * James Jerome Gibson: The senses considered as perceptual systems. Houghton Mifflin, Boston, 1966.; James Jerome Gibson: New reasons for realism. Synthése, 17. szám (1967); James Jerome Gibson: An ecological approach to visual perception. Houghton Mifflin, Boston, 1979.
14 * Megjegyzendő, hogy Thomas Kuhn szintén erre a következtetésre jut a könyvéhez 1970-ben írt utószóban. Lásd: Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Bp., 1984.
15 * J. A. Fodor - Z. W. Pylyshyn: How direct is visual perception? Some reflections on Gibson's "ecological approach". Cognition, 9. szám (1981), 139-196. old.
16 * Ullman külön könyvet is szentelt Gibson elméletének: S. Ullman: Against direct perception. Macmillan, New York, 1980. Ullman Gibson-kritikájáról lásd Nánay Bence: James J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás. Pszichológia, 1997. 1. szám, 53-70. old.
17 * Anette Karmiloff-Smith: Beyond modularity: A developmental perspective on cognitive science. MIT Press, Cambridge, Mass., 1992.
18 * Hilary Putnam: Mind, language and reality. Cambridge University Press, Cambridge, 1975. 291. old.
19 * John Searle: Minds, brains, and programs. Behaviourial and Brain Sciences 3. szám (1980) 417-424. old.; John Searle: Intentionality. Cambridge University Press, Cambridge, Mass., 1983.
20 * H. Dreyfus: What computers can't do: A critique of artificial intelligence. Harper and Row, New York, 1972.; H. Dreyfus - S. Dreyfus: Mind over machine: the power of human intuition and expertise in the era of the computers. MacMillan, New York, 1986.
21 * Haugeland például mindenképpen ide tartozik.
22 * J. A. Fodor: Összefoglalás az elme modularitásához, 197-207. old.
23 * Daniel C. Dennett: Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi, 11. szám (1996) 251-265. old.; Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. Kulturtrade, Bp., 1996.; Daniel C. Dennett: The intentional stance. MIT Press/Bradford Books, Cambridge, Mass., 1987. Dennettről lásd: Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 2. szám (1996) 265-282. old. és Káldy Zsuzsa: Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé. BUKSZ, 1997. Tavasz, 92-94.old.
24 * A konnekcionizmusról lásd még: Nánay Bence: Új divat a tudatfilozófiában: a konnekcionizmus. BUKSZ, 1996. Ősz, 262-270. old. Pléh Csaba: Az asszociáció reneszánsza a kognitív pszichológiában. Janus IX.-2 (1992); Ramsey, W., Stich, S.P. és Rumelhart, D. E. (eds.): Philosophy and connectionst theory. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 1991.; Andy Clark: A megismerés építőkövei. Osiris, Bp., 1996.; Pléh Csaba (szerk.): Párhuzamos modellek a megismeréskutatásban. Typotek, Bp., 1997. A konnekcionizmus bírálatához: Jerry A. Fodor - Zenon W. Pylyshyn: Connectionism and cognitive architecture: A critical analysis. Cognition, 28. szám (1988) 3-71. old.
25 * Lásd erről részletesebben Nánay Bence: Új divat a tu-datfilozófiában: a konnekcionizmus. BUKSZ, 1996. Ősz, 262-270., különösen 266. old.
26 * A radikális konnekcionizmus főműve: D. E. Rumelhart és J. L. McClelland: Parallel distributed processing. Vol. 1-2. MIT Press, Cambridge, Mass., 1986.
27 * Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992.
28 * Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai, Bp., 1989.
29 * Howard H. Pattee: The recognition of hereditary order in primitive chemical syntheses. In: S. W. Fox (ed.): The origin of prebiological systems. Academic Press, New York, 1965.
30 * A szerveződési szintek elmélete Magyarországon Csányi Vilmos rendszerelméleti tanulmányai nyomán vált ismertté. Lásd: Csányi Vilmos: Az evolúció általános elmélete. Akadémiai, Bp., 1979.; Vilmos Csányi: Organization, function, and creativity in biological and social systems. In: Elias L. Khalil - Kenneth E. Boulding (eds.): Evolution, order and complexity. Routledge, London, 1996.; Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. Gondolat, Bp., 1988.; Csányi Vilmos: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Akadémiai, Bp., 1994.
31 * Howard H. Pattee: The problem of observables in models of biological organizations. In: Elias L. Khalil - Kenneth E. Boulding (eds.): id. m.
32 * E. Mach: Az érzetek elemzése. Franklin, Bp., 1927. Mach és Dennett felfogásának kapcsolatáról lásd: Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 2. szám (1996) 265-282. old.
33 * Gilbert Ryle: A szellem fogalma. Gondolat, Bp., 1974. 284. old. "Bizonyos fejlődési fokon a gyerek felfedezi azt a fogást, hogy magasabb rendű tetteit saját alacsonyabb rendű tetteire irányítsa. Miután már volt külön-külön létrehozója és áldozata vicceknek, kényszernek, faggatásnak, kritikának és utánzásnak a többiek és önmaga közötti interperszonális viszonylatokban, felfedezi, hogyan kell eljátszani mindkét szerepet egyszerre stb." Ryle "magasabb rendű cselekedet" fogalma Dennett "intencionális stratégia" fogalmának felel meg.
34 * Lásd erről még Dorothy L. Cheney - Robert M. Seyfarth: How monkeys see the world. University of Chicago Press, 1990.
35 * A Kognitív tudomány egy könyvsorozat első darabja. A Láthatatlan Kollégium összesen húsz - szintén tíz tanulmányból és az ellenőrző kérdésekből álló - kötetet tervez ebben a könyvkiadási programban, a Ford Alapítvány anyagi támogatásával. A közeljövőben fog megjelenni Bence György és Huoranszki Ferenc (szerk.): Politikafilozófia, Csontos László (szerk.): Racionális döntéselmélet, Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalitás és Zentai Viola (szerk.): Politikai antropológia című tanulmánygyűjteménye.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu