A Daedalus környezetvédelmi különszáma az ökológia alapkérdéseire keres választ. Hogyan leszünk képesek a XXI. század megduplázódó népességének megnövekedett energia-, élelmiszer- és anyagigényét kielégíteni, ugyanakkor a föld ökológiai egyensúlyát megőrizni? Az írásokból optimizmus árad. Szó sincs a hatvanas-hetvenes évek környezetvédőinek borúlátó, növekedésellenes ideológiájáról, amely szembeállítja a civilizációt és a természetet, az ökológiai károkért pedig a tudományt és a technikát teszi felelőssé. A ma már csaknem elfelejtett, de akkor igen népszerű Római Klub a korlátlan növekedés veszélyeire hívta fel a figyelmet, és kidolgozta a zéró növekedés elméletét. "Small is beautiful" - lett a jelszó, és a kicsi nemcsak szép, de szükséges is volt az emberiség túléléséhez. Az ész a természet ellensége, a természetet meg kell óvni magunktól, meg kell védeni az erdőket, folyókat, tavakat, az állatokat, az emberi beavatkozástól. A hatvanas évek természetvédői világvéget proféciáltak, önkorlátozást javasoltak. Az anyagi igények visszafogásával a gazdasági növekedés gondolatát is elvetették, és a régi idők természetesebb, egyszerűbb életformáját idealizálták. Mindezzel együtt magát a fejlődést is megkérdőjelezték, és az emberiséget szellemi tétlenségre és a korlátozottan rendelkezésre álló javakon való marakodásra kárhoztatták.

Manapság kevesebben vitatják a gazdasági növekedés szükségességét és erényeit. A környezeti problémák megoldására a bajok előidézője, maga a tudomány és a technika jelentkezett, létrehozva a környezetvédelem egyetemi tanszékeit, kutatóintézeteit és az ökológia iparát. A Daedalus szerzői, rangos környezettudományi intézetek vezető munkatársai önérzetesen írnak a tudomány és a technika eredményeiről. Az emberi leleményben és szorgalomban bizakodnak, amelynek révén új technológiai eljárások, felfedezések ismét lehetővé fogják tenni, hogy megoldást találjunk az indusztrializált, urbanizált XX. század környezeti problémáira. Azt feltételezik, hogy a század elején még előreláthatatlan tudományos és technikai újítások sorozata folytatódni fog a jövő században is, olyan újításokat generálva, amelyeket most még szintén nem láthatunk előre, de amelyek pozitív módon befolyásolhatják viszonyunkat a környezetünkhöz. Új eljárások lehetővé teszik majd azoknak az erőforrásoknak a felfedezését, amelyekre a megnövekedett népesség ellátásához szükség lesz, és az intenzív, környezetkímélő föld-, víz-, energia- és anyagfelhasználás révén fenntartható lesz az ökológiai egyensúly.

Valóban ellenséges viszonyban áll-e a növekedés és a környezet, ahogy korábbi környezetvédők feltételezték? Vagy épp ellenkezőleg, a találmányok és újítások nyomán egyre csökken a környezetre nehezedő nyomás? Vajon az újítások elterjedése elég gyors lesz-e, hogy az emberek javuló életminőségét fenn lehessen tartani? Ezekre a kérdésekre keresett választ három intézmény, a National Academy of Engineering, az Electric Power Research Institute és a Program for the Human Environment of the Rockefeller University, amelyek kutatói együttműködésük során a "technológiai lehetőségek és az emberi környezet" összefüggéseit vizsgálták. Daedalusban megjelent esszéikben eredményeikről számolnak be, s ezeket könyv alakban is közölni fogják a National Academy Press kiadásában.

A Daedalus különszámában az az újfajta környezetszemlélet jelenik meg, amely visszaadja a tudományos-technikai fejlődés becsületét, és az emberi kultúra e leghatékonyabb, rombolni is kész eszközeit mint a környezet "felszabadítóit" üdvözli.

Jesse H. Ausubel (a Program for the Human Environment igazgatója, Rockefeller University) a kötet címadó esszéjében írja, hogy sokan korunkat tartják felelősnek a fokozott környezeti ártalmakért, és felteszi a kérdést: évszámról évszámra lépegetve viszszafelé a történelemben, vajon melyik korszak után kellene nosztalgiát éreznünk:

- amikor az energiaszükséglet háromnegyedét a szén adta, s szmog borította Londont és Pittsburghöt, mint 1920-ban;

- amikor a földéhes farmerek Észak-Amerikában, Ausztráliában és Argentínában feltörték a földet, elpusztítva erdőt, mezőt, mint 1840 körül;

- amikor a városokat kolera tizedelte, mert a szennyvizet a legközelebbi vízbe eresztették, mint még 1830 tájékán is;

- vagy talán a X. századba kéne visszamennünk, amikor a kémények felfedezése előtt az emberek a tűzhely körül dideregtek, mert a szobából a füsttel együtt kiszállt a meleg is;

- vagy a Homérosztól Nagy Sándorig terjedő korszak után kellene vágyakoznunk, amikor kiirtották a mediterrán erdőségeket?

A környezeti bűnök egyidősek az emberi történelemmel. Az emberek mindig felhasználták és ezáltal tönkretették életterüket. A föld megszaporodott és egyre szaporodó népessége, valamint az új technológiák következtében azonban radikálisan megnövekedett és globálissá vált az emberiség átalakító és romboló képessége. A szerző, amikor a nosztalgikus romantika csapdáira figyelmeztet, azzal érvel, hogy a technika fejlődése, a jobb életminőség mellett, mindig környezetkímélőbb eljárásokat is hozott.

"Többet csinálni kevesebből, gyakorlatilag ez a társadalmi fejlődés bizonyítéka", kezdi tanulmányát az energiáról Nebojsùa Nakic´enovic´ (az Environmentally Compatible Energy Strategy Project vezetője, International Institut for Applied Systems Analysis, Laxenburg, Austria). Az erőforrások, a munka és a tőke fokozódó produktivitása a felhalmozódó tudásnak és a tapasztalatnak, számos technikai és munkaszervezési újitásnak köszönhető. Az energiarendszer feljődését két fő tendencia jellemzi: az egyik a megszabadulás a széntől, a decarbonizáció, a másik a növekvő efficiencia. A szén elégetésekor energia keletkezik, de égésterméke, a széndioxid lokálisan szmogot, nagy mennyiségben globális klímaváltozást okoz. A szén (C) több formában is belekerül az energiagazdaságba, mint szén, fa, olaj, gáz. A kívánatos elem nem is a szén, hanem a hidrogén. Legmagasabb a széndioxid-kibocsátás a fa égése során, amikor a széntartalom tízszerese a hidrogénnek. A szén esetében a szén és a hidrogén aránya egy az egyhez, az olaj esetében átlagosan egy szén jut két hidrogénre, és a természetes gáz (metán) esetében pedig négy hidrogénre jut egy szén. A szerző a metánban látja a hidat a jövő szénmentes energiaforrásai felé. Az ideális jelölt a gáz vagy a folyékony, tiszta hidrogén és az elektromos áram, ami szintén metánból állítható elő. Az utóbbi évtizedekben a növekvő népesség és a gazdasági növekedés 3 százalékkal növelte az energiafelhasználást. 1,3 százalékos decarbonizáció mellett is 1,7 százalékkal nőtt a globális szénkibocsátás. Ennek ellenére a decarbonizáció helyes útján járunk - véli a szerző.

Jesse H. Ausubel és Cesare Marchetti (az International Institute for Applied Systems Analysis tudományos munkatársa, Laxenburg) ódát írt az áramhoz. A héber elektrummal, a görög elektronnal és Ezékiel látomásával kezdik és a sötétségszemüveg, a termoelektronikus nyílászárók és a vákuumvonatok már megvalósulófélben lévő energiatakarékos utópiájával zárják tudománytörténeti áttekintésüket. A cél nem a világítás, hanem a látás. A hadsereg már kidolgozott olyan eszközöket, amelyekkel a gyengén megvilágított célpontok gyér fotonjai elektronikusan megsokszorozhatók, hogy a kép kellően világos legyen. Ha a fotonok energizált médiumon, mondjuk lézerkristályon áthaladva sokszorozódnának, akkor már feltalálták volna a sötétségszemüveget, a napszemüveg ellenpárját. Nem kellene többet lámpa, néhány miliwatt bevilágítaná az éjszakát.

A népességnövekedés és az urbanizáció következtében óriásira duzzadó nagyvárosok közötti gyors és tömeges közlekedést teszi majd lehetővé a vákuumcsőben haladó magnetikusan lebegő vonat, amelyet svájci mérnökök már meg is terveztek. A vákuumvonat a kétezer kilométeren belül fekvő városok közti utat kevesebb mint húsz perc alatt képes megtenni. Az ötszáz kilométeren belüli városok, mint Bonn-Berlin, Milánó-Róma, Tokió-Oszaka, New York-Washington pedig tízpercnyire kerülnének egymástól. Az energiával is rendkívül takarékos ez a háromezres sebességgel suhanó vonat, sőt az energiát magnetikusan tárolni is képes. A Berlin-Hamburg pálya kiépítése már folyamatban van, az első hosszú távú vákuumkapcsolatra még öt-tíz évet várni kell.

Paul E. Waggoner (Connecticut Agricultural Experiment Station, New Haven, Connecticut) azt vizsgálja, hogy tízmilliárd ember táplálásához mennyi földet kell még a természettől elhódítani. Ahogy kollégái, ő is a Bibliát idézi, a genézist, mikor Isten a teremtés után körülnéz, és látja, hogy alkotása jó. A természet úgy, ahogy van, önérték. Ma a földterület 11 százalékát művelik meg, és ezt nem volna szabad kiterjeszteni. Ha megfelelő intenzitással művelik, ha azt termesztik, amit kell, és a fogyasztók étkezési szokásai is megfelelően alakulnak, ugyanekkora termőterület a megduplázódó népességet is képes lesz eltartani. A legnagyobb pazarlás az állattartás. 1910-ben az amerikai mezőgazdaságban és városokban tartott lovak és öszvérek takarmányozására a művelt földterület 44 százalékát használták fel. Az állatok táplálékában lévő kalóriának csak töredéke kerül a húsba, még a leghatékonyabb broiler csirkék esetében is csak öt százalék. Egy többé-kevésbé vegetariánus étrend mellett ugyanakkora földterület jóval több embert képes ellátni. A fejlett ipari országokban már megkezdődött az étkezési szokások megváltozása. A hatvanas évek óta, ahogy a grafikonok mutatják, meredeken megnőtt az ipari országokban a terméshozam, és a szerző nem látja akadályát további növekedésnek. Annak a veszélyét sem látja, hogy a nagyobb terméshozam érdekében felhasznált növekvő mennyiségű műtrágyától és növényvédőszertől lassan megmérgeződünk. Az amerikai zöldségek és gyümölcsök számokban kifejezhetetlen ízetlensége pedig végképp nem foglalkoztatja, amikor az amerikai mezőgazdaságot állítja példának: "Ha az elkövetkező hatvan-hetven évben a világ földművelői elérik a mai amerikai gabonatermelők terméshozam-átlagát, s ha a mai amerikai kalóriafogyasztással számolunk, akkor tízmilliárd embernek is csupán a mai termőterület felére lesz szüksége." Úgy látszik, a pragmatikus gondolkodás előfeltétele az ökológiai problémák szétdarabolása különböző témákra és azok elkülönült vizsgálata, mert akkor a témához nem tartozó bajokat át lehet tolni a szomszédba, mint a fertőző hulladékot a szomszédos megyébe. Laikusnak is feltűnik például, hogy ha a decarbonizáció a téma, akkor a nukleáris energia látszik üdvösnek, az atomerőművek sugárzó hulladéka pedig más tészta, más grafikonvilág. Létrejön az ökológiai ágazatok külön érdekeltsége, amely ágazatok hatlamas ipari érdekekhez fűződve versenyeznek. Az egyre több adatot feldolgozni képes komputerprogramok segítségével ugyanakkor egyre összetettebb ökológiai modelleket lehet vizsgálni.

A materializáció és dematerializáció trendjeit elemzi Iddo K. Wernick (Program for the Human Environment, Rockefeller University), Robert Herman (a University of Texas, fizikaprofesszora), Shekhar Govind (a University of Texas környezetmérnöki professzora) és Jesse H. Ausubel tanulmánya. A kérdést 1988-ban kezdték tanulmányozni. A dematerializá-ciót úgy határozták meg, mint az ipari végtermékben felhasznált anyagok súlyának és az előállításukra fordított energiának és anyagigénynek a csökkenését. Vajon van-e dematerializáció? Bizonyos termékek, mint a komputerek és a gyümölcslés dobozok valóban kisebbek és könnyebbek lettek. A papírfogyasztás azonban jelentősen megnövekedett, annak ellenére, hogy az elektronikus információs forradalom papírmentes irodát ígért. A materializáció és a dematerializáció trendjeinek, mintáinak vizsgálata nyomán egy új szakterület, az ipari ökológia bontakozott ki. Az ipari ökológia a különböző ipari tevékenységek és a környezet viszonyát vizsgálja. Célja, hogy optimalizálja a termelést a környezetvédelem szempontjából, többek között technikai és piaci együttműködési lehetőségeket feltárva arra vonatkozóan, hogyan használhatnák fel az egyes vállalatok kölcsönösen egymás anyag- és energiahulladékait. A táblázatokból kiderül, hogy az amerikai üzemekből kikerülő termékek mérete és súlya csökkent, a felhasznált anyag mennyisége mégis folyamatosan nőtt és nő. A tanulmány kitér az újrafelhasználható anyagokra, az újrafelhasználás lehetőségeire és nehézségeire. Külön fejezetet szentel a fogyasztási szokásoknak. A XX. század Amerikájában nemcsak a megháromszorozódott népesség, hanem természetesen az életszínvonal emelkedése is megnövekedett anyagfelhasználással járt. Nagyobbak a lakások, sokkal több a háztartási eszköz. Több tárgyat használ kevesebb személy. Az Egyesült Államokban az egy főre eső hulladék 1960 óta megnégyszereződött, bár a mérgező hulladék mennyisége csökkent. A tanulmány szerzői konklúziójukban leszögezik, hogy a gazdaság fejlődése talán végbemehet egyre csökkenő mennyiségű energia felhasználása mellett, abban azonban kételkednek, hogy a jólétet el lehet választani a mind több és több anyagtól. A szemétről szóló fejezet szorosan kapcsolódik a dematerializációhoz. A szemetet nem szétszórni és "eltüntetni" kell, ahogyan ezt a század eleji közegészségügyi szakértők tanácsolták, hanem ellenkezőleg, koncentrálni és nyilvántartani. A nyersanyaggá átminősülő hulladékot pontos anyagmegjelöléssel, használható információkkal ellátva kellene tárolni, hogy amikor szükség van rá, vagy kellő mennyi-ségben összegyűlik, a potenciális felhasználó rendelkezésére álljon. Megfelelő adatszolgáltató, koordináló ügynökségen keresztül az újrafelhasználásra alkalmas hulladék adásvétele fejlődhetne ki. A használt autóalkatrészek már működő computeres információs csatornáihoz hasonlóan, az Internet lehetne a piacteremtő, olcsó közvetítő a speciális hulladékanyagok és az ipari vállalatok között. A szemétmennyiség csökkenésével járt az is, hogy a növekvő társadalmi nyomás és adminisztratív szabályzók hatására az ipari vállalatoknak hulladékaikkal, a nemzetközi szabványoknak megfelelően, felelősen kell eljárniuk. A szerző hangsúlyozza, hogy a környezetvédelem érdekei nemcsak a technikai fejlődéssel, de a liberális piacgazdasággal is összhangba hozhatók. Nem az állami beavatkozástól, hosszú távú tervektől és büntetéstől várja az eredményeket, hanem az információcsere jobb megszervezése nyomán létrejövő előnyös üzleti találkozásoktól. Számtalan ökológiai publikáció jósolta, hogy a föld tartalékai kimerülőben vannak, és ha így folytatjuk, mindent felélünk a következő generációk elől. Egy dinamikus, kompetitív és növekvő népesség azonban aligha f ogja magát önszántából korlátozni. Nem is volt még példa arra egyetlen demokráciában sem, hogy a zéró növekedés vonzó politikai programmá vált volna. A hatalmas környezetvédelmi irodalom számtalan szerzője az ökológiai katasztrófa víziójától vezérelve a kormányoktól olyan kényszerítő intézkedések meghozatalát követeli, amelyek köteleznék az embereket a katasztrófa elkerüléséhez szükséges termelői és fogyasztói magatartásra. Ebből a logikából következik az a politikai aktivizmus is, amelyik határozott lépéseket vár a kormányoktól a környezet védelmében. Szeretné, ha állami intézkedésekkel korlátoznák az egyéni érdekek által uralt piac szerepét, mert úgy vélik, hogy a piaci magatartás rövidlátó, amely ellen a társadalom magára hagyatva nem tud hatékonyan fellépni. A környezetvédőknek ez a morális húrokat is megpendítő autokrata szemlélete rengeteg vitát váltott ki. Antidemokratikus utópiájuk, a tanulmányszerzők szerint nem élvez nagy népszerűséget.

A Daedalus különszámának szerzői azzal, hogy stratégiájukat nem az önkorlátozásra, hanem a tudományos-technikai fejlődésre építik, egy demokráciával összeegyeztethető ökológiai agendát dolgoznak ki.

Chauncey Starr (az Electric Power Research Institute tiszteletbeli elnöke) a Fenntartható-e az emberi környezet: az elkövetkező kétszáz év című záróesszéjében az emberi agyat mint a legfontosabb megújulni tudó erőforrást állítja dinamikus koncepciójának központjába, amely majd képes lesz arra, hogy a természet erőforrásait megfelelő mértékben az emberiség üdvére előteremtse. Akkora hatalmat azonban nem tulajdonít az észnek, hogy hosszú távra jósolni tudjon, hogy előrelátására terveket és döntéseket lehessen alapozni. Elismeri ugyan, hogy a környezeti károk története azt bizonyítja: a valóban korlátozatlan szabadverseny következtében a rövid távú érdekek érvényesülnek, a hosszú távúak elhanyagolódnak. Ugyanakkor hangsúlyozza, a döntéshozók a legjobb indulattal sincsenek abban a helyzetben, hogy egy nagyon is bizonytalan jövőre vonatkozóan megalapozott és megfelelő intézkedéseket hozzanak. Az előre nem láthatató tudományos és technikai változások többnyire érvénytelenítik vagy kifejezetten ártalmassá teszik a hosszú távú stratégiák óvintézkedéseit. Éppen ezért a minimális állami intervenciót és a szabadverseny óvatos korlátozását tartja célravezetőnek. "Optimista vagyok a tekintetben, hogy a technikai újitások lehetővé fogják tenni, hogy globális szinten továbbra is rendelkezésünkre álljon annyi erőforrás, amennyi a föld növekvő népességének eltartásához szükséges lesz. Pesszimista vagyok viszont abban, hogy egy >>agytröszt<< elit, legyen az politikai vagy tudományos, képes volna a jelen időt jóval túllépve globálisan tervezni. [...] A kormányok részéről minimális beleszólást tartok helyesnek a globális erőforrások alkalmazásának kérdéseibe, és maximális szabadságot igénylek a technikai megoldások fejlesztésére és használatára." Különös, hogy a szerző előrelátási képességeinket illető nagy szkepticizmusával éppen próféciára adta a fejét, legalábbis a kötetben szereplő esszéjével, amelyben az elkövetkező kétszáz év alakulásáról ír meglehetős magabiztossággal.

A kötet egyik legszínvonalasabb és legizgalmasabb tanulmánya Robert W. Kates (a Brown University Feinstein World Hunger Program igazgatója) népességnövekedésről szóló írása. Az európai országokban 1880 és 1930 között lezajlott demográfiai forradalom empirikus tényei ismertek, a halálozási és születési ráta csökkenésének okai azonban nem világosak. A demográfusok különböző elemeket és okokat szoktak kiemelni. A csökkenő gyerekszámot legtöbben a modernizációhoz kötik, ezen belül is van, aki a családi munkaerőszükséglet csökkenését, van, aki a javuló gyerekhalandósági ráta következtében biztosított szaporulatot, mások a nagyobb műveltséget, a születésszabályozásban való nagyobb érdekeltséget és jártasságot hangsúlyozzák. Több országban valóban akkor indult meg a születési ráta csökkenése, amikor már megkezdődött a modernizáció, s ez megtámogatja a fenti teóriát. Más országokban azonban (Bulgária, Magyarország, Olaszország, Spanyolország) akkor kezdett csökkenni a születések száma, amikor ezek az országok még túlnyomóan elmaradott agrárszinten álltak. Nem beszélve arról, hogy a születések száma minden európai országban már akkor elkezdett csökkenni, amikor a gyermekhalandóság magas volt, magasabb, mint ma bárhol. Az európai demográfiai forradalom okozati összefüggéseinek ismerete pedig alapvető volna a világ népességének kétharmad részében éppen zajló demográfiai változásokat befolyásolni kívánó stratégiák helyes megválasztásához és a demográfiai tendenciák előrelátásához. Éppen ezért a demográfusok előrejelzése is bizonytalan, de általában megegyeznek abban a jóslatban, hogy a demográfiai átalakulás következtében az utódok száma előbb-utóbb mindenhol a reprodukciós szintre fog csökkenni, ezáltal a jövő évszázadban valamikor a népesség létszáma állandósulni fog, különböző becslések szerint 2100-ra talán öt és húszmilliárd között lesz.

Arnulf Grübler (az ausztriai International Institute for Applied Systems Analysis, Environmentally Compatible Energy Strategies Projectjének tudományos munkatársa) a technikai újitások terjedési idejét vizsgálja, és felhívja a figyelmet arra, hogy gyakran nem vesszük figyelembe a társadalmi óra sebességét és ritmusát. Egy új technikának évtizedekre van szüksége a kibontakozáshoz, minthogy minden folyamat bele van ágyazódva azokba az egymást támogató infrastrukturális tényezőkbe, az előállítás és a felhasználás szervezési formáiba, amelyek a mintegy ötven évenként változó technikai korszakokat meghatározzák. Azok a kulcstechnológiák tehát, amelyektől azt várjuk, hogy kímélni és jelentősen javítani fogják a környezetet, valószínűleg csak a következő század második felére terjednek el, és lesznek hatékonyak. Az újítások elterjedése grafikonon is ábrázolt mintáinak figyelembevételével két környezetvédő stratégia lehetősége bontakozik ki. Az egyik a szisztémán belüli ökológiai finomítás, amely gyors, de kismértékű javulást eredményez, viszont megerősíti az adott termelési-fogyasztói rendszert, elzárva az utat a gyorsabb változások elől. A másik út a radikális szakítás a jelenlegi technológiákkal, például az áttérés a hidrogén alapú energiára, hosszú távon jóval hatásosabb, viszont megvalósítása is jóval több időt vesz igénybe.

A kötet bevezetőjében Jesse H. Ausubel a romantikus "zöld" felfogással szemben arra mutat rá, hogy a XX. század tudományos-technikai fejlődését megelőzően környezetünk állapota bizony gyakran a betegségek és a halál forrásának bizonyult. Nyáron a tisztítatlan, szűretlen szennyvíz miatt a vízi baktériumok, a tífusz, a kolera és egyebek pusztítottak, télen a túlzsúfoltság és a rossz munkakörülmények miatt főleg a levegő baktériumai, mint a tuberkulózis vagy a diftéria veszélyeztettek. Az ipari országokban évtizedekig tartott a csatornázás, a víztisztító rendszerek, a jobban szellőző lakások kiépítése, ami frissebb vizet, tisztább levegőt és a természeti elemektől jobban védett otthonokat eredményezett. A modernizációnak és az orvostudománynak hála az Egyesült Államokban ötvenről öt százalékra csökkent a környezeti tényezőknek betudható haláleset, beleértve a környezeti ártalmakra visszavezethető rákot is. Az ember megtanulta ellenőrzése alatt tartani környezetét. Majd minden társadalmi funkció, az élelmiszer- és az energiaellátás, a közlekedés, az utazás, a kommunikáció függetlenedett a környezeti viszonyoktól, időjárástól, évszakoktól, napszakoktól. Berlintől Bankokig egyformán klimatizált irodákban dolgoznak, a japánoknak még fedett sípályájuk és fedett tengerpartjuk is van. A természet meghódítása hosszabb és kényelmesebb életet eredményezett. Nem félünk többet a természettől, a vele szembeni arrogancia azonban újfajta bizonytalansághoz és szorongáshoz vezetett. Felmerült a bűntudatos kérdés, hogy talán továbbmentünk a természet átalakításában a szükségesnél. Hogy a helyeselhetőnél többet égettünk, csapoltunk, vágtunk, gátoltunk, csatornáztunk, betonoztunk, aszfaltoztunk, öltünk. A "zöld" gondolkodás a természet tiszteletére tanít, a régi gyerekmesék riogató, sötét dzsungelei és erdői barátságosak és hívogatók lesznek, az Amazonas mágikus tüdő, a farkas és a cet mosolyog. "Felszabadítottuk magunkat a természet alól, most itt az ideje, hogy felszabadítsuk a természetet magát." A kötet szerzői abban bíznak, hogy a természet felszabadítását az emberiség éppen olyan leleményesen fogja megoldani, mint ahogy leigázását megoldotta.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu