1864-ben George Perkins Marsh Man and Nature (Ember és természet) című figyelemre méltó könyvében azt állította, hogy az ember a természet egyensúlyának kisebb mértékű megzavarásával is oly módon át képes alakítani a földet és annak élővilágát, hogy az okozott kár még katasztrófához is vezethet. Marsh nem természettudós volt, hanem kongresszusi képviselő, üzletember, diplomata és polihisztor. Nézete ellentétes volt a kor tudományos felfogásával, mely azt tartotta, hogy az ember kicsiny, a természet pedig hatalmas. Marsh azonban otthonában, Vermontban és külföldön egyaránt azt tapasztalta, hogy az ember igenis befolyásolja a természetet: megváltoztatja a tájat, árvizeket okoz, erdők kiirtásával és folyók elterelésével felborít bizonyos természetes körforgásokat. Hiszen a Közel-Kelet egykor nagyszerű termőterületei is sivataggá változtak. Marsh felhívta rá a figyelmet, hogy az ember az urbanizáció és iparosodás korszakában a földet pillanatok alatt "lakhatatlanná teheti legnemesebb lakója számára".

A Marsh megfigyelései óta eltelt száz év alatt ezek a vermonti erdőségek már regenerálódtak, csakhogy nem az ember tudatos tervezése révén, hanem azért, mert a fatüzelést szén-, olaj- és gáztüzelés váltotta fel, és ebben az évszázadban kevesebb szükség volt az északkeleti termőterületekre.2 Nem kell azonban különleges éleslátás, hogy észrevegyük, az ember folyamatosan alakítja a természetet. Műholdfelvételeken jól látszik, hogy az Amazonas eserdő hatalmas részeit kivágták és leégették, hogy helyébe mezőgazdasági területek kerülhessenek. Azt is pontosan tudjuk, hogy a Csendes-óceán északnyugati vidékének őserdőiben folyamatosan végzett fakitermelés visszafordíthatatlan károkat okoz. Legtöbben ösztönösen tiltakozunk a természet tönkretétele ellen, féltjük annak esztétikai és spirituális értékét. A tudósoktól ráadásul megtudhatjuk, hogy az erdők eltűnése egészen más okból is igen sajnálatos.

Egyrészt a fák felszívják a levegőből a szénmonoxidot, és oxigént adnak cserébe. Ha kevesebb a fa, megnő a levegő szénmonoxid-tartalma, ami elősegíti a globális felmelegedést. Másrészt az erdőségek megtartják a talajvizet. Ha a talajvíz egyszer elpárolog, a talaj megkeményedik, és az esővíz elfolyik, magával sodorva némi földet, és növelve a patakok és folyók vízszintjét. A veszteség a mezőgazdasági termelésben jelentkezik. Az Egyesült Államokban évente körülbelül 3 milliárd tonna felső talajréteg mosódik bele a tavakba, folyókba és óceánokba. A világon 1972 óta körülbelül 500 millió hold termőtalajból lett sivatag, és a földművelők 480 millió tonna termőföldet veszítettek el, ami több, mint az egész Egyesült Államok területén található összes termőföld. Az utóbbi években a megnövekedett terméshozamok sem voltak képesek kiegyenlíteni a termőfölterületek csökkenéséből származó veszteséget.3

Minél több erdőt teszünk tönkre, hogy helyükbe szántóföldet vagy bevásárló központot létesítsünk, annál jobban csökkentjük bizonyos növény- és állatfajták esélyét a túlélésre. Persze a fajták kipusztulása nem új dolog az emberiség történetében. Bizonyos ázsiai népek tízezer évvel ezelőtti Észak-Amerikába vándorlása folytán kipusztult számos emlős fajta, például a kardfogú tigris, a lajhár és az óriás farkas. A modern ember azonban különleges ügyességgel pusztítja a fajokat. Ha az esőerdőt az elkövetkező 25 év során az eddigi sebességgel irtják, akkor a világ növény- és állatfajtáinak körülbelül 5-10 százaléka ki fog halni. Az Egyesült Államokban naponta legalább egymillió állat pusztul el autóbaleset következtében.4 Senki sem tudja pontosan, hány növény- és állatfaj él a földön, és kipusztulásuk sebességéről a biológusok különbözőképpen vélekednek. De ha nem a legradikálisabb számokat vesszük figyelembe, akkor is vitathatatlan, hogy egyre több faj léte forog veszélyben, és a pusztulás sebessége egyre növekszik, olvashatjuk Charles C. Mann és Mark L. Plummer Noah's Choice (Noé választása) című meggyőző, körültekintően érvelő könyvében. S abban a biológusok is többnyire egyetértenek, hogy a veszteség manapság meghaladja a történelmileg természetes mértéket és a pótlódás történelmileg természetes sebességét is.

A különböző fajták elvesztését többnyire nem egyformán sajnáljuk. Egyes állatok, mint például a foltos bagoly, a kaliforniai kondorkeselyű, a szürke farkas, a grizzli medve, a delfin vagy a bálna igen kedvesek a szívünknek. Más fajokért azonban, például a bogarakért, melyek nem olyan érdekesek, szépek vagy közismertek, már nem aggódunk annyira. Pedig a növény- és rovarfajták teszik ki a világ élőlényeinek jelentős hányadát, és megőrzésüket nem a természet iránti mély tisztelet és csodálat miatt kell szorgalmazni. Sok biológus rámutatott az utóbbi években, hogy a vadon élő növények új rost- és gyógyszerforrást jelentenek; a rák kezelésére használatos taxolt például a csendes-óceáni tiszafából lehet nyerni, míg más fontos gyógyszereket a nadragulyából vagy a selyembabból. Ha nem túl nagy is az esély, hogy eddig ismeretlen gyógyító hatású növényt találunk, az Egyesült Államok szövetségi kormánya mégis folyamatosan működtet egy programot, melynek keretében a rák és az AIDS ellenszereit keresik. Mann és Plummer szerint "a fajták kihalásának megakadályozása [...] saját érdekünk".

A fajták megőrzése azért is fontos, hogy "az embereknek legyen mit enniük", írja Paul Raeburn The Last Harvest (Az utolsó aratás) című művében. [...] Raeburn (az Associated Press tudományos rovatának szerkesztője) könyve azon ritka kutatásokon alapszik, amelyek a gazdálkodás ökodinamikájáról adnak áttekintést.

[...]

Raeburn szerint az amerikai mezőgazdaság termékenységének javulása legalább fele részben a jobb terményvariánsok kifejlesztésének, ez pedig a vadon élő növények csíraplazmáival való nemesítésnek köszönhető. [...] Úgy véli, hogy a vad fajták évente hatmilliárd dollárral növelik az amerikai termények értékét.

"A mezőgazdasági génbank azonban mégis egyre fogy", írja Raeburn, részben az ipar és kereskedelem terjeszkedésének romboló hatása miatt, mely a biodiverzitást általában csökkenti. Donald Falk, a St. Louis-i Center for Plant Conservation at the Missouri Botanical Garden (Missouri Botanikus Kert Növény Megőrzési Központja) igazgatója 1989-ben a következőről számolt be egy kongresszusi bizottságnak:

"Észak-Amerika veszélyeztetett fajtái között szerepelnek a legfontosabb gabonafélék, zöldségek, gyümölcsök és az olajos magvak rokonai [...], veszélyeztetettek a szilva-, málna- és áfonyafajták, a kukorica, a dohány, a napraforgó, a vad rizs, valamint számos más termény közeli rokonai."

A fajták pusztulásának tendenciáját a mezőgazdaság iparosítása is befolyásolja. Az elmúlt évszázadok során a földművelőcsaládok és közösségek kialakították saját "helyi specialitásukat" - olyan terményfajtákat, amelyek egy bizonyos terület ökológiai adottságainak és gazdasági lehetőségeinek leginkább megfelelnek. Sok külföldi gazdálkodó közösség azonban abbahagyta a helyi fajták termesztését, és helyette a zöld forradalom nyomán kialakított magas hozamú fajták termesztésébe kezdett, amelyhez a szükséges magokat már multinacionális vállalatok szolgáltatják. Ennek eredményeképpen az őshonos fajták egymás után tűnnek el a harmadik világból, és velük együtt enyészik el terményeink megújulásának további lehetősége. A botanikus és növényfelfedező H. Garrison Wilkes megfogalmazásában ez legalább olyan őrültség, mintha "az alapkövekből vennénk ki párat a tető megjavítására". A magas hozamú variánsokra való áttérés a világ mezőgazdasági termékeinek uniformizálódásához vezet.

[...]

A Colorado Állami Egyetemen található National Seed Storage Laboratory (Nemzeti Magtároló Laboratórium) célja a növényfajták kipusztulásának megakadályozása. Az intézetet egy szövetségi törvény utasítására 1945-ben állították fel. Mára a laboratóriumban vagy háromszázezer magminta található, az Egyesült Államok legtöbb terményének modern, hagyományos és vad változata. Ez a laboratórium az egész Egyesült Államokat behálózó magbank (National Plant Germplasm System - Nemzeti Növényi Csíraplazma Rendszer) legfontosabb láncszeme, melyben összesen félmillió növénytörzs található, köztük sok olyan, amely vadon már nem is nő.

[...]

Rachel Carson Silent Spring (Néma tavasz) című könyvében George Perkins Marsh gondolatmenetét folytatva rámutatott, hogy a természetes környezet mérgezése kémiai anyagokkal nem csupán az énekesmadarakat irtja ki, de az emberi egészséget is veszélyezteti. Támadását elsősorban a DDT ellen intézte, amely akár a kémiai szennyezés szimbólumának is tekinthető. A "növényvédő szerek atombombája", mely becenevét a tífusz és a maláriahordozók elleni hatékonyságának köszönheti, a második világháború után lett a világ egyik legelterjedtebb növényvédő szere. Carson könyvének hatására a DDT használatát az Egyesült Államokban 1972-ben betiltották, de alkalmaztak helyette mást, köztük a DDT-hez hasonló klórozott szénhidrogénokat. Becslések szerint vegyszerek nélkül a világon erősen csökkenne a termés - ennek mértékét 10-100 százalék közé teszik.

Vegyszereket nemcsak szabadtéren használnak, termőföldeken, erdőkben és mezőkön, hanem zárt helyiségekben is, irodákban, kórházakban, iskolákban, vonatokon, repülőgépeken és még több más helyen. Ezenkívül megtalálhatók sok termékben és anyagban, így a festékekben, zuhanyozófüggönyökben, szőnyegekben és matracokban. A XX. században több száz milliárd kilogram vegyszer került a természetbe, az utóbbi időben évente legalább 2-3 milliárd kilogram, amelynek körülbelül egynegyedéért az Egyesült Államok a felelős.

Ennek az a következménye, hogy folyamatosan veszélyes, "világméretű kísérletet folytatunk saját magunkon", írja John Wargo Our Children's Toxic Legacy (Gyermekeink mérgező örök-sége) című könyvében. Wargo rámutat, hogy az elmúlt fél évszázad alatt összeszedett adatok bizonysága szerint a vegyszereket és hatásukat "sokkal nehezebb ellenőrizni, mint amire azelőtt számítottunk". Az állandó rovarirtó-használat oda vezet, hogy kialakulnak újabb, ellenálló rovarfajták, s ezért új rovarirtókra lesz szükség. A felhasznált vegyszerek maradványai gyakran tovább mérgezik a környezetet, és nemcsak oda jutnak el, ahová eredetileg szántuk őket. A levegőben vagy a földben található vízcseppekhez tapadva közlekednek, és felhalmozódnak az állatok által elfogyasztott tengeri és szárazföldi növényekben, gyümölcsökben, végül pedig eljutnak a táplálkozási lánc tetejére is, ahol mi vagyunk. Manapság az ember akkor is ki van téve a vegyszerek hatásának, ha egyszerűen csak eszik, iszik vagy levegőt vesz.

1985 és 1993 között John Wargo, a Yale Egyetem politológia- és környezeti tanulmányok professzora részt vett két alapkutatásban, melyeket a Nemzeti Tudományos Akadémia a rovarirtás és a közegészségügy témájában folytatott.5 Könyvében a vizsgálatok eredményeit tárja a nagyközönség elé, és azt állítja, hogy a vegyszerek használatának ellenőrzése és szabályozása nem kielégítő, azok "továbbra is veszélyeztetik az emberi egészséget, a biológiai diverzitást és az alapvető ökológiai folyamatokat". Külön hangsúlyozza az Akadémia által levont tanulságot is, hogy a vegyszerek hatása életkortól is függ, és hogy gyerekekre sokkal veszélyesebbek, mint felnőttekre. Bár Wargo stílusa helyenként ködös, és néha önmagát ismétli, könyve igen elgondolkodtató és informatív. Az Our Children's Toxic Legacy különlegesen fontos könyv, meggyőző érvei gondosan összegyűjtött bizonyítékokra támaszkodnak.

[...]

Wargo felvázolja az Egyesült Államokban a XX. század közepe óta hozott különböző környezetvédelmi törvények szövevényét, és meggyőzően érvel amellett, hogy a törvényi szabályozás nem megfelelő. Úgy találja, hogy a vegyszerek ellenőrzését katasztrofálisan meggyengítette a környezetvédelmi törvények összevisszasága. Miközben a vegyszerek toxikus elemei egyszerre kerülnek be a levegőbe, az ételekbe, a vízbe és a talajba, addig az Environmental Protection Agency (EPA) (Környezetvédelmi Ügynökség) külön-külön ellenőrzi ezeket. Bár minden egyes élelmiszerben több különböző vegyszer hatóanyaga is lerakódhat, az EPA egyenként vizsgálja őket és hatásukat, és nem foglalkozik az összhatással. Sőt az is gyakran előfordul - a DDT erre a legjobb példa -, hogy az Egyesült Államokban betiltott vegyszert exportálnak valamely fejlődő országba, aztán a méreg onnan importált élelmiszer formájában kerül vissza, bezárva ezzel a "mérgezés bűvös körét". A Food and Drug Administration (Élelmiszer és Gyógyszer Felügyelet) dolga volna figyelni, hogy van-e vegyszerből származó káros anyaglerakódás az élelmiszerekben, akár belföldi, akár importált a termék, de valójában az általuk szúrópróbaszerűen megvizsgált ételminták száma sokkal alacsonyabb, mint amennyit az Egyesült Államok előállít és importál.

[...]

1947 óta az Egyesült Államok kormánya a vegyszerekben lévő különböző anyagok közül több mint 600 félét talált "aktív"-nak, mégis 325 esetében engedélyezte, hogy azok, csakúgy, mint a többezer "passzív" összetevő, jelen lehessenek az élelmiszerekben. E szerint a törvény megengedi, hogy például a tejben és az almában közel százféle vegyszer maradványai legyenek megtalálhatók. Wargo megállapítja továbbá azt is, hogy még mielőtt az étel az asztalra kerülne, a vegyszerek évente több ezer gazdálkodót mérgeznek meg az Egyesült Államokban, és több száz-ezret külföldön, és hogy az amerikai Közép-Nyugaton többmillió lakos iszik vegyszerrel fertőzőtt vizet. "A vegyszerek ételben lerakódott maradványai naponta gyakorolnak hatást a föld szinte összes lakójára, nemritkán komplex fertőző anyagok keverékeként" - állapítja meg.

[...]

John Rawls elméleteit alkalmazva Wargo megállapítja, hogy az Egyesült Államokban a vegyszerekre vonatkozó rendelkezések sértik az egyén személyiségi jogait. A vegyszerek egészségkárosító következményei gyakran nem azokat - például a gyártókat és a gazdálkodókat - sújtják, akik használatukból közvetlen hasznot húznak. A káros hatások aránytalanul nagy mértékben érik például a gyerekeket, akik nem tudnak felszólalni saját érdekükben, vagy a mezőgazdasági segédmunkásokat, akik jogaikat nem túl könnyen érvényesíthetik munkaadóiknál. A szülők persze szót emelhetnének gyermekeik egészsége védelmében, de az egészségkárosodás gyakran tudtuk és ezáltal természetesen beleegyezésük nélkül megy végbe. Amikor az állami hatóságok Los Angeles területének jelentős részét bepermetezik, hogy kiirtsák a narancslegyet, a zöldség- és gyümölcstermelők érdekét szolgálják, akiknek ebből hasznuk származik, viszont az egész lakosságot akaratuk ellenére kiteszik a növényvédőszer okozta veszélynek. Wargo arról nem szól, hogy vajon a narancslégy elszaporodása milyen hatással lenne a mezőgazdasági termények árára, és hogyan érintené ez elsősorban az alacsony jövedelmű lakosságot. De abban teljesen igaza van, hogy a rovarirtás a mindenkit egyenlő mértékben megillető igazságosság hiányának alapvető morális kérdéseit veti fel.

[...]

A környezetvédelmi szabályozások igen gyakran arra a kézenfekvő elvre épülnek, hogy a költségek legyenek egyensúlyban a kiadásokkal. Ahhoz, hogy a levegő és a víz tiszta legyen, növelni kell az autózás és a szemétszállítás költségeit. Ezek a költségek az állampolgárok többségének a zsebét érintik, azonban ha csak a lég- és vízszennyezés csökkenését tekintjük, gyakorlatilag valamennyi érintettnek előnye származik. Az utóbbi években azonban fény derült arra is, hogy bizonyos környezetvédelmi rendelkezések, melyek a többség számára előnyösek, bizonyos kisebbségi csoportok számára hátrányosak lehetnek. Ha például toxikus szemetet olyan környékeken helyeznek el, ahol főleg színes bőrű lakosság él, a fehér többség, amely megszabadul a mérgező anyagoktól, profitál ebből, a kisebbség viszont veszélyeztetett helyzetbe kerül. Noah's Choice című könyvében Charles C. Mann és Mark L. Plummer, egy természettudós és egy környezetvédelmi közgazdász megállapítja, hogy például a veszé-lyeztetett fajtákat védelmező amerikai törvények alkalmazása során még sok hasonló igazságtalanság történik.

Amerikában először 1900-ban, a Lacey Act (Lacey törvénycikk) keretében született olyan törvény, amely egyes fajták védelmét szolgálta. Ekkor bontott zászlót az ország első környezetvédelmi mozgalma. Az 1960-as években a második környezetvédelmi mozgalom nyomán aztán újból születtek hasonló törvények. Néhány 1966-os új törvény arra ösztönözte a szövetségi hivatalokat, hogy óvják a veszélyeztetett fajtákat a kormány tevékenységeinek hatásaitól (például gátak építése), de csak annyira, amennyire ez nem okoz fennakadást a "működőképességben". 1970-ben azonban a szövetségi hivatalok között vita támadt arról, hogy bizonyos bálnafajtákat veszélyeztetettnek nyilvánítsanak-e, és ez arra indította Curtis Bohlen belügyminisztériumi államtitkárt, az elkötelezett környezetvédőt, hogy új törvényt javasoljon a fajták védelmére. Mann és Plummer nyomon követi, hogyan vezetett el a kampány az 1973-as Endangered Species Act (Veszélyeztetett fajták törvénycikk) meghozatalához. [...] Ez a törvénycikk a fajták védelmét tekinti legfőbb proiritásnak, történjék is bármi áron. Indoklásában arra hivatkozik, hogy célja az ökoszisztéma védelme, amelyen a veszélyeztetett természet sorsa is múlik.

[...]

Az Endangered Species Act nem foglalkozik a vadvilág fajtáinak és az ember érdekeinek egyensúlyozásával, és így sokkal nagyobb védelmet biztosít a növényeknek és az állatoknak, mint a szövetségi rovarirtási szabályozás a gyerekeknek vagy akár a felnőtteknek. A törvénycikk értékabszolutizáló mivolta a legkülönbözőbb csoportok felháborodását váltotta ki, ugyanis nemcsak a helyi lakosság érdekeivel ellentétes természetkárosító projectok megakadályozására használták fel, hanem olyan fejlesztési tervek meghiúsítására is, melyeket a helyi lakosság többsége támogatott. Az Endangered Species Act hatása odáig ment, hogy földtulajdonosok fákat vágtak ki a telkeiken, nehogy egy veszélyeztetett madár rájuk szálljon, mert ez építési tilalomhoz vezetne, és így erősen csökkentené tulajdonuk értékét. A törvénycikk rendelkezik ugyan a földtulajdonosok ily módon keletkező kárának kompenzációjáról, de a kongresszus által e célra megállapított pénzösszeg sokkal kisebb, mint amiből az igényeket fedezhetnék.

Mann és Plummer kijelenti, hogy "a törvénycikk a földtulajdonosokat már-már a veszélyeztetett fajták ellenségeivé tette, míg a természetvédőkből ökológiai mandarinokat faragott, akik elkeseredett csoportok sorsa felől döntenek". Leírják, mi történt Oklahoma államban, amikor megpróbálták meghosszabbítani a 82-es főutat. A choctaw indián törzs tagjai nagy örömmel várták az építkezést, egyrészt azért, mert munkát reméltek, másrészt azért, mert ezen az úton könnyebben közelíthették volna meg a Choctaw Nemzeti Indián Kórházat, ahová addig csak egy rossz földúton vagy 80 kilométeres kerülővel lehetett eljutni. Csakhogy az útépítési munkákat leállították, mert a természetvédők úgy találták, hogy veszélyeztetik egy bizonyos bogárfajta életét.

[...]

Mann és Plummer amellett érvel, hogy itt volna az ideje megkérdőjelezni a fajták mindenáron történő védelmének elvét. Ők középutas megoldást javasolnak az Endangered Species Act abszolutizmusa és a természet óvásának teljes hiánya között, aminek következtében a XIX. században kipusztult a bölény és az észak-amerikai vándorgalamb. Védenék a fajtákat, mert ez részben kötelesség, és mert az örökségül kapott természet érték. Ezenkívül praktikus okok, gazdasági és egyéb haszon is a védelem mellett szólnak. Ez az állásfoglalás egybecseng Paul Raeburn véleményével, mely szerint a gazdálkodókat semmi nem ösztönzi, hogy megőrizzék a helyi terményfajtákat, ha egyszer jobban járnak a nemzetközileg elterjedt fajták termesztésével. Raeburn arra is rámutatott, hogy sokkal több figyelem kíséri a foltos bagoly megmentését, mint az Egyesült Államok erdőségeiben található sok, mezőgazdasági szempontból hasznos növény- és állatfajta védelmét. Ha a haszonelvet is figyelembe vennénk, megélénkíthetnénk és hatékonyabbá tehetnénk a mezőgazdaság számára fontos helyi és védett fajták megőrzését célzó programot.

Mark Dowie, a Mother Jones szerkesztője és kiadója vitatkozik a Mann és Plummer által képviselt nézetekkel. Losing Ground című könyvében leírja és erősen bírálja a környezetvédelem eme harmadik hullámának sajátságait. Ez a mozgalom a hetvenes években bontakozott ki, a Reagen-korszakban robbant, és még ma is hat. Dowie szerint legtöbb képviselője, így például a Sierra Club tagjai, hajlamosak elveikből engedni, kompromisszumokat kötni. Azzal vádolja őket, hogy a toxikus szemét és az emberi egészség problémáinak megoldása helyett azzal foglalkoznak, hogy mint mozgalom fennmaradjanak, ápolják kapcsolataikat az amerikai nagyvállalatokkal, és marginális fontosságú törvényekért szálljanak harcba. Dowie szerint a harmadik hullám célja, hogy "óvja a környezetet, és közben megőrizze a gazdasági növekedést és az árak stabilitását. De az olcsó faanyag, olcsó energia és olcsó üzemanyag ára drága: a savas eső, a kipusztuló fajták, az egyre fogyatkozó termőföld és a következő generációban születő torz gyerekek."

Igaz, hogy vannak olyan, magukat környezetvédőnek valló szervezetek, amelyek valójában inkább ellenségei a természetnek, és durva módon a szabadpiaci elvet próbálják érvényesíteni a környezetvédelem nevében. Dowie jogosan kritizálja ezeket, elsősorban az úgynevezett Wise Use (Használd okosan) mozgalmat, mely a kis földtulajdonosok és a rafinált nagyvállalatok koalíciójából jött létre. A Wise Use egyik vezetője nyíltan ki-jlentette, hogy "szent háborút kell indítani az új pogányok ellen, akik fákat imádnak, és közben embereket áldoznak fel". A Wise Use tagjai és támogatói ellenzik az olyan törvényeket, melyek következtében a magántulajdon értéke csökkenhet, arra hivatkozva, hogy ez a Fifth Amendment, az amerikai alkotmány ötödik kiegészítése értelmében vett "kisajátítás", melyet az állam nem tehet meg "megfelelő kompenzáció" nélkül.

A Wise Use elvei látszólag az egyenlő igazságosság elveit visszhangozzák, de valójában ennek nevében a környezetvédelem megbénításán fáradoznak. Lényegében azt mondják, hogy a természet iránt nincs is semmiféle kötelességünk, úgyhogy kompromisszumokat sem kell kötnünk. A Wise Use képviselői elferdítik az egyenlő igazságosság elvét, mégis politikai kihívást jelentenek, mellyel ellenfeleik csak akkor tudnak megküzdeni, ha megértik azokat a jogos panaszokat, melyeket a Wise Use tagjai kiaknáznak.

A Legfelsőbb Bíróság 1978-as értelmezése szerint az Endangered Species Act lényegében az amerikai politikán kívülre helyezte a fajták megőrzését, mert nem hagyott helyet a rivális érdekek közti versenynek. Mann és Plummer amellett érvel, hogy ezek az ellentétes érdekek megjelenhessenek a környezetpolitikában. A biodiverzitás és a gazdasági növekedés talán össze nem egyeztethető értékek és célok; a demokratikus politizálásnak azonban éppen az a feladata, hogy összehangolja az összeegyeztethetetlen értékeket és érdekeket, vagy legalább arra találjon módot, hogy együtt lehessen velük élni. Az egyes kisebbségek elszabadult követeléseit is meg kell és meg lehet különböztetni a jogos igényektől.

Dowie a környezetvédelmi mozgalmaknak egy negyedik hullámát is felfedezte az Egyesült Államokban, és talán igaza lehet. Az utóbbi években számos új aktivista csatlakozott a környezetvédelmi mozgalomhoz. Ilyenek például azok az elszánt anyák - éljenek bár előkelő fehér vagy szegényebb színes bőrű városrészekben -, akik elhatározták, hogy megóvják gyerekeiket a toxikus szemét mérgező hatásától. És vannak elkötelezett természetbarátok, akik a föld és a növényfajták védelmére kelnek. Ezenkívül vannak olyanok, akik a materializmus szemlélete ellen lázadnak, megpróbálják visszaállítani a spirituális értékeket, és alázatosabban viszonyulnak az erdőkhöz, mezőkhöz, a levegőhöz és a vízhez, ahogy azt Bill McKibben, az erre a problémára igen fogékony esszéista nemrégiben megfigyelte.6 Gyakran egy-egy helyi ügy köré szerveződnek, mint például a nukleáris erőművek elleni tiltakozók. Néhányan beépültek jól működő nemzeti szervezetekbe, és ott próbálnak nyomást gyakorolni a közegészségügy érdekében. Felhívják a figyelmet arra, hogy a környezetvédelmi mozgalom, ha sikereket akar elérni, meg kell értesse a kis földtulajdonosokkal, munkásokkal és más alacsony jövedelmű amerikaiakkal - ezen belül is elsősorban a színesekkel -, hogy ez az ő érdekük is.

Kérdés, hogy a negyedik környezetvédelmi hullám egyes tagjai képesek lesznek-e együttesen egy új ökopolitikát teremteni. Valójában rengeteg közös ökológiai érdekük van: a természetes környezet és fajták megőrzése, nemcsak azért, hogy megmaradjon a romantikus vadon, hanem azért is, hogy fennmaradjanak az élelmiszer- és gyógyszerforrások; valamint a toxikus szemét és a vegyszerek mennyiségének csökkentése a levegőben, a földön és a vízben, nemcsak a madarak és a medvék kedvéért, hanem a gyerekek érdekében is. Még bizonyos nagyvállalatok is hajlamosak elismerni, hogy a globális felmelegedés lelassítása vagy megakadályozása talán nekik is hosszú távú érdekük. A biztosítók és a műtrágyát gyártó cégek is tudatára ébredtek például annak, hogy a felmelegedés milyen káros folyamatokat indít el mondjuk a tengerparthoz közeli földterületeken.7 A negyedik környezetvédelmi hullám, ha az ellentétes érdekek és elkerülhetetlen konfliktusok elismerésén alapszik, sokkal eredményesebb lehetne, mint bármely eddigi környezetvédelmi mozgalom. Csak figyelembe kellene vennie az egymással versengő igazságokat, és el kellene ismernie a természet értékeinek elsőbbsége mellett a benne élő emberek jólétre való törekvésének igazságát is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu