Szegedy-Maszák Mihály:
"Minta a szőnyegen"
A műértelmezés esélyei
Balassi Kiadó, Budapest, 1995
268 old., 600 Ft

Kötetének feltétlenül legnagyobb igényű, 1992-es keltezésű tanulmányában: Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről a szerző egy eredetien elképzelt rendszerben azt kísérli meg, hogy a költői megnyilatkozás, illetve befogadás felől ragadja meg és vonatkoztassa egymásra a retorika alakzatait, tehát következetesen a poétizáltság történeti változásának elvét érvényesítse egy olyan területen, amelyet hagyományosan időn kívüliként szokás modellálni és kezelni. Kísérletének elvi megalapozásában Bahtyinra (és mintegy Bahtyinon keresztül Gadamerra) hivatkozik (28. old.); mint ahogy az előző évtizedben íródott Kemény-monográfia Bevezetésében is kinyilványítja, hogy Bahtyin Dosztojevszkij-könyvét tekintette "példának". ¹ Szívós hivatkozása persze elsősorban az elmélet közvetlen tartalmát illetően figyelemre méltó, de végső soron különös jelentést kap az elmélet általános karaktere miatt is. Bahtyin kulcsfogalmai: a travesztia, a karnevál és a polifon regény eredetiek és erősek, eredendően irodalmi, nem pedig általános esztétikai vagy éppen filozófiai természetűek. Irodalmi mivoltukban viszont Bahtyin a klasszikus példatártól teljesen elütő és rendkívül széles területen illusztrálja őket; így nem meglepő, hogy amióta ismertté váltak, megkerülhetetlenek; sokunk számára operatívak és meghatározók is, ha e széles terjedelem valamilyen részét érintjük. E rendkívüli hatás miatt aztán lelepleződik, hogy e fogalmak elsődleges történelmi alapja nemcsak kérdéses, hanem alig vagy egyáltalán nem is létezik. A travesztív mű tizennégy ismérvét Bahtyin a menipposzi szatíra, sőt ahogy ő legszívesebben nevezné, a "menippeida" őspéldáján írja le,  ² vagyis egy olyan szerző művein, akinek (miként ezt persze ő is megjegyzi) egyetlen sora sem maradt fenn, csak közvetett forrásokból kísérelhetjük meg elképzelni őket. A polifon regény elvének kifejtésében pedig, amelyik Dosztojevszkij műveiben jutott volna ideáltípusos megvalósításához, Bahtyin legnagyobbrészt az elbeszélésekből idéz, és részletesen csak elbeszéléseket elemez  ³ - nyilván e kivételesen nagy gondolat kellett ahhoz, hogy az irodalomtudomány állandó paradoxonja: diakronikus elv és történelmi anyag sajátlagos ellentéte ilyen kivételesen láthatóvá váljon.

Nagyon kevés lenne csak annyit mondani, hogy Szegedy-Maszák Mihály felismerte vagy szem előtt tartja e paradoxont. Inkább arról van szó, hogy mindenekelőtt ezen és csak ezen gondolkozik. Az utóbbi években három könyvet publikált: a Kemény-monográfiát, az Ottlik-pályaképet  ⁴ és ezt a kötetet, amelyet 1987 és 1993 között írt tanulmányaiból állított össze. Írásai tematikailag tehát meglehetősen sokfélék, annál is inkább, mert e kötetben is vannak műelemző tanulmányok: Kemény Zsigmond, Henry James, Kosztolányi, Márai és Esterházy regényeiről. Szegedy-Maszák Mihály egészében törekszik megragadni ugyanannak a tendenciának egy-egy szakaszát. Így egyfelől a két világháború közötti magyar regény, illetve a mai amerikai regény általános leírását nyújtja, másrészt eleve fogalmi, részint irodalomesztétikai, részint nyelvészeti kategóriák szerint rendezi az anyagát, például a már idézett retorikai tanulmányban, de abban a munkában is, amelyben a modern és a posztmodern alkotás alapelveit állítja szembe. Az alkalom és a műfaj is elválasztja egymástól e könyveket; különösen a két írói életmű elemzésének eltérő szándéka és a súlya. Kemény Zsigmondról a szerző nem pályaképet ír, hanem regényírói poétikájának fejlődését elemzi, ezért szigorú fegyelemmel tartja magát az elméleti alapvetésben kidolgozott fogalmakhoz. Ottlikról viszont éppen szabályos pályaképet rajzol, tehát életrajzi tényeit is közli, és természetesen a szerinte sikerületlen s számára teoretikusan érdektelen alkotásokat is tárgyalja - igaz, érezhetően kevés kedvvel. A másik kettő mércéjén ez a könyv elsietettebb és esetlegesebb, ám félreismerhetetlenül ugyanabból a kérdésfeltevésből íródott, és ugyanabban az irányban keresi a választ.

A legutóbbi kötet tanulmányai viszont mind egyértelműen nemcsak tudományos igénnyel íródtak, hanem tudományos szenvedéllyel is. Mindenkori közvetlen témájukat, legyen az az Aranysárkány "értékszerkezete" vagy a Szerepjátszás és költészet néhány fontos modellje, kivétel nélkül mindegyikükben ugyanazon alapvető paradoxon felől ragadja meg Szegedy-Maszák Mihály; de míg a poétikai monográfia és a pályakép kezdőpontján egy bizonyos választ modellál (a Kemény-monográfia első két fejezetében), illetve tételez fel, és ebből kiindulva nyújtja a két mű történelmi és esztétikai elemzését, a tanulmányokban a paradoxon érvényesülésének különféle tartományai és aspektusai, a lehetséges válaszoknak, köztük önnön privilegizált válaszának korlátai és ellentmondásai foglalkoztatják. A sok bizonytalan, kétkedő és megszorító formula ebből a hat-hét év során szívósan újrafogalmazott azonos kérdésfeltevésből adódik, vagyis nem manír, de nem is valamiféle túlbiztosítás, hanem a kötet központi problémáját jelenti, és a mindenkori állításokon túl elsősorban a tudományág, "a műértelmezés esélyeinek" egészére vonatkozik.

Ez a központi kérdésfeltevés két elemből tevődik össze, és a következőképpen hangzik: van(nak)-e a modern és a posztmodern irodalom történelmi anyagában kánon(ok), és miként lehetne e kánon(oka)t diakronikus érvénnyel modellálni? A kérdés két eleme nyilvánvalóan nem homológ, hiszen az első a művészi, közelebbről pedig a prózai alkotásokra, a második viszont az alkotások feletti reflexióra vonatkozik. Összekapcsolásuk azonban megint csak nem gondolati hanyagságból ered, hanem koncepcionális, nyilvánvalóan ezért részesíti előnyben Szegedy-Maszák Mihály a régebbi fogalmakkal szemben a "kánon" általánosabb és mindenesetre ma még mindegyiküknél szabadabb fogalmát.  ⁵ A központi kérdésfeltevés tehát valójában még ambiciózusabb, mint a fentebbi összefoglalásban, mert sokszoros megszorításai és kételyei mögött nem kevesebbet tételez fel, mint hogy a Henry James nevével mintázható fordulat után is elvileg lehetséges volna a (prózai) műalkotás és a róla szóló reflexió elveinek kanonikus összekapcsolása.

Egyik legelső és annak idején szokatlan feltűnést keltett tanulmányában a szerző tulajdonképpen ugyanebből az alapfeltevésből indult ki; de egy megelőző korszakra: az Arany-Baudelaire nemzedékre és egy más műfajra: a lírai költészetre vonatkoztatva.  ⁶ Ezen a líratörténeti metszeten viszont akkoriban annyira problémátlannak vélte a (romantikát és a szimbolizmust meghatározó) "szerves forma" és a (tudománytörténetileg kétségkívül erre az alkotásmódra kidolgozott) strukturalista interpretáció kánonját, hogy ennek nevében meglehetősen szigorú ítéletet mondott Arany János költészetéről. Legkésőbb a Hugo Friedrich könyve nyomán fellobbanó diszkusszió óta tudjuk azonban, hogy ez a kánon a nem szerves formák poétikájára, így az avantgárd kezdeteitől egyre nagyobb nehézségekkel, csak egyre több idegen segédfogalom bevonásával érvényesíthető.  ⁷ Könyvének egyik legelső mondatában (7. old.), majd később két helyütt kicsit részletesebben (20-21., 24-25. old.) Szegedy-Maszák Mihály röviden és végérvényesen el is határolja magát hajdani elméleti álláspontjától, megállapítván, hogy az avantgárd, tehát például Schwitters és Duchamp szövegei és tárgyai óta a műalkotás objektív-nyelvi létének ("belső lényegének") alapfeltételezése természetesen visszamenőleg is tarthatatlanná vált, minden értelmezésnek legalábbis hallgatólagosan számot kell vetnie azzal, hogy egy írott vagy nem írott objektum csak egy mindenkori "pragmatikai" viszonyban, ahogy másutt az elbeszélő "beszédművelet[tel]" kapcsolatban írja, a "közösségileg elsajátított szokásrendszerek[ben]" (58. old.) tekintetik műalkotásnak, egy kicsit túlélezett fogalmazása szerint nem a "belső lényege", hanem a "hatása" teszi az "irodalmiság[át]". (Itt a továbbiak helyes értelmezése végett zárójelben megjegyzem: én a strukturalista elméletből sokkal többet megőriztem, mivel ha ismerni vélem is a nehézségeket, és egyes témáim szerint sok tekintetben én is állandóan szembesíteni törekszem más felfogásokkal, az önmagát leíró és meghatározó irodalmi alkotás alapfeltevését e művészet egészére feltétlenül a leginkább operatívnak tartom.) Első tekintetre tulajdonképpen az ellenkezője a meglepő, az tehát, hogy ebben a kötetében egy másfajta, vagyis hogy bármiféle kánont kísérel meg a modern és a posztmodern irodalomra érvényesíteni. Hiszen akármilyen tartalmat adjunk is a posztmodern fogalmának, nem arra jött-e létre, szkeptikusabb hangfekvéssel szólva, nem arra találtatott-e ki, hogy éppen a valamilyen időtartamra állandó és valamilyen kiterjedésben általános érvényű diszkurzív, kommunikatív, művészi vagy másféle referenciák megszűnését, vagyis egy kánon önnönmagát örökösen megszüntető karakterét jelentse? Nos, Szegedy-Maszák Mihály úgy véli, hogy nem vagy legalábbis nem feltétlenül kell eljutni a dekonstrukció radikális következtetéséig. A kötet egyik legkorábbi, 1988-as tanulmányában ki is jelöli, meddig követi e fogalom bevett értelmezését, és hol kíván határozottan másfelé, ha úgy tetszik, visszafelé tekinteni. A sorokban, amelyeket most a szokottnál hosszabban idézünk, tulajdonképpen nem saját elképzelését foglalja össze, hanem Esterházyét, azt tehát, amit ő Esterházy művei lényegének tekint - talán ezért is fogalmazhat direktebben és sarkítottabban, mint teoretikus jellegű tanulmányaiban:

"Esterházy azonban nem vállalja következetesen e posztmodern szemléletet (ti. a >>lét és a műalkotás célelvűségének<< tagadását), pontosabban ellentmondásos álláspontot fejt ki [...] tehát míg egyrészt felszámolni igyekszik jelentés és használat megkülönböztetését, föltételezvén, hogy nem tudunk kibújni a saját bőrünkből, másfelől viszont nem hajlandó lemondani az abszolútum eszményéről, talán mert úgy érzi, nélküle szegényebb lenne az a kultúra, melyre a görög-latin ókor, a keresztény középkor s a metafizikai érzékenység nyomta rá bélyegét, más szóval egyszerre állítja, hogy a világ különböző leírásai egyformán érvényesek, mert nincs mihez hozzámérni őket, és ennek az ellenkezőjét." Majd két bekezdéssel később: "Végső soron ez annyit is jelenthet, hogy [...] végkicsengésével hagyományos értékek fönntartását erősíti meg, s ennyiben visszafelé tekint, így próbál úrrá lenni a teljes értékviszonylagosság kísértésén, mely a posztmodern kultúrában hallgatólagos alapigazságnak számít, de a Bevezetés teremtette világban végül is nem minősíthető elfogadható föltevésnek, noha a könyv alaposan mérlegeli messzemenő következményeit, és rendkívül nehéz küzdelmet folytat velük." (264-265. old.)

Bizonnyal nem értjük félre e sorokat, ha programadó szándékot ismerünk fel bennük. A kötet és a vele azonos gondolatkörben keletkezett írói pályaképek kettős alapkérdése pedig e programadó szándék felől olvasva már semmi esetre sem meglepő, hanem érthető és logikus - még ha, miként ezt a szerző maga írja, ellentmondásos is.

Igényét különösen világosan néhány olyan kérdés jelzi, amelyet már jóval azelőtt is időszerűtlennek véltünk, hogysem a posztmodern radikálisan elválasztotta volna egymástól az emberi tevékenység különböző területeit; értelmezéseinek mintegy a peremén Szegedy-Maszák Mihály most mégis újra felteszi őket. Idézzük a három legjellegzetesebbet, s egyszersmind, lehetőség szerint röviden a manapság közkeletű válaszokat is. A Márai-tanulmány kiindulópontján az a kérdés áll, mennyire azonosítható egymással a sors és a mű "példaszerűsége" (230. old.); többször és erős nyomatékkal felteszi "a legfogasabb kérdés[t]", "mennyiben van átfedés történeti és művészi érték között?" (97. old.); szintén visszatérően újra megfogalmazza a régi kételyt, leírható-e a magyar irodalom történeti fejlődése olyan általános stíluskategóriákkal, amelyeket ez irodalom teljes nem ismeretében dolgoztak ki (119. old.).

Az első kérdés önmagában majdnem hogy meglepően hangzik. Végre is a Rameau unokaöccse óta nem szokás az alkotó személyében az esztétikai és az etikai értékek harmóniáját keresni, és ha Szegedy-Maszák Mihály nem írja is le Diderot nevét (aki nem csak ebben az összefüggésben határozottan hiányzik is a könyvéből), annál inkább idézi Nietzschét, aki viszont nemhogy az alkotó, de még a mű szintjén is széttörte bármilyen hasonló harmónia illúzióját. Természetesen ismeri, idézi is Gide nevezetes boutade-ját, mely szerint Dosztojevszkijt olvasva megértette, hogy nemes érzésekkel csak rossz regényeket lehet írni (Ottlik, 23. old.). S ha a "sors" vagy a "magatartás" valamennyire mást lennének hivatva jelenteni, úgy emlékeztessünk egy aránylag közeli párhuzammal arra, hogy életműve legperfidebb írásában Thomas Mann "lieber und guter Herr Rolland"-nak titulálta vitapartnerét - ebből a perfid pamfletből a "német" sors "feneketlen mélységeiről", ⁸ a felvilágosodás és a demokrácia veszélyeiről, az első világháború metafizikai szükségességéről támadt A varázshegy, míg Romain Rolland valójában példaszerű magatartása (kötetének híres címével) A zűrzavar fölött, a megbékélés próféciája Az elvarázsolt lélek regényciklusát ihlette.

A második kérdés teljes perspektívájának megértéséhez nem felesleges megjegyezni, hogy Szegedy-Maszák Mihály hallgatólagosan ahhoz a kategóriapárhoz nyúl vissza, amelyet Mehring az első német polgári szomorújátéknak, Lessing Miss Sarah Sampsonjának az értékeléséhez teremtett meg; és kétségtelen, hogy a marxizmusnak, vagyis a művészet közvetlen társadalomtörténeti meghatározottságának lehetséges olyan logikus kifejtése, amelyben egy mű (haladó) történeti és (ennek még nem megfelelő) esztétikai értéke eltér egymástól.  ⁹ Szegedy-Maszák Mihály nyilván nem ebből a filozófiai alapfeltételezésből indul ki, tehát sem a társadalomtörténeti mozgás hierarchikus-teleologikus rendszerében, sem az esztétikai alkotás ennek megfeleltethető, ezt tükröző karakterében nem hisz. Sokkal erősebben, mint manapság szokásos, fenntartja viszont a mű "fejlődéstörténeti" (15., 98., 222. old.), némely elemzésében pedig nemzeti ideologikumának jelentőségét, egy helyütt (igaz, kétellyel) még "az egyetlen irányban előre haladó fejlődés" formuláját is leírja (161. old.), az író-monográfia Bevezetésében pedig azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy esetleg nem is léteznek "a nemzeti irodalom keretein túlmutató esztétikai értékek" (Kemény, 6. old.). Ennek az ideologikumnak jegyében alkalmazza meglehetősen különböző vonatkozásokban a mehringi szembeállítást. Bessenyei alkalmasint fontosabb költőnek számíthat, mint Berzsenyi, annál inkább, mert az utóbbinak semmi esetre nem a felvilágosult episztolái a legjobb alkotásai (15. old.); a századeleji magyar progressziót "a művészi és társadalmi modernség" közötti "feszültség" jellemezte (157. old.); megjegyzésre méltó, hogy míg nyilvánvaló propagandaművek nem jutottak el a "nagy művészet[ig]", a történelmi szkepszis vagy nihilizmus a magyar irodalomban is nagy alkotásokat ihletett (73. old.); Arany és Brahms pedig abban rokonok, hogy "művészi jelentőség[ük] felülmúlta történeti szerepüket", lévén, hogy csak átvették a ballada és a szimfónia "örökölt kereteit" (13. old.). A szembeállítást Szegedy-Maszák ismételten átfogalmazza tisztán esztétikai kategóriákba is (ilyen formában már mindenesetre messze kerülvén
Mehringtől), és a kérdést úgy teszi fel, azonos időben, de korábbi, illetve későbbi, sőt még erősebben: egy túlhaladott és egy korszerű stíluseszmény jegyében született alkotások közül elvileg eleve magasabb esztétikai értéket kell-e tulajdonítanunk az utóbbiaknak (98., 151. old.)? Idézzük fel mindenesetre, de megint csak lakonikusan a kézenfekvő válaszokat. A mű természetesen eszmetörténeti kontextus része, de egy nem hierarchizált és nem teleologikus történelemszemléletben egy későbbi gondolat nyilvánvalóan nem determinál kényszerűen magasabb rendű esztétikumot, a nemzeti vagy szociális szempont konvertálásáról már nem is beszélve. A modern irodalomnak mondjuk Baudelaire-nél kijelölhető kezdete óta csak az egyik tendenciája tematizálja és igenli, esetleg sajátítja el belső alkotóelvként a modern technikai világot (Verhaeren, Apollinaire, Kassák, groteszk verzióban a német expresszionisták háborús költészete, persze a futurizmus), a másik tendenciája zárkózottan ignorálja vagy elveti a modern társadalmat (így mindenki előtt maga Baudelaire, majd például Hofmannsthal, Rilke, T. S. Eliot, Pound, s így az egyik verzióban a Nyugat, egy másik verzióban Balázs és Lukács is, utóbbinak a korai műveit egyébként mintha túlságosan a fordulat utániak felől értékelné Szegedy-Maszák Mihály). Hozzáfűzöm, de ezt már csak a magam nevében, hogy a történelmileg nem releváns esztétikumot én éppúgy elképzelhetetlennek tartom, mint az esztétikailag felismerhetetlen történetiséget. Tisztán stílustörténeti kronológiájuk szerint viszont nyilván nem lehet az alkotások esztétikai értékét hierarchizálni, legfőképpen azért nem, mert ha egy formarendszer megteremtetik, hosszú ideig saját dinamikájában halad akkor is, ha közben az idők változásával más rendszer(ek) is létrejönnek. Jól ismert, hogy legkésőbb a XVIII. század végének művészetétől kezdve az egymást libasorban követő irányzatok fikciója tarthatatlan, és éppen Wilhelm Pinder, aki pedig nemcsak az irányzatok, de még "a generációk entelechiájá[ban]" is hitt, vezette be "az egyidejű különböző idejűségé[nek]" ("die Ungleichzeitigkeit des Gleichzeitigen") ¹⁰ a fogalmát.

Hogy a szerző egyetlen nagy súlyú konkrét példáját idézzük: ha persze igaz is, hogy "Flaubert és Dosztojevszkij regényfelfogása kizárta egymást" (83. old.), történelmileg mindenki úgy tárgyalja őket, mint a balzaci és tolsztoji realista regény utáni alternatív alakzatokat - így egyébként Bahtyin is, aki a "kronotoposzokról" szóló tanulmányát (amire a Kemény-monográfia megszorítatlan egyetértéssel hivatkozik) Dosztojevszkij és Flaubert szembeállításával zárja.  ¹¹ Továbbá éppen Bahtyin óta tudjuk, hogy öröklés és újítás nem feltétlenül diszjunktív fogalmak, az irodalom gyakran (néhány tanulmánya szerint, amelyek közül az egyiket idézi Szegedy-Maszák Mihály: mindig) az örökölt formák travesztálásában újul meg. Szegedy-Maszák Mihály példáinál maradva: talán ilyesmire gondolt maga Brahms is arról írván egyik levelében, hogy ő "nem szimfóniát, hanem csak szimfóniát" komponált,  ¹² és valóban, talán Arany késői lírájának mozgása a hallgatás szavai felé ("Igy kongatom most untalan / E verseket - bár hangtalan.") (Naturam furca expellas) is megközelíthető efelől. Aranyt mindenesetre az, amit Baudelaire tökéletes kétértelműséggel "difficultés créatrices"-nak nevezett, lírája lepusztulásába és végül is a szavak nélküli hallgatásba vitte. A travesztia fogalma egyébként egész kivételesen jól illik Szegedy-Maszák Mihály kedvenc példáihoz, Richard Strauss és Sztravinszkij zenéjéhez (98., 151. old.), mivel egy fordulópont után mind a ketten elhatározottan nem követték a stílusfejlődés és akár önnön életművük lehetséges dinamikáját, hanem elmúlt stílusok újraírásában komponáltak, ez lett a zenéjük központi elve és központi témája; és meglehet, hogy ez még Baudelaire utolsó korszakára is alkalmazható, hiszen a Rövid versek prózában kötetben a költő szisztematikusan újra felvette és prózába törte A romlás virágai nagy témáit és velük magát a versalkotást.

[Baudelaire neve legyen most alkalom arra, hogy a könyv koherens gondolatmenetének ismertetését valahol megszakítsuk, és zárójelben néhány, nagyon kevés számú, de nem egészen jelentőség nélkül való elírásra rámutassunk. Mint mindenki, aki egy adott jelenséget tér- vagy időbeli előzményeivel és folytatásával törekszik megragadni, Szegedy-Maszák Mihály is "ideáltípusok[ba]" (62. old.) rendezi anyagát, ezeken jogtalan is lenne árnyalatokat számon kérni. Kö- tete két vonatkozási pontjának, Shelleynek és
Baudelaire-nek ideáltípusa azonban egészében problematikus. A költészet védelme című értekezésben Shelley valóban ír a költő tanító-törvényhozó szerepéről is, de már ezt a mondatot is a "láthatatlan és a vallás" fogalmára csattantja ("partial apprehension of the agencies of the invisible world which is called religion"), majd fejtegetéseit még ugyanebben a bekezdésben Novalisra emlékeztető mondatokban folytatja ("A poet participates in the eternal, the infinite, and the one"), ezt az igényt már nem változtatja meg, expressis verbis kinyilatkoztatja, hogy a líra kivonja magát az ész hatalma ("the active powers of the mind") alól, hogy aztán a zárómondatban éppenséggel a romantikus "törvényhozó" "ideáltípusát" fogalmazza meg.  ¹³ Szegedy-Maszák Mihály nyilván ezt másképp olvassa, de meg kellett volna indokolnia, miért látja ebben a szövegben, illetve Shelleyben "a felvilágosult költő" és a "klasszicista szemlélet" "összhangját" (68. old.); a későbbiek során egyébként még magára az eszmetörténeti értékelésre is vissza kell térnünk. - Az az ideálkép viszont, amelyet a szerző a könyv különböző pontjain tett megjegyzéseivel és idézeteivel Baudelaire-ről vázol, egyoldalú és valamelyest téves is. A költő alakja a líratörténet fordulópontján a modernség két, lényeges ismérvét van hivatva megjeleníteni: egyrészt a világ és ily módon a műalkotás "esetleges, véletlenszerű" jellegét, amelyet Baudelaire (egészen az "aleatorikus művészet" megsejtéséig) a fényképezés elterjedésével sajátított volna el (103. old.), másrészt pedig a Műalkotás függetlenségét az Erkölcstől (69. old.). Valójában Baudelaire a fényképezést rendkívüli szenvedéllyel elutasította, mivel a "teremtő képzelet" ("imagination créatrice") ¹⁴ megszűntét, vagyis a művészet végét vélte benne felismerni; és ha az persze igaz is, miként ezt a kötetben egy jól kiválasztott idézet dokumentálja, hogy a társadalom pozitivista erkölcsét ingerülten elvetette, akárhány súlyos mondatot lehet idézni, amelyben hitet tett a Műalkotás éppen hogy magasabb rendű Erkölcse mellett.  ¹⁵ Szegedy-Maszák Mihály természetesen ismeri ezeket, csak másképp hangsúlyozza őket, mivel ő Baudelaire fejlődéstörténeti helyét "a mélabú kifejezésében, a gúnyban és az iróniában" (69. old.) látja. Ez így azonban a késői évekre, tehát a Párizsi képek verseire és főként, miként fentebb jeleztük, a prózaversekre érvényes. Általánosan elfogadott tétel, hogy A romlás virágai korszakos jelentősége Jó és Rossz újfajta, de nem hogy véletlenszerű, hanem minden korábbinál erősebb mértékben törvényszerű költői rendszerének megteremtésében áll, "mathématiquement exacte", írta maga Baudelaire.  ¹⁶ - Két kevésbé fontos és egy harmadik, fontosabb tollhiba: kár volt a Hölderlin-idézetet a szerzőnek önkényesen elvágnia, a teljes mondat még pontosabban adja azt a jelentést, amit felfedez benne (70. old.); a George-sorban viszont, mivel egyértelműen a tartalmi kijelentés miatt idéztetik, az igét a primér jelentés szerint, pontosan kellett volna lefordítani, "a szó" nem "elakad", hanem "hiányzik" ("gebricht") (71. old.); továbbá: ha Kemény valóban olvasta Ranke Geschichte romanischer und germanischer Völker von 1494 bis 1514 című könyvének az Előszavát, úgy a nevezetes mondatot nem abban a teljesen eltorzított és valóban prepozitivista formában ismerte, ahogy az később szállóigévé vált ("wie es eigentlich gewesen"), hanem úgy, ahogy Ranke hegeliánus szellemben leírta: "...habe ich vorgezogen, von jedem Volk, jeder Macht, jedem Einzelnen, wie sie gewesen, erst dann ausführlicher zu zeigen, wenn sie vorzüglich tätig oder leitend eintreten..." (134. old.).  ¹⁷ Alaposabb indokolást igényelt volna a nagy retorikai tanulmány néhány kategóriája is, például hogy miért tér vissza Fontanier 1821-ben írt rendszere, de tulajdonképp Quintillianus nyomán a szinekdoché és a metonímia egyenrangú kategóriákként való szétválasztásához (42. old.), holott Jakobson és tulajdonképpen már Pierce érvei óta az előbbit az utóbbi egyik fajtájának szokás tekinteni; vagy hogy miként "szelídülhetnek" az idővel a "trópusok katakhrésziszekké" (uo.), noha sokkal inkább a fordítottját hinnénk, különösen a modern költészetben, amelynek éppen Baudelaire (és másfelől: Heine) óta egyik állandó eszköze az állandóan továbbhaladó képzavar vagy éppen a képtörés; vitatható a különböző témák kifejtésének általános módszere is, amennyiben néha nem szignifikáns vagy legalábbis megint csak nem eléggé megindokolt összekapcsolásokhoz és utalásokhoz vezet  ¹⁸ - de a könyv sokkal lényegesebb annál, hogysem ennél több terjedelmet áldozzunk esetleges fogyatékosságaira vagy elírásaira.]

A harmadik kérdés, amelyet fejtegetéseinek mintegy a peremén Szegedy-Maszák Mihály feltesz, arra vonatkozik, beleilleszthető-e a magyar irodalom a (stílus)irányokban elképzelt nemzetközi történetbe? A szerző ebben a könyvben (különösen 119 old.), de már a Kemény-monográfiában is (9-15. old.) Wellek tételéből indul ki, mely szerint e kategóriák "egy meghatározott korszakban uralkodó normarendszert [jelentenek], amelyet el tudunk különíteni a megelőző s a rá következő korszak normáitól". ¹⁹ A meghatározás következetes olvasata már tartalmazza is a leginkább evidens választ, és valóban, néhány oldallal később Wellek azt fejtegeti, akármennyire "felületesek és durvák" legyenek is e kategóriák, elvitathatatlanul van bizonyos "előrejelző értékük" ("predictability"), amennyiben rendszerük révén egy olyan irodalom valamelyik korszakának (Wellek példájával: a cseh romantikának) legáltalánosabb jellemvonásait is leírjuk, amelyet egyáltalán nem ismerünk;  ²⁰ a stílustörténeti kategóriák, akár hasznosak, akár elhibázottak, relatív és relacionális csoportokat modellálnak, csak ezt értelmes számon kérni rajtuk, sem direkt meghatározásra, sem nemzeti vagy éppen individuális sajátosságok leírására nem alkalmasak.

Ezek lennének tehát a három kérdésre adott közkeletű válaszok. Szegedy-Maszák Mihály természetesen nem is azért teszi fel őket, mintha nem ismerné e válaszokat, hanem mert, vállalva akár (írjuk le azért egyszer: egészen egyedülállóan tájékozott olvasottsága mögött vagy éppen fölött) bizonyos konzervatív elképzelésnek a látszatát, és talán nem is csak a látszatát, nem fogadja el e válaszokat. "Nem könnyen megválaszolható kérdés, mi is legyen a viszonyítás alapja?" (237. old.), írja történetesen Márai kapcsán, de egész kötetére érvényesen. A három kérdésfeltevés e negyedik, legáltalánosabb felől tekintve koherens és nemhogy a peremen marad, de minden írás lényegét érinti. Mű és személyiség, mű és történelem, illetve mű és nemzet (mármost egészen lecsupasztott szkémájukban megfogalmazva őket) kapcsolatának ugyancsak hagyományos kérdéseit Szegedy-Maszák azért teszi fel ismét, hogy túl a viszonylagosságon, ha nem abszolút rendszert is, de abszolút ismérveket is ("univerzáliák[at]") (64. old.) találjon a megválaszolásukhoz, pontosabban szólva, hogy a válasz egyes elemeit viszonylagosság és abszolútum kettős arculatával modellálja.

Ebben az igényben integrálja a retorika és az elbeszéléselmélet(ek) szempontjait és fogalmait. Miként már eddig is világossá kellett válnia, semmiképpen sem valamiféle mozdulatlan egzaktságot tulajdonít nekik, hogy aztán velük mintegy lecövekelje az irányzatok bizonytalan rendszerét; hanem mindkét fajta fogalomrendszert történetileg, mindenekelőtt befogadástörténetileg mozgékonynak tekinti, és e kettős rendszer (befogadás)történeti állapotait szembesítve írja le az egyes irányzatoknak, illetve néha az irányzatokon belül egy-egy emblematikus műnek, például Henry James Minta a szőnyegen című kisregényének az "értékszerkezetét"; a könyv és vele együtt a két írói pályakép igénye valóban nem kevesebb, minthogy a szinkronikus művészeti anyag és a diakronikus elv kánonját, illetve kánonjait modellálják.

A szerző némi leegyszerűsítéssel szólva három nagy kánont tanulmányoz. Kronológiailag az első a felvilágosodás, amelyik "egyoldalúan észelvű" (49. old.) felfogása okán tény és fikció merev elválasztásából indul ki, a tisztán fikciónak tekintett művet pedig egy tanítás teleológiájában beszéli el, illetve olvasatja. A második a romantika és a realizmus váltásánál alakult ki: ebben a kánonban az elbeszélés a cselekmény okozatiságában (Kemény, 104. old.), vagyis a tér, a perspektíva és a beszédhelyzet gyakori változásában halad előre (lásd mindenekelőtt A rajongók elemzését), ily módon állandóan újra nyomatékosítva, alkalmasint tematizálva az elbeszélés "fatikus", közlésteremtő funkcióját (Kemény, 40. old.). Szóba kerül végül a modernnek és posztmodernnek nevezett művészet kánonja, amely a cél- és okeszmények elbizonytalanításával, esetleg felfüggesztésével az elbeszélésnek és benne minden személynek (az elbeszélőének is), minden térnek és perspektívának, sőt magának a puszta közlésnek az értékét is bizonytalanná tette.

A felvilágosodás korszakát a szerző tulajdonképpen mindig csak igen röviden, szinte kiinduló állapotként tárgyalja, mint ahogy a fejlődésregényt is mintegy alappontnak veszi fel; ezért itt is csak kevés megjegyzést teszünk - ezek mindenesetre határozottan kritikaiak. Ne vitassuk újra, hogy helyes-e Shelleyvel példázni az irányzat tanító elbeszélését. Ha helyes is, biztos nem elegendő, végre is Szegedy-Maszák Mihály az egész irányzatot jellemzi, ehhez pedig, akármilyen lakonikus összefoglalásban is, feltétlenül számításba kell venni autochton esztétáinak, tehát mindenekelőtt Lessingnek és Diderot-nak a gondolatait. Hiszen amit ők fejtegetnek, egyáltalán nem mond ellent a tanító szándékú elbeszélés tételének a fejlődésregény alakzatáig is elterjedő érvénnyel; de mindenesetre a természet, a törvény és a szépség összefüggésének, illetve a műalkotás szellemi meghatározottságának sokkal tágabb rendszerébe állítja.  ²¹

A realizmus korszakában, pontosabban a romantika és a realizmus határmezsgyéjén kialakult kánont viszont Szegedy-Maszák Mihály ebben a könyvben is elmélyülten elemzi - a Keményről szóló könyvnek ez a fő témája. Mindkét könyv fejtegetéseiben Wellek általános felfogását követi; abból indul ki, hogy a realizmust a romantika felől, a romantikától való elhatárolódásában határozza meg. Ismérvei azonban koncepcionálisan eltérnek e felfogástól, mivel Wellek fogalmainak a verifikációját teoretikusan is kérdésesnek tartja, továbbá úgy véli, hogy ha a legáltalánosabbak igazak is, az azokon túlmenők jelentékeny része még csak fel sem merülhet a magyar irodalom vonatkozásában. Tegyük itt most félre az utóbbi problémát, csak annyit jegyezzünk meg, hogy egyik példáján, annak demonstrálásában, miért maradt kényszerűen felemás Jókai életműve, Szegedy-Maszák Mihály három könyvének egyik legmeggyőzőbb bekezdését olvashatjuk: az író a képzelet romantikus kötetlenségét, sokértelműségét és a tanító szándék meghatározottságát próbálta egyesíteni (127. old.). Wellek, hogy csak a vezérfogalmakra emlékeztessünk, képzelet, természet és mítosz adott rendszerében írta le a romantikát és (mivel külön tanulmányt nem szentelt neki) amennyire érintette, úgy e rendszer tagadásában írta le a realizmust. Szegedy-Maszák Mihály viszont, ha részben elfogadja is e kiindulást, "az elbeszélő eljárás" ²² meghatározásában vél valóban általános érvényű és történelmi mozgásukban (értsd: szándékukban és befogadásukban) verifikálható kategóriákat találni. "Keményt a nézőpontok összjátéka s az értékrendek, világszemléletek feszültsége, párharca foglalkoztatta" (131. old.), írja e kötetben. A megállapítás minden szavát igen finoman és precízen állítja az eszmetörténet és a nyelvi kifejezés történetének közös területére, ez az ő realizmusfelfogásának az alapmondata. Az íróról szóló egész monográfiának az a tárgya, miként közelítette meg, illetve valósította meg Kemény egyes műveiben és leginkább A rajongókban ezt a poétikai eszményt; az elemző eszerint rendezi az anyagát, a két elméleti fejezet után az egymást követő regények elemzését olvassuk. A kidolgozás részleteivel itt nyilván nem foglalkozhatunk, teoretikus mérlegét azonban meg kell kísérelnünk megvonni. Az elemzéssorozat fogalmilag tökéletesen koherens, amennyiben Szegedy-Maszák Mihály, miként ezt már fentebb megjegyeztük, valóságos aszketizmussal tartja magát azokhoz a kategóriákhoz, amiket az elméleti megfontolásokból magának kialakított. E kategóriák operatívak is, amennyiben a nyelvi megnyilatkozás változását, sőt fejlődését írják le, annak egészen messzi implikációival, mint éppen az okozatiság elve, a regényzárlatok jelentése, sőt a legmerészebb állítással, "a szerkezet egészé[nek] realizmus[a]" (58. old.) (szemben Jókai realista betétjeivel). Kérdés azonban, hogy nem marad-e ki végül az egyes művek és így a történelmi műalakzat primér meghatározottsága, vagyis a regény világának kapcsolata a regényen kívülivel, neveztessék ez életanyagnak, valóságnak vagy akár nem fikciónak? Nem szükséges bizonygatni, hogy a regénynek minden korszakban ez volt és ez marad az egyik és valószínűleg a legfontosabb meghatározója,  ²³ akár azért, mert e kapcsolatot éppen megszüntetni törekszik, mint a romantika, vagy akár azért, mert a tárgyak puszta jelenlétének reprodukálásával éppen túlhangsúlyozza, mint a francia "új regény", hogy Szegedy-Maszák Mihály kedvenc paralel példáinál maradjunk; de nem kétséges az sem, hogy a fejlődésregényben és még inkább a realista regényben a kapcsolat egyedülálló fontosságot kap, a mű ebben ihletődik és ezt tematizálja. Szegedy-Maszák Mihály ezt természetesen nagyon is jól tudja, a kapcsolat természetére többször vissza is tér, de a különböző helyeken nem egészen azonos formulákra jut. Figyelmeztető módon ez a három könyv egyetlen vonatkozása, amelyben felfogása eldöntetlen vagy önellentmondásos (például 22., 59., 156., illetve Kemény, 146., 205. old.); a szerző nem ok nélkül utasítja el Bahtyin "karnevál" fogalmát (26. old.), aki éppen ennek révén tette a kapcsolatot a rendszere integráns részévé. A két szélső megfogalmazást idézve, az elemző az egyik helyen "művészet" és "élet" konfrontációját eleve eltévesztettnek tekinti, másutt viszont maga is "tény és kitalálás viszonyának újraértékelésé[ből]" eredezteti "Kemény realizmus[át]". Magam az utóbbi formulát tartom helyesnek, méghozzá egy olyan (nyomatékosítom: semmi esetre sem eredeti, hanem közkeletű) radikális kifejtésben, ahogy Szegedy-Maszák Mihály semmiképpen nem gondolja: a regény vonatkozásában a realizmus olyan alkotást jelent, amelyben a fikciós világ egésze és lehetőség szerint a részletekig elmenően minden eleme: cselekmény, konfliktus, helyzet, nyelv, jellem, de még az öltözékek és a helyszínek, és külön nyomatékkal hozzáírom: a gondolatok, a pszichikum is társadalmilag meghatározottak. A realista regény emblematikus mondata (amelyet annál inkább idézek, mert Szegedy-Maszák Mihály Keményt ugyanazon a fejlődéstörténeti helyen látja, mint Stendhalt) (Kemény, 12. old.) Julien Sorel kijelentése az utolsó szó jogán: "De ha nem volnék is olyan bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami a fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre megfélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis oly szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával.

- Uraim, ez a bűnöm, és annál szigorúbb lesz a büntetésem, mert más osztálybeliek ítélkeznek fölöttem. Az esküdtek padsoraiban egyetlen parasztot sem látok, csak megbotránkozó polgárokat..."  ²⁴ Egészen pontosan: egy-egy fejtegetésen belül, két mondat tartamára Szegedy-Maszák Mihály is ugyanezt az értelmet adja a fogalomnak, "A Bovarynéban a szereplők elsősorban egy társadalom tagjaiként felfogható jellemek" (146. old.), írja az egyik tanulmányban, és: "a regény jelrendszere viszont kimondottan társadalmi jellegű és szatirikus mellékjelentéseket is von maga után" (Kemény, 90. old.), mondja az írómonográfiában, itt a románccal szembeállítva, tehát a műalakzat egészének meghatározására.  ²⁵ Maga a könyv azonban egyértelműen nem ebből a felfogásból íródott; hanem az "elbeszélő eljárás", sőt tulajdonképp a megszólalási formák, a retorikai tanulmány magyarítása szerint, "a beszédműveletek" sokrétűbbé válásában és elmélyülésében írja le Kemény pályáját a romantikától a realizmushoz. A legelső lapokon (18. old.) Fontane Effi Briestjének és A rajongóknak egy-egy epizódját állítja párhuzamba, hogy a könyv felfogását megmagyarázza. Fogadjuk el ezt a példát, annak teljes általános jelentésével, és annál inkább, mert a párhuzamos mű kiválasztása minden vitán felül áll, az Effi Briest a német realista regények (egyébként: meglepően kevés számú) egyike, ha úgy tetszik, a par excellence német realista regény. Szegedy-Maszák Mihály azt a jelenetet taglalja, amikor a házasulandó lányt elviszik a galériába, hogy megmutassanak neki egy festményt,  ²⁶ és röviden a párbajjelenetre is utal; ezt, illetve ezeket látja homológnak Kassai Elemér halálának jelenetével, mivel mind a két műben az író a regény "központi jelenet[ét]" igen tömören, többértelmű utalásokkal és elhallgatásokkal, a nézőpontok váltásával (ez utóbbira, Kemény, 259. old.) ábrázolja; az utóbbi értelmezéséhez a megelőző cselekményből annyit közöl, hogy a szombatosok éppen azt próbálják egyik idegileg megzavart társukból kiszedni, valóban árulóvá vált-e, ahogy fennen vádolja magát. Kíséreljük meg másképp leírni e jeleneteket, azt tehát, hogyan jönnek létre és mi jelenik meg a konstellációjukban? Kemény regényében egy nagy hatalmú és eltorzult lelkű intrikus manipulálni akarja az unokaöccsét halálos ellensége tönkretételére, akit a révült szombatosok vezéralakjuknak tekintenek; a nem különösen éleseszű fiatal nemes leginkább jó érzéseitől vezéreltetve átlátja, ha nem az egész kusza tervet is, de az alapvető szándékot, megpróbál ellene tenni, és figyelmeztetni az áldozatot a veszélyre: egy rejtekajtón bejut a templomba, ahova az üldözött közösség bezárkózott; hirtelen felbukkanására először egy szombatos, méghozzá a despota főúr egyik szökött jobbágya (aki, jegyezzük meg, mégis elsősorban mint megszállott próféta teljesíti be a sorsát) és a közösség vezéralakja (aki már egy ideje baljóslatú csillagállások félelmében él) rémült felkiáltásban ismeri fel a gyűlölt ellenség rokonát, illetve az asztrológiai "veszedelem" megtestesülését, mire az amúgy is szorongó és felizgatott tömeg meggyilkolja az ifjút; beteljesült, amit mindig és mindnyájan élnek: a végzet.  ²⁷ Fontane regényében viszont egy polgárlány készül hozzámenni, majd hozzá is megy egy porosz báróhoz, akit a félelemmel határosan tisztel, de nem szeret; valóban, a báró kikezdhetetlen tartással éli az életet, és amikor évekkel később megtudja, hogy a feleségének szeretője volt, azt is megteszi, hogy közös sorsuk maradékát is lerombolja, és párbajt provokálva vagy a saját, vagy a riválisa (tulajdonképpen: hajdani riválisa) életét is feláldozza egy olyan morál, pontosabban egy olyan életkeret, sőt saját maga mindennél szarkasztikusabb szavával: egy olyan "Gesellschafts-Etwas" ("társadalmi-valamicsoda") ²⁸ nevében, amelynek érvényében - amiként ezt a párbajt megelőző éjjel egy hosszú és precíz okfejtésben elmondja - már saját maga sem hisz; a párbajban az ellenfél kap halálos sebet. Természetesen Szegedy-Maszák Mihály is értékeli a "cselekmény" jelentőségét: annyiban és úgy, ahogy az az "elbeszélő eljárás" felől és felé megragadható, ehhez a bevezető fejezetekben érdekes felosztást is alkot (Kemény, 88 skk. old.) (egyébként: itt írja le mégis a műalakzat társadalmi meghatározottságáról szóló mondatot is), s a felosztást pontosan érvényesíti is. Így jut el annak a rekonstrukciójához, miként állítják be, illetve élik meg az elbeszélő és a hősei az egyes történéseket, és ebben, tehát a helyzetek és nézőpontok növekvő differenciálódásában írja le Kemény fejlődését, amely felfogása szerint tehát az első regények romantikájától A rajongók realizmusáig vezetett; s mindent következetesen tárgyal, vagy legalábbis érint, ami ebben megragadható, a nyelvi kijelentések karakterét, az elbeszélés időrendjét, a fordulatok oksági, illetve teleologikus indokoltságát, az alakok szerzői, illetve autonóm motiváltságát, természetesen a cselekménytípusokat, sőt bizonyos mértékben a világszemléletet és értékrendszert. Ám ugyanilyen következetességgel, sőt ahogy fentebb írtuk, valóságos aszketizmussal kirekeszt mindent, ami ebbe nem foglalható bele, tehát a tartalomelemzés evidens szempontjait, a cselekmény mibenlétét és irányát, a motívumok és a toposzok jelentését, a konfliktusok jellegét, a szereplők és még inkább az egész regényvilág társadalmi meghatározottságát ("Gesellschafts-Etwas", mondja a báró) vagy nem meghatározottságát stb. - mindazt, amiben a példaként választott két központi jelenet egyáltalán nem homológ egymással.  ²⁹

Annál inkább figyelemre méltó, hogy a kötet idevonatkozó tanulmányait, részint azt, amelyik "A magyar romantika sajátosságai[ról]" szól és még inkább azt, amelyikben Kemény "történelemszemlélet[ét]" a "tragikum" és az "irónia" vezető fogalmai szerint elemzi, Szegedy-Maszák Mihály határozottan önkorrekciós szándékkal írta, a korszak és benne a regény kánonjának modellálásakor a korábbi, zártan elgondolt rendszer megnyitására törekedett. Ne tekintsük itt az előbbiben a vitatható kiinduló kérdést és azt sem, hogy az utóbbi valamelyest esetlegesen említi és rendezi anyagát. Fontosabb, hogy a kánont már a címekben megjelölt célkitűzés más körbe helyezi, és ennek megfelelően anyaguk is, fogalmaik is sokban mások. Az elsőben a magyar romantika nem individualista és nem vallásos, sőt alapjában nem filozofikus karakterét elemzi. Ehhez szociogazdasági és eszmetörténeti megfontolásokat sorakoztat fel a magyar városiasodás gyengeségéről és arról, hogy amennyiben a költők reagáltak a filozófiára, úgy a felvilágosodás (értsd: nem az ontológiai gondolkozás) tételeit tették magukévá; végül arra jut, hogy a magyar irodalomban a romantika csak felemásan valósult meg, a reformkor irodalma inkább a klasszicizmushoz maradt közel, a múlt századfordulón kezdődő lírai megújulás pedig erősen biedermeieres hanghoz nyúlt vissza (egyébként ebben a tanulmányban olvasható Jókai remek jellemzése is). A másodikban pedig (félreértés ne essék: a regényíró "történelemszemlélet[éről]" van szó, az értekezéseket ennek megvilágítására taglalja) a monográfia "esztétikai minőségei" (129. old.) olyan kategóriákkal kerülnek korrelációba, mint a történelmi eszmények értéke az individuum számára (sőt ennek kapcsán a gondolatmenet Erdély emblematikus történelmi sorsának megállapításával zárul), az élet időtlen, illetve időbeli felfogása, ebből adódóan a történelmi haladás és az egyéni fejlődés esélyei. Azok, akik a XVIII. század második felében megkísérélték saját korukat, illetve régebbi korokat kánonként leírni, tehát mondjuk Diderot, Goethe és aztán Schlegel, hasonlóan tág dimenziókban és részben tartalmilag is hasonlóan képzelték el a fogalmat.

Mindez, ismételjük el, figyelemre méltó és fontos. A kötet tanulmányaival azonban Szegedy-Maszák Mihály valójában sokkal többre és merészebbre törekszik, mintsem hogy csak jelezze, merrefelé lehet megnyitni azt a rendszert, amelyet a monográfiában a romantika és a realizmus váltásának leírására alkalmazott. Központi tárgyuk a modernnek és a posztmodernnek nevezett, mondjuk Henry Jamestől Esterházyig terjedő korszak, és épp ezen az anyagon, amelynek esetleges egységét felette nehéz felismerni, kísérli meg a szerző "az elbeszélő eljárás" vezető szempontja alapján a harmadik történelmi kánont leírni. A feladat annál nehezebb, mert a fogalmat itt, miként e recenzió elején már utaltunk rá, Szegedy-Maszák következetesen a lehető legtágabb, az alkotás és a reflexió összhangját jelentő értelmében használja, és tulajdonképpen mindegyik tanulmányában, ahogy kettőnek a címében szerepel is, "értékszerkezet[et]" törekszik rekonstruálni. Ezért hivatkozik természetesen nem azonos mértékben, de azonos súllyal az irodalmi alkotókon kívül mondjuk Cage-re, továbbá mondjuk Wittgensteinre  ³⁰ és még tovább, mindenekelőtt Bahtyinra, mellette pedig például Vigotszkijra, Kermode-ra vagy Barthesra. Az elemzések központi alakja a kötetben Kosztolányi, de az Ottlik-pályakép is világosan ezzel az elvi igénnyel íródott; az e két írót körülvevő sok név közül pedig leginkább Musilé kap kiemelt fontosságot, és nemcsak, sőt nem is elsősorban a nyilvánvaló tematikai párhuzam miatt, hanem mert a (töredékes) életmű egészen kivételes mértékben példázza "elbeszélő eljárás" és "értékszerkezet" lehetséges kapcsolatát.

E harmadik kanonikus korszakot meghatározó kategóriákat a szerző legtöményebben a modernt és a posztmodernt esetleg elválasztó jelenségek elemzésekor fejti ki; itt egyébként arra a következtetésre jut, hogy a modern és a posztmodern között legfeljebb hangsúlyeltolódásokról van szó, a kategóriákat tehát a korszak egészére érvényesnek tartja. A felvilágosodás, illetve a fejlődésregény egy domináló és többnyire egyenes vonalú célképzetet követ, reá feltétlenül igaz, amit Szegedy-Maszák Mihály a realista korszakra is kiterjeszt, ti. hogy ennek az alakzatnak az értelmében "a világtörténelem leplezett teodicea" (252. old.).  ³¹ A realista regényalakzatban pedig, hogy lakonikusan levonjuk a tanulmányokból és a Kemény-monográfiából adódó következtetést, a célképzet a különféle szemléletek, vagyis "nézőpontok" eltérésében vagy éppen ellentétében érvényesül, de érvényesül - ezt mutatják például a regények zárlatai, amelyeknek Szegedy-Maszák Mihály következetesen nemcsak fontos, hanem egyedüli és emblematikus jelentőséget tulajdonít, valószínűleg joggal (például 143., 192., Ottlik 102. old; és már a Kemény-monográfiában is, különösen, ahol azt elemzi, mennyire rezignált és ironikus A rajongók látszólagos happy endingje 254., 260. old.). Nietzsche filozófiája a teleológiai elképzelések radikális tagadásával, lét és történelem ciklikus mozgásának felfedezésével (pontosabban: eredeti újraelképzelésével) hozott fordulatot, és hatását Szegedy-Maszák Mihály joggal ismeri fel a különféle alkotókon, akár olvasták a különféle idézeteket, akár nem.  ³² E fordulat nyomán a harmadik kánon regényalakzatát a két előzővel szemben az elbeszélés teleológiájának egyre továbbhaladó felszámolása jellemzi, egészen addig, hogy a mű belső elrendezése is aleatorikus (például mert a fejezeteket tetszőleges sorrendben kell olvasni); és ennek megfelelően a zárlatuk is elvileg nyitott. Itt mindenesetre közbe kell vetnünk, hogy a szerző egyik példája, egészen pontosan egyik ellenpéldája ismét eszünkbe juttatja kételyeinket; mert ha az igaz is, hogy a Bovarynét egy múlt idejű állítás zárja (és nem például egy, a jövőre, vagyis a művön kívüli időre irányuló kérdés) (143. old.), egy teleológiai mozgás befejezését már nehéz felfedezni benne, hacsak nem a nihilizmus szarkasztikus teleológiájáét. Gyakran szokás idézni a Louise Colet-nak írt levél egyik mondatát, néhány hónappal azelőttről, hogy Flaubert a regényt írni kezdte: "Ez lenne szép, ilyesmit szeretnék csinálni: egy könyvet - semmiről [...]"; ³³ és valóban, ha valamilyen formulában számot kell adnunk a Bovaryné utolsó mondatának paradox funkciójáról, úgy kellene fogalmaznunk, hogy ez a mondat egy, a semmibe vezetett világ teleológiáját zárja le. Erősen hipotetikus értékkel hozzáfűzöm: lehetségesnek tartom, hogy e tekintetben lényegesen különbözik az építőelemek értéke a lírai művekben (amelyek elemzése Szegedy-Maszák Mihályt pályájának elején foglalkoztatta) és a prózai művekben, különösen a nagy terjedelmű prózai művekben (amelyeket ugyanilyen szigorú nyelvi szabályrendszerben törekszik most meghatározni). Egy vers lezárásának megszólalási formája kétségkívül aránytalanul nagy mértékben meghatározza a művet, egy olyan példánál maradva, amit már érintettünk: bármennyire eredeti allegóriákon keresztül vezeti is George az olvasóját a Das Wort című versében, sőt bármennyire enigmatikus is a zárósor: "Kein ding sei wo das wort gebricht", ³⁴ az, hogy e sor egy aforizmatikus kijelentésben foglal össze allegóriákat, klasszicista jelleget ad az egész versnek. Kevéssé valószínű azonban, hogy egy ilyen ismérv egy regényt is hasonló mértékben meghatározzon. Ismét egy olyan példánál maradva, amelyet már érintettünk: az Effi Briest szállóigévé lett utolsó mondata: "Ach, Luise, la§... das ist ein zu weites Feld", a három ponttal és a határtalanról szóló kijelentéssel épp hogy nem kinyitja az ábrázolt világot, hanem a zártságát teszi végérvényessé, a lány szülei sem tudják és még mindaz után sem, ami történt, a báró kikezdhetetlen tartását megközelíteni.  ³⁵

A Bovaryné példájának, nyomatékosítom, sokkal nagyobb a jelentősége, semhogy a felsorolásból, amelyben előfordul, sejteni lehetne. Jól ismert (noha helyes lett volna jegyzetben és még inkább a szövegben néhány mondattal emlékeztetni erre), hogy Bahtyin éppen e mű kapcsán dolgozta ki a ciklikus kronotoposz kategóriáját.  ³⁶ Szegedy-Maszák Mihály fejtegetéseiben (aki, miként említettem, Nietzschére hivatkozik, de a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást) ez a kategória központi jelentőséget kap: szemben az előző elbeszélések vonalszerű teleológiájával, a harmadik kánon elbeszélését a "körkörös" modell uralja.

A három könyv, úgy tetszik, legmeggyőzőbb fejtegetéseit ennek a kategóriának a konkrét alkalmazásában lehet felfedezni; szemléletének ismeretében egyébként ez csaknem kiszámítható is lenne, mindenesetre a szerző gondolkozásának koherenciáját tanúsítja. Nem a különféle "fejlődéstörténeti" tárgyú tanulmányokra gondolok, amelyek mind különféle szempontból az általános tendenciát mutatják be, amelyekben tehát, egy éles példával, Ellis, az utóbbi évek egyik leghíresebb regényének a szerzője, és Zmegac, az utóbbi évek leghíresebb regénytörténetének a szerzője ugyanazon kanonikus kérdésfeltevésre válaszol - egy ilyen tanulmányban a művek természetszerűen csak a tendencia egy-egy pontjának vagy aspektusának illusztrálására jelennek meg. Hanem elsősorban a Kosztolányiról szóló három, illetve négy tanulmányra és mellettük az Esterházyról szóló elemzésre. Emlékeztetünk rá, hogy Szegedy-Maszák Mihály éppen Esterházy kapcsán fogalmazta meg az alkotói törekvést, amely a posztmodernség elkerülhetetlen felismerése ellenére sem kíván lemondani a hagyomány valamilyen jelenlétéről. Szó sincs arról tehát, hogy Esterházyban, Kosztolányiról már nem is szólva csak az új kánon megvalósulását mérné fel. Sokkal inkább úgy látja, hogy Kosztolányi regényei, sőt egész életműve (miként ez szintén jól tudott: nagymértékben primér Nietzsche-olvasmányok hatására) a teleologikus és a körkörös világszemlélet válaszútján íródtak. Kíséreljük meg a szerző legfontosabb megállapításait összefoglalni.
A véres költő a történetmondó és az elbeszélő helyzetének, vagyis epikum, transzcendencia és irónia állandó feszültségében íródik (még ha Kosztolányi ebben a művében túlságosan ragaszkodott is a történelmi elbeszélés hagyományos hitelességképzetéhez, semhogy valóságos szintézist, vagyis valóságos fikciót teremtsen); célzata, hogy az átvett anyagban archetipikus emberi magatartások "létállapot[ok]" (183. old.) lehetőségeit ábrázolja (és nem annyira konfliktusát, mivel, ahogy Szegedy-Maszák Mihály finoman rámutat, a szereplők jórészt csak monológokban beszélnek és élnek); az alakok, bármennyire motiváltak is, végső soron sem változnak, a világ, vagyis a regény "értékszerkezete" mozdulatlan. A Pacsirtában a kezdőpont és a végpont összeér, a Vajkay család folytatni fogja hamis eseményekben cirkuláló életét, a szövegen belül pedig még külön, ironikus (tehát a nézőpontok konfrontálásával felépített) epizódok teszik semmivé a haladás bárminemű képzetét, sőt a művészi elbeszélés lehetőségeit is (hiszen a színielőadás épp annyira és éppúgy értéktelen, mint a különféle megnyilatkozások a Kaszinóban); de a regény az író külsö szemléletének érvényesítésével fenntartja egy minden szokásos időn kívüli transzcendencia lehetőségét. Az Aranysárkány kétfajta idő- és térszemlélet, az itt ismét felvett műszóval, kétfajta "értékrend" (190. old.) durva és reménytelen összeegyeztethetetlenségére épül, ami azonban azt is jelenti, hogy a tanár sem fogja sohase megérteni, ami vele történt, sem az (allegorikus színezetű) fejlődésregény, sem pedig a (belső megközelítésű) lélektani regény értelmében; Kosztolányi mindkettőnek a lehetőségét érinti, de csak hogy elvesse őket, és még az írói mindentudást is erősen visszafogja, amennyiben a sokféle motívumból valóban sehol nem következnek egyértelműen a végzetes döntések: a hagyomány két nagy modelljének válasz-útján, illetve meghaladásukkal a létregény felé közeledik. E három elemzés felől olvasva a negyedik egyértelműen ugyanazt a kanonikus törekvést írja le "Kosztolányi nyelvszemlélet[ében]." Kosztolányi felfogása a Humboldt óta általánosan elterjedt felfogáshoz áll közel, mely a nyelv(ek)ben az emberi lét pluralitásának paradigmatikus példáját látja,  ³⁷ de ezt szélsőségesen fejti ki: számára a nyelvek különálló (tehát egymásra lefordíthatatlan) és egyenként tökéletes rendszerek, amelyek közül a mindenkori anyanyelv a beszélő és legkivált a privilegizált beszélő, vagyis a költő számára saját mindenkori és egyetlen igazi transzcendenciáját jelenti.  ³⁸

Ekként lehetne lakonikusan összefoglalni a négy tanulmány alapvető tételeit. Skolasztikus kérdés azon meditálni, elegendőek lennének-e ezek a tételek egy Kosztolányi regényeiről szóló monográfia megírásához? A tanulmánysorozatban mindenképpen koherensnek és operatívnak bizonyulnak. Mint ahogy meggyőzők és operatívak az Esterházy-tanulmányban, sőt mondhatnánk, még arról is meggyőznek, hogy kitalálni is nehéz volna szerzőt, aki jobban megfelelne Szegedy-Maszák Mihály érdeklődésének és eszményének: a Bevezetés több mint 700 oldala egyetlen, örökké variált metanyelvi reflexió (miért is meghatározó szemantikai gesztusa az idézet), amelyik úgy függeszt fel, legalábbis elvileg, minden konvencionális jelentést, hogy nyíltan vállalt konzervatív gesztussal sosem ismeri el teljesen a jelentésről, vagyis az értékekről való lemondás kényszerét.

Az Ottlik-pályakép viszont, úgy gondolom, az elgondolás korlátait és problematikus jellegét tanúsítja. Ezzel természetesen nem vitatom el az eredményeit (mivel azonban e recenzióban a szerző mindegyik írásának az elvi igényével foglalkozom, nem térek ki rájuk); ám nem is annak tulajdonítom, hogy láthatóan kevésbé elmélyülten írta meg, mint a másik két könyvet (különösen a regényt megelőző korszakkal foglalkozó fejezeteket, ahol még a művek bemutatása, illetve megítélése is rögtönzött benyomást kelt, de erre sem hozok példát). Szegedy-Maszák Mihály kétszer is expressis verbis megnevezve a folytonosságot, Kosztolányi hagyományában helyezi el az Iskola a határon[t], az egyik bekezdésben azzal érvelve, hogy ők ketten egymáshoz nagyon közel látták a komikumot és a tragikumot (92. old.), a másikban pedig abban, hogy mindketten úgy látták, az egymástól eltérő nyelvi megnyilatkozások eltérő világokat konstituálnak, Kosztolányinál erre mutatnak a nyelvi játékok, Ottliknál pedig, hogy ugyanaz a történet különféle szereplők elbeszélésében mindig különféle (112. old.). Valóban ugyanolyan típusú kategóriákkal, sőt többször ugyanazokkal a kategóriákkal közelíti meg ezt a regényt, mint a három Kosztolányi-könyvet és közülük leginkább a Pacsirtát. A legfontosabbakat idézve: a regény időszerkezete körkörös (82. old.), illetve nem folytonos (83. old.); Both Benedek "önmagát lefokozó elbeszélő", vagyis az egyes epizódoknak a valóságos lefolyása és ily módon a jelentése bizonytalan marad (89. old.), de Ottlik minden bizonytalanság felett is fenntartja, a kereszténység szellemében, az erkölcs objektivitását, így kerül az elemzésbe a Karl Barth-idézet is (99. skk., 131. old.);  ³⁹ ily módon a mű egy átmeneti alakzatatot képvisel a nevelődési regény és a példázat, illetve ennek speciális eseteként az életrajzi regény és a példázat között:  ⁴⁰ nyitott példázat (132 skk. old.), sőt annyira az, hogy, egyetlen "kulcsfontosságú" példát említve, még Schulze tetteiben is fel lehet fedezni az "igazságosság" ismérveit (139 skk. old). A három könyv közös rendszerében azt lehetne mondani, hogy Ottlik regényében Szegedy-Maszák Mihály a célirányos elbeszélés, vagyis a célirányos létforma bizonytalanná, illetve többértelművé tételének egyik további változatát elemzi. Így idézi Ottlik szintagmáját is "Az elbeszélés nehézségei"-t, sőt könyvében ezt a szintagmát a korai művekkel foglalkozó fejezet címeként használja fel, nyilván úgy látva, hogy legalábbis a nagy regényig (mert az utolsó, posztumusz regényt elhibázottnak tartja) az egész életmű e tétel, illetve e probléma fokozatos kibontásában jött létre. Ottlik mindenesetre a szintagmát a regény legelső részének címeként írta. E legelső részben tizenöt oldalon szeszélyes rendben olyan eseményeket idéz fel, melyek máshol és máskor történnek, mint a további több mint négyszáz oldal, s amelyeket itt nem is lehet pontosan megérteni. Az azonban már itt is egyértelmű, hogy a kézirat hányattatásainak története legfeljebb csak látszat, csak ironikus utalás egy ősrégi írói fogásra; s valóban, legvégül világossá válik, hogy ez a bevezető epizódsorozat, amelyik tehát a regény terén, idején és elbeszélésén kívül áll, határozza meg a mű keletkezését. Ekként olvasva sokkal messzebb menő, sőt lényege szerint más törekvést fedezünk fel a regényben, mint "az elbeszélő eljárás" pluralizálásának és irányváltoztatásának egyik újabb és jelentékeny mértékben hagyománytisztelő verzióját: az ugyancsak szokatlan alcím, ismételjük el: Az elbeszélés nehézségei éppen azért íródott le, hogy e fogalmi rendszeren kívül határozza meg a mű egészét. Idézzük fel a "kulcsfontosságú" epizódot. Arról van szó, hogy az egyik "növendék", akit a hatalmaskodó banda elkezd gyötörni, civil reflexszel még szó szerint érti a tiszthelyettes kérdését: "Baj van?", és elmondja, mi történt. Szegedy-Maszák Mihály részletesen követi a jelenet kibontakozását és benne a "nyelv" "kevert" jellegét, a "beszédmód", illetve a "taglejtés[ek]" rekonstrukcióját,  ⁴¹ az "elbeszélés lassú ütemé[t]". Elemzését azon a ponton zárja le, amikor a tiszthelyettes az árulkodót jobban megbünteti, mint a vétkest: az epizód azt bizonyítaná, hogy Ottlik árnyalja Schulze alakját, aki semmi esetre sem olyan "egyértelmű", mint primitív beszédmódjából hinni lehetne, vagyis végső soron azt, hogy a regény túlságosan "többértelmű" ahhoz, hogy "példázatszerű" legyen (143. old.). Ennek az elemzésnek, úgy tetszik, nem a részletei a vitathatók (sőt azok önmagukban többnyire teljesen meggyőzőek), hanem az egésze. Az epizód ugyanis semmi esetre sem valamiféle normálisnak vagy éppen "igazságos[nak]" tekinthető értékrend megállapításával fejeződik be, hanem azzal, hogy az elbeszélő egy egész bekezdésben kommentálja, miként jutott a többszörösen megalázott áldozat arra, hogy mindenre növendékreflexszel feleljen. A két lezáró mondat: "Az sem tűnt fel nekem, hogy nem lett semmi baj belőle, amikor rámondta az igenist, holott nem tudta, miért kapta a büntetést. A tiszthelyettes még csak meg sem rótta ezért a bambaságért."  ⁴²

E lezáró bekezdés felől tekintve "igazságosság[ról]" írni egyszerűen tárgytalan, miként a legalapvetőbb síkon tárgytalan a "nyelvi" és nem nyelvi "összetettség" (144. old.) különféle megnyilvánulásait is elemezni. Az epizódnak, s mert valóban emblematikus fontosságú, úgy a műnek épp az az egyetlen igazi tárgya, miként kényszerítenek rá fiatalok egy csoportjára egy teljesen művi és egyszersmind tökéletesen koherens, Ottlik úgy mondja: "hozzáférhetetlen és megvesztegethetetlen" ⁴³ nyelvi és nem nyelvi kommunikációs rendszert, amelyik annál tökéletesebben a legkülső határán van a mindennapi jelrendszernek, minél inkább látszólag annak a mondatait és a jeleit ismétli, illetve variálja; s az első tizenöt oldal "az elbeszélés nehézségei[ről]" mindenekelőtt végérvényessé teszi, hogy a hatalmaskodó banda bukásának, a világháborúnak és a különböző szerelmeknek mindenféle eseményei ellenére ebből a nyelvi és nem nyelvi rendszerből többé nem kerültek ki.  ⁴⁴ Sokkal inkább, mint a katonaiskola közös tematikájában, ezen a szinten érdemes párhuzamot kereseni Musil és Ottlik regénye között.  ⁴⁵ Könyvének Benthamtól kölcsönzött mottóját tekintve mintha Szegedy-Maszák Mihály is talán efelé az értelmezés felé indult volna el: "A nyelvnek - csakis a nyelvnek - köszönhetik a kitalált lények lehetetlen és mégis nélkülözhetetlen létezésüket"; de e mottó nyomán a modern/posztmodern kánon egyik verzióját fejti ki; Ottlik műve pedig e mottó radikális értelmezésére inspirál, amennyiben radikalitáson a kanonikus jelrendszerek és fogalomrendszerek lényegének, gyökerének megváltoztatását értjük.

Nehéz lenne, de eltévesztett is e három könyvet, mondjuk a német recenziók kedvelt módján, valamiféle "hozadékban" (Ertrag) vagy "eredményben" (Fazit) összefoglalni. Bírálatok, amelyeket olvastam, ismeretanyagát és fogalmi kultúráját emelik ki. Nekem elsősorban az imponál, mennyire egységes törekvés határozza meg a három könyvnek minden gondolatmenetét, a marginálisnak látszó meditációktól a nyíltan meghirdetett központi problémákig; még ha szükségesnek véltem is nyomatékosan jelezni, hogy ítéletem szerint a kidolgozott fogalomrendszer a történeti anyagnak csak egyik lehatárolt tendenciáját írja le. Továbbmegyek: ha nem lenne is alaptalan különösen a tanulmánykötetnek ellene vetni, hogy a valóban rendkívüli apparátussal megfogalmazott kérdés aránylag kevés szilárd és megfogható állításhoz vagy éppen tételhez vezet, úgy arra is nyomatékosan emlékeztetni kell: már a hermeneutika diadala előtt is tudtuk, hogy gyakran a kérdés megfogalmazása maga a fontos tétel.

Jegyzetek

1 Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Bp., 1989. 7. old. (A továbbiakban e mű oldalszámára szövegközi zárójeles utalással hivatkozom.)

2 Bahtyin: második Dosztojevszkij-könyvének (1963) részletei magyarul: M. M. Bahtyin: A szó esztétikája. Bp., 1976. 29-148. old.; a kérdéses 4. fejezet sajnos nincs lefordítva.

3 A polifónia fogalma is kétértelmű, néha az egy-egy hősön belüli többféleséget, néha a hősök többféleségét jelenti. Erre Szegedy-Maszák Mihály is utal, l. Kemény, 35. old. - Viszont az elmélet rendkívüli tág kisugárzásának dokumentálására hozzáfűzök két címet meglehetősen messzi területekről. Klaniczay Gábor a középkori kultúra peremterületeinek elemzésében Bahtyin elemzéseit idézi (még ha nem ért is velük egészen egyet): A civilizáció peremén. Bp., 1990. 37 skk. old.; és egy, az opera dramaturgiáját elemző könyv ugyancsak a polifonikus regényelméletből indul ki, Herbert Lindenberger: Opera. The Extravagant Art. Ithaca and London, 1984. 22. old.

4 Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Bp., 1994. (A továbbiakban e mű oldalszámaira szövegközi zárójeles utalással hivatkozom.)

5 Alapvető értelmezésére l. két kötet vonatkozó tanulmányait. Hans-Ulrich Gumbrecht - Ludwig Pfeiffer (ed.): Stil. Frankfurt, 1986.; Reinhart Herzog - Reinhart Koselleck (ed.): Epochenschwelle und Epochenbewußtsein. München, 1987.

6 Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn). In: Németh G. Béla (szerk.): Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Bp., 1972. 291-358. old.

7 Hugo Friedrich: Die Struktur der modernen Lyrik. Hamburg, 1956.; Reinhold Grimm (ed.): Die Lyrik-Diskussion. Darmstadt, 19742. Gyakorlati alkalmazásban l. pl. Rainer Warning - Winfried Wehle (ed.): Lyrik und Malerei der Avantgarde. München, 1982.

8 Thomas Mann: Betrachtungen eines Unpolitischen. In: Gesammelte Werke in dreizehn Bänden, XII. Stuttgart, 1974. 47. 55. (Szórakozásul vagy elszörnyesztésül németül is: "Der Begriff >>deutsch<< ist ein Abgrund, bodenlos")

9 Franz Mehring: Die Lessing-Legende. Zur Geschichte und Kritik des preußischen Despotismus. Stuttgart, 1893. Jegyezzük meg, hogy Mehring logikája a marxista gondolkozáson belül sem kényszerítő; Lessing művének tudós kiadója, Paul Rilla például határozottan elutasítja, azt fejtegetve, hogy éppen a történeti értéknek kell a marxizmus szerint esztétikai értékké válniuk, Gotthold Ephraim Lessing: Gesammelte Werke in zehn Bänden, X. Berlin, 1958. 451. old.

10 Wilhelm Pinder: Das Problem der Generationen. München, 1961 (1926), 33. old. Egyébként Pinder nem kevesebb, mint hatféle "Entelechiát" tételez fel: a művészetekét, a nyelvi kifejezését (des Sprachlichen), a stílusokét, a generációkét, az indivíduumét és a nemzetekét, i. m. 152-155. old.

11 A tér és az idő a regényben. In: Bahtyin: A szó esztétikája, 257-302. old.

12 "A regénynyelv előtörténetéhez", i. m. 216-256. old., a travesztia általános meghatározására legfőképpen 229-231. old. A kulcsmondat: "Magát a műfajt, a stílust, a nyelvet teszi mulattatóan vidám idézőjelek közé, azt az ellentmondásos valóságot csúsztatva háttérül, amely már nem fér el a kereteiken belül." Brahms levele Elisabeth von Herzogenberghez 1877. november 22-én. In: Brahms: Briefe. Frankfurt am Main, 1979. 95. old. (Az utalás természetesen arra vonatkozik, hogy a német 'Sinfonie' szó kevesebb lenne, mint görög eredetet jobban megőrző szóalak.)

13 "Poets are the hierophants of an unapprehended inspi-ration; the mirrors of the gigantic shadows which futurity casts upon the present; the words which express what they under-
stand not; the trumpets which sing to battle, and feel not what they inspire; the influence which is moved not, but moves. Poets are the unacknowledged legislators of the world." Percy Bysshe Shelley: Selected Poetry. New York, 1966. 448. old.

14 Baudelaire: Oeuvres Complètes, II. Paris, 1976. 624. old.; de az egész Salon de 1859-nek ez a probléma áll a középpontjában.

15 "Il y a plusieurs morales. Il y a la morale positive et pratique à laquelle tout le monde doit obéir. Mais il y la morale des arts. Celle-ci est tout autre, et depuis le commencement du monde, les Arts l'ont bien prouvé." Uo. I. 194. old.

16 A teljes kijelentés: "Chez les excellents poètes, il n'y a pas de métaphore, de comparaison ou d'épithète qui ne soit d'une adaptation mathématiquement exacte dans la circon-stance actuelle [...]" Uo. II. 133. old. Figyelemre méltó, hogy a strukturalista elmélet éppen a szimbolista szerves forma elemzésében érte el legmeggyőzőbb eredményeit.

17 A kritikaírás felesleges voltát mindenesetre mi sem mutatja jobban, mint hogy ezt a tévedést már egyszer korrigáltam a BUKSZ hasábjain, 3/2, 172. old.

18 Három példa az Ottlik-könyvből: Ottlik műveinek kronológiáját éppúgy nem lehet pontosan megállapítani, mint Berzsenyiét (50. old.), az Iskola a határon történetmondójának nem ugyanaz a szerepe, mint Faulkner Fiam, Absolon! című regényében (87. old.), A Törless iskolaévei pedig esetleg romantikus társításokat céloz, mivel Schumannak van egy Traumes Wirren című etűdje (109. old.). Az utóbbira: 1888-ban jelent meg Fontane Tévelygések, tévedések című regénye, és önmagában ez sem jelent semmit, hiszen a szó nem ritka a német költői nyelvben.

19 Id. Szegedy-Maszák: Kemény, i. m. 10. old.

20 René Wellek: Concepts of Criticism. Szegedy-Maszák: New Haven and London, 1963. 97., 195. old.

21 A felvilágosodás esztétikájáról, lásd mindenekelőtt Ernst Cassirer: Die Philosophie der Aufklärung. Tübingen, 1932. - Szegedy-Maszák Mihály annál nagyobb haszonnal nyúlhatott volna közülük Lessing műveihez, mert egyik visszatérő gondolatának eredetét és pontos kifejtését is felfedezhette volna bennük. Kronológiailag először az Esterházy-tanulmányban ír arról, hogy "rend legfeljebb az örökkévalóság közegében lehetséges" (254. old.), ezt modulálja először a Kemény-tanulmányban, ahol is a gondolat eredetét Rankénak tulajdonítja (136. old.), majd több helyütt az Ottlik-könyvben (120., 132., 145. old.), és ezek közül az egyszer Karl Barth Biblia-exegézisét idézi. Az idézet nagyon szép, de a gondolat valójában Lessing egyik legfontosabb eszméje, amelyet esztétikájában is érvényesített, körülbelül azt állítva, hogy emberi szempontból komédiát vagy tragédiát kell írni, mivel a mindent kiegyenlítő melodrámához az Isten perspektívája szükségeltetnék (Hamburgi Dramaturgia, különösen a 69. paragrafus), és teológiájának is ez az alapeszméje. Lásd Die Erziehung des Menschengeschlechts című értekezését és benne az életmű legszebb kijelentését, amelyet mindig gyönyörűség idézni: "Geh deinen unmerklichen Schritt, ewige Vorsehung! Nur laß mich dieser Unmerklichkeit wegen an dir nicht verzweifeln.- Laß mich an dir nicht verzweifeln, wenn selbst deine Schritte mir scheinen sollten, zurückzugehen! - Es ist nicht wahr, daß die kürzeste Linie immer die geradeste ist." (91. Pont) NB.: Néhány ponttal korábban azt olvashatni: "Die Erziehung hat ihr Z i e l, bei dem Geschlechte nicht weniger, als bei dem einzelnen. Was erzogen wird, wird zu etwas erzogen." (82. Pont) Szegedy-Maszák Mihály valóban közvetlenül és nagy haszonnal szembesíthette volna kategóriáit Lessing filozófiájával! Ha már filozófiai háttérről van szó, felhasználom az alkalmat, hogy emlékeztessek az Ottlik-könyv két kisebb elírására. Az egyik még érintkezik is a most tárgyalt korszakkal. A Lukácsról szóló bekezdés (Ottlik, 55. old.), kivált Habermas nevével együtt, félreérthető. Valójában Lukács egész pályáját éppenhogy meghatározta Schiller és a jénai romantika eszménye az esztétikai társadalom megteremtéséről, Habermas pedig ezért határozottan el is ítélte (Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt am Main, 1985. 62. old.). Továbbá: megjegyzésre méltó, hogy Ottlik mondata: "Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli" (116. old.) semmiképpen nem eredeti, az interjúban az író Ernst Mach ismeretelméleti alaptételének közkeletű összefoglalását ismételte meg. Így viszont talán másképp felette fontos, ha Mach és Musil kapcsolatára gondolunk. Vö. továbbá Judith Ryan: Vanishing Subject. Chicago and London, 1991., aki jószerint az osztrák századforduló összes nagyjain és még másokon is kimutatja Mach hatását. - Miként fentebb utaltam rá, Szegedy-Maszák Mihály is gyakran említi Musilt és természetesen a nagy regényt is, jelentőségét tehát ő is messzemenőkig fontosabbnak látja a katonaiskolai toposz megteremtesénél.

22 Szegedy-Maszák Mihály következetesen ekként fordítja Genette "instance narrative" fogalmát (pl. 54. old.). Döntése nem egészen problémátlan, mert az "instance" szó határozottan külső, sőt felső fórumot is jelöl. ` maga is nyilván ezt kívánta a jelentésbe bevonni, amikor a terminus kifejtésekor egy helyütt "a közlő tekintélye" szintagmát írja le (Kemény, 85. old.).

3 Ha ilyen általánosan fogalmazunk, ebben megegyezik a két elmélet, amelyre Szegedy-Maszák Mihály fokozott nyomatékkal hivatkozik. Lukács György: A regény elmélete (1916). Bp., 1975. Viktor Zmegac: Der europäische Roman. Tübingen, 1990.

24 Stendhal: Vörös és fekete. Bp., 1964. 445. old. Illés Endre ford.

Bahtyin "karnevál"-fogalmát illetően, közvetlenül a kézirat leadása előtt jelent meg Todorov rendkívül fontos és rendkívül szép cikke, amelyet (nem találván jobb helyet), ebben a jegyzetben jelzek: Tzvetan Todorov: Pourquoi Roman Jakobson et Mikhaël Bakhtin ne se sont jamais rencontrés? In: Esprit, 1997. 1. 5-30. old.

25 A definíciót szó szerint át is vette retorikai tanulmányába (61. old.), érvénye felől tehát nem lehet kétely.

26 Interpretációja egy önmagában nem is annyira jelentékeny, kontextuálisan azonban aránytalanul fontossá váló tollhibát tartalmaz: a festménynek, amit a lánynak megmutatnak, nem "A holtak szigete", hanem "A boldogok szigete" (Insel der Toten / Insel der Seligen) a címe.

27 Találomra két idézet: "Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét", így a szökött jobbágy és próféta egyik belső meditációjakor; "Mely halandó tudná eltalálni a végzet ujjmutatásait?", így az író kommentárja Pécsi Simon, a szombatosok vezéralakja vívódásaihoz azon a napon, amikor minden sikerül neki, de a csillagok rosszat jeleznek. Kemény Zsigmond: A rajongók, Bp., 1958. 169., 318. old.

28 A 27. fejezet.

29 Jelzem, egy korábbi tanulmányában még nyitva hagyta a lehetőséget, hogy ezeket a szempontokat is bevonja az elemzésbe. Szegedy-Maszák Mihály: Idő és tér Kemény Zsigmond regényeiben. Szemiotikai tanulmányok. 62., 1981. old.

30 A jelentékeny számú Heidegger-hivatkozást viszont én kevésbé tartom meggyőzőnek, a szavak többnyire inkább csak hasonlítanak, mintsem hogy azonos kérdésfeltevésre vagy éppen rendszerre vonatkoznának. Lásd pl. a 102. oldalon közölt idézetet, amely az eredeti helyen egészen másról beszél. Nyomatékosítom: a filozófiai kérdésfeltevések gyakran valamilyen common sense-formában jelennek meg, ezért jogos például párhuzamot látni a modern próza metakommunikációs témái és Wittgenstein, sőt (hogy azt is említsem, ahol lehetségesnek vélem a nevét bevonni) Kosztolányi néhány novellája, illetve néhány verse és Heidegger filozófiája között; de épp mert szövegszerű egyezés csak nagyon ritkán adódik, a tartalmi megfelelést tanácsos nagyon szigorúan ellenőrizni.

31 Az olvasó tájékoztatására helyes lett volna nyomatékosítani, hogy ez a tétel Hegel történelemfilozófiájának alapmondatát reprodukálja: "Hogy a világtörténet ez a fejlődésmenet és a szellem igazi létesülése, mialatt történetei változó színjátékokat nyújtanak - ez az igazi teodicea, isten igazolása a történelemben." Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Fordította Szemere Samu. Bp., 1966. 746. old. Jegyezzük meg, hogy egyik tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály is a felvilágosodásra korlátozza a tételt (108. old.).

32 Visszatérve a fentebb már érintett kérdésre: az eszmetörténeti eredeztetés vitathatatlan, de éppen szövegszerűen nem (vagy csak nagyon ritkán) megragadható jellege miatt talán tanácsos lenne, ha egyik következő, hasonló tárgyú tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály nemcsak egyes mondatokat idézne, amelyek erejét még csak nem is feltétlenül lehet megérteni a kontextus ismerete nélkül, hanem az idetartozó alapvető tételeket is összefoglalná, ez egyébként nemhogy gyengítené, hanem éppen kiemelné Nietzsche megfogalmazásainak értékét. És más körben ide tartozik egy erősen technikai jellegű megjegyzés is. Szegedy-Maszák Mihály gyakran úgy hasonlít, illetve állít egymással szembe műveket, hogy csak a címeket idézi, és feltételezi az olvasójáról, hogy ismeri az ő általános felfogását, vagyis tudja, milyen "fejlődéstörténeti" helyet tulajdonít nekik. Valóban, a három könyvből rekonstruálható kérdésfeltevés ismeretében például egyáltalán nem véletlenszerű azt állítani, hogy a Pacsirta nem hasonlít a Tom Jonesra (193. old.); de helyesebb is az ilyesmit jobban kifejteni; egy kicsit nagyobb esélyt hagy arra, hogy megértessünk. Lehetséges például, hogy azok az asszociációk sem esetlegesek, amelyeket én feljebb kifogásoltam, de én (sem) értettem meg az indokukat.

33 Flaubert levelei, Bp., 1968. Rónay György fordítása, 104. old.; a levél dátuma 1852. január 16. A kijelentés olyan fontos, hogy franciául is idézem: "Ce qui me semble beau, ce que je voudrais faire, c'est un livre sur rien [...]"

34 Stefan George: Werke, I. Düsseldorf, 1968. 467. old.

35 Vajon nem ilyesmit akart-e Kemény érzékeltetni a Zord idő lezárásában: a látványos tragédiák után a két testvér folytatja sztereotipikus, sőt kicsit bárgyú eszmecseréjét? A hasonlóság azért is érdekes, mert ezt a regényt maga Szegedy-Maszák Mihály sem tekinti realistának.

36 Bahtyin: A tér és az idő a regényben. In: i. m. 300. old. Azt hiszem, helyes lett volna egy jegyzetben és még inkább a szövegben néhány mondattal emlékeztetni erre, különösen az Aranysárkány időfelfogásának elemzésében, mert itt Bahtyin tétele szinte idézetszerűen tér vissza (199. old.).

37 Ha itt nem volt is tere rá, egy másik alkalommal hasznos lenne, ha utalna e szemlélet tudománytörténeti hátterére, arra tehát, hogy előzőleg sokáig uralkodott az abszolút nyelvet (és vele egy abszolút emberi létformát is) feltételező felfogás, a felvilágosodás ez ellen fordult (lásd Voltaire vademberének tapasztalatait a nyelvek sokféleségéről), Humboldt pedig ezt a fordulatot foglalta rendszerbe. Ez annál is hasznosabb lenne, mert így a fordításelmélet kérdéseihez, amelyek láthatóan foglalkoztatják, noha itt nem tudta kifejteni, fontos szempontokat kaphatna; hiszen az újabbkori fordításelmélet a Biblia fordíthatóságára irányuló meditációval kezdődött.

38 Szegedy-Maszák Mihály nyilván még illúziótlanabb, mint én az ilyenféle korrekciók hasznát illetően, és nem javítja ki Kosztolányi tévedését. Emlékeztessünk rá mégis, hogy a német "Dichter" csak homonimája a "sűrítő" jelentésű szónak (172. old.), valójában egy ófelnémet '*dihton' (írni) szóból származik, és a latin 'dictare' is befolyásolta.

39 Szegedy-Maszák Mihály felette korrekt módon hozzáfűzi, hogy ezt az interpretációt maga Ottlik eltúzottnak ítélte.

40 Az utóbbi aspektusnak s ezen belül annak a kérdésnek, mennyire azonos és mennyire nem Örley Medvével, illetve Ottlik Bébével Szegedy-Maszák Mihály aránylag sok mondatot szentel. Én ezt elvileg is problematikusnak tartom, de ellentétes is az összes többi írás általános kiindulásával. Hozzáfűzöm személyes tanúságként: én láttam a könyvnek egy olyan példányát, amit Ottlik "Medve" aláírással dedikált; az én szememben ez éppen lefokozza a biografikus tények jelentőségét.

41 Nyilván időközben maga is felismerte, mennyire balszerencsés ötlet a tiszthelyettes jellemzéséből a szocialista realizmusra tett parodikus utalást, másutt pedig, a hatalmoskodó banda bukásában a Rákosi-rendszer bukására tett utalást látni (136. old.).

42 Ottlik Géza: Iskola a határon. Bp., 1983. 90. old.

43 Uo. 152. old. A két jelzőt az epizód elemzésében Szegedy-Maszák Mihály is idézi (142. old.), Schulze "jelleme" "mélységé[nek]" és "talányos színei[nek]" újabb bizonyítékaként. Én határozottan másképp látom, és azt az epizódot is, amelyet "a távoli részek közötti szoros kapcsolat" (142. old.) jegyében nyomban utánuk felidéz. Amikor Schulze ragaszkodik hozzá, hogy "A növendék nem hazudik", nem olyat tesz, ami pozitív irányban "rácáfol" (143. old.) kezdeti értékelésére, hanem végletesen megerősíti azt: ő mindig és minden körülmények között és még a növendékek számára is érvényesen fenntartja a művi nyelv értékét; Medve, aki sírással küszködik, jól megérti, mi történik mindnyájukkal (növendékekkel és a másik tiszthelyettessel) az igazmondás erényének címszava alatt (uo. 229-240. old.).

44 Rövid és egészen kivételes tanulmányában hasonló felfogásból elemzi Zemplényi Ferenc a művet: Regény a határon. Irodalomtörténeti Közlemények, 1982. 473-485. old. Jelzem, az Iskola a határon ilyen olvasatából kiindulva a Buda is egész más megvilágításba kerül, hogysem egy végső soron tradicionális eszmény lukacsos folytatását lássuk benne.

45 Annál inkább, mert önmagában a kamasztéma Musil nemzedékében az irodalom egyik legfontosabb toposzát alkotta, egy erről szóló könyv 1881 és 1925 között majdnem 300 ilyen témájú regényt tart számon, John Neubauer: The Fin-de-Siècle Culture of Adolescence. New Haven and London, 1992.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu