Az osztrák-magyar világkiállítási álmok elszálltával két jubileum ürügyén mindkét ország "pótcselekvési" területet keresett. 1996-ban Magyarország azt ünnepelte, hogy 1100 év telt el a honfoglalás óta. Ausztria pedig neve első írásos említésének (az ófelnémet "Ostarrîchi" formában) 1000. évfordulójáról emlékezett meg. Az ünneplésben szerepet kaptak a kisebb-nagyobb kiállítások. A két ország történeti kapcsolatai és földrajzi szomszédsága, a kiterjedt múzeumi kölcsönzések indokolhatják összefoglaló-összehasonlító bemutatásukat.

Már 1996 kora tavaszán megnyílt a Magyar Nemzeti Galéria Nagybánya-kiállítása, majd a millecentenárium hivatalos megnyitójaként a Magyar Nemzeti Múzeum honfoglalás-bemutatója. Szent Benedek napjára időzítve kitárta vadonatúj bronzkapuit a pannonhalmi bencés apátság az alapításának ezredik évfordulójáról megemlékező tárlattal együtt; Göncz Árpád köztársasági elnök még ugyanaznap felavatta Győrött a magyar iskola millenniumi rendezvénysorozatának megnyitó kiállítását. Március végére azután elkészült a Néprajzi Múzeumban a finnugor népek hagyományos kultúráját bemutató tárlat.

Ausztria ekkor még kivárt. Igaz, a bécsi Belvederében a tavaszi hónapokra összehoztak egy Közép-
Európában sosemvolt nagyságú Monet-bemutatót, amelyre özönlött a nép, de ez semmilyen formában nem kapcsolódott az ország történelméhez - Bécs és Ausztria a festő életében nem sok érdeklődést mutatott művei iránt.

Az osztrák szövetségi és tartományi kiállítások többsége csak május elején nyitott. A központi rendezvény az Ostarrîchi - Österreich 996-1996 címet viselte. A szokásos tartományi kiállításokon (Landes-
ausstellung) túlmutató fontosságát, össz-szövetségi jellegét mutatta az idáig ismeretlen "tartományok kiállítása" (Länderausstellung) elnevezés. A kiállításhoz - méretei folytán - nem volt elegendő egyetlen helyszín. Az egyik részt Neuhofen an der Ybbsben, az Ostarrîchi-emlékhely erre az alkalomra újjáépített csarnokában és a közeli plébániatemplomban helyezték el, a másikat Alsó-Ausztria néhány éve tartományi fővárossá választott székhelyén, Sankt Pöltenben, ahol a város szélén kiépülőben lévő kormányzati és kulturális központban az osztrák sztárépítész, Hans Hollein tervezte kiállítóteret éppen ezen alkalomból avatták fel.

Neuhofenban néhány római és kora középkori kőfaragványt is felhasz-
náló, három vetítőgépes filmprogram vázolta szem-léletesen a mai Ausztria területének földrajzi és politikai helyzetét az első ezredforduló idején. Az Ostarrîchinek nevezett területen a freisingi egyháznak birtokot adományozó császári oklevél Münchenből kölcsönzött eredetije egy kerek helyiség közepén nyert elhelyezést. Az elegáns, áttekinthető elrendezést ez után a bőség zavarát tükröző zsúfoltsággal követték az "Ausztria-fogalom" történelmi alakulását a Babenbergek őrgrófságától a köztársaságig bemutató részlegek, majd az osztrák tartományok különállásának, lakóik tartományi öntudatának elemzésére szolgáló helyiségek. Egy rövid vetítés a lakatlan területből egy ezredév alatt született kultúrtáj alakulását szemléltette. A haza érzésének fokozatait kívánta vázolni az egész ikerkiállítás gondolatilag és látványban is legzavarosabb - az otthon, az életkorok, a helyi kötődések, az ideológiák, az idegenbe szakadtak kapcsolatait elemző - része. Az épületen kívül geológiai bemutatót rendeztek az osztrák tartományok jellegzetes kőzeteinek hatalmas tömbjeiből. (Hasonló kiállítása Magyarország kőzeteinek is akad egy felhagyott tatai mészkőbányában berendezett földtani múzeumban.) A község erre az alkalomra helyreállított templomának kiállítása az osztrák katolikus egyház történetében tallózott: az uralkodóház alapította egyházi intézményeket, Ausztria és Közép-Európa államalapító szentjeit, a legfőbb zarándokhely Mariazellt, a népi vallásosság kegyhelyeit, a különböző régiók szentkultuszát, az államvallásból partnerré váló egyházat mutatta be.

A kiállítás Sankt Pölten-i, a neuhofeninél ötletesebb része az Emberek, mítoszok, mérföldkövek alcímnek megfelelő beosztást követte. A jellegzetes ausztriai tájak fölött hőlégballonban tett, képzeletbeli utazást követően számítógépes imitációs program jelenítette meg a nemzet számára szimbolikus jelentőségű személyiségeket: Savoyai Jenőt, Mária Teréziát, Mozartot, a Napóleonnal szembeszálló, tiroli szabadsághős Andreas Hofert, Johann Strausst, Ferenc Józsefet, Freudot, Schielét, akiknek közismert portréi megmozdultak és idézték saját magvas, esetenként ironikus mondásaikat, s megszólaltak a jelenkori hírességek - Bruno Kreisky, Niki Lauda, a síző Anne-Marie Pröll - karikatúrái is. A "mítoszok" hatalmas termébe a szimbólumok útja vezetett, egyik oldalán a hivatalos jelvények, címerek, zászlók, okmányok, kitüntetések számtalan példájával az elmúlt ezer évből, a másik oldalon a nem hivatalos, banális, a turizmust éltető és a turizmus éltette motívumok, így a Mozart-Kugel, a Sacher-torta, a Strauss-ikonográfia, giccses tárgyak, képeslapok, trikók. Az út végén a Stephanskirche toronykeresztje magasodott, alatta az osztrák császári korona körüljárható hologramjával. Az innen sugarasan induló válaszfalak kifelé szélesedő szeletekre osztották a teret, mindegyik egy-egy, az osztrák viszonyokra nézve nem feltétlenül hízelgő ellentét- és kapcsolatpár kifejtésére szolgált: vallási sokszínűség és egységes államvallás; a forradalmak és az abszolutizmus korszakai; a katonai vereségek s nyomukban a politikai reformok; elnyomás és emancipáció; bezárkózó hedonizmus és mindenre nyitott tudomány; Ausztria, a népek egységbe kovácsolója és a népek börtöne; a Nyugat védőbástyája és híd Kelet felé; a gazdasági fejlődés pozitív és negatív példái. A teremkarzatán a "boldogok szigete": a maga köré falakat emelő, karosszékben söröző és tévéző gazdag ország, amely nem kerülheti el a szembesülést az ajtón benyitó, szegény vendégmunkással, a hulladékhegyekkel, az ózonveszéllyel. A legjelentősebb történeti eseményeket jelképező mérföldkövekkel szegélyezett ösvény egy nagy terembe vitt, amelyet az osztrák államiság képzeletbeli levéltára töltött ki - Ausztria oklevelekből, okmányokból, pecsétekből összeállított történelemkönyve. Az utolsó helyiségben, nemzetiszín támaszok emelte kupola alatt egyszerre beszélt, énekelt, zenélt Ausztria, például Musil, Grillparzer, Strauss, Mahler, Schubert.

Mindkét ausztriai kiállítási épületen, de a belső installáció színvilágában is a vörös-fehér-vörös címerszínek használata uralkodott. A korábbi évek - igaz, nem annyira múzeumbeli - tapasztalataival összevetve kellemes meglepetés, hogy a nemzeti színeket valójában lefokozó, hasonló túljátszással a magyarországi kiállításokon nem lehetett találkozni. Kellemetlen felhangja egyedül Somogyi Győző Magyar hősök arcképcsarnoka című, egyébként közhelyes szimbólumvilágú portrésorozatának volt, amely az ábrázolt személyiségek erős kritikát kiváltó kiválasztása során az egyéni véleménynyilvánítás elfogadható mértékét talán nem is lépte túl, csak ennek a privátszférának nem a Néprajzi Múzeum előcsarnokában és így a jubileumi kiállítási program hangsúlyos helyszínén, hanem valamelyik magángalériában lett volna a helye.

Az Ausztria-öntudat ünnepi alakításának érdekes példája volt a Morva-mezei Hof egykor Savoyai Jenő építtette kastélyában az Amikor Ausztria adott nevet a világnak... című kiállítás. Az osztrák földrajzi névadást a kora középkortól végigkísérő tárlat érdekes adalékokkal szolgált az osztrák tartományok szülte utazókról. A bemutató a neuhofeni problematika egyes elemeit is új megvilágításba helyezte. Száz évvel korábbi, 1896-os évfordulóján az Ostarrîchi-oklevél még a tudományos köztudatban sem volt jelen, mert az akkori nagyhatalom Ausztria nevének azt a sokkal "előkelőbb" és ősibb formáját hangsúlyozta, amely a Kölntől keletre fekvő, a Babenbergek származási helyét, Bamberget is magába foglaló terület Karoling-kori Austrasia nevéből, esetleg a már a VI-VII. században hasonló névvel illetett longobard-lombard vidékekről eredeztethető. (Az elnevezés a mai országterület egy részére vonatkoztatva először 1147-ben tűnt fel.) Az Ostarrîchi-oklevél 1946-ban, a 950. évforduló alkalmával politikai meggondolásból kapott először hangsúlyt, amikor a háborús megszálló hatalmakban az ország ősi voltát és régi keletű önállóságának tényét kellett tudatosítani.

Nálunk nem volt az Ostarrîchi-kiállításhoz hasonló, a nemzettudattal, az országképpel foglalkozó nagyszabású tárlat. Az ünnepségek alkalmat adhattak volna rá, de kicsit is önkritikusan szemlélve az elmúlt évtizedet, öngyilkos tett lett volna rendező intézménytől, személytől, munkacsoporttól egyaránt. A legbecsületesebb és legkorrektebb módon sem lehetett volna úgy megcsinálni, hogy valahonnan ne érje a hazaárulás, nemzetgyalázás, irredentizmus vádja, hogy ne legyenek óriási sértődések "a nemzet nevében".

Az "önismereti" kiállítás szerepét nem vállalhatta a Magyar Nemzeti Múzeum új, az államalapítástól az 1990-es rendszerváltásig terjedő időszakot felölelő, állandó kiállítása. Egy másfél-két évtizedes nyitvatartásra tervezett, országos történeti bemutató más műfajt képvisel, az egykori történések egyetlen időbeli folyamként való bemutatása a feladata, nem fordulhat ugyanahhoz a korszakhoz többször is, mindig különböző szempontokat kiemelve. Behatároltabb a rendezők mozgástere, kevesebb a látványos ötletek helye. A kiállítás fontossága miatt néhány mondatban nem elemezhető, nyilván akadnak majd kellően felkészült méltatói. Annyi azonban most is elmondható, hogy a műfaj konzervatív keretein belül is sikerült igencsak régiesre alkotni a bemutatót. Régies az 1900-ig terjedő rész vadonatúj berendezése, a finom, klasszicista párkányzatok, nyílástagozatok meghatározta belsőkbe bevitt, erős színezésükkel a historizmust idéző, előreugró, tömbszerű paravánokkal - alkotói láthatóan azon a véleményen voltak, hogy a kiállítást célszerű függetleníteni a rendelkezésre álló terek építészeti adottságaitól. Ez nem minden múzeumi épületünkben lett volna hiba, jelen esetben azonban ezek a terek Pollack Mihály főművének, az önmagában is példaértékű eszmeiséget hordozó Nemzeti Múzeumnak a termei, ezt a kiállításnak hangsúlyoznia illene, és nem elnyomnia. A millenniumi korszak országos bemutatóinak, ötvösmű-kiállításainak világát közvetlenül idézik a szép és gazdag tárgyakkal telezsúfolt vitrinek. Ilyen sok tárgyat ilyen kis felületen elhelyezni hiba: nem azért, mintha egy-egy ilyen vitrin a terem túlsó feléből nem mutatna jól, hanem azért, mert már egyetlen család tagjai sem képesek egymás zavarása nélkül rendesen végignézni, a számokat a feliratokkal azonosítani, a szövegeket elolvasni. Baj az is, hogy néhány kivitelében is gyenge tárgymásolat az eredetiekkel egyenrangú hangsúlyt nyerhetett. Egyet azonban mindenképpen sikerült a Nemzeti Múzeumnak bizonyítania, ha ez egyáltalán bizonyításra szorult: régi anyaga az ország egyik legnagyobb, világviszonylatban is számottevő képző- és iparművészeti gyűjteménye, amelynek a korábbinál kiterjedtebb bemutatása mindenképpen nyereség. A XX. századi termek berendezése jobban kapcsolódik korunk formavilágához, semleges terekben elhelyezve akár ötletesnek is mondhatnánk több elemét, az eredeti architektúra és díszítés semmibevétele azonban még fokozottabban érvényes rá.

Az osztrák és a magyar történelem és kultúra egyes vonatkozásai annyira hasonlók, hogy ha az Ostarrîchi-kiállításhoz fogható szembesülésre nem is, de egyik-másik kiállítási egységéhez hasonló elemzésre Magyarországon is sor került. A turisztikai szimbólumok, nemzeti motívumok és emlékhelyek kérdésköréhez kapcsolódott egy budapesti tárlat a Néprajzi Múzeumban, Utazások Magyarországon - Az idegenforgalom és a protokoll Magyarországon 1896-1996 címmel. A rendezők kiindulópontul a Millenniumi Kiállítás Budapestjét választották mint a magyarországi tömegturizmus első célpontját, majd a magyar őstáj és a turistaattrakcióvá hamisított népművészet következett a Hortobágy és Mezőkövesd ("a magyar falvak királynője") példáján. Dunaújváros az ötvenes évek szocialista csoportturizmusát, a Balaton a két világháború közti időt és a hatvanas-hetvenes éveket egyaránt reprezentálta. Bábolna és Tokaj-Hegyalja vezetett át a "hungaricumok", a barackpálinka, vöröspaprika, a híres szalámi- és pezsgőmárkák vitrinjeihez. A pántlikás népművészethez képest tudományosabb alapon helyreállított és híressé lett falu, a világörökségbe felvett Hollókő már az utolsó évtizedeket képviselte a rajzi-tervi dokumentáláson alapuló életforma-rehabilitációval és az elöregedés, elvándorlás miatt ennek az elképzelésnek a színfalak mögött jól érzékelhető válságával. A bemutató igazi görbetükör volt, a valóságnak nagyjából megfelelő arányban mutatva a turisztikai kínálatunk valós értékeit és a benne fellelhető sok talmi csillogást.

Sankt Pöltenben az egyik kiállításrészt a XIX. század vége és a XX. század híres osztrák és osztrák származású tudósainak, irodalmárainak, gondolkodóinak, köztük számos Nobel-díjasnak az arcképcsarnoka alkotta. Mellbevágó volt, hogy a még a Monarchia korában elhunytak és a legfiatalabbak kivételével szinte mindannyian elhagyták Ausztriát, néhányan már 1933-1934 előtt, a többség a harmincas években (az eredetileg Németországba települtek végül Amerikában kötöttek ki). A magyarországi helyzet kísértetiesen hasonló, legfeljebb nálunk az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek veszteségei még tovább bővítik a kört. Az emigráns magyar és osztrák tudósok és művészek teljesítménye is témája volt annak a két ország jubileuma alkalmából rendezett,
A művészeten túl című közös tárlatnak, amelynek Budapesten a Ludwig Múzeum adott helyet (Grazban 1997 elején mutatták be). Az itthon maradás és az eltávozás, a személyes vagy szellemi visszatérés állandó körforgása mind a tudományban, mind a művészetekben - ebből a kiállítás a képzőművészetet és kisebb mértékben az építészetet ragadta ki - sajátos közép-európai miliőt teremtett a XX. században. Ennek osztrák-magyar szeletét, két és fél száznál több személyiség sokszáznyi alkotását - a képzőművészeti tárlatokon megszokott, a legmodernebb technikákat is képviselő műveken kívül szakkönyveket és tanulmányokat, önéletrajzokat és számításokat, berendezések prototípusait - helyezték el a rendezők tíz csoportba, hogy ezáltal ábrázolják azt a kölcsönhatást, amelyben a tudomány és a művészet élt a XX. század elejétől napjainkig a két országban és a két országból kiindulóan. A kiállítás a geometrikus absztrakció, a szimmetria és az aszimmetriák, a matematika és az informatika, a kibernetika és a konstruktivizmus, a rendszer-, játék- és evolúcióelmélet, a pszichoanalízis és az akcionizmus, a vizuális kommunikáció különböző aspektusait vizsgálta. A bemutatott anyag az utolsó pillanatig bővült, a megnyitó előtt néhány nappal bekövetkezett halálával és egy amerikai nekrológja dokumentálásával új hangsúlyt nyert például a kiállításon különben is szerepeltetni kívánt, világhírű matematikus, Erdős Pál személye. A látogatót az óriási tárlaton néhol kaotikus érzetek kerítették hatalmába, nem volt mindenhol első pillantásra egyértelmű, melyik részlegben tartózkodik az ember, de erre idővel azért rá lehetett jönni. Egyébként a káoszelmélet matematikai eszköztárának elemeivel is találkozni lehetett a bemutatón. Bár ez a kiállítás nem kapott támogatást a millecentenáriumi keretekből, a programfüzetekbe sem került be, mégis fontos, gondolatgazdag részét képezte az eseménysornak.

A millecentenárium eszmeköréhez leginkább kapcsolódó kiállítási témák egyike volt a magyarság őstörténete, a rokon népek története, amelynek az osztrákoknál nem volt párhuzama. A finnugor népek hagyományos kultúrájának Néprajzi Múzeum-beli bemutatkozásához hasonló, átfogó tárgy- és ismeret-anyag eddig Magyarországon még sosem volt látható. Az ötlet még a világkiállítás idejéből származott. A kiállítási tárgyak közel fele külföldről érkezett, Szentpétervárról, az észtországi Tartuból, az izsev-szki Udmurt Nemzeti Múzeumból és a joskar-olai Mari Nemzeti Múzeumból. A nagyközönség szempontjából sikeres tálalási mód volt a tárgyak egy részéből kialakított életképszerű összeállítások, lakóházbelsők sorozata. A világkiállítási indíttatás azonban mintha a múzeumi eseményre is rányomta volna a bélyegét. A részletesebb magyarázatok, a dokumentáció, az igényes megvalósítás hiánya egy expopavilonban "elmegy", de egy országos múzeumban bizony felületességként hat. Nem jelölte felirat a tárgyak őrzési helyét, ráadásul ezt pótló katalógus sem készült (csak egy kiállítási vezető), pedig érdekes lett volna látni, melyek azok a gyűjteményi egységek, amelyek a Néprajzi Múzeumban hiányosak, milyen "lyukakat" kellene betömködni azokhoz hasonló gyűjtőutakkal, amelyekről az első terem bevezető részei szóltak. Ebben a részlegben szerepeltek a Magna Hungaria és a finnugor népek kutatására útra kelt, vállalkozó és tudós személyiségek Julianus baráttól és Kőrösi Csoma Sándortól a szóban forgó bemutatót rendező Kerezsi Ágnesig. A kutatók tevékenységét rövid leírás, az útvonalukat ábrázoló térkép vázolta. Feljegyzéseik, vázlataik adattári állagaiból - hiszen az ismertető szövegek szerint ezek fontos részét képezik a múzeum gyűjteményeinek - tanulságos lett volna válogatást is látni az ismertető táblák alatt. A pénzügyi keretek szűkösségét mutatták az installációs szegényesség szembetűnő jelei. Kár mindezért, mert viszonylag csekély többletmunkával és -költséggel 1996 egyik legjobb hazai kiállítása születhetett volna itt meg.

A nagyközönség számára sajnálatosan hírverés nélkül maradt 1996 egyik legjelentősebb, az újdonság erejével ható tárlata Káma-vidéki rokonaink őstörténetéről. A Tatabányai Múzeumban az I. G. Sapran és Fodor István rendezte kiállítás négy intézmény, az izsevszki Udmurt Állami Egyetem és Udmurt Történelmi, Nyelvi és Irodalmi Tudományos Intézet, a Permi Helytörténeti Múzeum, valamint a cserdini Puskin Helytörténeti Múzeum gyűjteményeinek votják (udmurt) és zürjén (komi) régészeti emlékeiből mutatott be 280 tételt, ennél azonban sokkal több tárgyat számláló válogatást. A vaskortól a XIII. századig terjedő időszakból származó leletek között eddig nem közölt tárgyak is akadtak, és a már valahol közzétett darabok irodalomjegyzékének nagyobb része is az utolsó évtized megélénkülő kutatásairól és publikálási lehetőségeiről tanúskodott (a nyolcvanas évek végéig külföldiek számára zárt terület volt ez a vidék, ásatásaival és múzeumaival együtt). A vitrinek a fémművesség változatos hagyatékával teltek meg: kultikus célra használt, iráni import ezüsttál, a Káma-vidéken élők hitvilágába könnyedén beilleszthető medvevadászat ábrázolásával; filigrándíszes, vésett övgarnitúrák, csatok, függők, gyűrűk; bronzöntvények (ún. permi bronzok) az elhunyt ősök, sámánok, szellemlények, mitikus állatalakok rafinált művészettel összeszerkesztett figuráival; aranyozott ezüstmedalion indadísszel kombinált kettős kereszt ábrázolásával. Jól sikerült az installáció: a vidék táji környezetét óriásposzter-szerű, színes fénykép jelezte, majd fehér sátortető alatt sötétvörös háttér elé kerültek a legjellegzetesebb bronzok fényképnagyításai és maguk a vitrinek. A kiállítási katalógus csak vékony füzet, a tárgyak nagyobb részének fényképe, a bemutatón szereplő rekonstrukciós rajzok nélkül.

Mindkét évforduló lehetőséget adott a tallózásra az ország teljes történelmében, már az ókortól kezdődően. Alsó-Ausztriában régészeti parkká szervezték a carnuntumi római rommezőt és az újjárendezett régészeti múzeumot Bad Deutsch-Altenburgban. Ez az autósokat, kerékpárosokat, gyalogos kirándulókat egyaránt kiszolgáló turisztikai "csomag"-típus az ausztriai idegenforgalom újat keresésének jele. Tirolban néhány éve a monstre kiállítások helyett a helyszínen található műemlékeket és vidéki közgyűjteményeket felkereső útvonalakat (Ausstellungsstraße) dolgoztak ki, részletes katalógussal és információs háttérrel. Először a gótika, a barokk és rokokó témaköre, 1996-ban pedig az I. Miksa császárhoz köthető emlékeket bejáró útvonal lett része a kínálatnak. Ezt a példát követte Alsó-Ausztria, amikor - a tartományi kiállítás-koncepcióról továbbra sem lemondva - 1996-ban megszervezték az említett régészeti parkot, valamint a Kamp folyó regényes völgyének kultúrparkját és az alsó-ausztriai ipartörténeti vasutat.

Magyarországon két jelentős, római témájú kiállítást rendeztek. Veszprémben a témakörbe vágó inotai, balácapusztai, kemenesszentpéteri ásatásokat vezető K. Palágyi Sylvia a római kori halomsírok kutatási helyzetképét adta, jelentős ausztriai és belgiumi tárgykölcsönzéssel, kitűnő kiállítási ötletekkel, látványos és minden részletében tudományos megalapozottságú sírrekonstrukciók felépítésével. Székesfehérváron Vallások és kultuszok Pannóniában címmel Magyarország, Szlovénia, Ausztria, Horvátország, Észak-Olaszország leletanyagából mutattak be a ljubljanai, zágrábi, budapesti és székesfehérvári rendezők római "istenség-katalógust". A cél nem a római vallás átfogó ismertetése volt, hanem a Pannóniában és környékén eddig feltárt kultuszhelyek, kegytárgyak felsorolása. A két tárlat hasonlóan sokrétű, több évtizedes kutatómunkára, a kül- és belföldi szakemberek nem csupán ezekre a bemutatókra korlátozódó együttműködésére épült. Színvonalkülönbséget köztük elsősorban a kiállításrendezés terén lehetett érezni: a veszprémi kiállítás egyik termében a sírhalmokat kívülről, mintegy földbe vágott ablakon át szemléltető, a másikban a leletanyagot a sötétségbe burkolt sírkamrán belül felsorakoztató, szellemes, a csekély hellyel ügyesen bánó elrendezés, a jó anyagválasztásban is tetten érhető illuzionista megoldások Székesfehérváron nem találtak párjukra. Veszprémben született egy, a tervezetthez képest erősen lerövidített katalógusfüzet, a megszerkesztett fehérvári katalógus pénzhiány miatt egyelőre meg sem jelent.

A római korral foglalkozó programok kapcsán említendő, hogy már a legfrissebb, 1994-ben, 1995-ben talált leletek, a lepencei római őrtorony Hadrianus császárt dicsőítő feliratos táblája és szoborfejei is helyet kaptak a visegrádi Salamon-torony állandó kiállításának a millecentenáriumhoz kapcsolódóan teljesen átrendezett, Visegrád az őskortól a tatárjárásig című részében.

Számos kiállítás merítette témáját a népvándorlás korából. E bemutatóknak főleg Magyarország adott helyt, a legjobbat mégis Ausztriában rendezték, igaz, jelentős magyar részvétellel. A féltoronyi (Halbturn) kastélyban bemutatott Hunok - avarok: keleti lovas népek című tárlat Burgenland történelmének legrangosabb kölcsönzésekkel gazdagított tárlata volt, amelyen a világ vezető múzeumi gyűjteményeinek akár főműveit is eredetiben láthatta a közönség. A kiállításon a berlini Museum für Islamische Kunst, a kölni Römisch-Germanisches Museum és a Schnütgen-Museum, a londoni British Museum és a Victoria and Albert Museum, a New York-i Metropolitan, a szentpétervári Ermitázs tárgyai szerepeltek a cseh, szlovák és osztrák leletek mellett. A két nép Kárpát-medence közepi szállásterületének megfelelően a hun és avar anyag zöme Magyarországról érkezett: Budapest és tucatnyi megye múzeumai alaposan kitettek magukért. Ebben komoly szerepe lehetett a tudományos szervezőbizottságban harmadmagával helyet foglaló Tomka Péternek. A féltoronyi volt az egyedüli az 1996. év ausztriai kiállításainak sorában, ahol a kölcsönző magyar intézmények munkatársai - mintegy másfél tucatnyian! - a katalógus tanulmányainak és tárgyleírásainak elkészítésében lényegi módon kivehették a részüket. A sikerhez pusztán az összegyűjtött tárgyak mégoly gazdag válogatása sem lett volna azonban elegendő. Csak dicsérni lehet azt az elképzelést, hogy a kárpát-medencei történések tágabb összefüggésekben, Rómával, illetve Nyugat- és Közép-Európával (germánok és szlávok), Bizánccal és Ázsiának a selyemút mentén Kínáig terjedő részeivel - vagyis szinte az akkor ismert teljes világgal - összevetve táruljanak a látogató elé. Az egyik teremben egy hatalmas, felajzott íjjal fenyegetett pannoniai villa alaprajzába behelyezett tárgyak, mozaikok, az egykori falat jelző paravánra erősített díszítőelemek álltak szemben a hunok régészeti hagyatékával. Az avarok politikai és kulturális kapcsolatainak bemutatását egy a teljes termet kitöltő szélrózsa-motívum határozta meg: a kortárs idegen - bizánci, perzsa, kínai, Karoling - anyagot az égtájaknak megfelelően a falak mentén sorakoztatták fel, az avar leleteket pedig a szélrózsát alkotó, hegyes háromszöget formázó vitrinekben helyezték el. A térbeli összehasonlítás mellett volt egy időbeli is: Attila esetében a hun király leletek és írott források tükrözte valódi személyiségét a későbbi korokban kialakult legendákkal, történeti, képzőművészeti és irodalmi interpretációkkal állították szembe.

A féltoronyi bemutató magyarországi párja a Nemzeti Múzeum nagyszabású honfoglalás-kiállítása - "`seinket felhozád" - lehetett volna. Az összegyűjtött anyag gazdagságára nem is lehetett panasz. Az egyik fő bajt az elhelyezés jelentette. 1995-ben a kiállítás első, miskolci helyszínén a fehér falak előtt a vitrinek anyaga élt, és a nyújtott terek segítették a tagolásul szánt földrajzi rendszer érvényesülését. Az országrészek szerinti csoportosítás a Nemzeti Múzeum nagy alapterületű, az oldalkarzatok lépcsős útvesztője által még bonyolított dísztermében áttekinthetetlenné vált, és a terem gazdag részletképzése is zavaró konkurenciát jelentett. Mindez azonban eltörpült amellett a sajnálatos tény mellett, hogy a magyarországi kincskiállítás a korabeli történeti helyzetről alig árult el valamit. Tágabb összefüggésekről, a környező népekhez és a távolabbi kultúrákhoz való viszonyról, a politikai, gazdasági, művészeti kapcsolatokról egyetlen utalás sem volt a kiállításon. Nem a késői Karoling-kor vagy a kezdődő Ottó-kor, a korabeli Bizánc fennmaradt főműveinek kölcsönzését hiányolom - az amerikai és angol múzeumok tárgyainak budapesti bemutatása ritkán valósulhat meg a biztonsági és klimatizációs követelmények, a magas biztosítási díjak miatt -, de a hazai múzeumok anyagaiból, az itteni régészeti leletekből is ki lehetett volna kerekíteni egy, a tágabb összefüggéseket érzékeltetni képes kiállítási részleget. Az utóbbi évtizedek vizsgálódásai, a kiállítás rendezésében és a katalógus írásában részt vevő régészek, történészek tevékenysége ehhez minden tudományos alapot biztosított volna. A téma kicsit is tágabb felfogásával és a felsorolásszerű tárgyelhelyezéssel szemben elvárható minimális kiállításrendezési, installációs többlettel kitűnő kiállítás válhatott volna ebből a bemutatóból. Az utóbbi évtizedek leletanyagának számbavételét a tárlat mindenesetre elvégezte, talán utat nyitva a művészettörténet számára is. A kiállítás ugyanis ismét megmutatta azon álláspont tarthatatlanságát, amely a honfoglalás fémművessége emlékanyagának vizsgálatát kizárólag régészeti belügynek tekinti. A művészettörténeti szempontú elemzések alighanem olyan új megvilágításba helyezhetnék ezeket a tárgyakat, amely aztán a régészet és a történettudomány vizsgálódásaira is visszahathatna.

A népvándorlás korának országszerte számos további kiállítást is szenteltek. Szarvason A honfoglalás előestéjén címmel a honfoglalás előtti évszázadok, elsősorban az avarok Békés megyei régészeti leleteit mutatták be. Békéscsabán Jurták népe címmel a honfoglalás Békés megyei emlékei szerepeltek. Gyulán Zúduló sasok címen a besenyők, kunok, jászok elsősorban Jász-Nagykun-Szolnok megyében folytatott ásatások során napvilágra került emlékanyagát láthatta a közönség. Somogy megye honfoglalás kori emlékeit Kaposváron, Vas megyéét Vasváron állították ki. Szentesen Árpáddal jött, magyarul élt... címen nyílt kiállítás. Veszprém megye IX-XI. századi történetét, a terület államalapítást követő fejlődését a Laczkó Dezső Múzeum dolgozta fel Kard és kereszt címmel. A honfoglalás egy kicsiny szeletét, egyetlen település feltárási eredményeit választotta témájául a Honfoglaló magyar szállás - X. századi magyar falu az Által-ér mentén című kiállítás Tatabányán. (A szabolcs-szatmári múzeumok gazdag honfoglalás kori gyűjteményét viszont annyira "kiürítette" a budapesti bemutató, hogy Nyíregyházán úttörő vállalkozásba fogtak: Ikon és liturgia címmel az északkeleti országrész görög katolikus ikonosztázait, ikonjait gyűjtötték össze - a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából.) E kiállítások sokban hasonlítottak egymásra. A kisméretű leleteket, a viselet elemeit a jobb érthetőség érdekében igyekeztek életnagyságú bábukon elhelyezni, gödörház-rekonstrukciókkal és berendezett jurtákkal életképszerűen utalva az egykori lakóhely jellegére is.

A kelet-stájerországi Aichberg kastélyának tulajdonosa különös víziót vetített a látogatók elé: Köztes világ - Stájerország 1000 évvel ezelőtt című, egyéni hangú kiállítása néhány jellegzetes, ismertebb régészeti lelet és műtárgy másolatával, korabeli forrásokból és mai történészektől vett idézetekkel, modern művészek alkotásaival próbálta érzékeltetni az akkoriban ritkásan szlávok, az Enns-völgyében bajorok lakta, Graztól keletre magyarok felügyelte mai stájer vidékeknek a perem peremén, a Kínához, az iszlám világhoz, Bizánchoz képest elmaradott Nyugat-Európa határán elfoglalt helyzetét.

A jubileumi ünneplésből kiállításokkal is kivette részét a mindkét ország ezeréves történetében igen jelentős szerepet játszó katolikus egyház. A legnagyobb szabású, az elmúlt évtizedek nagy ausztriai kolostori kiállításaihoz mérhető bemutatót Pannonhalmán rendezték. A bencések magyarországi anyakolostora alapításának millenniumát ülte. Ebből az alkalomból a XX. század első két évtizedében kiadott, mintaszerű történeti és forráskutatásra épült, sokkötetes rendtörténetre is alapozva, azt azonban nagyon sok területen meghaladva, az elmúlt évtized ásatásait, műemléki feltáró munkáit is feldolgozó, a hasonló ausztriai kiadványokat is felülmúló, háromkötetes katalógus készült Takács Imre szerkesztésében. A kiadvány gazdagságához képest - a rendelkezésre álló hely adottságai miatt - jóval korlátozottabbak voltak a kiállítás lehetőségei. Az ausztriai kiállítási hagyományoknak kitűnően megfelelt a gazdagon díszített könyvtárterem, benne az oklevél-, kódex- és ősnyomtatvány-gyűjtemény legfontosabb és legmutatósabb darabjaival, a kolostor régészeti és természetrajzi tárainak megmaradt töredékeivel. A két szomszédos térben elhelyezett képtárnál már sajnálatosan erős válogatásra kényszerültek a rendezők, a könyvtári szárny alagsorának boltozatos, nagy terét pedig kénytelenek voltak labirintussá változtatni, hogy a kolostor története bemutatható legyen. Az apátságot kizárólag csoportos vezetéssel lehetett látogatni, amely helyenként túl sommásan "intézte el" a látnivalókat, és nem adott semmilyen segítséget a történeti kiállítás már önállóan engedélyezett megtekintéséhez. A hasonló ausztriai épületegyüttesekhez képest jóval kevésbé egységes Pannonhalma néhány látványos részlete, elsősorban a főlépcsőház, az ebédlőterem és a festett falú, bútor- és porcelángyűjteménnyel ékes főapáti lakosztály a tömeges turizmusba egyszerűen bekapcsolhatatlan volt, ezáltal is igen sok olyan részlet, tárgy, műalkotás maradt rejtve, ami a katalógusban - akár kiemelt helyen is - szerepelt.

A tihanyi apátság 1000 éves a bencés rend Magyarországon című kiállítása többéves tudományos előkészítés és jelentős anyagi ráfordítás esetén a pannonhalmihoz hasonló méretű és fontosságú is lehetett volna. Az egészében elkapkodott, szerkesztetlen bemutatón néhány szép, helyi vonatkozású, XVIII. századi oklevél mellett elsősorban a kiállított könyvek okoztak kellemes meglepetést, így az apátság évek óta nem látogatható, műemlék könyvtárának állományából válogatott művek a XVIII. század második feléből, bencés szerzetesek és tanárok változatos témakört felölelő tudományos munkái, a bencés gimnáziumok évkönyveinek gazdag sorozata, a pannonhalmi főapátság kiadványaiból - rendtörténet, évkönyvek, folyóiratok - készített válogatás.

A millecentenárium alkalmából fél évre megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a magyarországi késő barokk egyik főműve, a veszprémi püspöki (ma érseki) palota. Az Egyházmegyei Múzeum állandó kiállítását is újrarendezték, és legkorábbi, legértékesebb anyagait a palota dísztermeiben helyezték el. A kedves felügyelő hölgyek segítőkész magyarázata a termekben való korlátlan idejű bóklászás lehetőségével párosult. Esztergomban az érseki palota historizáló épületét lehetett megtekinteni, A Szentszék és Magyarország ezeréves kapcsolata című kiállítással együtt. A bemutatóra a Vatikánból is érkezett anyag, jórészt azonban csak oklevelekről, iratokról készített másolatok formájában. A néhány eredeti római kéz-irat közül kiemelendő Julianus barátnak kódexbe fűzött, a tatárokról beszámoló levele. A kiállítás látványosabb darabjait magyar, elsősorban esztergomi intézmények kölcsönözték. Vácott az ezeréves váci egyházmegye kulturális emlékeiből válogattak a Székesegyházi Kincstár és Egyházi Gyűjtemény kiállítására.

Borsmonostor (Klostermarienberg) egykori ciszterci kolostorát az utóbbi években kiállítóhelyiséggé alakították át, amely az apátság alapításának évfordulója alkalmából 800 éve ciszterciek a pannóniai térségben című bemutatónak adott 1996-ban helyet. Az előkészületekről évek óta lehetett hallani, ehhez képest az eredmény csalódást keltett. A mai barokk templom mellett feltárt, középkori kolostortemplom maradványainak bemutatása a merev kavicsösvényekkel kirajzolt alaprajzzal és a legépebb épületrész beton támfalak tartotta üvegtetejével építészeti-kivitelezési kudarc. Az ásatások ismertetése, a leletanyag bemutatása mind a kiállításon, mind a katalógusban erősen vázlatosra sikerült. A "pannon térség" egésze leginkább csak Hervay Ferenc és Valter Ilona katalógus-tanulmányaiban volt felfedezhető, a kiállításon legfeljebb a mai országhatár magyar oldalán fekvő Szentgotthárd és Pornó kapott némi hangsúlyt, leginkább kőfaragvány-másolatok segítségével. A középkorban Heiligenkreuzhoz, 1680. évi újjáalapításától Lilienfeldhez kapcsolódó Borsmonostor története emlékeinek zömét ma is a két ausztriai kolostor őrzi, az onnan való kölcsönzés szolgáltatta a kiállítás gerincét. A műveit tartalmazó öt kódex bemutatásával a tárlat kiemelten szólt a XIII. század utolsó harmadában tevékeny, igen sokoldalú - történetíró, jogász, filológus, prédikátor - Gutolf von Heiligenkreuz személyéről, aki Borsmonostor apátja volt 1285 és 1289-1290 között. Kitűnt az anyagból Mathias Gusner 1755-ben festett, hat, pápává lett ciszterci szerzetest ábrázoló festménye, valamint a következő évben készült, Szent Benedeket, Gotthárdot és Bernátot Szentgotthárd tervrajzával ábrázoló képe, mindkettő a Magyar Nemzeti Galériából. A kolostor második alapítója, Esterházy I. Pál herceg maga ajándékozta, álló alakos portréja Lilienfeldből érkezett, akárcsak az egyházi pályáját lilienfeldi apátként és ezáltal Borsmonostor superiorjaként kezdő, későbbi egri érsek, Pyrker László nagyméretű arcképe.

Ausztriában a stájer tartományi bemutatót is egyházi intézményekben rendezték. A Kincs és sors című ikerkiállítás első részét a neubergi ciszterci kolostor épületegyüttesében helyezték el. Témájául az 1379-ben a Habsburg hercegek itt megkötött, tartományaik megosztásáról rendelkező egyezségét és ennek időbeli környezetét - a XIV. század utolsó harmadát, a XV. század első negyedét - választották. Általa éppen egy fehér foltot lehetett volna kitölteni a Babenbergek, a korai Habsburgok, III. Frigyes, Miksa korát bemutató korábbi kiállítások sorában. Az eredmény azonban, különösen az említett programok magasra helyezett mércéjéhez viszonyítva, szinte teljes kudarc. A politikatörténet és a gyűjtött illusztrációs anyag nem állt össze egésszé, a rendezők történelmi közhelyekből építkeztek, ráadásul túl sok volt a fénykép, a dia, a másolat, kevesebb az eredeti tárgy. Dicsérni leginkább a korszak irodalmát idéző kódexbemutatót és a mellette berendezett kolostori scriptoriumot lehet.

A kiállítás másik részét a mariazelli templom újjárendezett kincstára és kegytárgygyűjteménye alkotta. Az emeleti kincstártermek és a teljes bejárható karzatzóna az épület látványának egészen új perspektíváját tárták fel a látogató előtt. A kiállított anyagban számunkra központi darab a Nagy Lajos király adományozta Mária-kép az északi kincstár oltárán, de említést érdemel a hagyomány szerint Mátyás király ajándékozta aranybrokát kazula, az esztergomi érsekek többrendbeli adománya, valamint az 1763. évi győri földrengés egy érdekes ábrázolása is. Egy közeli banképületben az egyházi kincstár világi párjaként a Thyssen-gyűjteményből 54 ötvöstárgyat, dán, francia, itáliai, angol, német, osztrák tubákosszelencéket és néhány ékszert tártak a közönség elé. A sötétségbe burkolt teremben pontszerűen megvilágított kincsek egy nagyvonalú gyűjtői koncepció teljes sikerét hozták. A város egyik elektromos szaküzletének kirakatában a kiállítások plakátjainak társaságában A mi kincsünk címmel elhelyezett biedermeier kori vasaló, 1930-1931-ben készült rádió, korai elektromos varrógép jól példázta, hogy három évtized alatt a tartományi kiállítások ötlete milyen erős hatást gyakorolt az osztrák lakosság mindennapi gondolkodására.

A kincs szó egy további stájerországi bemutatón, a Grazban rendezett, Kincsek és víziók című, a műgyűjtésnek és mecenatúrának szentelt tárlaton is hangsúlyt kapott. A sok helyről kölcsönzött, igen kvalitásos anyag - ahogy azt a katalógus alapján meg tudom ítélni - nem állt össze értelmes egésszé. A példaként kiragadott, egyházi, uralkodói, nemesi, polgári, kortárs személyiségeken keresztül - a jubileumi ezer évre utaló alcím ellenére - még vázolni sem sikerült egy ausztriai műgyűjtéstörténetet. Homályban maradt, miért szerepelt néhány külföldi személy is a tárlaton. A katalógusban az Iparművészeti Múzeum XVI. század végi ötvösművei elé Szilágyi András értő tanulmányt írt, a Szépművészeti Múzeum és a Történelmi Képcsarnok kölcsöntárgyai azonban be sem kerültek a kötetbe.

Kincsek szerencsére Magyarországon is akadtak. A szombathelyi Savaria Múzeumban Vas vármegye kincseit gyűjtötték össze, mindazon tárgyak, leletek, könyvek legértékesebb példányait, amelyek a megye múzeumaiban a XIX. század második fele óta felhalmozódtak. Erőteljes hangsúlyt nyert a millennium korának emlékanyaga. Nemzeti Könyvtárunk Kincs, műkincs, közkincs: az Országos Széchényi Könyvtár ciméliagyűjteménye bemutatóján a rendezők szavaival "régi, szép és/vagy értékes darabjaink öncélú felsorakoztatása volt a cél". Kevés nemzetibb program akadt a jubileumi kínálatban: a 119 kéziratot és ősnyomtatványt - ókori papíruszoktól Lázár deák 1528-ban kiadott első Magyarország-térképéig, köztük 33 korvina-kötetet - felsorakoztató, távolról sem öncélú tárlaton szerepeltek legfontosabb nyelvemlékeink, így a Halotti Beszéd, az "magyar Mária-siralom. Látni lehetett Anonymus Gestáját, a Képes Krónikát, az első Budán nyomtatott könyvet. Ott sorakoztak az uralkodói és főpapi megrendelésre készült, díszes kiadványok és fontos tudományos munkák, a középkori és későbbi hazai olvasóknak és könyvgyűjtőknek a magyarországi kultúrát, a magyar közgyűjteményt gyarapító, féltett darabjai. A sorokat betűzgetve, a miniatúrákat nézegetve a látogató megrendülést érezhetett és a látvány gyönyörűsége tölthette el.

Az elmúlt évezred történelmi folyamatai, eseményei közül a legkülönbözőbb témákat ragadták meg egy-egy kiállítás rendezői. A tatai várban a múzeum állandó kiállításának ügyes kiegészítésével, A magyar kerámiaművesség 1000 éve címmel mutatták be Tata és környéke gazdag kerámiatörténeti hagyatékát, a honfoglalás- és Árpád-kori edényektől az ásatási lelet gótikus kályhacsempéken keresztül a helyi fajanszmanufaktúra termékeiig. Kicsit túlzott a sokkal általánosabb összképet sugalló címadás, de az anyag válogatása, a XIX. századi tárgyakat eredeti környezeti összefüggésükben tálaló enteriőrök megoldása példás volt.

A királykoronázások színhelye, számos királyunk temetkezőhelye, Székesfehérvár a királyság intézményének állított emléket A középkori magyar királyok arcképei című kiállítással. A tablókon egymás mellé kerültek uralkodóink képmásai a Képes Krónikából, Thúróczy János Krónikájának két kiadásából, a Nádasdy Ferenc megjelentette Mausoleumból és Josef Kriehuber metszetsorozatából, illusztrálva a XIV. századtól a XIX. századig élő képhagyományok meglétét, de egyben fokozatos változását is.
A III. Béla és felesége székesfehérvári sírjából előkerült halotti ékszerek másolatai, királyi pecsétek és középkori pénzek sorozata egészítette ki az összeállítást. A megvalósításra rendelkezésre álló, igen rövid időn felülkerekedő, ötletes témaválasztás helyenként igénytelen installációs megoldásokkal - nyersfa képkeretek barokk metszetekhez - párosult, viszont hasznos katalógussal egészült ki.

Több évtized minden lényegtelennek tűnő részletre is figyelő feltárásai és a város régészeti topográfiájának aprólékos munkálatai alapozták meg az esztergomi Balassa Bálint Múzeum Templomok, kolostorok a középkori Esztergomban című, Horváth István rendezte bemutatóját. Az egyes objektumok történetét, régi metszetes ábrázolásait, felmérési rajzokon dokumentált építészeti maradványait, az ásatások változatos leletanyagát sikerült gondosan kivitelezett, átgondolt színhatású összképbe foglalni. Nagy kár, hogy katalógusra már nem telt.

A Mezőgazdasági Múzeum Élet egy középkori faluban címmel a XIV. században kunokkal betelepített, a török hódoltság idején elnéptelenedett, Tisza menti Szentkirály falu XV-XVI. századi ásatási leleteit sorakoztatta fel. Említést érdemelnek a házak és kutak fáradságos, hosszú munkával konzervált faelemei, valamint egy, a koporsóra fektetett, hosszú fakereszt a temető egyik sírjából. A kiállítási teret egy eredeti méretében felépített, XV. századi lakóházrészlet köré szervezték, amelyben a kemence, tűzhely és rekonstruált cserépkályha együttesét mutatták be, a nyomokból kikövetkeztethető fal- és tetőszerkezet jelzésével.

A zalaegerszegi Göcsej Múzeumban A kereszténység védőbástyái: a zalai végvárak a török elleni küzdelemben címmel nyílt bemutató. A török kor egyedül itt tűnt fel a programok között, köszönhetően a megye végváraiban az utóbbi évtizedekben folytatott, tervszerű régészeti feltárásoknak, amelyek többségét a kiállítást is rendező Vándor László vezette. A terem végében hatalmasra nagyított metszetes várábrázolás előtt, az egykori palánkra utaló cölöpsor mögött a kor fegyvereinek legfőbb típusai sorakoztak. A vitrinekben akadt néhány különleges leletcsoport, így egy hírközlő mozsár és a XVII. századi hírközlési szabályzat a különböző jelzések és utasítások leírásával, a Kanizsa ostromai idején mocsárba veszett nyugati zsoldosok fegyverei, az ellenség elől elrejtett vaseszközök.

A stájerországi, ma is a Liechtensteinek tulajdonában lévő Riegersburg hatalmas és ép várában a nagy múltú család közel ezeréves történetét dolgozta fel az évad egyik legjobb ausztriai kiállítása. A nagyszámú látogatót vonzó vár saját gyűjteményei és önmagukban is kiállítási tárgyként értékelhető dísztermei kiegészültek a vaduzi hercegi múzeum néhány németalföldi festményével, a hercegi levéltár dokumentumaival, valamint a családtagok magángyűjteményeiből sokkal bőkezűbben válogatott kölcsöntárgyakkal. A régi darabokból alkotott, a kiállítás témájához és felépítéséhez közvetlenül kapcsolódó ötletes installációk - például egy, a török háborúkat idéző, hófehér terem vörös bársonyba burkolt nyelű lándzsák és alabárdok erdejével - váltakoztak a történeti terekben mesterien elhelyezett műalkotáscsoportokkal. A főnemesi életmód egyik illusztrációja a herendi gyár 1848-ból származó, Liechtenstein-mintás készlete volt. A családtörténet hadi dicsőségben, az egyre sorjázó birtokok és kitüntetések, majd a hercegi cím elnyerésében, az országépítésben, valamint a műgyűjtésben és a főrangú élet tárgykultúrájában megragadható lépcsőfokait olyan különlegességek színezték, mint a XVII. században élt Karl Eusebius herceg építészetről írott könyve, vagy a XIX. századi világutazó Heinrich herceg zöld bambusznádak közé rejtett vitrinekben elhelyezett japán, maláj, perzsa, kínai, afrikai fegyver- és viseletgyűjteménye.

Az ausztriai kiállítási program hagyományos helyszíne, a schallaburgi vár bemutatójának témájául - a jubileumhoz kapcsolódóan - az új országalapítás korszakát, az Osztrák császárság 1804-1848 közötti történetét választották. A közel 700 tételt számláló anyag a szellemességet nélkülöző, a lehető leghagyományosabb történeti kiállítássá állt össze, kötelességszerűen kitöltve a Mária Terézia, II. József sze-
mélyének és korának, illetve a két alkalommal Ferenc Józsefnek szentelt, korábbi tárlatok közötti fehér foltot, azonban valahogy azok természetessége, a schönbrunni, melki, grafeneggi helyszínekhez történt kitűnő adaptációja nélkül. Katalógusában Pajkossy Gábor tanulmánya képviselte Magyarországot, a tőlünk származó, nagyszámú kölcsöntárgyról viszont a rendezők írták a katalógustételeket.

Pannonhalma évfordulójához kapcsolódtak a magyarországi oktatás és iskolaügy millenniumának megemlékezései is. Az ezer év iskolatörténetét három központi kiállítás dolgozta fel. A magyar iskola első évszázadai, 996-1526 Győrben, A reformáció és ellenreformáció iskolaügye Debrecenben, a modern polgári közoktatás története Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt látható. A győri kiállítás a Xántus János Múzeum egy, a kiállított anyag gazdagságához képest aránylag kis termében nyert elhelyezést. A berendezésnek a középkori boltozatot egyszerű, mai eszközökkel érzékeltető vasszerkezete és négykaréjos pillérdobokra emlékeztető vitrinei maximális helykihasználást tettek lehetővé. A háromszáznál több kiállítási tétel között elég sok volt a fénykép, fakszimile, másolat - elsősorban a külföldön őrzött darabok, a különösen értékes kódexek vagy a nagyméretű tárgyak esetében. Az anyag eléggé sokrétű volt ahhoz, hogy jelezze a legfontosabb tendenciákat, de a zsúfoltság nem tette lehetővé az igazán tagolt elhelyezést, így a laikus látogató a katalógus címszavakkal értelmezett térképvázlata nélkül nem feltétlenül ismerhette fel mindenhol a rendszerező gondolatmenetet. Katalógus sem segítette a ráadásul sokkalta nagyobb, számos termet megtöltő Száz esztendő a magyar iskola ezer évéből: képek a polgári korszak iskolatörténetéből, 1848-1948 című, budapesti kiállítás látogatóját a tájékozódásban. A dokumentumok, fényképek, tárgyak között böngészve rengeteg időt el lehetett tölteni, de az egyes termek "kamarakiállításai" - törvénykezés, iskolatípusok, tantárgyak, testnevelés, taneszközök, "írók a katedrán" - megmaradtak a cím "képek" jelezte műfaji keretein belül, és nem álltak össze egésszé, nem tudták igazán szemléltetni az oktatás különböző szintjeinek szervesen egymásra épülő rendszerét.

Az egyes megyék, települések, iskolák több kiállítással is csatlakoztak az oktatástörténeti programhoz (például Csornán, Zalaegerszegen, Hódmezővásárhelyen, Pápán, Túrkevén, Szendrőn). Tartalmát tekintve kiemelkedő, kivitelezésében, installációjában azonban túlságosan házilagos volt a Piaristák Magyarországon témát feldolgozó bemutató a veszprémi piarista templomban.

Felemás képet mutat a gödöllői kastély hosszú évek helyreállítását követően megnyílt díszteremsorának berendezése. Az eredeti darabokból szinte semmi nem maradt meg. A helyükre került bútorok, festmények részben hasonló típusú, stílusú, technikájú tárgyak, részben pedig tartalmilag kapcsolódnak Ferenc József és Erzsébet királyné személyéhez, udvari környezetéhez. A termek nyújtotta kép így az enteriőr és a kiállítás sajátos elegye. A kordonnal kijelölt útvonal a berendezett kastélyok sajátossága, a tárgyaknak a távolság miatt sokszor olvashatatlan feliratozása kiállításra emlékeztet. Az illúziókeltés azonban sikeres, a kastély népszerűsége megérdemelt.

Mivel 1996 a millennium centenáriuma is volt, századik születésnapját tartotta minden olyan intézmény, amelyet az 1896-os ünnepségekhez kapcsolódóan alapítottak vagy építettek, így a Mezőgazdasági, a Közlekedési, a Szépművészeti, az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok. Változatos kiállításaik között akadt múzeumtörténeti és építéstörténeti összefoglalás, a múzeum épületét tervező építész életművét feltáró, monografikus bemutató, a gyűjtemény tágabb városi környezetének szentelt tárlat és új állandó kiállítás is.

A Mezőgazdasági Múzeum intézménytörténeti bemutatója az épület egyik nemrég helyreállított, a gótikát idéző termében kapott helyet. A faszerkezetű asztalok, vitrinek, fali táblák tervezése és elhelyezése során - szakítva az utóbbi évtizedek részben még ma is fennálló állandó kiállításainak hagyományával - a rendezők sikeresen alkalmazkodtak a történeti tér beosztásához, díszítéséhez: lényegében az építés korának installációs elemeihez nyúltak vissza, de elkerülve annak ma már korszerűtlen zsúfoltságát. A múzeum társalgójában kifüggesztették az épület-
együttest tervező Alpár Ignác terveit, az asztalokra pedig a Vasárnapi Újság 1896-os cikkeinek kávéházi olvasóállványokra erősített másolatait fektették. Itt kell megemlíteni, hogy az Ezredéves Országos Kiállítástól számolódik a mezőgazdasági kiállítások sorozata is. Az 1996. évi, jubileumi bemutatót a Gödöllői Agrártudományi Egyetem területén rendezték, így az egyetem impozáns mezőgazdasági gépgyűjteményének széles körben való népszerűsítésére is mód nyílt. A Mezőgazdasági Múzeum bemutatóit jól kiegészítő állandó kiállítás most új részlegekkel is bővült, emellett időszaki bemutató tárta a látogatók elé a magyar szürke marha tenyésztéstörténetét.

Az évfordulóra helyreállított Műcsarnok helyét a Városligetből szakították ki a millennium idején, most egy kiállítás erejéig újra birtokba vehette 1100 m2 Liget. A kiállításbeli Liget a történelmi múlt, a visszavágyó nosztalgia, a korunkban annyira irigyelt és hiányolt romantika sajátos elegye volt, egy szellemes kiállítási ötletekkel, jól válogatott tárgyi anyaggal berendezett távoli sziget-világ, amelynek legfeljebb egyes intézményei emlékeztettek némileg mai utódaikra. Ezen intézmények egykori jellegét, kicsit történetét, inkább azonban csak hangulatát kívánták a rendezők megismertetni a látogatóval. Illúziókeltő volt az elsárgult mázolású kabinok között a Széchenyi-fürdő előcsarnokát idézően kibukkanó, bőrrel bevont pamlag az elválaszthatatlan pálmával. Korhű volt a frissen restaurált oszlopok mögött liláskék falburkolatra függesztett, műcsarnoki festményegyüttes a millennium korából, telitalálat volt az Állatkert bemutatása, plakátokkal, csivitelő zöld papagájokkal, 1936-ban forgatott amatőrfilmmel, korhadtan is elegáns, öntöttvas vázú fapaddal. Ötletes volt a millenniumi emlékoszlop tükörképének a Hősök tere ívelt oszlopsorára rímelő műcsarnoki apszis elé helyezése, és a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok gyűjteményimitációjának a valós topográfiának megfelelő elrendezése kétoldalt. A bemutatott intézmények közül a Műcsarnok, a Vajdahunyadvár, a földalatti, a millenniumi emlékmű, az 1896-ban alapított Szépművészeti Múzeum közvetlenül is kapcsolódott az ezredéves ünnepségekhez.

A Közlekedési Múzeumban a magyar vasút 150 éves jubileumát kihasználva, újjárendezve megnyílt a vasúttörténeti állandó kiállítás. A bejárható állomás-épület ("Városliget") az előtte álló, XIX. századi szerelvénnyel és korabeli jelzőberendezésekkel, valamint a MÁV műhelyeiben nagyobbrészt még a Millenniumi Kiállításra készített, 1:5 léptékű vasútmodell-gyűjtemény célszerű, a kiállított tárgyakhoz fém-üveg anyagában és szerkezetében is jól illeszkedő, visszafogott vitrinsora, a gazdag magyarázó és dokumentációs anyag jó pár évre biztosítja a múzeum központi csarnokának méltó kitöltését.

A Közlekedési Múzeum rendezte a tihanyi apátságban a balatoni hajózás történetét bemutató, a tavon 150 éve megindult gőzhajózás emlékének szentelt kiállítást is. A régi ábrázolásokkal elegyített, nagyszámú hajómodell egyaránt lekötött nyaraló gyereket és felnőttet, és a szobák ablakából a tihanyi kikötő forgalmát szemlélve adódott a valósággal való összevetés lehetősége is. Tihanyban hosszú időn át egy hasonló témájú állandó kiállítás állt fenn, népszerű tett lenne e hagyomány felújítása.

A száz évvel ezelőtt rendezett Ezredéves Országos Kiállítás néhány elemére utalt a Műcsarnok Liget-kiállítása, részletesebb bemutatására azonban három másik rendezvény vállalkozott. A Kiscelli Múzeum fotótörténeti szempontból is jelentős, korabeli fényképek segítségével sikeresen kísérelte meg az egykori pavilonegyüttes lehetőség szerinti teljes rekonstrukcióját. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Százéves a néprajzi falu címmel a millenniumi kiállítás egyik részlegét és az azt létrehozó Jankó Jánost idézte kiállításán. A száz év előtti közlekedési bemutatókra összpontosított a Közlekedési Múzeum. Kiállításán aranyrojtos, vörös selyemfüggönyök alól, zöld műnövényekkel befont farácsok mögül tűntek fel a különböző pavilonok régi ábrázolásainak hátulról megvilágított nagyításai. A hatásvadász installáció mintaszerű dokumentációnak adott keretet: a közlekedési ágakat, a közutakat, a főváros villamos- és földalatti vasútjait, a kocsigyártást, hajózást, vízügyet jórészt ugyanazon emlékanyag - eredeti katalógusok, tervrajzok, járműmodellek és hídmakettek - alapján ismerhette meg a mai néző, mint annak idején a millenniumi közönség.

Századik születésnapjára építészeti képében megújult a Millenniumi Földalatti Vasút. Felújították Deák téri kis kiállítását is, amely Budapest múzeumi kínálatának egyéni eleme. A Közlekedési Vállalat és a Budapesti Történeti Múzeum együttműködésének köszönhetően egy, a földalatti állomásainak oldalfala mellett felállított "peronkiállítás" is létrejöhetett, amely Budapest 1100 éve címmel az állomások képébe jól illeszkedő táblákon elhelyezett fényképekkel, rajzokkal, rövid szövegekkel, esetenként még tárgyakkal is vázolta a főváros történelmének legfontosabb korszakait, talán a ritkuló járatokra várakozóknak nyújtott sajátos szolgáltatásként.

A Szépművészeti Múzeum nyári ünnepi kiállításához a múzeum Amerikából visszatért velencei festészeti anyagát kibővítették az itthon maradt képekkel. A millecentenáriumra tekintettel, az amerikai nép elismerését kifejezendő kiegészült az anyag Tiziano Pietro Bembót ábrázoló képmásával, a washingotni National Galleryből. A kiállítás valójában "csak" annyiban kapcsolódott a magyar történelemhez, hogy az elmúlt századok magyarországi műgyűjtői, majd múzeumi vásárlásainak irányítói különösen erős affinitást mutattak Velence művészete iránt, ennek köszönhető az e művészet minden fontos korszakát és irányzatát bemutatni képes gyűjtemény létrejötte.

A Szépművészeti Múzeumnak a millecentenáriumhoz való igazi hozzájárulása azonban a múzeum épületét tervező Schickedanz Albert (1846-1915) az Ezredéves emlékművek múltnak és jövőnek alcímet viselő életmű-kiállítása volt. A Gábor Eszter rendezte tárlatot Jerger Krisztina öntötte megnyerő formába. A márványcsarnok adott helyet az építész festői munkásságát bemutató gyűjteménynek, amely más festők családi vonatkozású képeivel, valamint néhány fennmaradt, Schickedanz tervezte bútorral egészült ki. A barokk csarnokba került a sokéves kutatómunkával összegereblyézett impozáns tervanyag, részletes magyarázó szövegekkel. A két terem között a reneszánsz csarnokon átvezető út mentén a rendező tükrökkel könnyebben élvezhetővé és ezáltal a kiállítás részévé tette az épület magasban elhelyezett díszítményeit is. A monografikus bemutató, minden részletre kiterjedő, kivitelében is világszínvonalú katalógusával, a korábbi évek XIX. századi építészkiállításainak - Feszl Frigyes, Ybl Miklós - sorába illeszkedik.

1896-ban avatták fel az Iparművészeti Múzeum épületét. A napra pontos századik évfordulón egy, a palota tervezésére, építésére koncentráló, a rendező Ács Piroska új kutatási eredményeit is bemutató tárlat mellett (címe - Keletre magyar - Lechner Ödön és Pártos Gyula pályázaton győztes tervének jeligéje volt) megnyitották az új, a szecessziónak szentelt, impozáns anyagot felvonultató, állandó kiállítást. A rendezők mindkét tárlat berendezése során gondosan ügyeltek a belső faltagoláshoz és díszítőrendszerhez történő kapcsolódásra.

A magyarországi millecentenárium több intézmény kerek évfordulójával esett egybe puszta véletlenségből is, így százéves volt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Tungsgram, amelyek székházukban, valamint a Vígszínház, amelyről a Bajor Gizi Színészmúzeumban rendeztek kiállítást.

Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal A magyarországi műemlékvédelem első évszázada című kiállítása eredetileg a világkiállításhoz kapcsolódott volna, egybeesése a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846-ban Kassán elhangzott felhívásának 150. évfordulójával valójában véletlen. A tárlat a kassai dóm siralmas állapotától inspirált, Henszlmann Imre kezdeményezte felhívástól - amely az intézményes magyarországi műemlékvédelem megalakítására tett első kísérlet - 1949-ig kísérte végig a hazai műemlékvédelem alakulását, az intézményi-törvényi keretek változásait a műemlékügy fontos személyiségei köré csoportosítva. A legjelentősebb helyreállítási munkák a műemléki archívumok gazdag rajzi és fényképes felmérési anyagaiból válogatott, látványos ábrázolások segítségével jelentek meg. E képek segítségével a műemléki dokumentáció és nyilvántartás iránti változó igények, az egyre nagyobb pontosságra való törekvés, a fényképezés térhódítása, a mind jobban kiszélesedő műemlékfogalom alakulása, az építészeti rajzok stiláris-technikai változásai is nyomon követhetők voltak. Nem egy múzeum is megirigyelhette volna a kiállítási installáció kivitelezésének gondosságát. Kár, hogy a bemutatott anyagról csak egy, a témával foglalkozó tanulmánykötethez csatolt tárgylista készült, nem valódi katalógus.

A Magyar Nemzeti Galéria évente sorjázó nagy kiállításai között az 1996. évi Nagybánya művészete a nevezetes művésztelep alapításának századik évfordulójához kötődött. Csorba Géza és Szűcs György a nagyszabású katalógussal dokumentált kiállítás fő részlegében a főműveken és Nagybánya legfontosabb művészein keresztül a történeti folyamatot igyekezett minél sokrétűbben bemutatni. A múzeum felső szintjén kialakított, "alárendeltebb" részlegekben a grafikai alkotások segítségével próbálták a képet tovább árnyalni, részben pedig a sokszor kevésbé jelentős mesterek hasonló beállítású és témájú alkotásai összevetésével a nagybányai festők munkamódszereibe kívántak betekintést engedni. Emlékezetes marad az a kisebb terem, amelyben a nagybányai Berger-cukrászda asztallapjára festett tizenhat kis kép köré alakították ki az egykori helyiséget jelző enteriőrt, az asztalt kidekoráló festőknek a cukrászda egykori kiállításaira is utaló alkotásaival a falakon.

1996-ban rendezték a 100. Budapesti Nemzetközi Vásárt, az eseményre tartalmas vásártörténeti kiállítással emlékezett az őszi BNV-n a Budapesti Iparkamara. A várakozásokhoz képest gyengén sikerült
Naturexpo legjobban szervezett és rendezett bemutató egységét a magyarországi vadászat évezredes történetét vázoló tárlat, a legkiemelkedőbb hazai trófeák vadászles köré csoportosított gyűjteménye és az erdészeti és vadászati részleg alkotta - egyben utalva a 25 éve rendezett, nagy sikerű Vadászati
Világkiállításra is.

Összefoglalóan megállapítható, hogy aki 1996-ban akár Ausztriában, akár Magyarországon kiállításlátogatásra adta a fejét, semmiképpen nem unatkozhatott. Mindkét országban születtek kiemelkedő, emlékezetes teljesítmények, és nem csupán a nagy anyagi támogatottságú, központi rendezvények körében. Budapesten egész évben a bőség zavarával küzdhetett az érdeklődő (fentebb a Műcsarnok, az Iparművészeti, a Néprajzi, a Budapesti Történeti és a Hadtörténeti Múzeum számos fontos programjáról nem is eshetett szó). Úgy tűnik, mintha a tartományi kiállításokkal évtizedek óta példát mutató Ausztriában némi kifáradás jelei lennének tapasztalhatók. A nagyszabású kereteket tartalommal kitölteni képes szakemberek köre véges, és mindig újabb, százezrek érdeklődését felkeltő témákat találni és sziporkázó ötletekkel kidolgozni nem egyszerű feladat. Ausztria ráadásul - nem először egyébként - szinte "fel is borult", a programok túlnyomó többsége a keleti országfélre esett. A nyugati tartományok láthatóan kevéssé azonosultak az Ostarrîchi-problematikával, és stabil idegenforgalmi kínálatuk kevésbé igényli a kiállításturizmus "segítségét". Magyarországot sokkal egyenletesebben fedték le a jubileumi kiállítások, és egy sor kitűnő vidéki bemutató született. Múzeumaink egészben véve igen jó bizonyítványt állítottak ki magukról, sokkal jobbat, mint a millecentenáriumi programok egyéb résztvevői. Azt, hogy ezt milyen mértékben segítették a megpályázható támogatási keretek, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy jó kiállítást sok pénzzel is csak ott lehetett csinálni, ahol a muzeológusok, régészek, művészettörténészek sokéves kutatómunkája ehhez alapot szolgáltatott. Ezekhez az alapokhoz nem egy esetben a szükségesnél kevesebb forrás járult, ezért lehetett nem egy helyen igénytelenebb megoldásokkal, rossz anyagokkal, régi, használt installációs elemekkel találkozni. Néhány ügyes kiállításrendező még ilyen hátrányos helyzetben is képes volt megbirkózni a feladattal, máshol sok pénzből is gyarlóbb belsőépítészeti teljesítmény született.

A kiállításrendezők se Ausztriában, se Magyarországon nem tudták megoldani az egyre több helyen szükségesnek érzett, életnagyságú bábuk esztétikus megformálását. A naturalizmus biztosan nem járható út, ezt a győri iskolatörténeti kiállítás bumfordi alakjai éppúgy példázták, mint a borsmonostori ciszterci-kiállítás szerzetesfigurái, amelyek állandóan azt a kellemetlen érzést keltették a látogatóban, hogy valaki áll mögötte, figyeli, les rá. A honfoglaló magyarok viseletrekonstrukciói minden helyszínen és minden figurán kissé "lógtak". Ugyanakkor ezt a szemléletes bemutatási módot láthatóan igényli a közönség, ahogy az akár életnagyságú épületmakettek, berendezett életképek is sokban segíthetik a téma megjelenítését.

A divatos multimédia-bemutatók, az okos magyarázatokkal, fény- és hanghatásokkal elegyített, látványos vetítések a hazai kínálatból teljesen hiányoztak, míg Ausztriában ügyes megoldásokat lehetett látni, elsősorban az Ostarrîchi-kiállításon. A bemutató témájába vágó, ötletes és jól szerkesztett archív filmfelvételek vetítésére jó hazai példa volt a Műcsarnok Liget-kiállítása. A számítógépes oktatóprogramok terén van még mit tanulnunk, feltűnő volt például a Honfoglalás-kiállításon felállított gép lassúsága, igaz, a Nemzeti Múzeum történeti kiállításán már komoly előrelépés történt ezen a téren. Mindez elsősorban technika és pénz kérdése, a tét azonban igen nagy: múzeumba járó generációvá válnak-e a legfiatalabbak - ez múlhat rajta.

A két ország közti párhuzamok vizsgálata során óhatatlanul felvetődik a konkrét együttműködés kérdése. Valódi együtt dolgozásra modern képzőművészeti kiállítások esetében került sor a Ludwig Múzeumban és a Kiscelli Múzeumban, valamint egyenrangú félként vett részt magyar szakember a féltoronyi hun-avar kiállítás tudományos programjának kialakításában. Magyar intézmények, a bécsi Collegium Hungaricum és a Budapesti Történeti Múzeum szervezte a Millennium K. u. K. keretben című, magas látogatottságú bemutatót a bécsi városházán. Jelentős volt az osztrák kiállításokon a magyarországi tárgykölcsönzések száma, ez azonban nem mutatkozott meg hasonló súllyal a kiadványokban. Néhány katalógustanulmány született ugyan magyar szerzők tollából, a katalógustételeket azonban szinte kivétel nélkül az ausztriai rendezők írták. Ez a legutóbbi években tapasztalható tendencia több okból is káros. Nem egy esetben feltűnő a magyarországi szakirodalomban való hiányos tájékozottság, az újabb kutatási eredmények figyelmen kívül hagyása, még olyan esetekben is, amikor német nyelvű írások is rendelkezésre állnak. A külföldi katalógusok ráadásul alkalmasak lennének az egyes műtárgyakra vonatkozó, legújabb hazai kutatási eredményeknek a szélesebb külföldi olvasóközönséghez is eljutó, idegen nyelvű közlésére. Ha a kiállítási koncepció ezt igényli, a kölcsönző intézmények munkatársainak szövege természetesen kiegészíthető az osztrák szakemberek véleményével, de ne csak az utóbbihoz lehessen hozzáférni. A mostani gyakorlat egyfajta kulturális gyarmatosítás képzetét kelti, amely során Magyarország múzeumai, gyűjteményei az osztrák intézmények külső raktáraivá válnak. Úgy tűnik, mintha intézményeink a kiszállítást ellenőrző munkatársaik rövid vendéglátása fejében jórészt lemondanának copyright-jogaikról.

A legjobb kiállítás és a létrehozásába befektetett munka is jórészt elvész az utókor számára, ha nem készül róla dokumentáció, vagyis megfelelő katalógus. Ez Ausztriában évtizedek óta természetes dolog. Magyarországon a legjelentősebb, nagyszabású kiállítások katalógusai az utóbbi években már terjedelmükben és nyomdai kivitelükben egyaránt elérik az európai színvonalat. 1996-ban ebbe a körbe tartozott a Pannonhalma-, a Nagybánya-, a Honfoglalás- és a Schickedanz-kiállítás katalógusa, és tartalmi sokszínűségével kiemelendő a győri iskolatörténeti kiállítás publikációja is. A többi program egy részéről született kisebb-nagyobb kiadvány, közöttük több jó is, de többnyire sokkal kisebb, esetenként anyagi okokból utólag lerövidített terjedelemben, igénytelenebb kivitelben, mint ahogy azt a bemutatók fontossága indokolta volna. Sok eseményről azonban legfeljebb kis vezetőt adtak ki, vagy az sem készült. Akad "csodára", a megjelenés pénzügyi lehetőségére a kiállítás bezárultát követően is váró kézirat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu