Striker Sándor:
Az ember tragédiája rekonstrukciója.
Tanulmány a helyreállított szöveg közlésével.
Madách Imre: Az ember tragédiája
Drámai költemény, "érintetlen" változat. I-II.
A szerző kiadása, Budapest, 1996.
297 + 217 old., 990 Ft

Van egy sajátos nyavalyánk, amelyet talán a "morbus hungaricus memoriae" névvel illethetünk. Tünete, hogy ha egy történelmi korszakban két vagy több jelentős személyiség (művész, politikus) élt, alkotott, tevékenykedett egymás mellett, értéküket az utókor csakis egymás ellenében tudja megállapítani, a másik vagy a többiek rovására. Aki Széchenyi csodálója, hajlamos elfelejteni, hogy őt a "legnagyobb magyar"-nak az a Kossuth nevezte, kit a nemes gróf hívei csak "véresszájú prókátor"-nak szoktak volt titulálni. A "magyarok Mózesének" tábora ma is hazaárulónak, de legalábbis bűnbaknak tekinti Görgeyt, és ritkán szokott Petőfi költészetéért rajongani, aki Aranyt vagy Madáchot kedveli.

Ha tehát Madách Imre és Arany János munkakapcsolatában Az ember tragédiája ügyében azt akarjuk bizonyítani, hogy: "A pedantéria nem hajtható a végletekig" (I. 146. old.), vagyis, hogy Arany - akarva-akaratlanul - többhelyütt rontott a drámai költemény szövegén és fellazította annak eszmei feszességét, akkor először is le kell szállítanunk Aranyt a szellemi piedesztálról. Említsük meg, hogy nem végzett jogot; hogy "antik olvasottsága is hiányosabb volt: [...] csak az ötvenes években kezdett hozzá a görög irodalom elmélyültebb tanulmányozásához" (I. 162. old.). Ehhez feledkezzünk meg arról, hogy a latin auktorokkal Arany már a szalontai iskolában megismerkedett; hogy 1833-ban, a debreceni kollégiumban kezdett görögül tanulni; hogy a szalontai kisgimnáziumban maga is tanított latint, és hogy 1846-ban azt írta barátjának: "Csak, csak classica litteratura!" Madáchot egyidejűleg ajándékozzuk meg angol és görög nyelvtudással. Ezúttal attól kell eltekintenünk, hogy Madách általunk is újraközölt könyvtárlistáján (I. 263-286. old.) Shakespeare, Byron, Gibbon és mások művei német nyelven találhatók; hogy magunk is szóvá tettük korábban, miszerint az athéni szín nevei latinos formában íródtak (I. 122. old.). Lehetőleg ne forgassuk Madách leghitelesebb életrajzát, az ezekről tételesen nyilatkozó Balogh Károlyét, aki Sztregován nevelt apjának, a költő unokaöccsének emlékiratai alapján dolgozott - elég lesz a bibliográfiában szerepeltetnünk.

Az oldalszámok bizonyítják: nem íróasztal mellett kimódolt helyzetről van szó, hanem megjelent műből idéztünk, Striker Sándor munkájából. A szerzőt nem csekély ambíciók fűtötték, és ez mindenképpen figyelemre, sőt elismerésre méltó. Az első kötetben a "komparatív filozófia / kultúraelmélet" (I. 243. old.) módszerével Madáchot és főművét az eszmei kapcsolatrendszerek hálójában vizsgálja. Az első rész Az erkölcsi elv: Madách és Madách címet viseli, és benne az 1842-ben, a Kisfaludy Társaság pályázatára készült Művészeti értekezés címen emlegetett fiatalkori tanulmányával veti össze a Tragédiát a szerző. A második főfejezet Kant és Madách, a negyedik a Multatuli néven publikált holland író, Eduard Douwes Dekker és Madách összekapcsolásával teremtett lehetőséget az erkölcsi elvhasonlóság, illetve a kultúrák különbözőségéből következő műfajkülönbségek vizsgálatára. A harmadik rész (A Tragédia szövegének rekonstrukciója: Madách és Arany) már a második kötetet készíti elő, a drámai költemény "érintetlen" változatának közrebocsátását. Vagy ahogyan - kissé bonyolult módon - maga a sajtó alá rendező fogalmazza: "A Tragédia eredeti kéziratának nyomtatott változata azonban még eddig kiadatlan." (I. 183. old.)

Az igényes cél tehát Az ember tragédiája "maradéktalan és ellentmondásmentes rekonstrukciója"
(I. 12. old.), a szónak filozófiai és textológiai értelmében egyaránt. Az alkalmazott módszerekben mutatkozó önellentmondások azonban olyan nagyszámúak és feltűnőek, hogy az olvasóban határozott benyomás keletkezik: a könyvet nem a mondandó koherenciája fogja össze és szervezi, hanem inkább a meglévő fejezetek utólagos, nem mindig szerencsés kezű egybeillesztése történt - meg kell adni, virtuóz alcímekkel. A Tragédia polifonikus mű, ám a koreszmék csak "dramaturgiai" szerepűek (I. 12. old.), ráadásul levezethető egyetlen forrásból, Kant Etikájából, jelenti ki a szerző. Ehhez képest - bár nem teljes szakirodalmi áttekintéssel - részfejezet szól a Kortárs magyar gondolatokról (I. 80-88. old.); igaz, beékelve a Kant-főfejezetbe. Striker, Madách nagyszerűségét bizonyítandó, önmagának szabott korlátokat, amikor a Tragédia gondolati magját a tizenkilenc évesen, megadott témára írt pályamunkában vélte megtalálni. Eszerint tizenhét esztendő alatt Madách semmit nem tanult-fejlődött volna?

A szerző persze tudja, hogy Az ember tragédiája drámai költemény; Multatuli Max Havelaar, avagy a Holland Kereskedelmi Társaság kávéaukciói című regényével párhuzamba állítva ezt le is szögezte
(I. 233. old.). Az elemzések során ez az ismeret azonban szemlátomást nyűgül szolgált: következetesen drámáról és dramaturgiáról írt, hogy megtarthassa a Szophoklész drámáit elemző Művészeti értekezés viszonyítási alapját. Amikor Striker meglepődik a részletek hitelességén (I. 36. old.) vagy éppen azon, hogy Ádám Philippit emlegeti, holott nem láttuk őt ott (I. 147. old.), kiderül, hogy mit sem értett meg a drámai költemény hol idősűrítő, hol időbővítő technikájából, tér- és időjátékaiból. Ugyanígy értelmezhetetlen maradt számára Erdélyi János kritikájának idevágó passzusa, a "fogalom-ember"-Ádám elleni kifogás igazi tartalma
(I. 140. old.), amely természetes és adekvát írói megoldás egy emberiségkölteményben, de nehezen fogadható el az egyénítést mindenekfölött megkívánó romantikus dramaturgia követelményrendszere szerint.

A hézagos korismeret újabb önellentmondásokhoz vezethet, hiszen a felfedezés zománcával von be ismert, a korban jártasabbak számára bizonyos evidens tényeket. Striker megállapítja például, hogy a Művészeti értekezés lemásoltatása rontott a kéziraton (I. 20. old.). Pályázatok esetében az idegen kezű leíratás követelmény volt, és az is tudható, hogy a határidőkkel bajlódó Madách Nógrádban máskor is nehezen talált erre megfelelő személyt. Szerzőnk "kivételes erejű"-nek nevezi Madách vallomását a drámaírás erkölcsi tartalmáról, majd leszögezi: "Íme az eljövendő Tragédia egyetlen mondatban..."
(I. 23. old.) A Művészeti értekezés idézett gondolatmenetének fő forrása azonban Friedrich Schiller Die Schaubühne als eine moralische Anstalt betrachtet (1782) című tanulmánya, egyesítve azzal a romantikus felfogással, amely szerint az irodalmi műfajhierarchia csúcsán a dráma áll. Schiller nyomán már Kármán József megfogalmazta magyarul körülbelül ugyanezt 1793-ban, az első magyar színtársulat játékszíni alkotmányában; a vándorszínész Benke József többször értekezett erről (1809, 1810, 1814). A színjátszás melletti erkölcsi érvrendszer (Schiller és a magyar befogadók révén) annyira közkeletűvé vált, hogy a színigazgatók széltében-hosszában idézgették. (E részben nem tévedett tehát a bírálóbizottság, Schedius Lajos, Lukács Móric és Szemere Pál, amikor "sem jutalomra, sem könyvnyomtatásra méltónak" nem tartották az értekezést.) Máshol Striker kijelenti, hogy: "Senki sem mutatott rá rajta [ti. Madáchon] kívül a honfoglalás történelmi paradoxonjából eredő kulturális identitás-zavarra." (I. 56. old.) Madách azonban ismerte Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című alapvető tanulmányát... Az Árpád ébredése Vörösmartytól (1837) egyfelvonásos, alkalmi allegória volt a Pesti Magyar Színház várva várt megnyitására, "nemzeti drámá"-nak nevezni azonban enyhe túlzás - vagy szerzői irónia a magyar dráma szomorú sorsa fölött? (uo.) A humortalannak jellemzett Madách (I. 64-65. old.) viszont írt egy egészen jó arisztophanészi vígjátékot. A civilisatort - igaz, a humornak nem mai, "vicces" értelmében, hanem akkori értelme szerint. Az I. kötet 72. oldalán teljes zűrzavar uralkodik a reformkori hírlapok és divatlapok, valamint melléklapjaik ügyében; a Játékszíni Koszorú és az Emlény nem folyóirat, hanem almanach.

Nem javít a helyzeten Striker henye fogalmazása sem. Odavetett jelzőhasználata, névírása tárgyi tévedéseket eredményez, holott az is kiderül, hogy a jó, a pontos adat is megfordult a kezén. Így lett Madách halálának napjából 1864. április 18., az akadémiai székfoglaló felolvasásának napja (október 5. helyett, I. 182. old.); így lett Madách Aladár a költő "legidősebb" fia (I. 94. old.), pedig az (életben maradt) gyermekeket jól is felsorolta (I. 181. old.); így lett "kinevezett" ügyvéd Madáchból (I. 180. old.). A korán elhunyt, tehetséges irodalomtörténészt Baranyi - és nem Baranyai - Imrének hívták (I. 75. old.); Szontagh Pál nevét nem á-val írjuk (I. 72. és 119. old.), az ezt tisztázó kötet Praznovszky Mihálytól ott szerepel a bibliográfiában.

Ezeken a hibákon persze egy jó lektor segíthetett volna, aki talán arra is felhívta volna a szerző figyelmét, hogy nem ildomos túl gyakran a tudományos idézettségben saját, ilyen-olyan ok miatt kiadatlan, kéziratban maradt munkára hivatkozni, amint ezt Striker teszi 1979-es és 1988-as szakdolgozatával: ezek nemcsak bibliográfiai tételként vannak jelen, de az előbbire nyolc, az utóbbira hét alkalommal utal a főszövegben is.

Aki ilyen könnyű kézzel bánik forrásokkal, adatokkal, tényekkel, csak magára vethet, ha az olvasó óvatos figyelemmel tekint azokra a részekre, ahol a szerző - az új szövegkiadást előkészítendő - Arany János javításait veszi górcső alá a Tragédia kéziratán. Ezek jobb megértése céljából röviden át kell tekintenünk Az ember tragédiája kiadástörténetét.

Madách 1859. február 17. és 1860. március 26. között írta meg művét, 4080 sor terjedelemben. (A továbbiakban ezt a szövegállapotot nevezzük a kéz-irat első változatának: K-nak.) Az adatokat arról a kéziratlapról tudjuk, amelyen a költő - a megírással párhuzamosan - maga rögzítette a címet, a műfajt, a verssorok színenkénti számát, a szereplők egyre gyarapodó listáját. Miután egy évig nem akadt olvasója a baráti körben (ez volt egyébként Madách szokásos próbaideje kéziratai számára), Szontagh Pál végre átolvasta; Madách ezután saját kezű javításokat hajtott végre. Ezeket hagyományosan "Szontagh-javításoknak" tekintik, minthogy Arany előtt ő volt a Tragédia egyetlen bizonyítható ismerője, és így csak az ő tanácsai jöhettek szóba a változtatások okaként. Ez volt a K1 munkafázisa, ugyanazon a kéziraton. (Madách mindig egy példányban írta műveit, mint ahogyan az említett, önellenőrző munkalap vezetése is bevett szokása volt; pályázat esetén - mint láttuk - idegen kezű másolat készült róluk.) A K1 javításainak másik csoportja Arany János munkája, aki 1861. október 27-i levelében küldte meg Madáchnak az I-VII. színre vonatkozó javítási javaslatait, a drámai költemény szövegének 44,6 százalékáról. Madách november 2-án megindokolta néhány megoldását, majd - a "valódi Columbus-tojások"-nak nevezett Arany-javítások láttán, és mivel egyetlen kézirata amúgy is Aranynál volt - teljes körű felhatalmazást adott a további javításokra. A helyzet párját ritkító: a szerző átruházta a sajtó alá rendezés és a korrektúrázás jogát, ám ezt nem kényelemszeretetből vagy a műve iránti közömbösségből tette: ellenkezőleg, a minél szakszerűbb kiadás érdekében.

Arany élt a felhatalmazással: helyenként önmagát is helyesbítve, töprengve javított, és három korrektúrafordulóval készítette elő az első kiadást, amely 1862 januárjában jelent meg, de 1861-es évszámmal, mint a Kisfaludy Társaság az évi illetménypéldányának egyike a pártoló tagok számára. Hat sajtóhibát külön errata-lap helyesbített az első kiadásban.

A szöveg alakulásának munkafázisai eddig tehát így alakultak:

- K: Madách alapszövege, 1860. március 26-i állapot;
- K1: a Madách javította alapszöveg ("Szontagh-javítások"),

1861 áprilisa, a költő országgyűlési követként Pestre érkezése előtt;

- K1: Arany javításai a Madách javította alapszövegen,

1861. szeptember-november;
- korrektúra (3x): Arany munkája, elveszett korrektúraíveken,

1861. november-december

Arany egyébként - 1862. február 13-i, tehát az első kiadás megjelenését követő levelében - azt is felkínálta a szerzőnek, hogy egy második kiadásban, amennyiben nehezményezi a változtatásokat, térjen vissza a K1 madáchi alapszövegéhez. A drámaköltő válasza (1862. február 20.): "Változtatásaidért csak újabb hálával tartozom, a nyomtatási hibák meg bámulatosan gyérek." Mivel Arany (a kiadó-sajtó alá rendező) nem írhatott recenziót saját lapjában, a Szépirodalmi Figyelőben a Tragédiáról, azt Szász Károlyra bízta, akit Madách (1862. szeptember 12-i levelében) megkért az egyébiránt igen elismerő bírálatban említett "homályos helyek" kijelölésére, a második kiadás javára. Madách azonban nem volt naiv: Szásznak a Tragédia koncepcióját is érintő javaslataiból körülbelül olyan arányban fogadott el észrevételeket, amilyen arány Arany és Szász talentuma között fennállott.

A második, 1863. évi kiadás lett Madách életében az utolsó, s mint ilyen, lehetne a tudományos igényű, ún. kritikai kiadás alapja. Ettől az elvtől (az "ultima manus", a szerző látta utolsó edíció princípiumától) csak olyankor szoktunk eltérni, amikor külső kényszerítés (például cenzúra) vagy egyéb ok gátolta meg a szerzőt abban, hogy amíg élt, utolsó kiadásban teljes értékű szöveget hagyjon az utókorra. Ebben az esetben ilyet nem találunk: Arany és (részben) Szász javításait Madách megfontolta és elfogadta. (Az irodalmi tekintélytisztelet nem tartozik a külső kényszerítések közé...) Mégsem lehet az 1863-as kiadás az alapszöveg, mert az egyetlen kéz-irat Aranynál, pontosabban a Kisfaludy Társaság irattárában maradt, Madách ezért az első kiadásból dolgozott, és így némi szövegromlás már a szerző életében, 1863-ban is megfigyelhető. Az elmondottakból következik, hogy a Tragédia jó szövegkiadása mindig komoly szövegtani feladat.

Striker "érintetlen változat"-koncepciója egyébként nem újkeletű törekvés a Madách-szövegkiadások történetében. 1972-ben készült, a 150. születési évfordulóra jelent meg a gyűjtőnek kiváló, ám textológusnak műkedvelő Szabó József szövegváltozata: ő kilenc, általa kiválasztott helyen visszaállította a K1 madáchi textusát. A mostani sajtó alá rendezés ennél sokkal messzebb ment.

Tévedés ne essék, a jóval száz fölött járó Tragédia-kiadások sorában - akár kuriózum gyanánt - megjelenhet a K1 madáchi verziója is, mint az írója által javított, Arany bírálata alá bocsátott szöveg. Sajnos, Striker saját célkitűzései követésében sem bizonyult következetesnek!

1. Miközben Kant erkölcsi elveiből vezeti le a Tragédia világképét, megtagadja az etikai tartalmat Arany tehetséget felfedező és remekművet gondozó munkájától; azt - Tarbay Ede nyomán - Arany "költő-fejedelemségével" és az általa végzett javítások "érinthetetlen"-nek minősítésével helyettesítette (I. 123. old.).

2. Madáchot viszont (feltehetően eredeti szándékával ellentétesen) azzal értékelte le, hogy megtagadta tőle az írói szándék pontos meghatározásának képességét. Mivel a K és a K1 madáchi munkafá-
zisait nem különböztette meg a szövegben, az "érintetlen változat" fogalma puszta fikcióvá lett. Mint láttuk, az írói szándék valamennyi fázisban egyértelmű volt - ennek tagadása textológiai relativizmushoz vezet (mivel helyettesíthetjük a szerzői szándékot?); az eredmény pedig egy kevert és ezért romlott szövegváltozat kiadása. A K és a K1 kiadását Striker már a Bevezetőben eldöntötte, amikor a K1 madáchi szövegét "kizárólag helyesírási hibák tekintetében javított, eredeti kézirati fogalmazvány"-nak nevezte
(I. 13. old.). A megállapítás téves: a IX., párizsi színben a Guadet-ból Saint-Just-re való névváltoztatás, a többszöri sorbetoldás és az olvashatatlanná tett, néha szinte a papírt is kilyukasztó törlések fölötti javításokat a K1-ben aligha tekinthetjük helyesírási változtatásnak. Nem tisztelte Striker az írói szándékot abban sem, hogy a zsoltárok részleteit a VII., konstantinápolyi színben, amelyeket Madách nem számozott munkalapján (hiszen idézetekről van szó), most beszámozta, és így, Tolnai Vilmos nyomán, 4140 sorban állapította meg a Tragédia terjedelmét. Miután ezek a sorok prózában vannak tördelve, és ezért sorterjedelmük a mindenkori nyomdai szedéstükör szélességétől függ, jól látható a tipográfiai erőlködés (II. 88-89. és 100-101. old.), hogy a 4140 sor "kijöjjön".

3. Az 1-75. sor szövegmutatványán - túlmenve most már a K-K1 megkülönböztetésének problémáján - azt vizsgáltuk, mennyiben következetes és gondos Striker sajtó alá rendezése. A hibás helyeket keretes táblázatunk tartalmazza. (Megjegyezzük, hogy nem szerepel benne az a tizenöt hely, ahol Arany központozási módosítását és az ige meg az igekötő összehúzását csak a most folyó írásszakértői vizsgálat tudta megállapítani.)

A "morbus hungaricus memoriae" legszebb kóresetei közé tartoznak azok a helyek, ahol Striker (átértékelése kedvéért) magát Madáchot is megbírálja - nemcsak az írói szándék egészében, de a részletmeg-oldásokban is. Lényegi változtatásnak látja például Arany javítását a IV., egyiptomi szín alábbi sorain:

... hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog...
(699-701. sor)

Szerinte Arany az idézett sorokban "fatalista fölfogás"-sá változtatta Madách szövegét, amely tartalmazta volna a néplázadás mint fellebbezés jogát is (I. 126-127. old.):

... hisz a tömeg
A végezet el ítélt állata,
Melly bár mi rendnek malmán húzni fog...

Pontosítsunk: ez Madách szövege a K1-en. Önmagát javította, mert a K-n az első változat még így hangzott:

... hisz a' tömeg
Igába termett állat, már ma mentsd fel,
A mit te el vetsz, ő meg nem nyeri
És új urat keres holnap magának.

Ki értette félre Madáchot?

Szintén Arany lett a "vétkes" az 1986. (Strikernél a 2010.) sorban is, pedig itt Madách javított a K szövegén:

El árulom a' tudományt miattad...
A K1-en: El árulom tudásomat miattad...

Az odavetett megjegyzés szerint a módosítást "MADÁCH maga hajtotta végre ARANY megjegyzése nyomán" (I. 158. old.). Hogyan és mikor? Hiszen az egyetlen kézirat Pesten volt Aranynál (vö. I. 159. old.), kettejük levelezése pedig a VII. színnel zárult, a sor viszont a VIII. színből való... De lehet Aranyt kárhoztató "idegenszerű" változtatás a 'borzongat' (Madách) és a 'borzogat' (Arany), holott itt, az 1075. sorban csak ritmikai jobbítás történt (Striker nem is idézte az egyik sort, vö. I. 156. old.), s hasonló a helyzet a 3911. (Strikernél a 3934.) sorban.

Ennél azonban kényesebb feladat is vár arra, aki Arany János rovására és ellenében akar stilisztikát művelni: műértésben, pontos olvasásban felül kell múlnia őt, és legalább a javítások egy részében bizonyítania kell, hogy Arany tévedett. Ebben Strikert egyáltalán nem segíti, hogy - habár állandóan drámáról és dramaturgiáról beszél a Tragédia kapcsán - semmiféle színpadi, mi több, szituatív beleérző képességről nem tesz tanúbizonyságot. Az anakronizmusok példájaként hozza fel például a 222. sort, amikor Ádám így szól a II., a paradicsomi színben megjelenő Luciferhez:

Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

Most tekintsünk el attól, hogy a K-n Madách még az égi hierarchiát követte, és fordított sorrendben használta a határozókat (maga javította a K1-en; ez sem éppen helyesírási változtatás), valamint attól, hogy a 'felülről' és az 'alulról' helyesírását - ritmikailag közömbös helyzetben - Arany korszerűsítette. Striker szerint maga a kérdés anakronizmus, Ádám nem tudhat ilyeneket (I. 146. old.). Holott a helyzet meglehetősen világos: Lucifer "szellem-testvér" megszólítására (221. sor) Ádám kérdése logikusan következik, a 223. sor talányos luciferiádájára ("A mint tetszik, nálunk ez egyre megy") megint csak helyénvaló Ádám megállapítása a 224. sorban: "Nem tudtam, hogy van ember még kívűlünk."

A X., a második prágai színben Ádám a 2455. (Strikernél a 2477.) sorban az igazság idő előtti elterjedésétől tart, mondván: "Ha nép közé jő a mai világban." Szerzőnk átvette Tolnai Vilmos megál-
lapítását arról, hogy a kiemelt szót maga Madách javította 'megy'-re a K1-en, és ebből - XX. századvégi, fejlett besúgókomplexussal - a drámaköltő öncenzúrájára von le következtetéseket. (Erre persze Strikernek szüksége is van, mert bizonyítani akarja, hogy nem a XI., a londoni szín, hanem a X., a második prágai Madách jelene.) A helyzet azonban egyszerűbb: az ige cseréje Arany módosítása (egyúttal ritmikai jobbítást is végrehajt Madách 'közzé' szaván is), és a javítás megint szituatív: ha az igazság itt van, velünk, bennünk, akkor tőlünk a néphez nem jön, hanem megy.

A XI., a londoni szín haláltánc-jelenetében Striker megrója Aranyt, hogy Éva szaván a 3139. (nála: 3162.) sorban módosított:

E földre csak mosolyom visz ' hoz gyönyört...

Szerinte Arany az ige irányultságának megváltoztatásával "elfedte a mű struktúráját", mert megbontotta vele "a KANT-i kategóriáknak megfelelő szereplő-struktúrát..." (I. 162. old.) Most ne feszegessük, milyen az a remekmű, amelyben egyetlen ige cseréje máris strukturális változásokat idéz elő. Figyeljünk inkább arra, hogyan kerekedett (ismét) a kitaláció a helyzet fölé. Éva itt és most "az édenkert végső sugára", a megnyíló, mindenkit elnyelő sír fölött. Ádám felismeréséhez (két sorral később) ez a mosoly adja a magyarázatot, tehát a közelítő 'hoz' a jobb nyelvi megoldás.

Ennél is nagyobb jelentőséget tulajdonít Striker a XV. szín három Arany János-féle változtatásának. Ezeknek ugyanis - együttvéve - nem kevesebbet kellene igazolniok, mint hogy Arany e módon tudatosan enyhítette "ÁDÁM istenhez-térésének MADÁCHtól idegen gondolatát", s azt "ARANY gondviselés-orientáltsága" váltotta volna föl (I. 166. old.).

A 3974. (Strikernél: 3998.) sor megint a szituáció iránti értetlenségről tanúskodik. A madáchi "Daczolhatok még istennek, veled" Arany tollán a K1 második munkafázisában "Daczolhatok még, isten véled is"-re változott (I. 31. és 165-166. old.). Striker szerint a mondat a színpadon álló Luciferhez szólt ("...hiszen a színpadon kívül tartózkodókhoz drámában nemigen beszélnek..."), a javítás nyomán viszont az Úrhoz. Arany valóban "immár további indoklás" nélkül igazította ki a germanizmust ("trotzen jemandem") magyaros igevonzatra, többedszer a Tragédia jobbítása során. Más itt nem történt; tudniillik Ádám eleve nem Luciferhez beszél. Az tirádájának végszavára ("öngyilkolást") reagál, beállítva egyúttal további mondatait: "Megállj! mi eszme villant meg fejemben -" Figyeljünk a Madáchtól való gondolatjelre: lezárja az előző dialógust és elindítja Ádám hétsoros szövegét, amelynek során a felcsillant eszme tettre válik, az első férfi ezután elindul a sziklaszirt felé, hogy véget vessen a komédiának. Ezek a sorok már az Úr ellenében szólnak.

A szituáció értésétől vagy félreértésétől függetlenül ugyanígy tévesek az Arany-javítások további értelmezései is; itt már hipotézisek alkotnak láncolatot. A következő példa, a 4007. (Strikernél 4030.) sor, amelyet a szerző különösen kedvel: I. 35., 124-125. és 166. old. Madách megfogalmazásában a K-K1-en:

Hiú káprázat vólt, nyugalmamért.

A sor kétségkívül homályos: nyugalmam áraként? Cserébe? Arany polarizálta a sort, gondosan ügyelve a ritmika megőrzésére:

Hiú káprázat volt; ez nyúgalom.

Vajon mi bizonyítja itt Arany "gondviselés-orientáltságát" (I. 166. old.)? Az utolsó, kárhoztatott Arany-javításnak (4110-4111., Strikernél 4133-4134. sor) nem kevesebbet kellene bizonyítania jelen idejű, feltételes módú igealakjával, mint hogy - szemben Madách eredeti szándékával és múlt idejű igéjével - isten ismétlődően beavatkozik/beavatkozhat a teremtett világ sorsába, életmenetébe (I. 166-167. old.). Az angyalok kara Madáchnál:

És ő [ti. az isten] épen rád szorúla,

Mint végzése eszközére: [...]

Arany javítása után:

És ő épen rád szorúlna,

Mint végzése eszközére: [...]

Itt a legutóbbi sajtó alá rendezők (Horváth Károly és történetesen a recenzens) személy szerint is megszólíttatnak, miért írták szövegkritikai jegyzetükben, hogy Arany a K-K1 "olvashatatlan sorrészletén" végezte a javítást, amikor a korábbi kiadók egyértelműen a "szorúla", tehát a múlt idejű alak mellett voksoltak. Ezúttal előrehozzuk az írásszakértői vizsgálat eredményét. A sor a K-n, Madáchtól:

És ő épen rád szorúl.

A sor azonban egy szótaggal rövidebb a kelleténél, ezért Madách a K1-en javította:

És ő épen rád szorúla, [...]

A XV. szín mindhárom példája téves tehát. Lehetne máshonnan vett további eseteket is fölemlítenünk; olykor grammatikai (I. 53., 149. old.) vagy szemantikai csúsztatásokat is (I. 145., 154. old.), amelyek Striker értelmezésében kivétel nélkül Arany János kárára szólnak. Ám ennyi is elég annak érzékeltetésére, miért nem mondhatjuk a "maradéktalan és ellentmondásmentes rekonstrukció" kétkötetes kísérletére (Arany János szavával), hogy "úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű" született...

Van azonban még két dolog, amiről szólni érdemes. Az egyik a szakértői vizsgálat, amelyről Striker ismételten említést tett (I. 167., II. 5. old.). Az előbbi helyen "írástechnikai és anyagvizsgálatok"-ról írt, az utóbbi alkalommal "fizikai-kémiai írásvizsgálatok"-ról. (Megerősítette ezt a Népszabadság 1996. szeptember 13-i, Madách nem ezt írta címen közölt interjújában, ott "írás- és vegyi elemzés" szerepelt.) Mindez nem volna több, mint a szerző más összefüggésben már emlegetett, odavetett megjegyzéseinek egyike, ha nem sugallná, hogy Az ember tragédiája egyetlen kézirata veszélyben van, hiszen fizikai és kémiai-vegyi vizsgálatok óhatatlanul károsítanák. Noha a szerző nem várta meg a vizsgálatok első részeredményeit, mibenlétük felől sem érdeklődött, megnyugtatására közölhetjük: a kézirat semmiféle fizikai vagy kémiai hatásnak nincs kitéve, a munkát igazságügyi írásszakértő végzi.

És végül: a mű magánkiadásban jelent meg, a szakmai ellenőrzés ténye, az esetleges lektor személye nincs feltüntetve.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu