Daniel C. Dennett:
Micsoda elmék
A tudatosság megértése felé
Fordította: Orosz István.
Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1996.
192 old., 650 Ft

Tegyük fel, hogy egy lelkes kutató tanulmányozni akarja a XXV. századi életet, és ehhez a legkorszerűbb technikákkal hibernálja magát 450 évre. Mivel nem bízhatja teste épségét rokonaira és azok leszármazottaira, tervez egy robotot, amely védi és életben tartja ebben az időszakban. A robotnak energiaforrást kell találnia maga és a dobozba zárt test számára, meg kell védenie magukat a támadásoktól. Mivel több évszázad alatt nagyon sok előre nem látható változás történhet, igen plasztikus stratégiákra van szüksége. Képesnek kell lennie, hogy rövid és hosszú távú túlélési terveket dolgozzon ki, azoknak megfelelően működjön, mindehhez valószínűleg kommunikálnia kell a környezettel, és a visszajelzésektől függően folyamatosan módosítania már meglevő terveit. Vagyis hallatlanul komplex feladatot kell ellátnia egy előre meghatározott program alapján, úgy, hogy menet közben kívülről már semmiféle segítséget nem kaphat. A kérdés ezek után, ha mindezt véghez tudja vinni ez a hipotetikus robot, vajon tulajdoníthatunk-e neki valódi célokat, szándékokat és elképzeléseket, azaz használhatunk-e olyan kifejezéseket, amelyekkel mi, emberek, egymás viselkedéseinek okait írjuk le? Vajon előrelátásból raktároz-e élelmet a hörcsög, mint egy gondos háziasszony, vagy ez automatizmus, amelyet az állat minden értelem nélkül, vakon végez? A kérdés, kicsit általánosabban fogalmazva: van-e valamiféle határvonal az emberi mentális élet és a mesterségesen létrehozható szerkezetek működése, illetve az emberi és az állati elme között? Egyáltalán, létezik-e állati elme? Meg tudjuk-e mondani, kinek van elméje és kinek nincs? Ezekről a kérdésekről szól az amerikai filozófus, Daniel C. Dennett legújabb könyve.

A szerző a modern analitikus elmefilozófia neves képviselője, W. V. O. Quine tanítványa, aki az 1969-ben megjelent Content and Consciousness című kötete óta az elme mibenlétével, tartalmával és formájával foglalkozik. A Micsoda elmékben ennek az évtizedek óta formálódó elméletnek a tudományos ismeretterjesztés közérthetőségével megfogalmazott változatát olvashatjuk, amelyet a szerző kifejezetten a Világ-Egyetem sorozat számára írt. A sorozatban eddig megjelent kötetek a matematika, a fizika, az antropológia, a kémia témáiba vezettek be. Hogyan illik ebbe a sorba az elmefilozófia? A továbbiakban erre a kérdésre keresünk választ a szerző egyéb műveit is figyelembe véve.

Dennett kulcsszava az intencionalitás. A köznapi értelemben ez szándékosságot, akaratlagosságot jelent (kutathatjuk például egy szerző intencióit), filozófiai terminusként valamire való irányultságot. Ha Pécsre gondolok, gondolataim Pécsre irányulnak, de ez másfajta irányultság, mintha éppenséggel Pécsre megyek. Úgy tűnik, vannak jelenségek, amelyek szólnak valamiről, vonatkoznak valamire, ez valamiféleképpen a lényegükhöz tartozik, míg másokról ez nem mondható el. Az intencionalitás fogalmának modern kori karrierje Franz Brentanóval kezdődött, aki 1874-ben írott könyvében azt állította, hogy a tárgyra való vonatkozás az, ami megkülönbözteti a fizikai jelenségeket a mentálisaktól. "...egy vélekedés vonatkozhat a jéghegyekre, de a jéghegyek nem vonatkoznak semmire."

Magát a tézist a megkülönböztetés jellegéről azóta sokan vitatták. Egy a számos ellenvetés közül: a gondol, vél, akar, tervez, emlékezik valóban olyan mentális események kifejezései, amelyek más dolgokra vonatkoznak, más dolgokról szólnak, de léteznek az elmének olyan működései is, amelyek nem ilyenek, amelyeket például az alszik, a fáj vagy a viszket kifejezésekkel írunk le. Az intencionalitás filozófiai elemzése azonban más irányba indult tovább. Az ötvenes és hatvanas évektől kezdődően az analitikus filozófusok egyrészről az intencionális idiómák (mint "A azt hiszi, hogy p", "B tudja, hogy q") logikai vizsgálatával foglalkoztak, másrészt, és ez együtt járt a nyitással is a természettudományok felé, elkezdték az emberi elme, a gondolatok és a szándékok problémáit az intencionalitás felől megközelíteni. Később, a nyolcvanas években új terminusok is bevezetődtek; vélekedés-és-vágy pszichológiának, naiv vagy (kissé félrevezetően) népi pszichológiának nevezték el mentális életünknek azt az aspektusát, amely a vél, akar, remél stb. kifejezésekkel írható le. Egy példa arra, mit értünk a népi pszichológia működésén: "Egy kolléga hirtelen feláll és odarohan a bárpulthoz. Viselkedését a következőképpen magyarázzuk: >>Nagyon kíván egy Guiness sört, s úgy gondolja, hogy a bárpultnál kap egyet.<<" Dennett megfogalmazásában általánosságban ez így működik: "Egymáshoz intencionális rendszerként közelítünk, vagyis olyan entitásokként, melyek viselkedését meg lehet jósolni azzal, hogy vágyakat és vélekedéseket tulajdonítunk nekik, a következő elveknek megfelelően:

1. Egy adott rendszernek olyanok a vélekedései, amilyeneket észlelési képességei, megismerési szükségletei és élettörténete függvényében birtokolnia kell. [...]

2. Egy rendszernek olyanok a vágyai, amilyenekkel meglévő biológiai szükségletei s azok kielégítésének leggyakorlatiasabb lehetőségei mellett rendelkeznie kell. [...]

3. Egy rendszer viselkedése azokból az aktusokból áll, melyek ésszerűek (racionálisak) lennének egy ilyen vélekedésekkel és vágyakkal rendelkező ágensnél."

Ez a meghatározás Dennett egy 1987-es összegző cikkéből származik. A későbbi viták fényében két momentumra érdemes részletesebben kitérni. Az első vérbeli filozófiai probléma:

a.) Mik is valójában a vélekedések vagy hiedelmek? Mi az ontológiai státusuk Dennett szerint?

Erről a Real Patterns című írásában olvashatunk. Álláspontját középútként jellemzi a szélsőséges realizmus (a gondolatok mint entitások ott vannak valahol a fejünkben) és a szélsőséges eliminativizmus (a "gondolat", mint a flogiszton vagy az esési hajlam, elnevezés, amelyet a tudomány haladásával pontosabb fogalmakra cserélünk, de nem létezik úgy, mint egy idegsejt) között. Egyrészről realista az agy különböző állapotaira és folyamataira nézve, másrészről instrumentalista a hiedelmek mint állapotok tekintetében: ezek olyan absztraktumok, amelyek akkor jelennek meg, amikor ezeket a reális agyi jelenségeket az intencionális nézőpontból értelmezzük.

b.) Mi tekinthető racionálisnak?

A racionalitás eredetére a Micsoda elmékben a következő válasz bontakozik ki. Dennett először is felállít egy meglehetősen hiányos, felépítésében teleszkópszerűen az emberre irányuló osztályozást az élőlények csoportosítására. Léteznek darwini teremtmények, amelyekre az jellemző, hogy felépítésüket és működésüket az evolúció sok évmilliós folyamata alakította ki. A racionalitás egyetlen kritériuma a létfenntartás és a szaporodás (azaz a gének továbbterjesztésének) elősegítése. A darwini teremtmények egy alcsoportját alkotják a skinneri teremtmények, amelyeket az öröklött tényezőkön kívül az egyedi élet során megszerzett tapasztalatok is irányítanak. (B. F. Skinnerről, az operáns kondicionálásról és galambkísérleteiről híressé vált behaviorista pszichológusról van szó.) Racionális lehet az is, ami a múltban megerősítést nyert. A skinneri teremtmények csoportján belül pedig léteznek a popperi teremtmények, amelyek már képesek arra is, hogy hipotéziseket alkossanak és azokat teszteljék. (Dennett itt Karl Poppernak arra a mondatára hivatkozik, amely szerint ez az újítás "lehetővé teszi, hogy helyettünk hipotéziseink haljanak meg".) Azaz létezik egyfajta belső környezetük, bár ennek a létezéséről ezeknek a lényeknek nem feltétlenül van tudomásuk, és általában arra sem képesek, hogy más lények belső világáról gondolkodjanak. Racionális lehet ezen a szinten már az is, ami csak gondolatilag lett végigpróbálva.

A popperi lényeken belül Dennett elsőrendű intencionális rendszereknek nevezi azokat a lényeket, amelyek, ha emberi nyelven meg lehetne fogalmazni, azt mondhatnák magukról: én ezt és ezt akarom, most erre és erre gondolok, ezt és ezt fogom tenni. A másodrendű intencionális rendszerek arra is képesek, hogy azt gondolják, mások is csinálhatják ezeket a dolgokat, azaz van valamiféle reprezentációjuk magukról a folyamatokról. Például az autizmus egyik modern elmélete szerint az autista gyermekeknél ez a másoknak való vágy- és vélekedéstulajdonítás nem működik. Érdekes kísérleti helyzetben demonstrálták ezt Simon Baron-Cohen és munkatársai. A gyerekek a következő történetet hallgatták meg: "Van két kislány, Sally és Anne. Sallynek van egy kosara, Anne-nak van egy doboza. Sally beletett egy almát a kosarába, és elment játszani. Anne ezalatt kivette az almát, és átrakta a saját dobozába. Sally visszajött, és meg akarta enni az almát. Hol kereste?" Meglepő módon az amúgy elfogadható IQ-val rendelkező autista gyerekek is következetesen azt válaszolták, hogy Anne dobozában. Több vizsgálat vezetett hasonló eredményre, amelyből a kutatók arra következtethettek, az autisták egyes viselkedései mögött az áll, hogy hiányzanak belőlük a szándék- és vélekedéstulajdonítás általunk teljesen természetesnek tekintett eszközei. Arra is vannak bizonyítékok, hogy ezek az attribúciós képességek fokozatosan alakulnak ki: a kisgyermekek körülbelül három és fél-négyéves koruk körül válnak képessé például a fenti kísérletben hamis vélekedés tulajdonítására. E képességeink eredete 9-12 hónapos korra tehető: az ilyen korú csecsemők is már képesek intencionális hozzáállással értelmezni a környezetükben folyó eseményeket. Gergely György vezetésével egy magyar fejlődéspszichológus csoport szellemes kísérletsorozattal kimutatta, hogy az egyéves csecsemőknek már határozott elvárásaik vannak a maguktól mozgó tárgyak mozgási pályáival kapcsolatban, azaz előfeltételeznek valamit az ágensek cselekedeteinek racionalitására vonatkozóan. Ez a konkrét kísérletben úgy jelent meg, hogy a csecsemők egy film nézése közben meglepődtek, ha egy korábban racionálisnak tekinthető szereplő (egy golyó, amely bizonyos kalandok után átugrott egy akadályt) egy következő esetben nem mutatkozott racionálisnak (ugrott akkor is, amikor nem volt akadály). (A megfigyelést szigorú kontrollfeltételekkel ellenőrizték, tehát a meglepődést nem okozhatta semmilyen más, független különbség.)

Tehát a szándékok és vélekedések attribúciójára való képességünk igen hatékonyan és már egészen kiskortól kezdve működik. De mire jók az ilyen típusú attribúciós eszközök? Ha tudjuk, hogy a másik mire gondolhat, az egyrészről segít viselkedésének előrejelzésében, másrészről lehetőséget ad a másik megtévesztésére. Könnyen fabrikálhatók olyan történetek, amelyek e két cél evolúciós fontosságát mutatják, a második cél illusztrálására Dennett például a következő hipotetikus helyzetet írja le. A majomcsapat tagjai a dzsungelban szétszóródva gyűjtögetik táplálékukat. Az egyik majom talál egy érett gyümölcsökkel teli bokrot. Ha rájön, hogy érdemes titokban tartania ezt a tudást, és tesz is valamit ennek érdekében, azt akként tekinthetjük, hogy kialakult valami képzete a tudásról, arról, mi a különbség tudás és nem tudás között. A cerkófmajmok sok vonatkozásban még nem képesek erre, de a csimpánzok talán már igen: ez a plasztikus vélekedésattribúciós képesség tehát evolúciósan meglehetősen új találmány. Mi által képes erre az elme? A Micsoda elmék szerint amikor ezek a dolgok elértek egy bizonyos bonyolultsági szintet, abból az igényből eredően, hogy belső dolgaink ugyanúgy könnyen manipulálhatók legyenek, mint a külsők, szinte természetes út nyílt meg a szimbólumok használatához. A szimbólumok rendet teremtenek a sokféle úton megszerzett tudásdarabok között, a legfontosabb rendteremtő eszközök pedig a szavak. A nyelv gyökerei az egyszerűbb és konkrét tárgyakat használó jelrendszerek: a szavaink, mint a tájékozódáshoz a fákon hagyott jelek, egyfajta környezeti elemek, mankók, indexek az elme szolgálatában. A nyelvhasználat ezáltal tenné egyedivé az embert.

Dennett életművében élesen elkülönül az elme tartalmának (mikről gondolkodunk) és formájának (ami ezt csinálja, azaz a tudat) kérdése. A tartalomról szól az intencionalitás elmélete, a formáról pedig a Többszörös Vázlatok nevet viselő tudatmodellje. Ezt az elméletét egy 1991-ben írott könyvében fejti ki, amely nemes egyszerűséggel A tudat magyarázata címet viseli. Az elmélet fő tézise, hogy az agyban nem létezik központi feldolgozó: egy főnök, egy diszpécser, aki figyeli a bejövő információkat, nincs egy homunculus, aki az elme színpadán zajló események nézője. A világról folyamatosan többféle töredékes leírás születik meg a fejünkben, és ezek közül az válik tudatossá, amelyik elnyeri a nyelvi modul feletti uralmat.

A következő példa segít ezt elképzelni. A pszichológusok a tízes évek óta ismerik a phi-jelenségnek nevezett optikai illúziót, amely abból áll, hogy ha két adott távolságú fénypont megfelelő időkülönbséggel (kb. 60 m/sec) villan fel, akkor nem két pontot, hanem egy, elmozduló pontot látunk. Kolers és Grünau egy, a hetvenes években végzett kísérletben egész kicsit csavart az alaphelyzeten: az elsőként felvillanó fénypont piros volt, a második zöld. Milyen élményről számoltak be ekkor a megfigyelők? Egy piros fénypont, amely elmozdul, és útja végén zöldre vált, vagy egyszerűen ki sem alakul a fúzió? Meglepő módon a kísérleti személyek ilyenkor egy piros pontot látnak, amely elindul, és útja közben átvált zöldre. Az agy a két felvillanás közti időpillanatban sehonnan sem tudhatja, milyen színű lesz a második fénypont. Nyilvánvaló, hogy itt utólagos értelmezés győzött a néhány száz milliszekundumos (!) forgatókönyvek közül. Ez az utólagos értelmezés szerkezetileg egy narratívának tekinthető. Dennett szerint az én nem más, mint ezen értelmezések közös értelmezője, a koherenciát a karteziánus szubsztancia (a lélek) helyett a közös nézőpont adja. Egészen más megfigyelésekből kiindulva a bestselleríró neurológus, Oliver Sacks is egészen hasonló gondolatokhoz jut: "Mindannyiunknak megvan a saját élettörténetünk, egy belső narratíva, melynek folyamatossága, értelme maga az élet. Fogalmazhatunk úgy, hogy mindnyájan konstruálunk és megélünk egy narratívát, és ez a narratíva maga az ember, az identitás."

Kérdés, hogy vajon Dennett és Sacks ugyanarról a dologról beszél-e, amikor narratívát mondanak. A dennetti narratívák a másodperc törtrésze alatt játszódnak le, és nem elbeszélésekhez, hanem inkább meglátásokhoz hasonlítanak. Dennett olyan folyamatok magyarázó elveit hozza be elméletébe, amelyek túlságosan magas szinteken játszódnak, azaz a szintek keveréséről van szó. A színes phi jelenségét észlelő személy, bár tetszetős lenne, de nem ugyanazt csinálja, mint az élettörténetét újra meg újra átszövő gondolkodó.

Pléh Csaba Dennett első magyar nyelven megjelent cikke kapcsán részletesen bemutatja a narratív hagyományt a pszichológiában és a szerző helyét ebben a gondolatkörben. Dennett a descartes-i dualizmust egyfajta "minden puszta értelmezés" jellegű elmélettel kívánja meghaladni. "A leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább a könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség lesz jellemző az Én e legújabb megszüntetésére" - írja Pléh Csaba. A módszerek szintjén ez a következőképpen jelenik meg. Dennett saját vizsgálódási elvének a heterofenomenológia nevet adja. A heterofenomenológus úgy kutatja az emberi elmét, ahogy egy kultúrantropológus egy idegen civilizáció vallási rendszerét: egyrészről semleges a megállapítások tartalmát illetően (azaz bármit leír, amit a hit elemeiről neki mondanak), és ezekből a beszámolókból dolgozik, másrészről nem kell osztania magukat e hiedelmeket (azaz nem kell a vallás hívőjévé válnia). Az emberek be tudnak számolni belső világuk eseményeiről, de gondolataik, vágyaik, érzéseik leírásakor és magyarázatakor tévedhetnek is, mint például a színes phi jelenségénél: hiába tudunk mindent a kísérleti elrendezésről, látni mindig ezt a szekvenciát fogjuk: piros fény A helyen - elmozdul B felé - átvált zöldre - megérkezik B helyre. A filozófusnak a természettudományok eredményeire kell támaszkodnia az elméletalkotásban, ugyanis ezek szolgáltatják azokat a szilárd tényeket, amelyekkel a narratívák összevethetők. Ezzel a fajta erős materializmusával Dennett nem magányos harcos: a mai angolszász filozófiában ez az irányzat igen jelentős (gondoljunk például Andy Clark elméletére a konnekcionizmusról), és ezért kerülhetett egy sorozatba olyan könyvekkel, mint A Világegyetem születése, Az emberiség eredete és A Periódusos Birodalom. Az emberi tudat természetéről legvégül összeálló kép, az Én mint történeteink közös értelmezője, a Narratív Gravitációs Központ azonban mégsem természettudományos jellegű elmélet, hanem metafora, amit maga Dennett is annak tekint: "Amit csináltam, csupán annyi, hogy képek és metaforák egy csoportját másokra cseréltem. [...] Mondhatod, hogy ez csak metaforák harca - de a metaforák nem >>csak<< metaforák; a metaforák a gondolkodás eszközei. Nélkülük senki sem tud gondolkodni a tudatról, úgyhogy fontos, hogy az elérhető legjobb eszköztárral szereld fel magad."

A Micsoda elmékben kevés szó esik a Többszörös Vázlatokról, annál több az intencionalitás elmealakító szerepéről. Vajon arról van-e szó, hogy a szerző ráérzett arra, hogy tudatelmélete nem illik a Világ-Egyetem sorozat lapjaira, avagy csupán úgy ítélte meg, nem kell betartania a tartalom és forma egyensúlyának követelményét? Szerencsére maga Dennett fejti ki egyik már idézett cikkében, hogy egy szöveg vagy tárgy értelmezésénél a legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk az alkotó szándékait. Így tehát mondhatjuk, hogy a könyv mindentől függetlenül olvasmányos és tartalmas bevezetés az intencionalitás alapú elmefilozófiába.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu