Barbara Jelavich
A Balkán története
18. ÉS 19. SZÁZAD
A Balkán története
20. SZÁZAD
2000/Osiris Kiadó, Budapest, 1996.
753 old., 2280 Ft

A közelmúltban elhunyt Barbara Jelavich majdnem négy évtizedig tanított történelmet Berkeleyben az University of California tanáraként, valamint az Indiana Universityn Bloomingtonban. Férjével, Charlesszal együtt a Balkánnal foglalkozó történettudomány egyik úttörője volt az Egyesült Államokban. Mivel a második világháború után az amerikai egyetemek váltak a Balkán-tanulmányok elsőrendű centrumává, a Jelavich házaspár tudományos tevékenysége - a felsőoktatásban és a kutatásban - kiemelkedő jelentőségű volt. Barbara Jelavich életművének koronája az immár magyar fordításban is olvasható két kötet a modern kori Balkán történetéről.

A roosevelti New Deal időszakában, amikor Amerika még nem bonyolódott európai ügyekbe, egyetemein nem létezett sem a Balkánnal, sem más kelet-európai országgal foglalkozó tudományos kutatás. Az egyetlen kivétel California volt, ahol az Illinoist megjárt cseh származású Robert J. Kerner oktatta az első e tárgy iránt érdeklődő amerikai diákokat. Többségük délszláv bevándorlók gyermeke volt, olyan intellektuális érdeklődésű, Long Beachről vagy Mountain View-ról érkezett fiatalok, mint Wayne S. Vucinich vagy Charles Jelavich, akik családi örökségükként őriztek anyaországukról szóló (s nemritkán közvetlen tapasztalatokon alapuló) történeteket.

Jelavich nem közülük került ki. Angol-amerikai családból származott, a helybeliek által még ma is "Cal"-nek becézett régi Berkeley tudományos testületéhez tartozott, s szinte csak véletlenszerűen került kapcsolatba a Balkán-kutatással. 1948-ban megvédett disszertációjában Németország "Második Imperialista Háború" alatti szövetségi rendszerével foglalkozott, pontosabban az 1939 és 1941 közötti időszakkal, amikor Sztálin rideg számítással alkudozott Hitlerrel. Ebben az összefüggésben keltette fel a figyelmét Oroszország állandó moldáviai és besszarábiai érdekeltségének kérdése, s általában, balkáni politikájának összetevői. Érdeklődése még inkább elmélyült, amikor hozzájutott az Orosz Birodalom egyik diplomatájának, N. K. Giersnek (1820-1895) az irataihoz. Ezeket feldolgozva írta meg 1959-ben megjelent monográfiáját Russia and the Rumanian National Cause, 1858-1859 (Oroszország és a román nemzeti ügy) címmel. Jelavich ezek után egyértelműen Oroszország balkáni politikájának a problémájára specializálódott, főleg a Görögországgal és Romániával kapcsolatos ügyekre. E tárgyakban jó tucatnyi monográfiát jelentetett meg, mintegy kiegészítve hasonló érdeklődésű férje, az orosz külpolitikával is foglalkozó, elsősorban délszláv problémákat kutató Charles Jelavich munkásságát. Vizsgálatainak végső konklúziója szerint az Orosz Birodalom hiábavaló és eleve kudarcra ítélt politikát folytatott a Balkánon, amikor megengedte, hogy a különböző helyi nacionalista mozgalmak felhasználják Szentpétervár érdekeitől igen távol álló ügyek előmozdítására.

Talán így is volt. Most azonban Barbara Jelavich munkásságának inkább a balkáni történelem jelenkori feltérképezéséhez nyújtott hozzájárulását szeretnénk közelebbről szemügyre venni: History of the Balkans (A Balkán története) című kétkötetes művét, amelyet a balkáni kommunizmus(ok) alkonyának éveiben írt, s amelyet a Cambridge University Press adott ki 1983-ban. A magyar fordítás megjelenése nem kis esemény: mindenképpen alakító hatással lesz a magyarországi tudományos köröknek a Balkán modern történelme iránti érdeklődésére. Itt van tehát egy könyv, amely nem jelezte előre a szocializmus vagy Jugoszlávia összeomlását (de figyelmeztetett arra, hogy a kommunista rezsimek jövője, különösen gazdasági szempontból korántsem rózsaszínű), mégis fontos információkat közöl mindazok számára, akik az összeomlás s különösen Jugoszlávia felbomlásának okai, valamint az azt követő horvátországi és bosznia-hercegovinai véres háború körülményei iránt érdeklődnek.

Barbara Jelavich mindig nagy figyelmet szentelt a Balkán történeti múltjának és Európa más részeivel való kapcsolatainak. ` maga is elismeri azonban, hogy a térség meghatározásában rejlik valamiféle valószínűtlenség is, s ez magyarázza, miért olyan nehéz történelmének megragadásához szilárd támpontokat találni. A Balkán egy bizonyos földrajzi térségre épülő intellektuális konstrukció. A civilizációk szempontjából nézve csak annyira reális létező, mint Eurázsia. A római és a bizánci civilizáció kontinentális kérgei egy évezreden át torlódtak itt egymásra. Fél évezreddel ezelőtt az iszlám szubkontinense csapódott ide kiemelkedő formációnak. A dinári, hellén, római, szláv és magyar kéreglemezek meg-megcsúszása keltette földrengések hol feltépték, hol újabb varratokkal látták el a sokarcú Nea Pangaeát. A félsziget neve maga a legutolsó lerakódás a balkáni talapzaton, egy német földrajztudós, Johann August Zeune vezette be 1808-ban. Az általa használt elnevezések - Balkanhalbinsel (Balkán-félsziget) vagy Haemushalbinsel (Haemus-félsziget) - a Bulgáriát átszelő hegyláncra utalnak, amelyet az ottomán törökök a saját nyelvükön egyszerűen "hegy" köznévvel illettek. Nem csoda hát, hogy magukban a balkáni országokban a Balkánnak nincsen történelme, hiszen a balkanizálás folyamata Balkánon kívüli erők égisze alatt zajlott. A Balkán történetét még sommásan is nehezebb összefoglalni, mint Nyugat-Európa történetét részletekbe menően megírni, s jóval ritkábban is került sor rá - legalábbis ami a modern korszakot illeti.

Annál nagyobbra értékelhetjük Barbara Jelavich művét. Az elvégzett munka nagyságát csak a téma kétségkívül roppant széles dimenzióinak szem előtt tartásával becsülhetjük fel. Bár a szerző a Balkán történetének csak utóbbi három évszázadával foglalkozott, műve - a két kötet külön-külön és együtt is - olyan kerek történeti szintézist kínál, ami bárkinek, aki a Balkán történelmének vagy történelmeinek egésze iránt érdeklődik, megfelelő tájékoztatást nyújt. A témával foglalkozó szaktudósok és más területek kutatói számára rögtön kiderül majd, hogy Jelavich könyve messze túlszárnyalja az eddigi próbálkozásokat. Jóllehet egyes állításait vagy értelmezéseit megkérdőjelezhetjük, a munka egésze pozitív hatást kelt. Jelavich éleselméjű, következetes és pártatlanságra törekszik. Intelligens, jó szemű író. A legvitatottabb témákról megfogalmazott állításai is igaznak hangzanak, mert nélkülöznek mindenfajta szenzációhajhászást. Higgadtan ír, s szigorú prózája egyfajta elkerülhetetlenség érzését kelti.

Különösen figyelemre méltó, hogy Jelavich úgy fordít hátat a szűk látókörű politikatörténetnek, hogy elsősorban a Balkánon élő népek - mint fokozatosan összetömörülő közösségek - történetét követi nyomon, másodsorban viszont legalább ugyan-ennyi információt kínál a helyi nemzeti történelmek menetét meghatározó külső birodalmi rendszerekről. E módszerrel azokat a szoros kötődéseket hangsúlyozza, amelyek az egyazon nemzethez tartozó, de egymástól elvágott néptöredékek között annak ellenére álltak fenn, hogy - mint a Balkán történetében annyiszor - mesterséges politikai határok választották el őket egymástól. (A megközelítésének vonala olykor megtörik, mert a szerző a könyv írásának korszakában létező határviszonyokról beszámolva kitérőket tesz. A bibliográfiában, amelyet nem egészítettek ki az azóta megjelent munkákkal, a szerbek, horvátok és szlovénok egy egységként szerepelnek, míg a bolgárok külön csoportot alkotnak.) Még figyelemre méltóbb, hogy Jelavich szintézise társadalomtörténeti alapokra épül. A szerző érezhetően arra törekedett, hogy - amennyire csak a könyv terjedelme engedi - minél részletesebb elemzést nyújtson a társadalmi-gazdasági struktúrákról. Bár nem játszik az előbbihez hasonlóan nagy szerepet megközelítésében, Jelavich fogékony a kultúrtörténet kérdései iránt is. Egy visszafogott politikatörténet (az egyes népekkel a központjában) és a társadalmi témák kombinációja lehetővé teszi számára, hogy a Balkán nemzetiségeit a történelem eredeti, hiteles szereplőiként lássa. Ez mindenképpen üdvözlendő megközelítés egy olyan szaktudomány nyugati képviselői között, amelyet intellektuális kisebbségi komplexusok terhelnek. E komplexusokat pedig csak elmélyíti a más történészek részéről gyakran tapasztalható érthetetlen közöny. (A "világ civilizációiról" írott népszerű amerikai kézikönyv például több mint tíz oldalt szentel a középkori Ghanának, Malinak és Szonghainak, a XVI. századi Oszmán Birodalomnak azonban egyetlenegyet sem. Fél oldal olvasható a mali Mansa Musáról, a Fényességes Szulejmánt viszont meg sem említik. Ahogyan egyetlen középkori délszláv királyságot sem.)

Tekintve, hogy a balkáni kirakósjáték elemei között egyaránt találhatunk nyugat-európaiakat és a felszabadult gyarmati világból származókat, feltehetjük a kérdést, hogyan hasznosíthatják Európa (és a Harmadik Világ) történészei Jelavich szintézisét? A két kötet először is bőséges szellemi táplálékot kínál azok számára, akik az európai kapitalizmus perifériáján fekvő társadalmak értelmiségi elitjeit kívánják tanulmányozni. Annak ellenére, hogy a Balkán értelmiségi csoportosulásai meglehetősen kis létszámúak voltak, jelentős hatást gyakoroltak a helyi történelem menetére. Másodszor, Jelavich rámutat, hogy ezek az értelmiségiek, akiket általában a változás előmozdítóinak tartanak, valójában olyan változások létrejöttét segítették elő, amelyek végső soron a hagyományos értékek megerősítését szolgálták. Harmadszor, s a munkának talán ez a legfontosabb tanulsága, a szerző a balkáni társadalmi alakulás autonómiája mellett érvel. Felszólítja egyrészt a más terülek kutatóit, hogy előítéletek nélkül közelítsenek e térséghez, másrészt a balkáni történelem specialistáit, hogy olyan vizsgálati módszerekkel kutassák a helyi folyamatok alakulását, amelyek nem jelentéktelenítik el tárgyukat.

Jelavich munkája, noha pusztán angol nyelvű forrásokat használt, magasan fölülmúlja a balkáni eredetű történeti szakirodalmat. (Az Osiris Kiadó magyar nyelvű változatában közölt térképek sokkal jobbak a cambridge-i kiadáséinál, bár egyes hibákat ők is átvettek. Az eredeti változatban például Zágráb már 1070-ben ott szerepel Horvátország térképén. Bár első oklevélbeni említése 1093-ból, a püspökség megalapításának az idejéből származik, ez bocsánatos tévedés. Kétségtelenül anakronisztikus azonban Zágrábnak központi jelentőséget tulajdonítani ebben az időben, ahogyan azt az Osiris-kiadás teszi, amelynek a térképén e helynév vastagon szedve látható.) Jelavich tehát, mindenfajta előítélet vagy éppen tudálékoskodás nélkül a legígéretesebb kutatási területekre mutatott rá.

A Balkán népei legalább olyan ősiek, mint Európa bármely más népe, ám jóval később kezdtek nemzeti öntudatra ébredni. Ugyanezt mondhatjuk el nemzeti történetírásukról is. Számtalan kutatási feladat áll még a Balkán történészei és a más szaktudományok - nyelvtörténet, irodalomtörténet, egyháztörténet, valamint a társadalomtudományok - művelői előtt egyaránt. A Jugoszlávia felbomlásakor és azután, idő előtt napvilágot látott összecsapott munkák özöne jelentősen eltorzította a tudományos kutatást. Ezen könyvek legtöbbjét nem szaktudósok, hanem jól (olykor kevésbé jól) informált laikusok és újságírók írták, akik "ősi etnikai gyűlölködések" nyomait vélték felfedezni a félsziget történetében. Mindez erősen visszavetette a térségről alkotott tudományos ismereteket, és megzavarta a szakkutatást is. A tudománynak mindeddig nem volt lehetősége, hogy megfelelő válaszokat adjon e fejleményekre.

Az elmúlt évtizedben a Balkán-kutatás intézményi bázisa - az Egyesült Államokban, Kanadában és Nyugat-Európában, ahol a térség általános jellemzőit kezdték vizsgálni - a sürgető szükség ellenére sem bővült. Az Indiana University adminisztrációja a Jelavich házaspár hátrahagyott professzori állását (senior chair) végül adjunktusira (junior chair) fokozta le. Másutt is hasonló változások történtek, s egyes esetekben be sem töltötték a megüresedett státusokat.

Angol-amerikai nyelvterületen min-denesetre sokkal jobb helyzetben vannak a Balkán-tanulmányok, mint Nyugat-Európában, ahol talán csak Németország és Ausztria jelent kivételt. Kelet-Európában a kutatás hagyományos központjai megőriztek ugyan valamit előbbi nagyságukból - különösen Budapest, Prága és Moszkva -, ám mai állapotuk messze nem azonos a két világháború közöttivel. Magukban a Balkán országaiban meglehetősen csekély az érdeklődés egy összehasonlító helyi történettudomány iránt. Egyes országokban (Szlovéniában és Horvátországban) már ennek puszta gondolatát is, irrelevánsnak tartván, elvetették. Másutt (Görögországban vagy Szerbiában) pedig politikai bonyodalmak miatt lett hitelvesztett bármiféle Balkán-kutatás. Éppen ezért kiemelkedő jelentőségű a budapesti Central
European University keretei között a közelmúltban létrehozott Institute for Southeastern Europe (Délkelet-Európa Intézet), amely kedvező kutatási feltételeket biztosítva, minden eddiginél színvonalasabb, helyi és nemzetközi érvényű tudományos munkát tesz lehetővé. A Balkán történelméből leszűrhető tanulságok igen értékesek lehetnek minden kutatónak, aki több nemzetiségű és több vallású társadalmakat tanulmányoz. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenkori balkáni folyamatok sokkal súlyosabb események bekövetkeztét jelezhetik előre más területeken is, nem utolsósorban a fejlett országok térségében.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu