Balázs Péter:
Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996.
483 old., 2190 Ft

Az 1990-es német újraegyesítéssel, majd az 1995-ös osztrák és finn EU-csatlakozással az Unió közelebb jött Kelet-Európához. Földrajzi értelemben biztosan, és politikai értelemben is valószínűleg. A gazdasági közeledésnek azonban számos értelmezése, mérőszáma van, és az Unióba készülődő kelet-európai országoknak fontos minél jobban látniuk, milyen is az Európai Unióhoz fűződő gazdasági kapcsolatrendszerük a másik oldalról nézve.

Márpedig az Európai Unió számára Kelet-Európa szinte marginális gazdasági jelentőségű terület: Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország lakosságszáma együttvéve körülbelül akkora ugyan, mint Németországé, összesített bruttó belföldi terméke (GDP) viszont csak mintegy egynegyede a németekének, és nem több, mint Hollandiáé. Mégis, az Unió számol Kelet-Európával, és talán be is fogadja majd. Nem utasítja el a szegény szomszédok közeledési kísérleteit, de nagyon nem is bátorítja őket. Közhely, de nagyon igaz, hogy a kapcsolatrendszer igencsak bonyolult, s míg a nyugati fél tart a keleti partnertől, addig az utóbbi talán titkon még mindig azt hiszi, hogy a belépés fő kritériumát a politikai rendszerváltással már teljesítette is.

1990 után Magyarország minden kormánya politikailag deklarálta az európai integrációhoz való csatlakozás szándékát. Belgazdasági szempontból a "rendszerváltó" politika fő iránya csakis a szakszerű állampénzügyi politikára épülő szerkezetátalakítás és növekedésösztönzés lehet, és a külgazdasági stratégia terén sincs igazi választási lehetőség. Az Európai Unióhoz való csatlakozásra kell törekedni akkor is, ha a magyar gazdaság ebből már csak sokkal kevesebb közvetlen haszonra számíthat, mint egy évtizede Spanyolország és Portugália, vagy másfél évtizede Görögország. S akkor is, ha az Unió "már nem a régi", mert egyre több belső konfliktussal küzd, nincs megalapozott jövőképe, és nem túl sikeres a globális világgazdasági versenyben sem Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel szemben.

Balázs Péter több mint két évtizede foglalkozik gazdasági diplomataként Budapest és Brüsszel kapcsolatrendszerével. ` volt a nyolcvanas évek végi preferenciális kereskedelmi, majd a kilencvenes évek eleji társulási megállapodás egyik kidolgozója. Részt vett a tárgyalásokon, ismeretségekre tett szert, sokat tett a közeledésért, és most is szerepe van a csatlakozás előkészítésében. Könyvéből megtudhatjuk, hogyan fejlődött a kapcsolat odáig, hogy most már mindkét félnek kétségtelenül komoly szándékai vannak. Igaz, korántsem egyformán fontosak egymásnak, s míg a gazdag fél már több hasonló lépést megtapasztalt, a szegényebb partner talán még kicsit frusztrált egy nemrég véget ért hosszú kényszerházasság kellemetlen hátrányai miatt.

Nagyon jól felépített könyvet olvashatunk. Az öt rész világos és következetes szerkezetben bontja ki a mondanivalót, Nyugatról Keletre haladva mutatja be a szereplőket, aztán kapcsolatuk múltját, a szorosabbra fűzés iránti érdekeltségüket, végül pedig az elképzelhető utakat az oltár felé (esetleg kifelé a templomból).

Az első fejezetcím sokatmondó: Az Európai Közösség mint a nemzetközi jog alanya. Az Unió külkapcsolataival foglalkozó első részhez szükséges a precíz jogi megalapozás, mert az integrációs szervezet a nemzetközi kapcsolatokban olyan önálló szereplő, amelynek akaratát a tagállamok kormányai és vállalatai hajtják végre. 1990 előtt a többi között éppen Magyarország és az EK viszonyában okozott szinte állandó feszültséget, hogy a Közösség fenntartotta magának a jogot partnerországai minősítésére - sőt beskatulyázására - nemzetközi jogi és kereskedelempolitikai szempontból, azt viszont elvárta tőlük, hogy a nemzetközi jog önálló
alanyaként ismerjék el.

Az 1993 óta már Európai Uniónak nevezett integrációs szervezet külső kapcsolatai a közösségi gazdaságpolitika külön szektorát képezik, és például társult országból is számos fajta létezik ebben a rendszerben. A tagsági viszony egyik fő előnye - az anyagiakon túl - az lenne Magyarország számára, hogy a kapcsolat jellege végre teljesen egyértelművé válnék minden külső megfigyelő számára is. A részletek ismerete nélkül ugyanis ma még azt gondolhatná a kevésbé tájékozott szemlélő, hogy mivel Magyarország és mondjuk Szíria egyaránt társult ország az EU-val, a kapcsolat fejlesztésének a perspektívái is hasonlók. Ez persze nincs így, de a félreértelmezés veszélye mindaddig fennáll, amíg a magyar fél a sokféle társulási viszony világából át nem lép az - egyelőre - egyféle státust jelentő tagsági viszonyba.

A második rész történeti áttekintést nyújt "az elismerés megtagadásától a társulásig". A részletek, sőt a közelmúlt magyar gazdaságpolitikájának érdekes történeti részletei iránt érdeklődő olvasó meglepve látja majd, hogy már a hetvenes évek második felében is sokféle módon közeledett egymáshoz két olyan partner, aki egyébként csak de facto vett tudomást egymásról.

Míg a KGST-országok az EK-t sokáig nem ismerték el, Brüsszel még a kelet-európai reformországokat is az indokoltnál jóval hosszabb ideig tekintette "állami kereskedelmű országnak". Mégis, a kapcsolatok látványosan bűvültek. Sőt az 1988-ban megkötött és a maga idejében igen nagy vívmánynak számító kereskedelmi és együttműködési megállapodás már három évvel később a múlté lett. A társulási megállapodás ("Európa-megállapodás") küldte a süllyesztőbe, és ezzel látszólag létre is jöttek a magyar csatlakozás előfeltételei.

Ezzel azonban már a harmadik rész témájánál vagyunk. Balázs Péter itt nagyon fontos irányban bővíti ki a könyv eddig szigorúan kereskedelem-, pontosabban szólva integrációpolitikai szemléletét. Az európai integrációhoz való magyar csatlakozás ugyanúgy nem öncél, ahogy a privatizáció sem az, mert mindkettő a gazdasági átalakulást szolgálja. A privatizáció befejezéséhez közeledünk, és így - remélhetőleg - az elkövethető hibák többségén is már túl vagyunk. Az integrációs folyamat azonban általában még csak az előkészítés fázisában tart, bár - mondhatjuk, különösen - kereskedelempolitikai értelemben az Európa-megállapodás által előirányzott "aszimmetrikus" (azaz a két oldalon eltérő ütemű) vámcsökkentések befejeződésével 2001-ig már lényegében véget is ér.

A hazai szakirodalomban Balázs Péter már e könyv előtt is több úttörő publikációban hívta fel a figyelmet arra, hogy a formális és a tényleges vámlebontási aszimmetria az adott esetben ellenkező irányú is lehet, azaz a kettő közül csak az első, a formális aszimmetria kedvez Magyarországnak mint gyengébb félnek, mivel importvámjait lassabban bonthatja le, mint gazdagabb (nagyobb, kereskedelempolitikailag erősebb) partnere. Nem felel meg a gazdasági erőviszonyoknak, ha fennmarad olyan tényleges aszimmetria, amely miatt a kölcsönös piacnyitás az erősebb félnek kedvez.

Ezt az érvet nem szabad bármiféle integrációellenes, netán protekcionista agitációnak tekinteni, azaz veszélyes volna, ha a kereskedelempolitikai aszimmetriát s az ebből eredő kockázati tényezőket bárki megpróbálná kivetíteni Magyarország és az EU egész kapcsolatrendszerére. Ez a kapcsolatrendszer ugyanis az integrációhoz való magyar közeledéssel - például a már folyó jogharmonizáción keresztül - folyamatosan bővül, és egyre inkább leveti a néhány éve még elsősorban kereskedelempolitikai jellegét. A magyar fél jó alkustratégiával más területeken bőven pótolhatja azt, amit elmulasztott, amikor elfogadta a kereskedelempolitikai aszimmetria adott, visszatekintve valószínűleg nem kielégítő mértékét.

A magyar struktúraátalakítás és - bár ez a kifejezés tartalmaz több, századunk kilencvenes éveiben kissé anakronisztikusan ható mellékzöngét - modernizáció esélyeit és időbeli alakulását azonban befolyásolja, hogy az EU-val lebonyolított kereskedelemből milyen szerkezetátalakító hatások érik a gazdaságot. Balázs Péter hangsúlyozza, hogy az integrációs folyamat a felzárkózás eszköze Magyarország számára (mégpedig a periféria részeként az európai centrumhoz, azaz a fejlődésgazdaságtan ma már kissé idejétmúlt szóhasználatával).

Csakhogy az Unió egyes országai, sőt régiói ellenérdekeltek a keleteurópai országok túl gyors felzárkózásával szemben. Főleg Dél-Európában, ahová bizonyára kevesebb segély áramlik majd a keleti kibővülés után, miközben az EU-n belüli piaci részarányaikat kelet felől veszély fenyegeti. A fejlett németek és osztrákok, de akár a Benelux- és az északi államok is az elkövetkező évtizedekben még aligha kapnak komoly versenytársakat térségünkből, új piacokat és olcsó, szakképzett munkaerőt viszont annál inkább. `k tehát valószínűleg sokkal édekeltebbek a keleti kibővülésben, mint az EU mediterrán tagjai.

Ezek az ellentétes érdekek valamilyen kompromisszumban alighanem feloldódnak majd, de a kompromisszum azt is jelentheti, hogy a kelet-európai jelentkezőket csak korlátozott mértékű bebocsáttatás várja. Ez sokféle dolgot jelenthet, akár valamilyen speciális, csak bizonyos jogokkal járó tagsági viszonyt is. Mindenesetre Magyarországnak fel kell készülnie, hogy Brüsszelből (vagy más nyugat-európai fővárosokból?) talán különböző "előintegrációs" megoldásokat ajánlanak neki. Ilyen lett volna korábban a tudtommal csak szakértői szinten "bedobott" ötlet az EFTÁ-hoz való csatlakozásról az EU-belépés előszobájaként. Manapság pedig a visegrádi országok "kisintegrációjával" kapcsolatos elképzelésekre irányul a figyelem.

Balázs Péter elemzése szerint az EU-hoz való "nagy" és a térségünkön belüli "kis" integrációt nem kell szembeállítani egymással, illetve egymás helyettesítőjeként elképzelni. A regionális kereskedelembővítés nem pótolhatja a piac- és erőforrásszerzést Nyugaton. Nagy segítség lehet viszont abban, hogy megalapozza a térség országainak egységes fellépését a belga fővárosban. Ismét hangsúlyozni kell: térségünk politikai szempontból sokkal nagyobb súlyt képvisel az EU-val szemben, mint gazdasági értelemben.

Gondolkodásunk fő irányának a különféle kitérők vagy kerülőutak mérlegelése mellett is az EU-csatlakozás útját kell tekintenünk. Éppen ezért a negyedik részben Balázs Pétert azt vizsgálja meg, mennyiben készült fel az EU új tagországok felvételére, milyen érdekei fűződnek ehhez, és - a fő, ámbátor ma még kissé filozófiai kérdés - milyen EU is lesz az, amely majd (valamikor biztosan) befogad minket.

Az integráció jelenlegi fejlődésének elemzése különösen árnyalt a könyvben, mert egy olyan állapotot mutat be, ahol az EU nincs válságban, viszont kénytelen elismerni egy korábban még szinte szentírásként kezelt integrációs modell és az ebből eredő célrendszer válságát. A dolog nem úgy áll, hogy a "bővítés vagy mélyítés" dilemmájának az eldöntése egyúttal meg is szünteti a valóságtól elrugaszkodott integrációfejlesztési elképzelések értelmezése és megvalósíthatósága körül keletkezett zavart. A feladat azért nehéz, mert az EU már mindkét irányban jócskán elkötelezte magát, azaz a két cél egyikét sem lehet feláldozni a másikért. Együtt (pontosabban: nem egymás rovására) kell megvalósítani őket, ez pedig nemigen fog menni teljesen új integrációs jövőkép és stratégia kidolgozása nélkül. Viszont éppen ez a kettő hiányzik ma még.

A könyv részletesen elemzi a mai határok közötti integráció stratégiai lehetőségeit és a keleti kibővülés különféle forgatókönyveit. Noha a kétféle elemzés két külön fejezetbe került, egyáltalán nem függetlenek egymástól. Az EU ugyanis a keleti kibővülés késleltetésével, netán elutasításával nem fogja megoldani stratégiai problémáit, és leküzdeni az integráció elmélyítésével (például a közös valuta bevezetésével) kapcsolatos, több tagországában már ma is számottevő politikai ellenszenvet. A jelenlegi integrációs keretek és játékszabályok közé nemigen lehet beszorítani a visegrádi országokat. A stratégiai habozás, az új, reálisabb, mégsem "sekélyebb" integrációs modell kidolgozásának halogatása azonban sokáig már nem tartható.

Arra az EU-nak ugyancsak vigyáznia kell, hogy ne induljon el a "KGST-sedés" útján. Ezzel a találó kifejezéssel Balázs Péter olyan integrációs fejlődési utat jelöl, amelyen egy nagy földrajzi kiterjedésű, egyre inkább bürokratikus és centralizált, valamint igen heterogén fejlettségű, méretű és struktúrájú gazdaságokat egyesítő integrációs képződmény alakulna ki. A döntéshozatali rendszer reformja csak e hármas veszély egyikét hárítaná el. A nagy földrajzi kiterjedéstől a visegrádi országok felvétele esetén talán még nem kellene tartani. Ha viszont ezek az országok az Unión belül is a szervezet átlagánál sokkal szegényebbek maradnának, feltétlenül felerősödnének a széthúzó hatások.

Az ötödik rész az, amiért a szerző megírta az első négyet - legalábbis ezt hihetné a jámbor olvasó, ha nem tudná, hogy több érdekes s a szerző által is elmélyülten és igényesen tárgyalt integrációelméleti probléma azért független a magyar csatlakozási esélyek latolgatásától. Ez a rész a magyar indítékok feltérképezésével messziről indít. Hamar kilyukad azonban oda, hogy itt sincs egyedüli üdvözítő út, és magyar szempontból számos integrációs forgatókönyv létezik. Ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától: a forgatókönyvek száma nem kevesebb, mint hét, de - talán nem is sajnos - ezek mindegyikével célszerű volna komolyan foglalkozni.

A teljes jogú tagság csak az első változat, és ez az a variáns, amely a legkevésbé ígér intellektuális kalandot, még ha természetesen a magyar várakozások középpontjában áll is. Lehetséges viszont:

- a "mediterrán modell" (amelyben Kelet-Európa számos integrációs előnyből részesedik, de teljes jogú tagság nélkül),
- "a félperiféria leszakadása" (amikor a térség szinte észrevétlenül marad ki Európából úgy, hogy a kapcsolatok az EU-val látszólag normálisan fejlődnek, de nincs minőségi ugrás),
- a "szubregionális integráció" (itt először a visegrádi országok között fűződik az együttműködés egyre szorosabbá, és csak később csatlakozhatnak egy homogénabb csoportban az EU-hoz),
- az "osztrák út" (amely az EFTÁ-n, illetve az Európai Gazdasági Térségen keresztül vezet, és az integrációhoz való szoros kapcsolódás lehetőségét ígéri formális tagság nélkül is),
- a "különutas svájci modell" (ebben a kis valószínűségű változatban ugyancsak szoros lenne az együttműködés, de a belépést a magyar választók akadályoznák meg),
végül pedig a legriasztóbb variánsként
- "az EU elszigetelődése". (Itt többféle okból ugyan, de az EU teljes elzárkózásával lehetne számolni a keleti kibővüléssel szemben.)

A könyvet feltétlenül el kellene olvasniuk mindazoknak, akik tisztán szeretnék látni Magyarország EU-csatlakozási esélyeit. De még azoknak is, akik "csak" annyit szeretnének, hogy szakkérdések iránt érdeklődő társaságukban az elkövetkező néhány évre ők szerezzék meg az integrációs szakértő egyre tiszteletre- méltóbb címét. Itt szó sincs iróniáról: előbb-utóbb a magyar lakosságnak is állást kell foglalnia az EU-csatlakozásról. Magyarországra nemigen vár olyan fényes gazdasági jövő, hogy az adott esetben fogadásra kész EU-t mégis elutasítva nyugodtan választhatná a svájci utat, és a megalapozott döntéshez nem lesznek elegendőek a napilapokból felszedett ismeretek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu